Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire mozgalmas hetem! Először csak az unokahúg egyre közeledő születése miatt izgultam; aztán bejött a képbe az oltás, amiről igazán nem hittem volna, hogy ilyen hamar aktuális lesz.
Miután a második Szputnyik-időpontot elfogadtam, és kimentem helyszíni szemlét tartani, délután bementem melózni, azon törve a fejem, hogy adom be a főnöknek, hogy az oltás után esetleg késni fogok, ha nagyon elhúzódik a sor.
Noha a helyszíni bejárásom során a katona flottul igazgatta el a kapuban talált 4 db embert, akik 15 másodperc alatt semmivé lettek, de sosem lehet tudni, hogy majd az én időpontomban is ez lesz-e, vagy ott rostokolunk este nyolcig…
No de beértem fél kettőre és rögtön jött a főnök, hogy menjünk gyűlni a szokásos gyűlőirodába. Azonnal idegesek lettünk mind, mert valahányszor gyűlünk, annak jó vége sosem lesz. Tízből egyszer ha előfordul, hogy jutalmat jelentenek be, vagy hogy lelép az undorító főosztályvezető, akit mindenki utál. Általában rossz hír a gyűlés.
Most összegyűltünk mindössze hatan – a délutános műszak –, plusz az osztályvezető és az ő idősebbik csicskája. Hát persze hogy rögtön azzal kezdte a főnök, hogy rossz híre van (na ugye? na ugye??)! Merthogy van egy osztály a házban, ahol rettenetesen nagyon sok a munka, de tök kevés az emberük stb., stb., szóval a lényeg az, hogy most minden másik osztályról le kell adni egy embert nekik.
És ezt ma délután fél háromig kell.
Mondta délután fél kettő után öt perccel.
Tipikus magyar közszolgálati kapkodós intézkedés. Mint mikor a háziorvosoknak kiadják 10.55-kor, hogy gyűjtsenek össze 50 fő 85 év felettit, akik elfogadják a kínai oltást, a határidő ma 12.00. Nálunk sem az első ilyen eset…
Persze senki nem szólt egy büdös szót sem, de nekem azonnal az villant a fejembe, hogy ha most nekiállnak a főnök és a csicskák vacillálni egymás között, hogy ki az az egy fő feláldozható az osztályról, hát holtbiztos, hogy engem szúrnak ki. Olyan érzésem volt – megint – mint mikor Mici néni beállított Szöszihez a Házasságból elégséges c. regényben. Tudtam, hogy én leszek az az egy fő…
De persze lapultam én is, mint szar a fűben, akárcsak a többiek. Akkor a főnök kétségbeesetten kezdett beszélni, hogy hát ő nem bír dönteni, ő nem akar választani senkit, ő nem akar senkiről lemondani. És hogy itt rémes lesz a helyzet, mert a mi munkamennyiségünk az megmarad, sőt, még több is lesz pár hónapon belül, viszont két ember el fog menni még idén, mert meglesz a 40 évük és azonnal lelépnek majd. Így persze ezt a két embert nem is lehet leadni ennek a szarban lévő osztálynak, mert hiszen azok nemsokára megpattannak.
Mindenki buzgón nézte a talajt, mire a főnök csicskája rákezdte, hogy a másik osztályon még lehet, hogy jobb is lesz a helyzet, mert hiszen ott csak egyféle ügy van; aki szereti és bírja a monoton(abb) munkát, annak ez direkt jó! Nincs húszféle dolog, mint itt, meg nincsenek havonta a határidős akták, mint nálunk, mikor kijön a határidőből fejenként 100+ akta, és három nap alatt végezni kellene velük, de persze sosem sikerül.
Erre már kissé feljebb emeltem a fejemet, mert hiszen éppen ezen határidős akták kellős közepén voltunk, és engem elárasztott a munka, mert még hátralékom is volt az előző napokból, meg egy csomó javításom is, és épp kezdett a tököm is tele lenni vele, hogy húsz különböző ügyfajta van, ami sosem egyszerre jön, hanem jön valami marha bonyolult pl. 2019 januárjában, legközelebb pedig 2020 novemberben, amikorra már rég elfelejtettem, hogy hogyan is kellett azt megcsinálni.
Nem is lehet rossz, ha csak egyféle dolog van, amibe hamar bele lehet tanulni, és aztán már megy, mint az ágybavizelés.
A mostani meló olyan, mintha az ember általános orvos lenne az isten háta mögött, és jönnének hozzá a népek szülés, fülgyulladás, lúdtalp, vesekő és minden baj miatt vegyesen, te pedig légy profi mindenből, de úgy ám, hogy a rendelési idődben 15 %-kal több beteg érkezik, mint akit el tudsz látni. Ez a másik osztály pedig olyan, mintha szemészorvos lennél egy szakrendelő szemészetén.
