a hallgatag macska naplója

Most éppen olyan készülődésben kellene lennem, mint az erdélyi út előtt, de valahogy egyáltalán nem kapkodok és ideges sem vagyok. Holnap indulunk egy hétre Keszthelyre.  Én már pár napja itthon vagyok szabin, vagyis még csak csúsztatáson, de ez lényegtelen.

Inkább lustának érzem magam. Roppant kellemesen telnek a napok; három nap már eltelt a legutolsó munkanapom óta, és máris egész kipihentnek érzem magam. Minden reggel kilenc körül kelek – legalább két-három szundival –; reggelit csinálni még nincs erőm, de azért felkelnék és olvasnék. Ezért gyorsan összedobok egy tejeskávét, annyi még megy. Ezután a tejeskávéval és egy pohár vízzel kiülök a fotelbe, felváltva kortyolgatok a két bögréből, közben olvasok. Így telik el tizenöt-húsz perc. Ha már hatott a kávé és magamhoz tértem, akkor jöhet a reggelikészítés.

Többnyire henyélgettem, olvastam és a neten olvastam érdekes cikkeket; a lakást csak viszonylag rövid időkre hagytam el, mert tudtam, ha elmegyek, abból előbb-utóbb vásárlás lesz, és a pénzzel lehetőleg spórolnom kéne. Még egy „bontatlan” tízezresem van meg pár ezer forint apró, ebből ki kéne jönnöm hó végéig.

A nyaralás félpanziós, tehát kajára alig kell költeni – napközben egy-egy fagyi, azzal kihúzzuk estig – de ha Hévízre vagy Zalakarosra is megyünk, az már rögtön két-háromezer forint lesz. Holott nem is vettem semmiféle felesleges apróságot.

… Jó, tegnap például megvettem azt a növényi hajfestéket, amit majd csak két-három hónap múlva lesz szabad felkennem, de hát ezt egyszerűen muszáj volt megvennem, hogy a birtokomban legyen; de mivel ezt nem mostanra vettem, hanem három hónappal későbbi, a jövőbe történt befektetés, ezért nem is számít :-)

Csomagolnom kéne, de erre még egyszerűen nincs energiám. Most, hogy ’csak’ belföldre utazunk, sokkal lazábban veszem, mint júliusban. Ezenkívül lusta is vagyok, na.

Természetesen pont a nyaralás alatt fogok menstruálni,  ahogy az már oly sokszor előfordult. Ettől durcás vagyok. Hihetetlen, hogy valahogy mindig ilyenkor kell megjönnie!! A négy családi erdélyi nyaralásból három alkalommal menstruáltam. Tisztára ámultam, hogy a negyediket megúsztam. Balatoni nyaralásokból az utóbbi években kb. a felében pont akkorra esett. És őrült mázli, hogy az idei erdélyi társasutazást is megúsztam, ennek fejében viszont a mostani balatoni fog beleesni a sűrűjébe.

Igazából nem zavar, hisz már nincs kánikula, kirándulni simán tudok így is, csak az a nyavalyás fürdés ne lenne. Lehet persze tamponnal fürdeni, de én mindig halál ideges vagyok ilyenkor, és csak stresszelek, hogy mikor kéne tampont cserélni, vagy nem fogok-e átázni…. Még izgalmasabb lesz ugyanez Hévízen vagy Zalakaroson, egy előkelő termálfürdőben.

És Faternak is szólni kell, hogy neem, most nem elég, ha az erdőben leguggolok a bokorba, most nyilvános vécére van szükségem, előtte-utána kézmosással (komolyan nem tudom, a pasik hogyan képzelik el a tampon- vagy betétcserét). Csak pisilni lehet a bokorban, na de ezt nem. Főleg a Balaton környéki kirándulóhelyeken, ahol olyan a népsűrűség, hogy ha pillanatnyilat éppen nincs is senki más látótávolságon belül, amint letolom a gatyámat, azonnal ott terem egy kis kirándulócsoportocska.

Még utolsó gondolatként hozzáfűzném, hogy 23-án, szombaton indulunk nyaralni, de a menstruációm már 20-án, szerdán elkezdett jelentkezni, de azóta sem kezdett rá úgy istenigazából, hogy legalább a nehezén túl legyek, nem, hanem csak úgy pöttyözget meg foltozgat még most is; biztos vagyok benne, hogy majd holnap induláskor fog rázendíteni, hogy már Székesfehérváron meg kelljen állnunk…

Meg sem próbáltam cickafark- meg rozmaringteával előrébb hozni, miután már több erdélyi út esetében kipróbáltam ezt (plusz vörösbort, hasi tornát, meditációt és fohászkodást), és mindegyikkel csak azt értem el, hogy pont a nyaralásra érkezett. Szóval idén ezzel már nem fárasztottam magam.

Mindegy persze, ez legyen a legnagyobb gondom, hogy nyaralás és menstruáció egybeesik! Nekem pont elég öröm, hogy Keszthelyen lehetek egy erkélyes szállodaszobában, friss levegőn, a Balaton partján, valami jó kis krimit olvasgatva, és a reggelit-vacsorát nem nekem kell főznöm, hanem elém teszi a pincér (ugyanő el is mosogat). És csönd lesz és nyugi.  – Bár, nekem mindig késik a biológiai órám, és minden indulás előtt „nem is vagyok olyan nyaralós hangulatban”, aztán pedig hazaérkezéskor is szenvedek, mert úgy ott maradnék még. Ez mindig így van, most is így lesz, nyilván :-)

Hivatalos szabit csak jövő hétre vettem ki, amikor is Balatonon leszünk, de tavalyról még maradt három nap csúsztatásom. Ebből egyet szeptember elsejére tettem, kettőt augusztus 21-22-ére, a főnök pedig- a pangó ügymenetre tekintettel – a 20-a előtti két napból az egyiket elengedte mindkettőknek.

Így én hétfőn végeztem az összes munkámmal, végrendelkezést írtam a kolléganőknek, elzártam a magáncuccaimat (köztük a nescafét) a zárható íróasztalfiókomba, és mától itthon vagyok :-)

… Tegnap nagyon hisztis hangulatom volt délután, nem ingerült vagy dühös, hanem inkább olyan kétségbeesett voltam. Ebben szerepe lehet az allergiának, a közelgő menstruációnak, de főleg az, hogy totális a bizonytalanság a munkahelyen. Illetve nem most azonnal várható változás, hanem részben az őszi választások után, részben jövő év elejétől, az még valamelyest odébb van. De most éppen azért voltam nyugtalan, mert a főnök elmegy – pedig mennyire fohászkodtunk, hogy ne jöjjön össze neki! – és a kurvára fárasztó Editke lesz helyette. Őt nehéz elviselni, de még ennél is jobban aggaszt, mi lesz úgy összességében a csapattal? A főnök mindig olyan pöpecül lerendezett szinte mindent, egyáltalán nem hiszem, hogy ezt Editke is így fogja tudni majd. De hát mindegy, nincs mit tenni… És most nem is akarok erről többet írni, majd valamikor máskor.

Tegnap olyan hangulatom volt, hogy sírni vagy szeszt inni, esetleg Seduxent bevenni akartam volna, vagy, ha nincs nyár, meleg és iszonyat turistaszezon, akkor elmentem volna futni akár tíz kilométert is. A sör és a Seduxen között haboztam. Végül sört nem vettem, mert abban kalória van. A nyugtató viszont károsítja a májat. Szerencsére felfedeztem a polcon azt a tokaji szamorodnit, amit még a tavalyi szülinapomra kaptam Fatertől. Nem tudtam, megromlott-e mostanra vagy sem, megkóstoltam és teljesen jó volt. Mindössze egy deci volt csak, de azt megittam, és jólesett. Ezenkívül macskagyökér-tablettát ettem, este olvastam az Emma meg ént, amitől szépen könnyeztem is, és végül elaludtam és nagyjából végigaludtam az éjszakát.

Ma már jobb hangulatban keltem fel. Kiültem a dohányzóasztalhoz az Emmával és egy tejeskávéval, és kávézgatva olvastam. Istenem, mennyire imádom a ráérős reggeleket, amikor nem kell kapkodni, és lehet tejeskávéval, olvasgatással kezdeni a napot!

Ezután reggeliztem és hajat mostam, és délben el kellett indulnom, mert A galaxis őrzőit terveztem megnézni, és időben át kellett venni a rendelt jegyet. A film nem volt rossz, bár még jobbra számítottam, annyira dicsérték a neten. De már rég voltam moziban, így mindenképp jólesett az élmény. Sajnos a WestEndben elég nagy tömeg volt, pedig arra számítottam, hétköznap kora délután talán kevesebben vannak. Kiment a fejemből, hogy iskolaszünet van és a Szigetnek csak most lett vége, biztos itt kóricál még egy halom külföldi.

Sajnos a külföldi turistákkal tele lett a hócipőm az utóbbi egy hétben. Sziget volt, én a Sziget felé vezető úton lakom, dolgozni pedig a város belsejében, így folyamatosan belefutottam a külföldi tömegekben. Mindig minimum öten voltak. Miért kell mindig mindenhová egy komplett úttörőőrssel járni??

De a lényeg, hogy most két hétig nem kell dolgozni. – Persze a házimunka is munka, hogy anyámat idézzem :-) Már kajáltam nagy adag kukoricát, paradicsomot és kiflit, és sajnos úgy érzem, hogy nemsokára csokit is fogok. Aztán végigolvasok a neten olyan hosszabb cikkeket, amikre eddig sosem volt időm. Kiolvasom az Emma meg én folytatását, összeállítom a listát, hogy miket vigyek a nyaralásra, és igyekszem egyáltalán nem gondolni a benti dolgokra, azokon úgyis csak felhúzom magam.

Újabban ritkán írok blogot. Pedig napközben mindi eszembe jut erről-arról, hogy ezt le kellene írni, aztán mire eljön az idő…. Hazaérek, megkajálok, rápillantok a netre, és addigra már este van, és/vagy teljesen elfogyott az energiám. Ha pedig meló után még megyek valamerre, akkor pláne nincs erőm írni is.

Lehet, hogy a meleg miatt van – még mindig 30 fok körüli, párás idő van –, vagy a véradás  gyengített le… Holott sok dolog foglalkoztat.

Múlt héten Orsi kolléganőm talált egy hirdetést a futanet.hu-n, miszerint október 11-én kis, 3,2 km-es futóverseny lesz a Városligetben. Ő még aznap el is ment és benevezett. – Becsülöm őt, mert csupán egy évvel ezelőtt kezdett futni, de igen komolyan veszi, sőt az augusztus 30-i Brutálfutásra is benevezett már! … És két évvel idősebb nálam! (= csoda, hogy még él, hehe…)

Én még sosem voltam futóversenyen, egyrészt mert eleve utálom a tömeget, másrészt nem futok valami gyorsan – idővel be tudok lendülni, de az akkor sem egy versenytempó –, harmadrészt, mert a futóverseny lényege pont ez: tömegben és gyorsan futni. Szóval nem az én világom!

… De ez a városligeti futóverseny megpiszkálta a fantáziámat. Végül is nem most hétvégén lesz, hanem ősszel, amikor kellemes hűvös lesz, ideális futóidő. És sokára, vagyis addig még felgyúrhatom magam. Valamint, csak 3,2 km, ami általános iskolás koromban hihetetlenül soknak tűnt („háromezer métert futottunk!!!” c. tornaórai horror :-) – de most már, amikor a Szigetkör 5,3 km és elég simán sikerül, meg a rakparti oda-vissza távjaim is kb. 5,3-5,4 km-ek, hát a 3,2 km már igazán nem tűnik egy hosszú távnak.

Szóval még vacillálok – szeptember közepéig lehet a legolcsóbbért nevezni – de asszem, elmegyek. … Baromi szokatlan tőlem, mozit, színházat leszámítva soha nem megyek tömegbe :-)

Orsó aszonta, a nevezési lapon meg kellett jelölni, hogy hány perc alatt futunk egy kilométert. Hát, ez ciki lesz…! Persze az köztudott, hogy lassan futok. De most már jó ideje csakis hajnalban teszem ezt, a délutáni/esti turistajárásos tömeg miatt. Márpedig én bagoly típus vagyok. Felkelek ugyan 4.30-kor, mert szól a vekker, bemelegítek és nekilódulok a rakpartnak 4.45-kor, de hát az csak vicces kis vonszolódás, igen messze van a legjobb formámtól.

Az utóbbi időkben ráadásul apróbb nehézségeim is voltak, amikor először tejeskávét, később pedig koffeines pezsgőstablettát toltam be futás előtt. Ezektől királyul magamhoz tértem és szép tempóm lett, azonban a visszafelé úton, hát…. Mondjuk úgy, hogy az éhgyomorra bevitt koffein és a 35 perces rázkódó mozgás nem egymás jó barátai. Több alkalommal is épphogy az utolsó pillanatban értem be a bejárati ajtón.

Ezért leszoktam a koffeinről, és csak magnéziumtablettát meg pár falatot eszem futás előtt (plusz víz persze), emiatt viszont gyakorlatilag félálomban vagyok, semmi lendület, semmi energia, harci tűz, versenydüh.

Múlt pénteken háromszor meg kellett állnom és belegyalogolni, mert olyan gyengeség lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, összeesem, mint egy kis Hamupipőke. Ez valószínűleg még a július 31-i véradás miatt volt, és eléggé megijesztett. Olyan ványadtnak éreztem magam – kivételesen –, mint ahogy kinézek :-D Ugyanis állandóan ványadtnak nézek ki, de ehhez képest elég erős vagyok. Na, pénteken nem így volt :-(

Most hétfőn már egyszer sem kellett belegyalogolnom, egyhuzamban futottam végig a távot, viszont igen lassan, mert belegyorsításkor úgy éreztem, nem bírom. Emiatt aztán a jó esetben 39:00 alatti időmből szépen 40:07 lett.

