a hallgatag macska naplója

Ma megint hajnalban futottam – 4.20-as keléssel – és magát a szenvedős ébredést leszámítva, igen jól ment. Egy hetet kihagytam, mert először a hétvége jött – amikor is kizárt, hogy fél 5-kor keljek, később pedig benépesül a terep –, utána pedig menstruáltam. Menstruáció alatt nem szoktam futni, először is mert macerás az a sok betét-, tamponcsere futás előtt, pláne hajnalban félálomban. És időnként a hasam is görcsöl. Ezenkívül pedig találtam egy kínai gyógyászati elvet, miszerint menstruáció alatt nem kell edzeni, mert ezalatt pihenés kell a testnek. Hát én ehhez tartom magam :-)

Csodás lehűlés volt a héten, ezért hosszúujjúban futottam, ami odafelé, déli irányban nem volt meleg, hazafelé pedig direkt örültem, hogy hosszúujjút vettem, mert az északi szél szembe fújt és szinte hideg volt. Csak azért nem fáztam, mert addigra már erősen kimelegedtem. – Ezek alapján döntöttem el, hogy ha 39 perc futás után nincs melegem, akkor bizony ma kabátot kell venni a munkába…

De a futás egyébként azért ment olyan kellemesen, mert Orsi kölcsönadta tegnap a Runner’s Worldöt, ami most jelent meg először magyarul, és isteni dolgok voltak benne. Többek között az a tipp is, hogy edzés előtt kávét is lehet inni.

A falba tudtam volna csapni a fejemet. Több mint tíz éve futok (jó, kocogok), rendszeres kávéfogyasztó vagyok a 90/60-as vérnyomásommal, de még soha nem jutott eszembe, hogy ezt a két dolgot össze is lehet kapcsolni!!

Nyilván nem az alkonyatkor végzett esti futáskor, amikor úgyis felspannolt vagyok; bagoly típus, este ébredek. De hajnalban, amikor a futás megkezdése előtt tíz perccel kászálódtam ki az ágyból, és magnéziumot, aszalt szilvát meg vizet iszom, hogy ne essen le a vércukrom, vajon miért nem gondoltam eddig soha a tejeskávéra?

Tegnap este összekészítettem a nescafé alapját (kávé, xilit), ma reggel pedig csak feleresztettem forró vízzel, rálöttyintettem némi tejet, és kb. 4-5 kortyot megittam. Ez meglódította a szívemet, mire kiértem a rakpartra, már tök felspannolt voltam és a szokásos hajnali szintemnél vagy 50 %-kal több energiám volt. 

Nem vonszoltam magam, mint máskor, hanem hajtott a tejeskávé, és nem akartam elpusztulni féltávnál, hanem haladtam rendesen; sőt a célnál sem köptem véreset, hanem egész jól éreztem magam.

Azt hozzá kell tennem, hogy a stopper szerint az időeredményem nem volt jobb, mint a múltkoriak. Viszont sokkal kellemesebben éreztem magam futás közben, egész úton tartottam a nekem megfelelő tempót, szépen lélegeztem, nem vert összevissza a szívem, és főleg ez a sirály energiaszint-emelkedés tetszett nagyon!

… Persze ember sem volt a rakparton pár biciklist leszámítva, hiába, tíz fokkal leesik a hőmérséklet és egyből nem andalognak a népek hajnali ötkor. Ami nekem tökéletesen megfelel.

A magazinban jópofa bemelegítések is voltak, amiket ma reggel hozzácsaptam a szokásos bemelegítésemhez, így biztos ez is segített, de a tejeskávé még finom is volt, és a xilit miatt a vércukromat is feljebb nyomta kicsit, ami edzés előtt nem árt.

A Runner’s Worldöt meg fogom venni ezentúl, tiszta szerencse, hogy a következő szám majd csak ősszel jelenik meg, így nem dönt anyagi romlásba :-)

…Most este van. Az egy órával korábbi keléstől kellemesen fáradt vagyok. Le kéne zuhanyozni, aztán az új svéd krimivel meg az alkoholmentes meggyes sörrel bebújni az ágyba és álomba inni-olvasni magam :-)

Megtaláltam a csodaszert, amely mentálisan visszatart az édesség zabálásától, és ez a gomba :-) A bőr-, majd két nappal később a hüvelygomba, amit a torokgyulladásra kapott antibiotikumtól szedtem össze. A torokgyuszi gyógyulása gyorsabb volt, mint a gomba legyőzése, ez a tanulság, hogy lehetőleg soha többé ne szedjek be antibiotikumot, főleg nem Augmentint, hacsak nem az életem a tét.

Mikor a tünetekből egyértelmű lett, hogy hüvelygombám lett – nem akarom részletezni e tüneteket, de a csillapíthatatlan és a vakarástól csak erősebbé váló viszketés egyértelmű jel – a Canesten kenőcsön kívül utánanéztem a neten, hogy mit kell vagy mit nem szabad enni gomba esetén.

Az igazán vonalas biooldalakon persze leírták, hogy se só, se cukor, se alkohol, se fehér liszt, se tejtermék, se… Borzadva továbblapoztam, de nagyjából az összes vonatkozó weboldal egyetértett abba, hogy a cukor az abszolút tilos.

Úgy szólt a kulcsmondat: „a gomba cukorral táplálkozik”. Ha nem eszel cukrot / szénhidrátot, a gomba kvázi „éhen hal”, ha viszont eszel, csak izmosodik a rohadék.

Ezek után valamiért igen könnyű volt jóformán szenvedés nélkül abbahagyni az édesség kajálását, mivel elképzeltem, hogy minden lenyelt csokifalattal csak erősödik bennem az a kis féreg, ami ezt a rettentő viszketést és igen érdekesen kinéző váladékozást produkálja. (Hogy volt-e esetleg még szaga is, arról nem tudok nyilatkozni, mert a., nem éreztem semmit, viszont b., nincs is igazán szaglóérzékem.)

Ezenkívül még szedtem rengeteg vitamint – mármint még többet, mint eddig, mert a gomba a szakértő weboldalak szerint a vitamint is megeszi a szervezetemből – naponta háromszor toltam a grapefruitmag-cseppeket is, mert az állítólag direkt jó baktérium meg gomba ellen is. (Ha ezt előre tudom, talán eleve az antibiotikum helyett is ehettem volna ezt, ami amúgy hónapok óta itt áll az íróasztalon az orrom előtt.)

Négy nap után már tünetmentes volt a gomba, de addigra már tisztára megszoktam, hogy a kaja utáni desszert maximum aszalt szilva vagy dió, vagy csak egy pár falat kenyérke vagy sajt.

Aztán találkoztuk Kati barátnőmmel és bepalacsintáztunk, de addigra a gomba már elmúlt, viszont a több mint egyhetes cukormegvonás már annyira lecsökkentette az édesség utáni vágyamat, hogy elég is volt ez az egy alkalom, és másnap megint nem kívántam már az édeset.

… Aztán a névnapom is jött, és akkor sajnos persze muszáj volt megennem mint a 16 szem Szamos trüffelt, amit ajándékba kaptam :-), de utána ugyanúgy viszonylag könnyen leálltam az édességről, és másnap nem nyúltam a csoki után.

Szóval rájöttem, ez a csodaszer! Minden fejben dől el. Hiába koncentrálok erősen a zsírpárnákra és a vékony alakra, úgyis csak azt fogom mondogatni magamnak, hogy „Ugyan, ez az egy szelet sportcsoki ide vagy oda igazán tökmindegy!” No de ha a hüvely/bőr- vagy akármilyen gombára gondolok, ami akár egy falat csokitól is újra felütheti a fejét, az már igazi visszatartó erő, számomra legalábbis, úgy látszik, nekem ilyen direkt ocsmány ösztönzés kell. De nem mindegy, ha beválik? :-)

Ha van ember, aki utál korán kelni, az én vagyok, de elérkezett az idő, amikor át kell állnom – legalább részben –a hétköznap reggeli futásra.

Hétvégén nem, mert olyan isten nincs, hogy én 8.00 előtt keljek hétvégén, és reggeli előtt még fussak is, de a hétköznapok úgyis el vannak cseszve, hisz előbb-utóbb mindenképp fel kell kelni, akkor meg nem rohadtul mindegy, hogy 5.30-kor vagy 4.30-kor?

De a fő ok az, hogy este már nincs hideg, marha sokáig sötét sincs, eső sincs, kellemes szép idő van, és sajnos, emiatt a sok andalgó párocska meg turistasereg minduntalan a futóútvonalamon ténfereg, még este fél kilenckor is, amikor pedig már sötétedik és azt hinném, hogy végre hazatakarodtak a szállodájukba vacsizni, a magyarok pedig Barátok köztöt nézni – nem, ott csoportosulnak a rakparton, lehetőleg egymás mellett három ember, hogy még véletlenül se lehessen elfutni mellettük, mert balra a mellvéd van, jobbra a bicikliút.

Miután kétszer egymás után kellett úgy futnom, hogy szó szerint könyökkel törtem utat az áthatolhatatlan turistaseregletben, tegnap eldöntöttem, hogy egy órával korábban fogok kelni és hajnalban futok, amikor még biztosan nincs ember odakint, vagy ha igen, ugyanúgy fut, mint én. De a létszám akkor is egész biztosan töredéke az estinek.

Fél 5-kor keltem, ami korainak hangzik, de nem lehet az ágyból kipattanva azonnal futni. Fel  kell öltözni, be kell melegíteni, hajat feltűzni, meginni egy pohár vizet, magnéziumtablettát és aszalt szilvát a vércukor miatt, majd ezután lecsobbanni a rakpartra.

Miután a felkelés és az indulás közötti szörnyű időszakon túl voltam, már nagyon kellemesen éreztem magam a teljesen néptelen, de világos rakparton, ahol kellemes hűvös szél fújt, sehol egy ember, legfeljebb húszpercenként egy kósza villamos. Na jó, két biciklis elment mellettem, meg össz-vissz két gyalogos, de ennyi volt.

Maga a futás jólesett, csak nagyon éreztem, hogy félórával ezelőtt még az ágyban feküdtem. Habár (mármint önmagamhoz képest) alaposan bemelegítettem, de akkor is csak el voltak macskásodva az izmaim. Az első kétszáz méteren úgy éreztem magam, mint a Robotzsaru, és nem jó értelemben.

Például most, este 8-kor – bár marha álmos vagyok – de izmilag sokkal könnyedébben futnám le azt az 5 km-t, mint reggel. De most persze nem megyek, hisz tömeg lepi a terepet.

Lefutottam három híddal lejjebb, de most nem álltam meg lihegni, ahogy egyébként szoktam, hanem azonnal visszafordultam és folytattam a futást. Ennek ellenére szerintem elég jól bírtam, bár az időm az ideális 38-39 perc helyett 40:04 lett, de ez azért nekem nem rossz, tekintve a körülményeket, főleg a reggeli időpontot és azt, hogy bagoly típus vagyok.

Kábé akkor értem haza, amikor kelni szoktam (olyankor, amikor nem nyomom be újra és újra a szundit) – nyújtottam, zuhanyoztam, kényelmesen reggeliztem, és isteni volt, hogy több időm van molyolni, mint máskor, hisz a fürdésen már túl vagyok :-)

Tehát most a nyári időszakban túlnyomórészt reggel fogok futni, kivéve ha valami hűvös, szeles időszak nem jön, amikor a rakpart nem ideális az andalgáshoz. – A Szigeten is futhatnék, de azt majd most fogják felújítani, tehát egyelőre marad a rakpart. Fő a nyugalom, a néptelenség és mellesleg az edzés :-)

„Életünket és vérünket igen, de zabot nem!” Nem sokszor fordul elő olyasmi, ami pénteken történt, még most is meg vagyok hatva, ha csak eszembe jut…

A kollégák – mármint aki hivatali dolgozó, tehát Barbi és én nem – kaptak ruhapénzt a múlt héten.

