„ – Én cseszem el a Sasok mázliját?!
- Nem azt mondom, hogy te cseszed el, csak azt, hogy elcsesződik.” (Napos oldal)
Még az előző melóhelyemen dolgoztam, amikor belegondoltam, hogy basszus, valahogy idővel minden munkahelyem elszaródik. Nem konkrétan arra a melóhelyre gondoltam, vagy most – hogy ezt írom – nem az aktuális melóhelyre gondolok, hanem általában az összesre.
Valahogy ez egy állandóan ismétlődő minta a munkahelyeimmel: eleinte egész jó/nagyon jó/kellemesen elviselhető stb., aztán történik egy vagy több rossz fordulat, amitől a melóhely egyre szarabb lesz, a végén már egész elviselhetetlen, és vagy kirúgnak, vagy én mondok fel.
Nem tudom. Ezt a sors csinálja így. Rendben van, beismerem, hogy én sem vagyok a legjobb munkaerő, vagy a legjobb csapatjátékos (itt hagyok tíz percet, míg a kedves olvasó alaposan kiröhögi magát). Sajnos elrontok dolgokat, mint konkrétan épp most is – pont emiatt írom ezt a régen érlelődő posztot éppen most –, bár ez a mostani elrontás nem is annyira hiba, mint inkább sokat kotlottam az ügyön, ami szintén csak félig az én hibám volt, és aztán mikor már túl hosszú ideig volt nálam az ügy, akkor már nem mertem Petrától segítséget kérni, mert rögtön lebasz, hogy „Hát ez már két hete nálad van!”, így még tovább vártam, és most már muszáj volt megcsinálni, és teljesen be vagyok szarva, hogy le fog cseszni a főnök, sőt esetleg fegyelmit is adnak vagy kirúgnak. (Ezt direkt azért írom le, mert régi iskolás kori babonánk szerint a rossz előérzeteket és álmokat el kell mesélni, és akkor nem válnak valóra.)
Szóval, némileg elismerem, hogy én is hibás vagyok, illetve hogy biztos „bevonzom” az ilyesmi fordulatokat.
De van egy csomó szubjektív, tőlem független eset, amit nem tudok befolyásolni, és akárhogy is, de biztosan úgy alakul, hogy nekem az kedvezőtlen legyen!! Ahogy írtam is fentebb: egész jól indul a dolog; aztán a jó főnök nyugdíjba megy/felmond stb. (ld. Rachel főnökét a Jóbarátokban, aki előléptetést ígért neki, majd hazafelé menet elütötte egy taxi). Vagy megszűnik a munkahely, elmegy a normális kolléga, politikai váltás lesz és mindenkit kicserélnek fideszesre, és így tovább. Bejön a Kit., lecsökken a szabadság, a fizetés meg befagy. A lényeg, hogy elviselhetetlen, vagy legalábbis szar lesz.
És mindig van egy pont, amikor már x éve tart ez a helyzet és érzem, hogy feketeseggű vagyok (ezt már pár munkában töltött év után pontosan tudja az ember): és akkor jön az, hogy hmmmm, valakit le kéne építeni, legyen a Csendes Macska; hmmmm, valakinek nem akarok karácsonyi jutalmat adni, legyen a Csendes Macska; valakit át kellene adnunk a másik osztálynak, hmmmmmm, hát legyen a Csendes Macska.
Kirúgni mondjuk kirúgnak azért (is), mert hát én egyedülálló vagyok és nem kell gyerekekről gondoskodnom; de ha most ezért elkezdenék családot alapítani, akkor kurvaisten, hogy három gyerek után is engem rúgnának ki, mert akkorra már megváltozna a hozzáállás és nem úgy gondolnák, hogy a háromgyerekes családanyát védeni kell, hanem hogy felelőtlen ribanc, aki három gyereket szül. A lényeg, hogy sosem jövök ki jól a helyzetből.