Ebből csak annyi a lényeg, hogy kiszámítottam a perc/km hányadosomat. Azt már tudom a menő futóblogokból és –fórumokból, hogy a jobbaknak 6, esetleg 5:30 körüli az idejük. Hát az enyém, miután a Google műholdas térképén egy vonalzóval kiszámítottam a távot és elosztottam vele a futott időimet, szóval jócskán 7, sőt 7:30 fölött volt :-(

Nagyon elkeseredtem, mert arra számítottam, hogy azért ennél jobb vagyok. De egyszerűen nem bírok sebességet fokozni (legalábbis hajnalban, kávé nélkül). Vagy tartok egy egyenletes, kényelmes lassú tempót, ami idővel szépen begyorsul és a végére talán hajrázok is; vagy rákapcsolok én, de akkor kiköpöm a tüdőmet és szétrobban a szívem. Ami idegesítő, tekintve hogy évek óta "futok". Ez van, kész…

Azért persze megpróbálok majd ráfeküdni a sebességfokozásra, valamennyire csak sikerül. Az a baj, hogy mintha nem jönne megfelelő mennyiségű levegő a tüdőmbe. Nem vagyok én bálna…

Az az egy vigasztal, hogy Orsi sem sokkal gyorsabb nálam, és mégis benevezett, sőt a nevezőirodában nem röhögték ki és nem mondták, hogy menjen inkább sakkozni. Ezért talán két hónap múlva csak akad ott még egy-két ember, aki nálam is lassabb lesz. … Ha pedig mégsem, hát valakinek utolsónak is kell lennie :-) A nevezési csomagban reggeli meg rajtszám is van, legfeljebb menő emlékeim lesznek arról a napról :-)

A Twin Peaks két hét alatt tisztára felborította az alvásciklusomat. Mert most leadja a királyi tévé, ez király, és elhatároztam, hogy meg is nézem, mert a kilencvenes évek elején nagyon tetszett, sőt talán valamikor később is láttam még, de már évek óta nem. Na majd most!

De persze nem lehet 20.00-kor, vagy ne adj’ isten 19.00-kor kezdeni, mert a gyerekek.

Persze a mai gyerekek dörzsöltebbek, mint két harmincöt éves összesen, de sebaj, azért este nyolckor csak tévémaci, híradó, vízilabda meg más baromságok mehetnek, és a kicsit is izgalmas krimi-thriller sorozat kezdődjön késő este, de jó későn ám, hogy a dolgozó emberek nehogy véletlenül kipihenten mehessenek másnap melóba. Mert nemhogy este tízkor kezdik, de inkább fél tizenegykor, tizenegykor vagy még annál is később.

Két hete mindennap lefekszem ezért este nyolckor, kilenckor – amikor még egyáltalán nem vagyok álmos -, aztán megszólal az ébresztő, szenderegve végignézem a Twin Peakst, majd tovább alszom reggelig.

… Persze amikor valami rémisztő jön, akkor a szendergés átcsap vakrémületbe, feloltom a kislámpát és néha még olvasgatnom is kell a visszaalváshoz, de alapvető a félálomban bóbiskolás nyitott szemmel. Volt olyan, hogy egy pillanatra behunytam a szemem egy uncsibb résznél, és mire kinyitottam, már a következő műsor ment.

 Aztán meg nem tudom, minek veszek nyomtatott rádióújságot, amikor a valós tévéműsor azt egyáltalán nem követi. Volt, hogy 22.20 volt leírva a rádióújságba, de igazából csak 23.05-kor kezdték. Ez két napig így ment, harmadnap már a neten csekkoltam le. Sosem stimmelt a nyomtatott műsorral.

A múlt héten hétfőn direkt végignéztem a heti TP-k kezdési időpontjait az internetről is, kivételesen összepasszolt a rádióújsággal, nagyon boldog voltam. Egészen addig, míg a második évad első része – igen, ennek két évada van! és a második 22 részes! – el nem kezdődött: az én órám szerint 23.05-kor, amikor is felébredtem és bekapcsoltam a tévét, de valahogy addigra már gyanúsan előrehaladtak az események, és vége is lett a résznek a leírt 00.35 helyett 00.05-kor. Kiderült, hogy hiába néztem hétfőn a műsort, az utolsó napon mégiscsak előrehozták félórával. Köszi! Most már sosem tudom meg, mi volt abban a félórában.

Az lenne az ideális, ha hazaérkezés után azonnal le tudnék feküdni és aludnék a TP-ig. Barbi ezt meg tudja csinálni, de én képtelen vagyok rá. Eleve a munkaidő végén kezdek magamhoz térni, hazaérkezve tisztára felpezsdülök. Kajálok, bekapcsolom a netet, megnézem a híreket, Facebookot stb., aztán fürdeni is kell, eddigre már legalább este nyolc óra van. Kikapcsolódásul még olvasok: este kilenc. Akkor egy óra alvás, ami épp akkor szakad meg, mikor igazán mélyen kezdenék aludni.

Aztán az agyam átáll a filmre – mert nem mindig szendergek, mégiscsak ott lapul bennem a filmrajongó, még éjszaka is – és azon kezdek agyalni, aztán, mire végre istenigazából elaludnék, már megszólal a reggeli ébresztő.

Múlt héten futottam is hajnalban, az pedig még rémesebb, mikor ez a reggeli ébresztő még egy órával korábban szólal meg.

Hazaérkezés után már csak azért sem tudok rögtön aludni, mert 18.20-tól a Jóbarátok szokott kezdődni – ez pontosan ekkor, hiába, nem királyi tévé – és azt többnyire megnézem, mert olyan kis aranyos, és jól kikapcsol a napi stresszből. Tehát ha 17.15-kor hazaérek, kaját csinálok 18.00-ig, megeszem 18.20-ig, még ekkor végig kell nézni a Jóbarátokat, ami 19.20-ig tart, és fürdeni csak ezután lehet.

Úgyhogy most azon gondolkodom, hogy talán elköszönök a Twin Peakstől. Nagyon csípem még mindig, de ez a szakaszos alvás teljesen tönkrevágja a bioritmusomat. Aztán meg sajnos nem is mindig egyformán nekem tetsző részekből áll, hanem például ott vannak ezek a teljesen elszállt álomjelenetek, amiktől hülyét kapok, ráadásul húsz percen keresztül kell bámulni ezeket, mert a rendező teljesen beléjük zúgott…. Miközben én megőrülök a táncoló törpéktől meg a vörös kárpitos szobától, tessék öt perc alatt összefoglalni az álmot és gyerünk tovább! – Azt már meg sem említem, hogy miféle nyomozás az, ami a nyomozó álmaira épít, mert ez a Twin Peaks :-)

Talán még kitartok egy hétig, mert a rádióújság szerint – amennyire annak hinni lehet ezek után … - jövő héten már kinyomozzák Laura Palmer gyilkosát, amire ugyan emlékszem húsz év távlatából is, de azt még jó lenne látni. Utána viszont aludni fogok esténként. Sajnálom, mert tényleg nagyon bírom, de így nem lehet huzamosabb ideig melóba járni. És még jó, hogy most éppen nincs valami pörgős időszak odabent.

Amennyire izgultam az utazás előtt, annyira szuper volt az az öt nap! :-) Persze, mindig így szokott lenni, de én mégis mindig izgulok.

Indulás előtti idegeskedésemben egy pillanatra szinte kívántam, hogy bárcsak már a hazaérkezés utáni hétfő reggel lenne… Hát, nagyon hamar eljött az a hazaérkezés utáni, hétfő reggel :-( Még jó, hogy dolgoznom nem kellett aznap.

Akarok írni az erdélyi öt napról, de olyan csodás volt és olyan gyorsan elszállt, hogy még mindig csak ízlelgetem az emlékeimet. Egyszer majd – amikor nem lesz 32 fok és 90 %-os páratartalom a lakásban – leülök és megírom az utat, de most még nem.

… A vasárnapi hazaérkezés utáni kedden már dolgoztam, aminek előnyei is voltak. Például fél hatkor keltem, és mire istenigazából felforrósodott volna a lakás, már a munkahelyen voltam. Ahol persze szintén nincs valami hűvös.

A kollégák fele vetésforgóban mindig szabin van, ez a nyári dolgozás egyik nagy előnye. Most például a paraszt Mari megy el másfél hétre, egyidejűleg a főnök is, noha ő kevésbé zavaró tényező, mint az előbbi. Munka sincs túl sok. Igazából az a rossz, hogy nagy a hőség, nem jár a levegő, hiába nyitunk ki mindent, és az ember még csak a munkában sem tud elmerülni, mert nincs sok csinálnivaló. Bár lehet, hogy így a jobb. Ha most beesne valami rettentő fontos, odafigyelést igénylő izé, arra meg nem tudnánk koncentrálni a meleg miatt.

Két dolgot vártam nagyon július hónapban: az egyik az erdélyi út volt, a másik pedig a Majmok bolygója második része. Az első rész 2011-ben nagyon tetszett.

Azt pedig annak idején meg sem akartam nézni, mert minek, és mert minden mozifilm előtt benyomták az előzetesét, és már torkig voltam vele. Aztán a kezembe került az aktuális VOX, ahol megírták, hogy Andy Serkis játssza a főmajmot.

Erre természetesen azonnal felkiáltottam magamban: „Az más!” és 180 fokos fordulattal, várni kezdtem a filmet. Andy nagyon, de nagyon nagy kedvencem Gollam óta, amiért akkor és ott egyetlen szó nélkül a kezébe nyomtam volna egy Oscar-díjat. (Nem érdekel, hogy CGI volt – azt akkor is ő játszotta el!) Ugyanez az érzés fogott el a 2011-es Majmok nézésekor, mert a Caesar nevű majom pont ugyanilyen zseniálisan volt eljátszva, szerencsére viszont nem volt tudathasadásos őrült kis izé, hanem becsületes állat. Fejben odaítéltem Andynek egy második Oscart, így ő az én szememben két Oscar-díjas színész, akár van neki igazából, akár nincs.

Ezzel nem vagyok egyedül, minimum tíz különböző filmes oldalon száz különböző fórumozó – csak Magyarországon – követelte neki az Oszit, nem beszélve a hivatalos filmkritikusokról, sőt petíció is indult a CGI-alakítások színészi Oscarja miatt; bár ez nem jött össze, de a közönség megbecsülése ezen a szinten maradt.

Az új Majmok bolygója (Forradalom) nagyon jó volt arra, hogy megvigasztaljon az erdélyi hazautazás miatt, de gyengébb volt, mint az első rész. Az elsőben ugyanis az emberszereplők is igen jók voltak, itt azonban Gary Oldman kivételével meglehetősen papírmasék, a női főszereplőt pedig kukázni kellett volna, mert semmi funkciója nem volt, a szar dumákon kívül.

Na de! Ott volt Caesar, aki már nagyon tekintélyes vezére volt a majmoknak, olyannyira, hogy ha szólásra emelkedve kinyitotta a száját, még a nézőtéren is befogtuk a pofánkat; és olyan pillantása volt – ha dühös volt –, hogy legszívesebben lebújtam volna a székem alá. És ott volt a negatív főszereplő Koba, aki már az első részben is felbukkant, de itt kinőtte magát, mivel végül ő robbantotta ki a nagy csetepatét. Iszonyú jó volt a karakter, a sok szenvedésen átment, rusnya majom, aki gyűlöli az embereket, és amikor végre alkalma van, odacsap. Igazi jó pszichopata majom volt, Toby Kebbell alakításában, akit a Spílerben láttam eddig mindössze, és ott csak egy vagányabb rockergyerek volt, de innentől majd komolyabban veszem. – Persze neki nem lett jó vége, de ez várható is volt.

Szóval egész jó kis filmélmény volt, de nem annyira, mint az első, és nem akartam ötször megnézni, mint az Így neveld a sárkányodat 2.-t, hanem csak kétszer, és ez elég is volt.

Múlt vasárnap 34 fokos hőség volt, ezért Faterral strandra mentünk. – Vonakodni szoktam a strandtól, mert vagy épp menstruálok, vagy túl kövér vagyok ahhoz, hogy fürdőruhában mutogassam magam, vagy csóró vagyok a strandbelépőhöz, de ezúttal nem találtam kifogást, és én is szívesen hűsöltem volna, így beleegyeztem. Szombaton Majmok, vasárnap strand, jó kis hétvége ez!

A Csillaghegyi strand a kedvencem a hideg vizével, nagy területével és viszonylagos néptelenségével, így odamentünk. Ráadásul a jegy 900 Ft.

Sajnos mikor odaértünk, láttuk, hogy ez utóbbi tényt mások is észrevették. Már délután 14.00 volt – reméltem, hogy addigra már mindenki kint lesz a strandon, aki oda akart menni –, de mégis úgy kilencven ember állt sorba a pénztárnál. Természetesen ebből csak egy volt nyitva, mert miért is ne.

Gondolkoztunk, várjuk-e végig a sort, de mindenki tíz percig szarozott a pénztárnál, így láttuk, hogy este ötre jutnánk be. Átmentünk a Rómaira. – Fater Pünkösdfürdőre akart, de én megvétóztam. – A Római csak egy megállónyira volt. Nem állt sor előtte. Ebből rögtön sejtettem, hogy itt drágább a jegy.

Valóban, 2.600 Ft volt a felnőtt belépő, de akkorra már annyira vágytunk rá, hogy vízben legyünk, hogy már ez sem érdekelt. 35 fok volt, ránk izzadt a ruha, a hátamra tapadt a hátizsák, vizet akartam! A kabinjegy még 600 Ft volt. Jó, mindegy…

Átöltöztünk és Fater rögtön belement a legnépesebb medencébe. Én addig a polifoamon olvastam, de előtte lezuhanyoztam, így már istenien éreztem magam :-)

Kerestünk egy viszonylag néptelenebb helyet. A Rómainak is nagy a területe, és én még hátrébb vonultam volna, de Fater szeret mindennek a központjában tartózkodni, így kompromisszumként egy közepesen nyugis fa alá települtünk.