… Itt el kell mondanom, hogy évek óta rendszeresen viszik be az alantasabb (= főosztályvezetőktől lefelé) dolgozók ruhapénzére tett javaslatot a Hivatali Főnagyfőnök elé, de az sosem írja alá, mert rühelli a saját dolgozóit a vén paraszt. Annak ellenére teszi ezt, hogy mint kiderült, a fontosabb beosztású emberek (= főosztályvezetőktől felfelé) kb. negyedévente kapnak jutalmat, ÉS ruhapénzt. Ez nem rendben is lenne, ha az alantasak is kapnának, mert a kulturált megjelenést elvárják azért, de ha egy kisebb keresetű dolgozónak választania kell a számlák befizetése vagy kiskosztüm vásárlása között, akkor valszeg a számlákat fogja választani, na mindegy.

A lényeg, hogy a Főnagyfőnök okos fejében most leesett, hogy még hátravannak az őszi választások, és hogy a hivatali dolgozók is szavazópolgárok, és erre most hirtelen már meglágyult a szíve, és hozzájárult fejenként százezer forint ruhapénz kiutalásához.

Barbi és én próbáltunk nem nagyon foglalkozni a dologgal, mantráztuk a „fő, hogy legalább van állásunk” mantrát, a kollégák pedig voltak olyan rendesek, hogy többnyire nem a mi jelenlétünkben örömködtek a pénzüknek.

Aztán pénteken, miután mindent összepakoltunk és már mindenki elhúzott haza, csak Zsuzsi, Barbi és én maradtunk, Zsuzsi előhúzott két kicsi borítékot, amit átadott nekünk. Azt hittem, valami névjegykártya, de egy-egy tízezres volt benne, a saját ruhapénzéből, amit nekünk akart adni (persze azzal, hogy hozzunk róla számlát).

Mi nem fogadtuk el, mindketten rögtön visszaadtuk neki, de én iszonyúan meghatódtam, és Barbi is, mint az esti mailváltásunkból kiderült. Ki az, aki manapság pénzt ad a másiknak merő jószívűségből?! Együttérzést meg csokit meg jótanácsokat igen, de pénzt?? Főleg egy kollégának, aki mégsem olyan közeli cimbi, mint egy régi haver vagy rokon?

Barbi még hozzátette a hálálkodásunkhoz, hogy ha ezt a főnök adná, akkor el is fogadnánk, de így nem. Zsuzsi titkárnő, ennek megfelelő fizetéssel, szóval ő igazán nem szórhatná a tízezreseket.

… Most már eltelt két munkanap azóta, és persze sem a főnök, sem Barbi közvetlen főnöke, sem senki más, főleg nem a havi bruttó félmillákat kereső kollégák nem gondoltak arra, hogy a két külsős lúzernek juttassanak valamennyit a ruhapénzből; amit persze el sem várnánk, de hogy senki másnak egyáltalán nem jutott eszébe, csak Zsuzsinak, aki ’harmadiknak’ jött fel hozzánk a társosztályról, és akit eddig mindig kicsit kelekótya, sokat dumáló, de azért rendes csajnak tartottunk, akiből ki sem néztük volna ezt a gesztust.

Szóval, nagyon szépen indult a hétvége, rögtön pénteken 14.05-kor ezzel a szívmelengető gesztussal, van még emberség meg nagylelkűség a világban ♥

Három hete sárkányfüggő lettem.

Csak úgy kíváncsiságból megvettem az Így neveld a sárkányodat c. filmet DVD-n, mert 1. annyian dicsérték a Filmkatalóguson, 2. érdekelt, hogy lehet ilyen hülye című valami ilyen népszerű, 3. mindig röhögcséltem, mert úgy hangzik, mint valami háztartási kisokos címe.

A Filmkatos fórumon vadul dicsérték a főszereplő Fogatlan nevű sárkányt, amin meg külön mosolyogtam, mert hogy lehet egy sárkányt Fogatlannak hívni! De mivel olyan emberek is nagyon szépeket írtak róla, akiknek a véleményére – tíz év Filmkatalógus-tagság után – sokat adok, így adtam esélyt a filmnek. És a sárkánynak :-) Pláne hogy egyébként is imádom a sárkányokat.

Húsvét előtti héten rendeltem meg Barbi szülinapi könyvét, és a rendelés mellé odacsaptam a Sárkány DVD-t, mivel a könyv 18+-os és meglehetősen felnőtt témákat boncolgat, a film pedig gyerekfilm, és majd szépen kiegyenlítik egymást. Később jutott eszembe, hogy egy ilyen rendeléstől inkább nimfomániás pedofilnak gondolhat a webáruház.

Azon a húsvét előtti pénteken Faterral megnéztük a Transzcendenst, ami annyira minősíthetetlenül gyenge volt, hogy hazaérve kínomban beraktam a lejátszóba a Sárkányt, mondván, hogy rosszabb úgysem lehet, ha pedig igen, legalább nem egy jó film után zuhanok a mélybe, hanem már amúgy is csalódott vagyok filmileg.

Azonban már 2 perc 35 másodperc után elbűvölt a film. Naaaagyon látványosan kezd, tiszta akciódús, mivel egy sárkánytámadással kezdődik, de azért kellően humoros is. Aztán felbukkant a Fogatlan nevű sárkány, és abban a két perces jelenetben, amikor a főszereplő srác szíven akarja szúrni, de aztán a sárkány szemébe néz, az meg visszanéz rá, a zene szívfacsaróan felerősödik, a srác pedig végül nem tudja leszúrni a sárkányt … hát ott teljesen elérzékenyültem, sőt még a könnyem is kijött. (Ekkor még a tizedik percnél sem tartottunk.)

A történet teljesen sablonos: a srác és a sárkány összebarátkoznak, sőt a film végére az egész falu megnyugszik abban, hogy a sárkányok mégsem irtandó fenevadak, hanem tök jó fejek. Idáig azért egy-két akciódús jelenet történik, sok humorral és sok megható pillanattal. A karakterek és a szinkronhangok telitalálatok – vígjátékot és animációst szinkronnal nézek – a látvány pedig annyira istencsászár, hogy komolyan sajnálni kezdtem, amiért 2010-ben nem néztem meg moziban. Sőt, ezt akár 3D-ben is megnéztem volna (bár minek, úgysem látom a térhatást).

De legjobban természetesen Fogatlan jött be. Ennyire imádnivaló animációs karaktert még komolyan nem láttam, totálisan olvadoztam, röhögtem és szipogtam felváltva. Az együtt evős – földre rajzolós jelenetet mindig sírva-nevetve nézem, könnyek nélkül még nem sikerült végignézni (a youtube-on egy kommentelő ezt írta: ha ennek a jelenetnek a végén nem sírsz, akkor te robot vagy :-) Persze Fogatlan nem csupán egy cukifalat kis mókus sárkány, hanem azért rendesen oda tudja tenni magát, ha kell (igen, van foga); de amikor szeretgetik, akkor olyan aranyos, mint egy kutya és/vagy macska, sárkánybőrben, szárnyakkal.

És mivel a családban van nagy fekete kutya, aki mutat némi macskás jellemvonásokat, ezért Fogatlan még a saját Salátánkra is emlékeztetett kissé, tehát duplán szerettem ezért. Bár Fogatlan szerintem inkább sötétkék, azonkívül fiú – ezt képes voltam lecsekkolni a film weboldalán, annyira nem voltam biztos benne –, míg Saláta lány, talán ezért is ilyen cicás ez utóbbi…

Húsvéti három napos ünnep következett és kedden azon kaptam magam, hogy négy nap alatt négyszer néztem meg a Sárkányt. Ennyiszer még a Shreket sem láttam. Totálisan belebolondultam. Ne úgy tessék elképzelni, hogy egy batár fekete sárkány cukiskodik másfél órában, hanem tisztességes története van a filmnek, kimondottan elsőrangú, szuper zenével és isteni látvánnyal. Tehát a filmrajongó énemet is tökéletesen kielégítette, a nagy fekete bájos állatokhoz való vonzódásomat pedig még inkább.

Azóta még újabb négy vagy öt alkalommal megnéztem, pedig még csak három hete van meg. Tisztára beleszédültem ebbe a filmbe. Bár ez most direkt jó, mivel júniusban fog jönni a második része, ami remélhetőleg legalább megközelítőleg ennyire jó lesz. Pont a születésnapomra jön, jónak KELL lennie!

… Azért különösen furcsa a sárkányos becsípődésem, mert pontosan ugyanebben a húsvét előtti időpontban mutatták be az Only Loverst, Tom Hiddleston vámpíros filmjét, amire iszonyúan vártam, és ami miatt elmentem a Titanic filmfesztivál záróvetítésére is, mert ott adták először, sőt utána még egyszer megnéztem a WestEndben. Magyarul Halhatatlan szeretők lett a címe, ami teljesen korrekt. Borzasztóan tetszett a film (majd írok még róla, az biztos), és vámpíros, és Tom Hiddleston, az aktuális kedvenc színészem a főszereplője; és mégis, miután feldobottan és elégedetten hazaértem a moziból, pár óra boldog vámpírhangulat után benyomtam a gépet és elindítottam az Így neveld a sárkányodat DVD-t :-)

És másnap megint, és harmadnap megint :-))

Frissítés: rájöttem, két dolgot imádok különösen a Sárkányban. Az első: a sárkány nem beszél, főleg nem hülyeségeket. A második: meg merték lépni egy animációs filmben, hogy a főhős meg ugyan nem hal, de maradandóan bibis lesz. Ez nagyon, de nagyon tetszik!

Nyolc nap táppénz után az első munkanap. A múlt szombati lázam mégsem csak egynapos valami volt. Vasárnapra lejjebb ment ugyan a láz, el is mentem Faterral mozizni, de a torkom teljesen kész volt, hangom szinte semmi. Éjszaka már fájt is a torkom, reggelre megint lázas lettem, így beszaladtam ugyan reggel a melóhelyre halaszthatatlan dolgokat intézni (= főnököt felköszönteni szülinap alkalmából, Barbi szülinapi ajándékát pedig átadni Orsinak, hogy csomagolja be), de aztán hazarohantam és ledőltem. A doki délutános volt.

Sajnos még orvoshoz menés előtt kitérőt kellett tennem, hogy befizessem a lakbért, amiben már pénteken megállapodtunk, és nem is akartam volna tovább halasztani, hisz ha a doki kiír, fel nem kelek én másnap vagy harmadnap csak külön azért, hogy elmásszak lakbért fizetni.

A lakbérfizetés annyiban ciki volt, hogy az átadott pénzről átvételt elismerő aláírást akartam kérni, mivel valahogy úgy vagyok nevelve, hogy hetvenezer forintokat ne adjak ki csak úgy kedvességből. Ebből vita lett, mert a tulajdonos viszont az adózás miatti aggodalmai miatt egyáltalán nem akart aláírni semmi ilyesmit, végül is beláttam, hogy neki van több félnivalója, és hagytam az egészet – persze, akit én ismerek, és bérbe adja a lakását adózatlanul, az soha semmit nem ír alá – de úgy éreztem, rossz szájízzel jöttem el. Pedig nem cseszegetni akartam én, csak elvileg miután odaadtam a pénzt, akár másnap rám telefonálhatnak, hogy „Helló, mikor jössz fizetni?” „Hát már fizettem tegnap!” „Azt ki látta, bizonyítsd be.” Vagy én vagyok túl paranoid? Na mindegy, ilyen telefon azóta sem érkezett természetesen, remélem, a jövőben sem lesz efféle gond.

A dokinál hálistennek alig voltak – ritkaság – ő pedig rögtön kiírt azzal, hogy jövő hétfőn menjek vissza. Hála az égnek, hogy nem kell két nap múlva felkelnem az ágyból és visszamásznom betegen a rendelőbe!

Mire az orvoshoz értem, már nemcsak 38 fokos lázam volt és fájt a torkom, hanem hurutosan köhögtem, valamint az orrom is folyt. Annyira kész voltam, hogy az első gyógyszertárba befordultam a receptjeimmel, örülve, hogy végre tudok egészségpénztári kártyával fizetni és nem hiába volt az a sok saját befizetés. Amilyen az én formám, a kártyatermináljuk épp elromlott, szóval készpénzben fizethettem a kb. négyezer forintot a Cataflamra, antibiotikumra és köptetőre.