De nézzük csak sorjában! Első melóhely: iskola, félállás. Innen kirúgtak, mondjuk igaz, hogy papíron csak valakinek a helyettesítésére lettem felvéve, de igazából ez úgy volt, hogy az iskolatitkár egy lusta, kövér ötvenes kurva volt, én meg 17 éves és az első melóhelyem, és elkezdett egyre több melót rám lőcsölni a luvnya. Például direkt a 20 perc hosszú nagyszünet előtt sétált el az estis tanáriba cigizni, hogy az összes diákigazolványt meg honvédségi sorozáshoz igazolást kérő kölyök nálam álljon sorban. Voltak még hasonló húzásai, amik egyre kevésbé tetszettek (most nem fogom mindet felsorolni), és úgy gondolta, hogy nekem ezeket le kell nyelni, mert én csak 17 éves vagyok, ő meg 55. Sőt volt olyan is, hogy ha mondott valamit és én válaszoltam, azt mondta, hogy "Ne beszélj vissza!" (Ma már felrúgnám ezért.) És aztán odajött hozzánk a Terike, aki egy szimpatikus, szókimondó, szintén ötvenes kolléga volt, vele jól megvoltunk, de ő sem bírta az iskolatitkárt. Na és valamiért úgy jött ki, hogy én bomlasztom a hangulatot, és kirúgott az igazgató.
Ezután – Fater révén :-D – jött a következő meló, ez már 8 órás, egy kellemes kis önkormányzati külsős irodában. Itt tök jó volt a hangulat és nem túl sok a munka ;-D Egyébként hiába Fater lánya voltam, nem volt semmi milliós fizetésem meg megkülönböztetés, ugyanazt csináltam ugyanannyiért, mint a többiek, mondjuk az jó pénz volt (hja, 1996 környékén még…). A főnök egy fiatal, nálam 10 évvel idősebb, de úgy is fiatal csávó volt, akivel tök jól megvoltunk. Így telt 3 év, de a negyedik évben – ekkor már az első Fidesz-kormány volt – a főnök valahogy megfertőződött ezzel a törtető fideszes mentalitással, és minden második mondata az volt, hogy „én vagyok a főnök”, szóval teljesen kifordult az egyénisége. Az egyik kb. 40 éves kolléganő takarította az irodát, havi plusz 10.000.- Ft-ért, és mikor kétszer akkora irodába kerültünk, akkor is; bár a főnök megígérte, hogy majd intéz neki emelést a dupla takarításért, de nem történt semmi. Végül én kérdeztem rá egy értekezleten, hogy mi lesz az Emi takarítási pénzével?
No ez rossz ötlet volt. Meg az is, hogy a főnök bele szokott nézni a többiek íróasztalába, hogy nincs-e ott cukorka, amit szeretett; én viszont utáltam, ezért viccből betettem egy cetlit a saját fiókomba, hogy „nálam nincs cukorka, különben sem szeretem, mert nem finom”. Hát ezen a két apróságon teljesen felhúzta magát a főnök és nem sokkal később kirúgott.
Ekkor két hónap munkanélküliség jött, még diploma nélkül a Bartók Béla úti kirendeltségbe kellett járnom, ami nagyon szar volt. Ráadásul március elején, havazásban, menstruálva.
Évekkel később ezzel a főnökkel összefutottunk a MOM Park kajás részén, és integetett meg bazsalygott, de én csak lagymatagon visszaintettem és szóba se álltam vele, pedig láttam, hogy beszélgetni akar. Én viszont nem bocsátok meg (ilyesmit), soha.
Ezután következett egy városhatáron kívüli munkahely, ahová 45 percet kellett utazni, ráadásul 7.30-ra kellett járni… Ez megviselt. Maga a meló sem sok, sem kevés nem volt, csak mindentől távol, a halál f*szán; nem lehetett egy DM-be vagy postára kirohanni, mert az nem volt. Egy buszmegállónyira volt egy rohadt drága kisbolt. De ez még hagyján, de volt egy osztály – egy másik, nem az enyém – ahol 8 fő dolgozott, de a melójuk egyes részeit (gépelések) velem csináltatták, és rendszeresen. Miközben a nyolc ember a seggét vakarta. Hát én csináltam, de volt, hogy nem készült el időre és/vagy nem lett hibátlan, mire ez az osztályvezető, egy faszkalap, sopánkodni kezdett a vezetőknek, hogy az én hozzáállásom így meg úgy.
Nekem viszont eddigre meglett a diplomám, amiről mélyen hallgattam itt; de egy év elteltével felmondtam; írtam is egy szép elbúcsúzó e-mailt, amit körbeküldtem 20-30 kollégának, szépen leírva benne, hogy miért megyek el.
Ezután jött a szabálysértési osztály, az első diplomás melóhelyem. Tetszett a munka, főleg hogy egy könnyebb – és kisebb felelősséggel járó ;-))) – részét csináltam. A főnök egy öregebb nő volt, és engem valamiért szeretett. Mindenki jól érezte magát, a munkahely közel volt és jó helyen, a kétfős irodákban mindenki értett a másik melójához is, hogy tudják egymást helyettesíteni.