Három medencét láttam: az egyik a gyerek volt, oda nem mentem, a másik az úszómedence. Ebben úszkáltam, mert ez viszonylag hideg volt, és kevesebben voltak benne, mint a nagy medencében. Sajnos így is túl sokan. Például a sekélyebb végében a szülők a négyéves kölykeiket tanítgatták úszni, karúszóval, így a rendes emberek már nem tudtak végigúszni egy-egy hosszt. Miért nem mennek a gyerekmedencébe a törpékkel?? Az direkt erre a célra van!

A nagymedence már száz méterről láthatóan tömve volt, de egyszer azért belesétáltam. Diszkózene bömbölt a partján, három vízicsúszda csatlakozott bele, egy-egy ember között 15 cm volt, a parton pedig a Macska-jaj komplett szereplőgárdája pihengetett, akiknek a családonként 8-15 gyereke mind a medencében volt. Ezen okok miatt úgy húsz másodperc múlva ki is jöttem a vízből, vissza a jó kis árnyas fánk alá.

Mivel nem hordok bikinit, csak egyrészest, az pedig jól megtartja a nedvességet, kellemesen hűvös érzésem volt az egész strandolás alatt, még mikor nem is voltam a vízben. Olvasgattam egy krimit és közben nem volt melegem. Már pusztán ezért az élményért megérte kijönni, de a tömegre és a drágaságra tekintettel – nem először – elhatároztam, hogy nyáron, főleg hétvégén, főleg hőségriadóban, soha többet nem jövök strandra.

Holnapután hajnalban utazunk Erdélybe. Tiszta ideg vagyok. … mint mindig utazások előtt.

Nem fogok-e itthon felejteni valami rettenetesen fontosat, amire csak éles helyzetben döbbenek majd rá? Mi lesz, ha rámjön a fogfájás vagy a vakbélgyulladás?

Ma voltam lakbért fizetni, ezen is paráztam. Valamiért lakbérfizetéskor mindig marha ideges vagyok. Egyfelől persze teljesen természetes helyzet, bérelek egy lakást, aminek havonta fizetem a bérleti díját meg a rezsit.

De másfelől valahogy tök furcsa szituáció! Másvalakinek a lakásában lakom, nem a családommal, nekem már ez is szokatlan – még mindig –, és lakbérfizetéskor mindig ezt érzem.

Attól is félek, hogy betörnek a lakásba azalatt az öt nap alatt, míg távol vagyok. Valamint hogy felrobban valami elektromos szerkentyű – lásd Harcosok klubja –, vagy a pókok betelepednek. Tegnapelőtt agyon kellett csapnom egy rohadt nagyot, akiből ha megnő, valószínűleg keresztespók lett volna. És mindezt a lakáson belül!! Az erkélyről jönnek be ezek a rohadékok.

A szibériai sztori olvasása óta esténként rám tör a félés; eddig soha nem zavart, sőt kimondottan élveztem, hogy egyedül lakom egy idegen lakásban, de egy hete konkrétan félek a sötétben. A rádiót szoktam bekapcsolni ilyenkor, egészen halkan, ennek a hangja meg a fénye azért megnyugtat.

Akartam írni az Így neveld a sárkányodat 2.-ről is, amit a mozipremier óta láttam egyszer-kétszer (jó: négyszer :-), de nincs hangulatom írni a filmről, illetve nem tudom összeszedni magam, hogy alaposan átgondolt mondatokat írjak egy témáról. Szétszórt és ideges vagyok most hozzá.

Pénteken volt Rozi nyugdíjas búcsúztatója, ami rémes volt. Mármint rajtam kívül valószínűleg mindenki élvezte, én viszont utálok húsz ember között ülni, és hallgatni az álszent sódert, hogy mennyire fog hiányozni stb., miközben az összes beosztottja utálta, mint a szart, és számolta a napokat, hogy végre eltakarodjon. Sajnos a főnök mániája, hogy az ilyen nagyobb ünnepségeken összecsődít mindenkit, és beszédeket mondanak, így az eleve pénteken 12.00-kor kezdődő „bulin” 13.00-kor még mindig csak a locsogás ment. Ezután kezdtek csak kajálni, és mikor végre befejezték, mehettünk mosogatni (Végre leléphettem.) Eldobható tányérokból ettek, de utána jött a kávézgatás természetesen, szóval annyi volt a mosogatás, mint egy húzós munkanapon. Igazából túlóráznom kellett. Én egy falatot sem ettem, mert ekkora tömegben egyszerűen nem bírok enni, és mert ezt tudva, már előre megebédeltem a palacsintázóban.

Ezért most az is nyugtalanít, hogy a főnök nem veszi-e személyes sértésnek a bulin tanúsított látható érdektelenségemet, és nem kerül-e veszélybe az állásom emiatt?

Az Erdélybe utazásnak marhára örülök persze. Már eleve annak is, hogy Fatert nagy nehezen sikerült rábeszélnem :-) Buszos út, aminek vannak előnyei meg hátrányai is. Nyilván kötött a program, viszont hoznak-visznek minket, nem kell azon aggódni, jön-e vonat hazafelé.

Buta dolog, de buszos csoportos utakon mindig a pisilés miatt aggódom a legjobban. Alig merek inni, hogy – jó közérzettel – kibírjam a következő technikai szünetig. Ez napközben még OK, de reggel, amikor egész éjjel nem ivott az ember, csak meg kell inni 1-2 pohár vizet, nem beszélve a kávéról, ami nélkül nem tudok működni, és ami viszont vízhajtó. Nekem viszont valahogy lassú a veseműködésem, és a reggel lenyelt folyadék utolsó cseppje másfél-két órával később szokott kitávozni belőlem.

Ez az indulás reggelén talán nem akkora probléma, én szabom meg azt a hajnalt (majd felkelek 3.00-kor, hogy 3.30-kor befejezzem a folyadékbevitelt, mert 5.30-ra jön Fater a ház elé). Na de a többi reggeleken? „Reggeli nyolckor, indulás kilenckor.” Ha lenyelem a kávémat 8.10-kor, az 10.00-ig igenis hatással lesz rám… Baromi szar érzés úgy nekivágni egy buszos útnak, hogy felülök a buszra, de negyedóra múlva már érzem, hogy inkább leszállnék.

A családi nyaralásokon ez nem (annyira) volt gond, szólt az ember, hogy álljunk félre és kész. Sőt, direkt remek dolog volt, hogy tesómmal és sógornőmmel utaztunk, mivel ők viszont derekasan fogyasztottak folyadékot – velem ellentétben –, így mindig tudtam, hogy ha nekem kell, akkor nemsokára nekik is egészen biztosan kell, és akkor nem nekem kell kérni, hogy álljunk meg :-)

Ha, mondjuk, nem lesz nagy meleg, akkor megoldható, hogy egészen minimálisat igyak napközben. Mert pl. most hétvégén, amikor Faterral csaptunk egy kellemes kiruccanást a Remetehegyre, akkora volt a hőség és a fülledtség, hogy muszáj volt inni. Igaz, a zömét kiizzadta az ember, de egyszer akkor is el kellett vonulnia a bokrokba mindkettőnknek.

Ez Marosvásárhely közepén, negyven másik ember társaságában kicsit ciki lenne.

Tényleg nem tudom, hogy csinálják mások. Állítólag van, aki naponta összesen 3-4 pohár vizet ha megiszik. Ez WC szempontjából szuper dolog, na de szeretném látni az illető veséjét. Vagy nem szárad ki a szája reggel tízre?

… Hmm, mostanra hatni kezdett a macskagyökér & orbáncfű tabletta, és az alkoholmentes sör is, így kissé nyugodtabb vagyok. Vagy talán azért, mert most kiírtam magamból? De holnap lesz az utolsó itthoni napom (szabit vettem ki, pontosabban csúsztatok), és tudom, hogy ébredéskor már görcsbe áll majd a gyomrom, hogy mit kell vásárolni, mit kell kimosni és becsomagolni, és hiába akarok majd jó korán lefeküdni, hogy pihenjek indulás előtt, biztos, hogy éjfélig fent leszek és totojázok.

Remélem, az élmények megérik majd az előzetes parát :-)) Próbálom azzal vigasztalni magam, hogy eddig még minden egyes buszos, csoportos utam fantasztikusan sikerült, hát pont az erdélyi ne sikerülne?? Ahová végre Fatert is elvonszolom magammal?? :-)

Leraktam a hajra való Mannaszappant és vettem egy flakon Alverde koffeines sampont, amivel már régen szemezek. És az történt, hogy kedden reggel megmostam a hajamat az Alverdével, aztán kedden, szerdán, még csütörtökön is tök jó volt; sőt még pénteken is (a negyedik napon!) olyan kóserül bírta, hogy épp csak feltűztem a homlokom feletti tincseket egy pici rákcsattal, és így mentem dolgozni, pedig nyugdíjas búcsúztató is volt, szóval egy egész társaság látott; de mégis, a haj olyan pöpecül bírta, hogy nem féltem így mutatkozni a sereg előtt.

Sőt, még szombaton – az ötödik napon – sem volt elviselhetetlen a haj, a tetején ugyan látszott már a csapzottság, de a tövénél lévő 2 cm után szinte normális volt, így rátettem egy széles hajpántot és így mentem emberek közé. Ez évtizedek óta nem fordult elő, hogy ötnapos hajjal kimehettem volna az utcára!

Lehet, hogy a koffeines sampon tesz jót a hajamnak (olvastam a neten a véleményeket, a göndör/száraz hajúakét inkább szárítja ), vagy csak „megkönnyebbült” a Manna ápoló olajai után, de a lényeg, hogy az eddiginél sokkal több ideig kibírta hajmosás nélkül, hurrá! :-)

A Mannát persze nem dobtam ki, hanem Barbinak ajándékoztam.

A hajhullás sajnos különösebben nem csökkent :-( De mivel sok helyen olvastam, hogy hajmosás után a haj nagyon sérülékeny, ezért a vizes hajat nem szabad fésülni, elhatároztam, kipróbálom ezt. Még soha nem fordult elő, hogy hajmosás után ne fésültem volna meg, és egyáltalán, hát hogy szárad meg az a haj, úgy összevissza, ahogy gubancosan kijövök a törülköző alól?... Mindenesetre, ma nem fésültem ki – vasárnap van –, hanem csak egyszerűen leültem olvasgatni a gubancos, vizes hajammal. Egy idő után éreztem, hogy a gubanc valahogy kisimul,  lelapul, és a végére egész normálisan kinéző, leheletnyit hullámos haj lett a fejemen.

Persze az a tincs, ami valaha a frufrum volt, és minduntalan függőlegesen a pofámba akar esni, az most is a pofámba esik, de most valahogy jobban néz ki az esése.

Hmm, ha ezek a módszerek beválnak, akkor végre a hajmosásaim megint rövidebbek lennének 25 percnél, és kellemes laza hajam lenne, fésülés nélkül. De szép is lenne! :-)

Misztikus és hátborsós hangulatban vagyok két napja, amióta kora este egy rejtélyes sztorit találtam a neten és azóta ez kering az agyamban :-)

A keddi munkaszüneti nap zárásakor még olvasnivalót keresve bóklásztam a hálón, és akkor botlottam bele abba az 1959-es szovjet sztoriba, amiről egyébként már hallottam korábban, csak nem ennyire részletesen. Egyetemisták elmentek kirándulni a hegyekbe, de mind a kilencen meghaltak, eléggé rejtélyes körülmények között. Az alap sztori szerint éjszaka kimenekültek valami elől a sátorból a mínusz 20 fokba, sokan hiányos öltözetben, aztán már csak a holttesteiket találták meg különböző érdekes sérülésekkel és elhelyezkedésben.

Már ettől megborzongtam, ráadásul elkezdett alkonyodni. A történetet nagyon szép részletesen leírta a Konteó blog, és még csak ezután kezdődött 1.500 komment!

Mire elolvastam a sztorit, majdnem besötétedett, és a kommentek csak még egyre félelmetesebbé tették a hangulatot. Eleve, mitől kezd el kilenc ember – akár pánikszerűen, akár „csak úgy” – kimenni a mínusz húsz fokos februári hidegben éjszaka? (Szerintem persze eleve őrült az, aki februárban az Urálban többnapos, síelős, sátorban alvós túrára megy.)

Volt mindenféle felvetés az ufóktól kezdve a bennszülötteken keresztül a fegyverkísérletig, amerikai ügynökökig, erdőben rejtőző szökött fegyencekig, hirtelen rettentő erős szélig bezárólag. A halottak sérülései is iszonyú érdekesek voltak. – Mondom ezt most, még világosban. Először olvasva, sötétben, inkább iszonyú ijesztőek voltak :-)

Mivel az internet csodálatos dolog, sok kommentelő hozzáfért az eredeti boncolási és nyomozási anyagokhoz és ezeket is betették lefordítva. Száz hozzászólás elolvasása után teljesen sötét lett, és bennem tudatosult, hogy egyedül vagyok egy üres lakásban, nyitott erkélyajtóval. De a sztori túl érdekes volt ahhoz, hogy abbahagyjam és lefeküdjek aludni. Különben is, már annyira be voltam tojva, hogy inkább ébren maradtam, mintsem a sötétben egyedül lefeküdjek… Ebből a remek logikából fakadóan tovább olvastam, mert borzasztó izgi dolgokat írtak le, és nagyon sok okos ötletet vetettek fel a kommentelők, amikre nem is gondoltam, és addig volt jó, amíg nem jutottak eszembe ilyenek. Hidegháború volt ugye akkoriban, és ki tudja, a szovjetek micsoda fegyverkísérleteket, katonai emberkísérleteket, robbantásokat és más iszonyú dolgokat próbálgattak az ilyen elhagyatott hegyvidékeken…

Mert persze az a vidék rohadtul távol esik mindentől – mondanom sem kell, azonnal rávetődtem a Google Mapsra – de nem úgy, mint mondjuk a Rám-szakadék, hanem úgy, mintha innen Csíkszeredáig nem lenne emberi település.

