Annak ellenére, hogy szerencsésen túlestem a lakásfestésen, ami nagy mumusom volt már majd’ egy éve, az ősz – ami pedig a kedvenc időszakom – mégis elég nyomottan telt.
Elsősorban pont azért, mert Faterra annyira lehetett számítani a lakásfestés, meg egyáltalán a legtöbb macerás alkalom idején. Simán kinyitotta az ablakokat, amiket én nem mertem 3 évig, megjavította az eldugult mosdót stb.; úgy általánosságban gyakorlatilag őrá számíthatok vészhelyzet esetén.
Önkéntelenül is folyton felmerült bennem – már a festést követő kimerült, stresszes lelkiállapotomban –, hogy mi lesz velem, ha Faterral valami történik? Jó, egészséges meg minden, de köztudott, hogy a férfiak hirtelen halnak; a nők folyton panaszkodnak meg orvoshoz járnak, a férfiak meg X évesen egyszercsak előzmény nélkül feldobják a pacskert. Természetes, hogy ezt nem kívánom, de folyton újra és újra előjött a gondolat, ahogy ott állok, immár segítség és támasz nélkül, ahogy egyedül kell szembenéznem az ilyen helyzetekkel, mint lakásfestés, vagy amikor az előző albérletemből SOS ki kellett költöznöm, vagy ügyvédre volt szükségem, vagy bármi hasonló helyzet, amikor komolyabb segítségre van szükségem. Ott fogok állni full egyedül, 40+ évesen, háttér nélkül (mert anyámra nemigen számíthatok, Öcsémre pedig természetesen igen, de hát neki már saját családja van és nyilván ők az elsők).
Tudom, kéne szerezni egy fix pasit, de hát a., látható, hogy szokott történni ez nálam, b., az elég ciki, ha csak azért szerzek pasit, hogy legyen kire támaszkodnom baj esetén, mint valami vajnatimi vagy más kitartott nő; mintha nem lennék felnőtt ember, aki megáll a lábán. De hát végül is majd’ mindenkinek van pasija/csaja, akire támaszkodhatna, nem? Csak nekem nincs…
Ez az időszak pont a balsikerű randi és a festés után jött, szóval nagyon megviselt, hiába jött a gyönyörű ősz, igazi indián nyár, csodás hőmérséklet, szép alkonyok, én teljesen magam alatt voltam lelkileg.
A következő havi lakbérfizetési alkalom sem javított a hangulatomon. Szeptemberben megbeszéltük, hogy mikor megyek októberben. Oda is mentem, félórát nyomtam a kapucsengőt, mire a nyanya nagy nehezen beengedett a házba; de a lakásajtó előtt kiderült, hogy maga a tulaj elment és „magával vitte a kulcsot”. Mire a nyanya gyök kettővel megtalálta a pótkulcsot és beengedett, gyökeret eresztettem a folyosón; aztán pedig neki fizettem és aggódva láttam, milyen szar állapotban van. Persze hogy felmerült bennem, mi lesz, ha meghal, a pszichiátriára járó tulaj meg majd összeomlást kap, vagy visszakerül a kórházba, legrosszabb esetben egy alkalommal azt gondolja, én vagyok a sátán küldötte és rám támad, miután az anyja halálával totál becsavarodott. Naná, hogy igyekeztem erősen elhessegetni ezeket a gondolatokat, de csak ott motoszkáltak bennem… Főleg, mivel a nyanya azt mondta, hogy a tulaj csak öt percre ment el, és ez másfél órája volt. Fasza, hogy egy 1 hónappal előre lefixált időpontra sem képes koncentrálni ez a fickó. Legalább dobna egy sms-t, hogy ne most menjek, hanem egy órával vagy egy nappal később.
