a hallgatag macska naplója

Nyűgös, „semmihez nincs kedvem”-nap. Egyébként nemcsak nekem, Zsuzsi és Barbi is kb. pont így érezték magukat.

Már kezdődni is úgy kezdődött, hogy 5.20-kor ébredtem magamtól, és rájöttem, hogy este nem állítottam be ébresztőt. Akár fel is kelhettem volna, de azért még visszafeküdtem 10 percre; ekkor bezzeg tudtam volna aludni. Pedig hajmosási nap volt.

Most nyitottam ki az új Faith In Nature sampont, amire nagyon kíváncsi voltam, és sikeresen végre is hajtottam a hajmosást vele, csak menet közben jöttem rá, hogy a nyakam még mindig nem tökéletes. Aludni már egész jól tudtam ugyan, de rögtön ébredés után előrehajolva hajat mosni, és jobbra-balra tekerni a fejet, na ez kissé nehezen ment. Hajmosás után citromleves vízzel öblögettem, így az egész procedúra több mint tíz percig tartott, tehát igazán felkelhettem volna 5.20-kor, mert még ezután kellett feltennem a kávét főzni, amit este szintén elfelejtettem.

Reggeli közben megnéztem ugyan egy epizódot a Hibbant-sziget harcosaiból, tehát mondhatni, hogy kellemesen indult a nap az édes sárkánnyal, de mégsem, mert ezek után még sokkal kellemetlenebb volt bemászni az irodába. Az istennek sem sikerült felébrednem. Este ittam egy levendula-komló teát, amivel simán tudtam volna reggel kilencig is aludni, ehhez képest már nyolckor a munkahelyen kellett lenni :-( 

Még tiszta mázli, hogy a főnök elment és órákig nem tért vissza. De bennem még csak most csapódott le a tegnapi rémes nap, amikor is mindenki itt hemzsegett a mi szobánkban, folyamatosan, és hatan kárpáltak állandó jelleggel; szóval az e fölötti ingerültségem valahogy ma jött ki, vagy csak nagyon menstruáció előtt vagyok, a lényeg, hogy ingerült voltam, és még álmos is.

Levánszorogtam a büfébe bundáskenyérért, mert az nagyon finom és főleg olcsó. Ezután dolgozhattam volna, de sehogy sem vitt rá a lélek… Pedig nem volt láb alatt a főnök, és a locsogók is valahol máshol tépték a szájukat. Ehelyett egy órával később kimentem a pékségbe Barbinak friss kenyérért, és magamnak puncsos mignonért. 

Aztán Barbi gépén foglaltam jegyet a holnapi Csillagok között egyik előadására. Az otthoni gépemen valamiért nem enged foglalni a Cinema City rendszere; a szüleim gépén sem (pedig az egyiken XP, a másikon Win 7-es van!), a benti gépeken viszont működik a foglalás, csak az én monitoromra rá lehet látni, Barbiéra nem.

Tépelődtem, mikor vegyem át a mozijegyeket, mert kezdés előtt félórával kéne, viszont akkor még nem leszek ott. Holnap napközben sem tudok kirohanni érte, mert akkor meg nem lesz távol a főnök. Viszont ma távol van, nekem meg nincs munkakedvem. Ezért kirongyoltam a holnapi mozijegyért. Isteni néptelenség volt a plázában, nyugodtan ehettem volna bármelyik kajáldában, vagy beülhettem volna a moziba. De sajnos vissza kellett rohannom az irodába, bár vérzett a szívem.

Mire visszaértem, már ott volt a főnök is. Lassú, vacak délután. Kétszer mentem át Orsihoz, hogy váltsunk egy szót, és mindkétszer rácsörgött Editke, aki az ő közvetlen főnöke, hogy magához hívja. Talán valami kamera van felszerelve Orsinál? :-(

Iszonyúan vártam, hogy végre vége legyen a munkanapnak, és hazajöhessek. Most végre itthon vagyok, átöltözve, írom ezt a naplóbejegyzést, és ha végeztem, megmelegítem a főzeléket, bekajálok, aztán megnézek még némi sárkányost, és ledőlök. Tök fáradt vagyok, meg ideges és rosszkedvű. 

A fejemben a vasárnap látott Éjjeli féreg motoszkál még mindig; eszméletlen jó film volt. Másodsorban a Sárkány-filmeken járatom a gondolataimat: most az animációs sorozatot darálom végig, és ha azzal végeztem, fogom megnézni a második nagyfilmet DVD-n, amit a megjelenés napján vettem meg múlt héten. Harmadsorban azon gondolkodom, kapok-e jutalmat, és ha igen, mennyit és mikor? – Egyébként az egész kollektíva ez utóbbin gondolkodik nálunk.

Nem mindegy az időpont, mert ha december 20-án utalják, abból már nemigen lehet ajándékokat vásárolni, vagyis a decemberi fizetésemből kell megvennem mindent, reménykedve benne, hogy lesz jutalom (estem már pofára ez ügyben). Ha viszont a fizetéssel egyszerre utalják, akkor rögtön tudom, hogy mennyi, és kinek mit vehetek.

Ha egyáltalán nem lesz, akkor persze káromkodni fogok, de az sem akkora tragédia, legfeljebb kisebb lesz a karácsony; de nekem éves bérletet kell vennem december végén, mert nincs cafeteriám, és erre lenne igazán jó a jutalom.

Aztán még azon aggódom, hogy anyám és öcsém 11 hónap mosolyszünet után most fognak majd dumálni egymással, és hogy megint mi lesz ebből?! Borítékolom, anyám rikoltozni fog. Neki az ürügy mindegy, fő, hogy műsorozhasson. Például az elmúlt 11 hónap eseményeiből szinte semmit nem közöltem vele, amik most majd szépen kiderülnek; és azon – is – fog műsorozni. De ha mindent elmondtunk volna neki, akkor meg már évközben is arénázott volna, egyenként minden eseménynél.

Különben állati, hogy újabban a karácsony már nem(csak) a lazulás, pihenés, ajándékozás és munkaszünet ideje, hanem a sértődés és műsorozás ideje is, már ami anyámat illeti – és ez persze rajtunk csapódik le – hogy ki hová megy vendégségbe és melyik napon, mert nem mindegy ám az… Anyám kizárólag azt képes elviselni, ha öcsémék december 25-én jönnek, de ők évek óta nem akarnak akkor, hanem másnap, és a 25-ét az otthoni családi körben töltik.  Most nem teljesen mindegy, hogy melyik nap ünneplünk közösen??

Most direkt örülök, hogy albérletben lakom és nem feltétlenül kell ebbe belefolynom, bár szentestére tervezek hazamenni és ott aludni.

Tegnap reggel hajmosás után egy könnyed, lendületes mozdulattal hátra akartam vetni a hajamat, mire a nyakam halkan roppant egy nagyot, és azóta úgy be van állva és úgy fáj, hogy az hihetetlen. 

Azóta egyáltalán nem tudom hátrahajtani a fejemet. Előrefelé most már megy – miután rákentem abból az izomlazító zseléből, amit olykor futás után használok –, aztán oldalra is el tudom fordítani a fejemet, de dönteni már egyáltalán nem. Vagyis a vállam fölött úgy-ahogy át tudok nézni, de az a mutatvány, hogy „közelítsd a füledet a válladhoz”, abszolút kizárt.

Az alvás volt a legmókásabb, mert iszonyú fáradtan bealudtam ugyan éjfélkor, aztán felébredtem fél háromkor pisilni, és onnantól nagyjából folyamatos szenvedés volt. Ugyanabban a helyzetben nem bírtam visszafeküdni (hanyatt, magas párnán), ezért átváltottam a lapos párnára, ezen viszont a hanyatt fekvés nem esett jól. Megmerevedett a nyakam, és két perc után beállt. Akkor oldalra fordultam, de úgy meg lekonyult a fejem, kimozdult a nyakam és rögtön fájt. A másik oldalamra feküdtem, de ugyanez történt. Ezért éjjel fél háromtól reggelig csak forogtam mint egy ventilátor.

De a legrosszabb az volt, hogy a fejmozgató izmaim iszonyúan fájtak, tehát még csak öt centire sem bírtam felemelni a fejemet, hogy pl. a hajamat kiszedjem magam alól, annyira fájt. Kézzel kellett megemelni a tulajdon fejemet :-D Aztán úgy hét óra felé megelégeltem, olvasni kezdtem, betoltam némi kávét és azóta fent vagyok (de asszem mindjárt visszafekszem és alszom egy délutáni álmot).

… Az olvasás sem esett jól, mert lehajtani nem bírtam a fejemet, felemelni még kevésbé.

Ez a nyakrándulás most már csak hab a tortán, mert múlt hét közepe óta folyamatosan küszködtem a torokfájással. Zsuzsi betegeskedett akkoriban, de az istennek sem maradt volna otthon, emiatt aztán szerdán már én is éreztem kissé a torkomat. Még több C-vitamint szedtem, de halottnak a csók. 

Szerdáról csütörtökre virradó éjjel minden egyes alkalommal felriadtam, ha nyelnem kellett, annyira fájt a torkom. De nem kicsit, hanem nagyon. A fél éjszakát ébren töltöttem. Így reggel nem volt nehéz időben kelni; úgy terveztem, bemegyek, hogy megmutassam magam és aláírjam a jelenléti ívet, aztán – a főnökség úgyis házon kívülre vonul – hazajövök kúrálni magam.

A torkom annyira fájt, hogy fájdalomcsillapítót kellett bevennem, hogy be tudjak menni: nem szelíd kis fél tabletta Algopyrint, mint szoktam, hanem Cataflamot, ami még a régi mandulagyulladásokból megmaradt. Azzal úgy elviselhetőre tompult a fájdalom.

Bementem, tettem-vettem, elvégeztem egy-két alibimunkát, aztán fél tizenegykor hazafordultam. A csütörtök további részét ágyban töltöttem. 13.00-kor elmúlt a Cataflam határa, onnantól kezdve akár vizet nyeltem, akár kaját, minden fájt. Tízszeresére növeltem a vitaminbevitelt, ettem mézet, fokhagymát és Barbi kedvenc orvosságát, forralt bort is :-) Ennek ellenére csak vasárnap kezdett úgy-ahogy elviselhető lenni a torkom.

Orsi adott Septofortot, ami elvileg jó a toroknak, csak sajnos étkezés után kell bevenni és utána 1-2 órán át sem inni, sem enni nem szabad, amitől viszont annyira kiszárad a torok, hogy már csak a szárazság miatt is fáj, tehát a Septofort jótékony hatását azonnal ellensúlyozta a torokszárazság rossz hatása :-(

Vasárnap estére már nem fájt minden nyelés, de még hőemelkedésem volt, így a hétfőt is otthon töltöttem. Hétfő estére már pöpecül voltam, így kedden bementem dolgozni. A benti légkör viszont romboló hatást gyakorol az egészségre, mert kedd délutánra megint vackul voltam, kapart a torkom és száraz volt, holott vagy négy litert ittam aznap összesen. 

Szerdán, csütörtökön ugyanez volt. Gyakorlatilag több vitamint fogyasztottam, mint szilárd ételt, de nem sokat ért. Úgy éreztem, egy lyukas vödör vagyok, amibe felülről betöltik a 10.000 mg C-vitamint és a hasonló mennyiségű cinket, fokhagymát meg mézet, aztán alul kifolyik… És full száraz volt a torkom és a szemem, mint aki három napja egy kortyot sem ivott, holott úgy töltöttem magamba a teát és a vizet, mintha a sivatagban lennénk.

Péntekre a torokfájás szerencsére szinte teljesen lecsitult, egyedül a hangom volt még olyan, „mint mikor csorba villákat húzogatnak cseréptányérokon”, hogy a klasszikust idézzem. 

Szóval már épp egészen jól éreztem volna magam péntek estére, amikor még aznap reggel megrándul a nyakam, és azóta azzal vagyok elfoglalva, hogy erre nem tudok fordulni, arra nem tudok fordulni, és még a táskámat is nehéz cipelni, mert a fájó nyakizmaim miatt már a csuklyásizmaim is megmerevedtek. 

Sőt a földre esett dolgokért lehajolni sem egyszerű. Azt mondják, egy hasműtét után jön rá az ember, mennyi mindenhez kellenek a hasizmok. Én most a nyakizmokkal jártam így: eddig fogalmam sem volt, hogy ha valami a földre esik, nemcsak leguggolok, hanem a nyakammal is lehajolok érte. Mert az sajnos nem megy, hogy leguggolok, lenyújtom a kezemet, de közben a nyakam nem mozdul meg a jó stabil helyzetéből.

Most, hogy már több óra eltelt felkelés óta, már kissé mozgékonyabb, és igyekszem mozgatni meg masszírozgatni, de azért erősen fáj még. Most lefekszem szunyálni egy órácskát, miután fél éjszaka ébren hánykolódtam a nyakam miatt; kíváncsi vagyok, hogy ezt a napközbeni alvást hogy fogja majd tolerálni…

Ma megint volt egy nagy rohanásom napközben egy vaterás könyvügylet lerendezése kapcsán. Noha Barbi van fent a Vaterán, de sokszor én vállalom a logisztikát, mivel fiatalabb és mozgékonyabb vagyok, és mert az én cuccaimat is ő kereskedi el :-)

Pár hónapja kezdődött, amikor Barbi is megunta, hogy sok olvasatlan könyv és nézetlen DVD van a lakásában, és felpakolta őket a Vaterára; később pedig én is elhoztam neki a saját olvasatlan könyveimet-filmjeimet. Mármint olyanokat, amiket anno megvettem, és el is olvastam / meg is néztem, de tudom, hogy többé nem fogom elolvasni, mert annyira azért nem volt jó, kidobni viszont természetesen nem szeretnék jó állapotú könyvet, hanem akkor már inkább keressek az ilyeneken egy kis lóvét…

Eleinte nem sok minden történt, aztán néhány hét múlva megérkezett az első vevő. Lefixáltak egy találkozást a munkahelyünkhöz közeli Rossmann előtt, ahol én jelentem meg, kezemben a könyvvel; a vevő két perc múlva jött, kezében a pénzzel.

