a hallgatag macska naplója

Nagyon furcsa érzés mostanában úgy felkelni, hogy nem vár rám két napon belül egy Vámpírok Bálja-előadás. Hozzászoktam, na! :-)

A mozit sem hanyagoltam el, és véletlenül mindkét Bál utáni napon megnéztem egy-egy filmet. Ahogy most ezekre visszatekintek, hát baromi jó választások voltak, mert a fergeteges hangulatú Bálok után/között pont két depresszív és nyomasztó témájú filmet sikerült beválasztanom valamiért.

Első: „Csillagainkban a hiba”. Lüke címe ellenére nagyon jó film volt. Nem néztem volna meg egyébként, ha nem dicséri egy emberként a VOX is, meg sok más netes cikk és fórum. Két tinédzserről szól, akik mindketten a rák majdnem végső stádiumában vannak, de azért egymásba szeretnek és kapcsolatuk lesz. Erről a szerelemről szól a film, „szerelem a halál árnyékában”.

Hát egyáltalán nem volt giccses, sem melodramatikus, sem túl nyers vagy morbid. Nagyon ízléses és realisztikus volt: hogyan szexeljünk oxigénpalackkal és műlábbal, és hogyan írjuk meg a másik gyászbeszédét, és hogyan viselkedjünk a szüleinkkel ilyen helyzetben. A fiatalok haverjai és családja is életszerű és normális volt, semmi hamis pátosz.

Többször meghatódtam persze és majdnem kijött a könnyem, a nézőtéren többen mások is zsebkendőt vontak elő, mert az egyik fiatal – pont az, akire kevésbe gondoltunk – meg is hal a filmben. Ez rögtön A nővérem húgára emlékeztetett, amit az utolsó fejezetig tök nyugodtan olvastam, de ott akkorát fordult, hogy félórát bőgtem rajta (pedig munkanap reggelje volt).

Egyetlen dolog zavart a filmben, mégpedig az, hogy a tinédzser főszereplőket alakító színészek szinte ijesztően egészséges külsejűek voltak, mintha sampon- vagy arckrémreklámból léptek volna elő. Nem azt mondom, hogy sminkeljék zombira őket, de azért valami szem alatti karika vagy legalább némi sápadtság nem ártott volna. De ez csak kevéssé zavart, mert mindkettő nagyon szeretetreméltó volt és jól is játszottak.

Vasárnap viszont megnéztem a Fehér istent. Én magam nem is biztos, hogy megnéztem volna, de Fater kíváncsi volt rá, így elmentünk rá együtt.

Na, ez a film viszont kiborított. Nagyon tömören egy kutya sztorija, akit kidobnak az utcára, rettenetes dolgokon megy át, és már éppen el akarják altatni egy „menhelyen”, amikor fellázad, elharapja az őr torkát, és 200 kutya társával együtt nekivág bosszút állni. Elkap mindenkit, aki korábban nyektette őt; és az egész város ostromállapotba kerül a feldühödött kutyacsapat miatt.

Sokáig vacilláltam, megnézzem-e, mert 1. nem bírom, ha kutyákkal rosszul bánnak, 2. a rendező szerint a filmbeli kutyalázadás az „elnyomott hátrányos helyzetű kisebbségeket” akarja jelenteni. Ez utóbbi ellen pedig tiltakozom, mert a leggyakrabban hátrányos helyzetűként emlegetett kisebbség sajnos mostanában leginkább öregasszonyok ezer forintért való agyonverése vagy szamurájkardos csoportos verekedés, esetleg „adj egy cigit” vagy „mit bámulsz, köcsög” szavakat követő késelés kapcsán kerül be az átlagember tudatába, nem pedig szegény elnyomottakként.

De mivel Fatert is érdekelte a film, én úgy döntöttem, szarok a lila sóderre, és kutyás filmként fogom nézni. Így is történt, nem asszociáltam semmiféle kisebbségre.

A főszereplő kutyát két fiatal labrador-shar pei keverék testvér játszotta, és már az első percektől nyilvánvaló volt, hogy a kutyák jobb színészek ebben a filmben, mint az emberek. Kevés kivételtől eltekintve sajnos elég gyenge volt a színészi játék.

Tényleg nem értem, hogy egy rendező miért nem képes természetesen hangzó mondatokat kipréselni a színészeiből, sőt ha már itt tartunk, normális mondatokat íratni a forgatókönyvíróval… De ez nem is számított, számomra a kidobott kutya története volt az elsődleges, és ahhoz sok szó nem kellett, a kutya pedig nem beszélt.

Bár ez még rosszabb volt, mert a kutya tud ugatni, nyöszörögni, sírni; és nekem mintha kést forgattak volna a szívemben, mikor bántották a kutyát. Sőt már akkor is, amikor még nem is bántotta senki, „csak” éppen kidobták az autóból, és ott téblábolt rémülten és elveszetten szegény, mint egy árva gyerek. Ráadásul több kóbor kutya is szerepelt a filmben. Persze az össz-kutyatömeg, mint az köztudott, állítólag 200+ főből állt; de a keménymag, a főkutya közelében lévő haverok, akikkel együtt bujkálnak a sintérek és gonosz emberek elől, az négy-öt állatka volt. Őket a stáblista végén név szerint is megemlítették (na ez nagyon meghatott!), és a ’színészi játékuk’ esküszöm, hiteles volt végig.

Olyan érzésem volt, mint amikor egy kisgyerekes anyuka olyan filmet néz, ahol gyerekeket bántanak. A kutya is egyfajta gyerek, még ha négylábú is, de egy akárhány éves kisgyerek szellemi szintjén van, ezért kitenni az út szélére olyan, mintha a négyéves Dömötörkét dobnánk ki, mert meguntuk.

Rettentő volt végignézni, ahogy például kiképzik kutyaviadalokra a jószágot, mindenféle szörnyű injekciókkal meg kajába kevert szerekkel, de a zsúfolt menhelyen nyomorgó kutyákat sem volt kellemesebb látni. Én kimondottan örültem, mikor a kutyák kiszabadultak és nagyon helyesen elárasztották a várost.

Bár ez sem volt felhőtlen, mert ekkortájt meg a főszereplő kutya haverját, egy foxi / Jack Russell-féle állatkát lelövi egy rendőr, az pedig kínjában fetreng a földön, és csak percek múlva lövik végre fejbe. Komolyan mondom, a Csillagainkban a hiba teljes két órája alatt nem voltam ennyire kiborulva!

Hiába tudtam, hogy az összes kutyás szenvedős jelenet csak játék, és hogy a dögöknek semmi bántódásuk nem esett a forgatás során, és hogy örökbe adták őket és mindenki kedves volt velük, de azt is tudom, hogy az életben rengeteg kutyát bántanak, és nem mindegyiket lehet megmenteni vagy egyáltalán megtalálni. Így sok jelenetet nem tudtam félretolni annyival, hogy „á, ez csak film”.

Amikor a sok kutya ellepi a várost, és „ijesztően” rohannak, az viszont marhára tetszett; szerintem inkább helyes látvány volt, ahogy az amúgy vidám kutyák az idomárjaikhoz szaladtak, némelyiknek még vigyorgott is a pofája :-)

Marhára imádkoztam, hogy valahogy le ne lőjék a főkutyát, mert bizisten nem tudom, mit csinálok… De szerencsére – ez nagyon jó volt – egy remek jelenettel lezáratlanul maradt a vége, így marhára megkönnyebbültem, mert bemagyaráztam magamnak, hogy majd pozitívan fejeződik be (de ugyanannyi esély van a negatív végre is).

Ha pár csak emberszereplős, gyengusz jelenetet kivágnánk, nagyon ütős film lenne, de kutyásoknak nem biztos, hogy ajánlanám, mert még én is végtelenül kiborultam, pedig nincs is saját kutyám, csak az édes Saláta, akivel ritkán találkozunk és nem is az enyém, csak unokahúg. De annyira fájt arra gondolni, hogy valaki esetleg bántHATja a mi Salátánkat, hogy pusztán ettől a gondolattól is majdnem elsírtam magam.

Fatert pont annyira megfogta a film, mint engem, bár tőle nem hallottam szipogást :-)

Moziból hazafelé az utcán szembe jött egy gyönyörű szürke akita, aztán egy gyönyörű hófehér szamojéd, aztán egy gyönyörű csokibarna vizsla, és mi mindegyikre elérzékenyülten mosolyogtunk :-)

Olyan szinten hazavágott érzelmileg a kutyás film, hogy vasárnap éjszaka nem is igen bírtam aludni. Lefeküdtem, de valahányszor csúszni kezdtem az álom felé, mindig szenvedő kutyák jutottak eszembe, meg a főszereplő kutya ráncos homloka és sárga szeme. Akkor gyorsan megpróbáltam inkább a Vámpírok Báljára koncentrálni, de ahogy a koncentrálás gyengült, megint a kutyák úsztak a lelki szemeim elé. Végül alig pár órát aludtam, és 4.20-kor már felkeltem futni.

… Most már szerda este van, és épp hogy csak most jutottam el odáig, hogy valamelyest lenyugodtam és távolságot tudok tartani a filmtől. Hétfőn és kedden még orbáncfüvet kellett ennem, mert a munkahelyen több ízben könnybe lábadt a szemem.

… Lehet persze, hogy csak a hormonjaim vacakolnak, és nem kutyák, hanem közelgő menstruáció miatt törtek rám sírógörcsök, de azért nagyon kemény élmény volt.

Egyáltalán nem is tudom, ajánljam-e valakinek a filmet… Aki nem szereti a kutyákat, azt hidegen hagyja majd, tehát nyugodtan megnézhetné, de nyilván nem fogja. Aki meg szereti a kutyákat, az majd ugyanannyira kiborul, mint én, tehát inkább ne nézze meg.

A moziból legszívesebben azonnal Tesómékhoz rohantam volna, kirángattam volna Salátát a házából és ölelgettem-csókolgattam volna a kis puha selymes bundácskáját, vigasztalva, hogy ne féljen, amíg engem lát, nem hagyom, hogy bárki is bántsa!

Három napon belül kétszer láttam a Vámpírok Bálját. Ez életem színházilag legcsodálatosabb három napja!! :-)

A szombat délutáni előadás annyira felvillanyozott, hogy miután hazaértem, visszafordultam futni a Margitszigetre (persze nem azonnal, mert még este nyolckor is világos volt és tömegek az utcán, hanem épphogy sötétedés előtt).

A szombati lett volna a „fő élmény”, erre vettünk jegyet Katival még hónapokkal korábban, és a negyedik sorba, mert a hatodikban a kinézett két hely addigra már elfogyott.

Negyedik sorból Vámpírok Bálja!! Hát lehet bármi is ennél csodálatosabb?! :-)

Csak hetekkel később került ki a szereposztás a honlapra, és akkor láttuk, hogy ezen az előadáson nem Egyházi Géza, hanem Bot Gábor lesz a gróf. Katinak mindegy, hisz még sosem látta a darabot, én pedig tudtam, hogy nem lehet rossz, hiszem augusztusban már voltam kénytelen Bot Gabival hallani egy második felvonást, amikor Géza valamiért megszűnt az első felvonás után. És rohadt jó volt, ráadásul akkor annyira távol ültünk - erkély 11. sor, azt hiszem – hogy még külsőleg sem tűnt fel a változás a maszk meg a jelmez miatt. Legfeljebb az, hogy kissé alacsonyabb.

… Boldog voltam, hogy végre közelről és értő társaságban láthatom a Bált, de azért motoszkált bennem a kisördög. … Azt simán elviselem, hogy egy előadási szezonban ne lássam a Bált. De hogy lássam, és ne Gézával, azt valahogy tűrhetetlennek éreztem. Minden tiszteletem Bot Gabié, aki nagyon kedves – több Musical Pluszon láttuk már – és igazán nagyon szuper énekes, de nekem Géza (is :-) kell!

Ezért összekapartam az utolsó kultúrautalványaimat, amiket még karácsonyra kaptam és addig nem igazán költöttem belőlük, és vettem magamnak egyetlen jegyet a június 12-i előadásra, ahol Géza énekel. (A szereposztás szerint. Aztán majd kiderül a gyakorlatban …)

És még egy oka volt, látni akartam, kibírom-e a hangosítást a földszinten is, ahol jóval közelebb leszek a zenekarhoz, mint eddig bármikor. Nehezen bírom az erős hangokat, és a Vámpírok Bálja zenekara nem az a suttogós bölcsődal. Elég ciki lenne, ha a szombati előadáson pánikrohamot kapok, és ki akarok menekülni a negyedik sor közepéről… A kilencedik sor széle, ahová a csütörtöki jegyem szólt, épp jó volt tesztelni.

A csütörtök esti előadásra kemény volt készülni. Elvileg már nem volt 35 fok napközben, csak 31, viszont a lakásban még megrekedt a forróság, és olyan volt, mintha Kongóban lennék, légkondi nélkül. De mégiscsak elegáns akartam lenni (a Bálról van szó!!) – így felvettem a legszebb hosszú ujjú, vakító fehér blúzomat, a legszebb vakító fekete szoknyámmal, de harisnyát már nem voltam képes húzni, így magas sarkú szandálban mentem. Olyan érzésem volt, mintha egy nyári esküvőre mennék, ahol nem öltözhetek slamposan, mert én vagyok az eskető lelkész.

Nagyon korán értem a színházba, és azonnal lecsekkoltam a szereposztást. Helyes: Géza van kiírva! Pedig aznap kezdődött a foci-vb vagy mi, és átfutott rajtam, hogy esetleg emiatt lemondja az előadást. A férfiak valamiért szeretik ezt az ostoba sportot bámulni. Na de ő ezt nem tette, amiért igazán csodálom :-)

A 9. sor 5. széken lévő helyemről pont jól láttam. Mellettem közvetlenül nem ült senki, mázli.

Aztán kezdődött a darab. Az első perc után kiderült, hogy hálistennek nem visel meg a hangerő, különben is csak a nyitányt kellett „kibírni”, hogy megszokja a fülem. Aztán Alfréd keresi a profot, majd jön a fokhagyma-dal, de azt már élvezi az ember. – Persze a nyitány is isteni, de az egy kicsit nagy váltás az addigi nézőtéri susmorgás után.