Ezután otthon feküdtem.

Nem volt kellemes a betegség eleinte. Az antibiotikumtól rögtön hasmenést kaptam és kétóránként jártam a vécére. A köptető csak egy-két órával később kezdett hatni, többnyire épp mikor elaludtam volna, tört rám a görcsös köhögés. Ha elszenderedtem, felébredtem arra, hogy folyik az orrom, vagy arra, hogy nem folyik, de eldugult, és nyitott szájjal lélegzem, amitől viszont a torkom fájt.

Fater kedden feljött és hozott egy bödön mézet, ami isteni volt. Mindennap főztem két lábos teát és megiszogattam citrommal és mézzel. Szerdára kezdett csökkenni a torokfájásom, csütörtökön már csak 37,5 volt a lázam. A köhögés és az orrfolyás továbbra is megmaradt, ahogy a hasmenés is.

Szerdán leszaladtam kajákat venni, és vettem egy doboz Normaflore-t, mert olvastam, hogy az antibiotikum szétcseszi a bélflórát, de ha nem olvastam volna is marhára idegesített a folytonos híg hasmenés. Őszintén szólva pénteken már sokkal jobban fájt a fenekem, mint a torkom. Szombatra megjavult a hasmenés is, bár nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönhető, mert egyidejűleg kezdtem szedni a Normaflore-t, inni a diólevél teát és felfüggeszteni Öcsém házi szilvalekvárjának evését.

Kb. szerdától értem el a betegségnek azt a stádiumát, amikor a szenvedés már kezd csökkenni, és az ember élvezi a hőemelkedéses, lábadozásos betegségszakaszt. Kellemes volt éjfélkor elaludni és kilenckor kelni, utána könnyű reggeli, megnézni az e-maileket, zuhany és vissza az ágyba egy jó könyvvel, illetve ha napközben valami kellemes volt a tévében, akkor azt megnézni. Aztán szunyókálás, ebéd – szerencsére az étvágyam is csökkent, betegség végére mínusz 1-2 kg – újra megnézni az e-maileket, vissza az ágyba, kellemes esti tévéfilmek, olvasgatás és szunya.

… Viszont egész nap itthon voltam, nem beszéltem senkivel – nem is tudtam volna, mert szó szerint nem volt hangom – és időnként szomorú lettem. Tulajdonképpen nagyon sirály a munkából hazajönni ebbe a kellemes albérletbe, ami remek helyen van és tök csöndes, semmi szomszéd nem hallatszik át, de egész nap a tök csöndes, üres lakásban lenni… néha nyomorultul éreztem magam. Betegség idején kellemesebb a régi családi lakásban, így éreztem legalábbis olykor. Úgyis csak fekszem és olvasok, és ha beteg vagyok, direkt jó érzés, hogy Fater a fal másik oldalán rádiót hallgat. Most nem volt körülöttem senki, mindenkivel csak mailen tartottam a kapcsolatot, olyan volt, mintha valami cellában lennék befalazva.

Ez az érzés csak ritkán tört rám, akkor is igyekeztem elűzni olvasgatással vagy filmekkel, de azért a hét végére, hét teljes magányban töltött nap után, éreztem, hogy depressziós vagyok. A nap is túl szépen sütött a betegségem alatt, és nekem folyton a régi családi nyaralások jutottak eszembe, Faterral és Öccsel Balaton, vagy az Őrség, vagy Öccsel és Sógornővel Erdély; sőt Öccsék háza és a kicsi családi kutya, és én ezen helyek egyikén sem vagyok, és az emberek közül senki sincs mellettem, hanem egyedül fekszem betegen egy albérletben.

… És mindezt ÉN éreztem, aki az ismerőseim közül a leginkább kedveli az egyedüllétet és rühelli a tömeget!! El se merem képzelni, egy átlagos ember mennyit szenvedhet egy hét beteg egyedülléttől.

Tudom, hogy a betegség részben a saját lelki bajaimra is reakció (túl azon, hogy nyilván valaki rám lehelhette a baktériumait valamelyik tömegben). Speciel most pont akkor kezdtem beteg lenni, mikor észrevettem, hogy a fürdőszobai bojler csöpög.

Ez talán gyerekes dolog, de kurvára aggaszt ez az ügy, már csak azért is, mert az sajnos nem javul meg egy erőteljes ütéstől, mint a mosógép. Szerelőt kell hívni, amit gyűlölök. A szerelő pénzbe kerül, amit nyilván kifizetek, de nyilván levonom majd a lakbérből a következő hónapban, de mi van, ha a tulajdonos szerint hülyeség csöpögés miatt szerelőt hívni, és vitatkoznom kell vele? Ha valamit utálok, az a konfliktus. De annyira lúd nem lehetek, hogy én magam fizessem a mások bojlerének javítását. De a bojlert nem hagyhatom mégsem így, mert – sajnos – utánaolvastam a neten, és vízköves lehet, vagy túlmelegedhet, sőt valamelyik oldal azzal is riogatott, hogy áramütést kaphatok tőle, ahogy a víz lecsöpög.

Ez utóbbit ugyan nem tudom, hogyan – a kádba csöpög – de azért nagyon rám jött a frász. Most itt vagyok egy számomra rémes dilemmában: ha nem hívok szerelőt, még nagyobb baj is lehet (jó, egyelőre semmi effélére utaló jel nincs, de én mindig aggódom), ha hívok, pénzbe kerül, és talán vitatkoznom kell miatta a tulajjal.

Ráadásul a szerelők is munkaidőben dolgoznak, akárcsak én, vagy szombat délelőtt, ami most munkanap lesz. Múlt héten hívhattam volna őket, de akkor meg betegen feküdtem, és a szerelőknél a lakásban már csak az rettenetesebb, ha szerelők vannak a lakásban, miközben beteg vagyok.

Szóval pont, amikor a bojler rákezdte, akkor lettem én beteg, két napra rá. Ez biztos, hogy pszichoszomatikus eredetű (is).

Fú, de hülyén nézett ki ez a pár bekezdés. De muszáj volt leírnom, ez egy napló, és momentán ez foglalkoztat.

Az az igazság, hogy még mindig nem hívtam szerelőt, pont az aggályaim miatt – mikor jönne? mennyibe fog kerülni? mielőtt nekilát szerelni, hívjam fel a tulajt, hogy áldását adja? vagy küldjem el a szerelőt, hívjam fel a tulajt, és ha áldását adja, hívjam vissza a szerelőt? de a szerelő nem fog hülyének nézni?

Aztán még más miatt is magam alatt vagyok, tegnap ugyanis beszéltem Évi nénivel. – Ez is tisztára véletlen volt: visszamentem a háziorvoshoz, és egyúttal anyámnak is kértem beutalót, ami viszont már ma kellett volna neki, és ő mondta ugyan, hogy majd beugrik a melóhelyre érte, de épp ezt elkerülendő, felrohantam vele tegnap este. Anyám épp akkor beszélt Évi nénivel telefonon, és nekem is átadta a kagylót röviden.

Alapvetően azért telefonáltunk neki, mert éppen ma van a 90. születésnapja. De már nagyon rossz bőrben van. Teljesen gyenge volt, szinte nyoma sem volt a régi önmagának, ami iszonyúan fájt, mert bár fizikailag elég ramaty volt szegény az utóbbi években, de szellemileg mindig friss volt, és fáradt sem volt. Most már feledékenynek is tűnt, és nagyon fáradtnak.

Iszonyú lelkifurdalásom van, mert nagyon rég nem voltam nála. Rendesen havonta egyszer szoktam menni, és a látogatások között írok egy hosszabb levelet, már csak azért is, hogy képben legyen. De most augusztusban voltam utoljára. Szeptemberben Fater miatt voltam kiborulva, októberben meg voltam fázva, novemberben talán Öcsém születésnapja volt stb. … mindig volt valami ok vagy ürügy; aztán meg lakást kezdtem keresni, elköltöztem, berendezkedtem, és már hirtelen rettentő sok hónap telj el az utolsó látogatás óta, egyszerűen féltem tőle, hogy mi lehet vele, és fel sem mertem hívni. Most nézem, az utolsó levelemet február 9-én írtam neki, amikor még meg sem találtam ezt a lakást. Pedig tisztára úgy rémlik, hogy a költözés után írtam neki még egy levelet, de nem.

Most fizikailag már egész jól vagyok, leszámítva a legyengülést meg némi köhögést, de lelkileg nagyon szarul érzem magam. Tegnap és ma bőgtem is. Gyötör az önsajnálat – szegény kicsi Macsika egyedül van –, lelkifurdalásom van Évi néni miatt, és aggódom a bojlerért.

A torokgyulladásra kapott antibiotikum okozta hasmenés teljesen elmúlt, viszont mostanra már nem fáj, hanem iszonyúan viszket a fenekem – ez van – és minél jobban vakarom, annál jobban viszket. Ilyen eddig csak kétszer fordult elő életemben, mindkétszer hüvelygomba esetén. Enyhe bőrgombát kaphattam a sok hasmenés és az antibiotikum miatt. Úgyhogy ma megint mentem a patikába és vettem gombaölő krémet, hogy a betegségre kapott gyógyszer mellékhatásaként jelentkező betegség is elmúljon végre teljesen. - Ez volt a humorfaktor...

Épp most jöttem ki valami brutális-rövid hétvégi betegségből. (Persze ezt kopogjuk le.) Azért különösen furcsa, mert most lázam is volt! Márpedig én olyan vagyok, mint a Lord: alacsony a vérnyomásom, és szinte sosincs lázam. Nálam a 37,2 már az, ami más embernél a 38.

Szombat reggel fejfájásos émelygéssel ébredtem és iszonyú gyenge voltam, konkrétan vissza kellett hullanom a párnáimra még háromszor-négyszer, és csak két óra múlva bírtam ténylegesen felkelni. Aztán a reggeli meg a kávé helyretett. Megnéztem egy-két filmecskét a tévében, aztán elmentem vásárolni, mert fogytán volt a gyümölcsöm.

Megkajáltam úgy öt óra felé azzal a szándékkal, hogy hétkor lemegyek futni. De hat óra körül egyszer csak elkezdett rázni a hideg. Nem kicsit, hanem nagyon. Megmértem a lázamat – micsoda mázli, hogy magammal hoztam a hőmérőt az albérletbe! – és láttam, hogy 37,3.

Ha csak hőemelkedésem lett volna, de a hideg nem ráz, talán még így is elindulok futni, de iszonyatosan fáztam, ráadásul a gyomrom is kavargott. Bebújtam az ágyba, és ott vacogtam. Az ablakot is becsuktam, noha kellemes kis tavaszi időjárás volt. A gyomromban a kaja mintha megrekedt és felduzzadt volna, holott csak egy halkonzervet ettem kenyérkével, de úgy éreztem, mintha egy felnőtt lovat bekajáltam volna.

A következő lázmérésnél már 38 fok voltam, egy óra múlva pedig 38,3. Kissé ideges kezdtem lenni, mert mind mondtam, szinte soha nem vagyok lázas. És ráadásul mitől?! Bár igaz, már péntek reggel is valahogy étvágytalan voltam, ami nemigen jellemző rám. Talán a csütörtöki koncerten valaki rám lehelte a vírusát.

Felmentem a netre alternatív lázcsillapítási tippekért, egyrészt mert az Algopyrinnel spórolnom kell, mert receptköteles és kevés van belőle, másrészt pedig mégiscsak egészségesebb, ha inkább nem gyógyszerrel gyógyulgatok.

A neten javasolták a hideg vizes borogatást felsőtestre, valamint hogy ne takarózzunk be melegen, még ha vacogunk is, mert láz esetén logikusan hűlni kell.

A szombat estét romantikusan az ágyban töltöttem, szenderegve és felriadva, vizes törölközőkkel a mellkasomon, és félóránként hőmérőzve. Egy ízben 38,8 fokot is mértem, és marha ideges lettem. Mi van, ha elérem a 40 fokot, és felbomlanak a sejtjeim?

