Már én is röhögök magamon, amiért minden hétvégén le kell írnom, hogy „úristen, az elmúlt munkahét pokoli volt!”, de tényleg mindig az! Az elmúlt hét viszont kétségkívül mindent felülmúlóan rémes volt, minden esemény összetorlódott, ami csak összetorlódhatott, szerdától ráadásul egyedül vagyok mindenre.
Nem is emlékszem pontosan, melyik szörnyűség melyik napon történt, úgyhogy csak ömlesztve írok, ahogy eszembe jut…
Az biztos, hogy hétfőn majdnem a sírógörcs közelében járva fennhangon töprengtem Barbinak, hogy ugyan mi a fészkes fenével riaszthatnánk el tőlünk az állandóan ott tartózkodó, állandóan hangosan pofázó, de a főnöknél nagy kegyben álló Editkét.
Az én szobám, a tulajdonképpeni titkárság, a két egymással szembe fordított íróasztalból, pultból, konyhasarokból és a kis ülőgarnitúrából áll. Oda szokta levetni magát Editke minden áldott nap három-négyszer fél-egy órára. Néha nem rögtön, először csak egy paksaméta aktát hoz, oda lebassza, aztán elmegy valamerre – hogy hová, nem tudni, mert ha telefonon keresik ezalatt, nincs a helyén és nincs a beosztottjainál sem – de tudjuk, hogy itt hagyta az aktáit, tehát nincs menekvés, vissza fog mászni, leveti magát a székre és itt fog szignálni, henyélni, ordítva társalogni a főnökkel a nyitott ajtón keresztül, de nem öt percig, hanem amíg kénytelen nem lesz valamiért eltakarodni – akár másfél órán át is.
Barbi már nagyon izgult a várható műtétje miatt, és talán a félelem miatt isteni szikra pattant ki az agyából: az én szobámban lévő ülőgarnitúrát és az ő szobájában lévő irattáros, csetreszes kisszekrényeket megcseréljük egymással!
Ha száz évig élek, sem jövök rá erre a zseniális, egyszerű megoldásra, pedig hónapok óta töprengek Editke elriasztásának módján! A neon leoltásával kezdve az ablak kinyitásán (mert fázós) keresztül Metallica-CD hangos bömböltetéséig már minden eszembe jutott, de arra, hogy a dohányzóasztalt és a székeket átvigyük Barbihoz, arra nem gondoltam.
Barbinál pont annyi hely van, hogy az ülőgarnitúra befér, viszont nem a titkársági pult van szemben, hanem szekrények, és a bejárati ajtó közvetlenül jobbra nyílik, tehát aki ott ül, az nem kényelmesen henyélget, hanem egy szekrénnyel szemezve a pofája előtt járkálnak ki-be a népek. Ülni, várni, írni itt is lehet, de nem az a vendégmarasztaló berendezkedés. És hát a főnök is messzebb van! Amellett – a fő előny: – ez az iroda a főnökhelyettes, Rozi szobája felé nyílik, így ha itt elkezd ordítani Editke (vagy akárki), Rozi egy perc alatt helyre fogja tenni. És őt komolyan is veszik, nem úgy, mint engem (aki ugyan szintén szólok végszükségben, akkor három napig sértődött csönd van, aztán kezdődik minden elölről).
Kedd reggel mind Főnök, mind Rozi házon kívül voltak munkaügyben. Editke még bemászott meginni a szokott cappuccinóját – hagytuk –, aztán mikor eltakarodott, felpattantam és húsz perc alatt, gyakorlatilag egy lendülettel, mint valami kikötői rakodómunkás, átdobtam a bútorokat innen oda. Ha már benne voltam a rendezkedésben, akkor a mellettem lévő kisszekrényt is kicseréltem egy másik kisszekrénnyel, az enyémet ugyanis nem lehet bezárni, viszont a másikat igen. Az aktáim ott nagyobb biztonságban lesznek, mint eddig.
Az ülőgarnitúrát elrendeztük Barbinál, az új titkársági iratszekrényeket széttologattuk, hogy indokoltnak látsszon az elhelyezés :-), felsöpörtünk, és mire a főnökék visszaértek, már az új módi szerint volt minden.