A szeptemberi náthás nyaralás után októberben is jött egy nátha. Az október 23-i négynapos hétvégén minden napra szerveztem valami kikapcsolódást, az egyik napon Esztergomba mentünk Faterral. Aznap speciel pont elég hideg volt – alig 12-15 fok –, holott előtte, de utána is napközben langyos idő és napsütés. Fater ráadásul meg volt fázva. Én beöltöztem meleg cuccba, de egész nap együtt voltunk, bár a vonaton meg a Bazilika tetejére való felmászásban is nagy tömeg volt, szóval nem állíthatom, hogy biztosan Fatertól kaptam el a megfázást, de a lényeg, hogy két nappal később már fájt a torkom, a szünet utáni első munkanapon pedig erős nátha és torokfájás gyötört, hőemelkedéssel.
Most – másfél hónap elmúltával – már tudom, hogy kár volt lojálisnak lenni ehhez a fostalicska munkahelyhez, és betegen bejárni, de október végén még lojális voltam, nem mentem betegácsiba és bejártam betegen. A szeptemberben vett Otrivin még megvolt, azt fújtam az orromba, hogy ne folyjon nonstop. Az viszont úgy kiszárította a garatom nyálkahártyáját, mintha pengéket nyeltem volna. Algopyrin és C-vitamin sem nagyon használt, csak a hétvégi fekvés.
Hétfőre – három napos munkahét, isteni! – maga a nátha, torokfájás, hőemelkedés elmúlt, viszont a bal orrlyukam továbbra is folyton tele volt. Nem folyt, de ha kifújtam, sűrű váladék jött belőle (bocs, ha evés közben olvassa ezt valaki); és ha tíz perc múlva megint kifújtam, megint tele lett egy zsepi. Egyszerűen kimeríthetetlen volt a bal orrom. Más bajon nem volt, de ez nem múlt el sem hétfőn, sem kedden, szerdára pedig szinte rosszabb lett. Pedig szerda Halloween volt, előre elterveztem, hogy jó kis szellemes-kísértetes filmeket fogok nézni és jól érzem magam. Ehelyett a neten böngésztem az arcüreg- és orrmelléküreg-gyulladás tüneteit, hogy passzolnak-e rám. Ekkorra már fájt a fejem, ha előrehajoltam, ami szintén egy tünet. Naná, hogy november 1-je jött, munkaszüneti nap, ügyelet, brrrr…. Vettem olyan orrsprayt, amit direkt orrmelléküreg-gyulladásra javasoltak. És a net azt is írta, hogy többnyire magától is elmúlik. Meg lázam sem volt. De a fájdalom és a folyamatos orrdugulás zavart.
Halloween estéjén végül csípős csirkeszárny ízű Lay’s chipset vadászva kajtattam a városban egyedül, előrehajláskor fájó fejjel, félóránként megtelő papírzsepikkel. Tiszta romantika volt.
November 1-jére ráadásul már (fizikailag) megvásárolt jegyem volt a Bohém rapszódiára, mert hetekkel előbb eldöntöttem, hogy a szünet első napján én azt meg fogom nézni, bármi lesz is. Utána pedig családi ebéd az ősöknél.
Ehhez képest november 1-jén fejfájással ébredtem, reggeliztem, aztán hánytam, de nem a teljes reggelit, csak kb. két falatot. Tépelődtem, elmenjek-e a moziba? Mivel félóra múlva úgy éreztem, a hányás nem fog ismétlődni, hanem inkább megkönnyebbültem tőle, így nekivágtam a Bohém rapszódia felé vezető útnak. Csak annyi gond volt, hogy a hányás után ittam folyadékot, nehogy kiszáradjak, így hiába pisiltem még a Westendben is többször, meg közvetlenül a film előtt is, a 134 perces filmnél csak eljött az a pillanat, hogy majd’ összepisiltem magam. Sprintelve kirohantam a retyóra, és gepárd sebességével vissza. A film egyébként nagyon tetszett, és az orrmelléküreg-gyulladás (ha az volt…) is megfordult, innentől a fájdalom már csitult, sőt el is múlt nemsokára.