A darab pont olyan jó volt, mint eddig mindig. Ez valahogy sosem gyengébb, itt mindig mindenki maximumot nyújt. Voltak apróbb eltérések: például Alfrédot most már nem Mihálka Gyuri játszotta, akit kedvelek, csak éppen nem szerelmesnek tűnt, hanem inkább öcsinek; hanem egy másik srác, akiről inkább elképzeltem volna a hősszerelmes-hozzáállást. Sarah is új volt, szerintem jobb. A hangja legalábbis sokkal jobb annál, mint aki a hivatalos CD-n énekel.

A “de hideg van!” és “ jaj, megfagyunk!” szövegeknél elfojtottam a röhögésemet, mert meleg nyári este volt, a légkondi nélküli nézőtéren állt a levegő és a színpadon is minimum 28 fok lehetett; tehát megfagyásról szó sem volt :-D

… Aztán megjelent Géza. Könnyek szöktek a szemembe. Tényleg, amennyire jópofa és humoros egyén a civil életben, annyira méltóságteljes és sötéten vonzó tudott lenni a színpadon… Legszívesebben azt mondanám, hogy mindig a gróf jelmezében és maszkjában kéne járnia, ha nem tudnám, hogy civilben még sokkal helyesebb.

… Persze nem is ő lenne, ha teljesen pontosan mondta volna a dalszöveget, de hát a jó tulajdonságaiért szeretjük és a hibáiért imádjuk! :-)

Innentől fantasztikusan folytatódott a darab, megnyugodtam, hogy Géza megvan és jól van. Sajnos a hangosítással már eddig is voltak bajok, például – legalábbis a balszélen – nem volt teljesen sztereó a hangzás, és a zenekar hangosítása kissé elnyomta az énekesek szövegét. Aztán sajnos eljött az egyik legütősebb szám, a Meghívás a bálba, amikor értelemszerűen a gróf megjelenik Sarah-nál és interpretálja a meghívását; nos ennél a számnál Géza mikroportja egyszerűen nem kapcsolt be! :-( A zenekar nyomta ezerrel, ő pedig csak a torkával tudott énekelni, de az már a nézőtérre korántsem hallatszott olyan áthatóan és erősen, ahogy kellett volna. Rettentő kínos volt, de kb. a szám végéig fennállt ez az állapot. Rémesen éreztem magam, nyilván neki szegénynek még rémesebb lehetett.

Ezt a malőrt leszámítva nagyjából jól folyt az előadás a továbbiakban. A báli és táncolós jelenetnél szintén kuncognom kellett, mert Géza el-elmosolyodott, neki pedig olyan mosolygása van, hogy muszáj azonnal röhögni tőle. Nem mintha nevetséges lenne, hanem mert szakad róla a humorérzék.

Ezenkívül pedig neki a tánccal való viszonya is sajátságos, tehát, amikor rákezdte a táncolást, akkor szétszaladt a szám és úgy vigyorogtam, hogy majdnem kettéesett a fejem. Pedig most már tényleg egészen jól táncolt! legalábbis, amennyit látni lehetett belőle.

Iszonyú feldobottan mentem haza, annak ellenére, hogy este 22.15-kor a Blahán egyedül kószálni szoknyában, fehér blúzban és kopogós cipőben nem egy életbiztosítás, de minden ember a kocsmák kivetítőjén nézte azt a focis izét, rám oda sem figyelt senki. 

Szombaton még hibátlanabbul zajlott minden. A hőmérséklet lement 26 fokra, így könnyedén öltöztem fekete harisnyába, szoknyába és sirály ujjatlan/ujjas felsőbe (= hosszú ujjú, azonban az ujja csak egy laza neccháló). Katival a Blahán találkoztunk, és gyalog mentünk a színházig, mégis maradt még rengeteg időnk. Cigiztünk és vécére is tudtunk menni.

A helyünk ezúttal a 4. sor 10-11. székei voltak. Annyira közel ültünk, hogy hiába a két nappal korábbi előkészületek, mégis izgultam, kibírom-e innen is. De aztán megkezdődött a darab, és noha pár pillanatig kapaszkodnom kellett a karfámba, azért mire Alfréd előjött, már teljesen kóser voltam és örültem, hogy most már az arckifejezéseket is kristálytisztán látom a színpadon.

Eddig még soha nem futottam bele 100 %ig tökéletes szereposztású Bálba. Ezúttal a professzort játszotta a másik fickó, aki szintén remek, de nem volt annyira bácsis és vékony hangú. De azért a magas hangokat kiénekelte rendesen, de nekem a csütörtöki jobban tetszett, ő tényleg reszketeg és roskatag volt.

Azonban boldogságomra Herbertet most Pirgel Dávid játszotta! – Csütörtökön valaki más. – Ő inkább csak a második felvonásban szerepelt, de szakadtunk a röhögéstől, annyira – hmm, nem leszek polkorrekt – isteni kis buzis gesztusokat vetett be, hogy egyszerűen minden egyes mozdulatára szétszaladt a szám. A Herbert-valceren szó szerint sírtunk például!

De természetesen a gróf érdekelt a legjobban. És most megint csak azt tudom mondani, amit tavaly augusztusban, amikor Bot Gabi Géza után beugrott: egyszerűen semmi, de semmi rosszat nem tudnék rá mondani!

Talán csak annyit, hogy nem ő Géza :-)

A maszk meg a jelmez miatt kevés különbség látszott – így, közelről persze észrevehető, hogy nem ő az –, de a mozgása, a gesztusai pontosan ugyanolyanok voltak. A hangja egyszerűen fantasztikus, nagyon tiszta tenor (Gézáé egy picit mélyebb). És megvan az az érdekes tulajdonsága, hogy tudja a dalszövegeket ;-)

Egyébként direkt lecsekkoltam, mikor Sarah háta mögött állt: ő sem éppen kicsi. Remek dolog! És nem is annyira fiatal, mivel ennek is utánanéztem: csak egy évvel fiatalabb Gézánál. Vagyis hattal idősebb nálam. Ez helyes is, mivel a fia Herbert, akinél kissé idősebbnek is kell hogy kinézzen.

Még mindig voltak apróságok, amiket csak most, az ötödik nézésnél vettem észre. Például hogy Chagal is ott van a bálon, sőt mikor minden vámpír halomra rogyik a „kereszt” felmutatásakor, akkor ő vonszolja ki a szerencsétleneket, mivel ez rá nem hat :-D

Továbbá a fohásznál – ami az egyik legütősebb szám – körbeforog a színpad, rajta a fogadó díszlete, ahogy imádkozik a háznép az estében, és Alfréd az ajtónak támaszkodva áll és a többiekkel énekel; és aztán ahogy többedszerre körbefordul a díszlet, Alfréd háta mögött az ajtó túlsó oldalán a gróf áll. Ezt eddig sosem vettem észre, és most teljesen beleborzongtam, annyira hátborsós volt! Konkrétan azért imádkoznak, hogy szabaduljanak a gonosztól meg minden, erre az direkt ott van a ház kellős közepén…. Fantasztikus!

Az Öröklétet is szuper volt ennyire közelről látni, tulajdonképpen az a kedvenc számom. Az El nem múló vágy pedig mind Géza, mind Bot Gabi előadásában isteni volt mindkét napon, nem is tudnám megmondani, melyiküké tetszett jobban – jó, azt talán megmondhatom, melyikük énekelte pontosabban a szöveget :-)

A végén azt éreztem, hogy most azonnal visszamennék és megnézném még egyszer. Bánom is, hogy nem vettem rögtön ott a helyszínen valami last minute-jegyet az esti előadásra, de akkor éppen nem jutott eszembe. Kati is rögtön mondta, hogy még egyszer akarja látni. Hát ez az! Ezért van az, hogy a Vámpírok Bálján többnyire olyanok vannak, akik nem először, de néha nem is másodszor látják, mert aki egyszer meglátja, az függő lesz! :-)

A Blaháig együtt mentünk, aztán szétváltunk. Én még – rám nem jellemző módon – annyira tele voltam energiával és úgy fel voltam dobva, hogy rögtön arra gondoltam, legszívesebben lemennék futni. Annak ellenére, hogy nyáron már csak hajnalban futok, mert délután folyamatosan tele van néppel minden, hiszen már éjszaka is meleg van, és egyszerűen nem mennek haza az emberek soha. Épp ezért nem is a rakparton akartam futni – az fixen tele van turistával –, hanem a Szigeten. Ott idővel csak eltakarodnak a futókörről? Bár azt sem tudom, nekifogtak-e már végre a futópálya felújításának. Rákerestem a neten otthon, de semmi. Így vártam még egy órát, és végül majdnem fél kilenckor, még mindig verőfényben indultam el a Szigetre. A fejemben még folyamatosan Vámpírok Bálja-dalok szóltak, és a pofám előtt a Bot Gabi arca lebegett (persze mint Von Krolock, nem mint önmaga :-)

Odafelé menet még elég sok ember volt az utcákon. Futva közelítettem meg a terepet, elmentem három cigánygyerek mellett, akik közül az egyik naaagyon bátran a fülembe ordított; de hát mit mást is várjon az ember, ezeket csak szülik, nem nevelik. A Szigetre vezető úton is még ezer ember volt, de a futókör tájékán már ritkult a nép. Futó sem volt annyira sok, így több helyem volt. Összességében „tiszta” volt a terep: a gyerek- és kutyalegeltetők már hazahúztak, a párocskák otthon enyelegtek vagy nézték a barátokköztöt, a bulizós fiatalok elmentek a buliba; a félhomályos szigetkörön már tényleg csak pár ember sétálgatott.

Nem bírtam gyorsan futni, így csak a saját kis kocogós tempómban futottam a szigetkört, bár tele voltam boldogsággal meg energiával a színház miatt. 37:07 lett az időm, elég rémes, de önmagamhoz képest nem rossz. És roppant büszke voltam magamra, amiért hétvégén futottam – nyáron ezt sem szoktam –, sőt oda és vissza is futva mentem a lakásig, tehát az még legalább plusz egy kilométer.

…Tessék, ezt teszi velem a Vámpírok Bálja! Még egy párszor megnéztem, és indulok valami maratonon is?? :-)

u.i.: Hajjaj, reggel a Bál Facebook-oldalán kitettek civil fotót az egyik színészről… Nem írom le, melyikről, de hiba volt! Inkább nem is akarok civil fotót látni egyikükről sem, kivéve Gézát, természetesen.

 u.i. 2.: Beszéltem anyámnak a két előadásról, és rögtön közölte, hogy szeretné még egyszer látni. Ő is függő lett! :-D

Most a Vámpírok Báljáról illene írnom, amit tegnap láttam (Gézával!!) és holnap is fogok (nem Gézával, de az sem lehet rossz). De most nincs hangulatom egy „hű de jó színházi este volt”-poszthoz – pedig igaz lenne –, mert mérges vagyok és puffogok.

Barbi egész héten nem jött. Itt a hőség, a meleg, neki pedig pajzsmirigye van meg mellékveséje, és különben is van rajta jópár felesleges kiló, tehát tudom, hogy tényleg nem bírja a hőséget. A mi irodánk lapos tetős mellékszárny felső szintjén van. Ezt mind tudom, de a toleranciám mégis jócskán lecsökkent most, péntek estére, amikor már négy napja vagyok kénytelen Barbi nélkül dolgozni.

Nem mintha most olyan sok meló lenne, de talán éppen ezért. Beténferegnek az emberek, nem találják ott Barbit, hát odaállnak Zsuzsinak locsogni, vagy akárki másnak, akit épp ott találnak.

Pünkösd volt, így kedden kezdődött a munkahét, már akkor is nagyon meleg volt. Meg sem lepődtem, mikor Barbi sms-t írt, hogy ma ne várjam, nem jön. OK. De szerdán reggel meg vérvételre ment, ott összecsuklott – mert a vérvételt sem bírja túl jól –, onnan persze hogy rögtön hazament és lefeküdt. OK. De csütörtökön már 1-2 fokkal enyhült a hőség, talán aznap bejön végre. Nem, még ezt a meleget sem bírja.

Jó, hát akkor pénteken, akkor már csak 14.00-ig dolgozunk és mindössze 29 fok van! Rozi eltakarodott nyugdíjba, ez az első nélküle töltött munkanap, úgyszólván minden beosztottja boldog extázisban lebegett. Barbi mailt írt reggel, hogy lötyögött a szíve, nem bírt aludni stb. … Bevallom, olyan dühös lettem, hogy nem is írtam rá választ.

… Bár ma éppen sok munkám volt, amikor pedig nem, akkor kávét ittam vagy kajáltam.  És egyszerűen nem volt hangulatom vidámnak látszó kedves levelet írni, amikor kurvára nem éreztem magam kedves hangulatban. A meleget én is rohadt nehezen viseltem, főleg a hét elején, amikor minden az agyamra ment, minden délutánra állati ingerült lettem és fél ötkor már csak azért imádkoztam, hogy hazamehessek végre és ne kelljen egyetlen kollégámat sem látnom.

Szerencsétlen Zsuzsival voltunk kettesben, aki igazán nagyon aranyos és mindig megpróbál beszélgetni, amit én nagyon rosszul viselek főleg reggelente, de ő ezt még mindig nem tanulta meg, nekem pedig nem volt szívem még belemondani a képébe: „Figyelj, reggel NE SZÓLJ  HOZZÁM, érted??” Ráadásul egy kicsit szerintem nagyot hall, ezért mindig hangosan beszél, ami még zavaróbb. Nekem mondjuk nagyon érzékeny a hallásom, és az egészen halk hangokat is meghallom, mint a denevér, tehát full szükségtelen, hogy a velem szemben ülő ember fennhangon beszéljen hozzám, mint általános iskolai tantó néni az osztálynak. És azt is nehezen viselem, hogy gyakran elfelejt vagy szanaszét hagy dolgokat, meg hogy körülményeskedik, és tízszer elmagyaráz valamit, ahelyett hogy egy mondatban leszögezné a lényeget.