A főnöknek elsőre tetszett is. Bár tett valami megjegyzést, hogy szerintünk a vendégek hol várakoznak szívesen, az eddigi vagy az új helyen-e? – de őszintén, ez nem érdekel engem, aki dolgozni szeretnék, és ha a főnök idecsődít vendégeket, akik gyakran negyedórával korábban jönnek, akkor itt kell kerülgetnem őket, ami mindkét félnek elég kínos. Volt vendég, amelyik azt hitte, hostess-szolgálat vagyunk, és cseverészni akart a hivatali struktúráról meg a politikáról, miközben nekem épp három különböző dolgom volt egyidejűleg. Na, ez megszűnik, üljenek odakint és elmélkedjenek, vagy amit akarnak.
Ez tehát jól zajlott le. Nagyjából be is vált, mert Editke nem bír sokat állni, így noha párszor rikoltozott még az én szobámban, míg főzte a cappuccinóját, de mivel ott már nem tudott leülni, mindannyiszor eltakarodott tíz perc után.
Szerdán Rozi szólt, hogy Barbi ma nem jön. Még nem műtik, csak vacakol a gyomra. Kicsit berágtam, hogy nekem miért nem szólt? Duzzogtam délig, akkor jött tőle egy e-mail, hogy otthonra nekem írt e-mailt reggel, de még 7.10 körül, én pedig újabban 6.50-kor befejezem a leveleim elolvasását.
Nem örültem, egyrészt hogy rosszul van, másrészt hogy én így egyedül vagyok, harmadrészt annyira éreztem – és így is lett – hogy csütörtökre fogják kitűzni a műtétet! Az volt ugyanis a hét legzűrösebb napja. Délután jelentkezett is, hogy felhívta a sebész, valóban csütörtök reggel korán műtik.
Csütörtök reggel kilencre volt kitűzve nálunk egy belső költöztetés: egy emelettel lejjebbről, a társosztályunkról költöztettük hozzánk Bogit, aki három gyerek után most jött vissza gyesről, hozzánk, az egyetlen, eddig üres irodába.
Nem nagyon örültem, mert ebbe az egyetlen üres irodába jártam át kajálni – gyűlölöm, ha kaja közben baszogatnak, márpedig a szokásos helyemen egy kiflit nem tudtam még úgy végigenni, hogy valaki ne szóljon hozzám, vagy a telefon ne csörögjön. A konyhánkba pedig bemászkál mindenki, így ott sem tudok nyugodtan enni. Mindig fogom az aznapi Metropolt és a kajámat, átrongyolok az üres irodába, felfalom, kiolvasom (nettó 10 perc), visszajövök és akkor jó.
Hát ennek vége. Ezentúl nem ehetek kaszinótojást vagy májas táskát, csak száraz kiflit vagy valami asztalfiókból fogyaszthatót :-(
Az üres szoba kvázi lomtárként is funkcionált eddig, oda dobáltunk be minden kisszekrényt, szőnyeget, vacakot, ami éppen nem kell. Például ott van hatalmas papírzsákokban egy csomó irat, ami már nem kell, de azért nem biztos, hogy ki lehet dobni. Ezeket a három évvel ezelőtt kirúgott (nyugdíjba és gyesre menekülő) pénzügyesek hagyták anno itt, én szemeteltem ki a szekrényükből (mert mindegyik úgy hagyott itt mindent, mint eb a szarát), és amit „majd valamikor” át kellene nézni a maradék pénzügyeseknek. Elsősorban Editkének, mert a két másik pénzügyes csak egy éve van itt. De hát Editke ilyesmivel ugyan miért is foglalkozna.
Hát először is ki kell szemetelni. Aztán mailt írni a raktárosoknak, akik bútorszállítanak, aztán írni a leltárosoknak, hogy bútorok lesznek leadva és átszállítva, aztán írni a telefonosoknak, hogy kössék át a telefonvonalát, aztán írni a számítógépeseknek, hogy kössék át a számítógépét, és vigyék el az ott lévő, régi számítógépet. Mindezeket ugyan ki más is csinálhatná, mint én?