Ezen a hétvégén kirándultunk is Öcsémékkel a Pilisben, akkor bezzeg 20 fok volt és napsütés, nem ám Esztergomban lett volna ilyen idő :-D
Közben jött a téli időszámítás, amit kedvelek a korai sötétedés miatt. Ám a futás szempontjából ez nem volt jó. Mire hazaérek a melóból, 16.15, akkor már alkonyodik, mire egyáltalán átöltöznék a futáshoz, tök sötét van. Hát így nem merek kimenni a Szigetre. Az alternatív futóútvonalamat, a rakpartot pedig TERMÉSZETESEN most is felszedték egy villamosmegállónyi szakaszon. Hogy fussak, a síneken?! És ha szembe jön a villamos? Átugorjak a másik sínpárra, és ha ott meg a hátam mögött jön a villamos? Lényeg a lényeg, hogy a téli időszámítás kezdete óta nem futottam, ami érzem, hogy nagyon rossz hatással van a lelkiállapotomra.
… Persze hétvégén délután is futhatnék a Szigeten, de sosem úgy jön ki a lépés… Vagy nem vagyok itthon, vagy esik, az orrmelléküreg-gyulladás (?) után közvetlenül pedig meg sem mertem kockáztatni, hogy a hidegen fújó szélben kocogjak, mert ha „megfújja” a szél az arcüregemet és az igazán begyullad, nézhetek, mint a vett malac.
A súlyom ennek ellenére csökkent, és ez az egyetlen jó ebben a stresszes időszakban. Ugyanis a munkahelyi stresszektől erősen lecsökkent az étvágyam (még édességre is!!). Ezekből többféle is volt.
Elsősorban Dóri, a szobatársam, aki nyár végén randizgatni kezdett és sok pasival találkozott, végül megállapodott egynél, akibe beleesett. Pont egy olyan fickónál, aki a randi után egy héttel ment ki Németországba hosszú távú munkára. Én gondoltam, hogy jó-jó, majd elmúlik ez a dolog, végül is mit akar egy faszitól, aki hosszú távon külföldön van. De ők telefonálgattak, meg Dóri folyton mesélte, mennyire tetszik neki a csávó stb. Szeptemberben valamikor aztán kinyögte, hogy hát ő úgy gondolta, hogy felmond, és kimegy a Tamáshoz Németországba.
Na, hát még csak pont ez hiányzott nekem. Dóri rengeteget segít a munkában, tök türelmes, bármit kérdezhetek tőle, mindennek lelkiismeretesen utánanéz; ráadásul a személyiségünk is kb. passzol egymáshoz, hasonló dolgokat szeretünk, hasonlítanak a családi viszonyaink, kb. ugyanazokat a filmeket ismerjük és effélék, teljesen jól kijövünk egymással, ráadásul egyáltalán nem rosszindulatú. Erre vazze, le akar pattanni külföldre egy faszihoz, akivel kétszer találkozott. Szégyellem magam, és színtiszta önzés ez, tudom, de marhára elkeseredtem és berágtam (és egy ponton már azt kívántam, bár kapna infarktust ez a Tamás, vagy derüljön ki, hogy nős, vagy valami….)
Dóri ugyan németül nem tud, de angolul valamennyire igen, és Tamás folyton mesélte neki, hogy milyen fényesen lehet keresni akár fizikai munkával is, hát majd ő azt vállal, mert még azzal is több a pénz, mint ezen a szar melóhelyen. (Ami kétségtelenül igaz.) De, győzködtem, hát nincs ott a családod, akik segítenének, ha baj van, nem ismersz senkit, csak ezt az egyetlen csávót – szóval próbáltam lebeszélni. De vagy két hétig totál megingathatatlan volt, akkor aztán végre végiggondolta, hogy nulla némettudással mégis miféle melót vállalhatna, idősgondozás kilőve, szalag melletti munka kilőve, meg a megélhetés költségei…. Szóval, úgy október közepére már eljutott addig, hogy legalábbis alaposan megfontolja a dolgot, és ne azonnal rohanjon felmondani.