Ráadásul – mint mindig, ha beteg vagyok – pont alkalmatlan az időpont, mivel hétfőn a dokim délutános, viszont hétfőn délután kell lakbért fizetnem, és előtte mindenképp be kell mennem a melóhelyre kinyomtatni az elszámolási papírt, amit a múlt hónapban is olyan szépen megírtam. És ha már bemegyek, fel kell köszönteni a főnököt is, akinek vasárnap van a születésnapja. Szóval ez megint egy olyan alkalom, amikor ugyan beteg az ember, de nem tárnyadhat le az ágyra, mert reggel munka, kora este lakbérfizetés, és csak azután fér bele a doki. Sőt Faterral is megbeszéltünk vasárnapra programot.

A tévében az Azkabani fogoly film ment, és elesettségemet jelzi, hogy nem kapcsoltam le, hanem bele-beleszunyókálva, de végignéztem. Így másodszorra nem is volt olyan nagyon rettenetes, de a könyvhöz, illetve az első két filmhez képest sokkal vackabb.

Inni is kellett volna, a folyadékbevitel miatt is, és mert szintén házi tipp a hűtésre az egy-két korty hideg ital. Állt is az ágyam mellett víz, de olyan telített volt a gyomrom, hogy ha vizet ittam, a hányinger tört rám. Ha pedig nem ittam, kiszáradt a szám és szarul voltam.

Az éjszaka is efféle dilemmákban telt: ha magasan feküdtem, jó volt a gyomromnak, de a párna nyomta a nyakamat. Ha laposan feküdtem, megfájdult a fejem és a gyomrom. Többször fölébredtem pisilni, ilyenkor lázat mértem, és az valóban lejjebb is ment egészen 38 fokra. Hát fantasztikus!

Minden felüléskor felkavarodott a gyomrom, és köhögtem is, talán a felszálló gyomorsav irritálta a torkomat. Legszívesebben fel sem ültem volna, de akkor viszont nem tudtam volna vizet inni.

Reggel hatkor magamtól ébredtem. Ez a szörnyű állapotomat jelzi: hatkor, magamtól! Gondoltam rá, hogy lemondom a vasárnapi programot Faterral, de lusta voltam sms-t írni. Kitakaróztam, betakaróztam, feküdtem jobbra, balra, a paplan tetejére – hogy hűljek –, mértem a lázamat. Visszaaludtam egyszer a paplanom tetején jobb oldalon feküdve egy órát, aztán a paplan tetején bal oldalon feküdve egy másik órát.

Végül aztán tíz óra körül egy leheletnyit erősebbnek éreztem magam. Olvasni nem bírtam, de hogy ne a saját nyomorult állapotomon rágódjak – ragyogó napsütés odakint, én pedig lázasan, csöpögő bojlerrel, vacak gyomorral az ágyban – ezért bekapcsoltam a tévét, és a Men in Black 2. ment. Ez egész jól elterelte a figyelmemet. Kezdtem arra gondolni, talán jót is tenne nekem egy hülye amcsi vígjáték, amit Faterral készülünk nézni.

Valahogy kezdett visszatérni belém az élet. A lázam már csak 37,3 volt – na, csoda történt – és leerőltettem egy-két gerezd narancsot. Az képtelenségnek látszott, hogy konkrét ételt egyek, annyira tömöttnek éreztem a gyomromat. De azért egy zöld teát és tejeskávét összedobtam és kibontottam egy mozzarellát, aminek a felét sikerült is leerőltetni – kenyér nélkül –, és a reggeli végére már majdnem annyira fittnek éreztem magam, mint egy átlagos hétköznap reggelen: vagyis olyannak, mint a mosott szar, de legalább nem annyira döglődő nyomorultnak, mint múlt este és éjszaka.

Reggelit követően már 36,8 volt a hőm. Most itt ülök, még mindig pizsamában, holott éppen dél van, és azon tűnődöm, ez mi a franc lehetett: valami rövid, heveny vírus, vagy begyulladt talán a mandulám – habár annyira nem fájt – vagy egyszerűen csak vannak ilyen egynapos lázak? Mármint remélem persze, hogy ennyiben maradtunk és két óra múlva el tudok indulni a moziba, este pedig nem fog rám törni ez a maláriaszerű hidegrázás, mint tegnap. 

Nézegetem itt az édes kis családi kutya fotóját a számítógépem háttérképén. Salátácska 54 kiló (annyi, mint én), a kora emberre átszámítva kb. annyi, amennyi én vagyok. Azonban ő karcsú, izmos és ránctalan, ellentétben velem.

Hogy csinálja a dög?? Nem jár kocogni esténként – se a Szigetre, se máshová –, nem csinál reggel fekvőtámaszt és jógagyakorlatot, nem masszírozza a narancsbőrét szűzteás cellulitiszkrémmel, és mégsincs narancsbőre. A haját nem festi, de nincs ősz szőrszála sem. Nem fürdik mindennap, sőt minden héten sem, ennek ellenére a szőre gyönyörűen csillog és a tekintete értelmes.

Ne beszéljünk az én tekintetemről, pláne reggelente. Én ugyan megfürdök reggel hétkor, de délután hatkor már jobb nem megszagolni engem, az alakom meg csak akkor lesz úgy-ahogy elviselhető, ha párhetes diétát lenyomtam, és heti háromszor futok.

Szerintem én csinálom rosszul. Feltérképezem Saláta szokásait, és azokat fogom követni. Például nem fogom bámulni a számítógépet, akkor nekem is ilyen kerek barna csokoládészemeim lesznek. Nem járok sportolni sem, hanem csak le-föl sétálok a lakásban, és ha rám jön az álmosság, egyszerűen lefekszem ott, ahol vagyok, és bealszom. Semmi édesség vagy kifli, ehelyett minden este megeszem egy marék nyers csirkelábat.

Nem fogom sminkelni magam, sem fürdeni, pár hét után úgyis átáll öntisztulásra a kültakaróm, ahogy Salátának. Egy mozdulatot sem fogok edzeni, és mégis olyan izmaim lesznek, hogy a postás megijed majd tőlem. Persze fogat sem mosok, mégsem lesz egy rossz fogam sem, hanem puszta foggal elharapom a velőscsontot.

Talán még vitaminokat sem kéne szednem, amint átálltam kutya üzemmódra, majd a szervezetem magamtól előállítja azokat, és egy csomó pénzt is megspórolok :-)

Mikor beköltöztem az albérletbe, rögtön függönymosással indítottunk, és megnyugodva láttam, hogy a mosógép jó. Persze nem én üzemeltem be, hanem Sógornő, mert ő ért az ilyen bonyolult gépezetekhez.

Utána vidáman mostam egy-két hétig a cuccaimat. Szeretek mosni: van abban valami roppant kellemes, hogy bedobom a piszkos ruhákat, megnyomok egy gombot, aztán egy óra múlva kiveszem a tisztát és kiteregetem :-)

Aztán pont a lakásavató buli előtti estén a mosógép egyszer csak nem akart működni. Morgott valamit, de nem csinált semmi érdemit. A lakásavató bulin, mint hozzáértőt, megint csak sógornőmet állítottuk rá a témára: akkor csodák csodája, a mosógép azonnal mosott!

Felmerült bennem, hogy tulajdonképpen a sógornőmet akarja a gép, mintha Saláta kutya lelke költözött volna bele, és el kellene kérnem egy hajtincsét, hogy a gép tetejére helyezzem, valahányszor mosok.

Ezután még egyszer simán működött, de a következő alkalommal viszont csak halkan morgott, és semmit nem csinált. Ki-be kapcsoltam, kinyitottam, becsuktam, a csapot tekergettem, de semmit. Otthagytam teli ruhával, másnap este megint bekapcsoltam, akkor simán ment.

Következő hétvégén megint csak halkan morgolászott, de akkor már nem csináltam vele semmit, hanem egyszerűen úgy hagytam, és nekiálltam főzni. Félóra morgolódás után egyszer csak hallom, hogy forog a dob, szívja a vizet és szépen mos!

Komolyan kezdtem nem érteni ezt a gépet.

A következő alkalommal viszont már semmit nem tett, húsz perc morgás után lekapcsolta magát. Újraindítottam, mindent leellenőrizve előtte, de megint kikapcsolt húsz perc dünnyögés után.

Teljesen kétségbeestem. Tönkrement a mosógép, most mit csinálok? Újra nincs pénzem, szerelőre sem biztos, hogy van – egyáltalán mennyibe kerül egy mosógépszerelő? És hogyhogy először működött, és csak pár hét után kezdett sztrájkolni?

Barbi megnyugtatott, hogy szerinte a mosógépszerelés a tulajdonos költségére megy. Ettől azonban nem nyugodtam meg, hanem még nyugtalanabb lettem: mi van, ha megvádolnak, hogy én tettem tönkre a mosógépüket? Vagy mi van, ha egyszerűen nem fizetik ki a javítást? Lelki szemeim előtt láttam a jelenetet, amelyben veszekedünk és egymást vádoljuk a mosógép hibája miatt. Mi van, ha felmondják a bérleti szerződést?? „Tönkretetted a mosógépemet, takarodj a lakásomból!”

Én szeretek itt lakni! Nagyon jól érzem itt magam, akkor inkább kézzel mosok, minthogy a mosógép miatt kiűzzenek az albérletemből!

Az egész munkanapom ilyen borús gondolatok között telt, de azért munka után minden mindegy alapon bekapcsoltam a gépet – persze hogy épp mosás lett volna esedékes, mikor előző este besztrájkolt – és a mosógép, mint aki eddig csak szimulált, csont nélkül elindult.

Ennek a mosógépnek lelke van. Ez direkt azt akarja, hogy 1. a sógornőm nyúljon hozzá, vagy 2. én legyek teljesen kétségbeesve miatta, és csakis ekkor hajlandó működni.

Hó vége volt, nem volt pénzem szerelőre – se idegem az esetleges konfliktushoz mosógépügyben a tulajdonossal –, így átálltam a kézi mosásra. Elég fárasztó volt. Jó, tudom, nagyanyáink csakis kézzel mostak, de akkor is…. A legrosszabb az volt, hogy hiába csavartam ki kézzel tiszta erőből a ruhákat, azok marha vizesek maradtak és egész éjjel csak csepegtek a parkettára.

Egyszer egy hirtelen ötlet hatására valamelyik kézimosás után bepakoltam a vizes cumókat a gépbe, és elindítottam a centrifugálást. És működött!! Örömömben rögtön utána bepakoltam egy adag új mosást, és az is elindult!

Két alkalommal sikerült oly módon mosnom, hogy először kicentrifugáztam a kézzel kimosott ruháimat, majd egy második adaggal már mint mosógép is elindult a nyavalyás. Azonban ennek is vége szakadt, és az utóbbi két hétben már csakis centrifugálni volt hajlandó.

Én még ezzel is kiegyeztem volna, hisz gumikesztyűben kézzel kis női ruhákat mosni nem egy nagy kunszt, ha utána centrifugál a gép, és nem nekem kell erővel facsarnom a ruhákat. Na de előbb-utóbb ágyneműt kell mosnom. Fürdőlepedőt. Azért ez így nem fog menni.

A mosógép hetekig a tudatom hátuljában volt, mint valami csomó, amit az ember a mellében érez, de nem mer elmenni vele orvoshoz, mert tudja, hogy csak baj lehet vele. Irigykedtem a szomszédra, mikor mosni hallottam – nagyon jó a falak szigetelése, de a szellőzőn keresztül áthallom a mosást – és egyáltalán mindenkit, akinek működő mosógépe van.

Barbinak elpanaszoltam, hogy kénytelen vagyok kézzel mosni – mire megvigasztalt, hogy egyszer neki annyira nem volt pénze szerelőt hívni, hogy egy álló évig kézzel mosott!! Ezt bírom Barbiban. Ha valami nyomorommal fordulok hozzá, mindig megnyugtat, hogy ő is volt efféle pácban, és rendszerint nagyobban, mint most én.