De persze még mindig nem szólt senki semmit, erre a főnök kétségbeesetten nekiállt egyesével kérdezni az embereket ott mindenki előtt: Te, Juli? Hát te, Gizi? Persze mindenki vonakodott ezerrel, nyilván. Mikor aztán hozzám ért (Na és te, Macska?), belőlem kijött az őszinte és mondtam, hogy hát nekem ugyan bejön az egyforma „monoton” ügyfajta, főleg ha nincs lejárat és nincs ezerféle akta, de hát azért én se szívesen mennék. … De erre felcsillant a szeme és mondta, hogy hát én vagyok az első, aki legalább valami hajlandóságot mutat, és hát esetleg….?
Mondtam, hogy a munka szempontjából még talán tetszene is, de hát nem nagyon szeretek új helyre telepedni, és nem ismerek ott senkit; mire mondta, hogy ott mindenki új lesz, mert most szedik össze az embereket a házból. Mire én mondtam, hogy nézd, döntsétek el TI, én nem jelentkezem így konkrétan, mérlegeljétek egymás között, aztán ha rám esik a választás, hát, passz. …
Még kétszer eljátszottuk a „hát ő nem akar választani / én meg nem akarok így szó szerint jelentkezni, de nem zárkózom el” – beszélgetést, aztán ennyiben maradtunk. Illetve a gyakornok kissrác, aki fél éve van itt, ő jelentkezett, hogy ő szívesen menne; de sajnos ő még kezdő ehhez, szóval sajnos hiába jelentkezett, nem lehetett őt választani.
Ezek után már egészen apró lett a probléma, hogy az oltást és az azt követő esetleges késésemet be kéne jelentenem.
Még a folyosón tipródott a főnök a megbeszélés után, úgyhogy ott akkor mondtam is neki, hogy holnapután oltást kapok és lehet, hogy később jövök, mire mondta, hogy OK; meg hogy milyen oltást kapok és erről váltottunk pár mondatot (az a szomorú, hogy ez a főnök úgy civilben egész elviselhető, a politikai nézetei pedig kimondottan helyesek, csak főnöknek tök alkalmatlan). Aztán még visszatért erre a „másik osztályra kell embert adni 45 percen belül” témára, mire elismételtem, hogy nem jelentkezem ugyan, de ha rám esik a választás, hát egye fene; de azért szeretek itt lenni.
Ezután végre mentem dolgozni, vissza a saját irodámba. Ott azzal a remek érzéssel rogytam le a helyemre, hogy most már nemcsak a Zsófi heteken belüli születése miatt izgulok, és a két napon belül várható OROSZ oltás miatt, hanem még melóhelyi változás is várható!! Miért, miért nem tudtam azt mondani, hogy „nem, én sem akarok menni!”?? Bár végül is lényegtelen, mert továbbra is az az érzésem volt, hogy ha nemet mondok és a főnök választ embert a csicskáival összedugott fejjel, akkor is, úgyis engem választanának. Én vagyok az, aki „kilógok”, meg „nem beszélgetek”, habár ha beszélgetnék, akkor még több hátralékom lenne, valamint mikor még Dóri itt volt és vele beszélgettünk, akkor meg az volt a baj.
No mindegy. A melóra koncentráltam, aztán jött a főnök vagy húsz perc múlva és mondta, hogy hát nem akarta a hátam mögött, de mivel én voltam az egyetlen ember, aki nem mondott kategorikusan nemet, hát az én nevemet adta le mint átmenő embert. Kérdeztem, hogy de ez már biztos? vagy most még válogatnak az emberek között, és nem tuti, hogy mennem kell?
De, ez már tuti.
No remek. Még ilyen apróságokról váltottunk szót, hogy nekem a babaszületésre május elején egy hét szabim van betervezve – de ugye nem lehet tudni, hogy pontosan mikor, sem hogy hány nap kell végül…. mire mondta, hogy a betervezett szabikhoz nem szoktak nyúlni ilyen esetben. Azt meg én hoztam fel, hogy ha a fizetésem vagy a szabadságom még a mostaninál is kevesebb lesz, akkor viszont teljesen felmondok és kilépek, de erre vonatkozólag is megnyugtatott. (Persze, ennél kevesebb már igazán nem lehet, pláne 27 év munkaviszony után.)
Még eszembe jutott a második oltás is, amit majd az első után valahány héttel kell kapnom, de ki tudja, mikor; és ki tudja, hogy akkor délelőtt, délután, vagy rendes műszakban fogok-e dolgozni, hisz ez mindig csak az előző héten szokott kiderülni mostanában.
Karaj. Ebben maradtunk. A főnök megnyugodva elment, én meg nagyon is vegyes érzésekkel ültem. Nagyon dolgoznom kellett volna – ezer meló, hátralék és javítás volt, és a Bajkeverőt is akartam olvasni kicsit, hogy mielőbb végezzek vele –, de muszáj volt gondolkodnom a helyzeten.
