Fú, most már tényleg olyan elmaradásban vagyok a naplóírással, hogy tényleg már csak a legfontosabb eseményeket tudom leírni lóhalálában… Naponta vagy kétnaponta kéne blogot írni, hogy friss napi beszámolók legyenek, de hát soha nem bírom rávenni magam, vagy időm nincs rá stb.
Mindegy, most, ami a lényeg, hogy még tavaly novemberben volt osztálytalálkozónk! Olyan, amire el is mentem, nem úgy, mint az általános iskolaira valamivel korábban.
Vannak előzményei is a dolognak. Némi nosztalgia :-) Általánosban „rossz tanuló” voltam, amiért így utólag mérges vagyok, mert a csúnya írásom és a rossz matektudásom miatt engem már alsóban elkönyveltek, hogy „na, a Csendes Macska egy rossz tanuló”. A tanarak így kezeltek, én meg dacból kb. meg is feleltem ennek. Így utólag visszagondolva, simán lehettem volna minimum közepes tanuló, mert a humán tárgyak nagyjából mindig jól mentek, a biosz és földrajz mindig érdekelt, a reál tárgyak meg sosem mentek ugyan, de talán jó kettes lehettem volna – kristálytisztán emlékszem, hogy több ízben, mikor az egész osztály elé ki kellett állni felelésre, én annyira begörcsöltem, hogy hiába tudtam pár mondatot az anyagból, inkább egy kurva szót sem szóltam, csak hogy végre vége legyen már a nyilvános megaláztatásnak és a helyemre mehessek. Így pl. kémiából hetedik év végén meghúztak, bár a pótvizsgán valamiért átmentem.
Ebből csak az a lényeg, hogy nyolcadikban szóba se került, hogy gimnáziumba mehessek, helyette jelentkeztem három szakközépbe, az egészségügyibe felvételiztem is (ezt azóta sem értem, hogy hihettem, hogy a kettes fizika-kémia jegyeimmel majd felvesznek?) – de a lényeg, hogy egyikbe se vettek fel.
Akkor a mutterral elmentünk a Fővárosi Önkormányzatba, és ott az oktatási osztályon egy fickó pozitív sajnálkozással nézte a bizimet, és végül javasolta, hogy van kétéves gyors- és gépíró szakiskola, az legalább szakmát ad, és nincs felvételi, menjek oda.
Így is lett. Még júniusban beiratkoztam a gép-gyorsíró suliba és szeptemberben kezdtük.
Hosszan írhatnék a suliról, de most nincs rá kapacitásom, csak a lényegre szorítkoznék. Tömören, életem legkellemesebb kétéves időszaka volt. Túl sokan voltunk a két osztályban, de az egyharmada lemorzsolódott, így egész normális osztályközösség maradt. Az általános tárgyak sokkal könnyebbek voltak, és sokkal lazábban is vették a tanárok. Ezt a könnyű anyagot könnyen megtanultam és meglepetésemre a legjobb tanulók közé kerültem (haha, minden a mezőnytől függ ugye). Így már, hogy volt sikerélményem, sokkal nagyobb örömmel tanultam, és most tapasztaltam meg azt, amit általánosban kellett volna: hogy szépen megtanulom az anyagot, elmondom/leírom, négyes-ötöst kapok és a tanár is elégedett, meg én is. Ha ez már általánosban is így van, talán gimibe mentem volna.
A szaktárgyakból pedig mindnyájan kezdők voltunk és bénáztunk, senki nem volt sokkal jobb helyzetben, mint én. A gyorsírás olyan volt, mint egy titkosírás, be kellett magolni és nagyon sokat gyakorolni; a gépírás meg nem volt valami nehéz, mert volt otthon írógép, csak rögzülnie kellett a billentyűzetnek. Illetve annyiból nehéz – még most is –, hogy sajnos tök rövid a kisujjam, holott sok a kisujjas betű.
Szóval így egész jó, laza hangulatban telt ez a két év; a többiek fele már pasizott, diszkóba járt, én nemigen, de kellemesen éreztem magam. A Kati barátnőmet is onnan ismerem; akkoriban tök közel laktunk egymáshoz és néha együtt mentünk a suliba meg haza, meg jártam náluk videófilmeket nézni (Birodalom visszavág) és hasonlók. A gépíró után én esti suliba mentem és leérettségiztem, Kati elvégzett egy másik szakiskolát és utána szintén esti suliba ment, én segítettem neki az érettséginél.