Következő alkalommal ugyanúgy a Rossmann elé álltam ki az elcsencselt könyvvel, de a vevő csak nem jött, mire rácsörögtem Barbira, hogy én itt állok húsz perce, de hol a vevő?! Mire ő rácsörgött a vevőre, mire az azt mondta, hogy ő is itt áll negyedórája.

Gyorsan körbeforogtam, de senki nem volt ott, csak én magam és a könyv. Kicsit olyan volt a helyzet, mint mikor a Nyolcadik utas a halálban látják a kijelzőn, hogy közeledik a lény a fickó felé, csak pont ő nem látja, illetve az nem onnan érkezik, ahonnan ő várja. (Nem lehet minden lény mellé egy közlekedési rendőrt állítani.)

Ezért felfelé is néztem, hátha valamelyik ablakból ereszkedik le a vevő, de nem ereszkedett…

Végül kiderült, hogy Barbi valamiért véletlenül nekem a Rossmannt mondta, de a vevőnek a száz méterrel és egy sarokkal odébb lévő DM-et, miáltal a két különböző drogéria előtt strázsáltunk külön-külön mindketten.

Ezután átrohantam a DM-hez, udvariasan mentegetőztem – hátha vesz ez még tőlünk könyvet –, átvettem a pénzt és minden el volt sikálva.

A következő vevő pont fizetés előtt jött, és pont az én egyik könyvemet vette meg, hála az égnek, mivel már nagyon hó vége volt, és komolyan azon gondolkoztam, kihúzom-e fizetésig úgy, hogyha csak a hűtőben jelenleg meglévő kajákat eszem? Ekkor csapott le egy könyvemre a vevő, és rögtön lett plusz ezerötszáz forintom, teljesen váratlanul!! :-) Ezt a könyvet mondjuk épp Barbi adta át, amit utólag sajnálok, mert elmondása szerint egy igen helyes srác volt az üzletfél.

A mai vevő egy nő volt, és Barbi már órák óta szemmel tartotta a telefonját, mert a vevő kocsival jött, és majd ha talál parkolóhelyet, akkor jelentkezik. De az istennek sem jelentkezett. Végül rácsörögtünk. (Én úgyis épp a sarki közértbe készültem, elvállaltam a szállítást.) Hát a vevő nem bírt parkolóhelyet találni – nem is csodálom, délután fél háromkor a mi környékünkön egy légy sem tud leparkolni –, hanem megállt a tilosban, az egyik közeli színház mellett. Kirohantam, mint a veszett fene, kezemben a szerencsére marhára feltűnő külsejű könyvvel.

Mire odaértem a színház elé, rögtön csöngött Barbi mobilja, amit kapcsolattartás céljából átadott nekem. A nő volt, hogy ő már lát engem, és villog nekem, látom-e? (Igen.) Neki innen el kell hajtania, de nem állhat meg ott, ahol én vagyok, mert az az úttest bal oldala lenne, hanem majd továbbmegy és befordul a következő utcán. Igen, de neki épp zöld volt a lámpa, nekem gyalogosként piros. Tehát ő áthajtott a zebrán és valóban befordult a következő sarkon, én meg, amint zöld lett a saját lámpám, átrohantam és nyakamba szedve a lábamat, rohantam a kocsi után. Ő szerencsére meg tudott állni, igaz, hogy megint tilosban, de itt legalább fizikailag elfért, és nem az úttest közepén állt, mint az előbb.

Ezután már csak a szokásos kölcsönös mentegetőzés, illetve a könyv (ezúttal Barbié) és a pénz átadás-átvétele zajlott; utána pedig bevásároltam és visszamentem az irodába, ahol Barbi kifejezte háláját. Én pedig most izgatottan várom a következő üzletelést, mert most éppen licit van az én egyik könyvemre, ami remélem, elmegy :-)

Világéletemben szerettem totálisan kettéválasztani a munkát és a magánéletet. Nem járok bulizni a kollégákkal, nem hurcolom be a rokonaimat a munkahelyre, nem mászkálok el a munkatársakkal munkaidőn túl; egyáltalán, igazából azt szeretném, ha megszűnnének létezni, mihelyt kilépek a kapun, aztán másnap reggel megint életre kelnének. Nem gonoszságból, hanem mert egyszerűen nem érzem jól magam, olyan érzésem van, mintha túlóráznék, és ki tud úgy ellazulni a magánéletben, hogy közben kollégák figyelik, akik esetleg jelentést tesznek róla hétfő reggel a főnökségnek?

Gyerekkoromban természetesen ugyanez volt a helyzet az iskolával és az osztálytársakkal.

Minősített esetben teszek csak kivételt, olyan osztálytársakkal és kollégákkal, akikből idővel haverok lesznek, ezért van, hogy Barbit felkeresem otthon, mikor műtét után lábadozik, és Orsival együtt megyek a hétvégi futóversenyre, vagy együtt megyünk ki – napközben – vásárolgatni, de kb. ez minden.

Ehhez képest azt kellett tapasztalnom nemrég, hogy kolléga lakik a házban! :-(

… Már évek óta, amikor reggelente munkába megyek a metróval, rendszeresen szoktam látni egy jellegzetes hajviseletű, lófarkas nőt. Ez kb. mindig akkor ment munkába, amikor én. Mindig hátulról láttam a tarkóját, és ha láttam a Lófarkast, akkor tudtam, hogy nem vagyok ugyan elkésve, de éppenséggel nem félórával korábban fogok ma beérni.

Nem láttam minden egyes reggel, de elég gyakran ahhoz, hogy tudjam, valamerre az én munkahelyem környékére járhat ő is dolgozni. És mindig csak hátulról láttam, és a tarkójáról ismertem fel.

Egyszer aztán, már vagy egy éve, ahogy slisszolok be reggel félálomban a hivatal kapuján, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy előttem a sorban ott áll a Lófarkas, és a belépőkártyájával hatol be az ajtón. Ejnye – gondoltam –, ezek szerint a Lófarkas egy kolléganő! No de hát nincs ezen csodálkozni való, elég központi helyen van a hivatal is, a régi lakásom is.

Aztán elköltöztem az albérletbe, ami állati nagy házban található, vagy kétszáz lakással. Ugyanazon a metróvonalon járok dolgozni, mint eddig, csak egy megállóval kevesebbet utazom.

Egyszer aztán, pár hónapja, ahogy reggel félálomban botorkálok kifelé a liftből, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy előttem a társasház kapuján ott megy ki a Lófarkas, kicsekkol a kapun és indul munkába.

Az istenit – gondoltam – a Lófarkas, vaze, nemcsak hogy kolléga, hanem még egy házban is lakik velem!! Hát ez nem lehet igaz!

Még aznap végigolvastam a postaládákon a neveket, és kizárásos alapon eldöntöttem, hogy ki lehet a Lófarkas: az a kolléga, aki hálistennek nincs velem munkakapcsolatban, de a neve elég jellegzetes, és mivel a házban lakik, és a neve is kint van a postaládán, nyilvánvalóan ő lesz az. Az mégsem valószínű, hogy a Lófarkas egy másik ember, és a jellegzetes nevű kolléganő is egy másik, és így KÉT kollégám lakjon a házban, hanem a Lófarkasnak kell ennek lennie.

Ezek után én már tudtam a nyáron, hogy a Lófarkas velem egy házban lakik, de valahányszor megláttam az utcán, vagy elébe vágtam, vagy hagytam, hogy ő menjen előttem, ilyenformán sosem szúrt ki, míg én többnyire kiszúrtam őt. Nekem szerencsére kevéssé feltűnő külsőm van, és simán elbújok a tömegben, míg őt a lófarka jellegzetessé teszi. A házben szerencsére sosem futottunk össze, de ha meg is történik, köszöntünk volna és kész, mert Ő, velem ellentétben, nem tudja, hogy én kolléga vagyok.

Mígnem aztán a múlt héten Zsuzsival indultunk hazafelé, és a hivatal kapujánál pont összefutottunk a Lófarkassal, aki szintén hazafelé indult. És aki így most már szemtől szemben látott, tehát ha összefutunk a házban, ő már tudja, hogy én kolléga vagyok!

Még az az egy reményem maradt, hogy talán sosem futunk össze a házban, vagy legalábbis én veszem észre előbb őt, és el tudok bújni előle.

Másnap reggel indultam munkába, de szándékosan nem lifttel, mert a Lófarkas valamelyik alattam lévő emeleten lakik, és ha ő is hívja a liftet, akkor a lift meg fog állni neki és pont össze fogunk futni. Ezért én gyalog loholtam lefelé. Az első emeleten aztán a folyosóról ki jön pont szembe, ha nem a Lófarkas!! Mert ő az elsőn lakik, mint kiderült, és így minek szórakozzon a csúcsforgalmas lifttel hajnali fél nyolckor!

Pont szemtől szemben találkoztunk, amit talán megúszhattam volna, ha lifttel megyek mégis, kivéve, ha ő pont akkor ér le a lépcsőn, amikor én kilépek a liftből.

Innentől kezdve már a Lófarkas is tudja, hogy én kolléga vagyok, de szomszéd is, csak éppen még a nevemet nem tudja, de ha összetalálkozik Zsuzsival, aki ezer éve dolgozik a hivatalban, azt is megkérdezheti tőle, és akkor már azt is tudni fogja, melyik lakásban lakom. Nem mintha attól félnék, hogy éjjel betör hozzám egy láncfűrésszel és lemészárol, csak … mint említettem, maximálisan szeretem szétválasztani a magánéletet és a munkát,  beleértve ebbe az összes kollégát is!

Azóta nem találkoztam vele össze, igaz, hogy mostanában kissé késve indulok reggelente, szándékosan. Marhára ki voltam bukva, mikor rájöttem erre a dologra, bár azóta kissé megnyugodtam. Végül is ez rohadt nagy ház, csak el tudok lappangani a tömegben … Ha lifttel megyek, eleve nem futhatunk össze, és gyalog is csak a földszint és az első emelet közötti szakasz a veszélyzóna.

Szóval most már nem idegesít annyira a dolog, de azért nem szeretném, ha egyszer pl. részegen jövök haza, vagy futás után vörösen és lihegve, vagy valami kompromittáló pasival, és pont akkor jön szembe ez a disztingvált és a közvetlen kollégáimmal jó kapcsolatot ápoló Lófarkas… De jólesett ezt végre kiírni magamból, úgy nyomasztott a gondolat!

Jó sokáig halogattam, hogy megírjam… Pedig abszolút pozitív élmény volt, a félelmeim ellenére. Talán épp ezért?

Tehát október 12., vasárnap. Amióta beneveztünk a versenyre, ez a dátum egyáltalán nem az önkormányzati választásokat juttatta eszembe. Tőlem telhetően felkészültem, de borzasztóan paráztam… Reggel 9.00-kor kezdődött a verseny. Odahívtam Fatert, és Orsival meghívtuk Barbit is, aki a közelben lakik és így nem kell sokat utaznia. (Részint önző okokból hívtuk meg őket, mivel az értékmegőrzés nem volt biztosítva, és egyikünk sem akarta a civil ruháját, mobiltelefonját, pénztárcáját csak úgy otthagyni őrizetlenül.)

Faterral 8.10-kor találkoztam a metróban. <- Mivel sikerült időben felkelnem, megreggeliznem, összekészülnöm és elindulnom, és már ez is szép teljesítmény volt, tekintve, mennyire be voltam tojva :-)

Fél 9-re kiértünk a helyszínre. Gyönyörű idő volt. Sátrak, padok, mobilvécék. Életemben először jártam futórendezvényen, így minden új volt nekem, de azt tudtam, hogy előző napon volt a SPAR Maraton, így a mi futásunk már csak olyan kis vicces levezetés. De nekem ez az első!! 

Megtaláltuk Orsiékat, aztán átöltöztem a teljesen kulturált, egyszerű női öltöző nevű sátorban. Kitűztem a rajtszámot (vagy mit – szóval, a szám nélküli rajtpapírt). Hangszórón jó pörgős zene ment, és egy ember időnként biztató szöveget mondott. Láttam, hogy Faternek is tetszik a légkör :-) Aztán bemelegítettem, guggoltam, nyújtogattam, kocogtam ötven métert. Természetesen elmentem pisilni. Aztán Orsi szólt, hogy lassan felsorakozhatnánk a rajthoz! Te jó ég, már ennyi az idő?! Nem, még csak 8.45 volt, de a futók már ott álltak a rajtnál, és tulajdonképpen egy jó hosszú sor alakult ki az indulókból. Gyorsan betoltam némi vizet és egy falat Bountyt, elköszöntem Fatertól, és Orsival beálltunk a sor végére. Mögöttünk már alig volt valaki. De kit zavart? Orsinál okostelefon volt, nálam a saját stopperem, így a saját időnket mindketten tudtuk mérni, annak ellenére, hogy az indítókapu fölött elhelyezett kijelző nyilvánvalóan a rajtot, és az első induló idejét fogja majd mutatni.

