a hallgatag macska naplója

Halálosan idegesít, hogy újabban megint túl gyorsan zsírosodik a hajam. A négynaponkénti hajmosásról már vissza kellett állnom a három napira, és már így is alig vállalható a harmadik napon. Holott váltogatom a samponokat, és szilikonost már egyáltalán nem használok, sem balzsamot. Sajnos pont a Lush szilárd samponjától volt sajátságos módon a legrémesebb a haj, de nem mintha rossz sampon lenne, hanem úgy szárította a hajamat, hogy az erre védekezésül extrán bezsírosodott.

Persze sima egyenes hajam van, ami rendes körülmények között sem tud túl sokáig frissen mosottnak hatni. Nem értem, miért akarják egyes emberek direkt kivasalni a hajukat!

Átváltottam egy Alverde olívás-hennás samponra, azzal egy picit jobb lett a helyzet, de a harmadik napon már így is rémes. Tudom, hogy belsőleg kéne egészséges kajákat enni meg édességet elhagyni, de hát gyerekkoromban hetente egyszer mostunk hajat, akkor is WU2-vel, és kilószámra zabáltuk a csokit, vitamint viszont csak betegség esetén ettünk, a hajam ennek ellenére kimondottan csodálatos volt.

…Annyira kétségbeestem, hogy egy szédült pillanatomban, vettem is egy literes flakon WU2-t! – Ha a hajamon nem javít, padlómosásra is jó állítólag.

Utánaolvasgattam, és több helyen írták, hogy a Lush vagy Manna-féle szilárd samponok után savasöblítést kell(ene, hehe) alkalmazni, tehát ecetes vagy citromos vízzel öblíteni. Ezt eddig átugrottam, különben sincs itthon ilyesmi.

Most hétvégén viszont Öcséméknél tartózkodtam, ahol sógornőmnek is elsírtam a hajügyi bánatomat. Ő ajánlotta az ecetes öblítést, és adott is mintát egy full natúr samponból.

Ezt ki is próbáltam április 1-jén este, miután már behívtak véradásra, hogy oda mégse menjek ocsmány hajjal. Két nappal azelőtt festettem, és már kezdett rusnyán kinézni. Rendes körülmények között reggel szoktam hajat mosni, de most nem akartam még korábban kelni, mint az egyébként is túl hajnali véradás miatt muszáj volt. Ezért már előző este megmostam Alverdével és leöblítettem ecetes vízzel – életemben először vettem ecetet, mert mi a fenének kéne nekem, a hajmosáson kívül? – aztán megmostam a biosamponnal, azt is leöblítettem az ecetes vasszerrel, majd tisztával is, és elégedetten lefeküdtem.

Én nem tudom, mitől, a stressz vagy a szokatlan sampon miatt, vagy mert nem öblítettem ki elég alaposan, de már másnap reggel, a véradóágyon fekve éreztem, hogy csimbókokba összetapad a frufrum (amit növesztek, de még frufru az sajnos). A munkahelyi tükörben már úgy festettem, mint aki szaunázott – és ekkor még 24 óra sem telt el a hajmosást követően!!

Szóval a véradás napján kínomban, érthető módon, a munka mellett megnyitott másik  ablakban hajzsírosodásra való természetes csodaszereket nézegettem, és ott találtam a tojássampont. Ez marha egyszerűnek tűnt, a kommentek pedig pozitívak voltak, ezért úgy gondoltam, kipróbálom délután, amennyiben ébren leszek.

Mivel délutánra az álmosságom elmúlt, a mosógép pedig makacskodott, elkeseredésemben nekiugrottam tojással hajat mosni. Ezt el sem hiszem, hogy leírtam…

Szóval a tojássampon alapvetően ennyiből áll: két tojás, egy nagy citrom leve, és esetemben (zsíros haj) pár csepp teafa illóolaj.

Citromom nem volt itthon, csak mandarin; teafa olaj sem, csak levendula, így a sampon kicsit fapados lett, de így is elfogadható. Az elkészítés előtti  utolsó pillanatban láttam egy megjegyzést, miszerint először a sárgájával, aztán a fehérjével mossuk a hajat. Fogtam két tálkát, felütöttem a tojásokat – életemben először választottam ketté sárgáját és fehérjét – kettévágtam a mandarint, és belefacsartam a levét a két tálkába. Aztán belecsöpögtettem a levendulaolajat, és összekevertem a trutymót. Nagyon undorító lett…

Közben olykor oldalba rúgtam a mosógépet.

A használati utasítást követve felvittem a száraz hajamra először a tojássárgájás trutymót, mosdókagyló fölé hajolva, mert híg az egész, és ha visszafolyik, azt újra fel lehet kenni. Rémes a hajam különben, most már olyan hosszú, hogy nem férek rendesen a hajtövekhez, mert mindig az arcomba zúdul egy adag hajvég. De azért úgy-ahogy sikerült rátennem a tojást a hajamra – csak anyám meg ne hallja ezt –, belemasszíroztam, úgy hagytam pár percig és leöblítettem. Aztán ugyanezt a másik tálkával, amiben a tojásfehérje tartózkodott.

A recept szerint elég sima vízzel kimosni, így ezt tettem, baromi alaposan zuhanyoztam a hajat tíz percig. Aztán egész este magától száradt, amíg vártam a mosógépre.

Még nem számolhatok be róla, hogy hosszabb távon hasznos-e a zsírosodásra, mert csak tegnap este használtam először. De míg a kedd esti hajmosást követően szerda délre már rémes volt, a szerda esti tojásos hajmosást követően most, csütörtök este még egész jól tartja magát, úgy-ahogy normális esése van és szép fényes. Persze ez még nem sok idő, majd holnap derül ki, hogy összeesik-e egyik percről a másikra, vagy szép fokozatosan – lehetőleg lassan – zsírosodik be. A frufrumat kell figyelnem, ott kezdődik mindig a csapzottság…

Bevallom, hogy a csütörtöki munkanap egy részében is természetes hajmosótippeket gyűjtöttem a netről, kihasználva, hogy immár a harmadik főnöktelen, csöndes napunkat töltjük. Ebédszünetben vettem igazi citromot, igazi teafaolajat, mert az eredeti tojássampon-receptben ezek szerepeltek, továbbá vettem még citromolajat és ylang-ylangot is, mert azokat is ajánlják.

Hazafelé pedig beugrottam még a város egyik legpöpecebb bioboltjába, bár ide már nem csak a haj végett, hanem mert igen jó kis gyógynövényes cikkekbe futottam bele újabban, és két-háromszáz forintokért csodatevő teákat venni igazán jó befektetés.

