Elmondtam anyámnak az új baba hírét. Addig egész normális volt a családlátogatás, ettünk, dumáltunk filmekről meg minden, aztán elvonultam a mutterral a szobájába és próbáltam könnyedén közölni vele az új unokagyereket. Voltaképpen nem fogadta annyira rosszul, mármint nem kezdett hisztérikusan ordítani, de tudom jól, hogy ilyenkor még napokig rágja magában és majd X idő múlva, mikor kitalálja, hogy ki a hibás – mostanában jellemzően Fater, aki kéznél van –, majd azzal fog ordítani.
Persze így se volt valami sétagalopp, mert valami iszonyúan hosszú monológ következett a „Tesómék új babát várnak” bejelentésre. Rákezdte, hogy ő mindent feláldozott az öcsémért, aki egy gonosz, meg hogy ő nem is láthatta az első unokáját sem, mert direkt elfordította Ági, mikor először találkoztak; meg hogy ő még fényképen sem látta sosem. Mert első karácsonykor Öcsémék küldtek neki ajándékot, benne fotókat is Zétényről, de ő felbontatlanul visszaküldte, mire aztán több hónappal később, mikor a fényképen sem láttam-panasz előjött, Fater közölte vele, hogy a karácsonyi csomagban voltak a fényképek. Erre persze Faterral kezdett üvölteni, hogy akkor miért nem mondta neki.
De előjött Ádám-Évától kezdve minden. Kezdte az első sógornőmmel, aki buta és gonosz, és „ott nem volt szeretet legfeljebb szex volt”, aztán hogy ő milyen szeretettel fogadta az Ágit, de az Ági is stb., és az Ági mamája egy bunkó – itt már elvesztettem a fonalat, hogy a babahír hogy jön az Ági mamájához, akivel a mutter csak egyszer találkozott, az esküvőn. Felelevenítette, hogy hogy vitatkoztak össze a Zétény keresztnevén, amit mindnyájan jól tudunk, de ő most elmondta újra. Aztán hozzátette, hogy „őt azóta sem hívták meg” (wtf?), a Fater persze jár hozzájuk (hogy én is, azt nem hozta szóba, mert akkor szembesülnie kellett volna ezzel a ténnyel).
És, hogy a Fater dolga lett volna jó irányba befolyásolni Öcsémet, mert ha már egy fiú nem áll szóba az anyjával, akkor az apjának a feladata közbelépni. És hogy ő ezt érdemli! Öcsém miatt nem vált el gyerekkorunkban – baszki, de tudtam, hogy ezt is előhozza…. A korábbi faszija, akivel már kb. 1975-ben szakítottak, és „az a hülye Gyuszi” volt egész gyerekkorunkban, ha mesélt róla. Aztán kb. 15 éve kitalálta, hogy neki a Gyuszi volt az igazi, és a Fater csellel elszakította őket egymástól, és őt „belerángatták ebbe a házasságba” (wtf?!), és azóta, ha valami szerelmi sztori kerül szóba, azonnal előjön, hogy amikor ő meg a Gyuszi, meg amikor ő menyasszony volt (ez a Gyuszis, nem a Fateros menyasszonyság), és effélék.
Na és állítólag mikor a Gyuszi – aki rögtön megnősült, ahogy a mutter is férjhez ment – már elvált, mi pedig még kicsik voltunk, akkor ő el akart válni, de miattunk nem vált, mert állítólag megkérdezték Öcsémet, hogy kinél maradna, és ő Fatert választotta, én meg anyámat, de aztán én elkezdtem sírni, hogy az öcsém nélkül nem akarok lenni, és akkor ő emiatt nem vált el.
Ezek után tíz percig nosztalgiaműsor következett a Gyusziról és a Gyuszi mamájáról, meg hogy milyen volt a lakásuk elrendezése.