Természetesen ilyen helyre kell menni túrázni! Remek! :-D

… Először este 22.00 lett, aztán 0.15, és mire végigolvastam az összes hozzászólást, már éjjel 2.20 volt. Ekkorra már nem is féltem, annyira elfáradtam. De azért féltem annyira, hogy szó szerint örültem, hogy már fél három van, és csak két órát kell kibírnom a sötétben, mert fél ötkor már világos lesz :-)

Konkrétan úgy féltem, mint állat, de már elájultam a fáradtságtól.

Tegnap nem volt idő tovább olvasgatni, mert anyámmal palacsintáztunk és csak este fél tízkor értem haza. Az eredeti posztot ugyanis egy másik linken tovább lehetett kommentelni, és még úgy 3.000 hozzászólás született a témában – 2011. novemberi az eredeti bejegyzés – így nem maradtam olvasnivaló nélkül.

A munkahelyen is megnyitottam a linket és oda-odapillantottam napközben. Ugyanolyan borzongató volt, mint gyerekkoromban, amikor a Belphegort néztük, és még nappal is féltünk, mert bár világos volt, tudtuk, hogy egyszer majd este lesz és akkor jön a fantom :-))

Szóval a sok hülye papírmunka helyett egész nap azon járt az agyam, hogy mégis mi a fene történhetett azokkal a szerencsétlen oroszokkal 1959-ben?? Van vagy tíz lehetséges magyarázat, de nincs olyan, amivel minden tényt meg lehetne magyarázni! Mint krimirajongó is iszonyú érdekesnek tartom a sztorit, és nem jövök rá a megoldásra! (Agatha Christie kellene ide, vagy konkrétan Poirot.) De nemcsak én, hanem a több száz kommentelő sem.

És még az is furcsa, hogy maga a tragédia – asszem – január 31-én, vagy február 1-jén történt. 12-én kezdték keresni a sereget, 16-án (asszem) találták meg őket.

De az üggyel foglalkozó aktát már február 6-án megnyitották!! És egy KGB-ügynök fószer azzal búcsúzott a családjától február 4-én, hogy „valami egyetemisták olyasmibe keveredtek, amibe nem kellett volna”.

De hát akkor még nem is tudták, hogy ezek el vannak tűnve, hisz 12-re ígérték magukat! És nem volt még mobiltelefon, hogy egy aggódó anya bejelentse: „a fiacskám ma nem írt sms-t, tessék megkeresni!”

Tehát, ha valami szovjet KGB-s titkos ügybe keveredtek a kölykök, akkor simán el lehetett volna tüntetni a hullákat, medvének vagy lavinának álcázva a dolgot, hogy ne kérdezősködjön senki. De nem, keresőcsapatok vonultak ki – hagyták őket odavonulni, ez nem az USA napjainkban – meg újságírók, vagyis akadtak szemtanúk bőven, akik láthatták a furcsa helyzetű hullákat.

Szóval én ezt nem értem. Most még csak a második poszt 3000 hozzászólásából a 300. körül tartok, de majd folytatom az olvasást, hátha valaki leírta a frankót. Nagyon, de nagyon izgalmas ez a sztori!

És sajnos baromi félelmetes is, most még csak fél nyolc van és nappali világosság, de mindjárt besötétedik, és teljesen más dolog sötétben olvasni elhagyatott hegyoldalon sátorozókról, akiket megtámadott valami az éjszakában…

Juuuuj… Lehet, hogy ma villanyfénynél fogok aludni.

Különben meg nagyon érdekes az 1959-es szovjet fiatalokról olvasni (naplóbejegyzések, visszaemlékezések nyomán), mert az ember azt hinné, hogy ott és akkor csakis lódenkabát volt meg sztahanovisták meg párttaggyűlés, de nem, voltak egyetemisták meg túrázás is, mint ma. Ugyanezt éreztem a Szöszi olvasásakor is, ami kb. ugyanebben az időben játszódik, és ott is van tánciskola, hajfestés, cukrászda.

Istenem, mennyire szeretnék egy időgépet!! Nem a Szöszi, hanem az uráli dolog miatt. Esküszöm, magam mellé vennék néhány nagyon bátor és erős embert, és komoly fegyvereket, visszamennék arra a napra a múltba, és megnézném, mi történhetett ott! Persze lehet, hogy megbánnám :-/

Kész, elfogyott a türelmem! Most döntöttem el, hogy a Mannaszappan hajmosó szappanját kidobom a fenébe. Összesen kettőt kaptam ajándékba, a másodikat több mint egy hónapja a névnapomra, Barbitól. Azóta csak ezt használom. Tehát legalább tízszer mostam már hajat vele.

Az ígéret az volt, hogy: 1. minden hajproblémám megoldódik, 2. ritkábban kell majd hajat mosnom.

Ehhez képest most ugyanolyan gyakran mosok hajat – háromnaponta –, mint korábban az Alverde samponnal, sőt ha igazán igényesen akarnék kinézni, még gyakrabban kellene, mivel a Mannával mosott haj már két nap után úgy néz ki, mintha egy hete nem mostam volna.

Sógornőmnek totálisan bevált ez a szappan, és szó szerint ezt mondta annak idején: „A hajam a tizenegyedik (!) napon is úgy néz ki, mintha négynapos lenne.” Persze én tudom, hogy minél ritkábban kellene hajat mosni, ezért is kezdtem ezen fellelkesülve a Mannát használni.

Tulajdonképpen bejött a dolog, csak megfordítva: a hajam már a harmadik napon úgy nézett ki, mintha tíznapos lenne.

Sógornőm haja persze becsületes göndör, amit akár meg se mosson, mert úgysem látszik, tiszta-e; viszont az én hajam full egyenes és sima, amin kristálytisztán látszik a három fázis: 1. frissen mosott, 2. elfogadható, 3. vállalhatatlan. Egyéb samponokkal a 3. fázis elérkezett a harmadik, jobb esetben a negyedik napon; a Mannával viszont a második napon már átcsúszott az elfogadható és a vállalhatatlan határára.

Eleinte megmostam, leöblítettem, és zsíros tapintású lett azonnal, száradás után.

Ekkor utánaolvastam, hogy az ilyen bio szilárdsamponokat savas öblítéssel kell kimosni a hajból, vagyis ecetes vagy citromos vízzel. OK, következő alkalommal megmostam a szappannal, majd ecetes vízzel öblögettem. Eredmény ugyanaz. Ja, lehet, hogy a közönséges háztartási ecet nem jó, végül is azzal mossuk a vécécsészét is, hajra talán nem annyira alkalmas. Vettem almaecetet – az úgyis sok mindenre hasznos, arclemosásra is, meg belsőleg is –, és azt tettem a vízbe, amivel leöblítettem hajmosás után. Eredmény: ugyanaz…. Olyan lett a hajam, mint az egyéves komondor szőre, amikor még nem raszta, de már határozottan kezd nemezesedni. És mindezt a hajmosást követő órákban!!

Citromlével is öblögettem, de az sem változtatott a helyzeten. Bőven volt alkalmam kísérletezgetni, hiszen továbbra is ugyanúgy háromnaponta kellett hajat mosnom, mint eddig.

Most például vasárnap este van, én szombat délben mostam hajat, és ahogy most megfogom hátul a hajamat, a tapintása olyan, mint mikor a fodrász habot meg vaxot tesz bele, holott én semmit nem tettem rá :-(

Gondoltam, hogy talán nem öblítem elég ideig a szappant a hajamról. Ezután a hajmosások időtartama húsz-huszonöt percre nőtt. Először megmostam a hajamat. Ezt először úgy, ahogy Barbi meg Orsi, meg sok ismerősöm csinálja, vagyis húzogattam a szappant a hajamon. – Később olvastam, hogy ez nem jó így, hanem a tenyéren kell habot képezni és azt tenni a hajamra. Ezt is kipróbáltam. A végeredményt tekintve semmi különbség nem volt a két módszer között, csak az egyik időigényesebb volt, mint a másik.

Ezután elkezdtem öblíteni. Öblítettem hátul, oldalt, elöl, a fülem fölött, a másik fülem fölött. Mivel rájöttem, hogy a fejem hátulja-közepe azért csapzottabb, mert előrehajolva mosom a hajamat, ezért direkt a fejem közepére irányítottam a zuhanyt, és ott öblítettem hosszú percekig. Tincsenként szétválasztva. A hajtövet is, és magát a haj hosszát is. Mindenhol. Oldalról, a forgómtól, a másik oldalról.

Az első ilyen maratoni hajmosás után baromi büszkén töröltem meg a hajamat. Most fixen normális lesz a hajam, végre semmi zsír meg összetapadás!

Két óra múlva megszáradt. Zsíros volt hátul.

További jó hatás: a hajam, ami eddig is hajlamos volt a hullásra (stressz), most megsokszorozta a hullást a rengeteg ideig tartó mosás és öblítés következtében. Minden mosáskor egy kis hajcsomó landolt a lefolyóban, és a tíz-tizenöt perces öblítések során csak úgy áztak ki a hajszálaim, és végezték a lefolyóban. Egy-egy hajmosás végén a lefolyószűrőmből annyi hajszálat szedtem ki, hogy egy komplett paróka készülhetett volna belőlük.

Annak ellenére, hogy szedek vitaminokat, még direkt hajra való vitamint is, meg kovaföld-kapszulát. Az extra hosszú ideig tartó hajmosásoktól egyszerűen kilazultak és sorra dezertáltak a hajszálaim.

Szóval összességében, Manna „Egészséges Tincsek” szappan eredményei nálam:

1. órákon át tartó hajmosás,
2. teljesen fölöslegesen, mivel a haj ennek ellenére tincsekké összetapad és zsíros tapintású,
3. a hajhullás megtízszereződött.

Én készséggel elhiszem, hogy a szappanban rengeteg hajápoló hatóanyag van, valószínűleg ezért nem jó sima, vékonyszálú hajra, mert a sokféle olaj zsírosan bevonja a hajszálakat. Bár ez nyilván egyéni, mert Barbi is használja, és neki nagyon jól néz ki a haja, a tapintása is jó – megfogtam –, sőt nyolc-tíznaponta mos hajat, és egyáltalán nem tűnik fel, hogy hányadik napnál tart.

Nekem sajnos a második naptól vállalhatatlan, ezenkívül hullik, ezenkívül a hajmosós napokon már konkrétan félórával korábban kell kelnem, hogy időben végezzek magával a hajmosással, és még úgy-ahogy meg is száradjon. – Még csak vállig ér, de már nettó két óra kell, hogy (hajszárító nélkül) megszáradjon. Szerencse, hogy nyár van.

Most már csak azt kell eldöntenem, kidobjam-e a szappant, vagy elhasználjam fürdéshez?

Június 20., péntek: futó szempontból eddig a legsikeresebb napom!! Rögtön reggel a szokásos hajnali futással kezdtem. Beálltam a hétfő-szerda-pénteki egy órával korábban kelésre, és még hajnalban, a néptelen és hűvös rakparton futok egy oda-vissza kb. 5 km-es távot. Pontosabban – most lemértem a Google műholdas térképen -  2.800 méter oda, ugyanannyi vissza, ergo 5,6 km! :-)

Pénteken is ez történt, azzal az eltéréssel, hogy amikor már az odafelé táv végéhez közeledtem, a fordulópontom előtt úgy 50 méterrel szembejött egy lány, egy másik futó. Én folytattam a távomat, megérintettem a vaskorlátot a szokott helyen és visszafordultam hazafelé.

A járdát bámulva kocorásztam bambán, és csak percek múlva tűnt fel, hogy a lány hátát még látom. Hát ez hogy lehet? Általában az összes többi futó, ha elhúz mellettem, hamarosan eltűnik a szemem elől. Ezt meg látom. De furcsa!

Ahogy futottam tovább, a lány ugyanakkora távolságra volt tőlem. Kb. fix száz méternyire. Sőt. Valahogy egyre nagyobb lett a háta. Növeszti a hátát??

Rá kellett jönnöm, hogy hiába kocogok igen lassan és kényelmesen – a saját tempómban, szarok én a stopperre, nem fogok száguldozni –, a lány még nálam is lassabban fut. A következő, két híd közé eső hosszú szakaszon egyre közelebb kerültem hozzá, pedig igazán nem gyorsítottam. Ahogy a híd alatti átjáróba bekocogtunk, már olyan közel voltam hozzá, hogy hallottam a kulcsa zörgését. Ezen a ponton már tudtam, hogy le fogom hagyni, mert egyszerűen gyorsabb vagyok, még ebben a nagyon laza tempóban is.

Így aztán az utolsó szakaszon, a híd és az utcám közötti hosszú távon egy kicsit rákapcsoltam és leelőztem a lányt.

Még sosem fordult elő, megelőzzek egészséges fiatal embereket; kizárólag 80+ éves bácsikat vagy sétálásnál alig tempósabb 120 kilós egyéneket hagytam le eddig. Iszonyúan fel voltam dobva! :-)

Ezután persze tartanom kellett ezt a picivel gyorsabb tempót, nehogy a lány azt higgye, hogy csak szívatásból előztem meg, hanem lássa, hogy igenis gyorsabb vagyok. Ennek ellenére nem döglöttem ki – nagyon –, és borzasztó elégedetten értem haza.

Ezek szerint már van akkora állóképességem, hogy tartani tudok egy szép laza tempót, nem szúr az oldalam, és még le is hagyok egy 70 éven alulit, mindezt hajnalban!! :-)

… Olyan jól éreztem magam, hogy szívesen visszafordultam volna futni mondjuk a Szigetre, úgy benne volt a futási vágy a lábamban, de hát dolgoznom kellett. De a melóhelyen végig arra gondoltam, mi lenne, ha este mégiscsak lemennék a Szigetre és futnék akár két kört is – 10 km – szépen, lazán. Olyan büszke lennék magamra és annyira jót tenne az önbizalmamnak…

Ezért aztán hazaérkezés után aludtam egy órát, ettem, megnéztem az Így neveld a sárkányodat – holnap moziban a 2. rész! –, és este fél kilenc felé nekiindultam.

