Dóri szobatársam egész múlt héten beteg volt, én szerencsére nem kaptam el tőle. De aztán csütörtök délután valahogy kezdtem vackul lenni – nem megfázás jött rám, ami neki volt, hanem valahogy totál elfogyott az energiám, gyenge voltam egyáltalán a helyemen ülni, alig bírtam ezt-azt molyolni a munkaidő végéig.
Meló után még vásárolnom kellett, meg volt egy átveendő könyvrendelésem is, de egyre erősebben éreztem, hogy valami nem kóser. Hazajöttem, ittam egy kis narancslevet – kaja előttre – aztán elnyúltam az ágyon, mert marha gyenge voltam, holott be kellett volna fejeznem az Ellopták Jupiter fenekét, amit előző este félbehagytam.
Némi bóbiskolás után feltápászkodtam, ettem egy falat kenyeret meg egy falatot a rántott csirkemellből, aztán folytattam a filmet, de éreztem, hogy nem jó ez sehogy sem, ahogy a Zöld hentesekben is megmondták :-D
Szóval negyedóra múlva kihánytam az egészet. Narancslé, víz, csirke, kenyér. OK, kicsit jobban lettem, ittam vizet, lefeküdtem megint laposan, hátha visszajön az erőm. Szunya után összeszedtem magam, vissza a filmhez, majd megint hánytam.
Asszem összesen háromszor hánytam, harmadszorra már még azt is, amit napközben kajáltam a melóhelyen, és rohadt sok vizet – annyit nem is ittam szerintem –, és mikor vittem ki a lavórt, akkor még a vécécsészébe is hánytam egy lökettel, pedig azt hittem, addigra már minden kijött.
Mellesleg két hányás közt még rá is kellett ülnöm a vécére és úgy is leadtam vagy két kilót.
Végigkínlódtam a filmet – de már marha gyenge voltam, alig vártam, hogy vége legyen, pedig nagyon tetszett –, ittam pár korty vizet és megettem egy kanál mézet, na ezek már bent maradtak. Aztán azonnal fogmosás és lefekvés, még nyolc óra sem volt. Arra gondoltam, ha reggel is szarul leszek, dehogy megyek be dolgozni.
De ez sem ilyen egyszerű, mert másnap péntek volt. Meló utánra már megbeszéltük Zsuzsival, hogy találkozunk, szombaton Öcsémékkel és Zéténykével is!!! meg volt beszélve találkozás, vasárnap Évával mozi. Most menjek el a dokihoz a tífuszos öregasszonyokkal tömött váróba, hogy kiírjon, miközben hétfőre már biztos jobban leszek, viszont betegácsiban mégsem illene Öcsémékhez kimenni, vagyis hát le kéne mondanom mindenkit, összesen három ember(csoporto)t. Ráadásul ha megmondom a dokinak, hogy görcsös hányás volt, még majd a végén elküld gyomortükrözésre, azt pedig csak a holttestemen keresztül.
Így bíztam benne, hogy reggelre jobban leszek, és jobban is lettem – sőt a hasam kellemesen lapos volt :-D –, ezért bementem, sajnos, melózni.
Utólag összeszedtem, hogy „csak” az ideg ment rá a gyomromra. Volt ugye a hetek óta tartó bojlerpara, aztán végre a bojler beszerzése és felszerelése, a rettentő csalódást okozó „bér-nem-emelés”, az izgulás a futóverseny miatt, és ráadásul, ha mindez nem lenne elég nekem, aki annyira utálok mindenféle stresszt meg váratlan, kéretlen, rossz dolgot, még ez a szerencsétlen Béla is a nyomulásával, ami aztán végképp semmiképp nem hiányzott. Sőt, a hányás előtti napon még plazmát is adtam, ott meg őrületes tömeg is volt, mert elfelejtettem, hogy pont akkor még véradást is rendeznek, szóval a szokásos emberhalom duplája volt, és már ezt is nehezen viselem.
A gyomrom aztán rendbe jött, és a hétvége is kellemesen telt: jó kis dumálás Zsuzsival, príma gyalogtúra, lángosozás és kávézás Öcsémékkel, aztán játszás Zétivel a kertben (aki egyre nagyobb és szebb, sőt már foga is van!), vasárnap mozi Évával, aztán séta Faterral. – De azért a stresszek bennem maradtak, nem hányás szintjén, csak úgy idegességben… Vasárnap leordítottam egy faszit a közértben, aki beszólt, mert nekimentem, miközben ő két perccel azelőtt jött nekem és ÉN egy kurva szót sem szóltam. A melóhelyen is agyvérzést kaptam a sok hülye beadványtól és a javítócetliktől; ma pl. három javítást kaptam vissza úgy, hogy abból kettő jó volt úgy, ahogy én csináltam!! De akkor miért kell vele foglalkoznom!? Ráadásul Dóri már annyira készül az elmenésre, és folyton a fülem hallatára beszélik a másik lelépő csajjal, hogy milyen jó lesz, meg hogy – ők ugyanis kaptak béremelést – a januártól visszamenőleg járó emelést is megkapják most az áprilisi fizuval, és az milyen jó lesz.
Én meg ugye itt állok a 0 Ft béremelésemmel, mert egy vén dromedár „főosztályvezető” picsa, akit mindenki utál és ő is utál mindenkit, egyszerűen „egy tollvonással” úgy döntött, hogy a Gizi meg a Juli meg az Emőke kap béremelést, a Csendes Macska, na az nem kap. Hogy két éve itt vagyok és egy napra nem mentem el betegácsiba?! Hogy betegen is bejártam dolgozni, mint egy barom? Hogy kötőhártya-gyulladással is bejártam, holott csak fél szemmel látok? Ugyan, hát azt ki nem szarja le, nem ad és kész, pedig ugye nem az ő pénzéből vennék el.
Szóval most, hányás után pár nappal, annyira szomorú, de főleg dühös vagyok (igen, még mindig) erre a vén picsára, hogy komolyan gondolkozom, hogy tudnék neki keresztbe tenni,…. legszívesebben anthraxot küldenék neki vagy megmérgezném (na nem halálosan, csak kerüljön az intenzívre, sajnálni senki nem fogja), vagy lelökném a lépcsőn, hogy kitörje a dromedár csülkeit.
Sajnos egyelőre nincs módom ilyesmit tenni, egyetlen „esélyem” van a „bosszúra”, ha majd a vén kurvának gyűjtenek búcsúajándékra, akkor én szépen meg fogom mondani, hogy sajnos nekem ilyesmire nem telik, én nem kaptam béremelést. – Esetleg ha rossz napom lesz, még hozzáteszem, hogy „de ha egymillió lenne a nettóm, akkor sem adnék egy kanyit sem, még a temetési virágjára sem, pedig azt szívesen megnézném”.
Tessék, ezt teszi az emberrel, ha olyan „főosztályvezetője” van, aki egy gonosz, nagydarab picsa, és belerúg a(z eddig) lojális emberbe. Aztán csodálkoznak, hogy megkeseredett ügyintézők dolgoznak a közigazgatásban. Hát, szelektálták volna ki előbb ezeket a pszichopata módon gonosz kurvákat. De persze, a csókosság miatt nem lehet. Akkor meg ne csodálkozzunk…
