„Ami nem öl meg, az megerősít”: utálom ezt a mondást és többnyire nem is igaz, de most valahogy ez volt nálam az elmúlt időszakban. Annyira nem is idegeskedtem az áthelyezés miatt, mert idegeskedni kellett az ugyanekkor esedékes babaszületés, valamint a második oltás miatt is, amelyek amúgy mellesleg pont egy időben esedékesek, tehát majd szabit kell kunyerálni a leendő új főnöktől.
Ha csak egy ilyen dolog állna előttem, valszeg éjjel-nappal azon pörögtem volna az elmúlt hetekben, de így, hogy három ilyen dolog van, valahogy eloszlott az aggodalom, és egészen sokáig szinte nem is idegeskedtem miattuk.
Kezdtem hozzáedződni, hogy májusban új helyen leszek, és fogalmazgatni, hogy hogyan adom majd elő az új főnöknek, hogy unokahúg-születés miatti szabira kell mennem majd valamikor, de nem tudom még, hogy mikor, sem azt, hogy pontosan mennyi napra…
Aztán kedden behívott a jelenlegi főnököm és összeírtuk, hogy a leendő munkakörömből miféle melókat csináltam eddig. Rá kellett jönnöm, hogy elég keveset, hisz az egy tök másik főosztály, félévente kell besegíteni nekik, és akkor is szétosztják azt a melót közöttünk, sőt én néha nem is kapok, hisz kb. a leggyengébb láncszem vagyok.
E megbeszélés végén kérdezte a főnök, hogy mondták már, mikor költözöm? Mondom, még nem; de gondolom, május elején. Hát nem – aszongya –, mert lehet, hogy már holnap.
Holnap?? De hát az még csak április közepe!! Természetesen semmit nem pakoltam össze, mert úgy volt, hogy még van itt két hetem; de egyébként is rohadt sok a szokásos napi melóm, ergo idő se lenne rá.
Képzeljük el, hogy valaki érettségire készül, ami május 30-án esedékes, erre szólnak neki május 15-én, hogy nem-nem, holnap fogsz érettségizni!
Fasza. Na, ekkor magam alá kerültem; önsajnálat jött rám és még a könnyem is kijött – természetesen csak egyedül, az irodámban –, és úgy éreztem, hogy megint ötéves vagyok, első nap az óvodában, ahová belöknek sok ismeretlen közé úgy, hogy én azt egyáltalán nem akarom. Olyan ideges lettem, hogy legszívesebben piát vettem volna hazafelé és megittam volna, de oltás utáni-közbeni időszakban nem akartam inni, így azt határoztam el, hogy másnap reggel felkelek futni, holott akkorra nem volt ez betervezve.
Az egész délutánom sírós stresszel telt el, aztán a főnök írt egy mailt, hogy a költözés mégis csak jövő kedden lesz végül.
Zsír. Igaz ugyan, hogy még az sem május, de legalább nem holnap! Azért másnap hajnalban mégiscsak futottam, ha már eldöntöttem.
Két nappal később aztán berontott a főnök, hogy menjek a közös főosztályunk másik osztályára, ott van az a csaj, aki velem együtt jön áthelyezéssel, és együtt menjünk a leendő helyünkre, mert ott a főosztályvezető beszélni akar velünk!!
Mondom, most rögtön?? Igen!