Ezen kívül az Ildikó nevű osztálytárssal tartottam egy ideig a kapcsolatot, aki járt egy sráccal, de aztán annak a haverjával jött össze, férjhez ment ehhez a haverhoz, és született is egy kislánya. De Ildi azért elkezdett valami közgáz sulit, amit a baba miatt félbehagyott; aztán már nem nagyon beszéltünk, de később az Iwiwen láttam, hogy már 3 db lánya és 1 db fia van. Ezek után gondolom a közgázból már nem lett semmi. (Pedig értelmes csaj volt.)
Az osztálytársak közül tartósan csak Katival maradtunk kapcsolatban végül; elkezdtünk dolgozni és tkp. a mozizások alkalmával találkozunk, átlagosan havonta :-) A többiekről csak érintőlegesen volt hírünk. Az egyik csaj állítólag meghalt, de egyikünk sem tudta, hogy mitől és hogyan….
A többiek közül néhányan az ismerőseim voltak az Iwiwen, aztán a FB-n. Ja és volt egy osztálytalálkozó a suli elvégzése utána pár éven belül, az nagyon emlékezetes is volt, és Ildi akkor volt terhes az első lányával.
Aztán most ősszel elkezdtek osztálytalálkozót szervezni! Csoport alakult a FB-n és persze Kati meg én is beleiratkoztunk. Két csaj, Andi és Judit szervezték főleg, és beszámoltak, hogy kit hogyan találtak meg, vagy hogy valaki külföldön él, vagy nem ér rá, sőt volt, akit nem is érdekelt a dolog. Nagy nehezen szinte mindenkit sikerült megtalálni! Kivéve a halotta(ka)t – mert akkorra már Kati úgy tudta, hogy ketten is meghaltak.
… A szervezés fázisában volt egy mozzanat, ami nagyon felhúzott, de azt most a tömörség végett nem is írom le, majd külön elmesélem.
Szóval, október vége-november eleje volt és már elég sokan lettek megtalálva, már a helyszínt és időpontot szervezték. Én csak néztem, mert tisztára abban voltam, hogy most már olyan közel a karácsony és biztos mindenkinek dolga vagy családja van, majd januárban lesz az összeröffenés, de nem! Már meg is állapodtak egy novemberi, péntek esti dátumban!
Nekem ez végül is megfelelt. Péntek este nincs dolgom, vagyis többnyire csak efféle dolgom van; Öcsémékhez ha megyek, az szombaton szokott lenni.
Annyi volt a gond, hogy én épphogy kijöttem a váci/vízszerelési náthámból, mert rögtön az azt követő pénteken volt az osztálytalálkozó. De addigra már eldöntöttem, hogy elmegyek. Feltéve persze ha Kati is jön, mert én életemben már olyan sok gyűlésen voltam egyszál magamban, hogy egy újabbat nem akartam – pl. unokatestvér-találkozók, amikor Tesómék valamiért nem tudnak jönni, de én egymagam képviseljem a családot és magyarázzam, miért csak én vagyok ott. De szerencsére Kati is akart jönni, sőt nem is betegedett le egy nappal előtte.
Ez a találkozót nagyobb örömmel vártam, mint az általános iskolást. Ebben a suliban jól éreztem magam és sikerélményeim voltak, itt tanultam meg vakon és gyorsan gépelni, jó tanulónak számítottam (ezen azóta is röhögök); sőt a Sz. Kriszta itt adta kölcsön a Pendragon legendát, ami, mint az közismert, azóta is az 1. számú abszolút kedvenc regényem.
Abban állapodtunk meg, hogy egy jó étterembe megyünk, ahol kapcsolatai vannak az egyik csajnak. A neten le is csekkoltuk az étlapot; nem volt a legolcsóbb, de bőven megfizethető volt, és nagyon ínycsiklandónak tűnt. Az egyetlen bibi, hogy a VIII. kerületben volt, ahonnan sötétben hazamenni, hát …. – na mindegy.
Katival a Blahán találkoztunk aznap, miután melóból hazamentem, ittam egy erős kávét és beszedtem egy csomó C-vitamint meg Algopyrint.
Ja. A szervezés fázisában sok osztálytársat megtaláltunk ugyan, de mint írtam, sokan nem tudtak jönni, vagy volt, aki tök elzárkózott az egésztől; vagy volt, aki a gyereket nem tudta rábízni senkire (erről fogok még írni máskor). Naponta összesítettük, hogy ki fog biztosan jönni, és az a helyzet, hogy végül is csak 7 db ember jött össze. (Természetesen a halottak igazoltan voltak távol.)