Felderítettem, hogy végül is mit kell leadni, mit kell felhozni és mit kell átszállítani, és megírtam a szükséges maileket jó szájbarágósan, mert a munkásembereknek csak teljesen pontosan szabad írni, különben félreérthetik és máshogy csinálják.
A ki nem dobható pénzügyes hatalmas zsákokat az egyik ösztöndíjas sráccal szállíttattam át Editke üres szobájába (neki ugyanis két szobája is van, épp ezért rejtély, miért kell állandóan nálunk lebzselnie). Aztán ráállítottam Bogit, a szoba leendő lakóját, hogy ami még ott van és szemét, azt dobálja ki. (Megjegyzem, így is maradt. Mi olyan rohadt nehéz azon, hogy „szemét” és „kidobni”?)
A főnök még le-föl szaladgált, és jött nekem, hogy milyen jó bútorok vannak még odalent a társosztályon, fel kéne még hozni néhányat, kérdezzük már meg a mieinket, hogy kinek mi kell? – Azt sem tudtam, hol áll a fejem (eközben az élet is zajlott, telefon, ügyfél, munka stb.) – mondtam neki, hogy nekem rohadtul nincs kapacitásom még napokon át e-mailezgetni és bútorcseréket levezényelni, márpedig ha most kihirdetjük, hogy szabad a vásár, mint a nyolc kollégának lesznek egyéni rendelései, hogy én ezt az asztalt, én azt a széket akarom…. szóval álljunk le ezzel.
Csütörtök reggel a főnök azzal fogadott szemrehányóan, hogy nem volt neki kávéja reggel! Minden délután hazamenés előtt én készítem be a reggeli főzős kávét, ő csak benyomja a gépet, hozzáönti a tejet és kész. Három éve így van ez. Biztosan tudtam, hogy előző nap bekészítettem, mert a saját vizemmel kellett felöntenem, mivel kevés volt a „közvíz” a palackban. Tehát reggel, még a főnök előtt valaki(k), aki korábban itt volt, benyomta a kávét és felitta. Editke is korábban jár be, meg még ketten-hárman. Ezek közül valamelyik megitta és cseszett újat csinálni, a főnök pedig nekem tesz szemrehányást! Már eleve jól indult a nap. Aznap este a kávéfőzőre rátettem egy cetlit, hogy „Főnöké!! Ne idd meg, vagy ha megittad, főzz egy újat!” Komolyan mondom, mint a dedóban! Itt ami nincs bezárva vagy lebetonozva, azt megisszák, elviszik, aztán csak néznek csodálkozva a bamba pofájukkal – legszívesebben pofon vágtam volna az összes kollégát. Szóval már rögtön reggel be voltam rágva.
Természetesen Barbit is ezen a reggelen műtötték. Marhára aggódtam. Kilencre jöttek a költöztetők. Ha nem vagyok egyedül, biztos odaállok segíteni és vezényelni, hogy mit hová, de egyedül voltam, Boginak úgyis semmi dolga, így megbíztam, hogy szépen intézze, mutogassa, adjon instrukciókat, én majd a helyemen leszek, ha kell valami.
Persze minden aznap jött össze. Például a nyomdában kész lett valami öt tonnányi anyag – lementem érte –, aztán jött a nagyothalló kézbesítő, aki Barbinak hozott valamit, amit rögtön alá kellett volna írnia és visszaküldeni (most! pontosan most!). A társosztályunkat nem lehetett telefonon elérni, mert rájöttek, hogy az üresen álló szobáikat le kell adniuk, és lázasan pakoltak kifelé – akták és magándolgok, valamint szemetek vegyesen voltak azokban az irodákban. Nagyon dühös voltam, mert több mint egy éve ülnek ott a zsíros kis fizetéseikért, gyakorlatilag nulla munkával – legalábbis a miénk egytizedével –, ösztöndíjassal, titkárnővel. A két főállású köztisztviselő egyike a Barom, aki ostoba és nagypofájú, a másik pedig egy p*csa, aki hanyattfekve jutott előbbre, és aki már kinyalt magának egy „szakmai főtanácsadó” címet, holott a szakmához semmiféle köze nincs, viszont így majdnem bruttó félmilliót keres. – Na, ezek ülnek ott több mint egy éve, miközben mi könyörgünk nekik, hogy ugyan tessék már rendet tenni az irattározatlan, tízéves akták között, de neeeem…. ők aztán neeeeem….