Most majd felváltva akarok „rendes” samponnal és tojással hajat mosni. Mondjuk a tojás nem olcsó, de ha tényleg beválik, megéri egy ideig a befektetést. Nyilván életem végéig nem csinálom. De most, hogy van citromom és teafaolajam, valószínűleg még jobb lesz az eredmény.

Sőt, szódabikarbónás tippet is olvastam, miszerint az is jó a zsíros hajra, vagy csak úgy egyáltalán a hajra. Azt is vettem tehát, mert nem egy tétel, és mert a gyomromnak is jó lehet. Valamint a diólevél-teát is ajánlgatták, zsíros hajra is, meg hajnövesztőnek is. Komolyan, annyi gyógynövényt és receptet olvastam az utóbbi napokban, mintha bájitaltan-vizsgára készülnék :-)

Remélem, beválnak. Most főleg a hajam izgat – én is igazi H. P. vagyok, csak mást takar a rövidítés –, majd beszámolok, ha valami érdekes hatást tapasztalok.

Frissítés: három nap elteltével megállapíthatom, a tojássamponos hajmosás nagyjából bevált. Szerda este megmosva a csütörtököt igen jól bírta, pénteken még egész elviselhető volt, ma szombaton pedig már tipikusan „harmadik napos” csatakos lett a haj, bár mivel a lakást nem hagytam el, nagy gond nem volt belőle. Szóval kellemes meglepetés lett, bevallom, hogy rosszabbra számítottam :-) Három napig kihúzni egy tojással megmosott hajjal!! :-)

Sikerült időben ébrednem a rendkívüli véradás napján, sőt a reggelit és a fürdést is lezavartam. Mivel a hívás váratlanul ért, nem tudtam olyan jól felkészülni, mint más véradások előtt szoktam. Csak a vastablettát szedtem be, tejeskávét és zöld teát ittam, mint minden reggel, és még indulás előtt egy fekete teát is betoltam, mert abban is koffein van, és az is folyadék, ami emeli a vérnyomást.

Ennek ellenére az orvosi vizsgálaton a doktornő fejcsóválva közölte, hogy nagyon alacsony a vérnyomásom. Valóban, 96/56 volt. Na de ekkor már túl voltam egy tejeskávén, egy zöld és egy fekete teán, valamint a magammal hozott kólát is iszogattam!! Hát mit csináljak még? Kérem, én bagoly típus vagyok, reggel nem működöm, legközelebb tessék engem délutánra behívni… Aztán még egyszer megmérte a vérnyomást, akkor már 110/valamennyi volt, erre már megnyugodott. Én is.

Majd következett a szokásos párbeszéd:

- Hány kiló?

- Ötvenöt – hazudtam. (51,4)

- Nincs probléma a szívével?

- Nincs – hazudtam. (Mitralis prolapsus, de hát az majd’ mindenkinek van, különben sincs semmi tünetem...)

- Szerencsére a hemoglobinja rendben van. (Ja, a vastabletta miatt.)

Teljesen simán zajlott a véradás, egyébként ez volt a 30. A szokásos ostoba reggeli arcomat viseltem, így aggódva néztek a nővérkék, és én is bizonytalan voltam kissé, mert ennyire korán még soha nem adtam vért – de nem történt semmi baj, épségben kijutottam. Sőt egy megállót még gyalogoltam is, mert a villamos a pofám előtt ment el.

Úgy döntöttem, a hajnali hősiesség örömére egy darabon négyes metróval megyek a Körtértől. Semmi okom a sietségre, munkába megyek ;-)

A körtéren kissé nehezen találtam meg a lejáratot. Utólag rájöttem, hogy mind a tizenöt lejárat ugyanabba az aluljáró-komplexumba vezet. Na de ezt előre nem tudhattam. Mikor végre lejutottam, szinte rögtön jött a metró – ugyanolyan, mint újabban a kettes metró – mentem két megállót, aztán a Kálvinon ki. Marha rossz a helykihasználása annak az állomásnak, óriási üres terek vannak, valahogy zavaró volt az egész. De ez végül is lényegtelen, hisz csak tapasztalatszerzés és kíváncsiság miatt mentem arra.

A munkanap nem telt könnyen, bár nem voltak ott a főnökék – ma sem, hála a jóságos istennek! – viszont marha álmos voltam az abnormálisan korai kelés meg a véradás miatt. El is döntöttem, hogy délután nem csinálok semmit, hazamegyek és azonnal lefekszem.

Szokás szerint ebből nem lett semmi. Mindig délutánra térek magamhoz – bagoly típus vagyok, mint az köztudott – így hazaérve felélénkülök, teszek-veszek, vagy ha nem, akkor az olvasással és a netezéssel telik el az idő.

Most speciel beraktam egy mosást, reménykedve, hogy talán elindul a mosógép. Nem indult el, holott kicsavartam a szűrőt, és vagy nyolcszor újraindítottam a gépet. Ekkor kivettem a ruhákat – könnyű kis fehérneműk voltak csak –, kézzel kimostam és kiöblítettem őket, aztán visszatettem a gépbe, hogy hátha legalább a centrifuga működik! Az valóban működött, majdnem szárazon vettem ki a cuccokat és kiteregettem őket.

De vérszemet kaptam, és bepakoltam a gépbe a sötét mosnivalókat is, köztük a hétvégi kertészkedésben bepiszkolódott fekete cuccaimat. Hátha most, hogy már bemelegített, mosni is tud a gép. Bekapcsoltam tehát megint, és ekkor olyan könnyedén indult el, mintha nem szenvedtem volna vele egy órát előzőleg.

Érdekes ez a gép, az esetek ötven százalékában nem akar megindulni, de ha elpanaszolom ezt valakinek, vagy megmutatom egy másik embernek, abban a pillanatban mos, mint az álom. Tényleg nem tudom, mitől lehet.

Előzőleg felváltva próbálgattam a 32 perces rövid programot, meg a sima mosást, és most éppen a sima mosáson állt, ami rendes körülmények között másfél órát jelent. Este hétkor kezdte mosni a sötéteket, de még kilenckor sem tartott a centrifugálásnál. Én hajat mostam tojássamponnal, lezuhanyoztam, átöltöztem pizsamába, kortyolgatni kezdtem a véradás utáni jól megérdemelt söröcskémet.

Ekkorra már tényleg elfáradtam, de nem mehettem aludni, amíg a gép nem végzett, hisz ki kell teregetni a rongyokat. Végül majdnem tíz óra lett, mire a rohadék kimosta az összes cuccomat. Kiaggattam őket, és eldőltem, mint a rohadt nád.