Dóri ugyanis a szüleivel él, akik nem fogadnak el pénzt tőle a rezsiért és a kajáért (szóval, a mamahotelt gyakran maguk a szülők éltetik??), így a fizetése jó részét félre tudja tenni és sokkal több megtakarítása van, mint nekem, tehát nem fél az esetleges munkanélküliségtől, mint én.
Mire Dóri meghozta ezt a szerencsés döntést – a „megfontolom a dolgot”-ra gondolok –, addigra viszont az ostoba, új főnökünk a buta fejébe vette, hogy mi „folyton beszélgetünk”, és ezért nem dolgozunk eleget. Egyszer ugyanis az ostoba nő pont akkor állt meg a nyitott ajtóban, amikor Dóri reggelizés közben – amikor épp úgysem dolgozna – hangosan mesélt a Tamásról. A szomszéd szoba ajtaja is nyitva volt, amolyan klubreggelinek nézhetett minket így elsőre. Megállt az ajtóban és közölte, hogy „szét fogja robbantani ezt a társaságot”, mire Dóri mentegetőzött, hogy bocs, de megismerkedett egy pasival és erről mesélt nekem (mert az ilyen ötvenes nők szeretik a magánéleti pletykákat), és ettől valóban meg is enyhült – akkor –, de azóta totál elharapózott a fejében, hogy a., Dóri figyelmét elvonja a faszira való gondolás, és b., mi folyton beszélgetünk, ezért dolgozunk „keveset”.
Az, hogy marha sok és marha bonyolult anyagot kapunk, nem jut el az agyvelejéig, noha külön-külön és együtt is mondtuk neki, mindenre az a válasza, hogy „mások mért csinálnak mégis több anyagot”, és hogy „ne védjük egymást”. Mondtuk, hogy nem védjük, hanem ez az igazság, de a sötét agyába ezt már nem vette be. Amolyan igazi, ostoba főnök, a felfelé nyal, lefelé tapos tipikus példánya, a főosztályvezetőtől kapott lebaszásokat muszáj neki lefelé továbbadnia, és bennünk találta meg a tipikus bűnbakot, mindössze azért, mert EGYSZER megállt az ajtóban, mikor Dóri (még csak nem is én!) épp magánügyekről dumált.
Természetesen azóta folyamatosan csukva tartjuk az ajtót, sőt a szomszéd iroda népe is.
Az, hogy mások betegácsiba mennek, ha betegek, míg én még a kötőhártyagyulladással is dolgoztam; és hogy mások óránként lejárnak cigizni, meg pletykálkodnak a konyhában, az nem baj, mert azokat az embereket ő szereti, és ő is szívesen pletykálkodik velük, de minket néhányunkat – Dórin és rajtam kívül van még néhány feketeseggűje – nem szeret, így minket rugdos a többiek helyett is.
Szóval, megint eljutottam oda, hogy én vagyok az aktuális bűnbak, és gyomorgörccsel járok be dolgozni. A sötét kurvája azóta kb. hetente tart egy húszperces értekezletet, ahol hol névvel, hol név nélkül közli, hogy egyesek „nem dolgoznak” (sic!), meg egyeseknek sok a hátralékuk meg hasonlók. Magamat érzem a legszarabb helyzetben, mert Dóri már simán felmondott volna, ha rá nem beszéljük többen, hogy a januári esetleges béremelést várja már meg. De azután tutira lepattan; sőt a főnök legutóbb már megfenyegetett, hogy szétültet minket. Na bumm, ha Dóri úgyis elmegy, nem számít. Az viszont számít, ha zajosabb vagy nyitott ablaknál ülő, vagy „miért nem mész férjhez/miért nincs gyereked/neked semmi gondod, hiszen se kutyád, se macskád” típusú házasasszonyokkal ültet egybe, akikkel meg a főnök esetleg jóban is van, tehát a leendő új szobatársakkal már magánügyeket sem oszthatok meg, mivel azt nem tűröm, hogy visszameséljék a főnöknek. Már Dóri is bőven megbánta, hogy bízott benne és elmondott neki magánügyeket. Mondtam is neki, tanulja meg egy életre, hogy főnökfélével, illetve a főnök spiclijeivel nem szabad bizalmas dolgokat megosztani.
