Nyáron nem foglalkoztam a melókereséssel, mivel úgy volt, hogy felvettek oda, ahol júniusban voltam állásinterjún, csak szeptemberig létszámstop van. Egy kicsit meg is könnyebbültem őszintén szólva. Nem vagyok az a durrbele típus, hogy ma elhatározom, aztán jövő hétfőn már az új helyen kezdek. – Egyébként még ha akarnám sem lehetne, hisz két hónap felmentési/felmondási idő van.
Szeptemberben azért elkezdtem pislogni a telefonomra, hívott-e valaki ez ügyben. Annak örültem, hogy a soproni hétvégémen is még ’békén hagytak’ – ki akar pihenés közben a felmondásán idegeskedni – de utána azért már kezdtem kicsit úgy érezni, hogy „Na mi lesz már??”
Mondanom sem kell, hogy Öcsém is mindig rágta a fülemet, valahányszor találkoztunk, hogy mikor lépek már le erről a szar helyről, mikor váltok már. Amiben persze teljesen igaza van, de ő valahogy nem látja át teljesen, milyen az én bőrömben lenni, mert ő egész más típus, extrovertált meg nyílt meg népszerű. Én rohadt nehezen váltok, és egy új közösségben mindig én vagyok az, aki a zsák legaljára kerül, valahogy automatikusan az óvoda óta…. Szóval tudtam jól, hiába futnék most neki szipiszupi multis állásoknak, meglehetősen biztos, hogy nem vennének fel, vagy ha igen, hát olyan állásba, ahová normális ember úgysem pályázna.
De most úgysem izgatott még ez a dolog, mert hiszen itt volt ez a fix hely, ahol ráadásul Bogi is ott lesz, és 8.00-kor lehet kezdeni, és jobb a fizu, mint a mostanin!
Vártam, vártam egész szeptemberben, de semmi.
Gondoltam – és Tesómék is biztattak erre –, hogy most már talán nekem kellene szólnom, mi van, ha egyszerűen elfelejtettek engem három hónap alatt, vagy ki tudja, mi történt…. Most már azért szívesen lelépnék a jelenlegi helyről, a kevés fizu és ez a rohadt 6.30-as munkakezdés már tényleg tűrhetetlen. Na de most írjak egy mailt a leendő főnöknek, hogy „Érdeklődnék, hogy mi van már azzal a jó zsíros állással, amiről még a nyáron beszéltünk, mehetek-e már végre?” Hát ez olyan pofátlan lenne.
Meg aztán sosem volt bátorságom, nem bírtam összeszedni magam, hogy felemeljem a telefonkagylót vagy legalább dobjak egy mailt. És a mostani meló annyira kimerít, hogy mire hazaérek, már alig van energiám bármihez, hétvégén meg nem akartam ezzel foglalkozni…
Aztán végül, amikor október végén táppénzen voltam és végre nem munkából meg utazásból állt a napom 90 %-a, összeszedtem magam és írtam – Boginak. Csak könnyed érdeklődést, hogy számíthatok-e az állásra, mert ha nem, akkor keresek mást, mert mindenképp váltani akarok. (Ezt kvázi fenyegetésnek, hogy jól gondoljátok meg!! mert én bizony elmegyek máshová! – mintha lenne momentán más lehetőségem :-D)
Bogi válaszolt is rögtön másnap, hogy nagyon akarnak engem, de még nem lehet, mert az ott lévő pár embert, akik más státuszon vannak, el kell helyezni máshol, de azért nagyon akarnának engem, de az utolsó fejlemény az volt, hogy legkorábban jövő tavasszal lehet embert felvenni.
Hát kurva jó! Ekkor már október legvége volt. Én aztán igazán nem vagyok kapkodós ilyen állásváltási dolgokban, sőőőőt, de ekkorra már nekem is elfogyott a türelmem… Határozottan szeptemberi telefonhívásra és felmondásra számítottam és arra, hogy november közepén esetleg már az új helyen dolgozhatok. Még ha karácsonyi pénzt próbaidősként nem is kapnék, de a jó fizetés valamelyest kárpótolna.
De Bogi hozzátette még, hogy egyes társszerveiknél keresnek még embereket, és szóljon-e az érdekemben? Mondtam, hogy igen, köszi.
