Vegyes, mert volt benne jó és rossz is: jó, hogy találkoztam a gyerekekkel és több órát is együtt töltöttünk (mekkorák már! :-); rossz, mert szombat éjjel megint műsort adtak a diszkópatkány szomszédaim, amitől az alvás minősége és mennyisége romlott.
Pénteken elengedtek minket félórával hamarabb, aminek túl sok haszna nem volt, mert még meg kellett csinálni a „mennyit és mit dolgoztunk ma” adatlapot, és így kb. akkor indultam, amikor egyébként is indultam volna (= amikor a főnökök már elhúztak, szóval kb. ¾-kor).
Elmentem az új Freibe a Nyugatinál, ami az Alexandra helyén lévő sznob áruházban van, és mivel a sznob áruházba nem jár senki, így az a Frei is egy szellemkávézó. De épp ezért jó, hisz mindig van benne hely! Most odamentem, hogy igyak egy karibi rumos kávét.
Ilyen már ittam egy éve, és azóta sem sikerült megismételnem, mert reggel mégsem akarok alkoholos kávét, viszont délután meg eleve nem szoktam kávét inni. Akkor lett volna jó mondjuk, mikor Vámpírok Báljára mentem, hogy a koffein ébren tartson, viszont a rum lelazítson. De akkor meg idő nem volt erre.
No de most! Meló után az Ázsia Centerbe terveztem menni, kora este pedig futni, így pont jó a rumos kávé. Azonban ebben a szellemkávézóban egyáltalán nem volt alkoholos kávé, mert annyira nincs rá kereslet (itt!), hogy nem érné meg nekik :-( Hogy mégse menjek ki üres kézzel, ittam egy másmilyen kávét, majd mentem az Ázsiába.
Állati hőség volt, míg odavergődtem a buszmegállóból, és pont az a Pellini Top kávé nem volt, amire Öcsém megkért, hogy vegyek neki. Csomó boltot végigjártam, és sehol nem volt!! Francba. De vettem 85 %-os Lindt csokit, meg tonhalkonzervet, matcha teát igen olcsón (utólag láttam csak, hogy kínai volt, és japánt kellett volna – na mindegy). Szóval eredményes túra volt, csak pont a lényeg nem volt. Egyébként azóta benéztem még több kínaiba, sőt Sparba is, és pont ez a kávé nincs sehol sem.
A buszon a Hail Mary küldetést olvastam, ami nagyon tetszett, bár bevallom, a hosszabb fizikai-kémiai-csillagászati szakbekezdéseket bizony néha csak átfutottam, de a fő szál és a szereplők tetszettek. Rockyt imádtam! :-) Az utolsó fejezeteket már szombaton este olvastam otthon, és olyan megható volt, hogy bizony még bőgtem is a végén.
Az Ázsia után vettem egy gyrost a Károly krt.-on, aztán eszembe jutott, hogy itt is van egy Frei, ami frekventáltabb. Be is tértem oda, kértem is karibi rumos kávét, adtak is. Nagyon király volt: egyszerre erős kávé és erős rum. Tudtam, hogy az alkohol szépen kimegy majd az esti futásra, a koffein meg hajtani fog.
Délután a Félelem utcáját néztem, aztán már jóval 19.00 után indultam csak el futni, mert még akkor is 30 foknál melegebb volt. Sőt ami rosszabb, még pára is volt. De lefutottam a tervezett két kört, plusz az oda-vissza út, összesen 5-6 km lehetett.
Szombaton relatíve korán keltem, villámgyorsan rövid takarítást tartottam itthon, aztán még elrohantam egy másik kínaiba a Pelliniért – ott sem volt –, hazafelé pedig finom török kaját vettem, amit két napig ettem ebédre. Hazajöttem, zuhany, ebédeltem, aztán visszafordultam az Allee-ba, ahol Öcsémmel találkoztunk és úgy mentünk ki hozzájuk.
