a hallgatag macska naplója

Szeptember közepe is elmúlt, és most jövök rá, hogy alig voltak allergiás tüneteim a nyáron. Néha elkezdett vackabb lenni a helyzet, de úgy emlékszem, összesen csak max. három-négy alkalommal kellett gyógyszert bevennem.

Először, amikor határozottan allergiás orrfolyás-tüszkölés-orrviszketés tört rám, méghozzá pont aznap, amikor délután fodrászhoz készültem. Hát ugye a fodrásznál nem lehet ötpercenként orrot fújni, mikor az ember le van takarva azzal a hajvágó nejlonnal. Másnap is beszedtem egyet, mert akkor meg két Szigetkört készültem futni – futottam is – és gondoltam, hogy nem jó az, amikor ott a bokrok között tör rám a tüsszögőroham.

Valahogy amióta nem kezdem el szedni rögtön augusztus elsején a gyógyszert, mintha fokozatosan visszahúzódtak volna a tüneteim. Azért minden évben volt vagy egy hét, amikor kellett szednem, mert máshogy már nem ment. Az idei az első év 1998 óta, amikor három tablettával megúsztam. (Eddig. Még mindig tart a szezon.) – A parlagfű koncentrációja még mindig „extrém” az Időkép szerint, én pedig ma pl. tök jól elvagyok, egyet sem tüsszentettem, az orrom sem folyik, sőt ami a legjobb, nem is viszket. Mert az orrfolyást zsepivel vagy orrspray-vel el lehet mulasztani, de mikor úgy viszket, mintha folyamatosan tollseprűvel cirógatnák, az pokoli.

Vagy pszichésen húzódott vissza az allergia, mióta kvázi ’leszarom’, vagy úgy megerősödött az immunrendszerem a futástól, sok C-vitamintól, kálciumtól, hogy magától is legyőzi. Vagy éppen hogy a gyógyszer elhagyása erősítette meg a saját immunjaimat?

Na mindegy is, a lényeg, hogy a 2014-es évre – lekopogom – talán ilyen szép könnyen megúsztam az allergiát, nem mondom, hogy teljesen tünetmentesen, de azért tök elviselhető volt a nyár, mármint allergia szempontból mindenképpen.

Amióta növesztem a hajat – tehát már több mint egy éve –, a hajtéma elég központi kérdés lett az életemben. 

Már maga a növesztés is kisebb macerákkal jár, ebből az első:

1. A frufru. Tizennégy éves koromban volt utoljára egységesen hosszú hajam, azóta vagy rövid, vagy frufrus hosszú. Most a frufrut is növesztem, hogy majd egy lendülettel összefogható legyen az egész. De nem könnyű… A homlokom fölötti hajak úgy gondolják, hogy ők még mindig frufruk, és függőlegesen belelógnak a pofámba. Eleve nem túl magas a homlokom, sőt egy forgó is van ott, amitől konkrétan előre felé nő a haj. Minden hajmosáskor vitatkozom a volt frufrukkal, hogy ők most már a „teljes haj” részei, tessék belesimulni a többi tincs közé, de nem és nem akarnak. Ha az utcán hátulról vagy oldalról fúj a szél, a lehető legzavaróbban belefolyik a haj az arcomba. Igazság szerint már majdnem állig ér elöl, a fülem mögé tehetném, de úgy meg úgy nézek ki, mint Dózsa György a régi ábrázolásokon, a relatíve alacsony homlok miatt. Még nem elég hosszú, hogy összegumizzam, folyton pántot használni meg nem akarok, mert akkor nem lélegzik alatta a hajhagyma. A helyzetet nehezíti, hogy:

2. a minél egészségesebb hajápolás jegyében pár hónapja már nem használok hajformázókat. Minősített esetben, pl. színház, egy kis lakkot, de az a maximum. Szóval a hajat megmosom és ahogy megszárad, olyan lesz, mivel

3. hajszárítót sem használok, mert az sem tesz túl jót a hajnak. Igaz, a fodrászom tett erre egy nem túl dicsérő megjegyzést (kvázi elvárás lenne, hogy egy nő haja legyen mindig „beszárítva”).

Hajszárítás és hajformázók nélkül elég öntörvényűen viselkedik a hajam, vagyis olyan lesz, ahogy éppen megszáradt, a frufru pedig vagy belelóg a pofámba, vagy néha azért szép esése is van, és akkor úgy-ahogy kinéz valahogy.

4. Abbahagytam a szilikonos samponok használatát, mert az nem kedvező a hajnak. Most érzem ugyan, hogy egészségesebb kissé a hajam, azonban a vége szárazabb (a szilikon vékony réteggel vonja be a hajszálakat, azonban a szilikon alatt nem tud lélegezni a hajszál, ezért is hagytam abba). Ettől a haj vége kissé töredezettnek és száraznak tűnik. A fodrász azt javasolta, használjak hajvégápolót. Vettem is egy Alverdét, használtam is, de a harmadik napon full csapzott és zsíros lett tőle a hajam – továbbajándékozásra fog kerülni.

5. Próbálok ritkábban hajat mosni. Olvastam, hogy igazából elég akkor megmosni, ha a., viszket, b., szaga van. Én a szagát nem érzem (szinte semminek), viszketni meg hát elkezd a negyedik nap körül, de addigra már éppen vállalhatatlan is lesz. Tehát most, hogy már nincs kánikula, és az Alverde koffeines samponjával mosom, jobb esetben négynaponta mosok hajat, ami nálam igazán derék teljesítmény. Vannak persze olyan csodalények, mint Barbi vagy a sógornőm, akik egy hétig vagy tíz napig is kibírják mosás nélkül, de engem akkor már nem engedne be az őr a munkahelyre, mert hajléktalannak néznének.

6. Próbálok natúr, vagy legalábbis minél kevesebb káros bizbaszt tartalmazó sampont használni. Momentán az Alverde koffeinesét, de vettem nagyon gyengéd babasampont is (nem a Baba márkájút, hanem DM sajátmárkás babasampont, amiről roppant kedvező véleményeket olvastam. Felhasználói vélemények előzetes olvasása nélkül már nem is veszek kozmetikumot :-) De lehet, hogy majd előszedem a régi Lush szilárd sampont és teszek vele egy próbát, illetve Öcsikém is javasolt pár biosampont. 

Igazából a Manna is egy szép, becsületes bio dolog volt, de azt egészen egyszerűen képtelenség volt leöblíteni, még 20-30 perc alatt is, úgyhogy az ugrott. Állítólag az a titka, hogy festetlen, natúr hajra készülnek az ilyen dolgok. Ebben lehet valami, mert Sógornőm haja festetlen, és neki teljesen beválik. De mégsem, mert Barbinak is beválik, aki viszont festi a haját, ami ráadásul ugyanolyan sima, vékony szálú, mint az enyém. … Szóval a Mannaszappan-sampon egy misztikum.

7. Vizes hajat nem szabad törölni, sem kifésülni. Ez az egyik legszórakoztatóbb :-) Mostanában megmosom a hajamat, rátekerem a törülközőt öt percre, aztán leszedem, és próbálom kézzel úgy-ahogy eligazgatni a tincseimet. Én nem tudom, ki találta ki ezt a nemfésülős elvet (helyes dolog amúgy, mert vizesen gyengébb a haj, és könnyen kihullik, szóval egyetértek vele) – na de az én hajam sima, egyenes, és ha nem fésülöm ki, akkor nagyon érdekesen fest. OK, hogy szép laza, még enyhén hullámos is, na de egy sima hajnak választék kell, ahol kétfelé esik, ez pedig az én fejemen mostanában olyan, mint az ökörhugyozás. Ahová leestek a vékony kis tincsek, ott száradnak meg, az egyik erre, a másik arra. A frufrumat próbálom kézzel még vizesen hátraegyengetni – ld. az 1. pontot – de a frufru nem akarja az igazat, és ha vizesen még meg is marad hátrafelé, ahogy elkezd száradni, idővel szép lassan előreesik. 

Szóval az egészségesen mosott-szárított hajam most kissé lapos, összevissza áll, némileg fénytelen is. Ezeket nem értékelem negatívumként, mert tudom, hogy idő kell, hogy megszokja az új bánásmódot, és különben is tetszik, hogy már vállig ér és összességében egyáltalán nem néz ki rosszul :-)

8. Olajos pakolás. Miután a nem kimosandó hajvégápoló nem vált be, ezért olajos pakolásra tértem át, de ez egészen friss fejlemény. Van itthon kókuszolaj (-zsír? Ugyanaz), és argánolaj, bár az utóbbit az arcomra szoktam tenni. Mindkettő jó hajra is. A legutolsó hajmosás előtt félórával összepacsmagoltam a kókuszzsírt és pár csepp argánolajat a tenyerembe, összemancsoltam vele a hajamat – csupa hajszál és olaj lett a mosdó –, aztán feltekertem, rákcsattal rögzítettem, és félóra után megmostam. Egészen szép lett, és selymes, hajbalzsam nélkül is!

A másik olajos pakolás, amit 24 órával ezelőtt használtam először, a Khadi nevű márkának a vitalizáló hajolaja. Nagyon sokféle olaj van benne, és hajnövesztésre, hajhullás ellen jó. Az ára miatt vacilláltam, de végül egy szédült pillanatban megvettem, és tegnap próbáltam ki először. Csak néhány cseppet kell a fejbőrbe, aztán a hajvégekre masszírozni, és ez egész jól sikerült is, mert az üveg szája cseppentős. Zuhanysapkát tettem a fejemre és abban aludtam. Reggel hajmosás. Most szép selymes a hajam, a hajhullás elleni és hajnövesztős hatása nyilván később jelentkezik majd. – Nem igazán olcsó, hanem inkább ellenkezőleg. De a 2,5 deci sokáig elég lesz, ha tényleg ennyire spórolósan fel lehet kenni. 

9. (A legfontosabb): Vegyi hajfestés abbahagyása. Át fogok térni a hennázásra, bizony!

… Ez nem tudom, hogy honnan jött! A hajammal kapcsolatos döntéseim roppant hirtelen jönnek: levágatom, megnövesztem, vörösre festem stb. Most talán az győzött meg, hogy hullik a hajam, és úgy vélem, hogy a sok éves vegyi festés miatt. De valójában nem is tudom, hogy tényleg „hullik”-e a hajam vagy ez a normális hajveszteség, csak mivel már hosszú, jobban észreveszem?

Arra gondoltam tehát, hogy abbahagyom a festést. De mivel a jobb halántékomon őszülök, és különben sem tetszik a hajam természetes, egérszínű, sötétbarna színe (kb. olyan, mint Katie Holmesé), ezért valamiféle színezést mégiscsak alkalmaznom kell. Gondolkoztam a kimosható színezőkön is. De aztán utánaolvastam a hennának – rengeteg cikk, blogbejegyzés, még videóblog is van a neten a témáról, hálistennek – és egyre szimpatikusabb lett a dolog!

Mondjuk először eltántorított, hogy a henna a., csakis vörösre színez, b., macerás: forró vízzel bekeverni, állni hagyni fél napot, aztán felkenni és órák hosszat fent hagyni… Lehet barna hajszínt is elérni növényi festékekkel, ilyenkor először hennával kell festeni, majd utána indigóval. Tehát ezt a hosszú macerát kétszer is végig kellene csinálni. 

Ezen a ponton majdnem elvetettem a növényi hajfestés gondolatát, de ekkor olvastam a Khadi nevű, fentebb már említett márkáról, amelynek több színű festékei vannak, a henna és az indigó különféle arányú keverékével (minél több az indigó, annál barnább-feketébb, és ha a henna több, annál vörösebb). Ezekben a festékekben már előre össze van keverve a növényi gezemice, „csak” fel kell ereszteni megfelelő hőmérsékletű vízzel – de az ne legyen se túl forró, se túl hideg: na, ez  is szép munka lesz majd –, felkenni a hajra, és nem is kell olyan sokáig fent hagyni, elég egy-két órán át is. 