Kellemesen kezdődött az április: rögtön elsején megérkezett a fizetés, ahogy ezt még itthon, reggel lecsekkoltam a neten. A főnökhelyettes Rozi is szabin volt, ami még szebbé tette a napot.

Fél nyolckor szokás szerint kábán bandukoltam a metró felé, a mozgólépcsőnél felmutattam a bérletet az ott sorakozó nyolc kallernek…. Aztán már csak a mozgólépcsőn állva villant belém, hogy elfelejtettem kicserélni a bérletszelvényt!! Lazán a márciusi bérletet mutattam fel április 1-jén, mert a beállított emlékeztetőt kinyomtam este, majd megfeledkeztem a dologról.

A nyolc kaller pedig nem vette észre, holott a két bérletszelvénynek még a színe is más :-D Ezek is minek vannak?

A metrón végig a frász tört, mert ha kifelé is ellenőriznek, tuti lebukom, márpedig nem akarok az Akácfa utcába járni és ki tudja, hány ezrest fizetni bérletbemutatás díjként, amikor december 30-án 103.000 Ft-ért igenis megvettem az éves bérletemet. Isteni szerencsém volt, mert nem ellenőriztek kifelé. Viszont eldöntöttem, hogy munka után gyalog megyek haza, mert a BKV-nak egy vonaljegy árát sem fizetem ki pluszban.

Rozi szabadsága miatt nyugodt légkörben telt a délelőtt, fél egykor pedig a főnök is elhúzta a bélését. Én kimentem kajáért, mivel Barbival már korábban megállapodtunk, hogy ha megjött a fizetés, és nincs a két főnökféle sem, Burger Kinges chilis sajtgolyókat fogunk enni ünneplésképpen. Ami se nem olcsó, se nem túl egészséges, viszont nagyon finom, és csak különleges alkalmakkor szoktuk fogyasztani.

Mire a kajavásárlásból visszaértem, Barbinak megszületett az unokája. A lánya már vagy egy hete mindenórás volt, és most éjjel végre megindult a szülés, de neki direkt nem szóltak, csak most, mikor már megvolt a kis törpe. Így a fizetésnapi ünneplésből rögtön unokaszületési ünneplés lett, odacsődültek az összes kolléganők gratulálni Barbinak, aki még szinte fel sem fogta a dolgot. (Én sajnos annyira éhes voltam, hogy félrevonultam és felszippantottam a sajtgolyókat, addig a már szült kolléganők helyettem is csiripeltek.)

Olyan feldobott lett a hangulat, hogy indítványoztam, bontsunk ki egy kölyökpezsgőt, ami már évek óta áll a szekrényben esetleges szilveszteri elfogyasztásra. De Barbi inkább igazi pezsgőre szavazott, ami szintén volt a szekrényben – nem is értem, hogy került oda éles pezsgő?

Az ünnepelt kívánsága parancs, ergo előszedtem az édes Törleyt, bementünk vele Rozi üresen álló szobájába, aztán fojtott hangon telefonáltunk a jobb fej kollégáknak, hogy „Gyere át pezsgőzni!” Barbi felbontotta a pezsit, szétöntöttük kávésbögrékbe, koccintottunk és gyorsan felhajtottuk, hogy ne maradjanak nyomok. Elvileg tilos az alkohol, de most tojtunk erre. Aztán még némi oldottabb hangulatú beszélgetésre ott maradtunk összegyűlve, de idővel szét kellett oszlanunk, hátha beállít a Barom, vagy a tirpák Mari, esetleg valami fejes, miközben mi ott állunk illumináltan.

… Az egészben az volt a szórakoztató, hogy bolondok napja volt, tehát Barbi remélte, hogy a kölyök nem pont ezen a napon akar majd megszületni. Ugyanakkor a seggfej Barom születésnapja is, amit ő nem is mulasztott el számtalanszor szóba hozni a nap folyamán, mintha tízéves lenne és/vagy ajándékokat várna (nem kapott). Ezek után a szerencsétlen unokababa mégis pont elsején, ráadásul fényes délben született, még csak nem is lehetett volna átkozmetikázni a születési anyakönyvi kivonatát másodikára.

Rögtön nekiültünk és kiszámoltuk az aszcendensét egy netes kalkulátorral – a pezsgőzés után már nem mindegy? – és az jött ki, hogy Oroszlán. Jó neki.

Munkaidő vége felé, amikor már összepakoltam, egy nem fogadott hívást találtam a mobilomon, de a számot kijelezte. Visszahívás előtt lecsekkoltam a neten, mert nem mindenkit hívok vissza – többnyire kéretlen biztosítók meg bankok keresnek –, de ezúttal a Vérellátó volt.

Mivel dorbézolni már hívtak egyszer, gondoltam, hogy most komoly dolgot akarnak, és valóban, rendkívüli véradásra hívtak be másnap reggel, hét és nyolc között.

… Humoros helyzet volt, tekintve, hogy hányszor kellett veszekednem velük, hogy engedjenek vért adni, nemhogy még ők hívjanak. És még a január 8-i véradástól számított három hónap sem telt le. De természetesen nem vacilláltam, hanem igent mondtam, habár utálok korán kelni, főleg a szokásosnál is korábban, de mivel a vérellátó távolabb van, mint a munkahelyem, ugyanakkor korábban kell odaérnem, még előbb kell felkelnem, mint egyébként.

De hősnek éreztem magam, fontos embernek, aki életeket ment, így szó nélkül, vagyis csak kicsit fogcsikorgatva állítottam be másnap reggel 4:58-ra az ébresztőt...

Most magam alatt vagyok, mert másfél napi kint tartózkodás után most érkeztem haza Öcséméktől.

Náluk lenni mindig kicsit olyan, mintha nyaralnék: kertes ház, kutya, csönd. A társaság „nem számít”, mert velük találkozunk máshol és máskor is, de náluk csak viszonylag ritkán vagoyk, és azok mindig kellemes felüdülések, amik igazságtalanul hamar véget érnek.

Legutoljára Erdélybe is tőlük indultunk el, az éjszaka közepén. Akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy ma éjjel itt csak megalszunk, aztán reggel megint nekivágunk a hosszú útnak :-) (édes álmok!)

Ez alkalommal leginkább kertészkedtünk. Valamiféle füves területből kell konyhakertet képezni, melyhez előbb Öcsém felásta a területet, utána pedig ki kellett szedni az összes füvet meg gyomot a térségről, ami elvben egyszerű feladatnak tűnik, a gyakorlatban azonban kurva nehéz, mert mindig, mikor azt hinném, egy tenyérnyi terület már tiszta, kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, hanem még alatta / mellette található újabb gyökér.