Baszki, ezt de utálom. Miért kell mindent rögtön? Nem vagyunk tűzoltók vagy mentők, miért nem lehet azt mondani, hogy „félóra múlva legyél ott”? Először el kellett rohannom pisilni, mert már úgyis kellett és ki tudja, meddig tart majd ez a megbeszélés; ezután elrongyoltam a kolléganőért, de az már elindult a leendő fejeshez; mire én is utánalódultam, de várnom kellett egy életnyit a liftre, és gyalog igazán nem mehettem, mert több mint 10 emelet eltérés volt. Így a megbeszélésre már eleve késve érkeztem. Fasza! :-(
Ott várt a főosztályvezető, egy kb. velem korú nő – maszk miatt annyira nem lehet megsaccolni – meg a kolléganő a szomszédos osztályról, akivel eddig még nem találkoztam. Ezután ez a leendő nagyfőnök leadta a szövegét a főosztályról, meg hogy kb. milyen lesz a munka, meg hogy odafigyelést meg hozzáállást vár, és hogy ne akarjuk csak letudni az ügyeket, hanem figyelmesen csináljuk meg (ez jó, mert a mostani hülye főnökömnek meg a darabszám a mindene, az lényegtelen, hogy annyi ügyet annyi idő alatt nem lehet jól megcsinálni). Amolyan „szigorú, de igazságos” főnöktípusnak tűnt – habár én már nem bízom a saját emberismeretemben, simán jó fejnek tippelek olyanokat, akikről később kiderül, hogy egy rohadék, illetve fordítva is sokszor van, de persze előfordul, hogy elsőre is jól tippelek valakit. Ez most így elsőre ez a szigorú-de-igazságos volt.
De ezután jött a feketeleves, mert ő is végigkérdezgette, hogy miféle ügyeket csináltunk eddig ebből a munkakörből, és míg a kolléganő kb. mindegyikre rávágta, hogy ezt is, ezt is, én kénytelen voltam majdnem mindegyikre azt mondani, hogy „hát, valamikor régen”, „kábé félévente egyet-kettőt”, „azt hiszem, ilyenem még nem volt” stb. … Marha ciki volt.
Mondta is a főosztályvezető, hogy hát ő olyan embereket kért, akik profik ezen a területen, hogyhogy engem küldtek akkor? Mire én őszintén megmondtam – mert mi mást mondhattam volna? – hogy rajtam kívül senki nem akart jönni.
Mire ő, hogy hát ez nem kívánságműsor, és valami megjegyzést is tett a seggfej osztályvezetőmre (joggal).
Kérdezte, hogy milyen volt a teljesítményértékelésem? amire kénytelen voltam azt válaszolni, hogy fogalmam sincs/nem emlékszem. – Az igazság az, hogy minden évben van ilyen százalékos teljesítményértékelés, ahol a munkánk részterületeit értékelik és a végén átlagot vonnak belőle, de az köztudott, hogy ez „meg van tervezve”: nem lehet rosszabb, mint a tavalyi, mert akkor kérdőre vonják a főnököt, de sokkal jobb sem lehet; meg a csókosoknak nem lehet kevesebb, mint 90 %, mert akkor megsértődnek, szóval a nem csókosokét szokták lejjebb húzni, hogy kiegyenlítődjön az osztály átlaga. Carmela mindig alaposan átnézi az övét és óbégat, hogy mér ennyi, meg neki mér kevesebb a százaléka, mint a Gizinek, én éppen ezért meg sem szoktam nézni, mert csak felbasznám rajta az agyamat, hanem csak aláírom és elsuvasztom a fiókba.
Gondoltam, elég hülyén hangzik, ha a fenti indoklást végigmondom, és nyilván az sem veszi ki jól magát, ha az új főnöknek szidom a régi főnökömet, így azt hiszem, csak annyit mondtam, hogy nem emlékszem a tavalyi százalékra. (Meg se néztem.)
Ezután már csak pár mondatot váltottunk, én megjegyeztem, hogy a második oltásomra majd el szeretnék kéredzkedni; a munkaidőről és a délutános-délelőttös műszakról is esett szó – bár most nem is emlékszem, pontosan miben maradtunk – azzal befejeztük. Illetve még az a mondat ragadt meg bennem, hogy a főosztályvezető szerint ’kihalt a hivatástudat’ itt az épületben.