Ez teljesen vegyszermentes és természetes, és nagyon jót is tesz a hajnak; hacsak épp nem vagyok pont a hennára allergiás. De hát a henna mégsem parlagfű, miért lennék ilyen peches pont én? Ami a legjobban tetszett, az egyik cikk megfogalmazta, hogy a henna és indigó tulajdonképpen hajápoló gyógynövények, amik úgy mellesleg még színeznek is, vagyis olyan a dolog, mintha hajpakolást tennénk fel, aminek pozitív „mellékhatása”, hogy vörös/barna/akármi leszek!

Ez a megfogalmazás marhára tetszett. Írták, hogy a henna baktérium- meg gombaölő, csökkenti a hajhullást, a korpásodást, növeszti a hajat. 

Macerássága mellett az az egyetlen hátránya, hogy a vegyi festés után várni kell vagy három hónapot, míg rámegyünk a hennával, mert a festék és a henna összeveszhet, amitől akár le is törhet a haj. Igaz, többen írták, hogy ők csak pár hetet vártak és semmi bajuk nem lett, de én nem merek kockáztatni, mert mi van, ha pont az én hajam fog letörni, amilyen mázlim van általában. 

Így most várok. Augusztus 16-án festettem utoljára a hajat – alig pár napra rá döntöttem el a hennázást, szóval … tényleg hirtelen ötlet volt :-) – most már egy hónap letelt. Kissé már látszik a lenövés, de nem túl zavaró. A festett hajam kellemes világosbarna, nekem tetszik. Már megvettem a Khadi világosbarna henna-indigó festékét, noha még két hónapig nem használhatom, de azért jó érzés látni, hogy ott áll a polcon :-) És mivel a hajon át, a hajfestékből, sok méreganyag felszívódik, ezért most, hogy nem festem, úgy érzem – vagy azt beszélem be magamnak –, hogy most éppen méregtelenedik a szervezetem.

De alig várom, hogy végre befessek egy próbatincset a növényi festékkel!! Ááá, hogy fogom kibírni novemberig…! Nagyon türelmetlen vagyok (de annyira azért nem, hogy a három hónap letelte előtt kipróbáljam).

Éves szűrővizsgálat, fül-orr-gégészet.

Az orvos nézi a tavalyi leletemet:

- Látom, magának van egy kis orrsövényferdülése.

Belenéz az orromba.

- Nem is olyan kicsi! …

:-)

Amikor komoly dolgokról beszélek, a hallgatóságtól megkapom, hogy folyton aggódom és mindig idegeskedek; amikor az apróbb bajaimról, a hallgatóság vihogva meglapogatja a hátamat, hogy „irigylem a problémáidat”. Szóval sehogy sem jó! :-) Íme itt egy könnyedebb.

Picit kezd elegem lenni a liftből. A régi lakás az ötödiken volt, volt is a házban lift. Egy darab. Vagy foglalt volt, vagy nem; vagy működött, vagy nem. Elég gyakran elromlott, ilyenkor gyalog kellett felmászni az ötödikre – nagybevásárlás után ez nem annyira kellemes – de mindig hamar megjavították. Néha pedig nyitva hagyták az ajtaját a negyediken, mert ha nem csukódik be teljesen az ajtó, akkor nem jár a lift, így én mászhattam fel az ötödikre lábbal.

Olykor valamelyik Juliska néni tartotta az ajtót, amíg „még egy utolsó szót” váltanak Mancika nénivel, ami akár negyedórát is igénybe vehetett, de ilyenkor kicsit ordít az ember és jó esetben egyből elengedik.

Szóval az sem mindig fenékig tejföl, ha van lift a házban.

Ezért voltam boldog, amikor elköltöztem az albérletbe – szintén ötödikre –, és láttam, hogy itt három lift is van! Plusz egy teher, de az nem számít. Tiszta királyság: ha az egyik lift foglalt, jön a másik; ha két lift foglalt, jön a harmadik, pikk-pakk, álom lesz a házon belüli közlekedés!

Aha… Először is a liftek megállnak máshol is, nemcsak ahová én akarok menni. Ez meglepett, mert a régi házban ha valaki bent volt, az uralta a liftet. Itt nem: ha az ötödikről le akarok menni, szépen megáll még a negyediken is, kiscsalád beszáll; megáll a harmadikon, Rózsi néni beszáll … Akár gyalog is lejöhettem volna ennyi erővel.

Hívni sem lehet könnyen. Látom, mozgásban van egy lift; szeretnék lejutni, hívom. Nem történik semmi. Majd ha a hetediken meg a hatodikon végeztek a lakók, majd akkor feljön az az egy mozgásban lévő lift. A másik kettő egykedvűen malmozik a földszinten és esze ágában sincs feljönni értem. Értem én, hogy energiatakarékosság, de hát ennyi erővel lehetne csak egyetlen lift is.

Most nemrég felújították a lifteket, ez külön öröm volt, mert egyszerre mindig csak kettő járt, amíg a harmadikat szerelték. Elméletben! A gyakorlatban egyet szereltek, egy nem reagált semmire, és csak a harmadik járt. Értelemszerűen az egész hatalmas ház rengeteg lakója mind azt az egy liftet használta. Lefelé mindig lépcsőztem ebben az időszakban, pedig magassarkú szandálban vagy körömcipőben nagyon vacak lefelé lépcsőzni.

Na, aztán mostanra befejeződött a liftek felújítása! Érdekes lett az eredmény. Jó esetben: hívom a liftet, az észbe kap, laaaaassssssan elindul felém. Megáll, eldalolja a teljes Kék Duna keringőt, aztán kinyitja szépen az ajtót – már ennyi idő alatt két emeletet megtettem volna lábbal –, én beszállok, ő becsukja az ajtót és elindul lefelé. De a negyediken Pista bá megnyomta a gombot! Lift megáll, eljátssza a teljes Kék Duna keringőt, lassan kinyitja az ajtót, Pista bá beszáll, lift becsukja az ajtót, lassan megindul lefelé. Néha előfordul, hogy még a harmadikon is be akar szállni Rozi néni. Ilyen reggeleken, mire a lifttel leérek a földszintre, gyalog tulajdonképpen már a metróban lehetnék. De ki tudja ezt előre?

De ez még az ideális állapot. Most, mikor nyaralásból hazajöttünk apámmal, a sok poggyásszal beszálltunk a földszinten és feljöttünk az ötödikre. Nyitom ki az ajtót, hát tök más a folyosó festése. Egy hét alatt átfestették a fali mintát? … De a lakásszámok sem stimmelnek. Hopp, a hatodikra jöttünk! Sebaj, vissza a liftbe, megnyomjuk az ötöst. Nem csinál semmit. Megnyomjuk a négyest. Lemegy a negyedikre és ott megáll. Na most gyorsan az ötös gombot! Elindul felfelé, átszalad az ötödik emeleten és újra megáll a hatodikon! (Megjegyzem, nem hívta ott senki.)

Olyan is volt, hogy hívtam, jött, zölden kiírta, hogy igen, ő az ötödiken áll! De a belső ajtót zárva tartotta. Mondom, OK, ha már itt vagy, beszállnék. Semmi. Nyomom a gombot, nem történik semmi. Rángatom, semmi. Egyszerűen nem nyitott ajtót nekem. Átmentem a mellette lévő lifthez, hogy azt hívjam. Az meg sem moccant, mivel „látta”, hogy a kolléga már elindult a hívásomra. Megyek a harmadik lifthez, most már csúnyán káromkodva. A harmadik lift sem reagál a hívásomra, minek, hiszen az első már itt van! Ja, az első, ami továbbra sem nyit ajtót.

Az már nem a liftek hibája, hogy nagyon nem szeretek másokkal egy liftben utazni. Megszoktam a régi házban, hogy ha beszálltam, a lift az enyém. Különben is zavarba jövök másoktól, aztán meg, ha nem egy ember száll be, hanem kettő vagy három, akkor roppant zsúfolt lesz az amúgy nem nagy lift. Ezért ha már állnak az ötödiken a lift előtt, akkor mindenképpen gyalog megyek le. Úgyszintén a földszinten is, ha már áll valaki ott, én megnézem a postaládámat vagy elindulok felfelé gyalog (de csak az elsőig, ott hívom a liftet és azzal megyek fel :-)

Főleg a rosszkedvű reggeleken, jellemzően hétfőn nem bírok embert látni velem egy légtérben. Beszállok, örülök, milyen szupi, hogy nincs itt senki más, erre egy emelettel lejjebb direkt beszáll mellém valaki. Hát nehéz ilyenkor udvariasnak lennem.

Futás után lifttel jövök felfelé – olyankor már az sem zavar, ha más is van ott, annyira kidöglöttem – mert még öt emelet felfelé, és infarktusom lesz. De a legcikibb, amikor futás előtt, lefelé megyek lifttel, és odaesz a fene másvalakit…

… Futás előtt spórolok az erőmmel, és még inkább spórolok a bélrendszert felrázó, esetlegesen hasmenést okozó lépcsőn szaladással, amióta több ízben – igaz, hogy kávé/koffein után – épp hogy hazaértem a futásból, mielőtt kitört volna a parasztgyalázat. Magyarán nem akarok még a tulajdonképpeni futás előtt is kocogni, ha nem muszáj, amikor tudom, hogy most megyek még 5 km-t lefutni.

De sajnos előfordult, hogy hajnali fél ötkor indultam futni – lefelé – lifttel, és beszállt mellém a negyediken egy láthatólag kemény fizikai munkára induló munkásember. Hát ez iszonyú ciki szituáció volt… Hogy én, a hobbifutó, lifttel megyek lefelé; holott ő munkásember, aki már dolgozni igyekszik :-)

Erről mondjuk kivételesen tényleg nem a lift tehet. Ki a fene hinné, hogy hajnali fél ötkor rajtam kívül még másvalaki is elhagyja a házat??

De a liftjeink tényleg fárasztóak. Mostanában már felfelé is sokszor jövök gyalog, szóval végső soron hasznom is van belőle, mert fittebb leszek.

Szeptember 1. van. Engem ez nem zavar, mert nem megyek iskolába, sőt dolgozni sem, mivel ma még csúsztatok :-)

Igazi szeptember elsejei idő van: hűvös, esős. A fürdőszobát és a konyhát takarítom – jó kis hosszú, késői reggeli után –; a szobát tegnap már megcsináltam, de az egész lakást egyszerre végigtakarítani nem volt lelkierőm.

Pénteken tértünk haza a nyaralásból. Aznap bezzeg 28 fok volt és szikrázó napsütés, csak hogy az ember szívét fájdítsa!

A nyaralás kellemes volt, csak szokás szerint baromi gyorsan eltelt. Pedig mikor szombaton délután megérkeztünk a szállodába, hirtelen azt sem tudtam, mivel fogjuk elütni ezt a hat napot – olyan hosszúnak tűnt előzőleg. Aztán jártunk egy csomó helyen, kirándultunk Badacsonyban, Tihanyban, Szigligeten; fürödtünk a zalakarosi termálfürdőbe (tízéves korom óta először), sőt még a Balatonban is úsztam. Az idő tipikusan utószezoni volt: váltogatták egymást a napsütéses, 26-28 fokos és az őszies napok. Szerencsére a kirándulásokat sikerült mindig a szebb napokra időzíteni.

Én természetesen menstruáltam – mikor, ha nem nyaraláskor!? – így az első napokban nem fürödtem, aztán tamponnal igen; de a Balatonban ez nem okozott gondot. Viszont Zalakaroson szerdán jártunk, amikor a menstruáció még habozott, elmúljon-e vagy sem. Elég ciki volt: utálok tamponnal úszni, és kényelmetlen is, viszont a víz kristálytiszta volt, így nem mertem kockáztatni, nehogy a többi fürdőző észrevegyen valamit…. Végül a strandolós délután közepén a menstruáció abbamaradt, így már felszabadultan élveztem az utolsó órát, amiből is félórát a szabadtéri, de fedett meleg termálvízben töltöttünk, mert pont eleredt az eső, és félórán át szakadt.