Már jó régen nem találkoztunk és beszélgettünk így kettesben, ezért ez most különösen jólesett. – Éppen a babák alvóideje alatt volt ez. – Beugrottunk a piacra, aztán kávéztunk és sütit ettünk a Szamosban (EZ a Frei tele volt ugyanis), és így mentünk ki hozzájuk.
A kocsiban olyan meleg volt, hogy eléggé szenvedtem, megszoktam a légkondis családi autót :-D
Szuper volt viszontlátni a családot, csak Ági épp elindult velük a játszótérre, mert nem volt rendes délutáni alvás, így gondolta, ez majd jó lesz. Én meg gondoltam, hogy felajánlom, velük megyek segíteni, de aztán eszembe jutott, hogy úgyse csinálok sose jól szinte semmit/alig valamit, így nem szóltam. Helyette Tesóm és én a lekvárnak való sárgabarackot pucoltuk meg, ami remek volt, egyrészt, mert könnyű, másrészt, mert közben ettem pár darabot, és nagyon finom volt :-) Rég nem ettem sárgabarackot, kéne vennem a piacon.
Aztán visszatértek Ágiék. Zsófi addigra szépen aludt a babakocsiban. Mostanra már szép, nagy, gömbölyű baba lett, nem kövér, de olyan egészségesen telt. Édes pici kezei vannak cérnametélt ujjacskákkal, a lábujjacskái mint a rizsszemek, és értelmes barna szeme van, meg sok, nagyon selymes barna haja.
Zéti nagyot nőtt – centire nem, de valahogy mégis nyúlánkabb, mint legutóbb. Persze most is kicsike és édes, de már határozottan gyerekszerű, és kevéssé babás. Hoztam neki ajándékba egy nagyítót, amit oda is adtam, és tök tetszett neki, rögtön csomó mindent megnézett („lenagyított”) vele.
Ezután még a berkenyét is megpucoltuk, utána uzsonna a teraszon. Zéti nézegette a szandálos lábamat, amin talált egy bőrkeményedést (pedig bizisten le szoktam habkövezni). Mire Ági:
- És milyen gyógynövény jó a bőrkeményedésre?
- Vérehulló feckefű!
Ha épp nem ültem volna, biztos seggreesem a döbbenettől, hogy a kicsi hároméves nemhogy ismeri ezt a bonyolult nevű gyógynövényt, de még azt is tudja, mire jó! (Később utánanéztem, tényleg jó rá.) Én tinédzserkorom előtt maximum a csipkebogyót meg a kamillát ismertem.
Ezután játszottunk kicsit a kertben Zéténnyel. Homokoztunk, összegereblyéztük a lehullott tűleveleket az ezüstfenyő alatt, beültünk az – üres – kismedencébe, ami nagyon vicces volt, és átbeszéltük, miért jó, hogy nincs benne víz (mert különben vizes nadrágban mennék haza, és rajtam kacagna mindenki az utcán).
Aztán krétával is rajzoltunk, és persze mindketten fülig színes krétásak lettünk, főleg persze Zétény, aki intenzívebben rajzolt. Főleg a kék kréta tetszett neki, joggal, mert tényleg szép volt. A végén, mikor a krétából már csak kicsi darab maradt, bedobta a bambusz között lévő kis gödörbe, hogy szedjem ki! Ezután én dobtam el a krétát a fű közé, hogy ő pedig találja meg :-) És így felváltva dobáltuk a krétát, kicselezve a másikat :-D
Már órák óta lehettünk a kertben, amikor éreztem, hogy valszeg elkezdődött a menstruációm, ami kis barna foltok képében már eddig is jelen volt… Mentem a vécére, látom, hogy tényleg. Erre magamhoz vettem a rendes intimbetétet, hogy arra cserélem a vékony tisztaságit, plusz egy tampont is be. De Zéti becsatlakozott hozzám a vécébe, hogy nézni akarja, ahogy pisilek.