Nagyon jó volt a rajtra várni! Két-háromszáz fős vidám tömeg – pedig hogy utálom a tömeget! de ez most jó volt! –, akik mind futni akarnak, beneveztek, eljöttek ide, öregek és fiatalok vegyesen. Orsi férje és fia jóval előttünk álltak a sorban. Mi ketten megegyeztünk, hogy nem figyelünk egymásra, mindenki megy a saját tempójában, annak nincs értelme, hogy az egyikünk lemaradjon a lassabb miatt, a másikunk meg próbáljon erején felül teperni, hogy beérje a gyorsabbat.

8.55, 8.58 – hangos visszaszámlálás jött, aztán végre az indító kürtszó! Az elöl állók nekilódultak, mi helyben ugráltunk, amíg el nem tudtunk indulni mi is. Juhéj! Nekilódultam a tömeg közepén, mint egy éhes gazella. Hát ez tök jó! Mennyi energiám van, és milyen jó, hogy ilyen hátulról indultam, nálam kissé lassabb emberek vannak itt, na gyorsan kerülgessük ki őket és találjunk egy kellemes sávot, amin lekocoghatom a távot!

Kerülgettem az embereket jobbról, balról, és úgy éreztem, én vagyok a császár, tele adrenalinnal meg energiával; hiába, mégiscsak igaz, hogy a versenyhelyzet az felpörget! OK, ez nem verseny, de azért mégiscsak olyasféle… Orsit lehagytam, ő a mezőny bal szélén haladt, én jobbra, de kissé előtte.

… Aztán úgy ötszáz méter után, amikor a lelkesítő zene és hangosbemondós sóder elmaradt mögöttünk, belőlem pedig elfogyott a kezdeti lendületes fellángolás, egyszeriben elkezdtem úgy érezni, hogy Trabant vagyok, aki ha nem is Ferrarikkal, de Toyotákkal és Opelekkel akar lépést tartani. Bírtam éppen a szép gyors tempót, de egyre nehezebben ment! Ráadásul az Olof Palme sétány egy szakaszon enyhén, de érezhetően emelkedik – na itt megfordult a fejemben, hogy buta ötlet volt erre a rendezvényre benevezni. 

Itt már nem szólt a zene, csak a lábdobogást és a többi ember lihegését hallottam. Na és a sajátomat! Mintha valami állatos pornót forgatnának egy idős, asztmás kutya részvételével! Hú, nagyon ciki volt, de egyszerűen nem tudtam csöndesebben venni a levegőt. Kezdtem ráébredni, hogy terveimmel ellentétben csúnyán elfutottam az elejét – ez komoly futóversenyi hiba, amiről már olvastam, de nem hittem, hogy majd én is elkövetem (ki hitte volna, hogy valaha versenyen fogok indulni). De most már nem szabadott visszalassulni, hiszen az emberek, akiket az elején elhagytam, szép lassan kezdtek visszaelőzni.

Végre elértünk a Városligeti körúthoz, éles balkanyar következett. Hej, de jó, hogy reggel 9-kor kezdődött a futás, amikor még szép friss a levegő! Legalább a meleggel nem kellett küzdenem! De ezen a szakaszon már komoly szenvedés volt a futás. Bírta a tüdőm, a szívem, a lábizmaim is, csak éppen úgy éreztem, a teljesítőképességem felső határán járok, és tiszta csoda, hogy még mindig csinálom.

MIÉRT neveztem be erre a futásra? Hogy lehetek ennyire hülye?! Hiszen itt futók vannak, komoly versenyzők, lám, ezek mind velem egyszerre, a mezőny hátuljából indultak, aztán itt hagyogatnak el egymás után, és még mindegyik bírja, csak én akarok megdögleni itt, a táv felénél…. Orsi szőke lófarka ekkor már előttem volt – na tessék, két évvel idősebb nálam és két hétig hevert betegen, de most úgy száguld, mint egy hegyikecske. Én meg, mint aki nem is készült és lépcsőzött, alig vonszolom magam.

A Közlekedési Múzeumnál volt a táv fele. Már kiszámítottam, hogy ha a 6:30 perc/km-es tempót sikerül tartanom, akkor 20:50 alatt kell végeznem a 3,2 kilométerrel. Most a stopperre pillantva láttam, hogy 8 perc valamennyit, esetleg 9 percet mutat, tehát a tervezettnél jobb időben vagyok, de annyira kész voltam, hogy egyszerűen nem is tudtam örülni, csak közömbösen tudomásul vettem a tényt és próbáltam továbbra is futómozdulatokkal haladni előrefelé a kurva gyorsan száguldó tömegben…

Addigra mindent elfelejtettem, amit a futóstílusokról és –technikákról összeolvastam. Egyetlen dolog maradt meg bennem, hogy az energiatakarékosság miatt kis lépésekkel kell futni. Szóval idős, asztmás kutya módján rettenetesen lihegtem, és magamhoz képes kicsi léptekkel haladtam, de ez volt a maximum.

Aztán végigmentünk a Városligeti körúton, aztán ráfordultunk a Paál László útra, ami már visszafelé ment a rajt/cél felé. Repesztettem, repesztettem, néhányan megelőztek, volt egy-két ember, akit én hagytam le, de ezen a ponton már nem volt erőm. Egyszerűen az történt, hogy meg kellett állnom és gyalogoltam. – És nagyjából itt vettem észre egy fotóst, aki a mezőnyt fotózta, pont jókor, köszi…

Közönséges hétköznapi futások során sétálok kb. egy percet, és akkor visszatér az erőm a folytatáshoz, és most is majdnem ez történt, de aztán összeszedtem magam és belül ráordítottam magamra: „NEM! Ez most a verseny, itt most nem lehet sokat sétálgatni, gyerünk tovább, mindjárt itt a vége!!” – És így futottam tovább. Már ha ezt futásnak lehet nevezni. Én tisztára vánszorgásnak éreztem, csak éppen futásnak tűnő mozdulatokkal műveltem ezt. Már rohadtul semmi nem érdekelt, csakis egyedül az, hogy végre túl legyek az egészen és befussak a célba.

Ráfordultunk az Olof Palme sétányra és így haladtunk visszafelé. A körülöttem lévő emberek még mind remekül bírták, engem már semmi nem érdekelt, sem a saját sebességem, sem mások sebessége, csak vége legyen már! Visszafordultunk a Benczúr utcára, aztán végre a cél felé! Ekkor az utolsó erőmorzsáimat mozgósítottam, mert arra gondoltam, hogy Fater lát, és ha egy mód van rá, mégse én legyek a legutolsó a mezőnyből, hanem legalább az utolsó előtti, vagy hátulról a harmadik… Valamint, a hangszóróba beszélő ember nagyon buzdította a befutókat, és a jó kis dübörgő zene is szólt már, és szép hosszú, egyenes célegyenes következett, előttem pedig egy fotós – kösz! pont most!! mindjárt véreset köpök, ez meg itt fotóz! – ezért amennyire bírtam, rákapcsoltam egy kicsit, már csak azért is, mert valami ilyent hallottam a hangszóróból: „Jól van, gyertek, ez az! Még 20 percen belül vagytok!” 

Mivan?? Nekem 20:50 a megcélzott időm, de mivel menet közben megálltam és tíz lépést gyalogoltam, tehát még annál is rosszabb lehet. Félrebeszél ez az ember. Ekkor berongyoltam a célba, félreálltam az útból, előrehajolva levegő után kapkodtam – a stoppert reflexből megállítottam azért – aztán mikor már úgy éreztem, hogy sem elájulni, sem hányni nem fogok, megnéztem az órámat. Micsoda??: 18:45 volt!!

Természetesen a stoppert akkor indítottam el, amikor ÉN áthaladtam a rajtvonalon. Egyébként, az egész mezőnyt mérő hivatalos órán 19:14 körül volt. De az én saját időm 18:45, két teljes perccel gyorsabb, mint előzőleg számítottam! Úristen, hát nem csoda, hogy ilyen rettenetesen szenvedtem: egyszerűen túl gyorsan futottam (magamhoz képest, kéretik nem röhögni).

A frissítős asztalhoz vánszorogtam vízért, aztán megkerestem a többieket. Fater, Orsi és családja mind nagyon boldogok voltak; négyünk közül a férje lett az első, utána a kölök (csak 11 éves – hihetetlen), utána Orsi és végül én, de mind megdöntöttük a saját rekordjainkat, és így mindnyájan nagyon elégedettek voltunk magunkkal.

Összemértük az eredményeinket és kiszámítottuk, ki milyen sebességgel futott, és nekem ekkor tűnt fel, hogy a hangosbeszélőbe még mindig biztató szövegeket beszél az ember, a zene még mindig szól, és üdvrivalgás van a célnál. Hát mi van itt, nincs már vége az egésznek?

Kiderült, hogy még mindig futnak be emberek, holott én már a célba érkezés óta lihegtem, vizet ittam és több mondatot is váltottam a többiekkel. Még mindig érkeztek a népek! Hát nem én lettem az utolsó, vagy az utolsó előtti?

A többiek, akik figyelték a mezőny eloszlását, közölték, hogy nem, sőt én az első harmadban futottam be. No de hát hogy lehet az? Hiszen mi tök hátulról indultunk, és annyi embert én biztos nem hagytam le, amennyien most még befutnak. Még mindig jönnek, még mindig! Ekkor már annyi idő telt el a rajttól, amennyivel én a régi, 7:00/km-es kocogótempómmal szép kényelmesen tettem volna meg a távot. Telefonokkal lefényképezgettük egymást, és még csak ekkor, jó 30 perccel a rajt után érkeztek be az utolsó befutók, két lány, nagyon boldogan, a szpíker pedig meggratulálta és a tömeg megtapsolta őket.

Én legszívesebben megpusziltam volna őket, részben azért, mert ennyivel lassabban futottak nálam (tehát a saját jóérzésem miatt, hiúságok hiúsága :-))) és részben, mert ilyen tempóval is beneveztek erre a versenyre, és végigkocogták, és szépen belejtettek a célba, nem félve attól, hogy körbe lesznek röhögve, mint ahogy nem is lettek. Mindenki megtapsolta őket és „ez szép volt!”, meg ilyeneket mondott nekik. Ez egy olyan pozitív példa volt számomra, hogy ezentúl talán nem is fogok félni más futóversenyeken indulni.

Felmarkoltuk a reggeli kajacsomagokat, ami még járt az indulóknak, aztán lassanként szétoszlottunk és hazaindultunk. Én hazajöttem, lezuhanyoztam és elmentem az ősökhöz, családi ebédre és szavazni. Iszonyú boldog és büszke voltam, és a következő napokban fűnek-fának meséltem a futás történetét :-D

… A Reggeli Futás utóélete: a nagy izgalomban elfelejtettem lenyújtani. Közönséges hétköznapi futások után mindig, most pedig egyáltalán nem. Már másnap úgy bemerevedtek a lábizmaim, különös tekintettel a jobb combom hátsó részére, hogy szinte sántikáltam. Izomlazítóval kenegettem, és próbáltam kimasszírozni, de csak jó három nap múlva javult a helyzet.

Tehát két nagy hibát követtem el: először elrohantam a verseny elejét, aztán utólag nem nyújtottam. Ez jó lecke volt.

Orsival izgatottan vártuk, hogy végre fent legyenek a hivatalos fotók a futanet.hu-n. Erre napokat kellett várnunk, mert természetesen a SPAR Maraton fotóit töltötték fel előbb. De aztán, végre! Egy szép hétköznap délutánon ott voltak a fényképek. A munkahelyi net lassúsága miatt nem sokat láttam, de otthon végigpörgettem őket. Látszunk a rajtnál Orsival, de csak éppen hogy. Aztán jönnek a célegyenes fotói: elsőként Orsi férje, aztán a kisfia, aki olyan boldog mosolygással futott be, mint aki csak tíz métert szaladt, és egy hatalmas csokinyuszi várja. Orsi célfotója nem túl jó, mert egy másik ember részben eltakarja. Na de aztán! Szerényen magamat kerestem, és ott is voltam! Szép premier plán befutóképem lett! Helyesen emlékeztem úgy, hogy pont a célba érkezésemkor épp nem volt közvetlenül előttem senki. De a fotós ott volt :-) Szóval látszom, pont mikor befutok (nem is annyira rémes kép), visszafelé nézve pedig az előttem beérkezők mögött, ahogy közeledem.

Sőt kicsit szégyelltem magam, de ezután szép alaposan végignéztem a mögöttem célba érkezők képeit is :-) Sokan voltak! Fiatalabbak is, férfiak is, gyerekek is. Remek érzés volt látni egy erős, magas pasit, miközben a feje fölött lévő időkijelzőn látom, hogy két perccel utánam ért célba! Biztos gonoszság, de a nálam edzettebbnek tűnő emberek rosszabb teljesítménye nekem hatalmas önbizalom-löketet adott, bevallom :-) Nem mintha lenézném őket, mert lehet, hogy csak rájuk jött a hasmars vagy a lábgörcs, de azért biztos nem mindegyiküknek… ami számomra azt jelenti, hogy megelőztem x darab, köztük kimondottan jó kondiban lévő embereket is!! Ráadásul olyan időpontban, amikor más reggeleken még háromszor benyomom a szundit a telefonomon!