Ez nagyon király élmény volt. Az összes strandoló rémülten elszaladt, mikor leestek az első esőcseppek, viszont vagy húsz bátrabb ember bevette magát a termálmedencébe, és a tetős rész alatt ázott. Még aludni is tudtam volna, olyan jólesett a meleg víz és az eső hangja, csakis azért nem aludtam, mert időközben állatira megéheztem és alig vártam, hogy az eső elálljon, átöltözhessünk és hazamehessünk, ami még szintén jó félóra volt.

Végiggyalogoltuk a sajkodi kirándulóutat, amit Öcsémmel hármasban már a kilencvenes években megtettünk. Akkor véletlenül keveredtünk arra valahogy – gyalog – most pedig tudatosan leraktuk a kocsit Sajkodon, és besétáltunk az erdőbe. Fater idővel vissza akart fordulni, de én nógattam, hogy milyen szép az erdő – tényleg az volt – így aztán csak mentünk tovább, addig, amíg el nem értünk egy nagy útjelző táblához. Ott kiderült, hogy voltaképpen már a turistaút felén is túljutottunk, vagyis már közelebb van a Club Tihany, mint Sajkod. Így továbbmentünk. Az út bevezetett az erdőbe, hol lejtett, hol emelkedett, és háromnegyed óra múlva megérkeztük a tihanyi révhez.

Itt csak az az egy gond volt, hogy a szállás Keszthelyen volt, a kocsink pedig Sajkodban. Én kész voltam gyalog visszamenni az imént megtett turistaúton, de Fater inkább a buszra szavazott, és mivel az csak húsz perc múlva volt esedékes, így stoppolt, és fel is vett minket egy becsületes kocsi, aki kitett a 71-es útnál. Onnan tíz perc volt a kocsiig, és irány hazafelé.

…. Illetve ezen a napon útközben hazafelé még megálltunk egy út menti helikopternél, ami sétarepülést ígért, de hálistennek ez 30.000 Ft lett volna, így elmaradt. Nagyon fostam a repüléstől, bár valahol mélyen vágytam is rá. Egyszer már sétarepültem egy négyszemélyes kisgéppel Füreden (akkor is Faterral) – és egész kellemes élmény volt, csak persze félájult voltam a félelemtől és mire élvezni kezdtem a dolgot, már szinte vége is lett a repülésnek. Ez jó pár éve volt, és akkor még feleennyit kellett fizetni érte.

Az út mentén aztán láttam még sétarepülési lehetőséget, de nem helikopterrel, hanem repülővel; de én sosem szóltam Faternak – paráztam –, ő pedig vagy nem vette észre, vagy a várható ár miatt szándékosan nem állt meg.

Aztán másztunk még a szigligeti várban is. Aznap volt talán a legmelegebb, és párás is, szakadt rólam a víz. Szigliget amúgy gyönyörű. Most a községet is megnéztük, eddig még csak a várban voltam.

Badacsonyt is megmásztuk – ez már hagyomány – de aznap kellemes idő volt, bár sütött a nap, de még a leghevesebb mászás során sem izzadtam meg. Ott az volt az egyetlen baj, hogy ezer turista volt, minduntalan beért minket egy családocska, vagy mi értünk be egy másikat, és nehéz volt tőlük leszakadni, mert ha leültünk pihenni, hogy magunk elé engedjük őket, továbbmenve azt kellett látnunk, hogy húsz méter múlva meg ők ültek le, hogy szusszanjanak.

A szálloda a régi törzshelyünk volt: közvetlen vízparti, kicsi, épp annyira kényelmes, amennyi kell egy közepesen igényes embernek. Félpanzióval együtt még mindig ez volt a legolcsóbb szállás, amit a Balaton mellett találtunk. Azért járunk ide évek óta, mert itt megvan a közvetlen vízpart, a félpanzió és körülötte egy normális város (értsd: nem egy vasútállomás, strand és lángososbódé az egész község, mint sok déli parti település). Minden évben napokig vadászunk másik szállást, de végül is minden évben ennél kötünk ki az ár/érték arány miatt.

Volt egy nagyon jó szálloda Füreden, de azt két évre rá, hogy felfedeztük, bezárták, és már évek óta „felújítják”. Aztán volt a Club Aliga egyik kis bungalója, az volt a legistenibb szállás, mert kétszobás volt, így mindketten nyugodtan horkolhattunk a saját szobánkban :-) Azt meg hol bezárják, hol kinyitják, és az áraikat is szépen felemelték. Így maradt ez a keszthelyi szállodácska.

Kutyafronton is jó volt a nyaralás. Több ízben molesztáltunk idegen kutyákat, akikkel összetalálkoztunk a strandon vagy bárhol :-) Először a keszthelyi Müller előtt láttunk egy goldie-t, aki a vásárló gazdáját várta nagyon aggódva. Annyira szép volt, hogy tanakodtunk, illik-e idegen kutyát megsimogatni, de hát biztosan örülne szegény, ha valaki tutjgatná; így aztán odamentünk hozzá. Még mielőtt odaértünk hozzá, a kutya már eldőlt, mint a rohadt nád, hogy az oldalát vakargassuk :-)) Gyönyörű selymes kis goldie volt, addigra a gazdája is kijött hozzá megnyugtatni, így a kutyával hárman foglalkoztunk.

Másnap a szállodánkban vacsorázott két nő egy sötétbarna, okos kutyussal, akit megsimogattunk, és aki szintén elfeküdt, hogy vakargassuk a hasát :-) Nekem még a kezemet is megnyalta.

A fonyódi piacon eladó kis vizslákat láttunk – őket mondjuk sajnáltam – de megcirógattam őket, ők pedig a nedves kis orrukkal nyalogatták a kezemet.

Egyszer a hajóállomásnál pillantottunk meg egy eszméletlen nagy fekete jószágot, ami akár medve is lehetett volna, de a farka alapján úgy döntöttünk, ez mégiscsak kutya lehet, mégpedig újfundlandi. Életemben kétszer ha láttam eddig újfundlandit, így követni kezdtük a dögöt (persze két emberrel ment, nem csak úgy magában). A kis csapat befordult jobbra, így mi utánuk, és begyorsítottunk, úgy néztünk ki, mint a zsaruk a filmekben, amikor letartóztatni készülnek valakit :-) Aztán beértük őket és kérdeztük, hogy miféle a kutya; de a tulaj egy német úr volt, de azért kábé megértettük vele, hogy mi a kérdés, és mondta, hogy igen, újfundlandi. Maga a kutya is érdeklődve nézett ránk a szép barna kerek szemeivel, egyszerűen gyönyörű volt és okos, mint az emberek közül kevesen. … Rögtön kedvet kaptam (volna) az újfundlandi-vásárláshoz, ha a körülmények adottak lennének.

A szállodánkban is szokott lakni egy bennszülött fekete, dundi spániel, aki a tulaj állata, de ő most családostól nyaralni volt, tehát nem találkoztunk vele. Viszont egy nap két kis fehér göndör kutyus jött a szálló gyepére sétálni, és ők egyből berohantak a szállodába; a gazdi mesélte, hogy a fekete spániellel haverok, és őt keresték. Szép látvány lett volna pedig az egy fekete és két fehér kutyus a zöld gyepen.

A kutyákon kívül még fagyival is gyakran találkoztunk, pedig azt én nem is igazán szeretem. Cukormentes fagyikat is lehetett már kapni, így Fater azt evett, én pedig ettem vele valami mást, hogy ne egyedül fagyizzon. Eleinte a hagyományos csoki/keserű csoki/eper variációkat kóstoltam, aztán Tihanyban megláttam, hogy létezik levendula- és ibolyafagyi is, de addigra a saját csokimat már kikértem. Pedig a levendulafagyi megmozgatta a fantáziámat. Ezért Hévízen már okosabb voltam, és mikor láttam, hogy rózsafagyit is lehet kapni, azt kértem. Ez meglepő finom volt, mint valami finom édes vanília (persze lehet, hogy egyszerűen színezett vanília volt, de én rózsának ettem, és igazán ízlett). Ezek után feltett szándékom, hogy itthon ellátogatok majd néhány extrább fagyizóba, és végigkóstolom az összes virágos fagyit :-)

Miután elmúlt a menstruációm, úsztam is a Balatonban, de mivel mindennap betoltam egy csomag franciadrazsét ÉS még ezen felül a fagyikat és a vacsihoz járódesszerteket, ezért mindig felöltözve mentem le a strandra. Ott levettem a fürdőruhára felvett göncöket, be a vízbe, ki a vízből;a nyugágyban napozva száradtam, és mielőtt bementem volna a szállodába, újra felöltözte, hogy a többi vendég és a személyzet ne lássa a hájas testrészeimet :-)

Különben a víz kellemes volt, de a levegő már nem volt elég meleg ahhoz, hogy vizes egyrészes fürdőruhában teljesen felmelegítsen. – Ha pedig van olyan meleg, hogy teljesen felmelegít a vizes egyrészesben, akkor a megszáradás után üti meg az embert a hőguta. – Ezért konkrétan a napra feküdtem ki száradni egy krimivel, de még így sem égtem le egyáltalán. Hiába, utószezon.

Pénteken délután értünk haza, a legnagyobb dugóban, és az utóbbi hetek legmelegebb napsütésében. Minden évben, nyaralásból hazatérve elrohanok egy moziba, hogy a hazatérés fájdalmát tompítsa a film (és, hogy addig se legyek otthon, míg anyám folyamatosan dumál). Idén haboztam, hiszen nem lakom otthon, nyugodtan lézenghetnék a lakásban egyedül; de végül mégis elmentem a Sugárba és megnéztem a Sin City második részét. Őrült jó volt, az első rész szintjét nem érte ugyan el, de pozitívan csalódtam.

A másik, amit elhatároztam, hogy futni fogok. Itthon már több hete nem futottam, és persze nyaralás alatt képtelen vagyok rávenni magam, hogy felkeljek és fussak; de a Balatonon annyi futót láttunk, hogy tisztára elfogott a vágy a futás után. A szokásos rakpartomon a várkert bazár sokadik átadása zajlott pont aznap – komolyan, tiszta röhej ez a cirkusz ezzel a várkertes izével úgy háromhavonta – így inkább a másik irányba mentem és a Szigeten futottam, ami pedig komoly kihívás volt, mert hónapok óta nem jártam ott. És az esetleg ott lebzselő tömegtől is tartottam. De annyira vágytam futni, hogy mindezzel hajlandó voltam szembenézni, csak persze megvártam a sötétedést.

Este nyolckor úgy hemzsegett a nép a Margitsziget bejárójánál, mintha tízezreseket osztogattak volna a szökőkútnál. Hálistennek, a futóútról nagyjából eltakarodtak a sétálók és csak a futók maradtak. Én igyekeztem magamhoz képest tempósan futni – vagyis nem a szokásos lassú kocogást nyomtam, hanem igazi futást – mert az októberi futóversenyre azért fel kellene kicsit gyúrnom magam. Ezért annyira gyorsan futottam, amennyire csak bírtam. Eleinte ez ment is, de az Árpád hídi forduló után egyszerűen csökkenni kezdett az erőm. A visszaút a budai oldalon annyira hosszú!! Odafelé valahogy könnyebb. De vissza? Fut az ember, kilóg a bele, és még sehol sem tart; aztán jön a Palatinus kerítése, aztán a Hajós Alfréd kerítése, aztán még egy kicsi és ott a MAC, de még innen is egy csomó a déli szigetcsúcs, és akkor még jó száz méter a célig (a pesti oldalon kezdek).

Azért így is 35:59 volt. Tőlem ez szép eredmény, és tekintve hogy a szigetkör állítólag 5,3 km, ez azt jelenti, hogy 6,79 alatt futottam egy kilométert. Ez nagyon király, mert eddig 7 vagy 7:30 percet számoltam egy kilométerre.

Persze a 36 perc röhejes idő, minden valamirevaló futó 30 perc alatt futja, még többen 25 perc alatt, sőt most olvastam valakit, akinek a 19 perc a célja. Nem is értem, ezek az emberek végig sprintelnek? Ha az igazi hajrázós tempómban futnék, akkor talán sikerülne 30 perc alá nyomnom az időmet, viszont a célnál álljon ott egy rohammentő, mert a szívem tuti, hogy felrobbanna.