A szomszéd szobában ülő lányok is rögtön átjöttek érdeklődni, és mondtam neki, hogy lépek. Ja, és persze mikortól lenne ez az áthelyezés: hát természetesen hogy már májustól! – derül ki április közepén. Két hét!! Pontosan a babaszületés időpontjában … Szuper lesz ezt az új főnöknek megmagyarázni…
A szomszéd lányok el voltak képedve, és nem örültek. Addigra már én is megbántam, hogy nem mondtam nemet még az elején. Mert, közben végiggondoltam, hogy a meló itt nagyon fárasztó és sokféle, az osztályvezető pedig buta, de az évek alatt már teljesen kiismertem az ittenieket. Tudom, ki tud segíteni, tudom, ki pletykás és ki szarkavaró. Nagyon jól tudom, hogy ha X-nek elmondom, hogy tripperem van, két óra múlva az egész főosztály tudni fog róla. És tudom, hogy ha Y-hoz fordulok segítségért, ő teljesen elmagyarázza, hogyan kell megoldani azt az ügyet.
Igyekeztem arra gondolni, hogy nem a munkám az életem (Harcosok klubja :-D), és ez így is van, de azért a napom, az életem elég nagy részét – időben – a melóhelyen töltöm sajnos, és igenis fontos, hogy milyenek a körülmények. Mert pusztán a fizikai és kollegiális körülményeim most elég jók. Ketten vagyunk egy szobában, de most a váltott műszakban csak egyedül, ami szuper. Az irodám nyugati fekvésű, ami tökéletes nyáron, amikor még a legnagyobb hőségben sincs igazán meleg, mert csak délután kezd odasütni a nap (jó, ha nyáron is lesz délutános műszak, akkor ezt megszívtam, de alapesetben igen kellemes).
A főnök egy marha, de tudom kezelni, és mivel hiába próbál keménykedni, sokan egyszerűen bejelentik, hogy „beteg lettem” vagy „szabira mentem”, és elmennek, és végül is nem történik semmi, én is így akartam ezt májusban. Most ki tudja, mi lesz az új helyen?
Dóri, a legjobb szobatársam ugyan elment, de azért Szabinával meg Carmelával viszonylag jóban vagyok, a szomszéd szobában ülő három lány pedig nagyon aranyos és segítőkész (emberileg, mert szakmailag kb. ugyanott tartunk).
Nagy baromnak éreztem magam, hogy ezeket a kényelmes, remek körülményeket hajlandó voltam szinte önként feladni!
De aztán arra gondoltam, hogy az se jó, ha olyan leszek, mint egyes, korábbi melóhelyről ismert kolléganők, akik letelepedtek egy munkahelyen a nyolcvanas években, és aztán annyira odagyökereztek, hogy pánikrohamot kaptak, mikor harminc évvel később nagyfőnök-váltás volt, hogy most mi lesz, és ők sohasem dolgoztak sehol máshol. Néha váltani kell. A meló kétségtelenül jobb – vagy legalábbis kiszámíthatóbb – lesz az új helyen. Talán szabira is könnyebben elmehetek. De azért akkor is… Mi van, ha belefutok kimondottan rosszindulatú új kollégákba? Engem itt már megszoktak, „a Csendes Macska ilyen, és kész”, senki nem basztat, hogy nem mesélek a szerelmi életemről (nincs is, hehe), meg nem jönnek, hogy miért nincs gyerekem. Marhára nem hiányzik az ilyesmi egy idegen helyen. Hagyjanak békén reggel, míg fel nem ébredek (9.00), és ne röhögjenek ki, amiért gyakran járok pisilni (alacsony a vérnyomásom, viszont jó a vesém).
És ráadásul amikor idejöttem, Dóri bevezetett az osztály rejtelmeibe, mindenkiről elmondta, hogy régóta van-e itt, tud-e segíteni, rendes-e (Dórinak mindenki rendes volt, mert ő eleve jóhiszemű). Egy új osztályon, pláne ha ott mindenki új lesz, senki nem tudja nekem megmondani, hogy „a Gizivel vigyázz, mert egy szemét, és kilopja a pénztárcádat is a táskádból”.
Közben még az is eszembe jutott, hogy amit majd az új osztályon csinálni kell, azt ugyan csináltam már párszor, de nem sok olyan ügyet kapunk, hanem úgy félévente hármat. Szóval, nem ismeretlen terület, de azért bele kell majd jönni.
Ha ez az áthelyezési mizéria, így derült égből villámcsapásként, nem április közepén ér, akkor ez uralná az összes gondolatomat, és éjjel-nappal ezen agyalnék. És biztos, hogy végső soron totál elkeserednék tőle. Hiányozni fognak a szimpatikus kollégák, és a nyugati fekvésű, csöndes irodám!! De „szerencsére” a hír az OROSZ oltásom előtt két nappal, és az új unokahugi születése előtt pár héttel érkezett, így ez a másik két dolog egyensúlyban tartotta a gondolataimat. Ezért az idő egyharmadában Ágira és a szülésre, a másik egyharmadában az oltásra, a harmadik egyharmadban a munkahelyi változásra gondoltam; miközben amúgy mellesleg ezerrel kellett volna dolgoznom, de hát arra már végképp nem maradt semmi agyi kapacitásom, csak úgy rutinból csináltam ezt-azt aznap. Még tiszta szerencse, hogy valójában nem orvos vagyok.