… A legrosszabb, hogy alig két éve jöttem ide, és ez eddig – az alacsony fizut leszámítva – egy nekem pont ideális melóhely volt, semmi ügyfélforgalom vagy személyes kontaktus, 90 %-ban csak papírmunka. Az előző főnök, Zsuzsi, aki engem felvett, egy aranyos nő volt, mindenki szerette, ő bezzeg nem adta tovább lefelé a főosztályvezető lebaszásait, és még ha úgy vélte is, hogy rosszul dolgozunk, azt képes volt máshogy kommunikálni. Például összehívott minket és azt mondta: „tudom, hogy tök sok a meló, és ezen a héten megint felmondott két ember (ez nem költői túlzás), de kérlek, próbáljatok meg kicsit többet teljesíteni” meg effélék. Ez az új „főnök” meg ilyet mond: „nem vagytok hajlandóak dolgozni”. És ezt mindenkinek, köztük olyannak is, aki napi egy órát túlórázik, vagy nekem, aki mindössze egy látó szemmel is bejártam a két hónapig tartó allergiás kötőhártya-gyulladással dolgozni.
Természetesen meg is fogadtam, hogy ezentúl minden tüsszentéssel kiíratom magam egy hétre.
Szabadságom is van még több mint két hét, mert abból is alig vettem ki, míg másoknak van vagy két napjuk idénre és kész. De ezt sem méltányolja.
Ez a munkahelyi stressz tett be nekem leginkább, nem mintha a többi elhanyagolható lett volna, de az hogy elvesztem a nagyon jó szobatársamat ÉS személyesen pikkel rám az új, ostoba főnöknő, az nagyban befolyásolja a mindennapjaimat. Mivel gyomorgörcs jött rám rögtön az első ilyen jelenetnél, sokkal kevesebbet ettem folyamatosan, és idővel minden erőfeszítés nélkül, simán elértem az 55,1 kg-os súlyt.
Ez az egyetlen előnye ennek az időszaknak.
Sajna nemcsak ebben nyilvánult meg a stressz, éjszaka például többször ébredek szívdobogásra, és egy-két esetben, amikor nagyon basztatott az ostoba osztályvezető, kénytelen voltam este Seduxent beszedni, amitől viszont 10 napig nem mehettem plazmát adni, mert a Sedu marha lassan ürül ki a szervezetből, szóval, még a plazmaadásomat is befolyásolja ez a dolog :-(
Ez most nem egy panaszkodós poszt, mert erőnek erejével igyekszem a jó dolgokra koncentrálni – és majd fogok azokról is írni – de ezt az őszi feszkót muszáj volt kiírnom magamból.
(Valami perverz módon reménykedem benne, hogy ez a poszt esetleg eljut valaki olyanhoz, aki beszélő viszonyban van az ostobenkó főnökömmel, és ráismer, és esetleg vagy továbbítja hozzá a tényeket, vagy csak azt, hogy ki van írva az internetre, hogy ő egy sötét, ostoba, főnöknek alkalmatlan picsa, aki azon éli ki magát, hogy a nála kiszolgáltatottabbakat baszogatja. Bár, oly sok ilyen ’főnök’ van, szerintem mindenki ismer sajnos legalább három ilyen példányt személyesen…)