Hát erről a hivatástudatról támadtak gondolataim, de azokat csak később gondoltam végig.*
Ezután a másik csajjal megnéztük a leendő irodánkat, és nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy csak mi ketten leszünk egy szobában. Hálistennek!! egy embert „kerülgetni” mégiscsak jobb, mintha pl. négy-öt másik lenne. És ha ő épp nincs bent, egyedül leszek! Bár hátrány, hogy így csak tőle tudok kérdezgetni, és ha épp nem lesz bent, vagy a váltott műszak miatt sosem vagyunk ott egyszerre, meg vagyok lőve.
Ezután visszatértünk a saját jelenlegi munkánkhoz. Megjegyzem, még most az utolsó napokra is olyan kurva sok munkát osztottak rám, mintha a., nem napi 6 órát dolgoznánk csak, b., nem mennék el néhány napon belül az osztályról. Mégis hogy gondolják, hogy mindennel végezni tudok?? Marhára nem minden ügyem csak annyiból áll, hogy teszek rá egy szignót. Csomó esetben számolgatni meg gépelni kell, javításokról már nem is beszélve. Na mindegy.
Hálistennek, hogy másnap Tesómékhoz mentem, és ott a Zéténnyel játszás, Tesómmal és Ágival beszélés, sőt mivel előző sógornőm is beugrott, a vele való találkozás is javított a hangulatomon, mert az előző napi megbeszéléstől elég borús lelkiállapotba kerültem.
Na, ekkorra már elkezdtem az aggodalmat. Jöttek az alvászavarok – amikor az idegességtől rosszul alszom, illetve keveset, mert elhúzom a lefekvést, mert tudat alatt félek a következő naptól.
Most egy egészen más szemszögből kezdtem látni ezt az áthelyezést. A múlt héten, mikor a pofámba zúdult a dolog, még szinte örültem, hogy milyen remek, „csak” egyféle dolog lesz, amibe ha belejövök, majd meg, mint az ágyba szarás. De most szembesülnöm kellett vele, hogy a többi ember biztos mind profibb lesz nálam, és ezen a munkaterületen szinte teljesen új leszek, és megint én leszek a leggyengébb láncszem, itt is. Eddig nem is gondoltam rá, hogy esetleg az új helyen nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy hiányoznak a kedvesebb kollégák és a jól megszokott szobám, hanem hogy síkhülye leszek a melóhoz, és rémülten éreztem, hogy még a kirúgás és munkanélküliség ijesztő gondolata is felmerül valahol az agyam hátsó zugaiban.
Ja, szinte el is felejtettem, hogy mikor az új nagyfőnökkel való megbeszélés után megnéztük az új irodánkat a leendő szobatárssal, ő – nagyon megnyugtatóan… – megjegyezte, hogy ugyan normálisnak tűnik ez a főosztályvezető, de az osztályvezetővel, vagyis a leendő közvetlen főnökünkkel kapcsolatban már nem hallott ilyen jó véleményeket.
Na már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy tök új leszek, nem elég, hogy a munkához alig-alig konyítok, nem elég, hogy május elejére bizonytalan dátumú és időtartamú szabit kell kérnem és még oltásra is kell mennem munkaidőben; hanem mindezt ráadásul egy valószínűsíthetően undok közvetlen főnöknek kell előadnom.
Most komolyan azt kívántam, hogy bárcsak én is rávágtam volna, mikor ez az áthelyezés felmerült, hogy „én nem akarok menni”, mint a többiek. Habár, mint mondtam már, akkor biztos kijelölnek önként jelentkezőt, és amilyen az én formám, akkor is én lettem volna az.
*Ami a hivatástudatot illeti, később gondolkodtam a témán és arra gondoltam, bennem valóban nincs sok (noha a főnök nem konkrétan rám mondta, hanem úgy általánosságban). Mikor idejöttem, igaz, hogy kevesebb lett a fizum, mint a korábbi munkahelyemen, de normális mennyiségű volt a meló, egy kedves és segítőkész szobatársam volt (Dóri), a főnök pedig egy értelmes, kedves nő.