Aztán visszakanyarodott Zétényhez és részletesen felidézte, hogy ő megmondta, hogy ez egy hülye név, de az Ági „megnézte az interneten”, hogy identitászavart okoz, ha a gyereket más néven hívjuk, pedig ez hülyeség, de az Ági különben is buta. És mi lesz majd, ha Zéti 3 éves lesz és óvodába megy, ott majd le kell rajzolni a családot (mért kéne lerajzolni?), és mit fog mondani, hol van a másik nagymamája? Talán azt mondják neki, hogy ő meghalt, vagy mit? Meg hogy Öcsémnek mindig kell egy ellenségkép, és ez most ő.
Ezek után előjött a lakással – bizisten nem tudom pontosan rekonstruálni a témák sorrendjét, csak hogy kb. mik voltak, és hogy eléggé feszengtem és rohadt kényelmetlenül éreztem magam, meg már 18.40 volt, és közeledtünk a 19.00-hoz, és akkor már ötpercenként szakítottam félbe, hogy indulnék, mert a kijárási tilalom. De valahogy még idehozta a lakást, hogy azt nem szabad elkótyavetyélni, meg hogy ő rám akarja hagyni a részét, de én meg írjak végrendeletet, hogy „a Marcira” hagyom, hogy nehogy Öcsém lenyúlja. (Nem mondtam neki, hogy ha kiskorúra hagyok valamit, akkor azt meg a gyámhivatal „nyúlja le”, szóval inkább Öcsémre hagynám.)
És mondta, mondta, ezen a ponton főleg a lakás témáján lovagolt, hogy azt a Tesóm el akarta adni, és fel akarta osztani a pénzt, pedig ez így egyben ér sokat (fene tudja – lehet). És hogy ő attól fél, hogy nehogy olyan szörnyű otthonba dugják, mint a nagymamit. – Az agglomerációban, egy kertes családi házban működő maszek otthon volt az, tényleg nem épp vidám hely, mint ahogy eleve nem lehet az, ahol demens idősek élnek. De a mutter még az életben nem látott önkormányzati, pláne állami fenntartású ’igazi’ idősotthont, amihez képest a nagymamié vagy Évi nénié valóságos kis földi paradicsomnak minősül.
Még így fosta a szót tök összefüggéstelen témákban – szóba kerültek a testvérei is, hogy azok milyen gonoszok voltak vele; meg hogy őt nem szerették a szülei sem, meg hogy neki 15 éves korától dolgoznia kellett, és a háztartási alkalmazott szerette csak őt igazán, de őt el kellett küldeni, ’mert az anyám féltékeny volt rá’. Szegény háztartási alkalmazott, azt hiszem, sváb vagy efféle volt, és ekkor 1956 volt, szóval a történelem szólt közbe. De a mutternak az az elmélete, hogy őt csak ez a Magdi szerette, akit elüldöztek, meg a Gyuszi, akitől őt gonoszul elszakították (a Gyuszi aztán alkoholista lett és valamikor a 90-es években meg is halt. Ezt anyám, miután sokáig őrölte magában, úgy fordította le, hogy a Fater „üldözte a halálba” a Gyuszit. Holott szerintem akkor már vagy 10 éve nem is beszéltek egymással.)
Ekkor már 19.00 volt és felálltam, hogy most már mindenképpen megyek, úgyis zúgott a fejem a sok témától, aminek már köze sem volt az új babához. De még – az előre megbeszéltek szerint – gyorsan bedobtam, hogy úgy tudom, Tesóm a Fatert is felhívta a hírrel, de én szerettem volna közölni. (Ezt azért, hogy Faternek ne kelljen azt hazudnia, hogy nem tudott róla, viszont ha tudott, akkor miért nem szólt előbb ő: azért, mert én akartam tájékoztatni. Ezzel talán egy hisztériával kevesebbet kap Fater.)
Ezek után eljöttem, azóta csak pár sms-váltás volt anyámmal más témában. Majd Faterral sétálunk a hegyekben a hétvégén, és ő majd elmeséli, ha történt azóta fejlemény az ügyben.