Borzasztóan elégedett voltam magammal, amiért nemhogy nem haltam meg, hanem még viszonylag gyors is voltam, fotók is készültek, pólóm is van, hát mi kellene még? Külön öröm, hogy Fater is nagyon jól érezte magát, az idő is gyönyörű volt. Orsi és én neki is fogtunk újabb futóversenyeket nézni, de idén már nem nagyon lesz, majd tavasszal kezdődik újra a versenyidény. Könnyű kis három vagy öt kilométeres versenykéket gondoltunk lefutni. Bár az az igazság, hogy a hétköznapi futások során már a távot is növeljük, én 11.700 métert futottam legutóbb és Orsi is közelíti már a 10 km-t – szóval, szóba került titkos vágyként egy félmaraton is :-) Valamikor, egyszer, talán!

Négy napig nem volt netem, szörnyű időszak volt! :-( Hétfőn itthon maradtam csúsztatásos-szabadnapos betegállományban a vasárnapi hányós nap után. Csak a biztonság kedvéért. Ugyan már nem voltam annyira rosszul reggel, de mivel vasárnap szó szerint minden kijött belőlem, marha gyengének és vitaminhiányosnak éreztem magam, és aznap amúgy is pont elegen hemzsegtek az irodában. Gondoltam, nagyon jól elvannak nélkülem is.

Tíz óra felé lekúsztam a közértbe némi kifliért, aztán szunyáltam, olvasgattam, és 13.30 körül beléptem a gmailembe kommunikálni a kollégákkal. Írtak is a lányok, hogy Orsi névnapját ünneplik csapatostul (újabban ez a csapatos névnapünneplés divat lett, amit nem mindenki csíp – de ez most mindegy). Erre még válaszoltam, aztán mikor böngészgettem volna tovább, megszakadt a netkapcsolat.

OK, van ilyen. Szépen ledőltem szunyálni, de ébredés után sem volt net. Gondoltam, biztos a modem idegeskedik. Kihúztam, visszadugtam; a gépet is többször újraindítottam, de semmi. Kora este aztán a tévét is bekapcsoltam, de hangyák háborúja volt ott is.

Na banyek! Ekkorra már tudtam, hogy a UPC-s kábellel lehet valami, mivel mindkettő onnan megy. Akár takarítás közben is kiránthattam valamit, de a hétfői betegszabi alatt nem álltam neki takarítani, vasárnap pedig felváltva hánytam és aludtam, még csak meg sem fordult a fejemben a takarítás.

Rémes volt net nélkül, hogy nem tudok e-mailt váltani a rokonokkal és kollégákkal, nem tudok utánanézni a holnapi időjárásnak stb. De, gondoltam, valami UPC központi hiba lehet, majdcsak megjavítják, mondjuk reggelre, különben kitör a parasztgyalázat a környéken.

No de reggelre sem volt net, sem tévé. A modem szokott 7 fénylő pöttyöcskéjéből csak 4 égett, az „Online” pedig sötét volt. Mivel ekkor – kedden – már igen jól éreztem magam, bementem dolgozni. (Az igazsághoz tartozik, hogy már hétfő délutántól egész jól voltam, de egy regenerálódó napot talán csak megengedhetek magamnak én is?)

Szóval bementem, és a benti gépemen rögtön reggel írtam egy hibabejelentő e-mailt a UPC-nek. … Vicces módon pár órával később hívott egy nő, a UPC-től – gondoltam, milyen rendesek, hogy azonnal telefonon keresnek a hibaelhárítás végett. De nem, csak valami új csomagot kínálgatott. Pont most!! Majdnem elküldtem a francba, hogy egyelőre egyáltalán nincs netem, jobb lesz, ha békén hagy.

Hazamentem, és még akkor sem volt sem net, sem tévé. Ezért azonnal sarkon fordultam és indultam az ügyfélszolgálatra. Ott teljesen rendesek voltak, felvették (most már szóban is) a hibabejelentést, lefixáltunk egy szerelőt péntekre. Mivel másnap szerda volt, és nem akartam folyton elkéredzkedni, csütörtökön pedig ünnepnap. De mondták, hogy valószínűleg addig magától is helyreáll a hiba.

Nem állt helyre. Tévé nélkül még simán meglennék, elvégre mi van a tévében, amit nézni érdemes? Nem sok minden. Na de a net!! Hogy ne nézhessek jó kis blogbejegyzéseket, ne nézhessek utána egy könyvnek vagy filmnek, ne lássam a moziműsort, az időjárásjelentést, és persze ne válthassak e-maileket! :-(

Van, aki nem bír meglenni nagy csoportos társaság vagy diszkó nélkül, én meg faszán elvagyok egyedül egy jó könyvvel, de igénylem azt a minimális kapcsolattartást a külvilággal, amit a net nyújt. Főleg, ha fizetek is érte.

Az október 23-i ünnep is így telt el, könyvvel, kölcsönkapott DVD-t nézve – szerencsére DVD-lejátszóként még funkcionál a számítógép –, mintha a XIX. században élnék. Nemzeti ünnepeken lehetőleg ki sem megyek az utcára. Most takarítottam, mert péntekre vártam a szerelőt, nem akartam, hogy pormacskák között kússzon a madzagok után. (Eközben netkábelt nem rántottam ki.)

Pénteken az ősökhöz voltam hivatalos ebédre, de egy órával korábban mentem, hogy futni tudjak az utca végi, rekortános futókörrel ellátott parkban. Mivel most már nemcsak a Szigetet túrják fel, hanem épp az „én” rakpartomat is, szóval a futási útvonalaim jelentősen leszűkültek :-(

A parkban futás remek volt, mert senki sem volt rajtam kívül, mivel esett az eső. Engem ez nem zavart különösebben, de mégis abbahagytam 3500 m után, mert a hasam zavaróan fájni kezdett, és nem akartam volna megint hányni. Felmentem, lezuhanyoztam, megettem a családi ebédet; megsasoltam minden fontosat a neten, amitől négy napja el voltam zárva, aztán rohantam haza ezerrel, mert ezek a szerelők nem egy fix időben jönnek, hanem négyórás intervallumokban. Az enyém 16.00 és 20.00 között volt várható. Éppen 15.55-re estem be az ajtón.

Leültem keresztrejtvényt fejteni – hja, az ember találékony lesz a szabadidő eltöltését illetően, ha nincs internet –, olvasgattam a Runner’s Worldöt, és nem mertem inni, hogy ne kelljen pisilnem, míg itt a szerelő. Vannak ilyen hülye dolgaim…

Végre aztán megjött a szerelő. 19.00-kor. Ha ezt tudom, nem rohanok állat mód haza. Persze akkor biztosan 16.00-ra érkezett volna. Jóformán végig se mondtam a problémát, ő már eltávozott az egy emelettel lejjebb lévő kapcsolószekrényhez (eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen). Én a lakásban maradtam, és szemmel tartottam a tévét meg a modemet. Öt perc után bejött a tévéadás, aztán szép lassan a modem fényei is sorra kigyúltak. Ráugrottam az egérre és behívtam a Gmailt. Bejött. Hurrá! És juhéj!! :-)

A szerelő megmagyarázta, hogy valami elosztó romlott el, amibe azonban csak az én madzagom volt bedugva, ez az oka, hogy senki más nem lázadozott a házban rajtam kívül. Király!

Hivatalosan nem került pénzbe a javítás, de én azért a szerelő kezébe tuszkoltam az ezrest. Utólag ezért szidtam magamat: mi a fenének adtam neki egy ezrest? Hó vége van, és még mindig akad pár dolog, amire költenem kell. Hogy ne menjünk messze a „jön a szerelő”-témától: jövő héten valami gázbiztonsági ellenőrzés is lesz a házban, az is kétezer lakásonként. Kajálnom is kell. Megjelent az új Nesbo-könyv is. … Na de mindegy, a szerelő végül is korrektül dolgozott és majd legközelebb is örömmel jönnek, ha borravalót adok. Vagy ezzel áltatom magam. Persze, ne legyen rá szükség.

Most van net, de rájöttem, hogy nem is használom olyan intenzíven :-) Inkább csak a tudat kell, hogy akárminek utánanézhetek, aminek akarok. Így azért jobb.

Szombaton munkanap volt, de engem elengedtek kora délelőtt, cserébe azért, hogy pénteken végig őrködtem, akkor pedig mások mehettek haza. Hazajöttem pihenni kicsit, aztán anyámat sétáltattam jó hosszan – sárkányeregetés –, ettünk egy szelet pizzát és én este még egy franciadrazsét meg egy deci vörösbort a Barbitól kapottból.

Erre vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy iszonyúan fájt a fejem és émelyegtem. A legrosszabb fajta migrénjeim szoktak így kezdődni, ez meg most ráadásul a gyomromat is akarja! Nosza, összekészítettem pár falat reggelit, amivel bevehetem az Algopyrint.

Sajnos az Algopyrin a pár falattal együtt tíz perc múlva kijött belőlem, és ezután minden étellel és itallal ez történt. Ittam fél pohár kamillateát, tíz perc múlva kihánytam. Még vizet sem lehetett inni, mert rájöttem, hogy tíz perc múlva még a tiszta víz is kijön belőlem.

Nagyon szar volt, mert így nem vehettem be gyógyszert és a fejem továbbra is iszonyúan fájt (még ez is). Továbbá hajat kellett volna mosnom a shikaki növényi hajmosó porral, amire már nagyon készültem, ráadásul ezt eléggé hamar, mert Fatert vártam, aki 11.00 körül volt várható egy monitorral a számítógéphez.

Tízkor – miután kihánytam az aktuális korty vizet – nekiálltam vizet forralni a shikakaihoz. Nagyon kíváncsi voltam erre az izére, miután már sok jót olvastam róla a neten. Sokkal lelkesebb lettem volna, ha nem vagyok totál legyengülve a tápanyaghiánytól és ha nem kell attól félnem, hogy a művelet közben újra elhányom magam.

A leírás szerint kb. 2 evőkanál port kell forró vízzel elkeverni úgy, hogy tejföl állagú legyen; ez nekem sehogy sem sikerült, túl híg lett a pempő. Így tettem bele még némi port. Sötétbarna, üledékes izé lett az eredmény. Ezután bevizeztem a hajamat és vártam, hogy kicsit kihűljön a shikakai. Aztán a kád fölé hajoltam – a gyomrom!! – és szépen felvittem a hajamra a barna vackot, eleinte kézzel, a maradékot pedig csak úgy rálöttyintettem a hajamra. Jó alaposan bedörzsölgettem, kicsavartam – barna szemcsés víz csöpögött a kádba – és egy rákcsattal összefogtam. Elég ocsmány lett, de nem csüggedtem, mert olvastam a neten, hogy ennek bizony így kell kinéznie.

Tíz perc hatóidő után leöblítettem a shikakait, és meglepődtem, mert teljesen kijött a hajamból, ami viszont tökéletesen tiszta lett és valahogy dúsabbnak tűnt. Mármint, miután megszáradt. Vizesen csak egy összetapadt közönséges vizes haj volt, de két óra száradás után igazán nagyon szép lett, selymesnek érződik és dúsnak látszik a tükörben. Azóta eltelt egy nap, és még mindig nagyon szép! :-) Majd ha több tapasztalatom lesz, újra írok a fejleményekről.

A nagy növényi hajmosási erőlködésben ittam egy kis vizet, ami hiba volt, mert 11.30-kor rám jött az újabb öklendezés. Faternak természetesen pont ekkor kellett telefonálnia! :-) Elég ciki telefonbeszélgetés volt, mert két hányásroham között kellett szavakat kipréselnem, amikor pedig ő beszélt, akkor én néha hánytam közben. Szerencsére utcáról hívott és nemigen észlelte.

És különben azért hívott, hogy meghúzta a lábát és nem jön. Ritkán mondok ilyent, de most nagyon örültem ennek. <- Mármint hogy nem jön.

Így lefeküdtem 12.00-kor csak úgy keresztbe az ágyon, aztán 15.30-kor ébredtem magamtól. Próbálkoztam a sovány túró-kifli-alma-kamillatea menüvel, egy-egy falatkát mindenből, és ez úgy látszott, működik. Ezen felbátorodva C-vitaminporos vizet is ittam, mert a szokásos vitaminjaimból egyet sem tudtam beszedni reggel. Ez viszont hiba volt, 18.45-kor az almával együtt visszajött a C-vitaminos víz is.

Este még nem voltam képes eldönteni, jöjjek-e dolgozni reggel, vagy sem. Beállítottam a szokásos fél hatos ébresztőt. De éjjel vacakul aludtam, bárhogy tettem a fejemet, fájt a nyakam és a fejem. Ha jobbra fordultam, fájt, ha balra fordultam, fájt, ha hanyatt feküdtem, akkor fájt a legjobban. És folyton féltem, hogy ha felkelek, megint hányok, mint tegnap. Így aztán az ébresztőt tovább állítottam 7.50-re, akkor pedig betelefonáltam a munkahelyre, hogy mára kiveszek egy szabit.

Az itthon töltött hétfő biztos jó hatással van rám, mert már délután kettő van és nem hánytam. Igaz, csak falatkákat kajáltam. A közértbe muszáj volt lemennem kifliért és borsmenta-teáért, de még azt is megúsztam.