A Szigeten már kevés volt a futó, viszont még a késői időpont ellenére is sokan andalogtak, többen közülük direkt a futóúton :-( De komolyan, nem veszik észre, hogy andalogni a betonon vagy a földúton is lehet, viszont a puha rekortán konkrétan a futók ízületének megóvására szolgál!?

Mantráztam magamban, hogy „két kört futok, két kört futok”. Az első kört szép lassan kocogtam végig, és mikor a kiindulóponthoz értem, éreztem, hogy igen, maradt még bennem erő. Folytattam a futást, könnyű éppen nem volt, de azért haladtam. Közben erős hideg szél fújt, ami remek dolog futás közben. Bár aggódtam, nehogy még itt a Szigeten kitörjön a jégeső és megázzak, de ezt megúsztam.

A második körben, 5-6 km után a türelmem már kissé lecsökkent, ezért mikor előttem két Dzsennifer a hozzájuk való Máriókkal pontosan a futóutat teljesen belepve sétálgatott, akkor valami megjegyzést is tettem nekik. Aztán nagyobb sebességre kapcsoltam, hisz szegény kisebbségnek nem szabad beszólni – fordítva persze OK –, de szerencsére nem jöttek utánam, de ennek ellenére ez nagyon jó volt, mert 1. láttam, hogy még annyi erő van bennem, hogy kétszáz méter sprint után is tudom folytatni a futást, 2. igen jó lett a végeredményem, majdnem egy perccel kevesebb, mint az eddigi egyetlen két szigetkörös távomnál: 1:14:09.

Hazafelé már kissé kimerültem, ráadásul a híd egyik járdáját lezárták, így vissza kellett fordulnom a zebrán a másik járdához, aztán átmenni az aluljárón – este tízkor futócuccban – pedig gyűlölök embert látni futáskor (is). Aztán hazáig kocogtam. Iszonyú fáradtan értem haza, alaposan lenyújtottam, de nem volt izomlázam és nem görcsölt be semmim (naná, gyakorlatilag kocogtam). De akkor is, egy nap alatt tizenöt kilométert futottam!! :-)

Ittam egy csomó vizet meg egy fél doboz alkoholmentes grapefruitos sört. Aztán lefeküdtem.

Egész nap egyetlen bajom volt csak: a derekam valahogy beállt azon a ponton, ahol úgy befelé hajlik a gerinc, és már reggeltől fájdogált. Talán elfeküdtem vagy nem lazítgattam ki kellőképpen. Már a reggeli futáskor sem esett túl jól neki a rázkódás, igyekeztem is mozdulatlanul tartott derékkal futni. Aztán este a tíz kilométer, gondolom, szintén nem volt jó ötlet derékilag, bár futás közben, odakint nem zavart, de amikor le kellett feküdni…. Hajjaj!

Maradjunk annyiban, hogy fáradt voltam ugyan, de nem annyira álmos, mint kellett volna; és az éjszaka egy részében hánykolódtam, mert akár jobbra, akár balra fordultam, a derekam fájt. Ha pedig hanyatt feküdtem, akkor volt a legrosszabb. Végül találtam egy-két pozitúrát, amelyekben nem éreztem a derekamat, és próbáltam így aludni.

Remélem, idővel kilazul. Most szombat délelőtt van, legszívesebben derékszögben közlekednék. Próbálom úgy tartani a derekamat, hogy ne menjen befelé a fájós gerincszakasz.

Össze kell vakarnom magam, mert nemsokára zuhanyoznom kell és öltözni, és indulni a moziba, ahol megnézzük az Így neveld a sárkányodat 2.-t!! :-) Ez csak jó lehet, egy szép légkondis moziteremben, szombat délután. Jutalomfalat, csak nekem, a tegnapi kemény futásért :-)

Nagyon furcsa érzés mostanában úgy felkelni, hogy nem vár rám két napon belül egy Vámpírok Bálja-előadás. Hozzászoktam, na! :-)

A mozit sem hanyagoltam el, és véletlenül mindkét Bál utáni napon megnéztem egy-egy filmet. Ahogy most ezekre visszatekintek, hát baromi jó választások voltak, mert a fergeteges hangulatú Bálok után/között pont két depresszív és nyomasztó témájú filmet sikerült beválasztanom valamiért.

Első: „Csillagainkban a hiba”. Lüke címe ellenére nagyon jó film volt. Nem néztem volna meg egyébként, ha nem dicséri egy emberként a VOX is, meg sok más netes cikk és fórum. Két tinédzserről szól, akik mindketten a rák majdnem végső stádiumában vannak, de azért egymásba szeretnek és kapcsolatuk lesz. Erről a szerelemről szól a film, „szerelem a halál árnyékában”.

Hát egyáltalán nem volt giccses, sem melodramatikus, sem túl nyers vagy morbid. Nagyon ízléses és realisztikus volt: hogyan szexeljünk oxigénpalackkal és műlábbal, és hogyan írjuk meg a másik gyászbeszédét, és hogyan viselkedjünk a szüleinkkel ilyen helyzetben. A fiatalok haverjai és családja is életszerű és normális volt, semmi hamis pátosz.

Többször meghatódtam persze és majdnem kijött a könnyem, a nézőtéren többen mások is zsebkendőt vontak elő, mert az egyik fiatal – pont az, akire kevésbe gondoltunk – meg is hal a filmben. Ez rögtön A nővérem húgára emlékeztetett, amit az utolsó fejezetig tök nyugodtan olvastam, de ott akkorát fordult, hogy félórát bőgtem rajta (pedig munkanap reggelje volt).

Egyetlen dolog zavart a filmben, mégpedig az, hogy a tinédzser főszereplőket alakító színészek szinte ijesztően egészséges külsejűek voltak, mintha sampon- vagy arckrémreklámból léptek volna elő. Nem azt mondom, hogy sminkeljék zombira őket, de azért valami szem alatti karika vagy legalább némi sápadtság nem ártott volna. De ez csak kevéssé zavart, mert mindkettő nagyon szeretetreméltó volt és jól is játszottak.

Vasárnap viszont megnéztem a Fehér istent. Én magam nem is biztos, hogy megnéztem volna, de Fater kíváncsi volt rá, így elmentünk rá együtt.

Na, ez a film viszont kiborított. Nagyon tömören egy kutya sztorija, akit kidobnak az utcára, rettenetes dolgokon megy át, és már éppen el akarják altatni egy „menhelyen”, amikor fellázad, elharapja az őr torkát, és 200 kutya társával együtt nekivág bosszút állni. Elkap mindenkit, aki korábban nyektette őt; és az egész város ostromállapotba kerül a feldühödött kutyacsapat miatt.

Sokáig vacilláltam, megnézzem-e, mert 1. nem bírom, ha kutyákkal rosszul bánnak, 2. a rendező szerint a filmbeli kutyalázadás az „elnyomott hátrányos helyzetű kisebbségeket” akarja jelenteni. Ez utóbbi ellen pedig tiltakozom, mert a leggyakrabban hátrányos helyzetűként emlegetett kisebbség sajnos mostanában leginkább öregasszonyok ezer forintért való agyonverése vagy szamurájkardos csoportos verekedés, esetleg „adj egy cigit” vagy „mit bámulsz, köcsög” szavakat követő késelés kapcsán kerül be az átlagember tudatába, nem pedig szegény elnyomottakként.

De mivel Fatert is érdekelte a film, én úgy döntöttem, szarok a lila sóderre, és kutyás filmként fogom nézni. Így is történt, nem asszociáltam semmiféle kisebbségre.

A főszereplő kutyát két fiatal labrador-shar pei keverék testvér játszotta, és már az első percektől nyilvánvaló volt, hogy a kutyák jobb színészek ebben a filmben, mint az emberek. Kevés kivételtől eltekintve sajnos elég gyenge volt a színészi játék.

Tényleg nem értem, hogy egy rendező miért nem képes természetesen hangzó mondatokat kipréselni a színészeiből, sőt ha már itt tartunk, normális mondatokat íratni a forgatókönyvíróval… De ez nem is számított, számomra a kidobott kutya története volt az elsődleges, és ahhoz sok szó nem kellett, a kutya pedig nem beszélt.

Bár ez még rosszabb volt, mert a kutya tud ugatni, nyöszörögni, sírni; és nekem mintha kést forgattak volna a szívemben, mikor bántották a kutyát. Sőt már akkor is, amikor még nem is bántotta senki, „csak” éppen kidobták az autóból, és ott téblábolt rémülten és elveszetten szegény, mint egy árva gyerek. Ráadásul több kóbor kutya is szerepelt a filmben. Persze az össz-kutyatömeg, mint az köztudott, állítólag 200+ főből állt; de a keménymag, a főkutya közelében lévő haverok, akikkel együtt bujkálnak a sintérek és gonosz emberek elől, az négy-öt állatka volt. Őket a stáblista végén név szerint is megemlítették (na ez nagyon meghatott!), és a ’színészi játékuk’ esküszöm, hiteles volt végig.

Olyan érzésem volt, mint amikor egy kisgyerekes anyuka olyan filmet néz, ahol gyerekeket bántanak. A kutya is egyfajta gyerek, még ha négylábú is, de egy akárhány éves kisgyerek szellemi szintjén van, ezért kitenni az út szélére olyan, mintha a négyéves Dömötörkét dobnánk ki, mert meguntuk.

Rettentő volt végignézni, ahogy például kiképzik kutyaviadalokra a jószágot, mindenféle szörnyű injekciókkal meg kajába kevert szerekkel, de a zsúfolt menhelyen nyomorgó kutyákat sem volt kellemesebb látni. Én kimondottan örültem, mikor a kutyák kiszabadultak és nagyon helyesen elárasztották a várost.

Bár ez sem volt felhőtlen, mert ekkortájt meg a főszereplő kutya haverját, egy foxi / Jack Russell-féle állatkát lelövi egy rendőr, az pedig kínjában fetreng a földön, és csak percek múlva lövik végre fejbe. Komolyan mondom, a Csillagainkban a hiba teljes két órája alatt nem voltam ennyire kiborulva!

Hiába tudtam, hogy az összes kutyás szenvedős jelenet csak játék, és hogy a dögöknek semmi bántódásuk nem esett a forgatás során, és hogy örökbe adták őket és mindenki kedves volt velük, de azt is tudom, hogy az életben rengeteg kutyát bántanak, és nem mindegyiket lehet megmenteni vagy egyáltalán megtalálni. Így sok jelenetet nem tudtam félretolni annyival, hogy „á, ez csak film”.

Amikor a sok kutya ellepi a várost, és „ijesztően” rohannak, az viszont marhára tetszett; szerintem inkább helyes látvány volt, ahogy az amúgy vidám kutyák az idomárjaikhoz szaladtak, némelyiknek még vigyorgott is a pofája :-)

Marhára imádkoztam, hogy valahogy le ne lőjék a főkutyát, mert bizisten nem tudom, mit csinálok… De szerencsére – ez nagyon jó volt – egy remek jelenettel lezáratlanul maradt a vége, így marhára megkönnyebbültem, mert bemagyaráztam magamnak, hogy majd pozitívan fejeződik be (de ugyanannyi esély van a negatív végre is).

Ha pár csak emberszereplős, gyengusz jelenetet kivágnánk, nagyon ütős film lenne, de kutyásoknak nem biztos, hogy ajánlanám, mert még én is végtelenül kiborultam, pedig nincs is saját kutyám, csak az édes Saláta, akivel ritkán találkozunk és nem is az enyém, csak unokahúg. De annyira fájt arra gondolni, hogy valaki esetleg bántHATja a mi Salátánkat, hogy pusztán ettől a gondolattól is majdnem elsírtam magam.

Fatert pont annyira megfogta a film, mint engem, bár tőle nem hallottam szipogást :-)

Moziból hazafelé az utcán szembe jött egy gyönyörű szürke akita, aztán egy gyönyörű hófehér szamojéd, aztán egy gyönyörű csokibarna vizsla, és mi mindegyikre elérzékenyülten mosolyogtunk :-)

Olyan szinten hazavágott érzelmileg a kutyás film, hogy vasárnap éjszaka nem is igen bírtam aludni. Lefeküdtem, de valahányszor csúszni kezdtem az álom felé, mindig szenvedő kutyák jutottak eszembe, meg a főszereplő kutya ráncos homloka és sárga szeme. Akkor gyorsan megpróbáltam inkább a Vámpírok Báljára koncentrálni, de ahogy a koncentrálás gyengült, megint a kutyák úsztak a lelki szemeim elé. Végül alig pár órát aludtam, és 4.20-kor már felkeltem futni.

… Most már szerda este van, és épp hogy csak most jutottam el odáig, hogy valamelyest lenyugodtam és távolságot tudok tartani a filmtől. Hétfőn és kedden még orbáncfüvet kellett ennem, mert a munkahelyen több ízben könnybe lábadt a szemem.

… Lehet persze, hogy csak a hormonjaim vacakolnak, és nem kutyák, hanem közelgő menstruáció miatt törtek rám sírógörcsök, de azért nagyon kemény élmény volt.

Egyáltalán nem is tudom, ajánljam-e valakinek a filmet… Aki nem szereti a kutyákat, azt hidegen hagyja majd, tehát nyugodtan megnézhetné, de nyilván nem fogja. Aki meg szereti a kutyákat, az majd ugyanannyira kiborul, mint én, tehát inkább ne nézze meg.

A moziból legszívesebben azonnal Tesómékhoz rohantam volna, kirángattam volna Salátát a házából és ölelgettem-csókolgattam volna a kis puha selymes bundácskáját, vigasztalva, hogy ne féljen, amíg engem lát, nem hagyom, hogy bárki is bántsa!

Három napon belül kétszer láttam a Vámpírok Bálját. Ez életem színházilag legcsodálatosabb három napja!! :-)

A szombat délutáni előadás annyira felvillanyozott, hogy miután hazaértem, visszafordultam futni a Margitszigetre (persze nem azonnal, mert még este nyolckor is világos volt és tömegek az utcán, hanem épphogy sötétedés előtt).

A szombati lett volna a „fő élmény”, erre vettünk jegyet Katival még hónapokkal korábban, és a negyedik sorba, mert a hatodikban a kinézett két hely addigra már elfogyott.