Aztán mi történt?? Az öreg főnök elment nyugdíjba, és jött helyette egy ostoba faszfej. Egy fickó, akit csakis az „hö, öltönyös férfiember! ez biztos jó lesz, vegyük fel!” – elv alapján alkalmazták osztályvezetőnek.
Ez elképesztően buta volt, és minden, eddig jól működő munkafolyamatot szétbarmolt. Amit így csináltunk, azt csináljuk úgy, de amit úgy csináltunk, azt meg csináljuk így. Az eddigi „szobatársak egymást helyettesítik” elvet felrúgta, kitalálta helyette, hogy Gizike helyettesíti Micikét, Pannika meg Lujzikát, de Lujzika nem Pannikát, hanem Gizikét, és így tovább.
Az én munkaterületemet másnak adta – pedig szerettem, és jól tudtam!! – és adott helyette mást, amit utáltam és bénáztam benne.
És átlag kéthavonta megkavarta a dolgokat merő unatkozásból; közben a határozatok nem mentek ki, mert aláírni lusta volt.
A változásokat azért utáltuk, mert nem véletlenül alakult ki a rendszer az előző, értelmes főnök alatt, hanem mert így működött jól. Most minden szarul működött, amiért persze mi voltunk a hibásak. És minden kolléganőt Gizikének meg Jucikának hívott, mintha ötévesek lennénk. Egyszer aztán egy értekezleten – megint! :-D – én is fogtam magam és úgy szólítottam, hogy Jánoska :-D No persze erre vágta a pofákat.
Ami a legrosszabb, hogy az én szobatársam egy nyalós csicska lett, és teljesen „átállt” a Jánoska oldalára, és kimondottan rosszban lettünk. Gyomorgörccsel jártam be. Ez volt az az időszak, amikor pár hétig pszichológushoz is jártam.
’Szerencsére’ megoldódott a gond, mert egy kerületet elvettek tőlünk, így egy főt le kellett építeni és lehet találgatni, ki lett az. De ezt épp örömmel fogadtam, főleg mert négy hónap felmentést kaptam.
Ezután következett a „Hivatal”, ahonnan Barbit, Orsit, Bogit meg Zsuzsit is ismerem. Itt eleinte egy osztályon belüli kisebb alosztály része voltam, ahol négyen voltunk, ez teljesen ideális volt. A közvetlen főnököm roppant jó fej és értelmes. Így telt 2-3 év.
Azután mi történt??! Választások, nyert a Fidesz, és a Hivatal vezetője egy fideszes, vén bunkó faszkalap lett. Aki leváltotta az összes vezetőket és hozta helyette a fideszes csicskáit.
Az én négyfős kis csapatomból a jogász csaj hirtelen osztályvezető lett (máshol), mert ő fideszesebb volt a Viktornál is, tehát most megjutalmazták ezért. A nyugdíj mellett dolgozó kolléganő visszament nyugdíjasnak. A kedves főnökömtől pedig megvonták a vezetői pénzt és beosztást; mint dolgozó maradhatott volna, de inkább elment máshová.
Ezek után engem átültettek a ’nagy’ titkárságra, amit utáltam; köcsög kolléganők parasztkodtak velem, összevontak minket egy másik osztállyal egy főosztályba, ahol fogalmatlan vén főosztályvezető és ostoba, de arrogáns csicska volt, és még amit el lehet képzelni. Nem léptem sokáig, mert a fizetés viszont egészen kellemes volt, és még karácsonyi pénzek is voltak, meg hát Barbi, Zsuzsi, Orsi és Bogi, akiket szerettem. Aztán Bogi elment, nekem egyre jobban tele lett a tököm, így álláspályáztam máshová és felmondtam.
Ez volt most hat éve. Az új melóhely az, ahonnan tavaly nyáron léptem le :-D
Eleinte az is igen jó volt. Kivéve, hogy 7.00-re kellett járni. De a szobám nem volt átjáróház, a közvetlen kolléganőm Dóri, akivel nagyon egy hullámhosszon voltunk és nagyon türelmesen segített a melóban, a főnök pedig egy értelmes, jó fej nő. A fizetés nem volt épp a legjobb, de a munka értelmes volt, és Dóri meg a főnök miatt kellemesen éreztem magam.