Tűnődöm, hogy mitől tört rám ez a hirtelen vasárnapi gyomorbaj. Leginkább az idegeskedésre, az időjárás-változásra (szerdán jön valami vad lehűlés) meg a kezdődő menstruációra gyanakszom. Esetleg a múlt vasárnapi futás miatti idegesség csak most, koncentrálva csapott le rám… De az is lehet, hogy egyszerűen csak túl sok mindenfélét zabáltam össze az elmúlt időszakban. Vagy az epém. Vagy mindez egyszerre.

Biztos nem normális, hogy úgy készülök erre a 3,2 km-es futóversenyre, mintha a bostoni maraton lenne vagy az olimpia, és külön tévékamera venne csak engem, élő egyenes adásban a világ összes nézője részére. Minduntalan lepereg a szemem előtt, ahogy eldördül a rajtpisztoly – vagy mivel indítják ezeket a futásokat? –, mire a mezőny ezerrel elvágtat mellettem, mint a fenékbe lőtt gepárdok, én pedig ott vonszolódom mögöttük a 6:30-as tempómmal.

Magamhoz képest egész komolyan készültem a futásra. Például próbáltam gyorsítani a tempómon (így lett 6:30/km – kérem nem röhögni!!) Önmagam számára meglepő, hogy ha nem a szokott, kényelmes, lassú kocogásommal futok – amivel igen sokáig bírom –, hanem fokozom a tempót, na nem megdöglésig, csak úgy erős lihegésig, még akkor sem halok meg, hanem tulajdonképpen úgy is sikerül 4-5 km.

Szerencsére találtam a neten egy kalkulátort, amivel kiszámolható a futósebesség, amit perc/km-ben szoktunk mérni. Ez magamtól nem sikerülne, mert az időt 60 másodpercekben kell számolni, míg a kilométer 1000 méterből áll, szóval, mire én összeegyeztetném a perceket a méterekkel, akár számológép segítségével is, már el is múlna a verseny.

A Margitszigetet, amit korábban 37, 35, 36 perc alatt futottam, párszor sikerült 34:15, illetve 33:58 alatt lefutni. Ez utóbbi esetben a sebességem 6:25. A Sziget 5,3 km, folyamatosan ilyen hosszan ilyen gyorsan futni tőlem egész szép teljesítmény.

A Szigetet sajnos most nem tudom használni épp a futóút felújítása miatt, így visszatértem a rakpartra, ahol nyáron, hajnalonként futottam utoljára. Elfutok innen a harmadik hídig és vissza. Ez összesen kb. 5,6 km. Sajnos most ősszel még tele van turistával ez a szakasz, és két zebra is van útközben, de azért lehet futni.

A rakparti 5,6 km-t korábban 38:40, 39:15, 37:58 stb. alatt futottam. Az utóbbi hetekben igyekeztem belehúzni, így összejött egy 35:41, 35:26 is, tegnap este 36:03 volt (de akkor két egymás követő napon futottam, az nem számít).

A leggyorsabb eredményem pedig, amire büszke vagyok, az 35:11 volt, de úgy, hogy odafelé teljes erőbedobással futottam, a fordulópontot elértem 16:55-nél (korábban ez 19:00, jobb esetben 18:30-nál volt!), majd visszafordultam, de újabb egy km után meg kellett állnom és sétálnom vagy egy percet, és még így is 35:11 lett!! Az igaz, hogy miután megálltam, komolyan attól féltem, hogy ott az utcán, a turistacsoportok közepette fogom kihányni a belemet. Szerencsére erre nem került sor.

Tök sokat lépcsőzök is az állóképesség végett, és mivel nem az elsőn lakom, ez azért jó edzés. Már csak azért is jó, mert így nem kell idegenekkel egy liftben utaznom. Hja, néha jól jön az antiszociálisság :-)

Szóval magamhoz képest egész jó formában vagyok, de azért mégiscsak nagyon ideges vagyok a futóverseny miatt. Még rémálmaim is vannak. A múlt héten azt álmodtam, hogy futok, futok, de olyan lassítva megy csak, mintha víz alatt futnék, vagy mintha erős szél tolna vissza. Ma éjjel pedig álmomban ott voltam a versenyen, és mikor elindultam, azt vettem észre, hogy nem a futócipőm van a lábamon, hanem az otthoni papucsom. Cipőt felvenni már nincs idő, el kellett döntenem, hogy papucsban vagy zokniban fussak-e. Lerúgtam a papucsot és zokniban futottam, ami szar volt, mert kavicsos, murvás volt a terep, ráadásul valami eszelős szervezte a futóversenyt, és az útvonal kis falusi házak kertjein vezetett keresztül. … Ezen a ponton szerencsére felébredtem.

Még attól is félek, hogy majd rám jön a hasmenés vagy a szélgörcs. Jól meg kell fontolnom, hogy ma miket egyek! :-) És azon is aggódom, hogy nehogy pisilnem kelljen futás közben – az nagyon rémes! –, de azt sem tehetem meg, hogy nem iszom előtte, mert akkor 1., kiszárad a szám, 2. jelentősen romlik a teljesítményem. Bár ezt a területet már kikísérleteztem: előtte kb. 1 órával nem iszom, majd közvetlenül futás előtt fél-egy pohárral. Ja, és persze falat csoki vagy banán. Vajon melyik lenne jobb? A csoki tömény energia, viszont maszatos leszek tőle. És magnéziumtabletta!

Orsi férje és fia is ott lesznek, mármint az indulók között. Ezen azért nem aggódom, mert ők majd úgyis elhúznak ezerrel, csak a mögöttük felszálló porfelhőt kell legyezgetnem magam előtt. Maga Orsi szegény pedig beteg volt egészen e hét közepéig, tehát futni sem nagyon volt, tehát megvan az elméleti esélye annak, hogy talán nem lesz sokkal gyorsabb, mint én. Ami csak azért lenne ciki, mert ő két évvel idősebb nálam – noha öttel fiatalabbnak néz ki –, és két gyereke is van; és noha belőlem aztán teljesen hiányzik a versengés, de az nem esne jól a hiúságomnak, ha egy kétgyerekes, idősebb nő jelentősen gyorsabb lenne, mint én. (Uhh, remélem, ezt nem fogja olvasni. Nem szemétségből írom, mert tényleg kedvelem Orsikát :-)

Bár, ha gyorsabb lenne, akkor is mi van? – Van egy elméletem a „negatív felkészülésről”. Ezt vizsgák előtt is szoktam alkalmazni. Tömören: „Na és mi lesz, ha nem sikerül? Semmi.” Nekem nem szokásom az eszelős győzniakarás, vagy megfelelni vágyás, örülök, ha épp nem vagyok utolsó. A legtöbb vizsgámnál is úgy állok neki, hogy: remélhetőleg sikerül, de ha nem, még mindig van két uv-lehetőség. Miért kéne a legjobbnak lenni? Annak csak pofára esés a vége.  – Ezzel a hozzáállással aztán többnyire elértem, hogy annál azért jobb voltam, mint ahogy előzőleg gondoltam.

Most ugyanez van a futásnál is. Végiggondoltam, hogy 37 éves létemre úgy-ahogy jó formában vagyok, de ha nem, azt meg tudom magyarázni az ülőmunkával és a szívbillentyűmmel. Valószínű, hogy legalább néhány nálam idősebb és rosszabb kondiban lévő nő is indul ezen a futáson. Férfiakat nem számítom, azoknak hosszabb a lábuk és különben is gyárilag izmosabbak.

Nekem mindössze arra kell törekednem, hogy lehetőleg ne legutolsónak fussak be (már csak azért sem, mert Fatert is odahívtam, aki viszont olyan győző-mániás típus, és neki rosszul esne látni, ha én vagyok az utolsó). Szépen tartanom kell egy kibírható, erős, de nem megdöglős tempót, aztán az utolsó pár száz méteren rákapcsolni, mint állat, és azt a néhány hatvanas nyugdíjast, akik még a közelemben vannak addig, lehagyni :-)

Különben van egy tényező, ami kissé megnyugtat. (A fent leírtak fényében képzelem, mi lenne enélkül!)

Orsival már egy hete átvettük a rajtcsomagjainkat a nevezés helyszínén. Ebben volt póló, aztán az a papírizé, amit biztosítótűvel a hasunkra tűzhetűnk, meg más apróságok. De a nő csak úgy odaadta nekünk, nem kérdezve, melyikünk kicsoda, sőt odaadta az Orsi családtagjainak rajtcsomagjait is, ott sem kérdezve rá a személyazonosságokra. Ami azért furcsa, mert a futóversenyeken valami chip van a rajtszámokon, amik az ember adataihoz kapcsolódnak, innen lehet később tudni, hogy pontosan ki pontosan mennyi idő alatt futott. Na most az Orsi meg az én csomagom tök egyforma, a pólóméretünk is azonos, csak úgy elosztottuk egymás közt. Az irodában pedig tanulmányoztuk a biztosítótűs rajtpapírt, hogy hol van a chip? És hol van a rajtszám? De sehol sem volt. Én úgy gondoltam, azt majd a helyszínen osztogatják, de hát akkor mi értelme volt előre odaadni a rajtcsomagokat?

Végül Orsi felhívta a BSI-t hogy nekünk nincsenek rajtszámaink, és hogy van ez? Mire kiderült, hogy valóban nincs rajtszám, sem időmérés (!), sem chip, mert ez nem futóverseny, csak „Reggeli Futás”.

Juhéj!! Állatira megkönnyebbültünk, mert így kisebb rajtunk a nyomás, nem kell attól félnünk, hogy Kovács Béláné az 1942-ben születettek közül három perccel megelőz minket. Mármint megelőzhet, de azt ki fogja tudni, ha egyszer nincs chip? :-)

Persze nem mintha ezen infó birtokában most már nem akarnék úm. „teljes erőbedobással küzdeni”, ha már ennyit idegeskedtem és szenvedtem miatta, de akkor is pszichésen remek érzés, hogy „ez nem verseny”! :-))

Azért még mindig van egy olyan félelmem, hogy holnap reggel kimegyek a helyszínre, és ott meglát egy szervező (aki maga is kétnaponta maratont fut):

- Hát TE mit keresel itt?

- Futni jöttem.

- Te???! Hehehehehe…. :-D

Megjött a fizetés, eltelt vagy tíz nap is azóta, nézzük, mi lett a listámmal!

1. Runner’s World: megvettem. Nem ment könnyen, mert az egyik újságosnál nem volt, a másik standon ugyan ott volt az újság, de nem volt ott az eladó. Végül a harmadik helyen sikerült megvennem. Külön ciki, hogy túl sok benne a „r” betű, amellett nem tudom, érthető-e az angol kiejtésem, vagy fél év múlva majd úgy kérjem, hogy „Van az a szuper futómagazin, ami most jelent meg…” Mindegy, fő, hogy megvan.

2. Nők Lapja Psziché: megvan. Sőt azóta kijött még egy száma, és az is megvan :-) Az a témája, hogy mi számít megcsalásnak? Hát ez már csak fontos téma.

3. J. R. Ward vámpírkönyvei: nem. Nem költhetek mindenféle „talán jó lesz”-könyvekre… (De azért Orsi névnapi ajándékával egyidejűleg megrendeltem egy Észak-Koreáról szóló könyvet magamnak, de az nem a könnyű szórakozásról, hanem a komoly külpolitikai érdeklődésről szól.)

4. Pilates könyv: nem. Van itthon streching könyv, azt is alig vettem még elő.

5. Jojoba olaj: nem. Van még argánolaj, sárgabarackmag-olaj, sheavaj, a jojobát eltolom novemberre. Ha meg tudom állni addig…

6. Brokkolimag-olaj: nem. És inkább utána sem nézek, hogy tulajdonképpen mire is jó.

7. Méz: vettem, de nem a rózsaszínű krémmézt, hanem csak valami közönségest, boltból. A rózsaszínnek utánajárni lusta voltam, viszont a megfázás megelőzésére kell a méz, így ez lett, punktum.

8. Hajporok: vettem amlát és shikakait. Nagyon izgatott vagyok, hogy kipróbálhassam őket! :-) Az egyetlen ciki az volt, hogy elég ótvar környékre kellett mennem átvenni, és tisztára elfelejtettem, hogy a második keresztnevemet adtam meg rendeléskor (amiben nincs „r”), és mikor alá kellett írnom az átvételt, a környék okozta sokk miatt nem figyeltem és rutinból az első keresztnevemmel írtam alá (amiben van „r”) – de még időben észbe kaptam és mögé biggyesztettem a második keresztnevemet is. Bár most meg úgy néz ki a szitu, mintha nem tudnám, hogy hívnak.

9. Faith In Nature levendulás sampon: megvettem. De még nem próbáltam ki.

10. Vichy Dry Touch fényvédő: nem. Még nem kezdtem neki a retinolos kencének, sőt most újra napsütéses idők jönnek, talán elhalasztom pár nappal. Addig pedig ki fog tartani a régi Avéne.

11. Grapefruit-csepp: nem. Van helyette fokhagyma, méz, C-vitaminpor, csipkebogyó-tea.

12. Sörélesztő-tabletta: nem. Van kovaföld-kapszula, az remélhetőleg pótolja.

13. Vámpírok Bálja-jegy: természetesen a fizetés napján ez volt az első tétel, amit beszereztem, amint kinyitott a könyvesbolt, ahol színházjegyeket is árulnak!! :-) Most már csak azon imádkozom, hogy Géza aznap ott legyen, ahogy a szereposztásban áll, nem úgy, mint tavaly.