… Aztán valamelyik nap hazafelé jövet bevillant, hogy teljesen hülye vagyok! Hiszen nem is biztos, hogy valami nagy baja van a gépnek! Lehet, hogy csak egy csavart kell kicserélni, vagy valami pofonegyszerű dolgot csinálni vele, ami ötperces munka lesz a szerelőnek, kétezer forintért. Én meg rögtön eldöntöttem, hogy a gép megdöglött és élet-halálra meg kell vívnom miatta a lakástulajdonossal!

Ez a gondolat teljesen felvidított. Miért is gondolok én mindig a legrosszabbra? (Mert ha nem, „az már nem én lennék” :-D)

Eldöntöttem, hogy kihívok egy mosógépszerelőt, legalább vessen rá egy pillantást.

Ez már önmagában sem kis dolog, mert utálok telefonálni, főleg idegeneknek, főleg rossz dolgok kapcsán. Tiszta ideg voltam telefonálás előtt, pont mint amikor albérletet kerestem.

Aztán elmúlt a félelmem és inkább bosszús lettem, mert az általam kigyűjtött öt mosógépszerelő egyikét sem lehetett elérni! (Igen, az albérletkereséskor ugyanez volt! :-)

Akkor végre az egyik ember mégiscsak felvette, elmeséltem neki a gép dolgát, ő meg felírta a címemet, csak sajnos a legvégén derült ki, hogy mikorra én hazaérek a munkából, az már neki túl késő.

Káromkodva téptem össze az ember prospektusát – hát miért nem írja ki a honlapjára, hogy este nem dolgozik?? Csak nyugdíjasok vannak a városban? – amikor megcsörrent a mobilom. Az egyik, korábban megcsörgetett mosógépszerelő visszahívott!  

Elpanaszoltam a bajomat, hogy a mosógép hol működik, hol nem, és centrifugázni hajlandó, de mosni nem, bár volt már, hogy húsz perc erőlködés után nekikezdett mégiscsak.

- Hát persze – mondta az ember -, mert addigra a víznyomás áttörte a vízkövet!

Hogy mi?

Hát kiderült, hogy szerinte a mosógép bevezető csöve lehet vízköves, ezért csavarjam le mind a csap, mind a mosógép felőli végét, és üssek rá egy jó nagyot egy csavarhúzó nyelével a mosógép lyukára, mivel akkor majd elmozdul a vízkő, és ismét szabadon járhat a víz. Ha ugyanis forog a dob, akkor nincs baj a géppel, szerinte a vízkő a baj, ami nem is igényel szerelőt.

Te jó isten! Előttem meg lepergett az életem a mosógép miatti stressztől!!

Majdhogynem könnyek között hálálkodtam a szerelőnek, aki kifejezetten nevetett, de megállapodtunk, hogy ha mégsem boldogulnék, akkor szombat délelőtt kijön (mert hét közben ő sem dolgozik 17.00 után).

… Azért ez milyen remek dolog, hogy a szerelő tanácsot ad egy ilyen lúzernek, mikor kijöhetne hozzám és legombolhatna rólam x ezer forintot, és most tulajdonképpen a saját érdeke ellen beszélt. De persze nyilvánvaló, hogy ezek után majd őt fogom hívni, ha a jövőben baj lesz a géppel. De ennek ellenére nagyon meghatott.

Ezek után húztam a fürdőszobába, birkózni a vízbevezető csővel, aminek nem volt egyszerű lecsavarni a tömítését, mivel rohadt erősen meg volt szorítva, nekem meg nincs ekkora fogóm. Végül sikerült puszta kézzel kicsavarnom a csap felőli végét – nagyjából tiszta volt –, aztán a mosógép felőli végét – ezt marha nehéz volt, mert itt nem egyenes, hanem hajlított a cső –, aztán jó erősen rávágtam a csavarhúzó nyelével a mosógép vízbevezető nyílására. Izgatottan újra összeszereltem mindent, de nem akart működni. Ekkor újra szétszereltem az egész miskulanciát – komolyan, szkandereznem kéne, olyan erős kezem lesz –, és még erősebben rávágtam az eszközzel a bevezető nyílásra. („Kognitív rekalibráció. Jó erősen fejbe vertelek” – ld. Bosszúállók :-)

Helyreállítottam az eredeti állapotokat és benyomtam az entert, és ekkor esküszöm, hallottam a víz szörcsögését a mosógép seggében! Ám eszembe jutott, hogy este nyolc elmúlt, és nem lenne szerencsés lefuttatni egy mosást a zaj miatt, így lekapcsoltam az egészet, hogy majd másnap.

Ez a másnap ma van. Munkából hazaérve megetettem a gépet a sötét ruháimmal, rá a mosószert. A gép először a szokott módon morgott, de közben tisztán hallottam a víz kotyogását is. Egy örökkévalóságig szívta be a vizet, aztán szép normális módon forogni kezdett a dob és ment a mosás, mint az álom.

Most marha boldog vagyok. Barbi tanácsát követve – amit azért a neten is lecsekkoltam – lefuttattam egy ecetes üres mosást is, miután a sötéteket kiteregettem. Ecetszag van, már amennyire érzem, de az ecetes mosást is simán vitte a gép, és már ez is csúcs!

Istenem, mennyire remek lenne, ha szép rendesen működne megint a mosógép! Az ember csak ilyenkor látja be, hogy mennyire fontos ez vagy az a háztartásunkban, amikor ideiglenesen meg van fosztva tőle. Például azóta becsülöm komolyan a gázt és a meleg vizet, amióta két éve két hónapig nem volt gázunk, és jéghideg vízzel kellett fürdenünk.

A mosógép esete egyúttal azt is példázza, hogy nem szabad rögtön negatívan hozzáállni és a legrosszabbra gondolni, hanem számításba kell venni, hogy valami egészen egyszerű tennivaló a dolog kulcsa, vagy ha nem, akkor olcsón megcsinálja valami hozzáértő; és nem kell azonnal 25.000 Ft.-os szerelési díjakat és új mosógép vásárlását vizualizálni. (A „mosógép” szabadon behelyettesíthető bármely problémára.)

Szem előtt fogom tartani ezt az esetet a jövőben, és ha elővesz a kétségbeesés vagy a borúlátás, majd azt mondogatom magamban: mosógép!

(Csak el ne kiabáljam. Bár ez a mondat is negatív hozzáállás :-)

Március végén el kellett tűnődnöm rajta, vajon hova a fenébe tűnt el a pénzem? Egész hónapban direkt igyekeztem takarékosan élni, amit az is segített, hogy a március havi lakbért már a lakás birtokba vételekor előre átadtam.

Hó végén maradt azért pénz a számlámon – hála a jó égnek, már jó ideje nem mentem le mínuszba, ami régebben rendszeres volt – sőt készpénzem is maradt valamennyi, nem kellett száraz kenyérhéjon tengődnöm, de akkor is kevesebb ez a pénz, mint amennyire számítottam. Úgy gondoltam előzetesen, hogy mivel a lakbérfizetést megúszom, március végére szép kis összegnyi suskám marad, ehhez képest…

Hát akkor lássuk, mire költöttem. (Ez egyúttal betekintés esetleges, családos kívülálló olvasóknak, hogy „milyen mesés aranyéletük van az egyedülállóknak, akiknek csak a buli az életük” :-)

1. A beköltözés napján azonnal lementünk a sarki áruházba Öccsel és Sógornővel, és vettünk tisztítószereket, mosószert és némi kaját, összesen vagy 10.000.- Ft-ért. Ez persze sok, de nem fog elfogyni két hét alatt; azonban mégiscsak pénzért kellett megvenni.

2. Anyám szülinapja egy héttel ezután. Tárgyi ajándékot ugyan ez évben nem kapott, ’csak’ készpénzt („vegyél magadnak valami szépet”), de a készpénz értelemszerűen szintén a pénzkiadás kategória. Ezenkívül meghívtam moziba (2 x 1.540.- Ft), ittunk kávét (jó, ez nem tétel), és vettem tortaszeleteket két különböző cukrászdában – egyik a Szamos volt – persze nemcsak neki, hanem Faternak is (3 x 2 x kb. 400.- Ft)

3. Nagybevásárlás IKEÁ-ban és Auchanban. Szárító kellett, szennyestartó, fürdőszobai szemetes, fürdőszobaszőnyeg, valamint alapvető kaják a háztartásba. Összesen ez is tízezer körül volt. Ja, és a márciusi VOX is ekkor jelent meg.

4. Lakásavató bulira kaják. Igaz, hogy csak sajtsalátát csaptam össze, szendvicseket és cukrászdai süteményt, de pénzben nézve ez sem jött ingyen: ötféle sajt, kefír, zöldségek, kenőmájas, kenyér a főételekhez. És a sütik: ha egy szelet zserbó háromszáz forint, akkor három szelet zserbó bizony kilencszáz. Plusz a diabetikus süti Faternak.

5. Közös költség és villanyszámla. Lakbért ugyan nem fizettem most, de rezsit igen, ez volt összesen úgy 16.000.- Ft.

6. Jatt a szerelőnek, aki bekötötte a kábeltévét és az internetet.

7. Zsuzsi kolléganőnk születésnapjára a Napos oldal DVD-n (a csokit és a szappant Barbi fizette).

8. Magamnak a Thor – Sötét világ DVD, amit ugyan neten rendeltem meg, de mivel új megjelenés, így is 3.090.- Ft. Viszont hogyan is lehetnék meg anélkül? :-)

9. Bridget Jones naplója 3., mert anélkül hogyan is lehetnék meg? Teljes áron négyezer forintnál is drágább, neten rendelve „csak” 3.500.- volt.

10. A lélek legsötétje, mert arról igen jókat hallottam, és mert imádom a thrillereket, és mert neten rendelve csak 2.900.- volt. És tényleg jó könyv.

11. Tampon, nappali betét és éjszakai betét – megdöbbenésemre ez a tétel is vagy 2.800.- Ft. Ráadásul a hó végén! Érzékenyen érintett.

13. Az otthoni szemüvegem rugója eltört, és a szárral együtt ki kellett cserélni: 4.000.- Ft. (Azóta nem olyan kényelmes, mint előtte volt. És még fizettem is ezért :-(

14. Telefonszámla: 3.000 Ft-nál is több, rám nem jellemző módon, de ez a február havi volt, amikor lakásügyben sokat kellett telefonálgatnom.

15. Kis magassarkú bokacsizma, mert az előző hét év hordás után tönkrement, és mégsem járhatok csakis bakancsban a munkahelyre: 5.000.- Ft.

Nem soroltam fel a kajavásárlásokat és a mozikat, mert ezek alapvető létszükségleti cikkek, és minden hónapban kellenek majd. De a fent felsoroltak is kábé hetven rugót tesznek ki! :-(

Jó, levonhatom belőle a telefonszámlát meg a rezsit, mert azok szintén minden hónapban lesznek majd, akkor „csak” 51.000.- Ft-ot költöttem olyasmikre, amik nem életfontosságúak, de mégiscsak kellettek. Ez majdnem a havi lakbér összege, amit „megspóroltam” márciusban.

Ez igazságtalanság. Pedig nem is vettem semmi hülyeséget, mint például Trónok harca 2. évad DVD-n, vagy Szamos trüffelből egy maréknyi, vagy „megláttam egy csini blúzt és megvettem”. És még csak nem is dohányzom!

Ezek után komolyan meg tudom érteni azokat az egyetemista lányokat meg háziasszonyokat, akik a bevétel kiegészítése céljából hobbiprostituáltnak állnak. Bárcsak nekem is lenne gyomrom az efféléhez. Vagy legalább lenne egy titkos jóakaróm, aki minden hónapban utal a számlámra egy tetemesebb összeget :-D

Halálosan idegesít, hogy újabban megint túl gyorsan zsírosodik a hajam. A négynaponkénti hajmosásról már vissza kellett állnom a három napira, és már így is alig vállalható a harmadik napon. Holott váltogatom a samponokat, és szilikonost már egyáltalán nem használok, sem balzsamot. Sajnos pont a Lush szilárd samponjától volt sajátságos módon a legrémesebb a haj, de nem mintha rossz sampon lenne, hanem úgy szárította a hajamat, hogy az erre védekezésül extrán bezsírosodott.