Az ötlettől már eleve zavarba jöttem, noha olvastam sokszor, hogy a kisgyerekes szülők rendszeresen pisilnek közönség előtt; no de engem ovi óta nem nézett senki ilyenkor. De ez még hagyján, de most véreztem, és azt mégsem akartam, hogy a hároméves kölök intimbetétet meg tampon lásson. Én magam pl. tízéves koromban tudtam meg, hogy a menstruáció egyáltalán létezik. Megint itt volt egy dilemma: ha kiterelem Zétit – aki addigra már kényelmesen elhelyezkedett törökülésben a padlón – akkor összezavarom, hogy a természetes biológiai funkciókat elzárom előle, viszont ha hagyom, hogy lássa a véres tisztasági betétet, meg ahogy tampont teszek fel, azzal esetleg komoly traumát okozok neki.
Már arra is gondoltam, hagyom az egészet a fenébe, de hát folyt a vérem…
Végül addig-addig hízelegtem és beszéltem a lelkére Zétinek, hogy elhagyta a helyszínt, és megígértem neki, hogy egy perc múlva kimegyek a kertbe és tovább játszunk.
Így is lett, mert ekkor még bújócskáztunk egyet („Elbújtam! … Ide a ház mögé!” :-D)
Aztán közeledett a vacsora, én pedig eldöntöttem, melyik HÉV-vel megyek – félóránként jár – és még jegyet is kellett váltanom, így csak egy szelet isteni finom házi kenyeret ettem. Vacsora előtt még Zsófi a teraszon lévő kereveten hevert, Zéti pedig körülöttünk, és én tépelődtem, hogy most melyik gyerekre kéne figyelnem? Zétire, aki előszeretettel evett vajat csak úgy simán, vagy Zsófira, aki kissé nyugtalan volt és nem akartam, hogy sírjon. Végül Zsozsó mellett maradtam, vele úgyis kevés időt töltöttem most. Cirógattam a kis pocakját, meg a lábacskáját, és próbáltam megnyugtatóan duruzsolni neki. Ez egy ideig hatott is, aztán mikor már tényleg sírt volna, akkor már kezdődött is a rövid vacsora.
Egyébként nagyon örültem, mert Zsófinak már változatos arckifejezései is vannak, és a délután folyamán kaptam is tőle két fogatlan mosolyt :-)
De ekkor már tényleg repesztenem kellett, úgyhogy fogtam a szatyromat, elköszöntem mindenkitől – Zéti mintha duzzogott volna, hogy elmegyek, és nem engedte, hogy puszit adjak, amitől egyrészt szomorú voltam, másrészt meg örültem is, mert ha duzzog, amiért elmegyek, akkor szeret :-) Végül is kavicsot és madártollat is adott nekem.
Tesóm még felajánlott pálinkát az útra, amit rövid habozás után elfogadtam, mire töltött nekem egy vizespohárnyit :-D Igazán nem is értem, hogy jutottam haza, úgy fejbevágott, mert jó erős házi volt.
Ekkor már Agatha Raisint olvastam, de a pálesz után még erre sem volt könnyű koncentrálni.
Otthon lezuhanyoztam, befejeztem a Félelem utcáját és nekifogtam a Haláli hullák hajnalának, sőt még egy ujjnyi bort is töltöttem magamnak. De olyan fáradt voltam már, hogy a filmet végül nem néztem végig.
Pont, ahogy én elkezdtem fáradt és álmos lenni, és lélekben felkészülni, hogy 5.20-kor fogok kelni és futok egy kellemeset hajnalban – az egyetlen napszak, amikor kellemes hűvös van – a diszkópatkány szomszédaim ekkor keltek életre és elkezdték nyomatni az idegesítő diszkózenéjüket. Eleinte még csak-csak, aztán egyre hangosabban és hangosabban. Közben persze pampogtak is – hogy baszná meg az isten, megint itt van mind a kettő –, jó hangosan, hogy a zenét túlkajabálják. Kénytelen voltam rádiót bekapcsolni, emberes hangerővel. Ekkor egy idő után kuss lett – de sejtettem, hogy nem elaludtak, hanem csak elmentek valami éjszakai bulikába, ami csak azért nem jó, mert most majd az éjszaka közepén fognak hazaérni és ugyanígy folytatják.