Egyelőre titkos célom 35 perc alá menni. Két nap múlva újra futottam Szigetkört, akkor 36:28 lett. Hát, magamhoz képest ez sem (annyira) rossz.

Most éppen olyan készülődésben kellene lennem, mint az erdélyi út előtt, de valahogy egyáltalán nem kapkodok és ideges sem vagyok. Holnap indulunk egy hétre Keszthelyre.  Én már pár napja itthon vagyok szabin, vagyis még csak csúsztatáson, de ez lényegtelen.

Inkább lustának érzem magam. Roppant kellemesen telnek a napok; három nap már eltelt a legutolsó munkanapom óta, és máris egész kipihentnek érzem magam. Minden reggel kilenc körül kelek – legalább két-három szundival –; reggelit csinálni még nincs erőm, de azért felkelnék és olvasnék. Ezért gyorsan összedobok egy tejeskávét, annyi még megy. Ezután a tejeskávéval és egy pohár vízzel kiülök a fotelbe, felváltva kortyolgatok a két bögréből, közben olvasok. Így telik el tizenöt-húsz perc. Ha már hatott a kávé és magamhoz tértem, akkor jöhet a reggelikészítés.

Többnyire henyélgettem, olvastam és a neten olvastam érdekes cikkeket; a lakást csak viszonylag rövid időkre hagytam el, mert tudtam, ha elmegyek, abból előbb-utóbb vásárlás lesz, és a pénzzel lehetőleg spórolnom kéne. Még egy „bontatlan” tízezresem van meg pár ezer forint apró, ebből ki kéne jönnöm hó végéig.

A nyaralás félpanziós, tehát kajára alig kell költeni – napközben egy-egy fagyi, azzal kihúzzuk estig – de ha Hévízre vagy Zalakarosra is megyünk, az már rögtön két-háromezer forint lesz. Holott nem is vettem semmiféle felesleges apróságot.

… Jó, tegnap például megvettem azt a növényi hajfestéket, amit majd csak két-három hónap múlva lesz szabad felkennem, de hát ezt egyszerűen muszáj volt megvennem, hogy a birtokomban legyen; de mivel ezt nem mostanra vettem, hanem három hónappal későbbi, a jövőbe történt befektetés, ezért nem is számít :-)

Csomagolnom kéne, de erre még egyszerűen nincs energiám. Most, hogy ’csak’ belföldre utazunk, sokkal lazábban veszem, mint júliusban. Ezenkívül lusta is vagyok, na.

Természetesen pont a nyaralás alatt fogok menstruálni,  ahogy az már oly sokszor előfordult. Ettől durcás vagyok. Hihetetlen, hogy valahogy mindig ilyenkor kell megjönnie!! A négy családi erdélyi nyaralásból három alkalommal menstruáltam. Tisztára ámultam, hogy a negyediket megúsztam. Balatoni nyaralásokból az utóbbi években kb. a felében pont akkorra esett. És őrült mázli, hogy az idei erdélyi társasutazást is megúsztam, ennek fejében viszont a mostani balatoni fog beleesni a sűrűjébe.

Igazából nem zavar, hisz már nincs kánikula, kirándulni simán tudok így is, csak az a nyavalyás fürdés ne lenne. Lehet persze tamponnal fürdeni, de én mindig halál ideges vagyok ilyenkor, és csak stresszelek, hogy mikor kéne tampont cserélni, vagy nem fogok-e átázni…. Még izgalmasabb lesz ugyanez Hévízen vagy Zalakaroson, egy előkelő termálfürdőben.

És Faternak is szólni kell, hogy neem, most nem elég, ha az erdőben leguggolok a bokorba, most nyilvános vécére van szükségem, előtte-utána kézmosással (komolyan nem tudom, a pasik hogyan képzelik el a tampon- vagy betétcserét). Csak pisilni lehet a bokorban, na de ezt nem. Főleg a Balaton környéki kirándulóhelyeken, ahol olyan a népsűrűség, hogy ha pillanatnyilat éppen nincs is senki más látótávolságon belül, amint letolom a gatyámat, azonnal ott terem egy kis kirándulócsoportocska.

Még utolsó gondolatként hozzáfűzném, hogy 23-án, szombaton indulunk nyaralni, de a menstruációm már 20-án, szerdán elkezdett jelentkezni, de azóta sem kezdett rá úgy istenigazából, hogy legalább a nehezén túl legyek, nem, hanem csak úgy pöttyözget meg foltozgat még most is; biztos vagyok benne, hogy majd holnap induláskor fog rázendíteni, hogy már Székesfehérváron meg kelljen állnunk…

Meg sem próbáltam cickafark- meg rozmaringteával előrébb hozni, miután már több erdélyi út esetében kipróbáltam ezt (plusz vörösbort, hasi tornát, meditációt és fohászkodást), és mindegyikkel csak azt értem el, hogy pont a nyaralásra érkezett. Szóval idén ezzel már nem fárasztottam magam.

Mindegy persze, ez legyen a legnagyobb gondom, hogy nyaralás és menstruáció egybeesik! Nekem pont elég öröm, hogy Keszthelyen lehetek egy erkélyes szállodaszobában, friss levegőn, a Balaton partján, valami jó kis krimit olvasgatva, és a reggelit-vacsorát nem nekem kell főznöm, hanem elém teszi a pincér (ugyanő el is mosogat). És csönd lesz és nyugi.  – Bár, nekem mindig késik a biológiai órám, és minden indulás előtt „nem is vagyok olyan nyaralós hangulatban”, aztán pedig hazaérkezéskor is szenvedek, mert úgy ott maradnék még. Ez mindig így van, most is így lesz, nyilván :-)

Hivatalos szabit csak jövő hétre vettem ki, amikor is Balatonon leszünk, de tavalyról még maradt három nap csúsztatásom. Ebből egyet szeptember elsejére tettem, kettőt augusztus 21-22-ére, a főnök pedig- a pangó ügymenetre tekintettel – a 20-a előtti két napból az egyiket elengedte mindkettőknek.

Így én hétfőn végeztem az összes munkámmal, végrendelkezést írtam a kolléganőknek, elzártam a magáncuccaimat (köztük a nescafét) a zárható íróasztalfiókomba, és mától itthon vagyok :-)

… Tegnap nagyon hisztis hangulatom volt délután, nem ingerült vagy dühös, hanem inkább olyan kétségbeesett voltam. Ebben szerepe lehet az allergiának, a közelgő menstruációnak, de főleg az, hogy totális a bizonytalanság a munkahelyen. Illetve nem most azonnal várható változás, hanem részben az őszi választások után, részben jövő év elejétől, az még valamelyest odébb van. De most éppen azért voltam nyugtalan, mert a főnök elmegy – pedig mennyire fohászkodtunk, hogy ne jöjjön össze neki! – és a kurvára fárasztó Editke lesz helyette. Őt nehéz elviselni, de még ennél is jobban aggaszt, mi lesz úgy összességében a csapattal? A főnök mindig olyan pöpecül lerendezett szinte mindent, egyáltalán nem hiszem, hogy ezt Editke is így fogja tudni majd. De hát mindegy, nincs mit tenni… És most nem is akarok erről többet írni, majd valamikor máskor.

Tegnap olyan hangulatom volt, hogy sírni vagy szeszt inni, esetleg Seduxent bevenni akartam volna, vagy, ha nincs nyár, meleg és iszonyat turistaszezon, akkor elmentem volna futni akár tíz kilométert is. A sör és a Seduxen között haboztam. Végül sört nem vettem, mert abban kalória van. A nyugtató viszont károsítja a májat. Szerencsére felfedeztem a polcon azt a tokaji szamorodnit, amit még a tavalyi szülinapomra kaptam Fatertől. Nem tudtam, megromlott-e mostanra vagy sem, megkóstoltam és teljesen jó volt. Mindössze egy deci volt csak, de azt megittam, és jólesett. Ezenkívül macskagyökér-tablettát ettem, este olvastam az Emma meg ént, amitől szépen könnyeztem is, és végül elaludtam és nagyjából végigaludtam az éjszakát.

Ma már jobb hangulatban keltem fel. Kiültem a dohányzóasztalhoz az Emmával és egy tejeskávéval, és kávézgatva olvastam. Istenem, mennyire imádom a ráérős reggeleket, amikor nem kell kapkodni, és lehet tejeskávéval, olvasgatással kezdeni a napot!

Ezután reggeliztem és hajat mostam, és délben el kellett indulnom, mert A galaxis őrzőit terveztem megnézni, és időben át kellett venni a rendelt jegyet. A film nem volt rossz, bár még jobbra számítottam, annyira dicsérték a neten. De már rég voltam moziban, így mindenképp jólesett az élmény. Sajnos a WestEndben elég nagy tömeg volt, pedig arra számítottam, hétköznap kora délután talán kevesebben vannak. Kiment a fejemből, hogy iskolaszünet van és a Szigetnek csak most lett vége, biztos itt kóricál még egy halom külföldi.

Sajnos a külföldi turistákkal tele lett a hócipőm az utóbbi egy hétben. Sziget volt, én a Sziget felé vezető úton lakom, dolgozni pedig a város belsejében, így folyamatosan belefutottam a külföldi tömegekben. Mindig minimum öten voltak. Miért kell mindig mindenhová egy komplett úttörőőrssel járni??

De a lényeg, hogy most két hétig nem kell dolgozni. – Persze a házimunka is munka, hogy anyámat idézzem :-) Már kajáltam nagy adag kukoricát, paradicsomot és kiflit, és sajnos úgy érzem, hogy nemsokára csokit is fogok. Aztán végigolvasok a neten olyan hosszabb cikkeket, amikre eddig sosem volt időm. Kiolvasom az Emma meg én folytatását, összeállítom a listát, hogy miket vigyek a nyaralásra, és igyekszem egyáltalán nem gondolni a benti dolgokra, azokon úgyis csak felhúzom magam.

Újabban ritkán írok blogot. Pedig napközben mindi eszembe jut erről-arról, hogy ezt le kellene írni, aztán mire eljön az idő…. Hazaérek, megkajálok, rápillantok a netre, és addigra már este van, és/vagy teljesen elfogyott az energiám. Ha pedig meló után még megyek valamerre, akkor pláne nincs erőm írni is.

Lehet, hogy a meleg miatt van – még mindig 30 fok körüli, párás idő van –, vagy a véradás  gyengített le… Holott sok dolog foglalkoztat.

Múlt héten Orsi kolléganőm talált egy hirdetést a futanet.hu-n, miszerint október 11-én kis, 3,2 km-es futóverseny lesz a Városligetben. Ő még aznap el is ment és benevezett. – Becsülöm őt, mert csupán egy évvel ezelőtt kezdett futni, de igen komolyan veszi, sőt az augusztus 30-i Brutálfutásra is benevezett már! … És két évvel idősebb nálam! (= csoda, hogy még él, hehe…)

Én még sosem voltam futóversenyen, egyrészt mert eleve utálom a tömeget, másrészt nem futok valami gyorsan – idővel be tudok lendülni, de az akkor sem egy versenytempó –, harmadrészt, mert a futóverseny lényege pont ez: tömegben és gyorsan futni. Szóval nem az én világom!

… De ez a városligeti futóverseny megpiszkálta a fantáziámat. Végül is nem most hétvégén lesz, hanem ősszel, amikor kellemes hűvös lesz, ideális futóidő. És sokára, vagyis addig még felgyúrhatom magam. Valamint, csak 3,2 km, ami általános iskolás koromban hihetetlenül soknak tűnt („háromezer métert futottunk!!!” c. tornaórai horror :-) – de most már, amikor a Szigetkör 5,3 km és elég simán sikerül, meg a rakparti oda-vissza távjaim is kb. 5,3-5,4 km-ek, hát a 3,2 km már igazán nem tűnik egy hosszú távnak.