Most meg, mikor már sürgős, akkor ott ugrándoznak, persze akkor is a titkárnő és az ösztöndíjas pakol, a két legértelmesebb. Amikor meg én telefonálok, és e két értelmes embert keresem, akkor felveszi az ostoba Barom, én meg kérdezem: Ott a Zsuzsa? Neeeem, pakol…. Akkor ott a Peti? Neeeem, ő is pakol…. – Akkor TE mi az isten haragját csinálsz? – gondolom magamban, de hát nincs értelme :-(
Nagyon zsémbes voltam ezen a héten, észrevettem magamon is, de szerintem okkal.
A főnök valamiért teljesen be volt zsongva, már reggel azzal kezdett, hogy „úristen, költözés! Ugye tudod, hogy ma lesz a költözés? Nagyon rémes napunk lesz ma! Úristen, költözés!!” Komolyan nem értem, mit kellett ennyire pattognia, amikor már legalább hat-nyolc költözés volt ezen az osztályon, volt itt már festés is, és a legtöbb kolléganő legalább egyszer odébbköltözött már. A főnök úgy csinált, mintha ilyesmi még soha nem történt volna. Aztán a legnagyobb munka kellős közepén – egyszerre három dolgot csináltam, a folyosón folyt a bútorszállítás, én pedig közben fél aggyal Barbin is aggódtam – odajött hozzám, hogy „Nem kéne kávéval megkínálni a rakodókat?”
Azt hittem, most kapok agyvérzést. Nem azért, mintha a rakodók nem érdemelnék meg a kávét, mert természetesen megérdemlik: szépen gyorsan pakolnak, udvariasak meg minden; de én épp azt sem tudtam, hova kapjak, szerettem volna, ha két kézzel tudok írni egyszerre, mint Leonardo, annyi meló van, és miért az én farkammal kell verni a csalánt és az én plusz melóm révén udvariaskodni? Nem ám azt mondta volna, hogy „látom, megpusztulsz a melóba, majd szólok Editkének vagy Jucikának, aki most persze bevette magát a szobájába és elő nem dugná az orrát, hogy dobjon fel egy kávét”.
A srácokat azért megkínáltam kávéval – főleg mert nem volt más választásom –, már csak a jó kapcsolat végett is, de füstölt a fülem a méregtől.
Végre aztán lezajlott a költözködés. Akkor odasompolygott Bogi, hogy neki kéne egy kulcs az új szobájához. (Eddig a nagy kulcscsomóval nyitottuk-csuktuk azt a szobát.) A kulcsot másoltatni kell, az a lakatosműhelyben történik, amihez le kell menni a hideg udvarba, a lakatos pedig vagy ott van, vagy nincs ott; ezalatt pedig valakinek őriznie kell az én irodámat, ami jaj, nem maradhat üresen.
Mondtam, hogy majd lemásoltatom, addig is leszedtem a kulcscsomóról azt az egy kulcsot, hogy használhassa. – Később jött Zsuzsi, hogy mit segíthetne. Mondtam, hogy a kulcsmásolás elintézése nagy segítség lenne. Azóta sem jött össze a dolog.
Aztán jött a paraszt Mari, hogy ő kitette a folyosóra a két székét meg az asztalkáját, és felhozott Bogitól ilyeneket, amik ott maradtak (ugye mondtam, hogy ha bejelentem, hogy szabad préda, mindenki rendezkedni akar!) – szóljak már a raktárosoknak, hogy vigyék el a fölösleges bútort. A raktárosoknak írtam új mailt, de azóta sem történt semmi.
Aztán jött Bogi, hogy ő menne egy konferenciára. Majd ő regisztrál a neten, jó úgy? – De hát egy hivatalos konferencia nem így zajlik, engedélyeztetni kell a Nagyfőnökkel, mert csak úgy fizeti ki a Pénzügy a részvételi díjat. A konferencia egy hét múlva lesz. Fasza! Rögtön nekiálltam levelet írni – hát ez az, így jönnek be az SOS és a még SOS-ebb munkák egymás után –, mert mire a Nagyfőnök alávési az engedélyezést, már talán le is jár a jelentkezési határidő.