Hát így lett. Este kikészítettem a futós ruhát, váltó intimbetétet – OK, megjött, de most már elterveztem, hogy vasárnap hajnalban futok! –, meg mindent, ami kell, aztán lefeküdtem. (Ekkor olvastam ki a Hail Mary utolsó, megható fejezeteit, mert az útra már nem akartam ezt az utolsó 20 oldalt elvinni, és egyébként egy vastag nehéz könyvről van szó.)
Nem tudtam túl nyugiban aludni, mert éjjel esett az eső, még gondoltam is félálomban, jó, hogy most, mert így majd reggel már nem fog (de).
No aztán természetesen hazajött a két majom a dizsiből! Hujjogtak, óbégattak, bekapcsolták a diszkózenét – a faszom sem érti, ha ennyire pörögnek még, akkor miért nem maradtak a dizsikében, miért kell hazajönni és itt csapatni, egy társasházban?! Néztem az órát: 4.20. Ez hétköznap egész OK lenne, de most, vasárnap, még pont egy órát, az utolsó órámat aludhatnám végig, de nem lehet ezektől a majmoktól… A csávó szokta ezerrel nyomatni a tuctucot, a kispicsa meg túlóbégatja a hülye lamentáló hangján. Hát ez ment most. Emberbarátságból adtam nekik tíz percet, hátha abbahagyják – persze ekkor már alvásról szó sem volt –, akkor viszont bedugtam a rádiót, rögtön 2-esre a hangerőt, ami a rendes emberi beszédhang, és még 5.20-ig hallgathattam a mesterséges megtermékenyítés és a lombikprogram rejtelmeiről egy orvosprofesszor előadását. De inkább a petesejtet hallgatom, mint a két majmot a szomszédból.
Olyan kibaszott dühös voltam, hogy ébresztőre már nem okozott nehézséget felkelni. Felpattantam – ekkor már csönd volt ám a falon túl! az Inforádió megtette a hatását! –, felöltöztem, bemelegítettem, ettem egy Korpovitot (futás előtti mézről próbálok leállni, mégiscsak cukor). Olyan mérges voltam, hogy este is zajonganak, hajnali 4.20-kor is zajonganak – de sikongat ám a kiscsaj, mintha csikizné a srác vagy mi, aztán pofázik tovább – hogy egy szakfórumon kapott tippet alkalmaztam: a rádiót bekapcsolva hagytam, és úgy indultam el futni! (Egyébként nem szoktam ilyent.)
Az én reggel futásom nem tart soká, mert momentán csak egy kört bírok kávé és reggeli nélkül, úgyhogy 40 percen belül visszaértem. Addig a szomszédoknak ment az Inforádió ismeretterjesztő műsora. Ők eddigre teljesen elkussoltak. De én olyan mérges voltam, hogy hazaérés után, amikor nekiálltam nem halkan lenyújtani, még a tévét is bekapcsoltam, a Comedy Centralt, amit amúgy is hallgatok reggeli közben. Szóval jó ideig párhuzamosan ment a rádió és a tévé is – ugyanúgy, ahogy náluk párhuzamosan megy a tuctuc meg a kistyúk pofázása órákon át.
Hallottam is, hogy mindkettő kiment vécére, mert a vécélehúzás áthallatszik, ezek szerint ugyanúgy felébredtek rá, ahogy én az ő zajongásukra.