Ma különösen rosszul érintett, hogy a tirpák Mari is bent volt, holott korábban úgy volt, hogy ma nem lesz. Sőt a visszataszító Editke is bemászott, aki jövő héten külföldön lesz és már a mai napot is kivette szabinak, de még ő is betolta a képét, ráadásul pontosan akkor kellett meglátnom őt, amikor jöttem vissza a kajavásárlásból, és épp enni akartam volna.

Természetesen nem tudok enni, amikor Editkével egy légkörben vagyok – folyton locsog, de kajabálva, ezenkívül undorítóan is néz ki, és minduntalan belemászik az ember személyes terébe –, így meg kellett várnom, míg eltakarodik. Nem ment simán. Először a főnökkel pofázott, de aztán kimászott a mi szobánkba és ott tépte a száját; én ekkor elhagytam a helyiséget és felmentem egy emelettel feljebb, ahol beültem egy hűvös vécé lehajtott tetejére úgy tíz percre. Mire visszaértem, végre elkotródott és én ehettem.

Igen, lehet, hogy bunkó vagyok, hogy például Editke eltűnését várjam a kajálással, de nemigen szeretem, ha mások jelen vannak evés közben – családi, baráti alkalom persze kivétel –, főleg nem a munkahelyen, ahol átjáróház a szobám, nem lehet becsukni, bezárni, jön-megy mindenki, és alig várom azt az öt nyugodt percet, amikor épp mindenki békén hagy, hogy egy rohadt kiflit a pofámba tolhassak.

Tegnap este iszonyú későn feküdtem le a Bál miatt, ma pedig 4.20-kor keltem, hogy még reggel futhassak. (Hiába a párfokos lehűlés, még fülledt és párás volt a levegő, nagyon nehezen ment a futás.) Mindezek után persze fáradt és ingerült voltam, és nyilván ezért is, némileg indokoltan, morcos Barbira.

Az a helyzet, hogy tele van a tököm vele, hogy ha 32 fok fölé megy a hőmérséklet, akkor a kolléganőmre nem lehet számítani.

Jó, most ott van Zsuzsi, de tavaly meg tavalyelőtt ilyenkor arra az egy vagy több hétre mindig be kellett állítanom őrködni valakit, míg pisilni megyek, mert ha 32 foknál melegebb van, akkor innom kell, mint a kacsa, és azt persze óránként kipisilem. Úgyszintén, ha valami irattal mennem kell valahová.

És egy csomó munka van, amit csak Barbi csinál,. Vagy emberekkel egyeztet, hogy azok idejönnek és ő megcsinál nekik valami melót; aztán pedig beállít az az ügyfél ember, számomra teljesen váratlanul, hogy neki Barbi megígérte ezt meg azt, én pedig nézek ki a fejemből, mert 1. olyan dologról van szó, amit Barbi tud és én nem, 2. Barbi egy büdös szót nem szólt, hogy majd jön valaki, készüljünk fel, hanem csak arról tájékoztatott, hogy ő ma nem lesz és kész. Nagyon kellemetlenek az ilyen szituációk! :-(

És ezek a hiányzások többnyire nem egy-két naposak, hanem eltartanak egy hétig. Hétfőn meleg van, rosszul vagyok, kedden nem tudok bejönni, szerdán sem, csütörtökön ugyan két fokkal hűvösebb van, de nem érzem elég jól magam; és akkor már pénteken erre a fél napra csak nem megyek be. Erre a helyzetre nagyon mérges vagyok. Többször szívtam így már Barbi miatt: két évvel ezelőtt augusztus 20-tól egészen az október 23-i hosszú hétvégéig nem jött be. Akkor a lába fájt. Tudom, persze, hogy nem szimulált, hanem tényleg ödémája meg visszere meg tudom is én, mije volt, és augusztus 20-án kezdődött egy iszonyú hőhullám.

De a hőhullám engem is megvisel, én ott ülök egész nap a kurva ablak mellett, a lapos tető alatt a 35-36 fokos irodában! De én mégsem mondhatom, hogy csocsesz, otthon maradtam pihegni, mert már a másik otthon maradt pihegni.

És az is úgy volt, hogy „ma nem jövök.” „Ezen a héten nem jövök.” Aztán lett a „jövő hét után”. Szeptember elején az volt, hogy most még nincs jól, de majd a jövő hét után! Eljött az az időpont: hát, még nincs jól, de majd a jövő hét után. Mire odaérkeztünk: nem, sajnos még nem jó a lába, majd a jövő hét után. Egyedül csináltam mindent, amit Barbi szokott és amit én szoktam. Ősz volt, mindenki visszamászott a szabadságról, beindult a meló ezerrel, és mindenki, aki bejött az irodánkba, azt mondta: „Jaj, szegény Barbi, hogy van? Mikor jön? Mi van vele?” Alig hallottam olyant, hogy: „Ó, te szerencsétlen, itt szívsz egyedül? Ne segítsek valamit?”

Aztán idén januárban, amikor megoperálták Barbit, majdnem pont ugyanígy megismétlődött a helyzet. Műtét, kórház, otthon, betegállomány. Ma felkelt, a lakásban sétál, de hamar elfárad; már egy órát bír fent lenni, két órát bír fent lenni, lement a közértbe. Majd a jövő hét után. Most egy hét táppénz, aztán egy hét szabadság, majd meglátjuk, majd két hét múlva, talán. Ezalatt peregtek a hetek, leltárt csináltam, költöztettem a hülye kolléganőt, csináltam Barbi ügyeit, tűrtem, hogy mindenki az én szobámban pofázik a szintén ráérős cimbijeivel, hogy már nem tudok az egyetlen üres irodában kajálni, mert oda költözött az új kolléganő.

Ezzel szemben én egy vagy legfeljebb két hét szabikra megyek el, három hetet nem is tudom, mikor voltam távol utoljára, pedig az az időtartam szükséges a kikapcsolódáshoz. Már két hét szabinál is sikoltozás van, tejóisten, ennyi időre el akarsz menni?? (Jó, ezt nem Barbi mondja, hanem a főnök.)

Majd én is eljátsszam ugyanezt télen? Hű, most hideg van, nekem alacsony a vérnyomásom, hideg a kezem, a lábam fázik, még elfagynak a lábujjaim, hát bocs, de ma nem megyek. Ja, másnap sem, mert havazik, még elcsúsznék a járdán. Aztán szerdán még mindig hideg van, csütörtökön ugyanez a helyzet, pénteken pedig, már azt a fél napot csak kibírjátok nélkülem? Én ugyan fiatal(abb) vagyok és egészséges(ebb), de azért vannak nyavalyáim, fél szememre látok, szívbillentyű-előreesésem van, visszerem van, epehólyag-polipom van, majd ezekre fogok hivatkozni…

Nem vagyok jólelkű ember, hogy ilyeneket gondolok, de akkor is, a rohadt életbe, most nagyon mérges vagyok, és muszáj volt ezt kiadnom magamból!

Két hete megvolt az éves időszakos orvosi alkalmasságim. Már egy éve, hogy felvettek az „új” melóhelyre, hihetetlen…. Utálok orvoshoz járni, különösen munkaalkalmasságira. Mindig bennem van az ideg, hogy mi van, ha egyszer csak valamire kitalálják, hogy nem vagyok alkalmas, és kirúgnak miatta az állásomból anélkül, hogy bármi szakmai hibát elkövettem volna? – Egyedül véradásokra járok szívesen, bár ott meg azért kell küzdenem, hogy adhassak vért.

Már május eleje óta tudtam, hogy 27-én lesz az alkalmassági. Előtte komolyan súlyzózni kezdtem karra, mert mindenki, aki meglátja a karomat, rögtön elkezd sipogni, hogy „milyen vékony vagyok”, ami csak azért mondanak, mert a fenekemet meg a combomat még nem látták. Minden második doki a karom láttán vartyog, hogy sovány meg gyenge, meg mifene. Azt nem tudják, hogy erősebb vagyok, mint ahogy látszom, és csomó nehéz dolgot egyedül cipelek, mert a férfi kollégák ilyenkor sehol sincsenek.

A súlyzózástól ugyan nem vastagodott meg a karom, de legalább valamelyest látszódtak rajta az izmok. 27-e szép, csöndes nap volt, ha nem kellett volna délután az alkalmasságira mennem, igazán élveztem volna: mindenki vidéken volt munkaügyben, kivéve a főnököt, aki  meg nem sok vizet zavart. Barbi, Zsuzsi és én elhatároztuk, hogy gyrostálat eszünk – a  névnapom megkésett ünnepléseként, ami a múlt héten volt, de akkor munka miatt nem tudtunk ünnepi zabálást tartani. Megettük a gyrost, aztán délután indultam a dokihoz.

Tavaly még a város belsejében volt a magánrendelő, ahol az alkalmasságit végezték, most viszont egy szakrendelőbe kellett mennem, ami kint volt a halál fülén, kb. három buszmegállónyira a Cégtől, ami maga is iszonyatosan messze van. Még az a szerencse, hogy a városnak ez a része bár távoli, de jól megközelíthető, elég egyértelműek a buszvonalak, megállók, négyzetrácsosak az utcák. Kinyomtattam a menetrendet és a Google Maps térképét, és oda is találtam simán.

A rendelő recepciósa először tudni sem akart róla, hogy itt van foglalkozás-egészségügy, de én erélyesen az arcába toltam a beutalómat, erre nagy nehezen beismerte, hogy „ja tényleg, lehet, hogy ők költöztek az első emelet 107-be”. Ezek után felmentem és vártam. Közönséges háziorvosi rendelés volt, akik „soron kívül” végzik a foglalkozás-egészségügyet, de hát most merjek bekopogni a sok sorban ülő néni jelenlétében? … De nem kellett sokat várnom, mire behívtak. Egy tizenhétnek látszó szőke lány volt az orvos (?).

Aggódtam a vizsgálat miatt, mert a tavalyi doki nagyon végigtapogatott. Nem árultam el neki, hogy szívbillentyű-izém van, sem azt, hogy az egyik szememre nem látok, mivel féltem, hogy nem vesznek fel. Ezért tört ki most a frász, nehogy ez a lány végigvizsgáljon vagy látáspróbát tartson… De nem történt ilyen. Csak vérnyomást mért, ami 90/60 volt annak ellenére, hogy kifejezetten jól éreztem magam, délután volt, napközben ittam egy jó tejeskávét, és már felfaltam egy kis gyrostálat is.

Mondta, hogy csoda, hogy nem fordulok le a székről. Én meg mondtam, hogy mindig ennyi szokott lenni. Ebben maradtunk :-)

Viszont nem volt tüdőszűrő papírom, amit csak aznap reggel vettem észre. 2013. májusában még érvényes volt a 2012. augusztusi nagy általános hivatali szűrővizsgálaton elvégzett negatív mellkasi lelet, ezzel felvettek; de az eltelt egy évben már nem voltam jogosult a hivatali szűrővizsgálatra, a kerületi tüdőszűrőm nem küldött behívót, én pedig teljesen megfeledkeztem az egészről. Csak ma reggel döbbentem rá.

A dokicsaj a fejét csóválta, hogy hát az alkalmassági csak a tüdőszűrő papírral együtt érvényes, én pedig győzködtem, hogy nem is találkozom páciensekkel a munkám során, egy irodában ülök (ami igaz is), és hogy azonnal megcsináltatom a tüdőszűrést, bizisten… Végül rendes volt, és megadta az alkalmasságit a tüdőpapír nélkül is.

Borzasztóan megkönnyebbültem, és mivel ilyen rendes volt, elhatároztam, hogy hamar megcsináltatom a tüdőszűrést. Utánanéztem a neten, hogy pontosan meddig van nyitva a tüdőszűrőnk, nehogy lepattanjak a bezárt ajtóról.

Megdöbbenve láttam, hogy a 40 év alattiak tüdőszűréséért 1.700.- Ft-ot kell fizetni!! Mivel a lakossági tüdőszűrés most már nem kötelező, hanem csak „ajánlott” (?), ezért nem küldtek behívót sem. De azért ajánlják, hogy menjünk el szűrni. De persze pénzért.

Felment a pumpa bennem, mert havonta nem apró összeget fizetek egészségügyi hozzájárulásként, és igazán marha keveset vettem eddig ki a közösből, és most egy tíz másodperces röntgenért fizessem ki nyolc liter tej vagy négy doboz tojás árát??!

És OK, ki tudom fizetni, végül is ez nem komoly tétel nekem, na de mi van azokkal, akik sokkal csóróbbak nálam? A munkanélküliek, kiskeresetűek, gyerekeket nevelők, és ami a leglényegesebb, a hajléktalanok? Ugyan mikor fog elmenni egy 38 éves hajléktalan 1.700 Ft-ért tüdőszűrésre? Szerintem készülnünk kell rá, hogy pár éven belül ugrásszerűen meg fog nőni a tbc-fertőzöttek száma. A hajléktalanok között, meg azok között, akikre rálehel egy fertőzött hajléktalan, akinek nem volt 1.700 Ft-ja tüdőszűrésre menni.

Remek! Talán ha kevesebb stadiont építenénk, akkor még mindig ingyenes – és kötelező – lehetne a tüdőszűrés! Bár én dönthetném el, hogy mire költsük a befizetett adómat!

A tüdőszűrő 8.00 – 19.30-ig van nyitva mindennap, én természetesen munkaidőben, reggel mentem oda ;-) De azt sem siettem el. Nem nyolcra értem oda, hanem inkább kilenckor indultam el itthonról.

Simán odaértem, nem volt ott szinte senki, csak egy pasi akarta elkérni a kisablaknál a saját leletét és a kolléganőjéét is, akinek a TAJ-számát nem tudta, a születési dátumát sem, és már majdnem elvitte egy azonos nevű 1978-as születésű nő leletét, amikor is eszébe jutott, hogy rácsörögjön a kolléganőre, aki megmondta neki, hogy 1984-es. – A pasi utóbb elmondta az asszisztensnőnek, hogy rendőr. Hát így már minden világos.