Negyedik sorból Vámpírok Bálja!! Hát lehet bármi is ennél csodálatosabb?! :-)

Csak hetekkel később került ki a szereposztás a honlapra, és akkor láttuk, hogy ezen az előadáson nem Egyházi Géza, hanem Bot Gábor lesz a gróf. Katinak mindegy, hisz még sosem látta a darabot, én pedig tudtam, hogy nem lehet rossz, hiszem augusztusban már voltam kénytelen Bot Gabival hallani egy második felvonást, amikor Géza valamiért megszűnt az első felvonás után. És rohadt jó volt, ráadásul akkor annyira távol ültünk - erkély 11. sor, azt hiszem – hogy még külsőleg sem tűnt fel a változás a maszk meg a jelmez miatt. Legfeljebb az, hogy kissé alacsonyabb.

… Boldog voltam, hogy végre közelről és értő társaságban láthatom a Bált, de azért motoszkált bennem a kisördög. … Azt simán elviselem, hogy egy előadási szezonban ne lássam a Bált. De hogy lássam, és ne Gézával, azt valahogy tűrhetetlennek éreztem. Minden tiszteletem Bot Gabié, aki nagyon kedves – több Musical Pluszon láttuk már – és igazán nagyon szuper énekes, de nekem Géza (is :-) kell!

Ezért összekapartam az utolsó kultúrautalványaimat, amiket még karácsonyra kaptam és addig nem igazán költöttem belőlük, és vettem magamnak egyetlen jegyet a június 12-i előadásra, ahol Géza énekel. (A szereposztás szerint. Aztán majd kiderül a gyakorlatban …)

És még egy oka volt, látni akartam, kibírom-e a hangosítást a földszinten is, ahol jóval közelebb leszek a zenekarhoz, mint eddig bármikor. Nehezen bírom az erős hangokat, és a Vámpírok Bálja zenekara nem az a suttogós bölcsődal. Elég ciki lenne, ha a szombati előadáson pánikrohamot kapok, és ki akarok menekülni a negyedik sor közepéről… A kilencedik sor széle, ahová a csütörtöki jegyem szólt, épp jó volt tesztelni.

A csütörtök esti előadásra kemény volt készülni. Elvileg már nem volt 35 fok napközben, csak 31, viszont a lakásban még megrekedt a forróság, és olyan volt, mintha Kongóban lennék, légkondi nélkül. De mégiscsak elegáns akartam lenni (a Bálról van szó!!) – így felvettem a legszebb hosszú ujjú, vakító fehér blúzomat, a legszebb vakító fekete szoknyámmal, de harisnyát már nem voltam képes húzni, így magas sarkú szandálban mentem. Olyan érzésem volt, mintha egy nyári esküvőre mennék, ahol nem öltözhetek slamposan, mert én vagyok az eskető lelkész.

Nagyon korán értem a színházba, és azonnal lecsekkoltam a szereposztást. Helyes: Géza van kiírva! Pedig aznap kezdődött a foci-vb vagy mi, és átfutott rajtam, hogy esetleg emiatt lemondja az előadást. A férfiak valamiért szeretik ezt az ostoba sportot bámulni. Na de ő ezt nem tette, amiért igazán csodálom :-)

A 9. sor 5. széken lévő helyemről pont jól láttam. Mellettem közvetlenül nem ült senki, mázli.

Aztán kezdődött a darab. Az első perc után kiderült, hogy hálistennek nem visel meg a hangerő, különben is csak a nyitányt kellett „kibírni”, hogy megszokja a fülem. Aztán Alfréd keresi a profot, majd jön a fokhagyma-dal, de azt már élvezi az ember. – Persze a nyitány is isteni, de az egy kicsit nagy váltás az addigi nézőtéri susmorgás után.

A darab pont olyan jó volt, mint eddig mindig. Ez valahogy sosem gyengébb, itt mindig mindenki maximumot nyújt. Voltak apróbb eltérések: például Alfrédot most már nem Mihálka Gyuri játszotta, akit kedvelek, csak éppen nem szerelmesnek tűnt, hanem inkább öcsinek; hanem egy másik srác, akiről inkább elképzeltem volna a hősszerelmes-hozzáállást. Sarah is új volt, szerintem jobb. A hangja legalábbis sokkal jobb annál, mint aki a hivatalos CD-n énekel.

A “de hideg van!” és “ jaj, megfagyunk!” szövegeknél elfojtottam a röhögésemet, mert meleg nyári este volt, a légkondi nélküli nézőtéren állt a levegő és a színpadon is minimum 28 fok lehetett; tehát megfagyásról szó sem volt :-D

… Aztán megjelent Géza. Könnyek szöktek a szemembe. Tényleg, amennyire jópofa és humoros egyén a civil életben, annyira méltóságteljes és sötéten vonzó tudott lenni a színpadon… Legszívesebben azt mondanám, hogy mindig a gróf jelmezében és maszkjában kéne járnia, ha nem tudnám, hogy civilben még sokkal helyesebb.

… Persze nem is ő lenne, ha teljesen pontosan mondta volna a dalszöveget, de hát a jó tulajdonságaiért szeretjük és a hibáiért imádjuk! :-)

Innentől fantasztikusan folytatódott a darab, megnyugodtam, hogy Géza megvan és jól van. Sajnos a hangosítással már eddig is voltak bajok, például – legalábbis a balszélen – nem volt teljesen sztereó a hangzás, és a zenekar hangosítása kissé elnyomta az énekesek szövegét. Aztán sajnos eljött az egyik legütősebb szám, a Meghívás a bálba, amikor értelemszerűen a gróf megjelenik Sarah-nál és interpretálja a meghívását; nos ennél a számnál Géza mikroportja egyszerűen nem kapcsolt be! :-( A zenekar nyomta ezerrel, ő pedig csak a torkával tudott énekelni, de az már a nézőtérre korántsem hallatszott olyan áthatóan és erősen, ahogy kellett volna. Rettentő kínos volt, de kb. a szám végéig fennállt ez az állapot. Rémesen éreztem magam, nyilván neki szegénynek még rémesebb lehetett.

Ezt a malőrt leszámítva nagyjából jól folyt az előadás a továbbiakban. A báli és táncolós jelenetnél szintén kuncognom kellett, mert Géza el-elmosolyodott, neki pedig olyan mosolygása van, hogy muszáj azonnal röhögni tőle. Nem mintha nevetséges lenne, hanem mert szakad róla a humorérzék.

Ezenkívül pedig neki a tánccal való viszonya is sajátságos, tehát, amikor rákezdte a táncolást, akkor szétszaladt a szám és úgy vigyorogtam, hogy majdnem kettéesett a fejem. Pedig most már tényleg egészen jól táncolt! legalábbis, amennyit látni lehetett belőle.

Iszonyú feldobottan mentem haza, annak ellenére, hogy este 22.15-kor a Blahán egyedül kószálni szoknyában, fehér blúzban és kopogós cipőben nem egy életbiztosítás, de minden ember a kocsmák kivetítőjén nézte azt a focis izét, rám oda sem figyelt senki. 

Szombaton még hibátlanabbul zajlott minden. A hőmérséklet lement 26 fokra, így könnyedén öltöztem fekete harisnyába, szoknyába és sirály ujjatlan/ujjas felsőbe (= hosszú ujjú, azonban az ujja csak egy laza neccháló). Katival a Blahán találkoztunk, és gyalog mentünk a színházig, mégis maradt még rengeteg időnk. Cigiztünk és vécére is tudtunk menni.

A helyünk ezúttal a 4. sor 10-11. székei voltak. Annyira közel ültünk, hogy hiába a két nappal korábbi előkészületek, mégis izgultam, kibírom-e innen is. De aztán megkezdődött a darab, és noha pár pillanatig kapaszkodnom kellett a karfámba, azért mire Alfréd előjött, már teljesen kóser voltam és örültem, hogy most már az arckifejezéseket is kristálytisztán látom a színpadon.

Eddig még soha nem futottam bele 100 %ig tökéletes szereposztású Bálba. Ezúttal a professzort játszotta a másik fickó, aki szintén remek, de nem volt annyira bácsis és vékony hangú. De azért a magas hangokat kiénekelte rendesen, de nekem a csütörtöki jobban tetszett, ő tényleg reszketeg és roskatag volt.

Azonban boldogságomra Herbertet most Pirgel Dávid játszotta! – Csütörtökön valaki más. – Ő inkább csak a második felvonásban szerepelt, de szakadtunk a röhögéstől, annyira – hmm, nem leszek polkorrekt – isteni kis buzis gesztusokat vetett be, hogy egyszerűen minden egyes mozdulatára szétszaladt a szám. A Herbert-valceren szó szerint sírtunk például!

De természetesen a gróf érdekelt a legjobban. És most megint csak azt tudom mondani, amit tavaly augusztusban, amikor Bot Gabi Géza után beugrott: egyszerűen semmi, de semmi rosszat nem tudnék rá mondani!

Talán csak annyit, hogy nem ő Géza :-)

A maszk meg a jelmez miatt kevés különbség látszott – így, közelről persze észrevehető, hogy nem ő az –, de a mozgása, a gesztusai pontosan ugyanolyanok voltak. A hangja egyszerűen fantasztikus, nagyon tiszta tenor (Gézáé egy picit mélyebb). És megvan az az érdekes tulajdonsága, hogy tudja a dalszövegeket ;-)

Egyébként direkt lecsekkoltam, mikor Sarah háta mögött állt: ő sem éppen kicsi. Remek dolog! És nem is annyira fiatal, mivel ennek is utánanéztem: csak egy évvel fiatalabb Gézánál. Vagyis hattal idősebb nálam. Ez helyes is, mivel a fia Herbert, akinél kissé idősebbnek is kell hogy kinézzen.

Még mindig voltak apróságok, amiket csak most, az ötödik nézésnél vettem észre. Például hogy Chagal is ott van a bálon, sőt mikor minden vámpír halomra rogyik a „kereszt” felmutatásakor, akkor ő vonszolja ki a szerencsétleneket, mivel ez rá nem hat :-D

Továbbá a fohásznál – ami az egyik legütősebb szám – körbeforog a színpad, rajta a fogadó díszlete, ahogy imádkozik a háznép az estében, és Alfréd az ajtónak támaszkodva áll és a többiekkel énekel; és aztán ahogy többedszerre körbefordul a díszlet, Alfréd háta mögött az ajtó túlsó oldalán a gróf áll. Ezt eddig sosem vettem észre, és most teljesen beleborzongtam, annyira hátborsós volt! Konkrétan azért imádkoznak, hogy szabaduljanak a gonosztól meg minden, erre az direkt ott van a ház kellős közepén…. Fantasztikus!

Az Öröklétet is szuper volt ennyire közelről látni, tulajdonképpen az a kedvenc számom. Az El nem múló vágy pedig mind Géza, mind Bot Gabi előadásában isteni volt mindkét napon, nem is tudnám megmondani, melyiküké tetszett jobban – jó, azt talán megmondhatom, melyikük énekelte pontosabban a szöveget :-)

A végén azt éreztem, hogy most azonnal visszamennék és megnézném még egyszer. Bánom is, hogy nem vettem rögtön ott a helyszínen valami last minute-jegyet az esti előadásra, de akkor éppen nem jutott eszembe. Kati is rögtön mondta, hogy még egyszer akarja látni. Hát ez az! Ezért van az, hogy a Vámpírok Bálján többnyire olyanok vannak, akik nem először, de néha nem is másodszor látják, mert aki egyszer meglátja, az függő lesz! :-)

A Blaháig együtt mentünk, aztán szétváltunk. Én még – rám nem jellemző módon – annyira tele voltam energiával és úgy fel voltam dobva, hogy rögtön arra gondoltam, legszívesebben lemennék futni. Annak ellenére, hogy nyáron már csak hajnalban futok, mert délután folyamatosan tele van néppel minden, hiszen már éjszaka is meleg van, és egyszerűen nem mennek haza az emberek soha. Épp ezért nem is a rakparton akartam futni – az fixen tele van turistával –, hanem a Szigeten. Ott idővel csak eltakarodnak a futókörről? Bár azt sem tudom, nekifogtak-e már végre a futópálya felújításának. Rákerestem a neten otthon, de semmi. Így vártam még egy órát, és végül majdnem fél kilenckor, még mindig verőfényben indultam el a Szigetre. A fejemben még folyamatosan Vámpírok Bálja-dalok szóltak, és a pofám előtt a Bot Gabi arca lebegett (persze mint Von Krolock, nem mint önmaga :-)

Odafelé menet még elég sok ember volt az utcákon. Futva közelítettem meg a terepet, elmentem három cigánygyerek mellett, akik közül az egyik naaagyon bátran a fülembe ordított; de hát mit mást is várjon az ember, ezeket csak szülik, nem nevelik. A Szigetre vezető úton is még ezer ember volt, de a futókör tájékán már ritkult a nép. Futó sem volt annyira sok, így több helyem volt. Összességében „tiszta” volt a terep: a gyerek- és kutyalegeltetők már hazahúztak, a párocskák otthon enyelegtek vagy nézték a barátokköztöt, a bulizós fiatalok elmentek a buliba; a félhomályos szigetkörön már tényleg csak pár ember sétálgatott.

Nem bírtam gyorsan futni, így csak a saját kis kocogós tempómban futottam a szigetkört, bár tele voltam boldogsággal meg energiával a színház miatt. 37:07 lett az időm, elég rémes, de önmagamhoz képest nem rossz. És roppant büszke voltam magamra, amiért hétvégén futottam – nyáron ezt sem szoktam –, sőt oda és vissza is futva mentem a lakásig, tehát az még legalább plusz egy kilométer.