Zuhanyoztam, és még sok időm volt a Zsuzsival való reggelizős találkozásig, így az ágyban ülve kávéztam, közben olvastam és a Goldberg családot néztem, nem halkan. Induláskor pedig szintén bekapcsolva hagytam a rádiót, de most már azért a nevelési célzatot lejjebb vettem, és nem az ő falukra tettem a rádiót, hanem csak az ágyam végébe, és nem 2-es, csak 1-es hangerőn, ami halk emberi beszéd. De gondoltam, nem árt az nekik, ha fél kilenctől a kb. 12.00 órás hazaérkezésemig hallgatják (már ha ez áthallatszik az utcazaj mellett).
A hajnali futás egyébként kalandos volt, mert ugyan elállt az eső már, de ahogy felöltöztem és kitettem a lábamat a kapun, megint elkezdett esni! De nem gondoltam rá, hogy most emiatt visszaforduljak, ha már egyszer elindultam (és a lakásban szépen szól a rádió, jó az úgy :-D) – így futottam, és viszonylag szép, csendes eső esett. Most a másik irányban futottam a rekortánkört! Ugyanis eddig „menetiránnyal szemben” mentem, mert mikor még nem volt kész a teljes pálya, a szokásos nagy körömön egy szakaszra mindig rátértem, és az errefelé volt. És ezért, mikor kész lett a pálya, evidens volt, hogy ugyanebben az irányban fogok futni, és csak jó sokára tűnt fel, hogy mindenki szemben fut :-D Ezért most kipróbáltam a „jó” irányt is. Kellemes volt. Asszem, átszokom erre, mert így nem kell szembejövő arcokat bámulnom, és talán találok majd nyulakat is, akiket lehet követni kellemes tempóban.
A hazaúton többször is villámlott, egészen közel, mármint kb. egy buszmegállónyi távolságon belül. Kicsit ijesztő volt. De nem csapott belém egy sem.
Ezután Zsuzsival találkoztunk az Astoria Mekiben, és ott ettünk reggelit, ami isteni finom volt, és persze kávét is, ami szintén. Közben megint esett. Zsuzsinál nem volt ernyő – de komolyan! időjárásjelentés?? –, így megvártuk, míg eláll, és akkor a villamossal átmentünk a Gellért térre, és fel a Gellérthegyre. Ezer lépcsőn felmentünk a Citadelláig, és csak ott láttuk, hogy le van zárva az egész. De nem ám kiírták volna a lépcsők aljára, hanem csak ott fent szembesültünk a kordonokkal.
Megkerültük a Citadellát, és hátsó, alsó utakon sétáltunk el végül is a Hegyalja útig. Egyébként fogalmam sem volt, hogy az az utca éppen oda megy-e vagy sem, csak reméltem, és tényleg oda ment…
Ezután szétoszlottunk. Én hazajöttem – szomszédoknál síri csend, valszeg elmentek itthonról napközbenre – és megettem a tegnap vett török kaja második felét. Valami eszméletlenül finom volt. És utána Lindt 85 %-os étcsokit ettem, mert elhatároztam, csökkenteni kellene az édességet, és ha már csoki, akkor ilyen nagyon keserű, becsületes valami legyen az, magas kakaótartalommal. Egyébként nagyon finom, és még éppen van benne annyi édes íz, hogy érzi az ember, hogy ez mégiscsak csoki.
Ebéd közben megnéztem az utolsó előtti Monkot, mert valamiért pont az utolsó rész nincs feltöltve! :-( legalábbis én még nem találtam meg, de szerencsére a tartalmát már tudom, szóval az infó megvan, és az a fő, de azért mégis egy filmről van szó és látni kellene.
Ebédszünet közben azon is morfondíroztam, hogy tényleg kéne foglalni még egy éjszakára szobát Füreden. Már június óta vágyom vissza az Annabellába – csak kettő, vagy akár egyetlen éjszakát is, csak leutazni, pihenni a strandon, jó nagyot úszni a Balatonban, aztán isteni vacsora, utána séta a sétányon, utána sör, és jó alvás; és másnap az a zseniális reggeli, becsületes kávéval, majd haza a délelőtti vonattal. Tök kevés cucc kellene.