Úgy elfáradtam és olyan éhes lettem, hogy kivételesen kiszaladtam a palacsintázóba ebédelni. – Hétfőn itt találkoztunk Katival, és egy fantasztikus palacsinta-vacsorát végigettünk, csak olyan rohadt hideg volt (odakint -5 fok, bent minimálfűtés, hatalmas, rosszul szigetelt ablakokkal), hogy viszonylag hamar el kellett indulnunk, mert a tüdőgyulladás szelét éreztük. – Két isteni sonkás-gombás palacsintát ettem, csak 1. közben én is fáztam, 2. mire a második palacsintához értem, a mikrós melegítés hatása megszűnt, és a palacsinta is hideg lett. Ráadásul sietve kellett ennem, mert akit magam helyett ültettem őrködni, az is menni akart aztán valahová.
Barbi nem jelentkezett csütörtök délben, sem egykor, sem kettőkor, sem háromkor. Számolgattuk aggódva, hogy meddig tarthatott a műtét, mikor ébredhet fel az altatásból. De semmi életjelet nem adott egész nap. Estére már kimondottan nagyon aggódtam miatta.
Egész héten nem is ittam kávét a munkahelyen, csak reggel otthon. Odabent annyira ideges voltam, hogy éreztem, kávéivás esetén vagy agyvérzést kapok, vagy megölök valakit. Ha nagyon álmos voltam, zöld teát toltam. Legalább ezen a téren egészségesen éltem most :-)
Közben nyilatkozni is kellett, hogy önadózó leszek-e, és én bejelöltem, hogy igen. – Évek óta az vagyok, sőt tavaly már egyedül csináltam meg – persze öcsém átnézte. – Viszont a tavalyi jövedelem- és járulékigazolásomat még nem kaptam meg. Mivel az év egyik felében itt, a másik felében pedig ott dolgoztam, most fogalmam sincs, hogy egybe kapom-e az egész évit, vagy kettőt kapok majd, és ha az egyik félévi jövedelemigazolás nem jön meg, kitől szerezzem be? Rémlik, mintha leszereléskor kaptam volna valami papírt a MÁK-tól, amit csak egy példányban adtak, holott az volt ráírva, hogy két példány, egy a munkavállalóé; és ezt a személyzetis eltette a saját aktájába. Ez lett volna az? Most hívjam fel a MÁK-ot, vagy szóljak a személyzetisnek, hogy szedje elő a saját aktáját az irattárból? … Egy évvel korábban az akkori jövedelemigazolásom február 6-án érkezett meg, így úgy döntöttem, egyelőre nem kezdek ugrándozni, hanem várok. De azért még ez is egy feszültségforrás bennem: ha minden OK, kezdhetem gyártani az adóbevallást, ha viszont nem, rohangálhatok a MÁK-hoz vagy ki tudja hová… miközben, mondanom sem kell, rettenetes összegeket szednek le a bruttó fizetésemből adó meg más efféle címen.
A vagyonkimutatást is csinálni kellene. Természetesen az is SOS. Most az egész főosztályét én csinálom, azt a keveset is, ami még a társosztályunké. Tavaly ilyenkor a társosztályét egy ösztöndíjas csinálta – ott mindig csak az ösztöndíjasnak van esze, és csak az végzi az érdemi munkát –, de nem az, amelyik most van ott, hanem egy korábbi, egy lány. Mivel most én kell hogy az övékét is megcsináljam, dobtam nekik (mindegyiknek) egy kör e-mailt, hogy nosza keressék elő azt a régi aktát, mit csinált tavaly az ösztöndíjas lány. Ki válaszolt? A Barom és a „hanyattfekvős” nem reagált. Peti, a jelenlegi ösztöndíjas jelentette, hogy utánanézett és nem talált ilyesmit, szerinte „tavaly nem is csináltak ilyent”.