Azután mi történt?? A főnöknek elege lett a főosztályvezető b*szogatásaiból és felmondott. Helyette az elképesztően ostoba, Éva nevű luvnya lett az osztályvezető.
Ezután bejött a rabszolgatörvény. Napokon belül felmondott Dóri is.
Tehát ott álltam szar fizetésért, egy ostoba főnök alatt, rengeteg melóval, normális szobatárs nélkül.
Ezután még pár évig kitartottam. Ugye 2021-ben átraktak egy másik osztályra, ahol egészen jól elvoltam (a szokott minta!), mígnem kitalálták, hogy két hónap után mégiscsak visszaraknak az eredeti osztályomra.
Most meg itt van a mostani melóhely. Most már vannak bonyolultabb ügyeim is, és nem felhőtlen a négy fős (!) irodánk hangulata, főleg ha Petra is ott van; bizonyos negyedévi külön pénzek voltak eddig, amiket én nem kaptam, mert próbaidős voltam, most meg azért nem kapok majd, mert 1. nem dolgozom annyira jól, 2. amúgy is épp el fogják törölni (ezt állítólag évek óta rebesgetik). Mire nekem járna, tutifix, hogy tényleg eltörlik.
De ami miatt külön aktualitása van az „idővel minden munkahely elcsesződik” sémának: Gizi kolléganőm bizalmasan közölte a múlt héten, hogy megpályázott egy másik állást!
Remek. Gizit bírom a legjobban az irodánkban, ő olyan hétköznapi, megnyugtató, senki nem stresszel tőle, segítőkész, vele mind jól tudunk beszélgetni. De a világ végéről jár be, és hazafelé másfél órát utazik (reggel csak azért nem, mert a pasija behozza). Hát neki ebből elege van, és különben is ezt a pénzt megkapja máshol is (ugyan meséltem neki az előző munkahelyemről, hogy az még szarabb, de persze mindenkinek az a szar, amit ő maga tapasztal…) Szóval most megpályázott egy állást, ami közel van a lakásához.
Próbáltam riogatni, hogy de biztos kevesebbet fog keresni, de neki az nem gond, mert a pasija igen jól keres. Meg riogattam, hogy kevesebb lehet a szabija is, de az sem érdekes, mert iskola.
Mondjuk emberileg megértem és igaza van, de őszintén bevallom, azt kívánom, hogy ne kapja meg azt a melót :-/ Gizi jelenléte (és főleg Petra hiánya) nagyon megnöveli a komfortérzetet, és bele se merek gondolni, milyen lenne, ha egyáltalán sosem lenne itt.
Már eljutottam ezen a munkahelyen is arra a pontra, amikor már hibás aktáim is vannak, és túl kevés a darabszámom, de egyszerre mindkettőn nem bírok javítani, csak túlóra esetén, ami viszont kizárt. Tehát a főnök nincs elragadtatva tőlem. Ráadásul Petra a szobatársam, amitől stresszelünk, nem – nagyon – merek kérdezni, így hibásan dolgozom, ő pedig jóban van a főnökkel. Ezeket még elviselném, mert Gizi viszont jól ’ellensúlyozza’ ezeket a dolgokat, erre meg ő akar elmenni.
Most tehát pont olyan helyzetben vagyok, mint mikor 2019 tavaszán Dóri mondott fel. Még csak az hiányzik, hogy a főnök is gyesre menjen vagy valami zsírosabb állásba, és kapjunk egy seggfej ejtőernyős főnököt, sőt ami még rosszabb, Petrát.
Máris ideges vagyok a munkakezdés miatt :-(
Szóval ilyen minták követik egymást. Most már annyi ilyen volt, hogy jól felismerem a fázisokat. Valahogy mindig én kerülök a zsák legaljára (Mabel egy másik zsákban van). Olyan, mintha a kollektíva egy pingponglabdákkal megtöltött kosár lenne, én viszont ólomgolyóbis vagyok, és előbb vagy utóbb, de biztosan lesüllyedek a kosár mélyére. Szar érzés. (De miért mindig én?? Minden munkahelyemen volt(ak) emberek, akik még nálam is rosszabbul dolgoztak vagy nálam is kevésbé voltak csókosak, de őket mégsem rúgták ki, hanem úgy hagyták nyugdíjig elevickélni. Bár nem is tudom, melyik lenne a jobb…)