Előkészítettem az igazolványomat, a TAJ-kártyámat meg az 1.700.- Ft-ot apróban, mert biztos voltam benne, hogy nem tudnak váltani, de kiderült, hogy még csak pénzkezeléssel sem foglalkoznak itt a szűrőállomáson, hanem menjek át a pénztárba, és ott kell fizetni.

Hogy hol a pénztár? Magában a kórházban, ami fél megállónyira van, mert a tüdőszűrő egy kihelyezett rendelő.

A nő megírt egy papírt; plusz tíz perc, mert a pecsét a nővérszobában volt, ami jó pár iroda a bejelentkező ablaktól. Azzal én átmentem a kórházba, ahol a portás megmondta, hogy hol van a pénztár. Meg is találtam, ott azonban kiderült, hogy ez nem csak pácienspénztár, hanem az egész hatalmas kórháznak a dolgozói pénztára is, így, ha valamelyik munkatársnak kifizetése van, az is itt zajlik. Már ült is előttem két munkásember. Vártunk tíz percet, akkor bement a két munkásember, további tíz perc múlva pedig én. Egy perc alatt befizettem a pénzt.

Közben észrevettem az ajtóra kifüggesztve a pénztár nyitvatartási idejét: hétfőtől péntekig 8.00 – 15.30-ig, pénteken 8.00-tól 13.00-ig.

Tehát hiába van a tüdőszűrő este fél nyolcig nyitva, ha fizetni kell érte, és a pénztár viszont bezár fél négykor. Ha messze dolgoznék vagy nem tudnék munkaidőben jönni, esélytelen tüdőszűrést csináltatnom. Viszont a munkaalkalmasságihoz kötelező. Talán egy nap szabadságot vegyek ki egy tíz másodperces röntgenvizsgálat miatt?!

Ez alapján nemcsak a szegények és hajléktalanok, de a messze vagy kötött munkarendben dolgozók sem fognak majd tüdőszűrésre járni, tehát a fertőző tüdőbetegségek ugrásszerű megnövekedésére egészen biztosan számítani lehet. Köszönjük!

A befizetési bizonylattal visszabattyogtam a szűrőállomásra. Több akadály már nem volt, elvégezték a vizsgálatot, én pedig mentem vissza a munkahelyre.

A metróig busszal mentem, ami szintén szórakoztató volt, mivel a busz első ajtós felszállási rendszerben működött, viszont már tele volt, így hátra sem lehetett menni, hanem ott kellett csoportosulni az első ajtóban. ráadásul a következő megállónál még felszállt két öregasszony, akiknek szintén az első ajtó előtti térben kellett létezniük, és ők még kapaszkodni sem tudtak mibe, mert az emberek a kapaszkodókon is csüngtek. A sofőr sem lehetett boldog, mivel a kilátást eléggé elfoglalták az utasok. Ha felszállhattunk volna a középső ajtón is, akkor jobban eloszlott volna a tömeg, de hát a szabály az szabály. Ezt is köszönjük!

Két nap múlva meglett a tüdőszűrő leletem, a lelkiismeretem tiszta ez ügyben. Bár nem megnyugtató a lelet: azt írták rá, hogy „fertőző tüdőbetegségem nincs”. Jó, de például a tüdőrák nem fertőző, nem igaz? És még hány tüdőnyavalya lehet, ami nem fertőző? Szuper… De emiatt nem fogok visszamenni hozzájuk, majd legfeljebb egy év múlva, amikor muszáj lesz.

Nagyon csajos délutánom volt: ma munka után elmentem a Skála Metróba, és vettem három indiai ruhát. Most már igazán jön a nyár – már egy hete június van –, szerintem ma már biztosan volt harminc fok. Még farmerben és rövidujjú blúzban mentem dolgozni, de már szandálban. Ma még ez elviselhető öltözék volt, mert még nem melegedtek át a falak. Az árnyékban még kellemesen hűvös volt, a nap sem perzselt olyan állatian. De minden nappal egyre melegebb lesz, nemsokára 33 fok, és itt az ideje a nyári cuccoknak.

Szégyenlős vagyok és alapvetően nem szeretek szoknyában járni, ezért minden évben addig nyomatom a farmer + ujjatlan blúz kombót, amíg el nem jön az a hőség, hogy már nem bírom. Akkor a farmer helyett a török fazonú, vékony fekete nadrágokat kezdem hordani (ez már jóval 30 fok fölött van), de mikor már mindenféle nadrág túlságosan meleg, akkor kénytelen vagyok áttérni a szoknyákra, amik egyfelől kényelmesek – nem szorítják a hasat meg a combot úgy, mint a nadrág –, másfelől sokkal jobban szellőznek, mint bármilyen gatya.

Amikor pedig már a szoknya + blúz/póló kombináció is túl meleg (magyarán beizzad a hasam a szoknya gumijánál), akkor már csakis egyberuhákat lehet hordani, az „igazi” nyári ruhákat, amikkel gyerekkoromban Dunát lehetett rekeszteni, de most mintha sehol nem lenne normális…

Majdnem akkora kihívás, mint télen egy becsületes csizmát találni. Először is a nyári ruha ne legyen műszálas. Ne legyen vastag. Ne legyen szűk, mint az állat, mert egyrészt izzadok benne, másrészt nem bírok lépni egy szűk ruhában. Ne legyen olyan kivágott, hogy csak D kosarú lányok vehessék fel. Ujjatlan legyen, mert amikor eljön a „már csak nyári ruhát bírok hordani” hőség, akkor muszáj, hogy szellőzzön a hónaljam és ne legyen ott még egy réteg anyag. De lehetőleg ne legyen kombinépántos, mert ahhoz megintcsak dekoltázs kell, és utálom, ha kilátszik a hátam; arról nem is beszélve, hogy 38 fokban, ezerrel tűző napon simán leég a spagettipántból kilógó hátam, amit még nem takar el a hajam, viszont nem tudom bekenni naptejjel sem, mert nem vagyok kígyóember.

A jelenlegi nyári ruháim: a No. 1., a csokibarna ujjatlan kényelmes, mégis szép. Viszont C&A-ból van, ahol egy-egy jó cuccot lehet venni, de aztán soha többé nem kapsz ugyanolyant, esetleg más színben. A C&A-ban ráadásul iszonyat hervasztó színű ruhákat képesek árulni, ez pl. ilyen öregasszonyos székletbarna, de csak ebben a színben volt, még véletlenül sem árulták volna piros vagy égszínkék vagy mentolzöld színben. Mindegy, ez van…

A második kedvenc a kockás elölgombolós a TAKKÓ-ból. Nagyon bírom, csak rövidujjú, túl mély a kivágása (nincs legfelső gomb, szándékosan), és mini. Én pedig szeretem, ha minél több el van takarva a lábamból.

Szintén mini, szintén rövidujjú, elölgombos a C&A-ból (ez pár évvel korábbi eresztés): csak katonai zöld színben volt. Ez kényelmes sportos, de utálom, hogy mini, és az anyaga viszonylag vastag. Hiába szellőzik benne a lábam, ha a felsőtestem olyan anyagba van öltöztetve, mintha csak 25 fok lenne, nem pedig 39.

Aztán két egyforma, egy zöld és egy rózsaszínű, de ezeket már rég nem is hordom, mert műszálasak és minik is, a műszál miatt 25 fok fölött lehetetlen hordani, alatta viszont túl lengék. És egyszer a zöldben gyalog átsétáltam a Margit hídon, a szél pedig valahogy alulról fújt, és konkrétan fel akarta fújni a ruhát a derekam fölé, mintha Marilyn Monroe lennék a szellőzőrácsnál – iszonyú volt, azóta nem mertem újra felvenni a ruhát…

Minden évben futok egy kört nyár elején a boltokban, hogy találtak kényelmes, nem drága és nem ronda, munkába is hordható nyári ruhát, de kb. minden alkalommal lepattanok, mert minden vagy drága, vagy műszálas, vagy vastag, vagy mini, vagy iszonyú kivágott.

Most bementem a Sakál Metróba ezért, mert már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy fogok egyszer indiai ruhát venni, amiből náluk rengeteg van, és tapintásra nem műanyagok, és elég kényelmesnek is tűnnek. – Különben is imádom az ilyen nagy áruházakat, ahol hatalmas a választék, és nem áll a számba három eladó, hogy miben segíthet, hanem hagynak csöndben válogatni. – Kiválasztottam négy ruhát, ebből hármat meg is vettem. Most itthon is felpróbáltam őket, és meg vagyok velük elégedve. Persze majd kiderül a gyakorlatban…

Kényelmesnek kétségtelenül kényelmesek, mert mindegyik nagyon bő, nincs is semmiféle karcsúsítás vagy szűkítés egyiken sem. (Remélem, mikor ezeket hordom, nem fog alám fújni a szél…) Ezekben aztán végképp nem fog zavarni, ha teleettem magam és kidagad a belem :-) Ha nyolc hónapos terhes lennék, és még magamhoz szorítanám Salátát, akkor is beleférnénk a ruhába. De ezeket egy méretben árulják, szóval hiába néz ki úgy, mintha anyám ruháját húztam volna fel, ennek ilyennek kell lennie.

A színük szerintem igen szép, olyan indiaias, tehát nem valami visszafogott, de azért nem közönséges, és még mindig jobb, mint a C&A hervasztó nyugdíjas színei.

Egyelőre van egy drapp alapon színes mintás; egy fekete-bordó, ami arannyal van hímezve, és egy szép zöld. Ha beválnak és igazán megtetszenek – és ha rám szakad az OTP, tudom… - nincs kizárva, hogy visszatérek és újítok még néhányat. Mondjuk, rózsaszínt vagy kéket. Ma fel is próbáltam egy rózsaszínt, de annak túl mély volt a karkivágása, így visszatettem.

Nnnnna. Máris jobban érzem magam :-) Ez egy eredményes nap volt: reggel sikerült futnom – egyáltalán: sikerült felkelnem 4.20-kor!!! –, a meló nyugalmasan telt, vettem almaecetet, ettem gyrost, vettem ruhákat, és most este főztem vagy három bögre macskagyökér-teát, hogy végre igazán alaposan kialudjam magam.

Bár ez hülyeség volt. Minden tea nélkül is simán el tudnék aludni, ha nem is most nyolc órakor, de mondjuk este tizenegykor, amikor odaér a bioritmusom. Mindegy, a tea nem árt; a ruhavásárlás pedig nagyon jót tett a lelkemnek :-)

Ma megint hajnalban futottam – 4.20-as keléssel – és magát a szenvedős ébredést leszámítva, igen jól ment. Egy hetet kihagytam, mert először a hétvége jött – amikor is kizárt, hogy fél 5-kor keljek, később pedig benépesül a terep –, utána pedig menstruáltam. Menstruáció alatt nem szoktam futni, először is mert macerás az a sok betét-, tamponcsere futás előtt, pláne hajnalban félálomban. És időnként a hasam is görcsöl. Ezenkívül pedig találtam egy kínai gyógyászati elvet, miszerint menstruáció alatt nem kell edzeni, mert ezalatt pihenés kell a testnek. Hát én ehhez tartom magam :-)

Csodás lehűlés volt a héten, ezért hosszúujjúban futottam, ami odafelé, déli irányban nem volt meleg, hazafelé pedig direkt örültem, hogy hosszúujjút vettem, mert az északi szél szembe fújt és szinte hideg volt. Csak azért nem fáztam, mert addigra már erősen kimelegedtem. – Ezek alapján döntöttem el, hogy ha 39 perc futás után nincs melegem, akkor bizony ma kabátot kell venni a munkába…

De a futás egyébként azért ment olyan kellemesen, mert Orsi kölcsönadta tegnap a Runner’s Worldöt, ami most jelent meg először magyarul, és isteni dolgok voltak benne. Többek között az a tipp is, hogy edzés előtt kávét is lehet inni.

A falba tudtam volna csapni a fejemet. Több mint tíz éve futok (jó, kocogok), rendszeres kávéfogyasztó vagyok a 90/60-as vérnyomásommal, de még soha nem jutott eszembe, hogy ezt a két dolgot össze is lehet kapcsolni!!

Nyilván nem az alkonyatkor végzett esti futáskor, amikor úgyis felspannolt vagyok; bagoly típus, este ébredek. De hajnalban, amikor a futás megkezdése előtt tíz perccel kászálódtam ki az ágyból, és magnéziumot, aszalt szilvát meg vizet iszom, hogy ne essen le a vércukrom, vajon miért nem gondoltam eddig soha a tejeskávéra?

Tegnap este összekészítettem a nescafé alapját (kávé, xilit), ma reggel pedig csak feleresztettem forró vízzel, rálöttyintettem némi tejet, és kb. 4-5 kortyot megittam. Ez meglódította a szívemet, mire kiértem a rakpartra, már tök felspannolt voltam és a szokásos hajnali szintemnél vagy 50 %-kal több energiám volt. 

Nem vonszoltam magam, mint máskor, hanem hajtott a tejeskávé, és nem akartam elpusztulni féltávnál, hanem haladtam rendesen; sőt a célnál sem köptem véreset, hanem egész jól éreztem magam.

Azt hozzá kell tennem, hogy a stopper szerint az időeredményem nem volt jobb, mint a múltkoriak. Viszont sokkal kellemesebben éreztem magam futás közben, egész úton tartottam a nekem megfelelő tempót, szépen lélegeztem, nem vert összevissza a szívem, és főleg ez a sirály energiaszint-emelkedés tetszett nagyon!

… Persze ember sem volt a rakparton pár biciklist leszámítva, hiába, tíz fokkal leesik a hőmérséklet és egyből nem andalognak a népek hajnali ötkor. Ami nekem tökéletesen megfelel.

A magazinban jópofa bemelegítések is voltak, amiket ma reggel hozzácsaptam a szokásos bemelegítésemhez, így biztos ez is segített, de a tejeskávé még finom is volt, és a xilit miatt a vércukromat is feljebb nyomta kicsit, ami edzés előtt nem árt.