Aztán a főnök elment és ez az ostoba Éva lett helyette az osztályvezető; aztán bejött a rabszolgatörvény, és szembesültem vele, hogy a fizum, a legtöbb kollégával ellentétben, egy forinttal sem emelkedett, viszont a szabim 11 nappal lecsökkent; aztán még a szobatársam is elment, ugyanekkor. Ja, és még a kötelezően ledolgozandó ebédszünetet sem szabad kivenni; márminthogy nekem, mert többen azóta is kisétikálnak minden délben félórára, no de nekem nem szabad.
Szerencsére a vén kurva főosztályvezető azóta elment és jött helyette egy fokkal normálisabb, aki, mikor meghallotta, hogy el akarok menni, megemelte a fizumat kb. 5.000.- Ft bruttóval, ami vagy kétezer forint nettó, ami a semminél ugyan több, de ez már két éve volt, és azóta az infláció úgy tizenötszörösen meghaladta.
A szabim továbbra is évi 23 nap, mint kb. húszéves koromban, ami pedig 24 évvel ezelőtt volt.
Most ezek után legyen bennem hivatástudat? Ez komoly, baszki?
Még az előző osztályvezetőnk idejében többször volt olyan, hogy sok az osztály hátraléka, és akkor bizonyos célprémiumért, x idő alatt ledolgozhattuk. Akkor mindenki örömmel túlórázott, ledolgoztuk a hátralékot, és kaptunk 70.000.- Ft-ot. Azóta ez megszűnt. Hátralék van? Csináljátok meg! Nem számít, hogy novemberben a fél osztály hiányzott ilyen-olyan ürügyekkel, nem számít, hogy minden számítógépes rendszer szar, lassú és lefagy.
Túlórapénzt nem fizetnek, ezért én elvből nem túlórázom. Soha. Míg Dóri is itt volt, gyakran bent maradtunk egy, sőt akár másfél órával is tovább, de egy elismerő szót sem kaptunk érte, sőt; így felhagytunk vele. Nemcsak mi, mindenki más is. A szüleim idejében direkt szerettek az emberek túlórázni, mert korrektül, órára kiszámítva kifizették. Régi szép idők! Ez ma már nem így van, akár napi 9 órát dolgozol, akár 10 és felet, a fizetés hónap végén ugyanannyi.
Ergo én aztán kurvára nem töröm magam emiatt. Én könyörgök az informatikusoknak, hogy ugyan csináljanak már valamit, mert folyton lefagy a gépen a munkához szükséges rendszer (szóval nem a pornóvideó, amit néznék) – mire kijönnek, álmélkodnak, „jé, tényleg”, majd nem történik semmi.
Normális időben az embernek évente-kétévente nő a fizetése és a szabija; mióta rabszolgatörvény van, nem. Itt állok 44 évesen a 23 nap szabadságommal. Gondolhatja mindenki, hogy ezek után nagyon magasról leszarom a munkát. Úgy is mondhatnám, hogy zéró motivációm van, mint az a kellemes izraeli film...
Persze igyekszem majd nem így kereken kimondani ezeket az új helyen, de hogy összetörni nem fogom magam, az kurvaisten. Adjanak nettó 15 rugó fizetésemelést, és legalább 30 nap legyen a szabim, majd akkor odateszem magam. Ha kirúgnak és munkanélküli leszek, legalább több szabadnapom lesz, mint most :-D
Hát itt tartok most. Remek helyzet.
Az az egy jó, hogy végre szép napsütéses idő van, mert a folytonos borús esőtől még depisebb lettem, illetve hogy a Monk sorozatot nézem, ami nagyon tetszik; illetve hogy akárhogy is lesz, de májusban mindenféleképpen megszületik Zsófi és már két unokagyerekem lesz, ami nagyon jó!!! Erre koncentrálok ezerrel.