Kedves, hogy legalább utánanézett, de aggasztó, hogy nem találta. Márpedig valaminek lennie kellett. Most majd fel kell hívnom a vagyongazdálkodási osztályunkat, hogy a társosztály tavaly mi a szart adott le és mi alapján, egyáltalán kiknek írjak én levelet, hogy adatot szolgáltassanak a vagyonkimutatásba? Mert mindezeket nem tudhatom, ha az a tavalyi akta nincs meg. – Az enyém megvan. Felkértem az irattárból, hogy puskázzak, mit és hogyan csináltam tavaly :-) Pont e célra kellene az övék is. De nincs.
Barbi továbbra sem jelentkezett, estére már komolyan kezdtem azt hinni, hogy kómába esett az altatás után, vagy valami még rosszabb történt.
Pénteken, hál’istennek, legalább eleinte csönd volt. A főnök elment házon kívülre, Rozi és én kettesben voltunk, mindenki a saját szobájában dolgozott. Ha én kimentem valahová, mindig szóltam, hogy „megyek fénymásolni”, „megyek vécére”, Rozi viszont csak felkelt, kicsoszogott, aztán találd ki, hol van. 9.19-kor is kicsoszogott, és nem jött vissza. Vártam, vártam, pisilnem is kellett, de csak azért sem akartam áthívni valaki mást, hogy őrködjön. 9.45-kor jött vissza. Hogy hol volt, passz. És ha azalatt keresi valami Nagyon Nagy Főnök? Mert a főnök távollétében ő a fejes.
Ezentúl én sem szóltam egy szót sem, csak egyszerűen mentem a dolgomra, annyira berágtam. Most az olvasók mondhatják, hogy miért nem szólok ilyenkor, de 1. Rozi csak röhög, ha látja, hogy valaki mérges valamiért, sőt direkt ilyenkor a legboldogabb – ezért én nem mutatom neki, ha sikerült kiakasztania, 2. Rozi már hatvanéves elmúlt, folyton várjuk, hogy húzzon végre nyugdíjba – ebben a korban már nem fog megváltozni.
Péntek délben végre kaptunk hírt Barbiról. Rozit hívta fel. A műtétet elkezdték laparoszkópiásan, de aztán szétdurrant a lépe, így fel kellett nyitni a hasát, kivették a lépét meg a mellékveséjét is, amit eredetileg is akartak. Egészen eddig az intenzíven volt, ahonnan nem szabad telefonálni, ezért nem jelentkezett.
Mindenki nagyon megkönnyebbült. A főnök is pont ekkor tért vissza, ő is örült. Rögtön rákezdte, hogy majd hétfőn meg kellene látogatni, menjünk el hozzá (ez mindent tízfős csapatokban szeretne) – jójó; és nekiálltam sms-t írni Barbinak. Míg azt az egyetlen sms-t írtam, nyolcszor jött oda és akart valamit. Egy kurva kétmondatos sms-t nem lehet itt megírni, nem hiszem el!!
Péntekre különben is teljesen kimerültem. Kikészített, hogy állandóan a kelleténél több ember van körülöttem, hogy állandóan jönnek, állandóan akarnak valamit: „jaj, konferenciára szeretnék menni! Kulcsot kellene másoltatni! Kérek egy kávét! Elromlott a fénymásoló! Kifogyott a festék! Kaphatok egy teát? Ez itt egy sürgős levél! Mi van a Barbival? Jaj, megjött már a posta? Jaj, kiszignálta már a főnök? Aláírta azt a levelet, amit reggel idetettem? Hogy állsz a vagyonkimutatással? Bemehetek a főnökhöz?” – És ezek után a csúcs, amit a (gyesről nemrég jött) Bogi engedett ki magából még pár hete: Jaj, hát te sosem mosolyogsz!
Akkor azt hittem, fejbe ütöm – legszívesebben azt mondtam volna neki, szívecském, ülj ide és csak két hónapig csináld helyettem az egészet, aztán majd meglátjuk, te mennyit fogsz mosolyogni.