Még fel is hívott röviden a táppénzemet követő első munkanapon, hogy szabadkozzon és megnyugtasson, hogy de több embert is keresnek azoknál a szerveknél, amiket ő ismer, és hogy küldjem át az önéletrajzomat (amit már nyáron ugyan átküldtem neki, de sebaj). Mondtam, hogy jó, kikeresem és küldöm valamikor.
Erre sms-t írt még aznap késő délután – akkor voltam újra a dokinál, visszacserélni a táppénzes papíromat –, hogy még ma este küldjem át az önéletrajzot, mert ő már holnap elküldi annak a másik szervezetnek, mert azok már majdnem lezárták az álláspályáztatást és akkor még engem megvárnak.
Uhhh… Nagyon megrémültem. Hogy máris?! Hisz ha Bogi elküldi nekik holnap hajnalban az önéletrajzot, akkor azok már akár holnap is hívhatnak…. Hát ez elég gyors; még nem állok készen…
No de nem volt idő totojázni, gyorsan átolvastam újra az önéletrajzot és továbbítottam Boginak még az este.
Másnap tiszta ideg voltam a melóhelyen, és számolgattam, hogy ha ma megkapták az életrajzot, akkor mikor hívnak, ma vagy holnap esetleg…. De ez eldőlt, mert már 10.00-kor telefonált egy nő, hogy ő az osztályvezető, és menjek be egy megbeszélésre. Mondom, mikor?
Minél előbb! Ma nem jó, de talán holnap? – Másnapra nekem mozijegyem volt Katival, amit már át is vettünk, és az bizony 1.950.- Ft…. – Így mondtam, hogy az nekem nem jó, a csütörtök pedig neki, így a péntekben maradtunk. Egy kicsit korábban elkéredzkedtem a jelenlegi főnöktől – most már nem idegeskedtem és nem is magyarázkodtam (és mondtam, hogy majd ledolgozom, de nem dolgoztam le :-D)
Hát, tiszta ideg lettem, egyszerre jó és rossz értelemben. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most olyan protekció, hogy „Hallgassátok meg ezt a Macskát, régi haverom, aztán lesz, ami lesz”, vagy olyan, hogy „A tiéd az állás, ez az interjú már csak formaság!”
Nem is volt egyáltalán időm, sem agyam felkészülni. Egyáltalán, mit készüljek fel? El tudom mondani, hogy mihez értek meg milyen ember vagyok, ők meg elmondják, hogy milyen a melóhely és konkrétan az állás. Soha nem tudtam „jól felkészülni” egy állásmegbeszélésre, de eddig nem is nagyon volt erre szükség.
Most már megfogalmaztam magamban, hogy azért, mert többnyire olyan szar állások voltak, hogy örültek, hogy egyáltalán jelentkezik rá valaki.
Pénteken persze síkideg voltam, bár olyan rettentően izgulni nem is volt időm, hisz alig pár nap telt el Bogi hívása óta. Így úgy istenigazából még nem spannoltam fel magam, de azért nagyon izgultam. Kiöltöztem, időben leléptem a munkából és mentem a helyszínre, amit térképről már alaposan kiderítettem.
Tiszta szerencsére a pontos helyszínt (név, emelet, ajtó) még reggel elolvastam a laptopon otthon, mert a telefonomon a mail teljes szövege nem jelent meg, amivel csak húsz perccel az interjú előtt szembesültem. Még mázli, hogy reggel megnéztem!
Az épület kellemes hely volt, és jó tíz percet kellett várnom a megbeszélés előtt. Ez először jó volt – szeretek egy kicsit várni, mert akkor a nagy loholás és kapkodás után kicsit megnyugszom. De aztán a várás elhúzódott – nem mintha zavart volna, csak ekkor meg elkezdtem parázni: mit fognak kérdezni? Én mit fogok mondani? Hogy hitessem el velük, hogy én vagyok, akit felvegyenek? De egyáltalán akarom, hogy felvegyenek? Biztos jó ez a meló? (A fizetés jobb, mint a mostani, ezt már a telefonban tisztáztuk.) Szóval, igazából egy zsákbamacska ez mindkét fél részéről. Ráadásul négy és fél éve, amióta a mostani melóhelyen vagyok, nem voltam állásinterjún – a nyárit leszámítva – még „edzésből” sem: egyrészt meg iszonyúan izgulok már egy mozijegy megvásárlásakor is, másrészt meg mert olyan rohadt sok melónk van, hogy elkéredzkedni is egy tortúra.