14. Így neveld a sárkányodat 2. DVD: sajna úgy látom, októberben még nem jelenik meg :-( Bár így megmarad 3.000.- Ft-om :-)

15. Fehér isten DVD fele: dettó.

16. Orsi és Barbi névnapok: Orsi már letudva. Vicces, hogy Barbival szövetkezem Orsi névnapja ügyében, Orsival pedig Barbi névnapja ügyében, és fejben kell tartanom, melyiküknek mit vettünk már meg, és ki hol tart az anyagiakkal :-)

17. C-vitamin por: megvettem.

18. Új skandináv krimi: megvettem, nem volt rossz, de nem is épp a legjobb. Szerencsére felesben vettük Faterral.

19. Fehér (francia manikűrhöz való) körömlakk: megvettem, sőt kétszer is, mert amit elsőre vettem, azt valahogy megváltoztatták, és ocsmány lett. Tegnap ezért beszereztem egy másikat. Saját kárán tanul az ember, vagy hogy van a mondás…

20. Citromfű tea: van. Bár pár napja nem ittam, annyira elványadtam a futásoktól és a reggeli bágyadtságtól, de érdekes módon bírtam cérnával a napot.

21. Egér: mostanában mintha megjavult volna, talán megijedt, hogy le akartam cserélni. Így egyelőre marad a régi. Már csak spórolásból is.

22. Vateráról az antikvarium.hu-ról előrendelt két könyv: azóta előrendeltem még a futásról szóló Monspart Sarolta-könyvet is (miért nem lehet ezeket boltban kapni??). De a Vateráról lusta voltam megrendelni. Ezzel pénzt is spórolok, lustaság fél egészség.

23. Musical Plusz: nem. Lesz ugyan halloweeni, Géza ott is lesz, de már csak a hátsó sorokba voltak jegyek, pedig a hangulat végett az ilyen eseményeknél viszonylag elöl szeretek ülni.

24. Gázalátét / lángelosztó: megvan! :-) Ebédszünetben beszabadultam egy Vasedénybe, és véletlenül hármat is vettem. Miért nem árusítják több boltban ezeket a kis izéket?

25. Teavíz-hőmérő: nem. Eddig nem láttam egy boltban sem – igaz, nem is kerestem nagyon – és úgyis majd csak novemberben kell, addig kell pihentetni a hajat hennázás előtt.

26. Kerámiatál: dettó.

27. Olaj: egyelőre nem. Van még a régiből, sőt lehet, hogy október végéig kihúzza.

Ezenkívül még el kell utalnom a számláimat is, amit még nem tettem meg, mert az UPC számlája még mindig nem készült el. Majd ha az is meglesz, akkor egyszerre. És ha a számlák elutalásra kerültek, akkor tudom megállapítani, hogy sokat vagy keveset költöttem-e októberben; persze figyelembe kell venni, hogy a hónapnak még több mint a fele hátravan.

37 évesen albérletben lakni egyedül, annál már csak egy cikibb dolog van: 37 évesen a szüleinkkel lakni otthon. Mármint ezt gondoltam eddig, mivel szégyellnivaló tény volt ez, amit lehetőleg nem is vallottam be másoknak, vagy csak úgy, hogy „a szüleimNÉL lakUNK”, mintha többen lennénk, mondjuk rajtam kívül valami pasi is. Mert az összes ismerősöm, aki nem költözött el otthonról, magához költöztette a Bélát/Juliskát, és akkor az máris nem ciki dolog lett, hanem nagycsalád, többgeneráció, együttélés, egyik nap anyu főz, másik nap én, a macskát meg felváltva etetjük, szóval egy überfrankó dolog.

Na de nekem nincs pasim, és kétséges, hogy ha lenne is, kibírná-e anyámmal félóránál hosszabb ideig. Így elköltöztem a jó kis albérletbe, ezt is hosszú noszogatás után, mivel félek a változásoktól. Most majd önálló, felelősségteljes nőnek fognak gondolni – hittem én –, aki vállalja a külön háztartás vezetésének felelősségét, és nem éretlen felnőttnek, aki csak ott lakik a mamahotelben.

De nem!

Tapasztalok olyan hangokat – jó, elsősorban anyámtól, és Évi nénitől, aki a kilencvenediket tapossa –, hogy ez így is nem olyan jó. „Hát, te tudod” – mondják, és olyasmi arcot vágnak, minta tizenhét éves lennék és hat hónapos terhes.

Anyám közölte, hogy amíg albérletben lakom, „tulajdonképpen a semmiért fizetsz”. Nem is tudom. Szerintem egy 36 négyzetméteres, jó helyen lévő, futóútvonal közeli, emeleti lakásért a bérleti díjam nem sok; arról nem beszélve, hogy mi van azokkal, akik vidékről jönnek Pestre és muszáj nekik albérletben lakniuk? A semmiért fizetek?? Hát ez nagyon kifacsart, anyám-szerű megfogalmazás…

Olyan aggodalom is van, hogy „most, hogy anyám nem főz rám, majd elhanyagolom az étkezést és tönkremegy a gyomrom”. Azért ez sem így van. Persze hogy nincs a hét minden napján Sztroganoff-bélszín meg rántott libamáj, hisz össze kell húznom a nadrágszíjat, főzni is csak kevéssé tudok, és az energiát is sajnálom a nagy főzicskélésekre. De azért normálisan kajálok. A mai ebéd például hagymás rántotta volt egy fél kiflivel, utána 1 paradicsom és 1 paprika. Ezzel mi a baj? Reggelire pedig kenőmájas, fél kifli, tejeskávé, alma, 1 paprika.

Néha több egymást követő napon eszem ugyanazt, ha pl. veszek egy kiló csirkemellfilét, és nyilvánvalóan nem fogy el egy nap alatt. Na és? Ha pedig épp van pénzem – jellemzően hó elején – akkor néha veszek egy jó gyrost a sarkon. 600.- Ft, tele van zöldséggel, hússal, jó kis vékony tésztába tekerve. Utána egy sportcsoki, és megvolt az étkezés. Tényleg nem értem, miért gondolják, hogy aki egyedülálló, az csakis állott pizzán vagy házhoz szállított kínain, vagy konzervgulyáson élhet.

Fizetem a számláimat, mosok, takarítok, bevásárolok, ügyelek rá, hogy mindig legyen WC-papír meg tej, szóval tényleg nem értem, mi lenne a baj. Talán a van rajta sapka / nincs rajta sapka esete ez. Mindenesetre amíg a fizetésemből megtehetem, maradok :-)

Túl vagyok egy újabb lakbérfizetésen. Ez nem normális dolog, hogy mindig ilyen ideges vagyok ilyenkor… Utólag én is elemzem magam, és csóválom a fejemet; de előtte izgulok, és csak nézem az órámat, hogy „két óra múlva ilyenkor már túl leszek rajta”..

Én megyek a tulajhoz minden hónapban, ő megmutatja a befizetett csekkeket, és akkor én odaadom a lakbért, a közös költséget meg a rezsit. Szerintem elviselhető összeg (ahhoz képest, milyen szuper a kéró). És mivel mindig túlbiztosítom magam és egy tízessel többet viszek, utána már mindig boldog vagyok, hogy mennyi pénz megmaradt :-) (Apró örömök.)

De azt marha nehezen bírom, ha a tulaj vagy a mamája, mert néha csak ő van otthon, beszélgetni akar velem. Kedves mindkettő, de én csak fizetni akarok és elhúzni onnan. Legszívesebben azt mondanám: „Nem érdekel, kérlek, ne beszélj hozzám, mutasd meg a csekkeket, aztán hadd fizessek és mehessek haza!”

A mama tényleg kedves nő, csak már elég idős, és talán egy egészen leheletnyit szenilis, de mindenesetre ráér és nem érzékeli, hogy én mielőbb elhúznék onnan. A tulaj is rendes ürge, de ez a ’negyven felett is egyetemre járunk’ típus, szórólapokat meg kis könyvecskéket ad, amik egyáltalán nem érdekelnek. Az sem érdekel, amit a mama mond. Illetve emberileg együttérzek egy idős nő aggályaival (mi lesz velem, mi lesz a fiammal, ha én már nem leszek stb.), de ezt csak itthonról, biztonságos távolból, mert ha face to face érzelmeket nyomnak kvázi idegen emberek az arcomba, attól én lefagyok és kurva kínosan érzem magam.

A családom az  persze más, de hát ők nem családtagjaim; igazából semmi közöm hozzájuk, csak a lakásukat bérlem, így nem lehetek udvariatlan velük.

A legszívesebben utalnám a lakbért; küldjék el az összeget és én átlövöm. De asszem, az adózás szempontjából nem kóser (havonta meghatározott összegek tűnnek fel a folyószámlán egy magánszemélytől, nocsak! – és ne áltassuk magunkat a banktitokkal). És én is jobb szeretem látni a szememmel azokat a csekkeket.

Így aztán minden hónapban megyek, és minden hónapban imádkozom, hogy csak gyorsan túl legyek rajta. A múlt hónapban a nénivel találkoztam, és fizetés után még negyedórát beszélt hozzám, én meg kínmosollyal hallgattam. Ezért ebben a hónapban azért imádkoztam, hogy inkább a fiával találkozzam. Ez be is jött, azonban most meg ő beszélt hozzám és hívogatott előadásokra, valamint megszórt prospektusokkal. De komolyan! Üzleti viszonyban vagyunk, miért nem lehet tőlem elvenni a pénzt és békével elengedni… Én sem barátkozom a mozipénztárossal, csak annyit akarok tőle, hogy ideadja a jegyemet és elvegye érte a pénzt. (Bár pénz nélkül is ideadhatja a jegyet, ha akarja ;-)

… Vagy én vagyok az antiszociális, és a tulajdonos meg a bérlő haverkodni szoktak, csak én gondolom rosszul? Nem tudom, mi az etikett. Csak azt tudom, hogy legszívesebben motoros futárral küldeném el a pénzt. De én ilyen vagyok, azt hiszem, ha másoktól bérelném a lakást, akkor is kínban lennék. Vannak olyan szerencsés albérlők – netes fórumokon olvastam – akik nem is találkoznak a tulajjal, közvetítőirodán keresztül fizetik a lakbért. De jó lenne! Száraz üzleti biznisz, mint a fodrásznál, én levágom a hajad, te kifizeted az árát. Hmmmm… Na jó, ne akarjunk mindent, most e hónapra kifizettem a részemet, egy hónapig nyugodtan alhatok, legalábbis ez ügyben.

Ma elég ingerült napom volt, úgyhogy levezetésként kiírom magamból ezt a témát, ami régóta idegesít.

Van ez a süket duma, hogy „a magyarok nem mosolyognak”, meg „rossz nézni reggel az utcákon azt a sok komor arcot”. Hát én ebből a szempontból tipikus magyar vagyok. De most komolyan: pl. hétfő reggel munkába menet mégis mitől mosolyogjon az ember?! „Ó, milyen jó, hogy vége a hétvégének! Most megint mehetek öt napig a számítógépet bámulni és a hülye ügyfelekkel beszélni, ráadásul a főnököm is cseszegetni fog!”

Nekem már az is elég ok a rosszkedvre, hogy 8.00-kor már bent kell lennem az irodában, holott a biológiai órám szerint épphogy felébredni kellene olyankor. A jó gondolatok, amiktől mosolyogni lehetne, hazafelé jutnak az ember eszébe. De azért én ilyenkor sem mosolygok látványosan, mert a nyilvános helyen való vigyorgás nem az én műfajom.

Szerintem, ha valaki egyfolytában mosolyog, ott valami baj van. Az én elméletem szerint az állandóan mosolygó emberek alapvetően négy fő kategóriára oszthatók:

1. Őszinte. (Őket udvariasságból veszem előre, mert szerintem ők a legkisebb csoport.)

2. Szed valamit.

3. Hülye.

4. Hazudik.

Akinek nem inge, ne vegye magára; illetve ha valaki sértőnek érzi a csoportosításomat, sorolja magát nyugodtan az 1. csoportba! :-)

Részletesebben:

1. Őszinte: Nem is igényel magyarázatot. Amikor valami jó jut eszembe, ha boldog vagyok; találkozom valakivel, akit szeretek (ember, kutya, mindegy), látok valami aranyosat az utcán, finom ételt kóstolok, kedves kolléga jön be, jó filmet/színdarabot látok, tetszik az új hajszínem, elmúlt a megfázásom, sikerült lefutnom 10 km-t stb. … Ha, például, Tesóméknál kiszállok a kocsiból, és a bolond fekete kutya boldogan rohan felém, az részemről az őszinte mosolygás iskolapéldája. Igazából a négy közül csak ennek a kategóriának kellene léteznie.

2. Valami antidepresszánst vagy hangulatjavítót vagy szteroidot szed állandóan, emiatt aztán örökösen vihorászik, mint akit b*szni visznek. A felületes ismerősök számára ez „milyen jópofa csaj”, nekünk viszont, akik folyamatosan látjuk és kénytelenek vagyunk együtt dolgozni vele, rohadtul idegesítő.