A Runner’s Worldöt meg fogom venni ezentúl, tiszta szerencse, hogy a következő szám majd csak ősszel jelenik meg, így nem dönt anyagi romlásba :-)

…Most este van. Az egy órával korábbi keléstől kellemesen fáradt vagyok. Le kéne zuhanyozni, aztán az új svéd krimivel meg az alkoholmentes meggyes sörrel bebújni az ágyba és álomba inni-olvasni magam :-)

Megtaláltam a csodaszert, amely mentálisan visszatart az édesség zabálásától, és ez a gomba :-) A bőr-, majd két nappal később a hüvelygomba, amit a torokgyulladásra kapott antibiotikumtól szedtem össze. A torokgyuszi gyógyulása gyorsabb volt, mint a gomba legyőzése, ez a tanulság, hogy lehetőleg soha többé ne szedjek be antibiotikumot, főleg nem Augmentint, hacsak nem az életem a tét.

Mikor a tünetekből egyértelmű lett, hogy hüvelygombám lett – nem akarom részletezni e tüneteket, de a csillapíthatatlan és a vakarástól csak erősebbé váló viszketés egyértelmű jel – a Canesten kenőcsön kívül utánanéztem a neten, hogy mit kell vagy mit nem szabad enni gomba esetén.

Az igazán vonalas biooldalakon persze leírták, hogy se só, se cukor, se alkohol, se fehér liszt, se tejtermék, se… Borzadva továbblapoztam, de nagyjából az összes vonatkozó weboldal egyetértett abba, hogy a cukor az abszolút tilos.

Úgy szólt a kulcsmondat: „a gomba cukorral táplálkozik”. Ha nem eszel cukrot / szénhidrátot, a gomba kvázi „éhen hal”, ha viszont eszel, csak izmosodik a rohadék.

Ezek után valamiért igen könnyű volt jóformán szenvedés nélkül abbahagyni az édesség kajálását, mivel elképzeltem, hogy minden lenyelt csokifalattal csak erősödik bennem az a kis féreg, ami ezt a rettentő viszketést és igen érdekesen kinéző váladékozást produkálja. (Hogy volt-e esetleg még szaga is, arról nem tudok nyilatkozni, mert a., nem éreztem semmit, viszont b., nincs is igazán szaglóérzékem.)

Ezenkívül még szedtem rengeteg vitamint – mármint még többet, mint eddig, mert a gomba a szakértő weboldalak szerint a vitamint is megeszi a szervezetemből – naponta háromszor toltam a grapefruitmag-cseppeket is, mert az állítólag direkt jó baktérium meg gomba ellen is. (Ha ezt előre tudom, talán eleve az antibiotikum helyett is ehettem volna ezt, ami amúgy hónapok óta itt áll az íróasztalon az orrom előtt.)

Négy nap után már tünetmentes volt a gomba, de addigra már tisztára megszoktam, hogy a kaja utáni desszert maximum aszalt szilva vagy dió, vagy csak egy pár falat kenyérke vagy sajt.

Aztán találkoztuk Kati barátnőmmel és bepalacsintáztunk, de addigra a gomba már elmúlt, viszont a több mint egyhetes cukormegvonás már annyira lecsökkentette az édesség utáni vágyamat, hogy elég is volt ez az egy alkalom, és másnap megint nem kívántam már az édeset.

… Aztán a névnapom is jött, és akkor sajnos persze muszáj volt megennem mint a 16 szem Szamos trüffelt, amit ajándékba kaptam :-), de utána ugyanúgy viszonylag könnyen leálltam az édességről, és másnap nem nyúltam a csoki után.

Szóval rájöttem, ez a csodaszer! Minden fejben dől el. Hiába koncentrálok erősen a zsírpárnákra és a vékony alakra, úgyis csak azt fogom mondogatni magamnak, hogy „Ugyan, ez az egy szelet sportcsoki ide vagy oda igazán tökmindegy!” No de ha a hüvely/bőr- vagy akármilyen gombára gondolok, ami akár egy falat csokitól is újra felütheti a fejét, az már igazi visszatartó erő, számomra legalábbis, úgy látszik, nekem ilyen direkt ocsmány ösztönzés kell. De nem mindegy, ha beválik? :-)

Ha van ember, aki utál korán kelni, az én vagyok, de elérkezett az idő, amikor át kell állnom – legalább részben –a hétköznap reggeli futásra.

Hétvégén nem, mert olyan isten nincs, hogy én 8.00 előtt keljek hétvégén, és reggeli előtt még fussak is, de a hétköznapok úgyis el vannak cseszve, hisz előbb-utóbb mindenképp fel kell kelni, akkor meg nem rohadtul mindegy, hogy 5.30-kor vagy 4.30-kor?

De a fő ok az, hogy este már nincs hideg, marha sokáig sötét sincs, eső sincs, kellemes szép idő van, és sajnos, emiatt a sok andalgó párocska meg turistasereg minduntalan a futóútvonalamon ténfereg, még este fél kilenckor is, amikor pedig már sötétedik és azt hinném, hogy végre hazatakarodtak a szállodájukba vacsizni, a magyarok pedig Barátok köztöt nézni – nem, ott csoportosulnak a rakparton, lehetőleg egymás mellett három ember, hogy még véletlenül se lehessen elfutni mellettük, mert balra a mellvéd van, jobbra a bicikliút.

Miután kétszer egymás után kellett úgy futnom, hogy szó szerint könyökkel törtem utat az áthatolhatatlan turistaseregletben, tegnap eldöntöttem, hogy egy órával korábban fogok kelni és hajnalban futok, amikor még biztosan nincs ember odakint, vagy ha igen, ugyanúgy fut, mint én. De a létszám akkor is egész biztosan töredéke az estinek.

Fél 5-kor keltem, ami korainak hangzik, de nem lehet az ágyból kipattanva azonnal futni. Fel  kell öltözni, be kell melegíteni, hajat feltűzni, meginni egy pohár vizet, magnéziumtablettát és aszalt szilvát a vércukor miatt, majd ezután lecsobbanni a rakpartra.

Miután a felkelés és az indulás közötti szörnyű időszakon túl voltam, már nagyon kellemesen éreztem magam a teljesen néptelen, de világos rakparton, ahol kellemes hűvös szél fújt, sehol egy ember, legfeljebb húszpercenként egy kósza villamos. Na jó, két biciklis elment mellettem, meg össz-vissz két gyalogos, de ennyi volt.

Maga a futás jólesett, csak nagyon éreztem, hogy félórával ezelőtt még az ágyban feküdtem. Habár (mármint önmagamhoz képest) alaposan bemelegítettem, de akkor is csak el voltak macskásodva az izmaim. Az első kétszáz méteren úgy éreztem magam, mint a Robotzsaru, és nem jó értelemben.

Például most, este 8-kor – bár marha álmos vagyok – de izmilag sokkal könnyedébben futnám le azt az 5 km-t, mint reggel. De most persze nem megyek, hisz tömeg lepi a terepet.

Lefutottam három híddal lejjebb, de most nem álltam meg lihegni, ahogy egyébként szoktam, hanem azonnal visszafordultam és folytattam a futást. Ennek ellenére szerintem elég jól bírtam, bár az időm az ideális 38-39 perc helyett 40:04 lett, de ez azért nekem nem rossz, tekintve a körülményeket, főleg a reggeli időpontot és azt, hogy bagoly típus vagyok.

Kábé akkor értem haza, amikor kelni szoktam (olyankor, amikor nem nyomom be újra és újra a szundit) – nyújtottam, zuhanyoztam, kényelmesen reggeliztem, és isteni volt, hogy több időm van molyolni, mint máskor, hisz a fürdésen már túl vagyok :-)

Tehát most a nyári időszakban túlnyomórészt reggel fogok futni, kivéve ha valami hűvös, szeles időszak nem jön, amikor a rakpart nem ideális az andalgáshoz. – A Szigeten is futhatnék, de azt majd most fogják felújítani, tehát egyelőre marad a rakpart. Fő a nyugalom, a néptelenség és mellesleg az edzés :-)

„Életünket és vérünket igen, de zabot nem!” Nem sokszor fordul elő olyasmi, ami pénteken történt, még most is meg vagyok hatva, ha csak eszembe jut…

A kollégák – mármint aki hivatali dolgozó, tehát Barbi és én nem – kaptak ruhapénzt a múlt héten.

… Itt el kell mondanom, hogy évek óta rendszeresen viszik be az alantasabb (= főosztályvezetőktől lefelé) dolgozók ruhapénzére tett javaslatot a Hivatali Főnagyfőnök elé, de az sosem írja alá, mert rühelli a saját dolgozóit a vén paraszt. Annak ellenére teszi ezt, hogy mint kiderült, a fontosabb beosztású emberek (= főosztályvezetőktől felfelé) kb. negyedévente kapnak jutalmat, ÉS ruhapénzt. Ez nem rendben is lenne, ha az alantasak is kapnának, mert a kulturált megjelenést elvárják azért, de ha egy kisebb keresetű dolgozónak választania kell a számlák befizetése vagy kiskosztüm vásárlása között, akkor valszeg a számlákat fogja választani, na mindegy.

A lényeg, hogy a Főnagyfőnök okos fejében most leesett, hogy még hátravannak az őszi választások, és hogy a hivatali dolgozók is szavazópolgárok, és erre most hirtelen már meglágyult a szíve, és hozzájárult fejenként százezer forint ruhapénz kiutalásához.

Barbi és én próbáltunk nem nagyon foglalkozni a dologgal, mantráztuk a „fő, hogy legalább van állásunk” mantrát, a kollégák pedig voltak olyan rendesek, hogy többnyire nem a mi jelenlétünkben örömködtek a pénzüknek.

Aztán pénteken, miután mindent összepakoltunk és már mindenki elhúzott haza, csak Zsuzsi, Barbi és én maradtunk, Zsuzsi előhúzott két kicsi borítékot, amit átadott nekünk. Azt hittem, valami névjegykártya, de egy-egy tízezres volt benne, a saját ruhapénzéből, amit nekünk akart adni (persze azzal, hogy hozzunk róla számlát).

Mi nem fogadtuk el, mindketten rögtön visszaadtuk neki, de én iszonyúan meghatódtam, és Barbi is, mint az esti mailváltásunkból kiderült. Ki az, aki manapság pénzt ad a másiknak merő jószívűségből?! Együttérzést meg csokit meg jótanácsokat igen, de pénzt?? Főleg egy kollégának, aki mégsem olyan közeli cimbi, mint egy régi haver vagy rokon?

Barbi még hozzátette a hálálkodásunkhoz, hogy ha ezt a főnök adná, akkor el is fogadnánk, de így nem. Zsuzsi titkárnő, ennek megfelelő fizetéssel, szóval ő igazán nem szórhatná a tízezreseket.

… Most már eltelt két munkanap azóta, és persze sem a főnök, sem Barbi közvetlen főnöke, sem senki más, főleg nem a havi bruttó félmillákat kereső kollégák nem gondoltak arra, hogy a két külsős lúzernek juttassanak valamennyit a ruhapénzből; amit persze el sem várnánk, de hogy senki másnak egyáltalán nem jutott eszébe, csak Zsuzsinak, aki ’harmadiknak’ jött fel hozzánk a társosztályról, és akit eddig mindig kicsit kelekótya, sokat dumáló, de azért rendes csajnak tartottunk, akiből ki sem néztük volna ezt a gesztust.

Szóval, nagyon szépen indult a hétvége, rögtön pénteken 14.05-kor ezzel a szívmelengető gesztussal, van még emberség meg nagylelkűség a világban ♥

Három hete sárkányfüggő lettem.

Csak úgy kíváncsiságból megvettem az Így neveld a sárkányodat c. filmet DVD-n, mert 1. annyian dicsérték a Filmkatalóguson, 2. érdekelt, hogy lehet ilyen hülye című valami ilyen népszerű, 3. mindig röhögcséltem, mert úgy hangzik, mint valami háztartási kisokos címe.

A Filmkatos fórumon vadul dicsérték a főszereplő Fogatlan nevű sárkányt, amin meg külön mosolyogtam, mert hogy lehet egy sárkányt Fogatlannak hívni! De mivel olyan emberek is nagyon szépeket írtak róla, akiknek a véleményére – tíz év Filmkatalógus-tagság után – sokat adok, így adtam esélyt a filmnek. És a sárkánynak :-) Pláne hogy egyébként is imádom a sárkányokat.

Húsvét előtti héten rendeltem meg Barbi szülinapi könyvét, és a rendelés mellé odacsaptam a Sárkány DVD-t, mivel a könyv 18+-os és meglehetősen felnőtt témákat boncolgat, a film pedig gyerekfilm, és majd szépen kiegyenlítik egymást. Később jutott eszembe, hogy egy ilyen rendeléstől inkább nimfomániás pedofilnak gondolhat a webáruház.

Azon a húsvét előtti pénteken Faterral megnéztük a Transzcendenst, ami annyira minősíthetetlenül gyenge volt, hogy hazaérve kínomban beraktam a lejátszóba a Sárkányt, mondván, hogy rosszabb úgysem lehet, ha pedig igen, legalább nem egy jó film után zuhanok a mélybe, hanem már amúgy is csalódott vagyok filmileg.

Azonban már 2 perc 35 másodperc után elbűvölt a film. Naaaagyon látványosan kezd, tiszta akciódús, mivel egy sárkánytámadással kezdődik, de azért kellően humoros is. Aztán felbukkant a Fogatlan nevű sárkány, és abban a két perces jelenetben, amikor a főszereplő srác szíven akarja szúrni, de aztán a sárkány szemébe néz, az meg visszanéz rá, a zene szívfacsaróan felerősödik, a srác pedig végül nem tudja leszúrni a sárkányt … hát ott teljesen elérzékenyültem, sőt még a könnyem is kijött. (Ekkor még a tizedik percnél sem tartottunk.)