Szóval még vacillálok – szeptember közepéig lehet a legolcsóbbért nevezni – de asszem, elmegyek. … Baromi szokatlan tőlem, mozit, színházat leszámítva soha nem megyek tömegbe :-)

Orsó aszonta, a nevezési lapon meg kellett jelölni, hogy hány perc alatt futunk egy kilométert. Hát, ez ciki lesz…! Persze az köztudott, hogy lassan futok. De most már jó ideje csakis hajnalban teszem ezt, a délutáni/esti turistajárásos tömeg miatt. Márpedig én bagoly típus vagyok. Felkelek ugyan 4.30-kor, mert szól a vekker, bemelegítek és nekilódulok a rakpartnak 4.45-kor, de hát az csak vicces kis vonszolódás, igen messze van a legjobb formámtól.

Az utóbbi időkben ráadásul apróbb nehézségeim is voltak, amikor először tejeskávét, később pedig koffeines pezsgőstablettát toltam be futás előtt. Ezektől királyul magamhoz tértem és szép tempóm lett, azonban a visszafelé úton, hát…. Mondjuk úgy, hogy az éhgyomorra bevitt koffein és a 35 perces rázkódó mozgás nem egymás jó barátai. Több alkalommal is épphogy az utolsó pillanatban értem be a bejárati ajtón.

Ezért leszoktam a koffeinről, és csak magnéziumtablettát meg pár falatot eszem futás előtt (plusz víz persze), emiatt viszont gyakorlatilag félálomban vagyok, semmi lendület, semmi energia, harci tűz, versenydüh.

Múlt pénteken háromszor meg kellett állnom és belegyalogolni, mert olyan gyengeség lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, összeesem, mint egy kis Hamupipőke. Ez valószínűleg még a július 31-i véradás miatt volt, és eléggé megijesztett. Olyan ványadtnak éreztem magam – kivételesen –, mint ahogy kinézek :-D Ugyanis állandóan ványadtnak nézek ki, de ehhez képest elég erős vagyok. Na, pénteken nem így volt :-(

Most hétfőn már egyszer sem kellett belegyalogolnom, egyhuzamban futottam végig a távot, viszont igen lassan, mert belegyorsításkor úgy éreztem, nem bírom. Emiatt aztán a jó esetben 39:00 alatti időmből szépen 40:07 lett.

Ebből csak annyi a lényeg, hogy kiszámítottam a perc/km hányadosomat. Azt már tudom a menő futóblogokból és –fórumokból, hogy a jobbaknak 6, esetleg 5:30 körüli az idejük. Hát az enyém, miután a Google műholdas térképén egy vonalzóval kiszámítottam a távot és elosztottam vele a futott időimet, szóval jócskán 7, sőt 7:30 fölött volt :-(

Nagyon elkeseredtem, mert arra számítottam, hogy azért ennél jobb vagyok. De egyszerűen nem bírok sebességet fokozni (legalábbis hajnalban, kávé nélkül). Vagy tartok egy egyenletes, kényelmes lassú tempót, ami idővel szépen begyorsul és a végére talán hajrázok is; vagy rákapcsolok én, de akkor kiköpöm a tüdőmet és szétrobban a szívem. Ami idegesítő, tekintve hogy évek óta "futok". Ez van, kész…

Azért persze megpróbálok majd ráfeküdni a sebességfokozásra, valamennyire csak sikerül. Az a baj, hogy mintha nem jönne megfelelő mennyiségű levegő a tüdőmbe. Nem vagyok én bálna…

Az az egy vigasztal, hogy Orsi sem sokkal gyorsabb nálam, és mégis benevezett, sőt a nevezőirodában nem röhögték ki és nem mondták, hogy menjen inkább sakkozni. Ezért talán két hónap múlva csak akad ott még egy-két ember, aki nálam is lassabb lesz. … Ha pedig mégsem, hát valakinek utolsónak is kell lennie :-) A nevezési csomagban reggeli meg rajtszám is van, legfeljebb menő emlékeim lesznek arról a napról :-)

A Twin Peaks két hét alatt tisztára felborította az alvásciklusomat. Mert most leadja a királyi tévé, ez király, és elhatároztam, hogy meg is nézem, mert a kilencvenes évek elején nagyon tetszett, sőt talán valamikor később is láttam még, de már évek óta nem. Na majd most!

De persze nem lehet 20.00-kor, vagy ne adj’ isten 19.00-kor kezdeni, mert a gyerekek.

Persze a mai gyerekek dörzsöltebbek, mint két harmincöt éves összesen, de sebaj, azért este nyolckor csak tévémaci, híradó, vízilabda meg más baromságok mehetnek, és a kicsit is izgalmas krimi-thriller sorozat kezdődjön késő este, de jó későn ám, hogy a dolgozó emberek nehogy véletlenül kipihenten mehessenek másnap melóba. Mert nemhogy este tízkor kezdik, de inkább fél tizenegykor, tizenegykor vagy még annál is később.

Két hete mindennap lefekszem ezért este nyolckor, kilenckor – amikor még egyáltalán nem vagyok álmos -, aztán megszólal az ébresztő, szenderegve végignézem a Twin Peakst, majd tovább alszom reggelig.

… Persze amikor valami rémisztő jön, akkor a szendergés átcsap vakrémületbe, feloltom a kislámpát és néha még olvasgatnom is kell a visszaalváshoz, de alapvető a félálomban bóbiskolás nyitott szemmel. Volt olyan, hogy egy pillanatra behunytam a szemem egy uncsibb résznél, és mire kinyitottam, már a következő műsor ment.

 Aztán meg nem tudom, minek veszek nyomtatott rádióújságot, amikor a valós tévéműsor azt egyáltalán nem követi. Volt, hogy 22.20 volt leírva a rádióújságba, de igazából csak 23.05-kor kezdték. Ez két napig így ment, harmadnap már a neten csekkoltam le. Sosem stimmelt a nyomtatott műsorral.

A múlt héten hétfőn direkt végignéztem a heti TP-k kezdési időpontjait az internetről is, kivételesen összepasszolt a rádióújsággal, nagyon boldog voltam. Egészen addig, míg a második évad első része – igen, ennek két évada van! és a második 22 részes! – el nem kezdődött: az én órám szerint 23.05-kor, amikor is felébredtem és bekapcsoltam a tévét, de valahogy addigra már gyanúsan előrehaladtak az események, és vége is lett a résznek a leírt 00.35 helyett 00.05-kor. Kiderült, hogy hiába néztem hétfőn a műsort, az utolsó napon mégiscsak előrehozták félórával. Köszi! Most már sosem tudom meg, mi volt abban a félórában.

Az lenne az ideális, ha hazaérkezés után azonnal le tudnék feküdni és aludnék a TP-ig. Barbi ezt meg tudja csinálni, de én képtelen vagyok rá. Eleve a munkaidő végén kezdek magamhoz térni, hazaérkezve tisztára felpezsdülök. Kajálok, bekapcsolom a netet, megnézem a híreket, Facebookot stb., aztán fürdeni is kell, eddigre már legalább este nyolc óra van. Kikapcsolódásul még olvasok: este kilenc. Akkor egy óra alvás, ami épp akkor szakad meg, mikor igazán mélyen kezdenék aludni.

Aztán az agyam átáll a filmre – mert nem mindig szendergek, mégiscsak ott lapul bennem a filmrajongó, még éjszaka is – és azon kezdek agyalni, aztán, mire végre istenigazából elaludnék, már megszólal a reggeli ébresztő.

Múlt héten futottam is hajnalban, az pedig még rémesebb, mikor ez a reggeli ébresztő még egy órával korábban szólal meg.

Hazaérkezés után már csak azért sem tudok rögtön aludni, mert 18.20-tól a Jóbarátok szokott kezdődni – ez pontosan ekkor, hiába, nem királyi tévé – és azt többnyire megnézem, mert olyan kis aranyos, és jól kikapcsol a napi stresszből. Tehát ha 17.15-kor hazaérek, kaját csinálok 18.00-ig, megeszem 18.20-ig, még ekkor végig kell nézni a Jóbarátokat, ami 19.20-ig tart, és fürdeni csak ezután lehet.

Úgyhogy most azon gondolkodom, hogy talán elköszönök a Twin Peakstől. Nagyon csípem még mindig, de ez a szakaszos alvás teljesen tönkrevágja a bioritmusomat. Aztán meg sajnos nem is mindig egyformán nekem tetsző részekből áll, hanem például ott vannak ezek a teljesen elszállt álomjelenetek, amiktől hülyét kapok, ráadásul húsz percen keresztül kell bámulni ezeket, mert a rendező teljesen beléjük zúgott…. Miközben én megőrülök a táncoló törpéktől meg a vörös kárpitos szobától, tessék öt perc alatt összefoglalni az álmot és gyerünk tovább! – Azt már meg sem említem, hogy miféle nyomozás az, ami a nyomozó álmaira épít, mert ez a Twin Peaks :-)

Talán még kitartok egy hétig, mert a rádióújság szerint – amennyire annak hinni lehet ezek után … - jövő héten már kinyomozzák Laura Palmer gyilkosát, amire ugyan emlékszem húsz év távlatából is, de azt még jó lenne látni. Utána viszont aludni fogok esténként. Sajnálom, mert tényleg nagyon bírom, de így nem lehet huzamosabb ideig melóba járni. És még jó, hogy most éppen nincs valami pörgős időszak odabent.

Amennyire izgultam az utazás előtt, annyira szuper volt az az öt nap! :-) Persze, mindig így szokott lenni, de én mégis mindig izgulok.

Indulás előtti idegeskedésemben egy pillanatra szinte kívántam, hogy bárcsak már a hazaérkezés utáni hétfő reggel lenne… Hát, nagyon hamar eljött az a hazaérkezés utáni, hétfő reggel :-( Még jó, hogy dolgoznom nem kellett aznap.

Akarok írni az erdélyi öt napról, de olyan csodás volt és olyan gyorsan elszállt, hogy még mindig csak ízlelgetem az emlékeimet. Egyszer majd – amikor nem lesz 32 fok és 90 %-os páratartalom a lakásban – leülök és megírom az utat, de most még nem.

… A vasárnapi hazaérkezés utáni kedden már dolgoztam, aminek előnyei is voltak. Például fél hatkor keltem, és mire istenigazából felforrósodott volna a lakás, már a munkahelyen voltam. Ahol persze szintén nincs valami hűvös.

A kollégák fele vetésforgóban mindig szabin van, ez a nyári dolgozás egyik nagy előnye. Most például a paraszt Mari megy el másfél hétre, egyidejűleg a főnök is, noha ő kevésbé zavaró tényező, mint az előbbi. Munka sincs túl sok. Igazából az a rossz, hogy nagy a hőség, nem jár a levegő, hiába nyitunk ki mindent, és az ember még csak a munkában sem tud elmerülni, mert nincs sok csinálnivaló. Bár lehet, hogy így a jobb. Ha most beesne valami rettentő fontos, odafigyelést igénylő izé, arra meg nem tudnánk koncentrálni a meleg miatt.

Két dolgot vártam nagyon július hónapban: az egyik az erdélyi út volt, a másik pedig a Majmok bolygója második része. Az első rész 2011-ben nagyon tetszett.

Azt pedig annak idején meg sem akartam nézni, mert minek, és mert minden mozifilm előtt benyomták az előzetesét, és már torkig voltam vele. Aztán a kezembe került az aktuális VOX, ahol megírták, hogy Andy Serkis játssza a főmajmot.

Erre természetesen azonnal felkiáltottam magamban: „Az más!” és 180 fokos fordulattal, várni kezdtem a filmet. Andy nagyon, de nagyon nagy kedvencem Gollam óta, amiért akkor és ott egyetlen szó nélkül a kezébe nyomtam volna egy Oscar-díjat. (Nem érdekel, hogy CGI volt – azt akkor is ő játszotta el!) Ugyanez az érzés fogott el a 2011-es Majmok nézésekor, mert a Caesar nevű majom pont ugyanilyen zseniálisan volt eljátszva, szerencsére viszont nem volt tudathasadásos őrült kis izé, hanem becsületes állat. Fejben odaítéltem Andynek egy második Oscart, így ő az én szememben két Oscar-díjas színész, akár van neki igazából, akár nincs.