Egyébként állati kreatív alkotómunka a földművelés, különösen a gyomlálás – amely az egyetlen, amihez értek – úgy érzem, hogy csinálok valami hasznosat, ellentétben a hétköznapi munkával. Vagy kigyomláltam a földet, vagy nem. És mkor végezk, látom,h ogy x terület föld ki van gyomlálva.

Bár én csak fél napot dolgoztam, de az is kemény volt, tiszta izomlázam van ma annak ellenére, hogy a héten futottam már tíz kilométert egyszer. Gyomláláskor guggolni kell, meg előrehajolni, több órán át. A földre leülni nem mertem, mert csak egyetlen játszógatyát vittem magammal, és mégsem akartam bekoszolni a nadrág fenekét, amivel aztán esetleg leülök a konyhában is. Most izomlázas a fenekem (ez mondjuk jó), a lábam végig; este még a derekam is fájt, de már elmúlt.

Vacsora után még szeszt is fogyasztottunk, aztán megnéztük a Rush-t.

Ma délelőtt már nem volt idő további gyomlálásra, holott a terület max. felével végeztünk tegnap. A sok sunyi gyökér miatt tényleg nem lehetett kellő sebességgel haladni.

Megkértem öcsémet, hogy tizenegykor induljunk, hogy fél egy körül hazaérjek. Nincs konkrét feladatom, de ezt-azt meg kellene még csinálni itthon. És ha maradok, akkor az lesz, hogy este érek haza, és akkor a kellemes kerti munkából egy alvással azonnal belecsöppenek a rémes hivatali munkába, azt pedig lelkileg nagyon nehezen bírnám.

Egész hazaúton fájt a szívem, mert önkínzó módon elképzeltem, hogy ideális esetben most játszógatyát öltenénk, levonulnánk a kertbe és hármasban gyomlálnánk szép egyetértésben sötétedésig, amikor is bevonulnánk, vacsiznánk és betolnánk valami Unicumot. A kutya közben figyelne minket – ő nem jöhet a kertbe –, én néha megvakargatnám a kis füleit. Mért van az, hogy minden kellemes nap vagy hétvége olyan rohadt gyorsan elmúlik!?

Érdekes, hogy Anikó barátnőmnél is töltöttem így napokat, vagy henyéléssel és filmnézéssel, vagy szintén gyomlálással (ez utóbbi volt a ritkább), de mégis, amikor tőle kellett eljönnöm, akkor valahogy feldobott voltam és vidám. Ha Öcséméktől jövök el, akkor pedig mindig fáj a szívem és nyomorultul érzem magam, amiért haza kell jönnöm a városba. – Bár most, a saját albérletembe hazajönni mindenképpen kellemesebb, mint a régi lakásba anyámhoz. – Pedig a körülmények mindkét társaságnál szinte azonosak, családi ház, kutya, agglomeráció, úgyhogy nem értem ezt az öcséméktől elválás utáni elkeseredést.

… Most megint itthon ülök, mintha el sem mentem volna innen, könnyes szemmel. Főztem egy orbáncfű teát. Szerencsére jön a Sherlock ismétlése, az majd feldob egy kicsit, aztán rendet rakok és kora délután talán becsobbanok még a városba is. És korán lefekszem, hogy egy hét után végre kialudjam magam. De most borzasztóan szeretnék inkább a tűző napon gyomlálni!... Tudom, ez nem biztos normális dolog… Hja, az önsajnálat, ebben nagyon jó vagyok.

A Margitsziget körbefutása mindig valami nagy hatalmas futófeladatként szerepelt a tudatomban, amire én egyszerű kis halandó létemre jobb, ha nem is vállalkozom. Most viszont baromi büszke vagyok magamra, mert múlt hétfő óta már negyedik alkalommal futottam ott teljes köröket!

Az elköltözésem a futás terén is változásokat hozott. Marha szégyellős vagyok, és roppant nehezen változtatok bármilyen szokásomon, ezért úgy döntöttem, visszajárok futni a régi parkomba, aminek már minden szegletét ismerem, és az időeredményeimet is ahhoz a terephez igazítom. De állati fárasztó dolog munka után elmenni a szülőkhöz, átöltözni, futni, lezuhanyozni, visszaöltözni, és ezek után még beszélgetni anyámmal is (ez utóbbi jobban lefáraszt, mint maga a futás). És mindezt meló után!

Ezért egy nap összecsomagoltam a futócuccaimat, és azokat is átköltöztettem az albérletbe. A közelben nincs park, viszont nincs messze a Duna-part, ahol már eddig is többeket láttam futni. Gondoltam, mit veszíthetek, én is megkockáztatom a dolgot. Egy szép hétfői estén nagyon bátran futócuccot öltöttem, és életemben először nyilvános helyen – utcán! – futottam, dél felé három hídnyit, és ugyanannyit vissza. Ez odafelé kb. 2,5 km volt, vagyis oda-vissza 5.

Kellemes meglepetésként ért, hogy igen jó futóterepnek bizonyult: a parkkal ellentétben nem csámborogtak szerelmespárok, kutyasétáltatók, babakocsi-tologatók, mivel az egész rakparton folyamatos haladás van (legalábbis hétköznap, sötétedés után biztosan). Gyaloglók, biciklisek és futók mentek a dolgukra, semmi út közepén andalgás meg padról vigyorogva beszólás. – Persze okos voltam, hogy megvártam a sötétedést, mert napnyugta után a fotózkodó turisták már mind eltűntek.

Miután párszor futottam a rakparton, és sikerélménynek könyveltem el, megfordult a fejemben, hogy futhatnék a Margitszigeten is! Az sincs messze tőlem, gyalog negyedóra, futva kevesebb, és tudom, hogy simán körbefutható, mert már lesétáltam egyszer a távot.

Múlt hétfőn aztán neki is vágtam. A saroktól – utcán!! – lassú kocogással elszaladtam a hídig, aztán bekocogtam a híd közepére telepített zebrához (ahol általában tíz percet kell várni a zöldre, ezalatt az ember kifújja magát). Így, mire a tényleges futást megkezdtem, már meg is volt a bemelegítés.

A pesti oldali lehajtónál kezdtem a futást, akár a legtöbben. Kicsit idegesített, hogy rohadt sokan voltak ott; futottak, nyújtottak, bemelegítettek. De azért nekivágtam a rekortánnak. Száz méter után aztán szépen elfogytak a népek, és kizárólag a futók maradtak a gumiszalagon. Egyszerűen ráálltam a szalagra és futottam a saját kis kényelmes tempómban. A legtöbben gyorsabbak voltak nálam, rengetegen lehagytak, de volt egy-két még nálam is lassabb futó, akiket én hagytam le.