A történet teljesen sablonos: a srác és a sárkány összebarátkoznak, sőt a film végére az egész falu megnyugszik abban, hogy a sárkányok mégsem irtandó fenevadak, hanem tök jó fejek. Idáig azért egy-két akciódús jelenet történik, sok humorral és sok megható pillanattal. A karakterek és a szinkronhangok telitalálatok – vígjátékot és animációst szinkronnal nézek – a látvány pedig annyira istencsászár, hogy komolyan sajnálni kezdtem, amiért 2010-ben nem néztem meg moziban. Sőt, ezt akár 3D-ben is megnéztem volna (bár minek, úgysem látom a térhatást).

De legjobban természetesen Fogatlan jött be. Ennyire imádnivaló animációs karaktert még komolyan nem láttam, totálisan olvadoztam, röhögtem és szipogtam felváltva. Az együtt evős – földre rajzolós jelenetet mindig sírva-nevetve nézem, könnyek nélkül még nem sikerült végignézni (a youtube-on egy kommentelő ezt írta: ha ennek a jelenetnek a végén nem sírsz, akkor te robot vagy :-) Persze Fogatlan nem csupán egy cukifalat kis mókus sárkány, hanem azért rendesen oda tudja tenni magát, ha kell (igen, van foga); de amikor szeretgetik, akkor olyan aranyos, mint egy kutya és/vagy macska, sárkánybőrben, szárnyakkal.

És mivel a családban van nagy fekete kutya, aki mutat némi macskás jellemvonásokat, ezért Fogatlan még a saját Salátánkra is emlékeztetett kissé, tehát duplán szerettem ezért. Bár Fogatlan szerintem inkább sötétkék, azonkívül fiú – ezt képes voltam lecsekkolni a film weboldalán, annyira nem voltam biztos benne –, míg Saláta lány, talán ezért is ilyen cicás ez utóbbi…

Húsvéti három napos ünnep következett és kedden azon kaptam magam, hogy négy nap alatt négyszer néztem meg a Sárkányt. Ennyiszer még a Shreket sem láttam. Totálisan belebolondultam. Ne úgy tessék elképzelni, hogy egy batár fekete sárkány cukiskodik másfél órában, hanem tisztességes története van a filmnek, kimondottan elsőrangú, szuper zenével és isteni látvánnyal. Tehát a filmrajongó énemet is tökéletesen kielégítette, a nagy fekete bájos állatokhoz való vonzódásomat pedig még inkább.

Azóta még újabb négy vagy öt alkalommal megnéztem, pedig még csak három hete van meg. Tisztára beleszédültem ebbe a filmbe. Bár ez most direkt jó, mivel júniusban fog jönni a második része, ami remélhetőleg legalább megközelítőleg ennyire jó lesz. Pont a születésnapomra jön, jónak KELL lennie!

… Azért különösen furcsa a sárkányos becsípődésem, mert pontosan ugyanebben a húsvét előtti időpontban mutatták be az Only Loverst, Tom Hiddleston vámpíros filmjét, amire iszonyúan vártam, és ami miatt elmentem a Titanic filmfesztivál záróvetítésére is, mert ott adták először, sőt utána még egyszer megnéztem a WestEndben. Magyarul Halhatatlan szeretők lett a címe, ami teljesen korrekt. Borzasztóan tetszett a film (majd írok még róla, az biztos), és vámpíros, és Tom Hiddleston, az aktuális kedvenc színészem a főszereplője; és mégis, miután feldobottan és elégedetten hazaértem a moziból, pár óra boldog vámpírhangulat után benyomtam a gépet és elindítottam az Így neveld a sárkányodat DVD-t :-)

És másnap megint, és harmadnap megint :-))

Frissítés: rájöttem, két dolgot imádok különösen a Sárkányban. Az első: a sárkány nem beszél, főleg nem hülyeségeket. A második: meg merték lépni egy animációs filmben, hogy a főhős meg ugyan nem hal, de maradandóan bibis lesz. Ez nagyon, de nagyon tetszik!

Nyolc nap táppénz után az első munkanap. A múlt szombati lázam mégsem csak egynapos valami volt. Vasárnapra lejjebb ment ugyan a láz, el is mentem Faterral mozizni, de a torkom teljesen kész volt, hangom szinte semmi. Éjszaka már fájt is a torkom, reggelre megint lázas lettem, így beszaladtam ugyan reggel a melóhelyre halaszthatatlan dolgokat intézni (= főnököt felköszönteni szülinap alkalmából, Barbi szülinapi ajándékát pedig átadni Orsinak, hogy csomagolja be), de aztán hazarohantam és ledőltem. A doki délutános volt.

Sajnos még orvoshoz menés előtt kitérőt kellett tennem, hogy befizessem a lakbért, amiben már pénteken megállapodtunk, és nem is akartam volna tovább halasztani, hisz ha a doki kiír, fel nem kelek én másnap vagy harmadnap csak külön azért, hogy elmásszak lakbért fizetni.

A lakbérfizetés annyiban ciki volt, hogy az átadott pénzről átvételt elismerő aláírást akartam kérni, mivel valahogy úgy vagyok nevelve, hogy hetvenezer forintokat ne adjak ki csak úgy kedvességből. Ebből vita lett, mert a tulajdonos viszont az adózás miatti aggodalmai miatt egyáltalán nem akart aláírni semmi ilyesmit, végül is beláttam, hogy neki van több félnivalója, és hagytam az egészet – persze, akit én ismerek, és bérbe adja a lakását adózatlanul, az soha semmit nem ír alá – de úgy éreztem, rossz szájízzel jöttem el. Pedig nem cseszegetni akartam én, csak elvileg miután odaadtam a pénzt, akár másnap rám telefonálhatnak, hogy „Helló, mikor jössz fizetni?” „Hát már fizettem tegnap!” „Azt ki látta, bizonyítsd be.” Vagy én vagyok túl paranoid? Na mindegy, ilyen telefon azóta sem érkezett természetesen, remélem, a jövőben sem lesz efféle gond.

A dokinál hálistennek alig voltak – ritkaság – ő pedig rögtön kiírt azzal, hogy jövő hétfőn menjek vissza. Hála az égnek, hogy nem kell két nap múlva felkelnem az ágyból és visszamásznom betegen a rendelőbe!

Mire az orvoshoz értem, már nemcsak 38 fokos lázam volt és fájt a torkom, hanem hurutosan köhögtem, valamint az orrom is folyt. Annyira kész voltam, hogy az első gyógyszertárba befordultam a receptjeimmel, örülve, hogy végre tudok egészségpénztári kártyával fizetni és nem hiába volt az a sok saját befizetés. Amilyen az én formám, a kártyatermináljuk épp elromlott, szóval készpénzben fizethettem a kb. négyezer forintot a Cataflamra, antibiotikumra és köptetőre.

Ezután otthon feküdtem.

Nem volt kellemes a betegség eleinte. Az antibiotikumtól rögtön hasmenést kaptam és kétóránként jártam a vécére. A köptető csak egy-két órával később kezdett hatni, többnyire épp mikor elaludtam volna, tört rám a görcsös köhögés. Ha elszenderedtem, felébredtem arra, hogy folyik az orrom, vagy arra, hogy nem folyik, de eldugult, és nyitott szájjal lélegzem, amitől viszont a torkom fájt.

Fater kedden feljött és hozott egy bödön mézet, ami isteni volt. Mindennap főztem két lábos teát és megiszogattam citrommal és mézzel. Szerdára kezdett csökkenni a torokfájásom, csütörtökön már csak 37,5 volt a lázam. A köhögés és az orrfolyás továbbra is megmaradt, ahogy a hasmenés is.

Szerdán leszaladtam kajákat venni, és vettem egy doboz Normaflore-t, mert olvastam, hogy az antibiotikum szétcseszi a bélflórát, de ha nem olvastam volna is marhára idegesített a folytonos híg hasmenés. Őszintén szólva pénteken már sokkal jobban fájt a fenekem, mint a torkom. Szombatra megjavult a hasmenés is, bár nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönhető, mert egyidejűleg kezdtem szedni a Normaflore-t, inni a diólevél teát és felfüggeszteni Öcsém házi szilvalekvárjának evését.

Kb. szerdától értem el a betegségnek azt a stádiumát, amikor a szenvedés már kezd csökkenni, és az ember élvezi a hőemelkedéses, lábadozásos betegségszakaszt. Kellemes volt éjfélkor elaludni és kilenckor kelni, utána könnyű reggeli, megnézni az e-maileket, zuhany és vissza az ágyba egy jó könyvvel, illetve ha napközben valami kellemes volt a tévében, akkor azt megnézni. Aztán szunyókálás, ebéd – szerencsére az étvágyam is csökkent, betegség végére mínusz 1-2 kg – újra megnézni az e-maileket, vissza az ágyba, kellemes esti tévéfilmek, olvasgatás és szunya.

… Viszont egész nap itthon voltam, nem beszéltem senkivel – nem is tudtam volna, mert szó szerint nem volt hangom – és időnként szomorú lettem. Tulajdonképpen nagyon sirály a munkából hazajönni ebbe a kellemes albérletbe, ami remek helyen van és tök csöndes, semmi szomszéd nem hallatszik át, de egész nap a tök csöndes, üres lakásban lenni… néha nyomorultul éreztem magam. Betegség idején kellemesebb a régi családi lakásban, így éreztem legalábbis olykor. Úgyis csak fekszem és olvasok, és ha beteg vagyok, direkt jó érzés, hogy Fater a fal másik oldalán rádiót hallgat. Most nem volt körülöttem senki, mindenkivel csak mailen tartottam a kapcsolatot, olyan volt, mintha valami cellában lennék befalazva.

Ez az érzés csak ritkán tört rám, akkor is igyekeztem elűzni olvasgatással vagy filmekkel, de azért a hét végére, hét teljes magányban töltött nap után, éreztem, hogy depressziós vagyok. A nap is túl szépen sütött a betegségem alatt, és nekem folyton a régi családi nyaralások jutottak eszembe, Faterral és Öccsel Balaton, vagy az Őrség, vagy Öccsel és Sógornővel Erdély; sőt Öccsék háza és a kicsi családi kutya, és én ezen helyek egyikén sem vagyok, és az emberek közül senki sincs mellettem, hanem egyedül fekszem betegen egy albérletben.

… És mindezt ÉN éreztem, aki az ismerőseim közül a leginkább kedveli az egyedüllétet és rühelli a tömeget!! El se merem képzelni, egy átlagos ember mennyit szenvedhet egy hét beteg egyedülléttől.

Tudom, hogy a betegség részben a saját lelki bajaimra is reakció (túl azon, hogy nyilván valaki rám lehelhette a baktériumait valamelyik tömegben). Speciel most pont akkor kezdtem beteg lenni, mikor észrevettem, hogy a fürdőszobai bojler csöpög.

Ez talán gyerekes dolog, de kurvára aggaszt ez az ügy, már csak azért is, mert az sajnos nem javul meg egy erőteljes ütéstől, mint a mosógép. Szerelőt kell hívni, amit gyűlölök. A szerelő pénzbe kerül, amit nyilván kifizetek, de nyilván levonom majd a lakbérből a következő hónapban, de mi van, ha a tulajdonos szerint hülyeség csöpögés miatt szerelőt hívni, és vitatkoznom kell vele? Ha valamit utálok, az a konfliktus. De annyira lúd nem lehetek, hogy én magam fizessem a mások bojlerének javítását. De a bojlert nem hagyhatom mégsem így, mert – sajnos – utánaolvastam a neten, és vízköves lehet, vagy túlmelegedhet, sőt valamelyik oldal azzal is riogatott, hogy áramütést kaphatok tőle, ahogy a víz lecsöpög.

Ez utóbbit ugyan nem tudom, hogyan – a kádba csöpög – de azért nagyon rám jött a frász. Most itt vagyok egy számomra rémes dilemmában: ha nem hívok szerelőt, még nagyobb baj is lehet (jó, egyelőre semmi effélére utaló jel nincs, de én mindig aggódom), ha hívok, pénzbe kerül, és talán vitatkoznom kell miatta a tulajjal.

Ráadásul a szerelők is munkaidőben dolgoznak, akárcsak én, vagy szombat délelőtt, ami most munkanap lesz. Múlt héten hívhattam volna őket, de akkor meg betegen feküdtem, és a szerelőknél a lakásban már csak az rettenetesebb, ha szerelők vannak a lakásban, miközben beteg vagyok.

Szóval pont, amikor a bojler rákezdte, akkor lettem én beteg, két napra rá. Ez biztos, hogy pszichoszomatikus eredetű (is).

Fú, de hülyén nézett ki ez a pár bekezdés. De muszáj volt leírnom, ez egy napló, és momentán ez foglalkoztat.

Az az igazság, hogy még mindig nem hívtam szerelőt, pont az aggályaim miatt – mikor jönne? mennyibe fog kerülni? mielőtt nekilát szerelni, hívjam fel a tulajt, hogy áldását adja? vagy küldjem el a szerelőt, hívjam fel a tulajt, és ha áldását adja, hívjam vissza a szerelőt? de a szerelő nem fog hülyének nézni?

Aztán még más miatt is magam alatt vagyok, tegnap ugyanis beszéltem Évi nénivel. – Ez is tisztára véletlen volt: visszamentem a háziorvoshoz, és egyúttal anyámnak is kértem beutalót, ami viszont már ma kellett volna neki, és ő mondta ugyan, hogy majd beugrik a melóhelyre érte, de épp ezt elkerülendő, felrohantam vele tegnap este. Anyám épp akkor beszélt Évi nénivel telefonon, és nekem is átadta a kagylót röviden.

Alapvetően azért telefonáltunk neki, mert éppen ma van a 90. születésnapja. De már nagyon rossz bőrben van. Teljesen gyenge volt, szinte nyoma sem volt a régi önmagának, ami iszonyúan fájt, mert bár fizikailag elég ramaty volt szegény az utóbbi években, de szellemileg mindig friss volt, és fáradt sem volt. Most már feledékenynek is tűnt, és nagyon fáradtnak.

