Ezt a bejegyzést babonából még halogatni akartam, nehogy elkiabáljam a szerencsét, de azóta inkább az erős szorongás vett erőt rajtam és már nem is örömöt érzek, hanem csak a szorongást. Így már ’van jogalapom’ írni az ügyben most :-)
A legutóbbi éjszakai szomszédműsor után képzelhető, milyen idegállapotban voltam. Még az volt a jó, hogy hétfő este azért tudtam már aludni. Sőt hétfő délelőtt, némi hezitálást követően, felhívtam Fatert, hogy menjen már oda délelőtt, mikor a kisluvnya alszik, és nézzen már hangosan tévét egy kissé…. csak hogy érezze a törődést…. de Fater sokáig nem vette fel, később kiderült, hogy fürdőben volt. Így tárgytalan lett ez a dolog.
Kedden a Batmant néztük Katival a Sugárban és későn értem haza, de ekkor nyugi volt és tudtam aludni. Azt már megtanultam május óta, hogy egymást követő napokon ritkán van rikoltozás. Kétnaponta, már előfordult…. De most a kedd éjjel nyugodt volt.
Szerdán Orsival kocsmáztunk és kiöntöttem a keservemet neki. Mondtam, hogy így nem lehet élni, hogy nem tudom, mire megyek haza, és hogy kvázi rettegek attól, amikor kikapcsolom a tévét és ágyba bújok, halogatom a lefekvést – amivel csak magamnak ártok –, mert ha lefekszem és jön a szomszédműsor, attól rettegek, és aludni sem lehet.
Orsi megértő volt, mert ő meg a férjével volt hasonlóan (= rettegett attól, mire megy haza, lesz-e veszekedés vagy sem). És mondta, hogy nem szabad annyiban hagyni. Én addig hezitáltam, hogy írjak-e vagy sem a közös képviselőnek egy e-mailt, hogy ugyan szóljon már ennek a lakásnak a tulajdonosának, hogy kapjon már a fejéhez és ne idegbajos, munkanélküli, éjjel ordibálós kis szar (sőt talán drogos) diszkópatkányokkal tömje meg a picsányi lakását, a papírvékony falakkal, miközben a házban dolgozó emberek is laknak. De most, hogy Orsi is ezen a véleményen volt, elhatároztam, hogy bizony írok.
Szerda este, mikor hazakóvályogtam, szintén nyugi volt – sőt a szomszédban mintha teljes sötét is lett volna. Ami szokatlan, mert valami kislámpa fényét mindig szoktam látni, gondolom, a kutya miatt. És éjjel is full csönd volt! Természetesen a rádiót azért bekapcsoltam, mert nincs annál rosszabb, mint békésen elaludni a csöndben, majd éjjel 01.00-kor felriadni arra, hogy hazaér a két diszkópatkány és óbégat.
Csütörtökön a munkahelyen megfogalmaztam egy kevesebb mint egyoldalas e-mailt a közös képviselőnek. Eleinte gondolkodtam rajta, hogy beleírom a „kurva isten bassza meg”, „szaros kis ingyenélő taknyok” és hasonló kifejezéseket. Végül valamiért úgy döntöttem, ezt mégsem teszem, talán hogy komolyabban vegyenek, és mert hátha felolvassák a májusban esedékes közgyűlésen.
Így végtelenül udvariasan megírtam a kk.-nak, hogy szóljon már az X. emelet Y. lakás tulajdonosának, hogy legközelebb valami normális embereknek adja ki a lakást, akik legalább éjjel 22.00 és 05.00 között csöndben vannak, mert – és itt következett fél oldal indoklás, benne megemlítve a múltkori éjjeli üvöltözését is a kis ribancnak (plusz bútorborogatás, dübörgés stb.)
A mailt itthonról, frissen kreált mailcímről terveztem elküldeni. Tudom, hogy a névtelen levél nem szép dolog, de viszont azt is tudom, hogy én egyedül vagyok, 163 centi és szemüveges, míg ez két húszéves diszkópatkány, és még ha a luvnyával szakított is a faszija, ilyenkor, ha megtudják, hogy valaki „bántotta a Timikét", akkor hirtelen mindig kibékülnek és majd ketten együtt esnek nekem. Hiányzik a fasznak ez. Sőt, a mailt többes számban írtam, mintha egy házaspár vagy család, vagy egynél több szomszéd lennénk. Ne tudják, ki volt az. Sajnálom.