Ezzel nem vagyok egyedül, minimum tíz különböző filmes oldalon száz különböző fórumozó – csak Magyarországon – követelte neki az Oszit, nem beszélve a hivatalos filmkritikusokról, sőt petíció is indult a CGI-alakítások színészi Oscarja miatt; bár ez nem jött össze, de a közönség megbecsülése ezen a szinten maradt.

Az új Majmok bolygója (Forradalom) nagyon jó volt arra, hogy megvigasztaljon az erdélyi hazautazás miatt, de gyengébb volt, mint az első rész. Az elsőben ugyanis az emberszereplők is igen jók voltak, itt azonban Gary Oldman kivételével meglehetősen papírmasék, a női főszereplőt pedig kukázni kellett volna, mert semmi funkciója nem volt, a szar dumákon kívül.

Na de! Ott volt Caesar, aki már nagyon tekintélyes vezére volt a majmoknak, olyannyira, hogy ha szólásra emelkedve kinyitotta a száját, még a nézőtéren is befogtuk a pofánkat; és olyan pillantása volt – ha dühös volt –, hogy legszívesebben lebújtam volna a székem alá. És ott volt a negatív főszereplő Koba, aki már az első részben is felbukkant, de itt kinőtte magát, mivel végül ő robbantotta ki a nagy csetepatét. Iszonyú jó volt a karakter, a sok szenvedésen átment, rusnya majom, aki gyűlöli az embereket, és amikor végre alkalma van, odacsap. Igazi jó pszichopata majom volt, Toby Kebbell alakításában, akit a Spílerben láttam eddig mindössze, és ott csak egy vagányabb rockergyerek volt, de innentől majd komolyabban veszem. – Persze neki nem lett jó vége, de ez várható is volt.

Szóval egész jó kis filmélmény volt, de nem annyira, mint az első, és nem akartam ötször megnézni, mint az Így neveld a sárkányodat 2.-t, hanem csak kétszer, és ez elég is volt.

Múlt vasárnap 34 fokos hőség volt, ezért Faterral strandra mentünk. – Vonakodni szoktam a strandtól, mert vagy épp menstruálok, vagy túl kövér vagyok ahhoz, hogy fürdőruhában mutogassam magam, vagy csóró vagyok a strandbelépőhöz, de ezúttal nem találtam kifogást, és én is szívesen hűsöltem volna, így beleegyeztem. Szombaton Majmok, vasárnap strand, jó kis hétvége ez!

A Csillaghegyi strand a kedvencem a hideg vizével, nagy területével és viszonylagos néptelenségével, így odamentünk. Ráadásul a jegy 900 Ft.

Sajnos mikor odaértünk, láttuk, hogy ez utóbbi tényt mások is észrevették. Már délután 14.00 volt – reméltem, hogy addigra már mindenki kint lesz a strandon, aki oda akart menni –, de mégis úgy kilencven ember állt sorba a pénztárnál. Természetesen ebből csak egy volt nyitva, mert miért is ne.

Gondolkoztunk, várjuk-e végig a sort, de mindenki tíz percig szarozott a pénztárnál, így láttuk, hogy este ötre jutnánk be. Átmentünk a Rómaira. – Fater Pünkösdfürdőre akart, de én megvétóztam. – A Római csak egy megállónyira volt. Nem állt sor előtte. Ebből rögtön sejtettem, hogy itt drágább a jegy.

Valóban, 2.600 Ft volt a felnőtt belépő, de akkorra már annyira vágytunk rá, hogy vízben legyünk, hogy már ez sem érdekelt. 35 fok volt, ránk izzadt a ruha, a hátamra tapadt a hátizsák, vizet akartam! A kabinjegy még 600 Ft volt. Jó, mindegy…

Átöltöztünk és Fater rögtön belement a legnépesebb medencébe. Én addig a polifoamon olvastam, de előtte lezuhanyoztam, így már istenien éreztem magam :-)

Kerestünk egy viszonylag néptelenebb helyet. A Rómainak is nagy a területe, és én még hátrébb vonultam volna, de Fater szeret mindennek a központjában tartózkodni, így kompromisszumként egy közepesen nyugis fa alá települtünk.

Három medencét láttam: az egyik a gyerek volt, oda nem mentem, a másik az úszómedence. Ebben úszkáltam, mert ez viszonylag hideg volt, és kevesebben voltak benne, mint a nagy medencében. Sajnos így is túl sokan. Például a sekélyebb végében a szülők a négyéves kölykeiket tanítgatták úszni, karúszóval, így a rendes emberek már nem tudtak végigúszni egy-egy hosszt. Miért nem mennek a gyerekmedencébe a törpékkel?? Az direkt erre a célra van!

A nagymedence már száz méterről láthatóan tömve volt, de egyszer azért belesétáltam. Diszkózene bömbölt a partján, három vízicsúszda csatlakozott bele, egy-egy ember között 15 cm volt, a parton pedig a Macska-jaj komplett szereplőgárdája pihengetett, akiknek a családonként 8-15 gyereke mind a medencében volt. Ezen okok miatt úgy húsz másodperc múlva ki is jöttem a vízből, vissza a jó kis árnyas fánk alá.

Mivel nem hordok bikinit, csak egyrészest, az pedig jól megtartja a nedvességet, kellemesen hűvös érzésem volt az egész strandolás alatt, még mikor nem is voltam a vízben. Olvasgattam egy krimit és közben nem volt melegem. Már pusztán ezért az élményért megérte kijönni, de a tömegre és a drágaságra tekintettel – nem először – elhatároztam, hogy nyáron, főleg hétvégén, főleg hőségriadóban, soha többet nem jövök strandra.

Holnapután hajnalban utazunk Erdélybe. Tiszta ideg vagyok. … mint mindig utazások előtt.

Nem fogok-e itthon felejteni valami rettenetesen fontosat, amire csak éles helyzetben döbbenek majd rá? Mi lesz, ha rámjön a fogfájás vagy a vakbélgyulladás?

Ma voltam lakbért fizetni, ezen is paráztam. Valamiért lakbérfizetéskor mindig marha ideges vagyok. Egyfelől persze teljesen természetes helyzet, bérelek egy lakást, aminek havonta fizetem a bérleti díját meg a rezsit.

De másfelől valahogy tök furcsa szituáció! Másvalakinek a lakásában lakom, nem a családommal, nekem már ez is szokatlan – még mindig –, és lakbérfizetéskor mindig ezt érzem.

Attól is félek, hogy betörnek a lakásba azalatt az öt nap alatt, míg távol vagyok. Valamint hogy felrobban valami elektromos szerkentyű – lásd Harcosok klubja –, vagy a pókok betelepednek. Tegnapelőtt agyon kellett csapnom egy rohadt nagyot, akiből ha megnő, valószínűleg keresztespók lett volna. És mindezt a lakáson belül!! Az erkélyről jönnek be ezek a rohadékok.

A szibériai sztori olvasása óta esténként rám tör a félés; eddig soha nem zavart, sőt kimondottan élveztem, hogy egyedül lakom egy idegen lakásban, de egy hete konkrétan félek a sötétben. A rádiót szoktam bekapcsolni ilyenkor, egészen halkan, ennek a hangja meg a fénye azért megnyugtat.

Akartam írni az Így neveld a sárkányodat 2.-ről is, amit a mozipremier óta láttam egyszer-kétszer (jó: négyszer :-), de nincs hangulatom írni a filmről, illetve nem tudom összeszedni magam, hogy alaposan átgondolt mondatokat írjak egy témáról. Szétszórt és ideges vagyok most hozzá.

Pénteken volt Rozi nyugdíjas búcsúztatója, ami rémes volt. Mármint rajtam kívül valószínűleg mindenki élvezte, én viszont utálok húsz ember között ülni, és hallgatni az álszent sódert, hogy mennyire fog hiányozni stb., miközben az összes beosztottja utálta, mint a szart, és számolta a napokat, hogy végre eltakarodjon. Sajnos a főnök mániája, hogy az ilyen nagyobb ünnepségeken összecsődít mindenkit, és beszédeket mondanak, így az eleve pénteken 12.00-kor kezdődő „bulin” 13.00-kor még mindig csak a locsogás ment. Ezután kezdtek csak kajálni, és mikor végre befejezték, mehettünk mosogatni (Végre leléphettem.) Eldobható tányérokból ettek, de utána jött a kávézgatás természetesen, szóval annyi volt a mosogatás, mint egy húzós munkanapon. Igazából túlóráznom kellett. Én egy falatot sem ettem, mert ekkora tömegben egyszerűen nem bírok enni, és mert ezt tudva, már előre megebédeltem a palacsintázóban.

Ezért most az is nyugtalanít, hogy a főnök nem veszi-e személyes sértésnek a bulin tanúsított látható érdektelenségemet, és nem kerül-e veszélybe az állásom emiatt?

Az Erdélybe utazásnak marhára örülök persze. Már eleve annak is, hogy Fatert nagy nehezen sikerült rábeszélnem :-) Buszos út, aminek vannak előnyei meg hátrányai is. Nyilván kötött a program, viszont hoznak-visznek minket, nem kell azon aggódni, jön-e vonat hazafelé.

Buta dolog, de buszos csoportos utakon mindig a pisilés miatt aggódom a legjobban. Alig merek inni, hogy – jó közérzettel – kibírjam a következő technikai szünetig. Ez napközben még OK, de reggel, amikor egész éjjel nem ivott az ember, csak meg kell inni 1-2 pohár vizet, nem beszélve a kávéról, ami nélkül nem tudok működni, és ami viszont vízhajtó. Nekem viszont valahogy lassú a veseműködésem, és a reggel lenyelt folyadék utolsó cseppje másfél-két órával később szokott kitávozni belőlem.

Ez az indulás reggelén talán nem akkora probléma, én szabom meg azt a hajnalt (majd felkelek 3.00-kor, hogy 3.30-kor befejezzem a folyadékbevitelt, mert 5.30-ra jön Fater a ház elé). Na de a többi reggeleken? „Reggeli nyolckor, indulás kilenckor.” Ha lenyelem a kávémat 8.10-kor, az 10.00-ig igenis hatással lesz rám… Baromi szar érzés úgy nekivágni egy buszos útnak, hogy felülök a buszra, de negyedóra múlva már érzem, hogy inkább leszállnék.

A családi nyaralásokon ez nem (annyira) volt gond, szólt az ember, hogy álljunk félre és kész. Sőt, direkt remek dolog volt, hogy tesómmal és sógornőmmel utaztunk, mivel ők viszont derekasan fogyasztottak folyadékot – velem ellentétben –, így mindig tudtam, hogy ha nekem kell, akkor nemsokára nekik is egészen biztosan kell, és akkor nem nekem kell kérni, hogy álljunk meg :-)

Ha, mondjuk, nem lesz nagy meleg, akkor megoldható, hogy egészen minimálisat igyak napközben. Mert pl. most hétvégén, amikor Faterral csaptunk egy kellemes kiruccanást a Remetehegyre, akkora volt a hőség és a fülledtség, hogy muszáj volt inni. Igaz, a zömét kiizzadta az ember, de egyszer akkor is el kellett vonulnia a bokrokba mindkettőnknek.

Ez Marosvásárhely közepén, negyven másik ember társaságában kicsit ciki lenne.

Tényleg nem tudom, hogy csinálják mások. Állítólag van, aki naponta összesen 3-4 pohár vizet ha megiszik. Ez WC szempontjából szuper dolog, na de szeretném látni az illető veséjét. Vagy nem szárad ki a szája reggel tízre?

… Hmm, mostanra hatni kezdett a macskagyökér & orbáncfű tabletta, és az alkoholmentes sör is, így kissé nyugodtabb vagyok. Vagy talán azért, mert most kiírtam magamból? De holnap lesz az utolsó itthoni napom (szabit vettem ki, pontosabban csúsztatok), és tudom, hogy ébredéskor már görcsbe áll majd a gyomrom, hogy mit kell vásárolni, mit kell kimosni és becsomagolni, és hiába akarok majd jó korán lefeküdni, hogy pihenjek indulás előtt, biztos, hogy éjfélig fent leszek és totojázok.