Őszintén bevallom, hogy én ennek örültem is kissé. Ugyan jó emlékeim vannak a suliról, de minél nagyobb a társaság, annál sanszosabb a klikkesedés, és ha túl sokan vannak, nem igazán lehet alaposan beszélgetni – szóval, nekem a 7-8 fő teljesen megfelelt.
Szóval Katival a Blahán találkoztunk és gyalog mentünk az étteremig, ahol asztal volt foglalva. Ott egy kicsit tébláboltunk, hogy bemenjünk? ne menjünk? Ott van-e már a többi ember? – Utóbb kiderült, jobb is, hogy nem mentünk be rögtön, mert egy később jövő bement és eltévedt, mivel ebben a kocsmában ezen az estén több osztálytalálkozó is zajlott, és őt elirányították egy másikhoz a pincérek :-D
Tehát mi kint vártunk, amikor is megjelent a szervező Andi (ő aztán semmit nem változott), és vele egy ismeretlen nő. De mit akar itt egy ismeretlen nő a mi osztálytalálkozónkon? Jobban megnéztem és láttam, hogy ez az M. Szilvi, csak most már nem vállig érő haja és frufruja van, hanem hátrafogott lófarka, sminkje és persze +30 év :-) Megnyugodtam.
Így együtt négyen bementünk, megtalálva az asztalunkat. Ott még csak az S. Kata ült, aki már kért magának egy kávét (milyen igaza van!). Ő sem változott sokat, meg a FB-n az ismerősöm és több frissebb képet is láttam már róla.
…. Itt meg kell jegyeznem, hogy mikor ebbe a suliba jártunk 1993-ban, én elképesztő rondán néztem ki, ugyan soványabb voltam, viszont rémes arcbőröm volt, és daueroltattam a hajamat, nem sminkeltem, a tablóképemen rettenetesen festek. Kati ugyanakkor nagyon szép volt, zöld szemmel és vállig érő hajjal. Azóta az történt, hogy az én arcbőröm 90 %-nyit javult, a dauert elhagytam, vannak sminkcuccaim, és kb. megtartottam az 55-56 kg-t, Kati ellenben még most is csinos, viszont kb. 85 kg. Így most az a helyzet állt elő, hogy összességében egyforma csinosak voltunk ez alkalommal :-D, ami jólesett!
Így már öten voltunk, aztán nem sokkal ezután befutott Judit, a másik szervező csaj. Róla tudtam, hogy valami vállalkozó/vállalkozófeleség/családi vállalkozásuk van, és van egy tinédzser fia, aki – asszem – teniszezik. A suliban elég nagyszájú volt, de nem rosszindulatú; mostanra még konszolidálódott, és olyan belevaló-nagyszájú-őszinte-nem gonosz lett, ami nagyon rokonszenves volt.
A Kata pedig valami műszaki diplomát szerzett, és műszaki cikkek külkereskedelmével/behozatalával foglalkozik, két nagy fia van.
Én úgy gondoltam, jobb, ha csak kevés piát fogyasztok az este folyamán beosztva, így rögtön rendeltem a gyümölcslé mellé még egy Dreher Bakot is. Aztán nagyon csodálkoztam, hogy egyedül én iszom, ugyanis – ezt nem tudhattam – mindenki más kocsival jött és az agglomerációból, vagy még messzebbről; kivéve Katit, aki az Örshöz közel lakik és metróval jött, de ő nem ivott. Szóval, én ittam egyedül :-D
Aztán utoljára befutott az utolsó csaj, Viki is. Ő ilyen vagány, rocker, nagyszájú típus volt. Judit, Szilvi meg ő voltak a keménymag a suliban. Most is belevaló vagánynak nézett ki, csak már ő sem frufrut hordott, hanem lófarkat frufru nélkül, így mindenkinek csak az arcát kellett figyelnem, hogy felismerjem – szerencse, hogy ennyire kevesen voltunk, és így még az én arcmemóriámmal is könnyedén beazonosítottam mindenkit.
Később, mikor elmondtuk, hogy ki mivel foglalkozik, Viki elmondta, hogy vendéglátós volt (kb. ez passzolt is hozzá), de aztán egy hirtelen váltással kisgyermek-gondozó lett. Bölcsődében!! :-O Néztünk, mint a vett malac; de mondta, hogy nagyon tetszik neki.