Aztán csütörtökön, mikor épp az Állatkert irányába gyalogoltam, egyszerre csak egy csodálatos gondolat ötlött az eszembe.
A múltkori éjjeli műsor óta a színüket sem láttam a majmoknak. Mi van, ha elköltöztek?! Mi van, ha a kis kurva nem azért üvöltözött és borogatta a bútorokat, mert szakított vele a faszija, hanem mert kirúgta őket a tulaj?! Ez megmagyarázná azt az eszelős méterű bútorborogatást is – mert nem arról volt szó, hogy felrúgott egy széket, hanem mintha szisztematikusan az összes szekrényt meg minden szart összeborogatott volna. Dühében tönkrebaszta a tulaj dolgait.
Ez a gondolat olyan elképesztően boldoggá tett, hogy azonnal felragyogott az arcom. Istenem, miért ne! Ez teljesen logikus lenne! A neveletlen kis szabolcsi picsa az indulatkezelési bajaival simán elképzelhető, hogy éjjel ordít meg bútort borogat, ha kirakják a pösti albérletből. Lehet, hogy a csávó már új helyen is van, akár szakítottak, akár nem.
Hihetetlen boldogság töltött el. Annál is inkább, mikor hazaértem és továbbra is csönd és nyugi volt. Azért az e-mailt megírtam és elküldtem a közös képviselőnek – ha már elköltöztek, akkor éppenhogy aktuális figyelmeztetni az ostoba lakástulajt, hogy a következőket ugyan nézze már meg jobban…
Pénteken is nyugi volt. Ekkor már nem is vettem elő a rádiót, és úgy aludtam a csöndes éjszakában. Sőt, napközben sem „kellett” bekapcsolnom a tévét, amit eddig szinte mindig benyomtatom hazaérkezéskor, hogy a pampogást, dobogást, kutyaugatást elnyomja. Istenem, csöndben ülni a saját lakásomban, békében…. Ebben nem volt részem tavaly május óta! Illetve egy-két órára igen, de aztán mindig hazajöttek.
Szombaton egész nap Öcséméknél voltam, és nagyon kiegyensúlyozottnak, boldognak éreztem magam (eleve attól, hogy velük voltam, de főleg hogy most végre béke és nyugalom vár otthon). Főleg, mikor hazaérve azt láttam, hogy a szomszédban továbbra is sötét és csönd van!
Vasárnap jól bereggeliztem, lezuhanyoztam, és ahogy lépek ki az előszobába, hát hallom ám, hogy léptek jönnek a közvetlen szomszédságba, és fordul a kulcs a zárban…. Biztos, hogy az az ajtó volt, mert nagyon jellegzetesen nyiszorog a lábtörlőjük.
Hát ennyi volt. Hogy is gondolhattam, hogy megszabadultam tőlük!? Természetes, hogy a négynapos hétvége első azon napján, amit itthon töltök, hazamásznak, rögtön reggel! Csak elutaztak valahová pár napra…
Azonban a hangok másmilyenek és halkabbak, normálisabbak voltak, meg nem volt olyan intenzitású a csapkodás sem, mint a szomszéd majmoké. Mintha két ember beszélt volna. (Én közben öltöztem és fésülködtem.) Aztán vécélehúzás. Aztán kimennek az ajtón és mintha nagy zsákokat vonszolnának ki….
Hátha mégis elköltöztek! Hátha ezek a tulajdonosok, akik most kidobálják a két takony itthagyott felesleges cuccait! Istenem, add, hogy így legyen!
Nem vagyok túl vallásos, de most szó szerint letérdeltem és imádkoztam összetett kezekkel, hogy adja Isten, hogy elköltözzenek a szomszédok, és valami normális, csöndes jöjjön ide helyettük! De főleg ezek tűnjenek el! Ekkor fogadtam meg azt is, hogy léböjtöt tartok, ami aztán sajnos nem egészen jött össze…
Elmentem, és mikor hazajöttem, a kukában nagy fekete szemeteszsákokat és pár kidobott rongyszőnyeget láttam. Ebből arra következtettem, hogy csakugyan elköltöztek, és a reggeli emberek az itt hagyott vackaikat dobálták ki. Ez megerősödött, midőn láttam, hogy a bejárati ajtó mellé letett kis pohár is eltűnt, ahová a cigicsikkjeiket szokták tenni.