Remélem, az élmények megérik majd az előzetes parát :-)) Próbálom azzal vigasztalni magam, hogy eddig még minden egyes buszos, csoportos utam fantasztikusan sikerült, hát pont az erdélyi ne sikerülne?? Ahová végre Fatert is elvonszolom magammal?? :-)

Leraktam a hajra való Mannaszappant és vettem egy flakon Alverde koffeines sampont, amivel már régen szemezek. És az történt, hogy kedden reggel megmostam a hajamat az Alverdével, aztán kedden, szerdán, még csütörtökön is tök jó volt; sőt még pénteken is (a negyedik napon!) olyan kóserül bírta, hogy épp csak feltűztem a homlokom feletti tincseket egy pici rákcsattal, és így mentem dolgozni, pedig nyugdíjas búcsúztató is volt, szóval egy egész társaság látott; de mégis, a haj olyan pöpecül bírta, hogy nem féltem így mutatkozni a sereg előtt.

Sőt, még szombaton – az ötödik napon – sem volt elviselhetetlen a haj, a tetején ugyan látszott már a csapzottság, de a tövénél lévő 2 cm után szinte normális volt, így rátettem egy széles hajpántot és így mentem emberek közé. Ez évtizedek óta nem fordult elő, hogy ötnapos hajjal kimehettem volna az utcára!

Lehet, hogy a koffeines sampon tesz jót a hajamnak (olvastam a neten a véleményeket, a göndör/száraz hajúakét inkább szárítja ), vagy csak „megkönnyebbült” a Manna ápoló olajai után, de a lényeg, hogy az eddiginél sokkal több ideig kibírta hajmosás nélkül, hurrá! :-)

A Mannát persze nem dobtam ki, hanem Barbinak ajándékoztam.

A hajhullás sajnos különösebben nem csökkent :-( De mivel sok helyen olvastam, hogy hajmosás után a haj nagyon sérülékeny, ezért a vizes hajat nem szabad fésülni, elhatároztam, kipróbálom ezt. Még soha nem fordult elő, hogy hajmosás után ne fésültem volna meg, és egyáltalán, hát hogy szárad meg az a haj, úgy összevissza, ahogy gubancosan kijövök a törülköző alól?... Mindenesetre, ma nem fésültem ki – vasárnap van –, hanem csak egyszerűen leültem olvasgatni a gubancos, vizes hajammal. Egy idő után éreztem, hogy a gubanc valahogy kisimul,  lelapul, és a végére egész normálisan kinéző, leheletnyit hullámos haj lett a fejemen.

Persze az a tincs, ami valaha a frufrum volt, és minduntalan függőlegesen a pofámba akar esni, az most is a pofámba esik, de most valahogy jobban néz ki az esése.

Hmm, ha ezek a módszerek beválnak, akkor végre a hajmosásaim megint rövidebbek lennének 25 percnél, és kellemes laza hajam lenne, fésülés nélkül. De szép is lenne! :-)

Misztikus és hátborsós hangulatban vagyok két napja, amióta kora este egy rejtélyes sztorit találtam a neten és azóta ez kering az agyamban :-)

A keddi munkaszüneti nap zárásakor még olvasnivalót keresve bóklásztam a hálón, és akkor botlottam bele abba az 1959-es szovjet sztoriba, amiről egyébként már hallottam korábban, csak nem ennyire részletesen. Egyetemisták elmentek kirándulni a hegyekbe, de mind a kilencen meghaltak, eléggé rejtélyes körülmények között. Az alap sztori szerint éjszaka kimenekültek valami elől a sátorból a mínusz 20 fokba, sokan hiányos öltözetben, aztán már csak a holttesteiket találták meg különböző érdekes sérülésekkel és elhelyezkedésben.

Már ettől megborzongtam, ráadásul elkezdett alkonyodni. A történetet nagyon szép részletesen leírta a Konteó blog, és még csak ezután kezdődött 1.500 komment!

Mire elolvastam a sztorit, majdnem besötétedett, és a kommentek csak még egyre félelmetesebbé tették a hangulatot. Eleve, mitől kezd el kilenc ember – akár pánikszerűen, akár „csak úgy” – kimenni a mínusz húsz fokos februári hidegben éjszaka? (Szerintem persze eleve őrült az, aki februárban az Urálban többnapos, síelős, sátorban alvós túrára megy.)

Volt mindenféle felvetés az ufóktól kezdve a bennszülötteken keresztül a fegyverkísérletig, amerikai ügynökökig, erdőben rejtőző szökött fegyencekig, hirtelen rettentő erős szélig bezárólag. A halottak sérülései is iszonyú érdekesek voltak. – Mondom ezt most, még világosban. Először olvasva, sötétben, inkább iszonyú ijesztőek voltak :-)

Mivel az internet csodálatos dolog, sok kommentelő hozzáfért az eredeti boncolási és nyomozási anyagokhoz és ezeket is betették lefordítva. Száz hozzászólás elolvasása után teljesen sötét lett, és bennem tudatosult, hogy egyedül vagyok egy üres lakásban, nyitott erkélyajtóval. De a sztori túl érdekes volt ahhoz, hogy abbahagyjam és lefeküdjek aludni. Különben is, már annyira be voltam tojva, hogy inkább ébren maradtam, mintsem a sötétben egyedül lefeküdjek… Ebből a remek logikából fakadóan tovább olvastam, mert borzasztó izgi dolgokat írtak le, és nagyon sok okos ötletet vetettek fel a kommentelők, amikre nem is gondoltam, és addig volt jó, amíg nem jutottak eszembe ilyenek. Hidegháború volt ugye akkoriban, és ki tudja, a szovjetek micsoda fegyverkísérleteket, katonai emberkísérleteket, robbantásokat és más iszonyú dolgokat próbálgattak az ilyen elhagyatott hegyvidékeken…

Mert persze az a vidék rohadtul távol esik mindentől – mondanom sem kell, azonnal rávetődtem a Google Mapsra – de nem úgy, mint mondjuk a Rám-szakadék, hanem úgy, mintha innen Csíkszeredáig nem lenne emberi település.

Természetesen ilyen helyre kell menni túrázni! Remek! :-D

… Először este 22.00 lett, aztán 0.15, és mire végigolvastam az összes hozzászólást, már éjjel 2.20 volt. Ekkorra már nem is féltem, annyira elfáradtam. De azért féltem annyira, hogy szó szerint örültem, hogy már fél három van, és csak két órát kell kibírnom a sötétben, mert fél ötkor már világos lesz :-)

Konkrétan úgy féltem, mint állat, de már elájultam a fáradtságtól.

Tegnap nem volt idő tovább olvasgatni, mert anyámmal palacsintáztunk és csak este fél tízkor értem haza. Az eredeti posztot ugyanis egy másik linken tovább lehetett kommentelni, és még úgy 3.000 hozzászólás született a témában – 2011. novemberi az eredeti bejegyzés – így nem maradtam olvasnivaló nélkül.

A munkahelyen is megnyitottam a linket és oda-odapillantottam napközben. Ugyanolyan borzongató volt, mint gyerekkoromban, amikor a Belphegort néztük, és még nappal is féltünk, mert bár világos volt, tudtuk, hogy egyszer majd este lesz és akkor jön a fantom :-))

Szóval a sok hülye papírmunka helyett egész nap azon járt az agyam, hogy mégis mi a fene történhetett azokkal a szerencsétlen oroszokkal 1959-ben?? Van vagy tíz lehetséges magyarázat, de nincs olyan, amivel minden tényt meg lehetne magyarázni! Mint krimirajongó is iszonyú érdekesnek tartom a sztorit, és nem jövök rá a megoldásra! (Agatha Christie kellene ide, vagy konkrétan Poirot.) De nemcsak én, hanem a több száz kommentelő sem.

És még az is furcsa, hogy maga a tragédia – asszem – január 31-én, vagy február 1-jén történt. 12-én kezdték keresni a sereget, 16-án (asszem) találták meg őket.

De az üggyel foglalkozó aktát már február 6-án megnyitották!! És egy KGB-ügynök fószer azzal búcsúzott a családjától február 4-én, hogy „valami egyetemisták olyasmibe keveredtek, amibe nem kellett volna”.

De hát akkor még nem is tudták, hogy ezek el vannak tűnve, hisz 12-re ígérték magukat! És nem volt még mobiltelefon, hogy egy aggódó anya bejelentse: „a fiacskám ma nem írt sms-t, tessék megkeresni!”

Tehát, ha valami szovjet KGB-s titkos ügybe keveredtek a kölykök, akkor simán el lehetett volna tüntetni a hullákat, medvének vagy lavinának álcázva a dolgot, hogy ne kérdezősködjön senki. De nem, keresőcsapatok vonultak ki – hagyták őket odavonulni, ez nem az USA napjainkban – meg újságírók, vagyis akadtak szemtanúk bőven, akik láthatták a furcsa helyzetű hullákat.

Szóval én ezt nem értem. Most még csak a második poszt 3000 hozzászólásából a 300. körül tartok, de majd folytatom az olvasást, hátha valaki leírta a frankót. Nagyon, de nagyon izgalmas ez a sztori!

És sajnos baromi félelmetes is, most még csak fél nyolc van és nappali világosság, de mindjárt besötétedik, és teljesen más dolog sötétben olvasni elhagyatott hegyoldalon sátorozókról, akiket megtámadott valami az éjszakában…

Juuuuj… Lehet, hogy ma villanyfénynél fogok aludni.

Különben meg nagyon érdekes az 1959-es szovjet fiatalokról olvasni (naplóbejegyzések, visszaemlékezések nyomán), mert az ember azt hinné, hogy ott és akkor csakis lódenkabát volt meg sztahanovisták meg párttaggyűlés, de nem, voltak egyetemisták meg túrázás is, mint ma. Ugyanezt éreztem a Szöszi olvasásakor is, ami kb. ugyanebben az időben játszódik, és ott is van tánciskola, hajfestés, cukrászda.

Istenem, mennyire szeretnék egy időgépet!! Nem a Szöszi, hanem az uráli dolog miatt. Esküszöm, magam mellé vennék néhány nagyon bátor és erős embert, és komoly fegyvereket, visszamennék arra a napra a múltba, és megnézném, mi történhetett ott! Persze lehet, hogy megbánnám :-/

Kész, elfogyott a türelmem! Most döntöttem el, hogy a Mannaszappan hajmosó szappanját kidobom a fenébe. Összesen kettőt kaptam ajándékba, a másodikat több mint egy hónapja a névnapomra, Barbitól. Azóta csak ezt használom. Tehát legalább tízszer mostam már hajat vele.

Az ígéret az volt, hogy: 1. minden hajproblémám megoldódik, 2. ritkábban kell majd hajat mosnom.

Ehhez képest most ugyanolyan gyakran mosok hajat – háromnaponta –, mint korábban az Alverde samponnal, sőt ha igazán igényesen akarnék kinézni, még gyakrabban kellene, mivel a Mannával mosott haj már két nap után úgy néz ki, mintha egy hete nem mostam volna.

Sógornőmnek totálisan bevált ez a szappan, és szó szerint ezt mondta annak idején: „A hajam a tizenegyedik (!) napon is úgy néz ki, mintha négynapos lenne.” Persze én tudom, hogy minél ritkábban kellene hajat mosni, ezért is kezdtem ezen fellelkesülve a Mannát használni.

Tulajdonképpen bejött a dolog, csak megfordítva: a hajam már a harmadik napon úgy nézett ki, mintha tíznapos lenne.

Sógornőm haja persze becsületes göndör, amit akár meg se mosson, mert úgysem látszik, tiszta-e; viszont az én hajam full egyenes és sima, amin kristálytisztán látszik a három fázis: 1. frissen mosott, 2. elfogadható, 3. vállalhatatlan. Egyéb samponokkal a 3. fázis elérkezett a harmadik, jobb esetben a negyedik napon; a Mannával viszont a második napon már átcsúszott az elfogadható és a vállalhatatlan határára.