Egyébként újabb kellemes meglepetés, hogy teljesen ideális futóterepnek bizonyult! A rekortán nagyon kellemes a bokámnak, de ennél is jobb a társaság. Hétköznap este volt, sötétedés után, és hűvös szél fújt, ezért 99 °%-ban csak futók voltak a pálya környékén. Sem babakocsi, sem szerelmespár, sem részeg társaságok. Csak mi futottunk ott, mint a gép. – Mármint a többiek futottak, én meg a magam kis tempójában, ugye… :-)

… Bár most, hogy ezt írom, felrémlik, hogy nem is a magam kis tempójában futottam én, hanem akaratlanul is átvettem kicsit a többség tempóját, tehát gyorsabban futottam, mint ahogy szoktam, de azért még így sem voltam egy gepárd.

Egyébként rengetegen voltak, nem azt mondom, hogy mozdulni sem lehetett, de átlag négy-öt méterenként követték egymást a futók.

Engem az zavart a legjobban, hogy erősen fújt a szél, és a hajam összevissza belecsapódott az arcomba, a szemembe, és nem láttam, vagy ha igen, csak azért, mert folyton a hajat igazgattam. Már van annyira hosszú elöl, hogy az orromig ér, viszont még nem annyira hosszú, hogy össze lehessen fogni anélkül, hogy röhejes lenne. Mindenesetre a visszaút alatt a budai oldalon, a forduló után, amikor a szél iránya is megfordult, nagyon kellemetlen volt a frufrum.

35:51 alatt futottam le egy teljes kört. Nagyon, de nagyon elégedett voltam magammal, noha tudom, hogy a rendes emberek 30, vagy inkább 25 perc alatt futnak Szigetkört. Aztán hazafelé is kocogtam, mert teljesen átizzadtam a felsőmet és nem akartam a hideg szélben megfázni, meg éhes is lettem :-) sőt ezek után még főznöm kellett, mivel a kaja nem terem meg magától.

Csak később gondoltam bele, hogy értelmetlenül voltam ennyire oda a Szigetkörtől előzőleg. Hiszen az „csak” 5.300 vagy 5.200 méter, én pedig igazán futottam már ennyit, sőt 6, 7, ritkán pedig 10 km-t is. Csak hát akkora presztízse van annak a kifejezésnek, hogy „Szigetkört futottam”! :-)

Szerdán megismételtem a futást, ugyanolyan körülmények között. Ezúttal 35:25 alatt sikerült.

Szombaton is nekilódultam a kalandnak, ez azonban másként sült el. Először is, alig voltak ott futók. Megrökönyödve láttam, hogy amíg hétköznap este nyolc-tíz ember fut előttem, addig most épphogy a horizont szélén láttam egy-két embert, és vagy száz méterrel mögöttem másik egy-két embert. Mintha az összes futó péntek este hazautazott volna Nyírbátorba.

Ezzel szemben viszont párocskákból, társaságokból és andalgókból ezúttal akadt bőven az út mentén. Szerencsére a rekortánra nem másztak rá, viszont kicsit nyugtalanító érzés, amikor sem előttem, sem mögöttem belátható távolságban nincs másik futó, de a padon ül hat sötét alak. És lehet persze, hogy csak a Fazekas Gimnázium harmadikosai, de az is lehet, hogy feltételesen szabadlába helyezettek, akik rögtön megtámadnak és elveszik a stopperórámat.

Viszont magának a futásnak a körülményei annyira kellemesek voltak – senki nem előzgetett, és nem diktált túl gyors tempót – hogy arra gondoltam, megpróbálok két kört lefutni. Az tíz kilométer, annyit már futottam, aztán majd legfeljebb belesétálok, ha nem megy.

Sajnos az első kör második felében, a budai oldalon dél felé haladva éreztem, hogy a délután fogyasztott kaja élénken mocorog a hasamban. Nyersen fogalmazva a rázkódó mozgástól felkavarodtak a beleim, sőt a hólyagom is, hiába ittam lehetőleg nem sokat. Konkrétan úgy éreztem, hogy tíz percen belül bepisilek, sőt hasmenésem is lesz. Volt már ezelőtt is ilyen érzésem, és tudtam, hogy leginkább a rázkódás okozza, és gyaloglásba váltva elmúlik, de akkor is rohadt kellemetlen.

El is határoztam, hogy nekivágok azért a második körnek. Úgy kétszáz méter után beleléptem egy mélyedésbe, megroppant a bokám, így ennek ürügyén sürgősen visszafordultam és kicaplattam a Szigetről. – Addigra már úgyis túl sötét volt, túl kevés futó és túl sok út mentén tanyázó, szombat esti társaság…

Hazafelé is kocogtam, és épp időben értem be a vécére, öt perccel később már katasztrófa lett volna. Jobb nem belegondolni, hogy zajlott volna mindez a Szigeten...

Ez volt szombaton, technikai okokból három napig nem futottam (= minden este volt valami más). Aztán szerda este eldöntöttem, nekivágok még egyszer annak a két körnek… Keveset ettem, keveset ittam, nagyon lazán, kényelmesen kocogtam a szigeti bejáróig. Az első kört direkt lassan és lazán futottam le (38 perc lett). A másodikat ezúttal gond nélkül kezdtem, nem mocorgott a hasam. (Ez önmagában is jó, mert eddig a hatodik kilométernél szinte mindig hascsikarás-közeli érzéseim voltak.)

Azért bele sikerült lépnem ugyanabba a mélyedésbe, mint szombaton, és roppant egyet a bal bokám – hát persze, hogy az, amelyik amúgy is gyengébb –, de ez nem érdekelt, futottam tovább.

A másfeledik körnél, az Árpád-hídi fordulónál éreztem valamennyit abból a felszabaduló szerotoninból vagy endorfinból, amit folyton emlegetnek a hosszútávfutásról szóló cikkekben. Már jócskán túl voltam a bemelegítésen, de még nem fáradtam ki; nem fáztam, boldog voltam, hogy már itt tartok, és már „csak” egy fél szigetkör volt hátra. Az oldalam nem szúrt, a lábam nem fájt, a szívem nem dobogott nagyon. Ja kérem, ezért kell lassan futni… A frufrumat összefogtam, így az se lógott a szemembe. (Hogy hülyén nézett ki, az már ezen a ponton nem zavart.)