Az én helyzetem most „jó”, mert nem lakom otthon, és anyám ilyenkor szeret. Mindig az az aktuális gonosz, aki épp kéznél van. Amikor én laktam otthon és Tesóm volt távol, akkor Tesóm volt az isten és én voltam a rohadt szemét. Most szegény Fater szív, hogy már egyikünk sem lakik otthon, és mindkettőnkről kvázi lepereg az esetleges műsor, csak szegény Fater nem tud menekülni.
Szóval, úgymond „megúsztam” a nagyobb hisztériát, de hát sosem lehet tudni, hogy két hét vagy két hónap múlva nem kezd-e rá megint. De azért így is nagyon nyugtalan lettem (időm nem sok volt aznap, mert épp hazaértem nem sokkal a kijárási tilalom kezdete előtt). De másnap végiggondoltam, és eléggé beleborzongtam a helyzetbe.
Ott van az a nagy lakás, a mi kettőnk öröksége, benne Fater meg anyám. Még úgy-ahogy Fater képviseli a józan észt kettejük közül, neki is vannak hülye dolgai, de ő nagyjából az ítélőképessége birtokában van. De anyám?? Hányszor mondtuk neki, fogd be a szád, ne kezdj el vitatkozni ezzel vagy azzal – de nem, nem képes befogni; egészen hihetetlen emberekkel összeveszett már. De úgy képzeljük el, hogy orvosokkal, meg értékbecslőkkel, akiknek pl. festményt adtak el, és nem értettek egyet, anyám leugatta. A hülye főiskoláján a tanárokat, sőt még az igazgatónőt is leugatta! Járt valamiféle egyesületbe, ami kerületi szinten szerveződött; ott valami baja volt a vezetővel, addig-addig járatta a száját, míg az a kerületi egyesület felbomlott. Járt a templomi gyülekezetbe, de ott is baja volt a lelkésszel, vagy a lelkész feleségével, vagy mindkettővel; addig-addig, míg már oda sem jár – OK, most járvány van, de már előtte is olyan tarthatatlan volt a viselkedése, hogy nem látták szívesen, ő meg hálistennek lusta is összevakarni magát és odamenni.
Szóval a lényeg az, hogy a mutter nem százas, és nyilvánvaló, hogy a korral ez egyre rosszabb lesz. Attól félek – igazából már évek óta félek ettől, csak még nem írtam le talán –, hogy idővel totál elborul, és akkor mit csinálok? Mert a másik nagy félelmem, hogy Fater esetleg előtte fog meghalni, és akkor aztán semmiféle támaszom nem lesz, aki valamelyest a normalitást képviseli anyám elborultságával szemben. Még a lakás ügyeiben sem lehet majd intézkedni, mert azt talán mondanom sem kell, hogy az összes közös képviselő emberrel és céggel is x idő múlva összevész.
Attól félek, hogy annyira becsavarodik néhány év múlva, hogy muszáj lenne valahol elhelyezni. Most talán még nem, és most még elő tudja adni magát, ha például egy elmeorvos megvizsgálja. „Milyen nap van ma”, „ki a köztársasági elnök”, „melyik a legnagyobb papírpénz”, szóval ezekre tudna válaszolni. Csak ha hagyják, hogy kellően belehergelje magát a „sérelmeim” vagy „ellenségek, akik ellenem támadtak” témakörbe, akkor derülne ki a helyzet, de nem tudom, hogy szoktak-e ennyire belemenni.
De, ha eljön az az idő, hogy felvetem neki, hogy talán valami jó kis intézetbe kéne mennie, akkor aztán kurvaisten, hogy ki fog törni a III. világháború. Egy személyben én leszek Lucifer, Sztálin, Hitler és a Viktor. Én leszek a leggonoszabb. Jó, akkor mondjuk el fog borulni annyira, hogy akár azonnal lehetne vinni, de azért az nem úgy van, hogy felemelem a telefont, oszt’ vigyétek… Hanem, míg megszervezem neki az elhelyezést, még lenne annyi ideje, hogy a lakást – az örökségünket – valaki másra hagyja.