Iszonyú lelkifurdalásom van, mert nagyon rég nem voltam nála. Rendesen havonta egyszer szoktam menni, és a látogatások között írok egy hosszabb levelet, már csak azért is, hogy képben legyen. De most augusztusban voltam utoljára. Szeptemberben Fater miatt voltam kiborulva, októberben meg voltam fázva, novemberben talán Öcsém születésnapja volt stb. … mindig volt valami ok vagy ürügy; aztán meg lakást kezdtem keresni, elköltöztem, berendezkedtem, és már hirtelen rettentő sok hónap telj el az utolsó látogatás óta, egyszerűen féltem tőle, hogy mi lehet vele, és fel sem mertem hívni. Most nézem, az utolsó levelemet február 9-én írtam neki, amikor még meg sem találtam ezt a lakást. Pedig tisztára úgy rémlik, hogy a költözés után írtam neki még egy levelet, de nem.

Most fizikailag már egész jól vagyok, leszámítva a legyengülést meg némi köhögést, de lelkileg nagyon szarul érzem magam. Tegnap és ma bőgtem is. Gyötör az önsajnálat – szegény kicsi Macsika egyedül van –, lelkifurdalásom van Évi néni miatt, és aggódom a bojlerért.

A torokgyulladásra kapott antibiotikum okozta hasmenés teljesen elmúlt, viszont mostanra már nem fáj, hanem iszonyúan viszket a fenekem – ez van – és minél jobban vakarom, annál jobban viszket. Ilyen eddig csak kétszer fordult elő életemben, mindkétszer hüvelygomba esetén. Enyhe bőrgombát kaphattam a sok hasmenés és az antibiotikum miatt. Úgyhogy ma megint mentem a patikába és vettem gombaölő krémet, hogy a betegségre kapott gyógyszer mellékhatásaként jelentkező betegség is elmúljon végre teljesen. - Ez volt a humorfaktor...

Épp most jöttem ki valami brutális-rövid hétvégi betegségből. (Persze ezt kopogjuk le.) Azért különösen furcsa, mert most lázam is volt! Márpedig én olyan vagyok, mint a Lord: alacsony a vérnyomásom, és szinte sosincs lázam. Nálam a 37,2 már az, ami más embernél a 38.

Szombat reggel fejfájásos émelygéssel ébredtem és iszonyú gyenge voltam, konkrétan vissza kellett hullanom a párnáimra még háromszor-négyszer, és csak két óra múlva bírtam ténylegesen felkelni. Aztán a reggeli meg a kávé helyretett. Megnéztem egy-két filmecskét a tévében, aztán elmentem vásárolni, mert fogytán volt a gyümölcsöm.

Megkajáltam úgy öt óra felé azzal a szándékkal, hogy hétkor lemegyek futni. De hat óra körül egyszer csak elkezdett rázni a hideg. Nem kicsit, hanem nagyon. Megmértem a lázamat – micsoda mázli, hogy magammal hoztam a hőmérőt az albérletbe! – és láttam, hogy 37,3.

Ha csak hőemelkedésem lett volna, de a hideg nem ráz, talán még így is elindulok futni, de iszonyatosan fáztam, ráadásul a gyomrom is kavargott. Bebújtam az ágyba, és ott vacogtam. Az ablakot is becsuktam, noha kellemes kis tavaszi időjárás volt. A gyomromban a kaja mintha megrekedt és felduzzadt volna, holott csak egy halkonzervet ettem kenyérkével, de úgy éreztem, mintha egy felnőtt lovat bekajáltam volna.

A következő lázmérésnél már 38 fok voltam, egy óra múlva pedig 38,3. Kissé ideges kezdtem lenni, mert mind mondtam, szinte soha nem vagyok lázas. És ráadásul mitől?! Bár igaz, már péntek reggel is valahogy étvágytalan voltam, ami nemigen jellemző rám. Talán a csütörtöki koncerten valaki rám lehelte a vírusát.

Felmentem a netre alternatív lázcsillapítási tippekért, egyrészt mert az Algopyrinnel spórolnom kell, mert receptköteles és kevés van belőle, másrészt pedig mégiscsak egészségesebb, ha inkább nem gyógyszerrel gyógyulgatok.

A neten javasolták a hideg vizes borogatást felsőtestre, valamint hogy ne takarózzunk be melegen, még ha vacogunk is, mert láz esetén logikusan hűlni kell.

A szombat estét romantikusan az ágyban töltöttem, szenderegve és felriadva, vizes törölközőkkel a mellkasomon, és félóránként hőmérőzve. Egy ízben 38,8 fokot is mértem, és marha ideges lettem. Mi van, ha elérem a 40 fokot, és felbomlanak a sejtjeim?

Ráadásul – mint mindig, ha beteg vagyok – pont alkalmatlan az időpont, mivel hétfőn a dokim délutános, viszont hétfőn délután kell lakbért fizetnem, és előtte mindenképp be kell mennem a melóhelyre kinyomtatni az elszámolási papírt, amit a múlt hónapban is olyan szépen megírtam. És ha már bemegyek, fel kell köszönteni a főnököt is, akinek vasárnap van a születésnapja. Szóval ez megint egy olyan alkalom, amikor ugyan beteg az ember, de nem tárnyadhat le az ágyra, mert reggel munka, kora este lakbérfizetés, és csak azután fér bele a doki. Sőt Faterral is megbeszéltünk vasárnapra programot.

A tévében az Azkabani fogoly film ment, és elesettségemet jelzi, hogy nem kapcsoltam le, hanem bele-beleszunyókálva, de végignéztem. Így másodszorra nem is volt olyan nagyon rettenetes, de a könyvhöz, illetve az első két filmhez képest sokkal vackabb.

Inni is kellett volna, a folyadékbevitel miatt is, és mert szintén házi tipp a hűtésre az egy-két korty hideg ital. Állt is az ágyam mellett víz, de olyan telített volt a gyomrom, hogy ha vizet ittam, a hányinger tört rám. Ha pedig nem ittam, kiszáradt a szám és szarul voltam.

Az éjszaka is efféle dilemmákban telt: ha magasan feküdtem, jó volt a gyomromnak, de a párna nyomta a nyakamat. Ha laposan feküdtem, megfájdult a fejem és a gyomrom. Többször fölébredtem pisilni, ilyenkor lázat mértem, és az valóban lejjebb is ment egészen 38 fokra. Hát fantasztikus!

Minden felüléskor felkavarodott a gyomrom, és köhögtem is, talán a felszálló gyomorsav irritálta a torkomat. Legszívesebben fel sem ültem volna, de akkor viszont nem tudtam volna vizet inni.

Reggel hatkor magamtól ébredtem. Ez a szörnyű állapotomat jelzi: hatkor, magamtól! Gondoltam rá, hogy lemondom a vasárnapi programot Faterral, de lusta voltam sms-t írni. Kitakaróztam, betakaróztam, feküdtem jobbra, balra, a paplan tetejére – hogy hűljek –, mértem a lázamat. Visszaaludtam egyszer a paplanom tetején jobb oldalon feküdve egy órát, aztán a paplan tetején bal oldalon feküdve egy másik órát.

Végül aztán tíz óra körül egy leheletnyit erősebbnek éreztem magam. Olvasni nem bírtam, de hogy ne a saját nyomorult állapotomon rágódjak – ragyogó napsütés odakint, én pedig lázasan, csöpögő bojlerrel, vacak gyomorral az ágyban – ezért bekapcsoltam a tévét, és a Men in Black 2. ment. Ez egész jól elterelte a figyelmemet. Kezdtem arra gondolni, talán jót is tenne nekem egy hülye amcsi vígjáték, amit Faterral készülünk nézni.

Valahogy kezdett visszatérni belém az élet. A lázam már csak 37,3 volt – na, csoda történt – és leerőltettem egy-két gerezd narancsot. Az képtelenségnek látszott, hogy konkrét ételt egyek, annyira tömöttnek éreztem a gyomromat. De azért egy zöld teát és tejeskávét összedobtam és kibontottam egy mozzarellát, aminek a felét sikerült is leerőltetni – kenyér nélkül –, és a reggeli végére már majdnem annyira fittnek éreztem magam, mint egy átlagos hétköznap reggelen: vagyis olyannak, mint a mosott szar, de legalább nem annyira döglődő nyomorultnak, mint múlt este és éjszaka.

Reggelit követően már 36,8 volt a hőm. Most itt ülök, még mindig pizsamában, holott éppen dél van, és azon tűnődöm, ez mi a franc lehetett: valami rövid, heveny vírus, vagy begyulladt talán a mandulám – habár annyira nem fájt – vagy egyszerűen csak vannak ilyen egynapos lázak? Mármint remélem persze, hogy ennyiben maradtunk és két óra múlva el tudok indulni a moziba, este pedig nem fog rám törni ez a maláriaszerű hidegrázás, mint tegnap. 

Nézegetem itt az édes kis családi kutya fotóját a számítógépem háttérképén. Salátácska 54 kiló (annyi, mint én), a kora emberre átszámítva kb. annyi, amennyi én vagyok. Azonban ő karcsú, izmos és ránctalan, ellentétben velem.

Hogy csinálja a dög?? Nem jár kocogni esténként – se a Szigetre, se máshová –, nem csinál reggel fekvőtámaszt és jógagyakorlatot, nem masszírozza a narancsbőrét szűzteás cellulitiszkrémmel, és mégsincs narancsbőre. A haját nem festi, de nincs ősz szőrszála sem. Nem fürdik mindennap, sőt minden héten sem, ennek ellenére a szőre gyönyörűen csillog és a tekintete értelmes.

Ne beszéljünk az én tekintetemről, pláne reggelente. Én ugyan megfürdök reggel hétkor, de délután hatkor már jobb nem megszagolni engem, az alakom meg csak akkor lesz úgy-ahogy elviselhető, ha párhetes diétát lenyomtam, és heti háromszor futok.

Szerintem én csinálom rosszul. Feltérképezem Saláta szokásait, és azokat fogom követni. Például nem fogom bámulni a számítógépet, akkor nekem is ilyen kerek barna csokoládészemeim lesznek. Nem járok sportolni sem, hanem csak le-föl sétálok a lakásban, és ha rám jön az álmosság, egyszerűen lefekszem ott, ahol vagyok, és bealszom. Semmi édesség vagy kifli, ehelyett minden este megeszem egy marék nyers csirkelábat.

Nem fogom sminkelni magam, sem fürdeni, pár hét után úgyis átáll öntisztulásra a kültakaróm, ahogy Salátának. Egy mozdulatot sem fogok edzeni, és mégis olyan izmaim lesznek, hogy a postás megijed majd tőlem. Persze fogat sem mosok, mégsem lesz egy rossz fogam sem, hanem puszta foggal elharapom a velőscsontot.

Talán még vitaminokat sem kéne szednem, amint átálltam kutya üzemmódra, majd a szervezetem magamtól előállítja azokat, és egy csomó pénzt is megspórolok :-)

Mikor beköltöztem az albérletbe, rögtön függönymosással indítottunk, és megnyugodva láttam, hogy a mosógép jó. Persze nem én üzemeltem be, hanem Sógornő, mert ő ért az ilyen bonyolult gépezetekhez.

Utána vidáman mostam egy-két hétig a cuccaimat. Szeretek mosni: van abban valami roppant kellemes, hogy bedobom a piszkos ruhákat, megnyomok egy gombot, aztán egy óra múlva kiveszem a tisztát és kiteregetem :-)

Aztán pont a lakásavató buli előtti estén a mosógép egyszer csak nem akart működni. Morgott valamit, de nem csinált semmi érdemit. A lakásavató bulin, mint hozzáértőt, megint csak sógornőmet állítottuk rá a témára: akkor csodák csodája, a mosógép azonnal mosott!

Felmerült bennem, hogy tulajdonképpen a sógornőmet akarja a gép, mintha Saláta kutya lelke költözött volna bele, és el kellene kérnem egy hajtincsét, hogy a gép tetejére helyezzem, valahányszor mosok.

Ezután még egyszer simán működött, de a következő alkalommal viszont csak halkan morgott, és semmit nem csinált. Ki-be kapcsoltam, kinyitottam, becsuktam, a csapot tekergettem, de semmit. Otthagytam teli ruhával, másnap este megint bekapcsoltam, akkor simán ment.

Következő hétvégén megint csak halkan morgolászott, de akkor már nem csináltam vele semmit, hanem egyszerűen úgy hagytam, és nekiálltam főzni. Félóra morgolódás után egyszer csak hallom, hogy forog a dob, szívja a vizet és szépen mos!

Komolyan kezdtem nem érteni ezt a gépet.

A következő alkalommal viszont már semmit nem tett, húsz perc morgás után lekapcsolta magát. Újraindítottam, mindent leellenőrizve előtte, de megint kikapcsolt húsz perc dünnyögés után.

Teljesen kétségbeestem. Tönkrement a mosógép, most mit csinálok? Újra nincs pénzem, szerelőre sem biztos, hogy van – egyáltalán mennyibe kerül egy mosógépszerelő? És hogyhogy először működött, és csak pár hét után kezdett sztrájkolni?

Barbi megnyugtatott, hogy szerinte a mosógépszerelés a tulajdonos költségére megy. Ettől azonban nem nyugodtam meg, hanem még nyugtalanabb lettem: mi van, ha megvádolnak, hogy én tettem tönkre a mosógépüket? Vagy mi van, ha egyszerűen nem fizetik ki a javítást? Lelki szemeim előtt láttam a jelenetet, amelyben veszekedünk és egymást vádoljuk a mosógép hibája miatt. Mi van, ha felmondják a bérleti szerződést?? „Tönkretetted a mosógépemet, takarodj a lakásomból!”

Én szeretek itt lakni! Nagyon jól érzem itt magam, akkor inkább kézzel mosok, minthogy a mosógép miatt kiűzzenek az albérletemből!

Az egész munkanapom ilyen borús gondolatok között telt, de azért munka után minden mindegy alapon bekapcsoltam a gépet – persze hogy épp mosás lett volna esedékes, mikor előző este besztrájkolt – és a mosógép, mint aki eddig csak szimulált, csont nélkül elindult.