A visszaút is egész jól telt, aztán a Komjádi magasságában éreztem, hogy kezdenek merevedni a lábizmaim. Minden kóserül ment, de innentől már nem tudtam figyelni rá, hogy lehetőleg könnyedén, rugalmasan fussak, azt sem érzékeltem, hogy kicsiket vagy nagyokat lépek-e, mert olyan volt, mintha beton folyna az ereimben csípőtől lefelé. Ment azért a futás rendesen, csak tisztára falábúnak éreztem magam, és már kevéssé tudtam koordinálni a mozgásomat.

Lefutottam a két teljes kört, és közben nem álltam meg és nem sétáltam bele egyszer sem. 1 óra 15 perc 08 másodperc volt. Állati büszke voltam magamra. De fizikailag úgy kivoltam, hogy csak lihegtem, nekidőltem egy fának, rázogattam a lábamat, hogy egy kicsit kilazuljon és haza tudjak közlekedni. Nyújtani képtelen vagyok nyilvános helyen. Némi szuszogás után elindultam a híd felé. A zebra után kocogva folytattam – nagyon hülyén festhettem, tiszta robotmozgásom lehetett – aztán visszafelé futottam a rakparton az albérlet irányába. Hála az égnek, ekkor már kb. nyolc óra lehetett, csak az volt az utcán, akinek direkt dolga volt, vagyis igen kevesen, és szerencsére ezek egyébként is néptelenebb utcák.

Épségben hazaértem – semmi hasmenés! – lezuhanyoztam, kimostam a cuccaimat. Majd még főznöm is kellett. Eredetileg hajat akartam festeni, vacsora és a Szulejmán között, de annyira kimerített a tíz kilométer, hogy ennek már nem bírtam nekiállni. Olvasgattam a Főnix Rendjét és az aktuális thrilleremet felváltva, aztán a Szulejmánra* már csak fél szemmel figyeltem.

Ahhoz is fáradt voltam, hogy izomlazító géllel bekenjem a patámat, így csak árnikakrémet kentem a bal bokám köré, ami megroppant futás közben, és egyébként is vacak.

Egyhuzamban végigaludtam az éjszakát (jó, 23.30-tól 5.20-ig nem csoda). Másnapra állati izomlázra számítottam, de meglepetésemre szinte semmi nem volt, egyedül a bal combom felső részét éreztem kissé. – És most, hogy ezt írom, már van némi kis izomláz az összes combjaimban, de teljesen elviselhető. Arra számítottam, hogy lábra sem tudok majd állni.

A régi parkomban többnyire 1 óra 40 perc alatt futottam tíz kört, tehát ott mégiscsak egy kilométernél hosszabbnak kell lennie egy körnek. Annyira azért nem futottam gyorsabban most, vagy lassabban akkor. Az én futótempóm kb. mindig egyforma: lassú :-)

Szóval baromi jó volt szigetköröket futni. Ha rajtam múlik, futnék felváltva egy-két köröket, aztán – ha Isten is úgy akarja – esetleg megpróbálnám növelni a távot, és talán egyszer valamikor eljutnék egy félmaratonig (négy kör). Tisztára hálás vagyok, hogy az én koromban, napi nyolcórás ülőmunka mellett ennyit le tudok futni, és nem halok meg. (A 10 km-re gondolok, nem a félmaratonra, az egyelőre csak vágyálom :-)

Azért használok féltételes módot, mert a futókört felújítják – hja, közelednek a választások – és természetesen ezt áprilisban kell elkezdeni, mert miért is ne pontosan a futószezon kezdetén, hogy aztán majd őszre átadják. Pont most, amikor évek óta tartó vacillálást követően végre összeszedtem a bátorságomat és futottam a Szigeten, sőt most, hogy közel lakom a Szigethez, pont most kell azt a tetves pályát feltúrni. Remélem, csak közbejön valami és nem zárják le a rekortánt; vagy pedig inkább gyorsan építenek egy stadiont abból a pénzből, és én futhatok továbbra is nyugodtan a nyulak szigetén :-)

 * le kell szögeznem, hogy nem szoktam a Szulejmánt nézni, csak Barbi unszolására belepillantottam a múlt heti epizódba, amibe bele is aludtam, és olyan jó mélyen aludtam és szépeket álmodtam a tévés belealvás hatására, hogy most a hosszú futás után is megpróbáltam ugyanezt a hatást elérni, kizárólag tudományos szempontból:-) Végül is sikerült, mert felébredés nélkül aludtam végig az éjszakát, ami nagyon ritka nálam.

Nagyon feldobó és remek érzés külön lakni :-) Ezzel együtt tiszta furcsa: ma húsz napja lakom egyedül, és mégis valahogy zsúfoltabbak a napjaim, mint régen. Az ember azt hinné, most aztán mindenre van időm, blogot írok, sétálok stb., ezzel szemben csak az elmúlt hétvégén volt egy kis lazítás, mert különben mintha semmire nem lenne kellő időm.

Élvezem a külön lakást, csak kicsit fáradt vagyok. Vannak dolgok, amiket eddig nem csináltam, de most kell.  Például minden nap főzni kell, vagy legalábbis intézkedni, hogy kerüljön valami főtt kaja is, akár a palacsintázóból (csak 340 Ft a sonkás-gombás, amivel totál jóllakom). Ha épp nem főzök, mert tegnapról maradt, akkor pedig azt kell megmelegíteni, ami idő és mosogatás szempontjából teljesen egyenlő a főzéssel.

Vásárolni is kell, ha nem is mindennap, de azért számon tartom, mikor fog kifogyni a tej vagy a zöldség. Messze nincs valami mintaháztartásom, de azért most jóval háziasabb vagyok, mint otthon, pardon, mint a szülőknél :-)

Már a kezdet kezdetén kiszámoltam, hogy anyagi okokból főznöm kell, nem járhatok mindig kajáldákba. – A korábbi különlakásomkor ez nem így volt, egyrészt családi lakás lévén kisebbek voltak a költségek, másrészt, mert akkor havi 18.000 Ft kajautalványt kaptunk, így szinte mindennap Főzelékfalóban, töröknél, kínainál, kifőzdékben, pizzériákban vettem a kaját, hazavittem és két-három napra beosztottam. Ezen kívül többnyire csak virslit vagy tojást sütöttem.

Most ez sajnos nem játszik. Már nem emlékszem pontosan, mi volt az első „főztöm”, de még valamikor az első héten vettem egy tálcás csirkemellfilét. Kerestem a neten sok csirkemelles receptet, de némelyik nem volt kellően egyszerű. Ezért arra gondoltam, hogy kirántom (liszt, tojás, morzsa van itthon). De valamiért baromi későn értem haza aznap, marhára nem volt kedvem olajjal meg panírral bíbelődni, így kibontottam a csirkemellfilét – akkor szembesültem vele, hogy ez fizikailag egy döglött hús, amit még kicsit tisztogatni is kell: nem igazán volt kellemes élmény. Második alkalommal már nemigen zavart :-)

Szóval kibontottam, csíkokra vágtam, rászórtam majorannát, borsot, ételízesítőt; vajat tettem a teflonserpenyőbe – melyért köszönet anyámnak – és belelódítottam a csirkecsíkokat. Meglepő gyorsan megsültek, és baromi finomak lettek. Nem azért, mert én sütöttem, de tényleg állatira ízlett :-) Jó, persze, hogy a fűszerek sokat dobtak rajta, de azt hiszem, az állagát meg a sütési időt is jól belőttem.