Na de végre jött az osztályvezető asszony, aki személyesen szimpatikusabb volt, mint a telefonban a hangja. Behívott az irodájába, csak mi ketten voltunk, mert a főosztályvezető nem ért rá. Szerencsére később sem csatlakozott. Elég nekem egy ember egyszerre :-D
Az osztályvezető elmondta jó részletesen, hogy mivel foglalkoznak, és hogy milyen a meló, meg hogy néha szombaton is kellene dolgozni (na!!), de azt kifizetik vagy kiadnak érte két szabadnapot (na, azért!). Meg hogy a meló ugyan budapesti, de néha el kell utazni vidékre is egy-egy napot.
Hajjaj. Utálok munkaügyben utazni. Más kérdés, hogy magánemberként imádok, de az, hogy nekem reggel 8.30-ra valami nyíregyházi irodában kellene lennem, amikor pl. épp menstruálok vagy migrénem van, vagy felfáztam, vagy sóletet ettem előző nap, na hát ez a gondolat nagyon nem tetszett.
De azért arra gondoltam, próba szerencse, hátha összejön, jobb fizu, és végtére is innen is dobbanthatok még…. Mondtam ezt-azt, hogy mit dolgozom most, meg hogy milyen fajta munkaerő vagyok (haha), meg hogy szoktam betanulni egy új helyen. A nő megkérdezte, hogy miért akarok eljönni a mostani munkahelyemről. Félek, hogy erre válaszoltam a legalaposabban :-D
Sajnos – erre már rájöttem – az se jó, ha nem a munkanélküliségből pályázol egy állásra, hanem ha van melód, de azt épp ott akarod hagyni. Ez olyan, mintha te hűtlen és csapodár munkaerő lennél, és mindig úgy érzem, hogy megbízhatatlannak tartanak engem, hisz lám, már az előző munkahelyemet is elárultam csalfán.
Egyáltalán nem voltam nyugodt, éppen hogy el tudtam kerülni, hogy dadogjak vagy remegjen a fejem, pedig tényleg nem volt stresszes a megbeszélés. De én ilyen szociális fóbiás vagyok. Ja, a telefonálás is szóba került, és el kellett mondanom, hogy utálom, de hogy majd erőt veszek magamon…
A nő egy ponton kiment, megnézni, csatlakozik-e a főosztályvezető – hálistennek nem –, és mikor visszajött, még azt mondta, hogy mondjak három jó és három rossz tulajdonságot magamról.
Óh, hogy bassza meg…. Tudtam, hogy erre a hülye kérdésre fel kellett volna készülnöm! Nem tudom, ki a fene találta ki valaha ezt a baromságot…. Hát erre nincs jó válasz. Három jó tulajdonságot még úgy-ahogy összeszedtem, aztán mondtam kettő rossz(abb)at is, de persze nem túl rosszat, mert akkor meg nyilván nem vesznek fel; harmadik az istennek sem jutott eszembe. Mármint, olyan, ami tényleg "rossz tulajdonság”, viszont nem olyan, hogy kizárja az esetleges felvételemet.
Végül majdnem háromnegyed órát tartott a megbeszélés. Rövidebbre számítottam. Azzal váltunk el, hogy majd mailben értesítenek. És sikerült úgy eljönnöm, hogy nem estem hasra a szőnyegben vagy a saját lábamban :-D
Még búcsúzkodás közben megjegyezte az osztályvezető, hogy egyébként erre az állásra 40 db pályázó volt. Rögtön világossá vált előttem, hogy ekkora felhozatalból tutira nem engem fognak választani.
Vegyes érzésekkel jöttem el, nagyon boldogan, hogy túl vagyok rajta és nem hánytam le az osztályvezetőt a stressztől, de ugyanakkor éreztem, hogy nem keltettem benne azt a benyomást, hogy „Ez az!!! Ez az az ember, aki nekünk kell!!! Ide vele azonnal!!!” Már csak azért sem, mert meg kellett mondanom, hogy alighanem két hónap felmondási időm lesz.
Szerencsére az interjú után rögtön Zsuzsival találkoztunk egy Freiben, és itt rögtön rázúdítottam azt a gondolatot, ami az interjú után elfogott. Miután közölte a nő, hogy erre az – igazán nem világcsodája – állásra is negyven ember jelentkezett, rádöbbentem, hogy az álláskeresés az nem olyan kis egyszerű dolog, ahogy eddig gondoltam (és ahogy talán Öcsém még mindig gondolja). Ugyanis eddig úgy fogalmaztunk, hogy „Keress egy jó állást magadnak!” Csakhogy a jó állásra negyven ember jelentkezik!!