Ennek a mosógépnek lelke van. Ez direkt azt akarja, hogy 1. a sógornőm nyúljon hozzá, vagy 2. én legyek teljesen kétségbeesve miatta, és csakis ekkor hajlandó működni.

Hó vége volt, nem volt pénzem szerelőre – se idegem az esetleges konfliktushoz mosógépügyben a tulajdonossal –, így átálltam a kézi mosásra. Elég fárasztó volt. Jó, tudom, nagyanyáink csakis kézzel mostak, de akkor is…. A legrosszabb az volt, hogy hiába csavartam ki kézzel tiszta erőből a ruhákat, azok marha vizesek maradtak és egész éjjel csak csepegtek a parkettára.

Egyszer egy hirtelen ötlet hatására valamelyik kézimosás után bepakoltam a vizes cumókat a gépbe, és elindítottam a centrifugálást. És működött!! Örömömben rögtön utána bepakoltam egy adag új mosást, és az is elindult!

Két alkalommal sikerült oly módon mosnom, hogy először kicentrifugáztam a kézzel kimosott ruháimat, majd egy második adaggal már mint mosógép is elindult a nyavalyás. Azonban ennek is vége szakadt, és az utóbbi két hétben már csakis centrifugálni volt hajlandó.

Én még ezzel is kiegyeztem volna, hisz gumikesztyűben kézzel kis női ruhákat mosni nem egy nagy kunszt, ha utána centrifugál a gép, és nem nekem kell erővel facsarnom a ruhákat. Na de előbb-utóbb ágyneműt kell mosnom. Fürdőlepedőt. Azért ez így nem fog menni.

A mosógép hetekig a tudatom hátuljában volt, mint valami csomó, amit az ember a mellében érez, de nem mer elmenni vele orvoshoz, mert tudja, hogy csak baj lehet vele. Irigykedtem a szomszédra, mikor mosni hallottam – nagyon jó a falak szigetelése, de a szellőzőn keresztül áthallom a mosást – és egyáltalán mindenkit, akinek működő mosógépe van.

Barbinak elpanaszoltam, hogy kénytelen vagyok kézzel mosni – mire megvigasztalt, hogy egyszer neki annyira nem volt pénze szerelőt hívni, hogy egy álló évig kézzel mosott!! Ezt bírom Barbiban. Ha valami nyomorommal fordulok hozzá, mindig megnyugtat, hogy ő is volt efféle pácban, és rendszerint nagyobban, mint most én.

… Aztán valamelyik nap hazafelé jövet bevillant, hogy teljesen hülye vagyok! Hiszen nem is biztos, hogy valami nagy baja van a gépnek! Lehet, hogy csak egy csavart kell kicserélni, vagy valami pofonegyszerű dolgot csinálni vele, ami ötperces munka lesz a szerelőnek, kétezer forintért. Én meg rögtön eldöntöttem, hogy a gép megdöglött és élet-halálra meg kell vívnom miatta a lakástulajdonossal!

Ez a gondolat teljesen felvidított. Miért is gondolok én mindig a legrosszabbra? (Mert ha nem, „az már nem én lennék” :-D)

Eldöntöttem, hogy kihívok egy mosógépszerelőt, legalább vessen rá egy pillantást.

Ez már önmagában sem kis dolog, mert utálok telefonálni, főleg idegeneknek, főleg rossz dolgok kapcsán. Tiszta ideg voltam telefonálás előtt, pont mint amikor albérletet kerestem.

Aztán elmúlt a félelmem és inkább bosszús lettem, mert az általam kigyűjtött öt mosógépszerelő egyikét sem lehetett elérni! (Igen, az albérletkereséskor ugyanez volt! :-)

Akkor végre az egyik ember mégiscsak felvette, elmeséltem neki a gép dolgát, ő meg felírta a címemet, csak sajnos a legvégén derült ki, hogy mikorra én hazaérek a munkából, az már neki túl késő.

Káromkodva téptem össze az ember prospektusát – hát miért nem írja ki a honlapjára, hogy este nem dolgozik?? Csak nyugdíjasok vannak a városban? – amikor megcsörrent a mobilom. Az egyik, korábban megcsörgetett mosógépszerelő visszahívott!  

Elpanaszoltam a bajomat, hogy a mosógép hol működik, hol nem, és centrifugázni hajlandó, de mosni nem, bár volt már, hogy húsz perc erőlködés után nekikezdett mégiscsak.

- Hát persze – mondta az ember -, mert addigra a víznyomás áttörte a vízkövet!

Hogy mi?

Hát kiderült, hogy szerinte a mosógép bevezető csöve lehet vízköves, ezért csavarjam le mind a csap, mind a mosógép felőli végét, és üssek rá egy jó nagyot egy csavarhúzó nyelével a mosógép lyukára, mivel akkor majd elmozdul a vízkő, és ismét szabadon járhat a víz. Ha ugyanis forog a dob, akkor nincs baj a géppel, szerinte a vízkő a baj, ami nem is igényel szerelőt.

Te jó isten! Előttem meg lepergett az életem a mosógép miatti stressztől!!

Majdhogynem könnyek között hálálkodtam a szerelőnek, aki kifejezetten nevetett, de megállapodtunk, hogy ha mégsem boldogulnék, akkor szombat délelőtt kijön (mert hét közben ő sem dolgozik 17.00 után).

… Azért ez milyen remek dolog, hogy a szerelő tanácsot ad egy ilyen lúzernek, mikor kijöhetne hozzám és legombolhatna rólam x ezer forintot, és most tulajdonképpen a saját érdeke ellen beszélt. De persze nyilvánvaló, hogy ezek után majd őt fogom hívni, ha a jövőben baj lesz a géppel. De ennek ellenére nagyon meghatott.

Ezek után húztam a fürdőszobába, birkózni a vízbevezető csővel, aminek nem volt egyszerű lecsavarni a tömítését, mivel rohadt erősen meg volt szorítva, nekem meg nincs ekkora fogóm. Végül sikerült puszta kézzel kicsavarnom a csap felőli végét – nagyjából tiszta volt –, aztán a mosógép felőli végét – ezt marha nehéz volt, mert itt nem egyenes, hanem hajlított a cső –, aztán jó erősen rávágtam a csavarhúzó nyelével a mosógép vízbevezető nyílására. Izgatottan újra összeszereltem mindent, de nem akart működni. Ekkor újra szétszereltem az egész miskulanciát – komolyan, szkandereznem kéne, olyan erős kezem lesz –, és még erősebben rávágtam az eszközzel a bevezető nyílásra. („Kognitív rekalibráció. Jó erősen fejbe vertelek” – ld. Bosszúállók :-)

Helyreállítottam az eredeti állapotokat és benyomtam az entert, és ekkor esküszöm, hallottam a víz szörcsögését a mosógép seggében! Ám eszembe jutott, hogy este nyolc elmúlt, és nem lenne szerencsés lefuttatni egy mosást a zaj miatt, így lekapcsoltam az egészet, hogy majd másnap.

Ez a másnap ma van. Munkából hazaérve megetettem a gépet a sötét ruháimmal, rá a mosószert. A gép először a szokott módon morgott, de közben tisztán hallottam a víz kotyogását is. Egy örökkévalóságig szívta be a vizet, aztán szép normális módon forogni kezdett a dob és ment a mosás, mint az álom.

Most marha boldog vagyok. Barbi tanácsát követve – amit azért a neten is lecsekkoltam – lefuttattam egy ecetes üres mosást is, miután a sötéteket kiteregettem. Ecetszag van, már amennyire érzem, de az ecetes mosást is simán vitte a gép, és már ez is csúcs!

Istenem, mennyire remek lenne, ha szép rendesen működne megint a mosógép! Az ember csak ilyenkor látja be, hogy mennyire fontos ez vagy az a háztartásunkban, amikor ideiglenesen meg van fosztva tőle. Például azóta becsülöm komolyan a gázt és a meleg vizet, amióta két éve két hónapig nem volt gázunk, és jéghideg vízzel kellett fürdenünk.

A mosógép esete egyúttal azt is példázza, hogy nem szabad rögtön negatívan hozzáállni és a legrosszabbra gondolni, hanem számításba kell venni, hogy valami egészen egyszerű tennivaló a dolog kulcsa, vagy ha nem, akkor olcsón megcsinálja valami hozzáértő; és nem kell azonnal 25.000 Ft.-os szerelési díjakat és új mosógép vásárlását vizualizálni. (A „mosógép” szabadon behelyettesíthető bármely problémára.)

Szem előtt fogom tartani ezt az esetet a jövőben, és ha elővesz a kétségbeesés vagy a borúlátás, majd azt mondogatom magamban: mosógép!

(Csak el ne kiabáljam. Bár ez a mondat is negatív hozzáállás :-)

Március végén el kellett tűnődnöm rajta, vajon hova a fenébe tűnt el a pénzem? Egész hónapban direkt igyekeztem takarékosan élni, amit az is segített, hogy a március havi lakbért már a lakás birtokba vételekor előre átadtam.

Hó végén maradt azért pénz a számlámon – hála a jó égnek, már jó ideje nem mentem le mínuszba, ami régebben rendszeres volt – sőt készpénzem is maradt valamennyi, nem kellett száraz kenyérhéjon tengődnöm, de akkor is kevesebb ez a pénz, mint amennyire számítottam. Úgy gondoltam előzetesen, hogy mivel a lakbérfizetést megúszom, március végére szép kis összegnyi suskám marad, ehhez képest…

Hát akkor lássuk, mire költöttem. (Ez egyúttal betekintés esetleges, családos kívülálló olvasóknak, hogy „milyen mesés aranyéletük van az egyedülállóknak, akiknek csak a buli az életük” :-)

1. A beköltözés napján azonnal lementünk a sarki áruházba Öccsel és Sógornővel, és vettünk tisztítószereket, mosószert és némi kaját, összesen vagy 10.000.- Ft-ért. Ez persze sok, de nem fog elfogyni két hét alatt; azonban mégiscsak pénzért kellett megvenni.

2. Anyám szülinapja egy héttel ezután. Tárgyi ajándékot ugyan ez évben nem kapott, ’csak’ készpénzt („vegyél magadnak valami szépet”), de a készpénz értelemszerűen szintén a pénzkiadás kategória. Ezenkívül meghívtam moziba (2 x 1.540.- Ft), ittunk kávét (jó, ez nem tétel), és vettem tortaszeleteket két különböző cukrászdában – egyik a Szamos volt – persze nemcsak neki, hanem Faternak is (3 x 2 x kb. 400.- Ft)

3. Nagybevásárlás IKEÁ-ban és Auchanban. Szárító kellett, szennyestartó, fürdőszobai szemetes, fürdőszobaszőnyeg, valamint alapvető kaják a háztartásba. Összesen ez is tízezer körül volt. Ja, és a márciusi VOX is ekkor jelent meg.

4. Lakásavató bulira kaják. Igaz, hogy csak sajtsalátát csaptam össze, szendvicseket és cukrászdai süteményt, de pénzben nézve ez sem jött ingyen: ötféle sajt, kefír, zöldségek, kenőmájas, kenyér a főételekhez. És a sütik: ha egy szelet zserbó háromszáz forint, akkor három szelet zserbó bizony kilencszáz. Plusz a diabetikus süti Faternak.

5. Közös költség és villanyszámla. Lakbért ugyan nem fizettem most, de rezsit igen, ez volt összesen úgy 16.000.- Ft.

6. Jatt a szerelőnek, aki bekötötte a kábeltévét és az internetet.

7. Zsuzsi kolléganőnk születésnapjára a Napos oldal DVD-n (a csokit és a szappant Barbi fizette).

8. Magamnak a Thor – Sötét világ DVD, amit ugyan neten rendeltem meg, de mivel új megjelenés, így is 3.090.- Ft. Viszont hogyan is lehetnék meg anélkül? :-)

9. Bridget Jones naplója 3., mert anélkül hogyan is lehetnék meg? Teljes áron négyezer forintnál is drágább, neten rendelve „csak” 3.500.- volt.

10. A lélek legsötétje, mert arról igen jókat hallottam, és mert imádom a thrillereket, és mert neten rendelve csak 2.900.- volt. És tényleg jó könyv.

11. Tampon, nappali betét és éjszakai betét – megdöbbenésemre ez a tétel is vagy 2.800.- Ft. Ráadásul a hó végén! Érzékenyen érintett.

13. Az otthoni szemüvegem rugója eltört, és a szárral együtt ki kellett cserélni: 4.000.- Ft. (Azóta nem olyan kényelmes, mint előtte volt. És még fizettem is ezért :-(

14. Telefonszámla: 3.000 Ft-nál is több, rám nem jellemző módon, de ez a február havi volt, amikor lakásügyben sokat kellett telefonálgatnom.

15. Kis magassarkú bokacsizma, mert az előző hét év hordás után tönkrement, és mégsem járhatok csakis bakancsban a munkahelyre: 5.000.- Ft.

Nem soroltam fel a kajavásárlásokat és a mozikat, mert ezek alapvető létszükségleti cikkek, és minden hónapban kellenek majd. De a fent felsoroltak is kábé hetven rugót tesznek ki! :-(

Jó, levonhatom belőle a telefonszámlát meg a rezsit, mert azok szintén minden hónapban lesznek majd, akkor „csak” 51.000.- Ft-ot költöttem olyasmikre, amik nem életfontosságúak, de mégiscsak kellettek. Ez majdnem a havi lakbér összege, amit „megspóroltam” márciusban.

Ez igazságtalanság. Pedig nem is vettem semmi hülyeséget, mint például Trónok harca 2. évad DVD-n, vagy Szamos trüffelből egy maréknyi, vagy „megláttam egy csini blúzt és megvettem”. És még csak nem is dohányzom!

Ezek után komolyan meg tudom érteni azokat az egyetemista lányokat meg háziasszonyokat, akik a bevétel kiegészítése céljából hobbiprostituáltnak állnak. Bárcsak nekem is lenne gyomrom az efféléhez. Vagy legalább lenne egy titkos jóakaróm, aki minden hónapban utal a számlámra egy tetemesebb összeget :-D