3. Aki annyira sötét, hogy ez leplezendő, felszögez a pofájára egy állandó, ostoba vigyorgást, mint Rejtő írta: „fagyott kirakatbábu-mosoly”-t. Azt hiszi, ezzel jó benyomást kelt, pedig inkább ijesztő. Ha kérdést szegeznek neki, a mosoly lehervad (bármilyen kérdésről legyen szó). Hülye kollégánk, Barom Tódor tipikusan ez a kategória, látni kellene, olyan, mint egy karikatúra. Legszívesebben beszúrnám ide a fotóját :-D

4. A kényelmetlen családi vendégségi mosoly, valamint ilyen a politikus, bolti eladó, ügyfélszolgálatos is. „Segíthetek?”-mosoly. Valójában az ügyfelet / állampolgárt / rokont a fészkes fenébe kívánja, enyhébb esetben csak lesz*rja, de ilyen-olyan okokból, saját jól megfontolt érdekében akár, muszáj jópofiznia vele.

Én igyekszem csakis akkor mosolyogni, ha az 1. kategóriás esetről van szó. Sajnos a munka közben kénytelen vagyok a 4. mosolyt is bevetni, ha valami fontos ember jön, akit utál mindenki, de tőle függ, hogy mekkora létszámleépítés lesz.

Vannak kombinált mosoly-esetek is, mondjuk, ha venni akarok egy könyvet és az előadóval beszélek, akkor az eladó ugyan nem érdekel (4.), viszont a könyvet szeretném (1.), és ehhez az eladón keresztül vezet az út. Avagy, ha egy agyondolgoztatott Tesco-pénztárosnál fizetek, aki egyáltalán nem érdekel (4.), de emberileg sajnálom szegényt, mert rohadt kevés pénzért végez nagyon szar melót, ezért legalább én legyek kedves vele, és akkor mégis rámosolygok (1.), hogy legalább kicsit jó napja legyen szegénynek. Ugyanezért mosolygok a Metropolt osztogató srácokra: nekem kell az újság, és ők meg ott állnak és dolgoznak (1. – 4. átmenet).

Ha alkoholt iszom, akkor pedig belecsúszom a 2. kategóriába, habár az időnkénti piálás mégsem ugyanaz, mint a folyamatos erőltetett feldobottság, ami a környezet számára állati fárasztó. Arról nem beszélve, hogy idejét sem tudom, mikor ittam utoljára.

Biztos vannak emberek, akik állandóan az 1. mosoly kategóriában leledzenek, például a Dalai Láma és hasonlók, de én személyesen elég kevés ilyent ismerek…

Később egy másik cikket is olvastam a magyar mosolygás témájában, és ott aztán leírták, amit én is teljesen így gondolok: igen, a magyarok ritkán mosolyognak, de akkor őszintén. Na, ez is így van! Én, ha egy kollégámra rámosolygok, akkor az illető biztos lehet benne, hogy őt tényleg kedvelem. A többiek véleménye pedig mitől érdekeljen? Sokkal fárasztóbb erőltetni és megjátszani a „hű de jól vagyok!”-hangulatot (Gyalog galopp! :-), amit valójában nem érzek.

Szinte minden hónap végén eljön az az idő, amikor már csak a létfenntartáshoz elegendő pénzem marad. Ilyenkor szoktam listát írni, hogy miket kell majd vennem, ha már lesz fizetés. Most valamiért elég hosszú lett a lista…

De mindent meg tudok magyarázni! :-)

Nem fontossági sorrendben, nézzük:

1. Runner’s World: nincs mit magyarázni rajta, a sirály futómagazin őszi száma megjelent. Félévente jelenik meg – egyértelműen kell.

2. Nők Lapja Psziché: nem mindig veszem meg, de a mostani szám érdekesnek tűnik.

3. (?) J. R. Ward vámpírkönyveiből az első kötet: hmm, hosszú vámpíros könyvsorozat – az Alkonyat nem tetszett, talán ez. Bírnék még egy jóféle könyvsorozatot a Harry Potter után. De kérdőjeles, mivel nem létszükséglet, és könnyen lehet, hogy ez a 2.500 – 3.000 Ft már nem fog beleférni a keretembe.

4. (?) Pilates könyv: ez valami jó kis jógaféle torna, de ahhoz én szégyenlős vagyok, hogy emberek közé menjek csoportba tornázni, viszont ha könyvben leírják a gyakorlatokat, az pont nekem való. De lehet, hogy nem veszem meg, mivel a jógakönyvvel is úgy jártam, hogy megvettem, aztán alig alkalmazom. Valamint eddig is jól megvoltam pilates nélkül, talán a jövőben is megleszek.

5. Jojoba olaj: hát ez egyértelmű. Nagyon jó a bőrnek, szépen beszívódik, már próbáltam, nem is drága, igen sokáig elég. Volt is egy üveggel, de valamiért egyszer csak kicsúszott a kezemből a mosdó fölött és összetört, a jojoba pedig odalett :-( Eddig nem pótoltam, mivel argán és sárgabarackmag-olajam is van, de most úgy érzem, kell a jojoba :-)

6. Brokkolimag-olaj: hmm, erről valamelyik hajas szépészeti oldalon olvastam, hogy jót tesz a hajnak. Még utána kell olvasnom, mert nem emlékszem kristálytisztán. De, mivel van argánolajam, meg a Khadi szuper vitalizáló hajolaja is, lehet, hogy ezt mégsem veszem meg.

7. (?) Méz: nem akármilyen, hanem az a rózsaszínű, málnás-marcipános krémméz, amilyent Erdélyben vettem. Itthon a szememmel még nem láttam, de webáruházban lehet kapni. De, mivel enélkül is megvoltam 37 évig, nem biztos, hogy veszem a fáradságot netes mézboltokba regisztrálni és pénzeket kiadni rá.

8. Hajporok: talán a Khadi gyógynövényes hajmosó porát nem veszem meg, mert az picit drága, de amla és shikakai por kapható majdnem féláron kapható több webáruházban, és az is állati jót tesz a hajnak; és hogy kipróbáljam az ilyesmit, arra talán jó lesz a félárú amla is.

9. Faith In Nature levendulás sampon: ez hagyományos, de bio, és mivel Öcsikém is dicsérte, de a netes közönség is, és csak 1.700 Ft, és több helyen kapható – ami nem webáruház – ezért valószínű, hogy ezt tényleg megveszem. Zsákbamacska persze, mert az én makacs hajam egyes samponokat tök jól bír, másoktól bedurcul, de reménykedjünk.

10. (?) Vichy Dry Touch fényvédő: nemsokára kezdem a retinolos kencét használni éjszakára, ahhoz kell a fényvédő. És noha még van a szokásos Avéne-ből, azt valamiért marhára nem lehet kapni mostanában gyógyszertárakban, csak ha megrendelem, ami még plusz egy ezres. Ezt a Vichyt meg dicsérték. Eddig elvből nem vettem Vichyt, de talán adni kéne neki egy esélyt … de egyelőre még van a régiből. Szóval, lehet, hogy ezt még elhalasztom.

11. Grapefruit-csepp: ez egyértelmű. Itt a hűvös őszi idő, kell a megelőzés.

12. Sörélesztő-tabletta: egyértelmű. Haj, bőr, köröm. Habár 1.200 Ft, és esetleg kiválthatnám közönséges étkezési élesztővel, de abban nincs sör ugyebár.

13. Vámpírok Bálja-jegy: hát ez totálisan egyértelmű! :-) Június óta nem láttam Bált, erős megvonási tüneteim vannak, amellett ez nem is októberi pénz, hanem egy előzetes beruházás decemberre. És nem egyedül mennék, hanem Orsika is látni akarja, szóval egy közös, kollegiális, kulturális misszióról van szó! :-)

14. Így neveld a sárkányodat 2. DVD: ez szót sem érdemel. Nem élhetek nélküle, már most is alig bírom ki.

15. Fehér isten DVD fele: Faterral vesszük meg felesben. Ez családi beruházás. Amellett ennyivel igazán támogathatjuk a magyar filmművészetet (még akkor is, ha a kutyaszínészek nagyságrendekkel felülmúlták az emberszínészeket, de ez most nem filmkritika…)

16. Orsi és Barbi névnapok: ez egyértelmű. Mindkettejüknek most lesz, ajándékok kellenek. Persze többen vesszük, így mindenki csak ’beszáll’.

17. C-vitamin por: kb. egy hét múlva elfogy. A leggazdaságosabb C-vitaminforrás, ár/érték arányban lebontva egy bizonyos bioboltban a legolcsóbb (Öcsikémnek ezúton is kösz a tippet) – tehát októberben már muszáj beszereznem a következő adagot.

18. Új skandináv krimi: Hát tehetek én róla, ha megint megjelent egy?! És ezt is felesben vesszük Faterral!

19. Fehér (francia manikűrhöz való) körömlakk: ez az a tompa, opálos fehér árnyalat, ami mindenhez megy, és ha nem tudom még, mit fogok felvenni aznap, ezt kenem fel, mivel mindenhez megy. A régi már totál beszáradt, hiába rázom minden reggel, mint Krisztus a vargát. Természetes, hogy új kell.

20. Citromfű tea: szálas otthonra, filteres a munkába. Az orbáncfű mellett a másik természetes nyugtató, ami nem altat el. Stresszes időszakban nélkülözhetetlen. Amellett annyira nem is drága.

21. Egér: alig egyéves a „régi”, viszont egyszer leesett valami takarításkor, és most vacakol. Kattintani simán lehet, de ha ki akarok jelölni valamit, az félórás munka és hajtépés, mert soha nem oda megy, ahová én akarom. Szóval kell, na. A legolcsóbb.

22. (?) Vateráról az antikvarium.hu-ról előrendelt két könyv: a béke-Nobel-díjas iráni hölgy Iránról szóló könyve és a boltban beszerezhetetlen, Asperger-szindrómás kölykökről szóló könyv. Sehol nem lehet kapni őket, ezért antikvarium.hu-n előjegyeztettem ugyan, de azt még lusta voltam megnézni, hogy Vaterán kapható-e? Mert ha igen, megvetethetem Barbival. De az sincs ingyen, és amíg csak liter tejre és két kiflire van pénzem, ezzel nem foglalkozhatok. Lehet aztán, hogy ejtem is, és megvárom, míg majd az előjegyzésemre befutnak, valamikor.

23. (?) Musical Plusz: talán, ha lesz valami jó kis musical-est, mondjuk a halloweeni, de csakis akkor, ha Egyházi Géza is ott lesz. (Arra persze nincs garancia, hogy ő fixen ott is lesz, hisz már kétszer jártam úgy, hogy felszívódott menet közben.) Tehát kérdőjeles.

24. Gázalátét / lángelosztó: az a kis izé, amit a gázra kell tenni, és akkor nem borul fel a kávéfőző. Én ugyan nescafét iszom, de egyszer bevillant, hogy úgy innék rendes kávét is néha. Erre Barbi nekem ajándékozta a saját elfekvő kávéfőzőjét, amit nem használ (mert kifekszik a koffeintől), de kidobni sem akarta. Vettem is hozzá igazi kávét, azonban mikor főzni akartam, szembesültem vele, hogy a kávéfőző talpa kicsi, a gáz rácsa nagy, a gázrózsa pedig domború, így semmiképp nem tudtam ráhelyezni a kávéfőzőt a gázra. Már futottam pár kört boltokban ilyen kis gázalátétért, de egyelőre nem kaptam. És most már el is tolom fizetésig, ezt a pár napot kibírom.

25. Teavíz-hőmérő: ez majd a hennázáshoz kell. Bizonyos hőfokon kell a vizet ráönteni a hennára. De hogy se túl forró, se túl hideg ne legyen, ahhoz mérni kell, és a szobahőmérő erre nem jó, mert 50-90 fok közt kell valahol lennie. De, mivel novemberig kell várnom a hennázásra, ezt is eltolhatom még egy hónappal.

26. Kerámiatál: szintén a hennás hajfestéshez. A bekevert hajfestéket melegen kell tartani, és azt javasolták, hogy kerámiatálban kotyvasszuk, az tartja a hőt. Láttam is ilyent viszonylag olcsón.

27. Olaj: nem létszükséglet, mert van még a közönséges napraforgóolajból. Hogy marha egészségesen éljek, vettem nemrég extra szűz olívaolajat, és nagyon büszke voltam magamra. Míg valaki meg nem mondta, hogy abban nem jó sütni, az inkább csak salátákhoz való. Szóval kell valami sütőolaj, rántottához stb. Azért majd még utánaolvasok, hátha mégiscsak jó ez a sütéshez is.

Hát egyelőre ezek a feltétlenül szükséges, fizetés után beszerzendő eszközök :-) De a fizetés még vagy két nap, addig lehet, hogy bővül a lista…

Összegeket nem számoltam, annyira azért nincsenek erős idegeim.

Február vagy március óta lebegtetik, hogy így fel lesz újítva a margitszigeti futókör, úgy fel lesz újítva a margitszigeti futókör. Mindig valamelyik hónap elejére ígérték, így minden hónap elején idegesen indultam futni – ha oda, és nem a rakpartra mentem –, hogy vajon most kell-e szembesülnöm a lépegető exkavátorokkal meg a szotyizó-füttyögő munkásokkal?

No de hálistennek jó magyar hivatalnok-szokás szerint marhára nem történt semmi, az illetékes építkezési gittegylet vicces, önfényező blogján volt minden, csak egy konkrét és halálbiztos időpont nem. Így feltételeztem, hogy nem is lesz semmi sem az egészből, ami különben nem is zavart volna. Én már pontosan megtanultam, hol hiányzik a rekortán és hol van felkunkorodva (sok helyen, bizony), és szinte már álmomban is végig tudnám futni azt a szigetkört, mivel az utóbbi tíz-húsz futást már csak ott bonyolítottam.