Persze sima egyenes hajam van, ami rendes körülmények között sem tud túl sokáig frissen mosottnak hatni. Nem értem, miért akarják egyes emberek direkt kivasalni a hajukat!

Átváltottam egy Alverde olívás-hennás samponra, azzal egy picit jobb lett a helyzet, de a harmadik napon már így is rémes. Tudom, hogy belsőleg kéne egészséges kajákat enni meg édességet elhagyni, de hát gyerekkoromban hetente egyszer mostunk hajat, akkor is WU2-vel, és kilószámra zabáltuk a csokit, vitamint viszont csak betegség esetén ettünk, a hajam ennek ellenére kimondottan csodálatos volt.

…Annyira kétségbeestem, hogy egy szédült pillanatomban, vettem is egy literes flakon WU2-t! – Ha a hajamon nem javít, padlómosásra is jó állítólag.

Utánaolvasgattam, és több helyen írták, hogy a Lush vagy Manna-féle szilárd samponok után savasöblítést kell(ene, hehe) alkalmazni, tehát ecetes vagy citromos vízzel öblíteni. Ezt eddig átugrottam, különben sincs itthon ilyesmi.

Most hétvégén viszont Öcséméknél tartózkodtam, ahol sógornőmnek is elsírtam a hajügyi bánatomat. Ő ajánlotta az ecetes öblítést, és adott is mintát egy full natúr samponból.

Ezt ki is próbáltam április 1-jén este, miután már behívtak véradásra, hogy oda mégse menjek ocsmány hajjal. Két nappal azelőtt festettem, és már kezdett rusnyán kinézni. Rendes körülmények között reggel szoktam hajat mosni, de most nem akartam még korábban kelni, mint az egyébként is túl hajnali véradás miatt muszáj volt. Ezért már előző este megmostam Alverdével és leöblítettem ecetes vízzel – életemben először vettem ecetet, mert mi a fenének kéne nekem, a hajmosáson kívül? – aztán megmostam a biosamponnal, azt is leöblítettem az ecetes vasszerrel, majd tisztával is, és elégedetten lefeküdtem.

Én nem tudom, mitől, a stressz vagy a szokatlan sampon miatt, vagy mert nem öblítettem ki elég alaposan, de már másnap reggel, a véradóágyon fekve éreztem, hogy csimbókokba összetapad a frufrum (amit növesztek, de még frufru az sajnos). A munkahelyi tükörben már úgy festettem, mint aki szaunázott – és ekkor még 24 óra sem telt el a hajmosást követően!!

Szóval a véradás napján kínomban, érthető módon, a munka mellett megnyitott másik  ablakban hajzsírosodásra való természetes csodaszereket nézegettem, és ott találtam a tojássampont. Ez marha egyszerűnek tűnt, a kommentek pedig pozitívak voltak, ezért úgy gondoltam, kipróbálom délután, amennyiben ébren leszek.

Mivel délutánra az álmosságom elmúlt, a mosógép pedig makacskodott, elkeseredésemben nekiugrottam tojással hajat mosni. Ezt el sem hiszem, hogy leírtam…

Szóval a tojássampon alapvetően ennyiből áll: két tojás, egy nagy citrom leve, és esetemben (zsíros haj) pár csepp teafa illóolaj.

Citromom nem volt itthon, csak mandarin; teafa olaj sem, csak levendula, így a sampon kicsit fapados lett, de így is elfogadható. Az elkészítés előtti  utolsó pillanatban láttam egy megjegyzést, miszerint először a sárgájával, aztán a fehérjével mossuk a hajat. Fogtam két tálkát, felütöttem a tojásokat – életemben először választottam ketté sárgáját és fehérjét – kettévágtam a mandarint, és belefacsartam a levét a két tálkába. Aztán belecsöpögtettem a levendulaolajat, és összekevertem a trutymót. Nagyon undorító lett…

Közben olykor oldalba rúgtam a mosógépet.

A használati utasítást követve felvittem a száraz hajamra először a tojássárgájás trutymót, mosdókagyló fölé hajolva, mert híg az egész, és ha visszafolyik, azt újra fel lehet kenni. Rémes a hajam különben, most már olyan hosszú, hogy nem férek rendesen a hajtövekhez, mert mindig az arcomba zúdul egy adag hajvég. De azért úgy-ahogy sikerült rátennem a tojást a hajamra – csak anyám meg ne hallja ezt –, belemasszíroztam, úgy hagytam pár percig és leöblítettem. Aztán ugyanezt a másik tálkával, amiben a tojásfehérje tartózkodott.

A recept szerint elég sima vízzel kimosni, így ezt tettem, baromi alaposan zuhanyoztam a hajat tíz percig. Aztán egész este magától száradt, amíg vártam a mosógépre.

Még nem számolhatok be róla, hogy hosszabb távon hasznos-e a zsírosodásra, mert csak tegnap este használtam először. De míg a kedd esti hajmosást követően szerda délre már rémes volt, a szerda esti tojásos hajmosást követően most, csütörtök este még egész jól tartja magát, úgy-ahogy normális esése van és szép fényes. Persze ez még nem sok idő, majd holnap derül ki, hogy összeesik-e egyik percről a másikra, vagy szép fokozatosan – lehetőleg lassan – zsírosodik be. A frufrumat kell figyelnem, ott kezdődik mindig a csapzottság…

Bevallom, hogy a csütörtöki munkanap egy részében is természetes hajmosótippeket gyűjtöttem a netről, kihasználva, hogy immár a harmadik főnöktelen, csöndes napunkat töltjük. Ebédszünetben vettem igazi citromot, igazi teafaolajat, mert az eredeti tojássampon-receptben ezek szerepeltek, továbbá vettem még citromolajat és ylang-ylangot is, mert azokat is ajánlják.

Hazafelé pedig beugrottam még a város egyik legpöpecebb bioboltjába, bár ide már nem csak a haj végett, hanem mert igen jó kis gyógynövényes cikkekbe futottam bele újabban, és két-háromszáz forintokért csodatevő teákat venni igazán jó befektetés.

Most majd felváltva akarok „rendes” samponnal és tojással hajat mosni. Mondjuk a tojás nem olcsó, de ha tényleg beválik, megéri egy ideig a befektetést. Nyilván életem végéig nem csinálom. De most, hogy van citromom és teafaolajam, valószínűleg még jobb lesz az eredmény.

Sőt, szódabikarbónás tippet is olvastam, miszerint az is jó a zsíros hajra, vagy csak úgy egyáltalán a hajra. Azt is vettem tehát, mert nem egy tétel, és mert a gyomromnak is jó lehet. Valamint a diólevél-teát is ajánlgatták, zsíros hajra is, meg hajnövesztőnek is. Komolyan, annyi gyógynövényt és receptet olvastam az utóbbi napokban, mintha bájitaltan-vizsgára készülnék :-)

Remélem, beválnak. Most főleg a hajam izgat – én is igazi H. P. vagyok, csak mást takar a rövidítés –, majd beszámolok, ha valami érdekes hatást tapasztalok.

Frissítés: három nap elteltével megállapíthatom, a tojássamponos hajmosás nagyjából bevált. Szerda este megmosva a csütörtököt igen jól bírta, pénteken még egész elviselhető volt, ma szombaton pedig már tipikusan „harmadik napos” csatakos lett a haj, bár mivel a lakást nem hagytam el, nagy gond nem volt belőle. Szóval kellemes meglepetés lett, bevallom, hogy rosszabbra számítottam :-) Három napig kihúzni egy tojással megmosott hajjal!! :-)

Sikerült időben ébrednem a rendkívüli véradás napján, sőt a reggelit és a fürdést is lezavartam. Mivel a hívás váratlanul ért, nem tudtam olyan jól felkészülni, mint más véradások előtt szoktam. Csak a vastablettát szedtem be, tejeskávét és zöld teát ittam, mint minden reggel, és még indulás előtt egy fekete teát is betoltam, mert abban is koffein van, és az is folyadék, ami emeli a vérnyomást.

Ennek ellenére az orvosi vizsgálaton a doktornő fejcsóválva közölte, hogy nagyon alacsony a vérnyomásom. Valóban, 96/56 volt. Na de ekkor már túl voltam egy tejeskávén, egy zöld és egy fekete teán, valamint a magammal hozott kólát is iszogattam!! Hát mit csináljak még? Kérem, én bagoly típus vagyok, reggel nem működöm, legközelebb tessék engem délutánra behívni… Aztán még egyszer megmérte a vérnyomást, akkor már 110/valamennyi volt, erre már megnyugodott. Én is.

Majd következett a szokásos párbeszéd:

- Hány kiló?

- Ötvenöt – hazudtam. (51,4)

- Nincs probléma a szívével?

- Nincs – hazudtam. (Mitralis prolapsus, de hát az majd’ mindenkinek van, különben sincs semmi tünetem...)

- Szerencsére a hemoglobinja rendben van. (Ja, a vastabletta miatt.)

Teljesen simán zajlott a véradás, egyébként ez volt a 30. A szokásos ostoba reggeli arcomat viseltem, így aggódva néztek a nővérkék, és én is bizonytalan voltam kissé, mert ennyire korán még soha nem adtam vért – de nem történt semmi baj, épségben kijutottam. Sőt egy megállót még gyalogoltam is, mert a villamos a pofám előtt ment el.

Úgy döntöttem, a hajnali hősiesség örömére egy darabon négyes metróval megyek a Körtértől. Semmi okom a sietségre, munkába megyek ;-)

A körtéren kissé nehezen találtam meg a lejáratot. Utólag rájöttem, hogy mind a tizenöt lejárat ugyanabba az aluljáró-komplexumba vezet. Na de ezt előre nem tudhattam. Mikor végre lejutottam, szinte rögtön jött a metró – ugyanolyan, mint újabban a kettes metró – mentem két megállót, aztán a Kálvinon ki. Marha rossz a helykihasználása annak az állomásnak, óriási üres terek vannak, valahogy zavaró volt az egész. De ez végül is lényegtelen, hisz csak tapasztalatszerzés és kíváncsiság miatt mentem arra.

A munkanap nem telt könnyen, bár nem voltak ott a főnökék – ma sem, hála a jóságos istennek! – viszont marha álmos voltam az abnormálisan korai kelés meg a véradás miatt. El is döntöttem, hogy délután nem csinálok semmit, hazamegyek és azonnal lefekszem.

Szokás szerint ebből nem lett semmi. Mindig délutánra térek magamhoz – bagoly típus vagyok, mint az köztudott – így hazaérve felélénkülök, teszek-veszek, vagy ha nem, akkor az olvasással és a netezéssel telik el az idő.

Most speciel beraktam egy mosást, reménykedve, hogy talán elindul a mosógép. Nem indult el, holott kicsavartam a szűrőt, és vagy nyolcszor újraindítottam a gépet. Ekkor kivettem a ruhákat – könnyű kis fehérneműk voltak csak –, kézzel kimostam és kiöblítettem őket, aztán visszatettem a gépbe, hogy hátha legalább a centrifuga működik! Az valóban működött, majdnem szárazon vettem ki a cuccokat és kiteregettem őket.

De vérszemet kaptam, és bepakoltam a gépbe a sötét mosnivalókat is, köztük a hétvégi kertészkedésben bepiszkolódott fekete cuccaimat. Hátha most, hogy már bemelegített, mosni is tud a gép. Bekapcsoltam tehát megint, és ekkor olyan könnyedén indult el, mintha nem szenvedtem volna vele egy órát előzőleg.

Érdekes ez a gép, az esetek ötven százalékában nem akar megindulni, de ha elpanaszolom ezt valakinek, vagy megmutatom egy másik embernek, abban a pillanatban mos, mint az álom. Tényleg nem tudom, mitől lehet.

Előzőleg felváltva próbálgattam a 32 perces rövid programot, meg a sima mosást, és most éppen a sima mosáson állt, ami rendes körülmények között másfél órát jelent. Este hétkor kezdte mosni a sötéteket, de még kilenckor sem tartott a centrifugálásnál. Én hajat mostam tojássamponnal, lezuhanyoztam, átöltöztem pizsamába, kortyolgatni kezdtem a véradás utáni jól megérdemelt söröcskémet.