…Tessék, ezt teszi velem a Vámpírok Bálja! Még egy párszor megnéztem, és indulok valami maratonon is?? :-)

u.i.: Hajjaj, reggel a Bál Facebook-oldalán kitettek civil fotót az egyik színészről… Nem írom le, melyikről, de hiba volt! Inkább nem is akarok civil fotót látni egyikükről sem, kivéve Gézát, természetesen.

 u.i. 2.: Beszéltem anyámnak a két előadásról, és rögtön közölte, hogy szeretné még egyszer látni. Ő is függő lett! :-D

Most a Vámpírok Báljáról illene írnom, amit tegnap láttam (Gézával!!) és holnap is fogok (nem Gézával, de az sem lehet rossz). De most nincs hangulatom egy „hű de jó színházi este volt”-poszthoz – pedig igaz lenne –, mert mérges vagyok és puffogok.

Barbi egész héten nem jött. Itt a hőség, a meleg, neki pedig pajzsmirigye van meg mellékveséje, és különben is van rajta jópár felesleges kiló, tehát tudom, hogy tényleg nem bírja a hőséget. A mi irodánk lapos tetős mellékszárny felső szintjén van. Ezt mind tudom, de a toleranciám mégis jócskán lecsökkent most, péntek estére, amikor már négy napja vagyok kénytelen Barbi nélkül dolgozni.

Nem mintha most olyan sok meló lenne, de talán éppen ezért. Beténferegnek az emberek, nem találják ott Barbit, hát odaállnak Zsuzsinak locsogni, vagy akárki másnak, akit épp ott találnak.

Pünkösd volt, így kedden kezdődött a munkahét, már akkor is nagyon meleg volt. Meg sem lepődtem, mikor Barbi sms-t írt, hogy ma ne várjam, nem jön. OK. De szerdán reggel meg vérvételre ment, ott összecsuklott – mert a vérvételt sem bírja túl jól –, onnan persze hogy rögtön hazament és lefeküdt. OK. De csütörtökön már 1-2 fokkal enyhült a hőség, talán aznap bejön végre. Nem, még ezt a meleget sem bírja.

Jó, hát akkor pénteken, akkor már csak 14.00-ig dolgozunk és mindössze 29 fok van! Rozi eltakarodott nyugdíjba, ez az első nélküle töltött munkanap, úgyszólván minden beosztottja boldog extázisban lebegett. Barbi mailt írt reggel, hogy lötyögött a szíve, nem bírt aludni stb. … Bevallom, olyan dühös lettem, hogy nem is írtam rá választ.

… Bár ma éppen sok munkám volt, amikor pedig nem, akkor kávét ittam vagy kajáltam.  És egyszerűen nem volt hangulatom vidámnak látszó kedves levelet írni, amikor kurvára nem éreztem magam kedves hangulatban. A meleget én is rohadt nehezen viseltem, főleg a hét elején, amikor minden az agyamra ment, minden délutánra állati ingerült lettem és fél ötkor már csak azért imádkoztam, hogy hazamehessek végre és ne kelljen egyetlen kollégámat sem látnom.

Szerencsétlen Zsuzsival voltunk kettesben, aki igazán nagyon aranyos és mindig megpróbál beszélgetni, amit én nagyon rosszul viselek főleg reggelente, de ő ezt még mindig nem tanulta meg, nekem pedig nem volt szívem még belemondani a képébe: „Figyelj, reggel NE SZÓLJ  HOZZÁM, érted??” Ráadásul egy kicsit szerintem nagyot hall, ezért mindig hangosan beszél, ami még zavaróbb. Nekem mondjuk nagyon érzékeny a hallásom, és az egészen halk hangokat is meghallom, mint a denevér, tehát full szükségtelen, hogy a velem szemben ülő ember fennhangon beszéljen hozzám, mint általános iskolai tantó néni az osztálynak. És azt is nehezen viselem, hogy gyakran elfelejt vagy szanaszét hagy dolgokat, meg hogy körülményeskedik, és tízszer elmagyaráz valamit, ahelyett hogy egy mondatban leszögezné a lényeget.

Ma különösen rosszul érintett, hogy a tirpák Mari is bent volt, holott korábban úgy volt, hogy ma nem lesz. Sőt a visszataszító Editke is bemászott, aki jövő héten külföldön lesz és már a mai napot is kivette szabinak, de még ő is betolta a képét, ráadásul pontosan akkor kellett meglátnom őt, amikor jöttem vissza a kajavásárlásból, és épp enni akartam volna.

Természetesen nem tudok enni, amikor Editkével egy légkörben vagyok – folyton locsog, de kajabálva, ezenkívül undorítóan is néz ki, és minduntalan belemászik az ember személyes terébe –, így meg kellett várnom, míg eltakarodik. Nem ment simán. Először a főnökkel pofázott, de aztán kimászott a mi szobánkba és ott tépte a száját; én ekkor elhagytam a helyiséget és felmentem egy emelettel feljebb, ahol beültem egy hűvös vécé lehajtott tetejére úgy tíz percre. Mire visszaértem, végre elkotródott és én ehettem.

Igen, lehet, hogy bunkó vagyok, hogy például Editke eltűnését várjam a kajálással, de nemigen szeretem, ha mások jelen vannak evés közben – családi, baráti alkalom persze kivétel –, főleg nem a munkahelyen, ahol átjáróház a szobám, nem lehet becsukni, bezárni, jön-megy mindenki, és alig várom azt az öt nyugodt percet, amikor épp mindenki békén hagy, hogy egy rohadt kiflit a pofámba tolhassak.

Tegnap este iszonyú későn feküdtem le a Bál miatt, ma pedig 4.20-kor keltem, hogy még reggel futhassak. (Hiába a párfokos lehűlés, még fülledt és párás volt a levegő, nagyon nehezen ment a futás.) Mindezek után persze fáradt és ingerült voltam, és nyilván ezért is, némileg indokoltan, morcos Barbira.

Az a helyzet, hogy tele van a tököm vele, hogy ha 32 fok fölé megy a hőmérséklet, akkor a kolléganőmre nem lehet számítani.

Jó, most ott van Zsuzsi, de tavaly meg tavalyelőtt ilyenkor arra az egy vagy több hétre mindig be kellett állítanom őrködni valakit, míg pisilni megyek, mert ha 32 foknál melegebb van, akkor innom kell, mint a kacsa, és azt persze óránként kipisilem. Úgyszintén, ha valami irattal mennem kell valahová.

És egy csomó munka van, amit csak Barbi csinál,. Vagy emberekkel egyeztet, hogy azok idejönnek és ő megcsinál nekik valami melót; aztán pedig beállít az az ügyfél ember, számomra teljesen váratlanul, hogy neki Barbi megígérte ezt meg azt, én pedig nézek ki a fejemből, mert 1. olyan dologról van szó, amit Barbi tud és én nem, 2. Barbi egy büdös szót nem szólt, hogy majd jön valaki, készüljünk fel, hanem csak arról tájékoztatott, hogy ő ma nem lesz és kész. Nagyon kellemetlenek az ilyen szituációk! :-(

És ezek a hiányzások többnyire nem egy-két naposak, hanem eltartanak egy hétig. Hétfőn meleg van, rosszul vagyok, kedden nem tudok bejönni, szerdán sem, csütörtökön ugyan két fokkal hűvösebb van, de nem érzem elég jól magam; és akkor már pénteken erre a fél napra csak nem megyek be. Erre a helyzetre nagyon mérges vagyok. Többször szívtam így már Barbi miatt: két évvel ezelőtt augusztus 20-tól egészen az október 23-i hosszú hétvégéig nem jött be. Akkor a lába fájt. Tudom, persze, hogy nem szimulált, hanem tényleg ödémája meg visszere meg tudom is én, mije volt, és augusztus 20-án kezdődött egy iszonyú hőhullám.

De a hőhullám engem is megvisel, én ott ülök egész nap a kurva ablak mellett, a lapos tető alatt a 35-36 fokos irodában! De én mégsem mondhatom, hogy csocsesz, otthon maradtam pihegni, mert már a másik otthon maradt pihegni.

És az is úgy volt, hogy „ma nem jövök.” „Ezen a héten nem jövök.” Aztán lett a „jövő hét után”. Szeptember elején az volt, hogy most még nincs jól, de majd a jövő hét után! Eljött az az időpont: hát, még nincs jól, de majd a jövő hét után. Mire odaérkeztünk: nem, sajnos még nem jó a lába, majd a jövő hét után. Egyedül csináltam mindent, amit Barbi szokott és amit én szoktam. Ősz volt, mindenki visszamászott a szabadságról, beindult a meló ezerrel, és mindenki, aki bejött az irodánkba, azt mondta: „Jaj, szegény Barbi, hogy van? Mikor jön? Mi van vele?” Alig hallottam olyant, hogy: „Ó, te szerencsétlen, itt szívsz egyedül? Ne segítsek valamit?”

Aztán idén januárban, amikor megoperálták Barbit, majdnem pont ugyanígy megismétlődött a helyzet. Műtét, kórház, otthon, betegállomány. Ma felkelt, a lakásban sétál, de hamar elfárad; már egy órát bír fent lenni, két órát bír fent lenni, lement a közértbe. Majd a jövő hét után. Most egy hét táppénz, aztán egy hét szabadság, majd meglátjuk, majd két hét múlva, talán. Ezalatt peregtek a hetek, leltárt csináltam, költöztettem a hülye kolléganőt, csináltam Barbi ügyeit, tűrtem, hogy mindenki az én szobámban pofázik a szintén ráérős cimbijeivel, hogy már nem tudok az egyetlen üres irodában kajálni, mert oda költözött az új kolléganő.

Ezzel szemben én egy vagy legfeljebb két hét szabikra megyek el, három hetet nem is tudom, mikor voltam távol utoljára, pedig az az időtartam szükséges a kikapcsolódáshoz. Már két hét szabinál is sikoltozás van, tejóisten, ennyi időre el akarsz menni?? (Jó, ezt nem Barbi mondja, hanem a főnök.)

Majd én is eljátsszam ugyanezt télen? Hű, most hideg van, nekem alacsony a vérnyomásom, hideg a kezem, a lábam fázik, még elfagynak a lábujjaim, hát bocs, de ma nem megyek. Ja, másnap sem, mert havazik, még elcsúsznék a járdán. Aztán szerdán még mindig hideg van, csütörtökön ugyanez a helyzet, pénteken pedig, már azt a fél napot csak kibírjátok nélkülem? Én ugyan fiatal(abb) vagyok és egészséges(ebb), de azért vannak nyavalyáim, fél szememre látok, szívbillentyű-előreesésem van, visszerem van, epehólyag-polipom van, majd ezekre fogok hivatkozni…

Nem vagyok jólelkű ember, hogy ilyeneket gondolok, de akkor is, a rohadt életbe, most nagyon mérges vagyok, és muszáj volt ezt kiadnom magamból!

Két hete megvolt az éves időszakos orvosi alkalmasságim. Már egy éve, hogy felvettek az „új” melóhelyre, hihetetlen…. Utálok orvoshoz járni, különösen munkaalkalmasságira. Mindig bennem van az ideg, hogy mi van, ha egyszer csak valamire kitalálják, hogy nem vagyok alkalmas, és kirúgnak miatta az állásomból anélkül, hogy bármi szakmai hibát elkövettem volna? – Egyedül véradásokra járok szívesen, bár ott meg azért kell küzdenem, hogy adhassak vért.

Már május eleje óta tudtam, hogy 27-én lesz az alkalmassági. Előtte komolyan súlyzózni kezdtem karra, mert mindenki, aki meglátja a karomat, rögtön elkezd sipogni, hogy „milyen vékony vagyok”, ami csak azért mondanak, mert a fenekemet meg a combomat még nem látták. Minden második doki a karom láttán vartyog, hogy sovány meg gyenge, meg mifene. Azt nem tudják, hogy erősebb vagyok, mint ahogy látszom, és csomó nehéz dolgot egyedül cipelek, mert a férfi kollégák ilyenkor sehol sincsenek.

A súlyzózástól ugyan nem vastagodott meg a karom, de legalább valamelyest látszódtak rajta az izmok. 27-e szép, csöndes nap volt, ha nem kellett volna délután az alkalmasságira mennem, igazán élveztem volna: mindenki vidéken volt munkaügyben, kivéve a főnököt, aki  meg nem sok vizet zavart. Barbi, Zsuzsi és én elhatároztuk, hogy gyrostálat eszünk – a  névnapom megkésett ünnepléseként, ami a múlt héten volt, de akkor munka miatt nem tudtunk ünnepi zabálást tartani. Megettük a gyrost, aztán délután indultam a dokihoz.

Tavaly még a város belsejében volt a magánrendelő, ahol az alkalmasságit végezték, most viszont egy szakrendelőbe kellett mennem, ami kint volt a halál fülén, kb. három buszmegállónyira a Cégtől, ami maga is iszonyatosan messze van. Még az a szerencse, hogy a városnak ez a része bár távoli, de jól megközelíthető, elég egyértelműek a buszvonalak, megállók, négyzetrácsosak az utcák. Kinyomtattam a menetrendet és a Google Maps térképét, és oda is találtam simán.

A rendelő recepciósa először tudni sem akart róla, hogy itt van foglalkozás-egészségügy, de én erélyesen az arcába toltam a beutalómat, erre nagy nehezen beismerte, hogy „ja tényleg, lehet, hogy ők költöztek az első emelet 107-be”. Ezek után felmentem és vártam. Közönséges háziorvosi rendelés volt, akik „soron kívül” végzik a foglalkozás-egészségügyet, de hát most merjek bekopogni a sok sorban ülő néni jelenlétében? … De nem kellett sokat várnom, mire behívtak. Egy tizenhétnek látszó szőke lány volt az orvos (?).

Aggódtam a vizsgálat miatt, mert a tavalyi doki nagyon végigtapogatott. Nem árultam el neki, hogy szívbillentyű-izém van, sem azt, hogy az egyik szememre nem látok, mivel féltem, hogy nem vesznek fel. Ezért tört ki most a frász, nehogy ez a lány végigvizsgáljon vagy látáspróbát tartson… De nem történt ilyen. Csak vérnyomást mért, ami 90/60 volt annak ellenére, hogy kifejezetten jól éreztem magam, délután volt, napközben ittam egy jó tejeskávét, és már felfaltam egy kis gyrostálat is.