Ez már tuti. Ha a cigispohár is eltűnt, akkor tutira nem jönnek vissza. Istenem, köszönöm, hogy ilyen kegyes vagy hozzám, 10 hónap után megszabadultam ezektől!
Kedden, március 15-én rövid délelőtti séta után hazajöttem, és elhatároztam, hogy most aludni fogok egyet délután. Tíz hónapja nem tudtam egy igazi jó délutáni szunyát tartani, mert vagy hazajöttek és zajongtak közben, vagy be kellett kapcsolnom a tévét, hogy ne zavarjon a hangjuk. De majd most!
Azonban nem bírtam elaludni :-D Minduntalan felébredtem valami hangra, koppanásra, és minden neszre azt hittem, hogy most költözik be az új lakó a szomszédba. Ilyenkor összerándultam és felriadtam. Végül aztán felhagytam az alvási próbálkozással és inkább olvastam.
Ezután jöttek a hétköznapok. A szomszédban továbbra is csönd és sötét volt. Nagyon boldog voltam. De nem teljesen. Mivel, amikor visszaköltöztem ide és láttam, hogy a régi cigánylakást kétfelé osztották, örültem, hogy a velem közvetlenül szomszédos, tök kicsi lakásban csak egy ember fér el kényelmesen – ez volt az indiai csávó – aki önmagával nyilván nem pofázik, és így teljesen elviselhető. Nagyon kellemes volt az élet, amíg csak ő lakott itt.
Azt álmomban sem hittem volna, hogy majd ő elmegy és az ostoba, agyatlan lakástulajdonos két példánynak fogja kiadni ezt a picsányi lakást, akik folyton pofáznak egymással, dobognak – az indiai csávó tudta normálisan szedni a lábait –, diszkózenét nyomatnak, éjjel dumálnak, aztán hogy nehogy túl kevés legyen az eddigi zaj, még kutyát is vesznek!
A tíz hónap alatt folyton aggódtam, hogy ha ezek elmennek, még rosszabb is jöhet. Ez a tulaj, úgy látszik, nem gondolkodik épelméjűen a bérlői ügyében. Még majd képes ideköltöztetni egy nyolcfős cigány családot, akikből három most jött ki a sittről, és veszett madárpókokat tartanak, melyek a nyitott lakásajtón ki-be grasszálnak; továbbá négy-öt hangosan rikoltozó papagájt.
Ebben nem egyezünk Tesómmal, aki alapvetően derűs meg optimista; én se szeretek borúlátó lenni, csak sajnos tapasztaltam, hogy szinte mindennél jöhet még rosszabb.
Úgyhogy a tíz hónap alatt ugyan vártam, hogy elkotródjon a vinnyogó Timike a félázsiai Zsótijával, de egyben féltem is, hogy ugyan ki jön helyettük!!
Engem üldöz ez a minta. Az én közvetlen szomszédságomba, úgy látszik, az Univerzumnak muszáj munkanélküli, folyosóra teregető, nyitott lakásajtóval élő, hangosan pofázó, cigiző népeket telepíteni. Ha beházasodnék az angol királyi családba és a Buckingham-palotában élnék, ott is ilyenek laknának mellettem, az tuti.
…. Ezért volt tehát, hogy kissé aggódtam, hogy ki fog ide költözni és mikor. Hétvégén pláne aggodalmasan pislogtam, mivel általában hétvégén szoktak költözködni. De a következő héten nem jött senki.
… Közben azon is tépelődtem, hogy a közös képviselőnek írt levelet papíralapon ne dobjam-e be a postaládájukba azzal, hogy „a tulajdonosnak”. Még ha a régi bérlők tényleg el is mentek, az új majd odaadja nekik, illetve maga a tulaj is időnként kiürítheti a postaládát. És akkor szépen elolvassa, és nem hagyhatja figyelmen kívül, mert az aljára ráírnám, hogy „másolatban megkapta: közös képviselő”.
Ezt még mindig nem tettem meg, mert azóta is habozok, nem tekinti-e a fickó ezt provokációnak és mondjuk csakazértis valami csürhét rak ide (nem neki kell elviselnie). Vagy nem dühödik-e fel, mert az előzők, mondjuk, az ő mamájának a fodrászának a gyerekei voltak, szóval ismerősök.