Ekkorra már tényleg elfáradtam, de nem mehettem aludni, amíg a gép nem végzett, hisz ki kell teregetni a rongyokat. Végül majdnem tíz óra lett, mire a rohadék kimosta az összes cuccomat. Kiaggattam őket, és eldőltem, mint a rohadt nád.

Kellemesen kezdődött az április: rögtön elsején megérkezett a fizetés, ahogy ezt még itthon, reggel lecsekkoltam a neten. A főnökhelyettes Rozi is szabin volt, ami még szebbé tette a napot.

Fél nyolckor szokás szerint kábán bandukoltam a metró felé, a mozgólépcsőnél felmutattam a bérletet az ott sorakozó nyolc kallernek…. Aztán már csak a mozgólépcsőn állva villant belém, hogy elfelejtettem kicserélni a bérletszelvényt!! Lazán a márciusi bérletet mutattam fel április 1-jén, mert a beállított emlékeztetőt kinyomtam este, majd megfeledkeztem a dologról.

A nyolc kaller pedig nem vette észre, holott a két bérletszelvénynek még a színe is más :-D Ezek is minek vannak?

A metrón végig a frász tört, mert ha kifelé is ellenőriznek, tuti lebukom, márpedig nem akarok az Akácfa utcába járni és ki tudja, hány ezrest fizetni bérletbemutatás díjként, amikor december 30-án 103.000 Ft-ért igenis megvettem az éves bérletemet. Isteni szerencsém volt, mert nem ellenőriztek kifelé. Viszont eldöntöttem, hogy munka után gyalog megyek haza, mert a BKV-nak egy vonaljegy árát sem fizetem ki pluszban.

Rozi szabadsága miatt nyugodt légkörben telt a délelőtt, fél egykor pedig a főnök is elhúzta a bélését. Én kimentem kajáért, mivel Barbival már korábban megállapodtunk, hogy ha megjött a fizetés, és nincs a két főnökféle sem, Burger Kinges chilis sajtgolyókat fogunk enni ünneplésképpen. Ami se nem olcsó, se nem túl egészséges, viszont nagyon finom, és csak különleges alkalmakkor szoktuk fogyasztani.

Mire a kajavásárlásból visszaértem, Barbinak megszületett az unokája. A lánya már vagy egy hete mindenórás volt, és most éjjel végre megindult a szülés, de neki direkt nem szóltak, csak most, mikor már megvolt a kis törpe. Így a fizetésnapi ünneplésből rögtön unokaszületési ünneplés lett, odacsődültek az összes kolléganők gratulálni Barbinak, aki még szinte fel sem fogta a dolgot. (Én sajnos annyira éhes voltam, hogy félrevonultam és felszippantottam a sajtgolyókat, addig a már szült kolléganők helyettem is csiripeltek.)

Olyan feldobott lett a hangulat, hogy indítványoztam, bontsunk ki egy kölyökpezsgőt, ami már évek óta áll a szekrényben esetleges szilveszteri elfogyasztásra. De Barbi inkább igazi pezsgőre szavazott, ami szintén volt a szekrényben – nem is értem, hogy került oda éles pezsgő?

Az ünnepelt kívánsága parancs, ergo előszedtem az édes Törleyt, bementünk vele Rozi üresen álló szobájába, aztán fojtott hangon telefonáltunk a jobb fej kollégáknak, hogy „Gyere át pezsgőzni!” Barbi felbontotta a pezsit, szétöntöttük kávésbögrékbe, koccintottunk és gyorsan felhajtottuk, hogy ne maradjanak nyomok. Elvileg tilos az alkohol, de most tojtunk erre. Aztán még némi oldottabb hangulatú beszélgetésre ott maradtunk összegyűlve, de idővel szét kellett oszlanunk, hátha beállít a Barom, vagy a tirpák Mari, esetleg valami fejes, miközben mi ott állunk illumináltan.

… Az egészben az volt a szórakoztató, hogy bolondok napja volt, tehát Barbi remélte, hogy a kölyök nem pont ezen a napon akar majd megszületni. Ugyanakkor a seggfej Barom születésnapja is, amit ő nem is mulasztott el számtalanszor szóba hozni a nap folyamán, mintha tízéves lenne és/vagy ajándékokat várna (nem kapott). Ezek után a szerencsétlen unokababa mégis pont elsején, ráadásul fényes délben született, még csak nem is lehetett volna átkozmetikázni a születési anyakönyvi kivonatát másodikára.

Rögtön nekiültünk és kiszámoltuk az aszcendensét egy netes kalkulátorral – a pezsgőzés után már nem mindegy? – és az jött ki, hogy Oroszlán. Jó neki.

Munkaidő vége felé, amikor már összepakoltam, egy nem fogadott hívást találtam a mobilomon, de a számot kijelezte. Visszahívás előtt lecsekkoltam a neten, mert nem mindenkit hívok vissza – többnyire kéretlen biztosítók meg bankok keresnek –, de ezúttal a Vérellátó volt.

Mivel dorbézolni már hívtak egyszer, gondoltam, hogy most komoly dolgot akarnak, és valóban, rendkívüli véradásra hívtak be másnap reggel, hét és nyolc között.

… Humoros helyzet volt, tekintve, hogy hányszor kellett veszekednem velük, hogy engedjenek vért adni, nemhogy még ők hívjanak. És még a január 8-i véradástól számított három hónap sem telt le. De természetesen nem vacilláltam, hanem igent mondtam, habár utálok korán kelni, főleg a szokásosnál is korábban, de mivel a vérellátó távolabb van, mint a munkahelyem, ugyanakkor korábban kell odaérnem, még előbb kell felkelnem, mint egyébként.

De hősnek éreztem magam, fontos embernek, aki életeket ment, így szó nélkül, vagyis csak kicsit fogcsikorgatva állítottam be másnap reggel 4:58-ra az ébresztőt...

Most magam alatt vagyok, mert másfél napi kint tartózkodás után most érkeztem haza Öcséméktől.

Náluk lenni mindig kicsit olyan, mintha nyaralnék: kertes ház, kutya, csönd. A társaság „nem számít”, mert velük találkozunk máshol és máskor is, de náluk csak viszonylag ritkán vagoyk, és azok mindig kellemes felüdülések, amik igazságtalanul hamar véget érnek.

Legutoljára Erdélybe is tőlük indultunk el, az éjszaka közepén. Akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy ma éjjel itt csak megalszunk, aztán reggel megint nekivágunk a hosszú útnak :-) (édes álmok!)

Ez alkalommal leginkább kertészkedtünk. Valamiféle füves területből kell konyhakertet képezni, melyhez előbb Öcsém felásta a területet, utána pedig ki kellett szedni az összes füvet meg gyomot a térségről, ami elvben egyszerű feladatnak tűnik, a gyakorlatban azonban kurva nehéz, mert mindig, mikor azt hinném, egy tenyérnyi terület már tiszta, kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, hanem még alatta / mellette található újabb gyökér.

Egyébként állati kreatív alkotómunka a földművelés, különösen a gyomlálás – amely az egyetlen, amihez értek – úgy érzem, hogy csinálok valami hasznosat, ellentétben a hétköznapi munkával. Vagy kigyomláltam a földet, vagy nem. És mkor végezk, látom,h ogy x terület föld ki van gyomlálva.

Bár én csak fél napot dolgoztam, de az is kemény volt, tiszta izomlázam van ma annak ellenére, hogy a héten futottam már tíz kilométert egyszer. Gyomláláskor guggolni kell, meg előrehajolni, több órán át. A földre leülni nem mertem, mert csak egyetlen játszógatyát vittem magammal, és mégsem akartam bekoszolni a nadrág fenekét, amivel aztán esetleg leülök a konyhában is. Most izomlázas a fenekem (ez mondjuk jó), a lábam végig; este még a derekam is fájt, de már elmúlt.

Vacsora után még szeszt is fogyasztottunk, aztán megnéztük a Rush-t.

Ma délelőtt már nem volt idő további gyomlálásra, holott a terület max. felével végeztünk tegnap. A sok sunyi gyökér miatt tényleg nem lehetett kellő sebességgel haladni.

Megkértem öcsémet, hogy tizenegykor induljunk, hogy fél egy körül hazaérjek. Nincs konkrét feladatom, de ezt-azt meg kellene még csinálni itthon. És ha maradok, akkor az lesz, hogy este érek haza, és akkor a kellemes kerti munkából egy alvással azonnal belecsöppenek a rémes hivatali munkába, azt pedig lelkileg nagyon nehezen bírnám.

Egész hazaúton fájt a szívem, mert önkínzó módon elképzeltem, hogy ideális esetben most játszógatyát öltenénk, levonulnánk a kertbe és hármasban gyomlálnánk szép egyetértésben sötétedésig, amikor is bevonulnánk, vacsiznánk és betolnánk valami Unicumot. A kutya közben figyelne minket – ő nem jöhet a kertbe –, én néha megvakargatnám a kis füleit. Mért van az, hogy minden kellemes nap vagy hétvége olyan rohadt gyorsan elmúlik!?

Érdekes, hogy Anikó barátnőmnél is töltöttem így napokat, vagy henyéléssel és filmnézéssel, vagy szintén gyomlálással (ez utóbbi volt a ritkább), de mégis, amikor tőle kellett eljönnöm, akkor valahogy feldobott voltam és vidám. Ha Öcséméktől jövök el, akkor pedig mindig fáj a szívem és nyomorultul érzem magam, amiért haza kell jönnöm a városba. – Bár most, a saját albérletembe hazajönni mindenképpen kellemesebb, mint a régi lakásba anyámhoz. – Pedig a körülmények mindkét társaságnál szinte azonosak, családi ház, kutya, agglomeráció, úgyhogy nem értem ezt az öcséméktől elválás utáni elkeseredést.

… Most megint itthon ülök, mintha el sem mentem volna innen, könnyes szemmel. Főztem egy orbáncfű teát. Szerencsére jön a Sherlock ismétlése, az majd feldob egy kicsit, aztán rendet rakok és kora délután talán becsobbanok még a városba is. És korán lefekszem, hogy egy hét után végre kialudjam magam. De most borzasztóan szeretnék inkább a tűző napon gyomlálni!... Tudom, ez nem biztos normális dolog… Hja, az önsajnálat, ebben nagyon jó vagyok.

A Margitsziget körbefutása mindig valami nagy hatalmas futófeladatként szerepelt a tudatomban, amire én egyszerű kis halandó létemre jobb, ha nem is vállalkozom. Most viszont baromi büszke vagyok magamra, mert múlt hétfő óta már negyedik alkalommal futottam ott teljes köröket!

Az elköltözésem a futás terén is változásokat hozott. Marha szégyellős vagyok, és roppant nehezen változtatok bármilyen szokásomon, ezért úgy döntöttem, visszajárok futni a régi parkomba, aminek már minden szegletét ismerem, és az időeredményeimet is ahhoz a terephez igazítom. De állati fárasztó dolog munka után elmenni a szülőkhöz, átöltözni, futni, lezuhanyozni, visszaöltözni, és ezek után még beszélgetni anyámmal is (ez utóbbi jobban lefáraszt, mint maga a futás). És mindezt meló után!

Ezért egy nap összecsomagoltam a futócuccaimat, és azokat is átköltöztettem az albérletbe. A közelben nincs park, viszont nincs messze a Duna-part, ahol már eddig is többeket láttam futni. Gondoltam, mit veszíthetek, én is megkockáztatom a dolgot. Egy szép hétfői estén nagyon bátran futócuccot öltöttem, és életemben először nyilvános helyen – utcán! – futottam, dél felé három hídnyit, és ugyanannyit vissza. Ez odafelé kb. 2,5 km volt, vagyis oda-vissza 5.

Kellemes meglepetésként ért, hogy igen jó futóterepnek bizonyult: a parkkal ellentétben nem csámborogtak szerelmespárok, kutyasétáltatók, babakocsi-tologatók, mivel az egész rakparton folyamatos haladás van (legalábbis hétköznap, sötétedés után biztosan). Gyaloglók, biciklisek és futók mentek a dolgukra, semmi út közepén andalgás meg padról vigyorogva beszólás. – Persze okos voltam, hogy megvártam a sötétedést, mert napnyugta után a fotózkodó turisták már mind eltűntek.