Mivel a csirkemellfilé igazából nyolcvan dekás volt, így négy adag kijött belőle, tehát négy napig ettem. A negyedik napon pedig, amikor már féltem, hogy netán megromlik, csak elősütöttem, és másnap fogyasztás előtt átsütöttem alaposabban.

Múlt pénteken lakásavatót tartottunk öcsém, sógornőm és Fater részvételével, ekkor ipari mennyiségű sajtsalátát és szendvicseket csináltam, és három napig ezen éltem.

Ezt követően főztem gombás-sonkás-tejszínes tésztát hétfőn este, szintén csak úgy ötletből. Megsütöttem teflonban a sonkát, gombát, közben főtt a tészta; aztán rájuk öntöttem némi tésztafűszert és végül a főzőtejszínt. Valami majd csak lesz belőle…. Baromira megrökönyödtem, mert ez is marha finom lett. Persze tejszínes tésztát elrontani biztos nem lehet, de nekem ez volt az első, nagyon meghatódtam magamtól :-) Ráadásul aznap futottam életem első Szigetkörét, és hogy még utána főzni is képes vagyok, és méghozzá finomat, az teljesen hihetetlen dolognak tűnt.

A gasztronómiai jövő is látszik: ebben a hónapban még fogok enni jó néhány tejszínes-gombás tésztát, mert az alapanyagokból még sok van, utána paradicsomos tésztát, és Öcsémtől kapott juhtúró is van még, amit vagy beleteszek a tejszínesbe, vagy gombába töltöm és kirántom…

Tehát ezek történnek esténként. Munka után főzök, kajálok, elmosogatok. Olyan kicsi a konyha, hogy szinte mindig rögtön elmosogatok magam után, különben felgyűlik a szennyes edény. Ezután megfürdök, és máris este fél nyolc van. Bekapcsolom a számítógépet – a netet ugyanis bekötötték, hála a jó égnek, szintén múlt pénteken – és mivel a legolcsóbb díjcsomagot voltam kénytelen választani, a net olyan lassú, mint a halál, így mire minden fontos oldalt megnézek, már este kilenc van. Akkor gyorsan fogmosás, arclemosó, intimtorna, és már legalább fél tíz van – ha nem több –, pedig a lélektani határom a lefekvéshez az este tíz óra.

Ha ennél később fekszem le, azt már „késő”-nek érzem, ha előtte, azt pedig jónak. Még akkor is, ha ezután még háromnegyed órát olvasok, ami igen gyakran van, főleg most, amikor egy marha izgalmas thrillert olvasok.

Tegnap már alvás előtti olvasásnál tartottam, amikor Barbi sms-t küldött, hogy nézzem a Szulejmánt. Ő nézi, és el is szokta mesélni másnap, de én még sosem láttam. A régi lakásban azért, mert inkább nem szerettem szem előtt lenni a nappaliban, ahol anyám bármikor odaült röpke félórát beszélni; az új lakásban azért, mert még nem volt tévém. De múlt pénteken a kábeltévé is be lett kötve, így most bizony néztem a Szulejmánt, igaz, hogy paplan alatt fekve és a közepénél belealudva, de most legalább képet alkothattam róla. És nagyon kellemes is volt, mert úgy elaludtam, mint akit fejbevágtak, semmi forgolódás meg kínlódás, sőt mozgalmasakat is álmodtam.

Múlt héten, meló után az egyik napon találkoztam Öcsivel, a másik napon elmentem a UPC-hez megrendelni a netet, a harmadik napon felugrottam anyámékhoz mailt nézni, mert még nem volt netem. Csütörtökön úgy-ahogy kitakarítottam a lakást és elkészítettem a sajtsalátát meg a szendvicseket, pénteken pedig jött a család. És velük pontosan egy időben a szerelő :-) Mindkettőnek örültem, bár talán jobb lett volna, ha nem épp ugyanakkor jönnek, de azért ennek is megvoltak az előnyei.

Háztartási para is volt, mivel csütörtökön nem akart megindulni a mosógép. Pénteken sógornőm segített kiereszteni a szűrőjéből a vizet, és akkor életre kelt. aztán szombaton megint nem akart működni, de végül félórás küszködés után beindult. Nagyon szeretném, ha a továbbiakban is működne, akár gondolkodik előtte félórát, akár nem, bár inkább ne tegye, mert attól a frász jön rám.

Szombaton volt végre egy olyan időszak, mely számomra a tökéletes kikapcsolódás. Kora este átvittem az ágyam melletti kislámpát a fotelekhez – mert itt az is van –, feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, és két-három órán át teljes csöndben olvastam a thrillert. Amikor pedig kezdett túl parás lenni, átváltottam a Harry Potterre :-) Egyszerűen tökéletes kikapcsolódás volt, csak az ilyen kellemes csöndes olvasgatások során úgy repül az idő, ahogy a munkahelyen bezzeg soha nem teszi :-(

… Remélem, a most következő hétvégén is akad pár óra az ilyen békés ejtőzésre. noha meg kell ejteni a hétvégi szokásos mosást – és remélem, működni fog a mosógép!! – és ki szeretnék menni Decathlonba , aztán újra futni a Szigeten, a másik napon pedig felkirándulnék a Normafához, ahol ősz óta nem voltam. Jól beosztottam magamnak előre a hétvégét :-) És ezek még olyan programok, amiben csak én veszek részt, semmi kötött mozi, vagy más emberekkel találkozás. Sosem hittem volna, hogy tényleg ilyen gyorsan fog szaladni az idő, ha majd külön lakom. Hja, most nincs itt anyám, akitől hosszúnak tűnik minden perc…

… Most például nyolc óra lesz, még el kell mosogatnom – hagymás rántottát ettem Túró Rudival – aztán zuhany, és le akartam csekkolni a Szulejmán stáblistáját a neten. De ezt a posztot is ki akarom tenni, és a nyavalyás blog.hu oldalát teljesen megváltoztatták, már legutóbb is alig bírtam bejutni :-( Szóval, azt hiszem, ma sem fogok tíz óra előtt aludni. Már csak azért sem, mert a gyerekrablós krimi is most kezd igazán izgalmasra fordulni.