Pénteken Orsival beiratkoztunk az október 12-i futásra (amit azóta is lajhárfutásnak becézek magamban :-) Épp egész jó formában vagyok; gondoltam, jól rágyúrok azokra a szigetkörökre, két hét alatt szépen feltornászom magam annyira, hogy talán mégsem én leszek a saját kategóriámban az utolsó helyezett az október 12-in.

Erre mit látok tegnap a hírportálokon!? „Megkezdik a futókör felújítását!!”

MOST! Nem februárban meg márciusban, amikor ígérték! Nem nyáron, amikor a tízezer turista meg a hőség miatt úgysem ott futottam! Nem télen, amikor befagy az ember segge! Neeeeem, dehogyis: a legtökéletesebb futóidőben, két héttel életem első versenye előtt!!

Az isten szakajtsa rájuk az égboltot! Az elmúlt négy év nem volt elég, most az önkormányzati választás előtti utolsó másodpercben kell nekifogni feltúrni a város legnépszerűbb futóútját, amely mellesleg hozzám tíz perc kocogva és tizenöt perc gyalog; és aminek már minden szegletét szépen kiismertem, és az egyetlen gumis pálya a közelemben.

Úgy kiakadtam, mert annyira tudtam, hogy ha valami fontos van – például: 37 évesen rászánom magam egy futóversenyre –, akkor hót ziher, hogy abban a pillanatban fognak neki feltúrni azt a szerencsétlen pályát (arról nem beszélve, hogy bármibe lefogadnám, hogy el fognak húzódni azok a munkálatok, mint a röhejes Várkert Bazárnál, és a három hónap káoszból négy vagy inkább hat hónap is lesz).

Gyűlölöm a változásokat! (Lehet, hogy mégis Aspergerem van, akármit mond is a sógornőm.) Azt akarom, hogy ha van egy futópályám, ÉS két hét múlva versenyezni fogok, akkor azt a futópályát hagyják addig békén, ha már több mint fél évet csúsztak eddig is!

Azt meg pont letojom, hogy majd milyen szép lesz, mert lehet, hogy nem is lesz szép, és különben is én mostakarom.

… Alternatívákat kell keresnem. Most vagy három napig nem aktuális, mert menstruálok, és azalatt nem futok :-)

Futhatnék megint a rakparton. A nyáron a hőség és az éktelen gyalogosforgalom miatt rászoktam, ugye, a hajnali futásra ott, amikor szinte totál néptelen volt a terep. Kivéve azt a hülye szabadtéri diszkót, ahonnan pont hajnalban özönlöttek kifelé a kölykök, de az mostanra biztosan bezárt, hiszen hálistennek, jelentősen lehűlt az idő.

De most viszont nem kelhetek fel hétköznap 4.30-kor, hogy munka előtt fussak, mert 6.00-kor kel fel a nap. Előtte gyakorlatilag éjszaka van. És még ha valamiért tudnék 6.00-kor futni, akkor meg már munkába menő emberek zavarják meg a lelki nyugalmamat.

Visszaállhatnék a rakparti esti futásokra, ahogy idén tavasszal kezdtem, de ahhoz még nincs elég hideg. A nyári turisták már hazatakarodtak, de a városnézős őszi turisták még mindig itt vannak, és ezeket nem zavarja a sötét meg a hűvös, kabátot vesznek, oszt ott lófrálnak seregekben a keskeny rakparton, vakuval fotózkodnak, az út jobboldalán pedig ott a bicikliút. Nem beszélve a villamosról, ami szintén ott megy el, és emberek szállnak le-fel róla. (Ha még nem tűnt volna fel: azt szeretem, ha futás közben minél kevesebben néznek.)

Sőt a futóutam ott vezet el a röhejes Várkert Bazár előtt, ahol a fene se tudja, most mi van, lehet, hogy a rakparton is kitaláltak valami baromságot, ami miatt nem lehet végigfutni a távomat…

Visszatérhetnék a régi parkomba, a családi lakástól két percre. Ott az utca mindkét végén van egy-egy park. Az egyikben évek óta futottam – a régi, jól bevált kb egy kilométeres parkom – de ott rengeteg a sétáló, állandóan; többek közt ezért is örültem, hogy más terepen futok most. A másik park futóútját épp most újították fel, szép rekortánnal, nagyon kellemes lehet ott futni. Csakhogy mindkettőnek egy hátránya van: ez esetben a családi lakásban kellene átöltöznöm és onnan indulni futni, valamint oda visszatérni utcai ruhát venni; és ez azt jelentené, hogy anyámmal kell beszélnem. Vagyishogy ő beszél hozzám, márpedig ő sosem hagyja abba a beszédet, szerintem heteken át folyamatosan bírna dumálni, levegővétel nélkül. Olyan kurvára elfáraszt, ha hallgatom, mintha még egyszer annyit futottam volna.

Igazából az albérletbe költözés után egy darabig úgy volt, hogy hazajárok futni, a szokott parkomban a szokott távomat, és onnan jövök haza, de anyám állandó pofázása minden esetben annyira kimerített, hogy inkább áttértem a rakpartra, illetve a Szigetre.

Tehát a hazai pályák kilőve. – Esetleg hátizsákban vinném magammal a futócipőt, a parkban egy padon átvenném, aztán vissza az utcait, és hátizsákban futnék? Jaaaaj…. Nem vagyok én éticsiga, sem Zsákos Frodó…

Marad a rakpart. Remélem, jó hűvös lesz, és a turistaseregek inkább a romkocsmákban csoportosulnak a következő két hétben. Úgy megszoktam mostanra a Szigetet, ahol – ha már szerencsésen eljutottam a rekortánig – a futók futnak, senki nem andalog az út közepén, nem röhögcsél, tesz megjegyzéseket a másikra, füttyög, hanem mindenki szépen a maga dolgával törődik, békén hagyja a másikat kocogni, és az idején igyekszik javítani vagy meditál vagy akármivel elfoglalja magát fejben futás közben.

Az isten izélje meg ezt az építkezést pont most. Murphy a köbön, legalábbis nekem, és nekem a saját szempontjaim számítanak, akár tetszik, akár nem :-P

Mára iszonyatos lehűléseket ígértek, meg jégesőt, zápor-zivatart, ezért hosszúujjúban mentem, kis sállal, és vittem magammal egy polárfelsőt is, hogy ha az irodában nagyon hideg lenne, viszont a fűtés – szokás szerint – még három napig nem lesz beindítva, akkor ne fagyjak meg.

Ehhez képest délelőtt picit borús volt, de egy csepp eső sem esett, délutánra meg a nap is kisütött. Térdzokniban és a hosszúujjúban egyáltalán nem fáztam, a polárfelsőt meg ugyanúgy hoztam haza a szatyorban, ahogy bevittem…

Iszonyat ingerült voltam reggel. Részben, gondolom, a menstruáció miatt. Aztán meg majdnem két hétig egyedül voltam: Zsuzsi szabin (három hétig), Barbi meg egész múlt héten, és még előtte is négy napig beteg volt. Én egyedül tartottam a frontot. Miért van az, hogy hármunk közül mindig én maradok egyedül huzamosabb időkre?! Nem mintha most olyan állati sok meló lenne, hanem 1. minden telefon nekem kell felvennem, és ha egyszerre két vonal csöng, az egyik úgy is marad; 2. ha valahová el kell rohannom, ügyeletes kell állítanom magam helyett (aminek senki nem örül); 3. ha kimegyek kajáért, pontosan számon van tartva, meddig vagyok távol, mert nincs ott a másik, aki őrködik; 4. az összes hülye kolléga engem fáraszt minden hülyeségével.

Ez utóbbi viselt meg leginkább. Az igazán hülye kollégákból relatíve kevés van – összeszámolva őket: úgy négy darab – de azok mindegyike egyszerre irritáló és ostoba, ráadásul mindegyik azt képzeli, ő tojta a spanyolviaszt. A legegyszerűbb dolgokban is hozzám jönnek segítségért, de úgy, mintha valami királyi kegy lenne tőlük, hogy én ezt megcsinálhatom nekik. A legbunkóbbja (a paraszt Mari, természetesen) pedig még meg sem köszöni. Soha.

Na szóval annyira tele lett már a tököm ezzel a felállással az utóbbi két hétben, és még menstruálok is, és egyáltalán nem volt biztos, hogy Barbi ma bejön, hogy síkideg voltam reggel. Na de szerencsére bejött, a feladatok felét ő csinálta, és a kollégák hálistennek az ő nyakára másztak ma, nem az enyémre. Így én is megnyugodtam egy idő után, 12.00-t követően pedig egész jó hangulatom lett.

Rohangálós nap volt, de nem ám munkaügyben :-) Orsi szülinapja volt a múlt héten, amit Barbi – a fő szervező – távollétében csak úgy tessék-lássék ünnepelhettünk, nagy banzájt nem is csaptunk, mert nem mindenki tudta, hogy egyáltalán szülinap van. Az egyik ajándéka, egy könyv, csak péntektől volt átvehető a webáruházban.

Ez volt az első, amiért ma elrongyoltam. A webáruház ügyfélszolgálata nem épp a legelőkelőbb környéken van. Ezért mindig felöltöm a totál antiszociális pofát, a lehető legzordabban nézek, és gyanakvóan összehúzott szemöldökkel méregetem a környezetet. mindezidáig nem is próbáltak kirabolni (talán ijesztőbb voltam, mint a rablók. Persze ez maradjon is így :-)

A könyvet átvettem, majd sipirc vissza. Ugyancsak Terminátor-pofával. Ezután alig félórám maradt a következő bizniszig: Barbi által Vaterán eladott könyvet kellett átadni. Illetve ő engem kért meg, hogy szaladjak már le a sarokra. A múlt héten már lebonyolítottam egy ilyen üzletet, odaálltam a Rossmann elé, az ügyfél jött is pontosan, én odaadtam a könyvet, ő odaadta a pénzt.

Most is nekivágtam. Pontosan akkor, mikor Orsi – megkésett szülinapi ünneplésül – meghozta a nekünk szánt gyrosokat… Összefutott a nyál a számban, de gondoltam, öt perc múlva itt leszek, a gyros kibírja addig.

Odaálltam a Rossmann elé, fogtam a kezemben az enyhén szólva is könnyen felismerhető, háromkilós könyvet, és vártam. Öt perc, tíz perc, semmi. Negyedóra után kezdtem már kissé ideges lenni. Megvártam egy-két buszt, hátha busszal érkezik az ügyfél. Semmi. Talán nem vagyok észrevehető?! De, egy rohadt nagy könyvvel a Rossmann bejáratától egy méterre álldogáló ember azért feltűnik.

Húsz percig álltam, mint szarvas a reflektorfényben, végül felhívtam Barbit. Ő felhívta a vevőt. Nem volt egyszerű, mert annak meg a száma nem az volt, amit megadott. De végül sikerült. Kiderült, hgy a vevő kétszáz méterrel odébb, egy DM előtt állt. A kettő között van egy sarok, ezért nem látni oda. Menjek át a DM-hez.

Átmentem – ekkor már félórája vártam, a gyros holtbiztosan kihűlt -, a vevő szerencsére ott volt, és miután tisztáztuk egymás személyazonosságát, a könyv és a pénz gazdát cserélt, és rohantam vissza az irodába.

Ott fogadott a kihűlt gyros és Barbi. Kiderült, hogy valahogy Barbi kutyulta össze a helyszínt, az ügyfélnek DM-et írt, de nekem Rossmant mondott, ha jól értettem, de ezen a ponton már nem érdekelt annyira, inkább enni akartam.

A gyros kihűlt, de nem volt energiám megmikrózni. Magamra csuktam az egyik üres iroda ajtaját és felfaltam. Csapás: még csak nem is volt különösebben jó :-(

A harmadik menés már késő délután, szintén Barbinak, szintén elvaterázott cucc, de ezt szerencsére postán kellett feladni, ami viszonylag könnyebb, mint helyszínt egyeztetni és ott vadidegen ügyfelet megtalálni.

A múlt héten is több ízben kellett hosszabb időkre kislisszolnom az irodából, szerintem azt gondolják a kollégák, hogy házhoz menő prostituáltként keresek egy kis pluszpénzt…

Munkaidő végére már egészen magamhoz tértem, szokás szerint. Majd’ minden hétfőn megfogadom, miután éjszaka rosszul aludtam vagy keveset, hogy most bizisten hamar hazajövök, korán ágyba bújok és jól kialszom magam… aztán délutánra majdnem mindig felébredek, kitisztul a fejem, és hangulattól függően elmegyek futni / mosok / netezek, amivel eltelik az este; és még ezután fürdeni kell és fogat mosni, szóval ugyanolyan későn fekszem le, mintha nem döntöttem volna el, hogy korán fogok.

Ma nem futok a menstruáció miatt (és holnap sem). El kéne pakolni a ruháimat a szárítóról, miközben fél szemmel nézem a Jóbarátokat, aztán ha sikerül hamar megfürdenem, akkor elvileg nincs akadálya a korai alvásnak. Hacsak persze az ágyban el nem kezdek valami izgalmasat olvasni, és akkor pont ugyanolyan későn alszom el, mintha el sem határozatm volna a korai alvást…