Miután párszor futottam a rakparton, és sikerélménynek könyveltem el, megfordult a fejemben, hogy futhatnék a Margitszigeten is! Az sincs messze tőlem, gyalog negyedóra, futva kevesebb, és tudom, hogy simán körbefutható, mert már lesétáltam egyszer a távot.

Múlt hétfőn aztán neki is vágtam. A saroktól – utcán!! – lassú kocogással elszaladtam a hídig, aztán bekocogtam a híd közepére telepített zebrához (ahol általában tíz percet kell várni a zöldre, ezalatt az ember kifújja magát). Így, mire a tényleges futást megkezdtem, már meg is volt a bemelegítés.

A pesti oldali lehajtónál kezdtem a futást, akár a legtöbben. Kicsit idegesített, hogy rohadt sokan voltak ott; futottak, nyújtottak, bemelegítettek. De azért nekivágtam a rekortánnak. Száz méter után aztán szépen elfogytak a népek, és kizárólag a futók maradtak a gumiszalagon. Egyszerűen ráálltam a szalagra és futottam a saját kis kényelmes tempómban. A legtöbben gyorsabbak voltak nálam, rengetegen lehagytak, de volt egy-két még nálam is lassabb futó, akiket én hagytam le.

Egyébként újabb kellemes meglepetés, hogy teljesen ideális futóterepnek bizonyult! A rekortán nagyon kellemes a bokámnak, de ennél is jobb a társaság. Hétköznap este volt, sötétedés után, és hűvös szél fújt, ezért 99 °%-ban csak futók voltak a pálya környékén. Sem babakocsi, sem szerelmespár, sem részeg társaságok. Csak mi futottunk ott, mint a gép. – Mármint a többiek futottak, én meg a magam kis tempójában, ugye… :-)

… Bár most, hogy ezt írom, felrémlik, hogy nem is a magam kis tempójában futottam én, hanem akaratlanul is átvettem kicsit a többség tempóját, tehát gyorsabban futottam, mint ahogy szoktam, de azért még így sem voltam egy gepárd.

Egyébként rengetegen voltak, nem azt mondom, hogy mozdulni sem lehetett, de átlag négy-öt méterenként követték egymást a futók.

Engem az zavart a legjobban, hogy erősen fújt a szél, és a hajam összevissza belecsapódott az arcomba, a szemembe, és nem láttam, vagy ha igen, csak azért, mert folyton a hajat igazgattam. Már van annyira hosszú elöl, hogy az orromig ér, viszont még nem annyira hosszú, hogy össze lehessen fogni anélkül, hogy röhejes lenne. Mindenesetre a visszaút alatt a budai oldalon, a forduló után, amikor a szél iránya is megfordult, nagyon kellemetlen volt a frufrum.

35:51 alatt futottam le egy teljes kört. Nagyon, de nagyon elégedett voltam magammal, noha tudom, hogy a rendes emberek 30, vagy inkább 25 perc alatt futnak Szigetkört. Aztán hazafelé is kocogtam, mert teljesen átizzadtam a felsőmet és nem akartam a hideg szélben megfázni, meg éhes is lettem :-) sőt ezek után még főznöm kellett, mivel a kaja nem terem meg magától.

Csak később gondoltam bele, hogy értelmetlenül voltam ennyire oda a Szigetkörtől előzőleg. Hiszen az „csak” 5.300 vagy 5.200 méter, én pedig igazán futottam már ennyit, sőt 6, 7, ritkán pedig 10 km-t is. Csak hát akkora presztízse van annak a kifejezésnek, hogy „Szigetkört futottam”! :-)

Szerdán megismételtem a futást, ugyanolyan körülmények között. Ezúttal 35:25 alatt sikerült.

Szombaton is nekilódultam a kalandnak, ez azonban másként sült el. Először is, alig voltak ott futók. Megrökönyödve láttam, hogy amíg hétköznap este nyolc-tíz ember fut előttem, addig most épphogy a horizont szélén láttam egy-két embert, és vagy száz méterrel mögöttem másik egy-két embert. Mintha az összes futó péntek este hazautazott volna Nyírbátorba.

Ezzel szemben viszont párocskákból, társaságokból és andalgókból ezúttal akadt bőven az út mentén. Szerencsére a rekortánra nem másztak rá, viszont kicsit nyugtalanító érzés, amikor sem előttem, sem mögöttem belátható távolságban nincs másik futó, de a padon ül hat sötét alak. És lehet persze, hogy csak a Fazekas Gimnázium harmadikosai, de az is lehet, hogy feltételesen szabadlába helyezettek, akik rögtön megtámadnak és elveszik a stopperórámat.

Viszont magának a futásnak a körülményei annyira kellemesek voltak – senki nem előzgetett, és nem diktált túl gyors tempót – hogy arra gondoltam, megpróbálok két kört lefutni. Az tíz kilométer, annyit már futottam, aztán majd legfeljebb belesétálok, ha nem megy.

Sajnos az első kör második felében, a budai oldalon dél felé haladva éreztem, hogy a délután fogyasztott kaja élénken mocorog a hasamban. Nyersen fogalmazva a rázkódó mozgástól felkavarodtak a beleim, sőt a hólyagom is, hiába ittam lehetőleg nem sokat. Konkrétan úgy éreztem, hogy tíz percen belül bepisilek, sőt hasmenésem is lesz. Volt már ezelőtt is ilyen érzésem, és tudtam, hogy leginkább a rázkódás okozza, és gyaloglásba váltva elmúlik, de akkor is rohadt kellemetlen.

El is határoztam, hogy nekivágok azért a második körnek. Úgy kétszáz méter után beleléptem egy mélyedésbe, megroppant a bokám, így ennek ürügyén sürgősen visszafordultam és kicaplattam a Szigetről. – Addigra már úgyis túl sötét volt, túl kevés futó és túl sok út mentén tanyázó, szombat esti társaság…

Hazafelé is kocogtam, és épp időben értem be a vécére, öt perccel később már katasztrófa lett volna. Jobb nem belegondolni, hogy zajlott volna mindez a Szigeten...

Ez volt szombaton, technikai okokból három napig nem futottam (= minden este volt valami más). Aztán szerda este eldöntöttem, nekivágok még egyszer annak a két körnek… Keveset ettem, keveset ittam, nagyon lazán, kényelmesen kocogtam a szigeti bejáróig. Az első kört direkt lassan és lazán futottam le (38 perc lett). A másodikat ezúttal gond nélkül kezdtem, nem mocorgott a hasam. (Ez önmagában is jó, mert eddig a hatodik kilométernél szinte mindig hascsikarás-közeli érzéseim voltak.)

Azért bele sikerült lépnem ugyanabba a mélyedésbe, mint szombaton, és roppant egyet a bal bokám – hát persze, hogy az, amelyik amúgy is gyengébb –, de ez nem érdekelt, futottam tovább.

A másfeledik körnél, az Árpád-hídi fordulónál éreztem valamennyit abból a felszabaduló szerotoninból vagy endorfinból, amit folyton emlegetnek a hosszútávfutásról szóló cikkekben. Már jócskán túl voltam a bemelegítésen, de még nem fáradtam ki; nem fáztam, boldog voltam, hogy már itt tartok, és már „csak” egy fél szigetkör volt hátra. Az oldalam nem szúrt, a lábam nem fájt, a szívem nem dobogott nagyon. Ja kérem, ezért kell lassan futni… A frufrumat összefogtam, így az se lógott a szemembe. (Hogy hülyén nézett ki, az már ezen a ponton nem zavart.)

A visszaút is egész jól telt, aztán a Komjádi magasságában éreztem, hogy kezdenek merevedni a lábizmaim. Minden kóserül ment, de innentől már nem tudtam figyelni rá, hogy lehetőleg könnyedén, rugalmasan fussak, azt sem érzékeltem, hogy kicsiket vagy nagyokat lépek-e, mert olyan volt, mintha beton folyna az ereimben csípőtől lefelé. Ment azért a futás rendesen, csak tisztára falábúnak éreztem magam, és már kevéssé tudtam koordinálni a mozgásomat.

Lefutottam a két teljes kört, és közben nem álltam meg és nem sétáltam bele egyszer sem. 1 óra 15 perc 08 másodperc volt. Állati büszke voltam magamra. De fizikailag úgy kivoltam, hogy csak lihegtem, nekidőltem egy fának, rázogattam a lábamat, hogy egy kicsit kilazuljon és haza tudjak közlekedni. Nyújtani képtelen vagyok nyilvános helyen. Némi szuszogás után elindultam a híd felé. A zebra után kocogva folytattam – nagyon hülyén festhettem, tiszta robotmozgásom lehetett – aztán visszafelé futottam a rakparton az albérlet irányába. Hála az égnek, ekkor már kb. nyolc óra lehetett, csak az volt az utcán, akinek direkt dolga volt, vagyis igen kevesen, és szerencsére ezek egyébként is néptelenebb utcák.

Épségben hazaértem – semmi hasmenés! – lezuhanyoztam, kimostam a cuccaimat. Majd még főznöm is kellett. Eredetileg hajat akartam festeni, vacsora és a Szulejmán között, de annyira kimerített a tíz kilométer, hogy ennek már nem bírtam nekiállni. Olvasgattam a Főnix Rendjét és az aktuális thrilleremet felváltva, aztán a Szulejmánra* már csak fél szemmel figyeltem.

Ahhoz is fáradt voltam, hogy izomlazító géllel bekenjem a patámat, így csak árnikakrémet kentem a bal bokám köré, ami megroppant futás közben, és egyébként is vacak.

Egyhuzamban végigaludtam az éjszakát (jó, 23.30-tól 5.20-ig nem csoda). Másnapra állati izomlázra számítottam, de meglepetésemre szinte semmi nem volt, egyedül a bal combom felső részét éreztem kissé. – És most, hogy ezt írom, már van némi kis izomláz az összes combjaimban, de teljesen elviselhető. Arra számítottam, hogy lábra sem tudok majd állni.

A régi parkomban többnyire 1 óra 40 perc alatt futottam tíz kört, tehát ott mégiscsak egy kilométernél hosszabbnak kell lennie egy körnek. Annyira azért nem futottam gyorsabban most, vagy lassabban akkor. Az én futótempóm kb. mindig egyforma: lassú :-)

Szóval baromi jó volt szigetköröket futni. Ha rajtam múlik, futnék felváltva egy-két köröket, aztán – ha Isten is úgy akarja – esetleg megpróbálnám növelni a távot, és talán egyszer valamikor eljutnék egy félmaratonig (négy kör). Tisztára hálás vagyok, hogy az én koromban, napi nyolcórás ülőmunka mellett ennyit le tudok futni, és nem halok meg. (A 10 km-re gondolok, nem a félmaratonra, az egyelőre csak vágyálom :-)

Azért használok féltételes módot, mert a futókört felújítják – hja, közelednek a választások – és természetesen ezt áprilisban kell elkezdeni, mert miért is ne pontosan a futószezon kezdetén, hogy aztán majd őszre átadják. Pont most, amikor évek óta tartó vacillálást követően végre összeszedtem a bátorságomat és futottam a Szigeten, sőt most, hogy közel lakom a Szigethez, pont most kell azt a tetves pályát feltúrni. Remélem, csak közbejön valami és nem zárják le a rekortánt; vagy pedig inkább gyorsan építenek egy stadiont abból a pénzből, és én futhatok továbbra is nyugodtan a nyulak szigetén :-)

 * le kell szögeznem, hogy nem szoktam a Szulejmánt nézni, csak Barbi unszolására belepillantottam a múlt heti epizódba, amibe bele is aludtam, és olyan jó mélyen aludtam és szépeket álmodtam a tévés belealvás hatására, hogy most a hosszú futás után is megpróbáltam ugyanezt a hatást elérni, kizárólag tudományos szempontból:-) Végül is sikerült, mert felébredés nélkül aludtam végig az éjszakát, ami nagyon ritka nálam.