Mert most, ugye, az a terv, hogy rám hagyja végrendeletben. De amióta tájékoztattam, hogy közjegyző díja a hagyaték értékének bizonyos százaléka, szóval jó pár százezer Ft, azóta ezt nem annyira szorgalmazza. (Szerencsére a lakás másik fele a Fateré.)
De ha rájön, hogy én is Gonosz vagyok, sőt, hogy én vagyok a leggonoszabb, akit a keblén melengetett stb., akkor azonnal ki akar majd tagadni és az ő lakásrészét másvalakire hagyni, és ha Fater addigra már nem lesz, Tesóm pedig gonosz, a testvéreivel pedig mind összeveszett már, akkor kizárásos alapon marad valamelyik hülye barátnője. Na ez az én nagy, titkos félelmem!
Mert anyámnak általában mindig van egy-egy barátnője, hálistennek sosem több, és sosem sokáig, mert mindig az agyukra megy és ejtik, vagy ő jön rá, hogy gonoszok, és ő ejti azokat. De ha eljön ez a pillanat, hogy annyira becsavarodik, hogy megemlítem előtte az intézeti elhelyezést, akkor szétdurran majd az agya, és a hagyatékunkat – rokon híján – képes ráíratni valamelyik picsára.
OK, hogy a hivatalos végrendelet közjegyzőnél pénzbe kerül, de a kézzel írt magánvégrendelet is érvényes, ezt elég egyszerűen megtudhatja, és ahhoz nem kell kb. semmi. Nekem is van egy ilyenem, amiben Öcsémre hagytam mindent még vagy 15 évvel ezelőtt, bár momentán nem tudom, hová tettem.
Szóval kézzel írt magánvégrendeletet is írhat, amiben a Margitra vagy Mártira vagy Szilvire vagy franc tudja, épp melyik lesz akkor szimpatikus, erre a Cuncira hagyja a hagyatékát (= fél lakás), és a kézzel írt végrendeletet simán oda is adhatja a Cuncinak, így én meg sem találom, hogy lehúzzam a vécén. És ha ezután eljön a perc, amikor ő is meghal, jön a Cunci és beterjeszti az igényt a fél lakásra. A másik fél lakás Tesómé meg az enyém, de Tesómat mondjuk annyira talán nem izgatja, hisz Ágival élnek családi házban elég jól, ő elvan. Ez a fél lakás engem érdekel, egyáltalán nem mohóságból, hanem ez az egyetlen nagyobb vagyontárgy, ami öreg napjaimban elválaszt az éhhaláltól, szóval, egyáltalán valami, amire lehet kissé támaszkodni. Ha nem lenne a tudatom mélyén ennek a valamikori, fél lakás örökségnek a tudata, azt hiszem, már régen idegösszeroppanást kaptam volna. Így viszont mindig ott van bennem – nem erre gondolok éjjel-nappal! –, hogy azért van valami, amire lehet majd támaszkodni, több a semminél.
Igaz ugyan, hogy Mutter mindenkivel összevész, no de ha felhívja a tetszőleges Cuncit, hogy „képzeld Cuncikám, az a gonosz lányom diliházba akar csukatni, hát nem szörnyű, most ki akarom tagadni a végrendeletemből, és helyette rád hagynék mindent, ugye rendben van?” – hát az teljesen biztos, hogy nincs az az ostoba Cunci, aki erre el ne kezdene vigyorogni, és képes ne lenne anyámmal jópofizni, amíg az a végrendelet meg nem születik és a kezébe nem kapja. – Erre az esetre már el is fantáziáltam párszor, hogy a Cuncit a nyílt utcán agyonverem, illetve megmondom anyámnak, hogy az fog róla gondoskodni az elfekvőben, akinek a javára a végrendelete szól – de remélem, ezek megmaradnak a fantáziálás síkján.
Nincs bennem rendes anyagias életösztön, hogy fogtam volna valami pénzes faszingert és azzal tartatnám ki magam, én csak a fizumból élek, hosszú távon pedig, majd nagyon sokára remélhetőleg, ha Tesómmal megörököljük a lakást, akkor annak az értéke ad biztonságot. Ez volt az élettervem mindig is.