Mondta, hogy csoda, hogy nem fordulok le a székről. Én meg mondtam, hogy mindig ennyi szokott lenni. Ebben maradtunk :-)

Viszont nem volt tüdőszűrő papírom, amit csak aznap reggel vettem észre. 2013. májusában még érvényes volt a 2012. augusztusi nagy általános hivatali szűrővizsgálaton elvégzett negatív mellkasi lelet, ezzel felvettek; de az eltelt egy évben már nem voltam jogosult a hivatali szűrővizsgálatra, a kerületi tüdőszűrőm nem küldött behívót, én pedig teljesen megfeledkeztem az egészről. Csak ma reggel döbbentem rá.

A dokicsaj a fejét csóválta, hogy hát az alkalmassági csak a tüdőszűrő papírral együtt érvényes, én pedig győzködtem, hogy nem is találkozom páciensekkel a munkám során, egy irodában ülök (ami igaz is), és hogy azonnal megcsináltatom a tüdőszűrést, bizisten… Végül rendes volt, és megadta az alkalmasságit a tüdőpapír nélkül is.

Borzasztóan megkönnyebbültem, és mivel ilyen rendes volt, elhatároztam, hogy hamar megcsináltatom a tüdőszűrést. Utánanéztem a neten, hogy pontosan meddig van nyitva a tüdőszűrőnk, nehogy lepattanjak a bezárt ajtóról.

Megdöbbenve láttam, hogy a 40 év alattiak tüdőszűréséért 1.700.- Ft-ot kell fizetni!! Mivel a lakossági tüdőszűrés most már nem kötelező, hanem csak „ajánlott” (?), ezért nem küldtek behívót sem. De azért ajánlják, hogy menjünk el szűrni. De persze pénzért.

Felment a pumpa bennem, mert havonta nem apró összeget fizetek egészségügyi hozzájárulásként, és igazán marha keveset vettem eddig ki a közösből, és most egy tíz másodperces röntgenért fizessem ki nyolc liter tej vagy négy doboz tojás árát??!

És OK, ki tudom fizetni, végül is ez nem komoly tétel nekem, na de mi van azokkal, akik sokkal csóróbbak nálam? A munkanélküliek, kiskeresetűek, gyerekeket nevelők, és ami a leglényegesebb, a hajléktalanok? Ugyan mikor fog elmenni egy 38 éves hajléktalan 1.700 Ft-ért tüdőszűrésre? Szerintem készülnünk kell rá, hogy pár éven belül ugrásszerűen meg fog nőni a tbc-fertőzöttek száma. A hajléktalanok között, meg azok között, akikre rálehel egy fertőzött hajléktalan, akinek nem volt 1.700 Ft-ja tüdőszűrésre menni.

Remek! Talán ha kevesebb stadiont építenénk, akkor még mindig ingyenes – és kötelező – lehetne a tüdőszűrés! Bár én dönthetném el, hogy mire költsük a befizetett adómat!

A tüdőszűrő 8.00 – 19.30-ig van nyitva mindennap, én természetesen munkaidőben, reggel mentem oda ;-) De azt sem siettem el. Nem nyolcra értem oda, hanem inkább kilenckor indultam el itthonról.

Simán odaértem, nem volt ott szinte senki, csak egy pasi akarta elkérni a kisablaknál a saját leletét és a kolléganőjéét is, akinek a TAJ-számát nem tudta, a születési dátumát sem, és már majdnem elvitte egy azonos nevű 1978-as születésű nő leletét, amikor is eszébe jutott, hogy rácsörögjön a kolléganőre, aki megmondta neki, hogy 1984-es. – A pasi utóbb elmondta az asszisztensnőnek, hogy rendőr. Hát így már minden világos.

Előkészítettem az igazolványomat, a TAJ-kártyámat meg az 1.700.- Ft-ot apróban, mert biztos voltam benne, hogy nem tudnak váltani, de kiderült, hogy még csak pénzkezeléssel sem foglalkoznak itt a szűrőállomáson, hanem menjek át a pénztárba, és ott kell fizetni.

Hogy hol a pénztár? Magában a kórházban, ami fél megállónyira van, mert a tüdőszűrő egy kihelyezett rendelő.

A nő megírt egy papírt; plusz tíz perc, mert a pecsét a nővérszobában volt, ami jó pár iroda a bejelentkező ablaktól. Azzal én átmentem a kórházba, ahol a portás megmondta, hogy hol van a pénztár. Meg is találtam, ott azonban kiderült, hogy ez nem csak pácienspénztár, hanem az egész hatalmas kórháznak a dolgozói pénztára is, így, ha valamelyik munkatársnak kifizetése van, az is itt zajlik. Már ült is előttem két munkásember. Vártunk tíz percet, akkor bement a két munkásember, további tíz perc múlva pedig én. Egy perc alatt befizettem a pénzt.

Közben észrevettem az ajtóra kifüggesztve a pénztár nyitvatartási idejét: hétfőtől péntekig 8.00 – 15.30-ig, pénteken 8.00-tól 13.00-ig.

Tehát hiába van a tüdőszűrő este fél nyolcig nyitva, ha fizetni kell érte, és a pénztár viszont bezár fél négykor. Ha messze dolgoznék vagy nem tudnék munkaidőben jönni, esélytelen tüdőszűrést csináltatnom. Viszont a munkaalkalmasságihoz kötelező. Talán egy nap szabadságot vegyek ki egy tíz másodperces röntgenvizsgálat miatt?!

Ez alapján nemcsak a szegények és hajléktalanok, de a messze vagy kötött munkarendben dolgozók sem fognak majd tüdőszűrésre járni, tehát a fertőző tüdőbetegségek ugrásszerű megnövekedésére egészen biztosan számítani lehet. Köszönjük!

A befizetési bizonylattal visszabattyogtam a szűrőállomásra. Több akadály már nem volt, elvégezték a vizsgálatot, én pedig mentem vissza a munkahelyre.

A metróig busszal mentem, ami szintén szórakoztató volt, mivel a busz első ajtós felszállási rendszerben működött, viszont már tele volt, így hátra sem lehetett menni, hanem ott kellett csoportosulni az első ajtóban. ráadásul a következő megállónál még felszállt két öregasszony, akiknek szintén az első ajtó előtti térben kellett létezniük, és ők még kapaszkodni sem tudtak mibe, mert az emberek a kapaszkodókon is csüngtek. A sofőr sem lehetett boldog, mivel a kilátást eléggé elfoglalták az utasok. Ha felszállhattunk volna a középső ajtón is, akkor jobban eloszlott volna a tömeg, de hát a szabály az szabály. Ezt is köszönjük!

Két nap múlva meglett a tüdőszűrő leletem, a lelkiismeretem tiszta ez ügyben. Bár nem megnyugtató a lelet: azt írták rá, hogy „fertőző tüdőbetegségem nincs”. Jó, de például a tüdőrák nem fertőző, nem igaz? És még hány tüdőnyavalya lehet, ami nem fertőző? Szuper… De emiatt nem fogok visszamenni hozzájuk, majd legfeljebb egy év múlva, amikor muszáj lesz.

Nagyon csajos délutánom volt: ma munka után elmentem a Skála Metróba, és vettem három indiai ruhát. Most már igazán jön a nyár – már egy hete június van –, szerintem ma már biztosan volt harminc fok. Még farmerben és rövidujjú blúzban mentem dolgozni, de már szandálban. Ma még ez elviselhető öltözék volt, mert még nem melegedtek át a falak. Az árnyékban még kellemesen hűvös volt, a nap sem perzselt olyan állatian. De minden nappal egyre melegebb lesz, nemsokára 33 fok, és itt az ideje a nyári cuccoknak.

Szégyenlős vagyok és alapvetően nem szeretek szoknyában járni, ezért minden évben addig nyomatom a farmer + ujjatlan blúz kombót, amíg el nem jön az a hőség, hogy már nem bírom. Akkor a farmer helyett a török fazonú, vékony fekete nadrágokat kezdem hordani (ez már jóval 30 fok fölött van), de mikor már mindenféle nadrág túlságosan meleg, akkor kénytelen vagyok áttérni a szoknyákra, amik egyfelől kényelmesek – nem szorítják a hasat meg a combot úgy, mint a nadrág –, másfelől sokkal jobban szellőznek, mint bármilyen gatya.

Amikor pedig már a szoknya + blúz/póló kombináció is túl meleg (magyarán beizzad a hasam a szoknya gumijánál), akkor már csakis egyberuhákat lehet hordani, az „igazi” nyári ruhákat, amikkel gyerekkoromban Dunát lehetett rekeszteni, de most mintha sehol nem lenne normális…

Majdnem akkora kihívás, mint télen egy becsületes csizmát találni. Először is a nyári ruha ne legyen műszálas. Ne legyen vastag. Ne legyen szűk, mint az állat, mert egyrészt izzadok benne, másrészt nem bírok lépni egy szűk ruhában. Ne legyen olyan kivágott, hogy csak D kosarú lányok vehessék fel. Ujjatlan legyen, mert amikor eljön a „már csak nyári ruhát bírok hordani” hőség, akkor muszáj, hogy szellőzzön a hónaljam és ne legyen ott még egy réteg anyag. De lehetőleg ne legyen kombinépántos, mert ahhoz megintcsak dekoltázs kell, és utálom, ha kilátszik a hátam; arról nem is beszélve, hogy 38 fokban, ezerrel tűző napon simán leég a spagettipántból kilógó hátam, amit még nem takar el a hajam, viszont nem tudom bekenni naptejjel sem, mert nem vagyok kígyóember.

A jelenlegi nyári ruháim: a No. 1., a csokibarna ujjatlan kényelmes, mégis szép. Viszont C&A-ból van, ahol egy-egy jó cuccot lehet venni, de aztán soha többé nem kapsz ugyanolyant, esetleg más színben. A C&A-ban ráadásul iszonyat hervasztó színű ruhákat képesek árulni, ez pl. ilyen öregasszonyos székletbarna, de csak ebben a színben volt, még véletlenül sem árulták volna piros vagy égszínkék vagy mentolzöld színben. Mindegy, ez van…

A második kedvenc a kockás elölgombolós a TAKKÓ-ból. Nagyon bírom, csak rövidujjú, túl mély a kivágása (nincs legfelső gomb, szándékosan), és mini. Én pedig szeretem, ha minél több el van takarva a lábamból.

Szintén mini, szintén rövidujjú, elölgombos a C&A-ból (ez pár évvel korábbi eresztés): csak katonai zöld színben volt. Ez kényelmes sportos, de utálom, hogy mini, és az anyaga viszonylag vastag. Hiába szellőzik benne a lábam, ha a felsőtestem olyan anyagba van öltöztetve, mintha csak 25 fok lenne, nem pedig 39.

Aztán két egyforma, egy zöld és egy rózsaszínű, de ezeket már rég nem is hordom, mert műszálasak és minik is, a műszál miatt 25 fok fölött lehetetlen hordani, alatta viszont túl lengék. És egyszer a zöldben gyalog átsétáltam a Margit hídon, a szél pedig valahogy alulról fújt, és konkrétan fel akarta fújni a ruhát a derekam fölé, mintha Marilyn Monroe lennék a szellőzőrácsnál – iszonyú volt, azóta nem mertem újra felvenni a ruhát…

Minden évben futok egy kört nyár elején a boltokban, hogy találtak kényelmes, nem drága és nem ronda, munkába is hordható nyári ruhát, de kb. minden alkalommal lepattanok, mert minden vagy drága, vagy műszálas, vagy vastag, vagy mini, vagy iszonyú kivágott.

Most bementem a Sakál Metróba ezért, mert már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy fogok egyszer indiai ruhát venni, amiből náluk rengeteg van, és tapintásra nem műanyagok, és elég kényelmesnek is tűnnek. – Különben is imádom az ilyen nagy áruházakat, ahol hatalmas a választék, és nem áll a számba három eladó, hogy miben segíthet, hanem hagynak csöndben válogatni. – Kiválasztottam négy ruhát, ebből hármat meg is vettem. Most itthon is felpróbáltam őket, és meg vagyok velük elégedve. Persze majd kiderül a gyakorlatban…

Kényelmesnek kétségtelenül kényelmesek, mert mindegyik nagyon bő, nincs is semmiféle karcsúsítás vagy szűkítés egyiken sem. (Remélem, mikor ezeket hordom, nem fog alám fújni a szél…) Ezekben aztán végképp nem fog zavarni, ha teleettem magam és kidagad a belem :-) Ha nyolc hónapos terhes lennék, és még magamhoz szorítanám Salátát, akkor is beleférnénk a ruhába. De ezeket egy méretben árulják, szóval hiába néz ki úgy, mintha anyám ruháját húztam volna fel, ennek ilyennek kell lennie.

A színük szerintem igen szép, olyan indiaias, tehát nem valami visszafogott, de azért nem közönséges, és még mindig jobb, mint a C&A hervasztó nyugdíjas színei.

Egyelőre van egy drapp alapon színes mintás; egy fekete-bordó, ami arannyal van hímezve, és egy szép zöld. Ha beválnak és igazán megtetszenek – és ha rám szakad az OTP, tudom… - nincs kizárva, hogy visszatérek és újítok még néhányat. Mondjuk, rózsaszínt vagy kéket. Ma fel is próbáltam egy rózsaszínt, de annak túl mély volt a karkivágása, így visszatettem.

Nnnnna. Máris jobban érzem magam :-) Ez egy eredményes nap volt: reggel sikerült futnom – egyáltalán: sikerült felkelnem 4.20-kor!!! –, a meló nyugalmasan telt, vettem almaecetet, ettem gyrost, vettem ruhákat, és most este főztem vagy három bögre macskagyökér-teát, hogy végre igazán alaposan kialudjam magam.

Bár ez hülyeség volt. Minden tea nélkül is simán el tudnék aludni, ha nem is most nyolc órakor, de mondjuk este tizenegykor, amikor odaér a bioritmusom. Mindegy, a tea nem árt; a ruhavásárlás pedig nagyon jót tett a lelkemnek :-)