Így teltek a napok, mindennap kissé aggódva mentem haza, de nem volt semmi. Idővel egyre biztosabb lettem benne, hogy legalábbis a régi szomszédoktól megszabadultam, az újakon meg felesleges aggódni, hisz hátha normális(ak) lesz(nek). Esetleg csak egy darab! Legyen valami nappal sokat dolgozó, éjjel alvó ember, mint én.
De azért teljesen nem mertem megnyugodni. Őszintén, nem mertem – nem az eszemmel, hanem a gyomrommal – elhinni, hogy a régi szomszédoktól megszabadultam. Hisz hányszor volt már, hogy este 9-kor csönd volt, 10-kor csönd volt, gondoltam, hátha ma éjjel ott alszanak, ahol épp bulikáznak, és nyugi lesz – erre éjjel egykor hazamásztak és műsoroztak! Hányszor volt, hogy pár napig nem voltak itthon és én reménykedtem, hogy talán elkotródtak, aztán jövök haza és látom a fregolit a folyosón…
Egy idő után aztán az a rögeszme tört rám, hogy a szomszédok talán el sem költöztek. Mondjuk csak elutaztak pár hétre a csávó ázsiai anyjához. És a ribanc azért üvöltözött éjszaka, mert nem találta az útlevelét, vagy a csávó anyja leszólta, amiért európai; vagy lázas lett a himlőoltástól. Végül is még mindig csak alig több mint két hete nincsenek itt. Akármikor hazajöhetnek!
Az igaz, hogy volt itt két ember a hosszú hétvégén, akik fekete szemeteszsákokba rakták a cuccaikat. De hát lehet, hogy azok ismerősök voltak, akiket felhívott Idegbeteg Timike, hogy „jaaaj, Mariskám, idegrohamomban összedúltam az albérletet, légyszi takarítsatok már ki, amíg mink a Zsóti anyjánál vagyunk Ázsiában!”
Vagy: tényleg elköltöztek és/vagy szakítottak a Zsótival (mikor Zsuzsinak meséltem az esetet, az ő véleménye az volt, hogy a csávó biztos kirúgta a ribancot, aki most így egyedül nem tudja fizetni az albérletet és ezért el is költözött mindkettő). De!! Kibékülhetnek! A húszévesek nevetséges kis szerelmi civódásait nehogy már komolyan vegyük… A Zsóti most időlegesen a Jázminra nyomul, de mi van, ha Zsóti megunja Jázmint és visszamegy Timikéhez, aztán pedig együtt ide a szomszédomba? Vagy Timike hason elkúszik Zsótihoz: „oh, ugyanmár, gondolj bele, közös kutyánk van, és mégis az ingyen szex meg az ingyen mosott ruha” mire Zsóti belegondol, hogy ja tényleg.
Lényeg a lényeg, belém fúrta magát az a rögeszme, hogy ezek vagy el sem költöztek, csak hosszabban elutaztak, vagy ha el is költöztek, még kibékülnek és visszajönnek. Még ha fel is mondtak a főbérlőnek, esetleg visszacsinálhatják, főleg ha ismerősök.
Igyekeztem racionálisan megmagyarázni magamnak, hogy igazából minden jel arra mutat, hogy nem így van, de hiába, nem bírom megnyugtatni magam. Totál idegroncs vagyok. Amilyen boldog voltam még két hete, mostanában annyira ideges vagyok… Hétvégén összerándulok, hogy nem most költözik-e új szomszéd ide (fentebb leírtam, miért aggasztó ez); hétköznap hazaérkezés után pedig idegesen kagylózom, hogy nem jön-e valaki a szomszéd lakásba, nem hallom-e a lábtörlő nyiszorgását és a kulcs zörgését… A frász tör a gondolatra, hogy egyszercsak meghallom a gurulós bőröndöt a folyosón.
Az a helyzet, hogy az elsőn lakunk és az utcáról minden behallatszik, sőt a másik oldalamon is van szomszéd – bár ő már a másik ház, szóval a beszéd egyáltalán nem jön át. És a régi cigánylakás távolabbi felében lakó fickó neszei is átjönnek így, hogy nincs közvetlen szomszédság. Én ezeket, a marha jó hallásommal, mind meghallom, és állandóan a frász kerülget, hogy „na tessék, visszajöttek”.