Röviden arra is gondoltam, hogy hívok magammal valakit, de végül az egyedül mellett döntöttem. Eleve kevés ismerősöm van, azok jó része családos vagy házas, ezek nem jönnek el velem, az egyedülállók meg vagy betegesek, mint Barbi, vagy ott van szegény Zsuzsi, de ő meg olyan sokat és körülményesen tud beszélni, hogy bármennyire is kedvelem, de egy fél napot együtt lenni vele éppen elég, nemhogy ottalvós szállodai éjszakát.
És amellett nagyon vágyom már rá, hogy kényelmes, tiszta ágyban aludjak egy JÓT: amikor nem kell Fatert kicselezni, mikor megy ki éjjel cigizni egy félórára és foglalja el a fürdőszobát; és nem kell azon aggódni, hogy a tetű kis majom szomszédok ma éjjel vajon kussolnak-e vagy sem, tudok-e aludni vagy sem…. Az Annabellában nyilván fogok tudni aludni, és nem kell tekintettel lennem senkire (pl. alhatok meztelenül) – este olvasás a tévé előtt, sörrel…. De jó lenne!
Szóval, ez egy régi tervem volt, de halogattam, meg a dátumokon tépelődtem… De most ránéztem a naptárra. A 16-i héten már Zalakarosra megyünk, akkor persze nem lehet; előtte való hétvégén meg elég hülyén jön ki: hazajövök vasárnap este és hétfőn már indulunk is visszafelé… Az azutáni hétvégén meg (= négy hét múlva) épp pont megint meg fog jönni, és nem akarok balatoni strandon izgulni, meg számolgatni, hogy vajon megtelt-e a tampon, meg nem fogom-e összevérezni a szállodai lepedőt… Így rájöttem, egy hétvége maradt, a következő!! Ezért fogtam a szállás.hu-t, amit Öcsém már javasolt, és foglaltam rajta. Jött is visszaigazolás, átutaltam az előleget, arról is jött mail, hogy megkapták. Szuper!
Kicsit ugyan gyorsan jött, én jobb szeretem távolabbi határidőkkel még a jó dolgokat is, de ez legyen a legnagyobb baj.
Délután még sétáltam egyet a hegyen, így ma összesen legalább tíz megállónyit gyalogoltam, aztán itthon hajat festettem, mert most, hogy jövő héten utazás, már igazán kell.
Késő délután még csönd volt, mostanra már hazajött legalább egy példány a szomszédok közül, és vagy egyedül van, vagy mindkettő itt van, de épp kussolnak. Sajnos ez a baj ezekkel, hogy mindig akkor kezdik rá a zajongást, mikor már tényleg épp mennék aludni (este kilenc, fél tíz). Mi a faszt dolgoznak ezek, vagy valami egyetemisták, akiknek a papa bérelte ki a lakást? Talán szeptembertől megszűnnek az éjszakai műsorok, mert csak kell valamit csinálniuk napközben? Olyan jó lenne…
Vicces, és ez jellemző rám, de a szomszédműsor jobban ’bennem van’, mint a tegnapi, gyerekekkel találkozás öröme. Talán, mert ez utóbbi a frissebb élmény. És a gyerekekkel csak max. hetente találkozom, míg ezek itt vannak a nyakamon nonstop, és befolyásolják az életminőségemet. Persze a gyerekekre kéne koncentrálnom, meg a jó dolgokra, például hogy egészséges mindenki, és hogy hat nap múlva ilyenkor Balatonfüreden leszek. Sajna, hogy ilyen rémes természetem van.
De azért természetesen a gyerekekkel találkozás volt a hétvége csúcspontja; a másik csúcspont, hogy péntektől vasárnapig kétszer is futottam :-)