Nemcsak arról van szó, hogy valamit produkáljak az állásinterjún, és „megszerezzem” az állást, hanem hogy jobbnak kell(ene) lennem 39 másik embernél! (És még jobb állásnál nyilván még többnél.)
Eddig valahogy nem is volt a tudatomban a konkurencia. Mindig arra koncentráltunk, hogy én + az állás, közben pedig úgy van, hogy én + az állás + a többi jelentkező.
Ezt mind gyorsan elmondtam Zsuzsinak, és egyben magamnak is. Hozzátéve a másik gondolatot, hogy ha egy állást nagyon kínálgatnak neked és rögtön fel is vesznek, akkor azzal tutira van valami gond…. Például a jelenlegi állásomba is szinte azonnal felvettek, naná, hisz 7.00-ra kell járni – akkor még –, a fizetésem pedig kevesebb, mint az előző helyemen, amit ugyan megkérdeztem a személyzetistől is meg a leendő főnöktől is, és utóbbi azt mondta, hogy ő azt nem tudja, előbbi pedig, hogy „persze!” Mármint, hogy persze hogy kapok annyit, mint az előző helyemen. Aztán mikor ott volt előttem a kinevezésem, láttam, hogy nem. De akkor már mit tehet az ember? Ha nem írom alá, munkanélküli leszek, és ha nem találok hamar új helyet, akkor még tb-jogviszonyom sem lesz; és esetleg egy ugyanilyen helyet találok, mint ez. Akkor már inkább ez. Ráadásul akkor már megismertem Dórit is, aki jó szobatárs volt és nagyon sokat segített a melóban.
Ezeket mind elmondtam Zsuzsinak is, aki helyeselt.
Azon a hétvégén haboztam, hogy vajon mit kívánjak? Hogy felvegyenek, és akkor felmondhatok és lesz új állásom, némileg több pénzzel? Vagy hogy ne vegyenek fel, és ne kelljen -10 fokban Bivalybasznádra utaznom? … Végül is abban maradtam magammal, hogy ezen aztán igazán nem fogok izgulni, mert már semmilyen ráhatásom nincs, és végül is bármelyik eshetőség jó.
Pár nap múlva érkezett a mail, hogy sajnálattal nem engem választanak. Amitől kicsit megkönnyebbültem, az utazgatás miatt, de el is keskenyedtem kicsit, mert már tényleg tele a hócipőm a mostani hellyel. De addigra már november lett, vagyis közeleg a karácsony, és karácsonyra szokott lenni éves bérlet meg általában némi pénz is, amit viszont nem kaphat meg az, aki épp a felmondását tölti, vagyis ilyen szempontból még jól is járok.
Azért összességében elégedetlen vagyok és én is akarok már valami más, rendes, „igazi” melót, ami Tesóm szerint csakis a magánszférában lehetséges, sőt akár vállalkozóként is, csak nekem fogalmam sincs, hogy ugyan mit kéne vállalkoznom, és hogy a magánszféra tényleg olyan földi paradicsom-e, ahogy ő gondolja. Neki ugyanis volt egy magánszférás munkahelye, ahol tényleg minden reggel megsimogatták a fejüket, a főnök személyesen szolgálta fel a kávét és a fizu is jó volt, ezért – szerintem – azt feltételezi, hogy minden magánszférás munkahely ilyen. Mint mikor egy asszonynak nagyon jó a házassága és őszintén nem is érti, hogy lehet az, hogy mást megcsal, meg ver a férje, meg lelép a titkárnővel.
Holott ez ugyanolyan téveszme, mint az, hogy a közszférában mindenki csak a körmét reszelgeti és az unokájáról locsog. Van ilyen is, de valahogy sosem ott, ahol én dolgozom, vagy ha igen, akkor pont én nem vagyok az :-D
No de ezt a munkakeresés, állásváltás, közszféra-magánszféra témát majd máskor fogom kifejteni, mert vannak még gondolataim, csak most már este van, fáradt vagyok és fázik a lábam is.
…. Azért vazze. Idén igazán próbálkoztam, két hónapig másik osztályon is voltam és önhibámon kívül visszaraktak; két állásinterjún is voltam (!!!), erre az egyik helyen létszámstop, a másik helyen meg sajnálattal nem engem választanak. Hát mit csináljak még!
Persze fogok próbálkozni, de most már csak jövőre.