Tegnap például futáshoz öltöztem át, amikor halk vakkantást hallottam. Rögtön megdermedtem. Kész, hazajöttek, míg én dolgoztam, aztán a kutyát itthon hagyták, ők meg elmentek bulikázni, majd éjjel jönnek haza…. Aztán rájöttem, hogy az utcán ment el egy kutya és az vakkantott (mikor öt perc múlva nekivágtam a futásnak, ugyanazt a vakkantást hallottam, de most már két utcával odébb).
Ha meghallom a kapunyitót, vagy felgyullad a fény a folyosón, többnyire kiosonok és fülelek. Már én magam is röhögök magamon :-D Mintha kivédeném a bajt azzal, hogy résen vagyok és nem azzal lepnek meg, hogy a szobában hallom az óbégatásukat, hanem már az előszobában kiszúrom őket (nem mintha bármelyik is jobb lenne). Egy filmet nem nézek végig folyamatosan, mert húszpercenként kényszeresen felkelek és lábujjhegyen kiosonok az előszobába, hangtalanul hallgatózni.
Ez délután a legrosszabb. Egyrészt, mert mikor munkából hazaérek, mindig a frász tör, nem arra fordulok-e be a folyosón, hogy ott áll a fregolijuk. Másrészt, minden neszre azt hiszem, hogy ők jöttek haza; és egy több lakásos, nyitott folyosós házban ugye van nesz elég. Plusz az utcáról. Plusz a szomszéd házakból, amivel közös az udvar egy része. Plusz a pizzafutárok, a házmester, a házban lévő üzletek dolgozói.
Este már jobb, mert a sötétben csak akkor lehet hazaérkezés, ha ég a folyosói világítás. És eleve kisebb a jövés-menés. De például éjjel igaz, hogy jól alszom, és már be sem kapcsolom a rádiót, de 100 %-ig nem alszom nyugodtan, mivel ha mégis csak elutaztak, akkor ugye 0-24-ben bármikor hazaérhetnek… nemzetközi repülő leszáll az éjszaka közepén is.
Ráadásul az utcán van valami döccenő vagy bukkanó – az úttesten – mint egy kicsi fekvőrendőr, amitől mindig döccennek egyet az autók, ami pont olyan hangot ad, mintha a szomszédban koppanna valami, vagy lépne valaki. Most már kezdem megkülönböztetni a kettőt, de ha pl. a konyhában vagyok, még mindig simán összekeverem.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy ezzel az állandó, irracionális szorongással elmegyek pszichológushoz. Mondjuk, épp ma, ahogy ezt írom, kicsit jobb valahogy, talán mert ha már 14-15 napja nyugi van, esetleg végre elhiszem, hogy így is marad; de persze teljesen biztos nem lehetek… Legszívesebben Seduxent szednék, de hát azt sem lehet, mert véges a készlet, és mert mégsem élhetek nyugtatón, és mert vért meg plazmát is akarok majd adni.
Na szóval ez a helyzet. Először még később akartam ezt a posztot megírni, mivel olyan boldogító a hír, hogy végre eltakarodtak a szomszédok; de mostanra inkább a szorongás dominál a lelkiállapotomban, hogy hátha mégsem. Amíg ezt a pár oldalt megírtam, vagy tízszer osontam ki az előszobába, a bejárati ajtómnál hallgatózni :-D Külön bosszantó, hogy ha előbb tudom, hogy ebben a 14-15 napban igazán nyugi lesz, akkor nyugodtan szunyáltam volna pl. március 15-én délután, de hát akkor még nem tudhattam. És most sem tudhatom, hogy holnap mire jövök haza, vagy miféle új népek költöznek ide jövő héten vagy két, három, akárhány hét múlva. És nem bírom eldönteni, hogy a közös képviselőnek írt levelemet bedobjam-e a postaládába is, hasznos lesz-e („fú, tényleg, normális, halk bérlő kell ide!”), vagy csak felbőszülne tőle a tulaj („micsoda, beszólt valami köcsög, na majd adok én nektek, holnaptól idejön a 8 fős Rézműves-família a póktenyészetükkel együtt!”)
Konkrétan ma estére már van szorongáscsillapítóm készenlétben, mivel a jövő hétre tervezett véradás miatt vettem vörösbort és abból fogok inni. Az legalább ma segít, illetve jó volt mindezt kiírnom magamból!
Addig is kérek drukkokat, hogy ha az új bérlőbe nem is szólhatok bele, de legalább a régiek tűnjenek el az életemből örökre…