Zsuzsi szegény próbált segíteni, de ez sem jött ki jól. Én például gyorsan összedobtam a februári jelenléti ívünket Excelben – persze, hogy ezt is én csinálom –, aztán délután jött Zsuzsi, hozott egy jelenléti ívet, amit ő kedvességből megcsinált helyettem – vagyis velem párhuzamosan, mert én addigra már megcsináltam.
Azt el is felejtettem írni, hogy mindennek a tetejébe még egy újabb átszervezés is vár ránk – azt hiszem, a harmadik, amióta ez a vezetés van –: most éppen a mi lecsökkent főosztályunkat vonják össze három másik, hasonlóan lecsökkent főosztállyal, és így leszünk egyetlen nagy főosztály majd egy hónap múlva. Természetes, hogy az ezzel kapcsolatos teendők is ezen a héten kerültek terítékre! Le kell adni a régi bélyegzőket és újakat kérni, az összes aktát átiktatni a leendő új főosztály iktatószámára, meg ez, meg az. Már fel sem tudtam idegesíteni magam, annyira kivoltam eddigre.
Péntek délutánra még maradt némi meló. Szegény Zsuzsi velem akart hazaindulni – egy felé vezet az utunk egy darabig – de most nem bírtam volna beszélni vele, mondtam, hogy most nem, meg másfelé megyek, meg tovább maradok bent. (A jótékonysági lókoncert felhívását akartam még egyszer kiküldeni a közös hivatali mailcímre.) Zsuzsi akkor azt kérdezte, hogy nem tud-e segíteni? Mivel nem akartam azt felelni, hogy „köszönöm, de nem bírok már embert látni magam körül”, ezért inkább azt mondtam, hogy „kösz, de még egy kis magándolgom is van” – abban nem tud segíteni – ennek ellenére még feljött 14.05-kor, mert ekkor érkezett az a hivatalos mail, miszerint az összes aktát pár héten belül át kell iktatni. Zsuzsi meg feljött, hogy ezen lamentáljon. Persze hogy én is elkeserítőnek tartottam ezt a még újabb fölösleges feladatot, de annyira nem volt már energiám, és annyira szerettem volna, ha elmegy és békén hagy, hogy csak egytagú szavakkal válaszolgattam. Látta, hogy teljesen kész vagyok. Ekkor végre elment szegény.
Szépen összeformázgattam másodszor is a lókoncert-felhívást, picit átírtam a tárgyat, és kilőttem. Azonban a hálózat, ami 13.59-kor, mikor a postát elektronikusan átvettem, még remekül működött, most hirtelen behalt. Újra próbálkoztam, újra nem működött. Egészen 14.35-ig ültem és míg a kávét készítettem be – remélem, nem isszák fel a többiek hétfő reggel – újra és újra kilőttem a mailt, de továbbra sem volt kapcsolat. Káromkodva kinyomtam a gépet és hazajöttem.
Napközben sms-t írtam Barbinak, hogy otthonról fogom felhívni, mert itt nem lehet beszélni (vagyis lehet, de mindig ott van valaki). 16.00-kor felhívtam, nem vette fel, 16.30-kor is hívtam, nem vette fel. 17.05-kor hívtam, akkor felvette, de két perc után letette, hogy épp most jött a lánya, és majd visszahív. Vártam, közben lakáshirdetéseket nézegettem és a Coriolanusra készülődtem. Végül 18.00-kor hívott vissza, amikor épp vécén voltam, és lassan indulnom kellett a moziba… Ezért csak tömören beszéltem vele (különben is előző nap műtötték, éreztem, hogy nem kellemes neki hosszan beszélni): megállapodtunk, hogy hétfőn bemegyünk hozzá lehetőleg Orsi kolléganővel kettesben, és mit vigyünk? De semmihez nem volt étvágya. (Szerintem ez hétfőre változni fog, ezért már be is szereztem neki Szamos marcipános narancsíveket :-)
Ezek után fizikailag a legszívesebben bevettem volna két Seduxent és ágyba bújtam volna, de a lelkemnek kellett a Coriolanus, így kimentem újra a hidegbe – a lelkesedés addigra átmelegített – és hál’istennek, ezt a rettentő munkahetet egy csodálatos színházi/mozis este zárta. Bár minden hét így végződne!! :-)