Kaját rendeltünk. Én elképesztő finom, sajttal töltött, baconba tekert pulykamellet – úgy emlékszem –, krumplipürével. A többiek is hasonlókat. Kivéve Vikit, mert ő kiszúrta, hogy szerepel hamburger az étlapon – igazi steakből –, és azt kért.
Csak azt nem vette figyelembe, hogy ez egy étterem, és itt a hamburgert nem aprózzák el: valami fél méter magas volt, hatalmas zsemlében, zöldségekkel és egy akkora hússal, amit csak két kézzel lehet megemelni. Ez remekül hangzik, viszont így enni nem lehetett… Szegény végül késsel-villával ette meg, úgy emlékszem :-) Meg is fogadtam, hogy ennyire menő helyen sosem kérek hamburgert.
Evés közben beszélgettünk. Fura, de semmi feszélyezettséget nem éreztem, olyan érzésem volt, mintha egy kényelmes régi mamuszba lépnék bele… Életem legkellemesebb két éve tért vissza gondolatban.
Először is kiderült, hogy nem is ketten haltak meg, „csak” a Bea, valamiféle betegségben. Nem láttam ballagás óta, és már kb. 2002 előtt meghalt, elég fiatalon tehát, akkoriban azt gondoltuk, talán autóbaleset vagy (ön?)gyilkosság. Most végre kiderült.
A másik lány, Kriszta, nem halt meg, csak valszeg a sötét oldalra tévedt :-) - pontos tényeket nem tudni.
Aztán elmondta mindenki, hogy mivel foglalkozik. Vikit, Juditot, Katát már írtam; Kati ugye a valamelyik minisztériumban valamelyik titkárságon dolgozik, én az új melóhelyemen, Andi, a szervező pedig a postánál, azóta is (= marha rég). Ezen senki nem röhögött, valahogy olyan természetes volt; mi mind lúzerekként kezdtük azt a sulit és hozzászoktunk, hogy nem multicéges vezérigazgató az anyánk és utasszállító pilóta az apánk.
Sajnos kiderült – már a szervezés folyamán a FB-csoportban –, hogy Andi hosszú távon veseátültetésre vár, és most is hetente többször dialízist kap. Ezt nagyon szar volt olvasni már akkor is. Végül is velem kb. egyidős. Mikor a többiek kimentek cigizni, ketten maradtunk és akkor dumáltunk kicsit erről; de hát nem mertem nagyon belekérdezni, de azért beszélt ő. Szerintem ezen az estén mindenki úgy érezte, mintha valamiféle családi kötelék lenne közöttünk. Én magam is úgy feloldódtam, ahogy csak nagyon régi ismerősök közt szoktam, akikben teljesen megbízom.
Szegény Andit sajnáltam, mert csak mérsékelten szép; és ilyen beteg is, viszont piffpuff összehozta az osztálytalálkozót, meg két gyereke is van; és az első pasija ugyan lelécelt, viszont már van egy új kapcsolata. Na tessék! Örültem, hogy nem úgy kell elmennem a taliról, hogy az Andi szarul van, és még egyedül is.
Aztán még beszéltünk a menopauzáról, Katinak már vannak hőhullámai is; erre mindenki elkezdte megosztani a saját tapasztalatait. Nekem hálistennek még nincs ilyesmi, „csak” iszonyatosan ingerült vagyok menzesz előtt, és többször van hangulatingadozásom, mint pár éve – talán már ez is valami pre-menopauza.
Szomorkásan gondoltam rá, hogy mikor suliba jártunk, az volt a téma, hogy menstruálunk, és kinél van tampon; tehát pont elkezdtük az életünk női részét, most pedig eltelt 30 év, és lassan már befejezzük azt :-(
Aztán a suliról meg a tanárokról beszéltünk és felidéztük a régi sztorikat. Ha valakinek nem jutott eszébe egy tanár neve, akkor valaki másnak beugrott. Voltak jó történetek! :-D Például az osztályfőnökünk, aki amúgy gép-gyors tanár is volt, és elég zakkant egy nő, egyszer bejött órára részegen. Nem hittünk a szemünknek, de persze vágtuk, hogy mi a helyzet… Hablatyolt vagy félórát, aztán rögtön kirúgták úgy, hogy már másnap sem ő volt, és nem is jelent meg többet.
Csak később jutott eszembe, hogy ez már általánosban is megtörtént velem: ötödikben az osztályfőnök egy nemnormális vén kurva volt; én épp betegen feküdtem otthon, és Anikó telefonon mesélte el, hogy képzeljem, a Ria néni bejött holtrészegen, persze kirúgták, és most új osztályfőnökünk van.