Már azt is megbeszéltük Öcsémmel, de Faterral is, hogy ha anyám mégiscsak összekaparná magát és megírná az első verziós végrendeletet, miszerint az ő részét egyedül rám hagyja, akkor én hivatalos végrendeletet teszek Öcsém javára; avagy öröklés esetén ajándékozási szerződéssel a felét nekiadnám. Természetesen fel sem merült bennem, hogy a szülői örökséget egyedül tartsam meg, nyilvánvalóan.
De az rohadt rosszul érintene, ha Fater halála és anyám becsavarodása esetén az örökség lakásunk 50 %-a egy istenverte pénzéhes Cuncié lenne, még ha csak papíron is, de mehetne a pereskedés meg a birtokvédelmi eljárás meg minden. És sajnos, mivel a saját szememmel láttam a korábbi főbérlőmnél, hogy nagyjából értelmesnek tűnő baranyai picsák simán képesek feleségül menni 58 éves, marha ronda skizofrénekhez csak azért, mert annak két budapesti lakás van a nevén, hát ezek után totál elképzelhető, hogy bármilyen Cunci addig szeretgeti és becézgeti a nem komplett anyámat, amíg az ráíratja a vagyonát.
Ezekkel a gondolatokkal persze nagyon előreszaladtam, és remélhetőleg nem így alakul, ez csak a legrosszabb forgatókönyv. Mindenesetre rosszul esik, hogy momentán Öcsémék a feketeseggűek és én vagyok a jó, de ha közölném anyámmal a tényeket, akkor életbe lépne a Cunci-forgatókönyv, és az kinek lenne jó.
Szóval most az elmúlt két napban eléggé nyomott voltam és ezeken a borús gondolatokon rágódtam. Nem annyira a lakás mint örökség foglalkoztatott, hanem maga az előttem álló szituáció; Fater, aki mintha belefáradna az egészbe, Mutter, aki zakkant és állandóan újabb és újabb 30-40 éves sérelmeket hoz elő és emleget fel, meg bárkivel összevész és bárkit helyre tesz; és én, aki nem tudom, mit kellene tennem, hogy kéne megállítanom ezt a folyamatot. Mintha egy síkos, sáros lejtőn csúsznék lefelé egy lovaskocsival, a kocsi, a lovak meg én, a kocsis, és nem tudnám megfogni az egész miskulanciát.
Persze Muttert el kéne vinni valami fejorvoshoz, aki terápiát csinálna vele és/vagy adna neki gyógyszert. Csak ezt már végigjátszottuk, eljárt a kerületi pszichiátriai gondozóba vagy 20 évvel ezelőtt, de az persze nem volt igazi terápia, miután csak SZTK-rendelés volt. Pszichológus csak magánrendelésre van, óránként tíz rugó, kábé. A pszichiáter annak idején még írt is fel neki Xanaxot, azt szedte is, de közölte, hogy ő álmos tőle, puff, abbahagyta, és kész. A fent leírtak miatt valszeg el se tudnám vinni újra valami elmeorvoshoz, ha meg mégis, nyilván nem szedné be a gyógyszert; de ha azt esetleg mégis, akkor is simán abbahagyhatná a kezelést és kész. Hogy vegyek rá egy 110 kg-s embert, hogy emelje fel a seggét, pattanjon buszra és menjen be a rendelőbe, ha ő nem akar?
Még attól is félek, hogy az egyikük egyszer kinyírja a másikat egy elpattant pillanatban, de inkább abba is hagyom, mert reggelig is írhatnám, hogy miktől félek még…
Inkább megyek és kiteregetek, mert totál bepenészednek a ruhák a mosógépben, mivel azóta ott vannak, hogy leültem ezt írni.
Magamnak azért vettem egy 30 db-os Remotiv Extrát, az „csak” orbáncfű, de nagyjából használ. A legszívesebben Seduxent ennék néha esténként, de azt vissza kell fognom, miután a forrásaim nem kiapadhatatlanok. (Tessék, a sors iróniája, én bezzeg totál elfogadom a nyugtatókat :-DD)