Eleinte megmostam, leöblítettem, és zsíros tapintású lett azonnal, száradás után.

Ekkor utánaolvastam, hogy az ilyen bio szilárdsamponokat savas öblítéssel kell kimosni a hajból, vagyis ecetes vagy citromos vízzel. OK, következő alkalommal megmostam a szappannal, majd ecetes vízzel öblögettem. Eredmény ugyanaz. Ja, lehet, hogy a közönséges háztartási ecet nem jó, végül is azzal mossuk a vécécsészét is, hajra talán nem annyira alkalmas. Vettem almaecetet – az úgyis sok mindenre hasznos, arclemosásra is, meg belsőleg is –, és azt tettem a vízbe, amivel leöblítettem hajmosás után. Eredmény: ugyanaz…. Olyan lett a hajam, mint az egyéves komondor szőre, amikor még nem raszta, de már határozottan kezd nemezesedni. És mindezt a hajmosást követő órákban!!

Citromlével is öblögettem, de az sem változtatott a helyzeten. Bőven volt alkalmam kísérletezgetni, hiszen továbbra is ugyanúgy háromnaponta kellett hajat mosnom, mint eddig.

Most például vasárnap este van, én szombat délben mostam hajat, és ahogy most megfogom hátul a hajamat, a tapintása olyan, mint mikor a fodrász habot meg vaxot tesz bele, holott én semmit nem tettem rá :-(

Gondoltam, hogy talán nem öblítem elég ideig a szappant a hajamról. Ezután a hajmosások időtartama húsz-huszonöt percre nőtt. Először megmostam a hajamat. Ezt először úgy, ahogy Barbi meg Orsi, meg sok ismerősöm csinálja, vagyis húzogattam a szappant a hajamon. – Később olvastam, hogy ez nem jó így, hanem a tenyéren kell habot képezni és azt tenni a hajamra. Ezt is kipróbáltam. A végeredményt tekintve semmi különbség nem volt a két módszer között, csak az egyik időigényesebb volt, mint a másik.

Ezután elkezdtem öblíteni. Öblítettem hátul, oldalt, elöl, a fülem fölött, a másik fülem fölött. Mivel rájöttem, hogy a fejem hátulja-közepe azért csapzottabb, mert előrehajolva mosom a hajamat, ezért direkt a fejem közepére irányítottam a zuhanyt, és ott öblítettem hosszú percekig. Tincsenként szétválasztva. A hajtövet is, és magát a haj hosszát is. Mindenhol. Oldalról, a forgómtól, a másik oldalról.

Az első ilyen maratoni hajmosás után baromi büszkén töröltem meg a hajamat. Most fixen normális lesz a hajam, végre semmi zsír meg összetapadás!

Két óra múlva megszáradt. Zsíros volt hátul.

További jó hatás: a hajam, ami eddig is hajlamos volt a hullásra (stressz), most megsokszorozta a hullást a rengeteg ideig tartó mosás és öblítés következtében. Minden mosáskor egy kis hajcsomó landolt a lefolyóban, és a tíz-tizenöt perces öblítések során csak úgy áztak ki a hajszálaim, és végezték a lefolyóban. Egy-egy hajmosás végén a lefolyószűrőmből annyi hajszálat szedtem ki, hogy egy komplett paróka készülhetett volna belőlük.

Annak ellenére, hogy szedek vitaminokat, még direkt hajra való vitamint is, meg kovaföld-kapszulát. Az extra hosszú ideig tartó hajmosásoktól egyszerűen kilazultak és sorra dezertáltak a hajszálaim.

Szóval összességében, Manna „Egészséges Tincsek” szappan eredményei nálam:

1. órákon át tartó hajmosás,
2. teljesen fölöslegesen, mivel a haj ennek ellenére tincsekké összetapad és zsíros tapintású,
3. a hajhullás megtízszereződött.

Én készséggel elhiszem, hogy a szappanban rengeteg hajápoló hatóanyag van, valószínűleg ezért nem jó sima, vékonyszálú hajra, mert a sokféle olaj zsírosan bevonja a hajszálakat. Bár ez nyilván egyéni, mert Barbi is használja, és neki nagyon jól néz ki a haja, a tapintása is jó – megfogtam –, sőt nyolc-tíznaponta mos hajat, és egyáltalán nem tűnik fel, hogy hányadik napnál tart.

Nekem sajnos a második naptól vállalhatatlan, ezenkívül hullik, ezenkívül a hajmosós napokon már konkrétan félórával korábban kell kelnem, hogy időben végezzek magával a hajmosással, és még úgy-ahogy meg is száradjon. – Még csak vállig ér, de már nettó két óra kell, hogy (hajszárító nélkül) megszáradjon. Szerencse, hogy nyár van.

Most már csak azt kell eldöntenem, kidobjam-e a szappant, vagy elhasználjam fürdéshez?

Június 20., péntek: futó szempontból eddig a legsikeresebb napom!! Rögtön reggel a szokásos hajnali futással kezdtem. Beálltam a hétfő-szerda-pénteki egy órával korábban kelésre, és még hajnalban, a néptelen és hűvös rakparton futok egy oda-vissza kb. 5 km-es távot. Pontosabban – most lemértem a Google műholdas térképen -  2.800 méter oda, ugyanannyi vissza, ergo 5,6 km! :-)

Pénteken is ez történt, azzal az eltéréssel, hogy amikor már az odafelé táv végéhez közeledtem, a fordulópontom előtt úgy 50 méterrel szembejött egy lány, egy másik futó. Én folytattam a távomat, megérintettem a vaskorlátot a szokott helyen és visszafordultam hazafelé.

A járdát bámulva kocorásztam bambán, és csak percek múlva tűnt fel, hogy a lány hátát még látom. Hát ez hogy lehet? Általában az összes többi futó, ha elhúz mellettem, hamarosan eltűnik a szemem elől. Ezt meg látom. De furcsa!

Ahogy futottam tovább, a lány ugyanakkora távolságra volt tőlem. Kb. fix száz méternyire. Sőt. Valahogy egyre nagyobb lett a háta. Növeszti a hátát??

Rá kellett jönnöm, hogy hiába kocogok igen lassan és kényelmesen – a saját tempómban, szarok én a stopperre, nem fogok száguldozni –, a lány még nálam is lassabban fut. A következő, két híd közé eső hosszú szakaszon egyre közelebb kerültem hozzá, pedig igazán nem gyorsítottam. Ahogy a híd alatti átjáróba bekocogtunk, már olyan közel voltam hozzá, hogy hallottam a kulcsa zörgését. Ezen a ponton már tudtam, hogy le fogom hagyni, mert egyszerűen gyorsabb vagyok, még ebben a nagyon laza tempóban is.

Így aztán az utolsó szakaszon, a híd és az utcám közötti hosszú távon egy kicsit rákapcsoltam és leelőztem a lányt.

Még sosem fordult elő, megelőzzek egészséges fiatal embereket; kizárólag 80+ éves bácsikat vagy sétálásnál alig tempósabb 120 kilós egyéneket hagytam le eddig. Iszonyúan fel voltam dobva! :-)

Ezután persze tartanom kellett ezt a picivel gyorsabb tempót, nehogy a lány azt higgye, hogy csak szívatásból előztem meg, hanem lássa, hogy igenis gyorsabb vagyok. Ennek ellenére nem döglöttem ki – nagyon –, és borzasztó elégedetten értem haza.

Ezek szerint már van akkora állóképességem, hogy tartani tudok egy szép laza tempót, nem szúr az oldalam, és még le is hagyok egy 70 éven alulit, mindezt hajnalban!! :-)

… Olyan jól éreztem magam, hogy szívesen visszafordultam volna futni mondjuk a Szigetre, úgy benne volt a futási vágy a lábamban, de hát dolgoznom kellett. De a melóhelyen végig arra gondoltam, mi lenne, ha este mégiscsak lemennék a Szigetre és futnék akár két kört is – 10 km – szépen, lazán. Olyan büszke lennék magamra és annyira jót tenne az önbizalmamnak…

Ezért aztán hazaérkezés után aludtam egy órát, ettem, megnéztem az Így neveld a sárkányodat – holnap moziban a 2. rész! –, és este fél kilenc felé nekiindultam.

A Szigeten már kevés volt a futó, viszont még a késői időpont ellenére is sokan andalogtak, többen közülük direkt a futóúton :-( De komolyan, nem veszik észre, hogy andalogni a betonon vagy a földúton is lehet, viszont a puha rekortán konkrétan a futók ízületének megóvására szolgál!?

Mantráztam magamban, hogy „két kört futok, két kört futok”. Az első kört szép lassan kocogtam végig, és mikor a kiindulóponthoz értem, éreztem, hogy igen, maradt még bennem erő. Folytattam a futást, könnyű éppen nem volt, de azért haladtam. Közben erős hideg szél fújt, ami remek dolog futás közben. Bár aggódtam, nehogy még itt a Szigeten kitörjön a jégeső és megázzak, de ezt megúsztam.

A második körben, 5-6 km után a türelmem már kissé lecsökkent, ezért mikor előttem két Dzsennifer a hozzájuk való Máriókkal pontosan a futóutat teljesen belepve sétálgatott, akkor valami megjegyzést is tettem nekik. Aztán nagyobb sebességre kapcsoltam, hisz szegény kisebbségnek nem szabad beszólni – fordítva persze OK –, de szerencsére nem jöttek utánam, de ennek ellenére ez nagyon jó volt, mert 1. láttam, hogy még annyi erő van bennem, hogy kétszáz méter sprint után is tudom folytatni a futást, 2. igen jó lett a végeredményem, majdnem egy perccel kevesebb, mint az eddigi egyetlen két szigetkörös távomnál: 1:14:09.

Hazafelé már kissé kimerültem, ráadásul a híd egyik járdáját lezárták, így vissza kellett fordulnom a zebrán a másik járdához, aztán átmenni az aluljárón – este tízkor futócuccban – pedig gyűlölök embert látni futáskor (is). Aztán hazáig kocogtam. Iszonyú fáradtan értem haza, alaposan lenyújtottam, de nem volt izomlázam és nem görcsölt be semmim (naná, gyakorlatilag kocogtam). De akkor is, egy nap alatt tizenöt kilométert futottam!! :-)

Ittam egy csomó vizet meg egy fél doboz alkoholmentes grapefruitos sört. Aztán lefeküdtem.

Egész nap egyetlen bajom volt csak: a derekam valahogy beállt azon a ponton, ahol úgy befelé hajlik a gerinc, és már reggeltől fájdogált. Talán elfeküdtem vagy nem lazítgattam ki kellőképpen. Már a reggeli futáskor sem esett túl jól neki a rázkódás, igyekeztem is mozdulatlanul tartott derékkal futni. Aztán este a tíz kilométer, gondolom, szintén nem volt jó ötlet derékilag, bár futás közben, odakint nem zavart, de amikor le kellett feküdni…. Hajjaj!

Maradjunk annyiban, hogy fáradt voltam ugyan, de nem annyira álmos, mint kellett volna; és az éjszaka egy részében hánykolódtam, mert akár jobbra, akár balra fordultam, a derekam fájt. Ha pedig hanyatt feküdtem, akkor volt a legrosszabb. Végül találtam egy-két pozitúrát, amelyekben nem éreztem a derekamat, és próbáltam így aludni.

Remélem, idővel kilazul. Most szombat délelőtt van, legszívesebben derékszögben közlekednék. Próbálom úgy tartani a derekamat, hogy ne menjen befelé a fájós gerincszakasz.

Össze kell vakarnom magam, mert nemsokára zuhanyoznom kell és öltözni, és indulni a moziba, ahol megnézzük az Így neveld a sárkányodat 2.-t!! :-) Ez csak jó lehet, egy szép légkondis moziteremben, szombat délután. Jutalomfalat, csak nekem, a tegnapi kemény futásért :-)