Úgy látszik, ez valamiféle minta, ami időnként felbukkan az életemben :-D
Aztán még felidéztük, milyen volt gyorsírást tanulni, és milyen iszonyat sokat gyakoroltunk. Én konkrétan emlékszem, hogy ekkoriban olyan fáradt lettem fejben és fizikailag is a sok gépeléstől és gyorsírástól, hogy péntek délután többnyire ledőltem keresztben az ősök ágyára és ott aludtam egyet. A tesóm is csatlakozott, ő még általánosba járt, de gondolom, kamaszkor, növésben volt, ő is elfáradt… szóval egymás mellett aludtunk péntekenként, mint a halak.
Beszélgettünk aztán a családról is. Katit és engem leszámítva mindenkinek volt egy vagy több gyereke, de ez az az üdítő társaság volt, ahol nem kezdtek el basztatni, hogy miért nincs gyereketek/mikor akartok gyereket. Én felhoztam, hogy de van unokaöcsém és –húgocskám, akiket imádok és gyakran járok hozzájuk, pl. holnap is megyek (ami így is volt).
Kiderült, hogy az M. Szilvi azóta is azzal a pasival van együtt, akivel a gépírósuli idején járt!! Először nem is akartuk elhinni… Gondolom, összeházasodtak, de egy kisfiuk tutira van.
Több óra is eltelt. Hatkor találkoztunk és kb. 22.00-kor kezdtük felvetni, hogy lassan indulni kellene…. De akkor még megnéztünk pár fényképet és még beszélgettünk. Én elmondtam, hogy nekem az életem egyik legkellemesebb időszaka volt a suli és csupa jó emlékem van. Vagyis majdnem, mert persze voltak kevésbé kellemes dolgok, például a tornaórák.
Egyébként az a suli egy elég necces környéken volt; 1991 és 1993 között még nem volt olyan vészes, de most már nem mernék este egyedül arra járni. Akkor pedig voltak délutános heteink is, amikor este végeztünk, de sose történt semmi bajunk.
Felidéztük azokat az osztálytársakat, akik nem jöttek el, illetve akiket nem sikerült megtalálni. Mert sajna ilyen is volt sok. Nekem még az is eszembe jutott – de nem mondtam – hogy ha a következő találkozó is 20-30 év múlva lesz, ki tudja, hányan maradunk és kivel mi történik majd akkorra…
Ezek után szedelőzködni kezdtünk és fokozatosan elindultunk. A fizetés, hálistennek, a legegyszerűbb módon volt: mindenki egyesével kiment a kasszához és fizette a saját fogyasztását, semmi „összedobjuk” meg ilyesmi. Én, mondjuk, jó hülyén intéztem: volt nálam egy tízezres, meg apróban tíz db ezres; erre mikor mondták, hogy kb. hétezer-valamennyi a fogyasztásom, akkor ahelyett, hogy az apróból adtam volna pl. nyolcezret vagy nyolcezer-ötszázat, fogtam és odaadtam nekik a tízezrest. Este 22.30-kor, pénteken, egy barna Dreher után már a meglévő számolási képességeim is totál eltűntek :-D
A többiek mind kocsival voltak Katin és rajtam kívül, így úgy volt, hogy csak mi ketten tömegközlekedünk haza. De ebből is az lett, hogy csak én egyedül: mert mint kiderült, Viki tök közel lakik Katiékhoz, és felajánlotta, hogy hazaviszi. – Csodálkoztak is, hogy még sosem találkoztak egymással arrafelé.
Így én egyedül indultam hazafelé, és haboztam, mi a jobb, ha a novemberi éjszakában gyalogolok, vagy ha a novemberi éjszakában felszállok a Combinóra… Beálltam a megállóba, de egy drogos zombi felém kezdett tántorogni – tiszta Haláli hullák hajnala volt –, így átmentem a járdára, rohadtul határozott léptekkel legyalogoltam egy megállót és a következőnél szálltam fel a villamosra, ami elvitt a földalattiig.
Remekül éreztem magam és feltöltődve. Alig tudtam elaludni a jó hangulattól (ilyen is ritkán van). Az egyetlen „rossz” dolog, hogy másnap tényleg Öcsémékhez kellett mennem, ergo korán keltem, de úgy néztem a dolgot, hogy pénteken osztálytalálkozó, szombaton pedig Öcsémék és főleg a gyerekek, hát ennél nagyobb bajom sose legyen. Igen sok kávét ittam aznap, és a szombat is jól alakult.