Tényleg nem tudom, hogy tudják beosztani az idejüket a családosok. Bár ott talán többfelé szétosztják a feladatokat, és biztos nem mennek el félórák az olvasással. Noha akik azt mondják, hogy „nincs idejük olvasni”, azok meg többnyire valami más hobbival cseszik el az időt, szóval egálban vagyunk .-)

Az első bejelentkezésem az új lakásból! :-) Irtó furcsa így gépelni: az itteni íróasztalnak kihúzható klaviatúrapolca van, viszont az egérnek már nincs helye, így az az asztalon van, nem a kezem mellett közvetlenül, ami elég szokatlan most nekem.

Szombaton megtörtént a költözés. Akárcsak a legutóbbi elköltözésemkor, most is pont lomtalanítás volt az utcában!! Úgy látszik, nekem az a sorsom, hogy minden költözéskor guberáló cigányokat meg csöveseket kelljen kerülgetnem. Habár most sokkal istenesebb volt a helyzet, mert ez egy jobb kerület, azonkívül a ház kapuja sem közvetlenül az utcára nyílik.

Apámmal fordultunk négyszer-ötször, délelőtt tíztől kora délutánig. Csak egy tejeskávét toltam be közben, illetve pár falatot ettem. Délután négy tájban odajöttek öcsémék is. Nagy, családi takarítás vette kezdetét, mert bár a lakás nincs kimondottan lelakva, de egy hónapig üresen állt, és az előző bérlő szerintem nem nagyon volt a tisztaság megszállottja.

Öcsém ezért ablakokat pucolt, Sógornőm kimosta a függönyöket – ez utóbbi remek volt, mert ő csak rápillantott a mosógépre és már vágta is, hogyan kell használni. Én eléggé izgultam előzőleg, mert évek óta nem használtam mosógépet, és tisztára elfelejtettem, hogyan kell. Pedig az előző különlakásomkor volt nekem, és nagyon szerettem, hogy csak bedobom a ruhát, megnyomok pár gombot és másfél óra múlva teregethetem a tisztát.

Most egy csapásra megoldódott a mosógépgondom. Én a függöny- és ablakmosás ideje alatt a konyhaszekrényt sikáltam ki. A lentit. Mert van egy fenti is – ennek csak a két alsó polcával végeztem, a felsőhöz létra kellett volna, amit pillanatnyilag Öcsém használt. És ezenkívül még van két nagy beépített szekrény a konyha-előszobában, ezek tényleg úgy néznek ki, mintha évekig feléjük se szagoltak volna. Az se lepne meg, ha mindenféle szörnyetegek laknának benne…

Takarítást és beszélgetést követően szétváltunk. Én még hazaszaladtam a régi lakásba, megenni az ebédem maradékát és még egy szatyornyi könyvet elhozni.

Kellemes meglepetés ért a tárolókapacitást illetően, mert korábban azt hittem, fixen nem fog minden könyvem elférni az albérletben. Kb. négyszáz könyvem van, az új lakás polcrendszere pedig jóval kisebbnek tűnt, mint a régié. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy két 25 kg-os szatyornyi könyv tök simán elfért mindössze két kis polcon. Még a végén minden könyvem elfér? Persze, ruháim is vannak még.

Szombaton este a kinyitható kanapén aludtam, igen kellemesen. Csak egy problémám volt: a meleg. Házközponti fűtés van, és az fel volt tekerve rendesen. A paplan tetején lévő pokrócot le kellett dobnom, de még így is fel-felriadtam arra, hogy melegem van. Másnap aztán rájöttem, hogy lejjebb is lehet csavarni a radiátort; ezt meg is tettem, azóta kellemesebb, és még mindig meleg van (de már nem elviselhetetlenül).

A vasárnap igen fárasztó volt. Felkelés után nekifogtam takarítani: először a fürdőszobát. Rengeteg meló volt vele annak ellenére, hogy sógornőm már vízkőoldóval kitisztogatta a kádat meg a vécét, sőt a csempék egy részét is. Én most lemostam az összes csempét, kimostam a fürdőszobaszekrényeket, felmostam a talajt. Így elmondva röviden hangzik, de végigcsinálni több órába telt, pedig nemigen pihentem közben.

Ezután haboztam, hogy a konyhát vagy a szobát takarítsam-e ki? A szoba mellett döntöttem, mert mégiscsak abban fogok lakni, a konyhát munka után is lehet gyaszatolni, de koszban élni nem akarok. Ezért a már lemosott polcokra kirámoltam a dobozokból (minden doboz kiürült, csoda!), aztán lesikáltam a még nem lesikált bútorokat, aztán felmostam a parkettát és kisöpörtem a szőnyeget. Porszívózni akartam, de az a pornak csak egy részét szívta fel, ezért hagyományos módon, söprűvel estem neki.

Ezután hajat mostam és fürödtem. Gyorsan és óvatosan, hogy spóroljak a meleg vízzel, mert a hideg víz benne van a közös költségben, de a meleg vizet a villanybojler adja. Majd lementem még vásárolni a szupermarketbe – tök közel van – és elrongyoltam a szülőkhöz. Ott villámgyorsan megnéztem az e-mailjemet és összepakoltam még egy sportszatyor cuccot: a legfontosabb irataimat, munkapapírok, bankszámlaszerződés stb. Ezekkel hazarohantam, ettem valamit, majd elrohantam a Sugár moziba, ahol 590 Ft-os akciós mozinapok voltak. Ezt persze én csak utólag vettem észre, és mennyire jellemző, hogy pont azon a hétvégén van ilyen kis moziünnep, amikor én költözködéssel és takarítással vagyok elfoglalva!!

De a Wall Street farkasát látni akartam még egyszer, csak az 1.500 Ft-os mozijegy tartott vissza. Most, hogy 590 Ft a mozijegy, egyszerűen muszáj volt megnéznem. Persze egy háromórás filmet mikor máskor vetítsenek, ha nem este 19.30-kor?? Gratulálok, Sugár :-(

19.00-kor átvettem a jegyemet, aztán még bóklásztam egy kicsit – benéztem az IKEÁ-ba, ami kellemes meglepődésemre este kilencig van nyitva. Mivel az új lakásban ez volt az első napom, már rájöttem, hogy ez-az hiányzik a háztartásból. Például kés-villa-kanál (maradt az elődömtől, de inkább tiszta lappal akartam indítani e téren), aztán valami kajamelegítős kislábos (hoztam ugyan magammal, de az inkább víz- és teafőzésre alkalmas), aztán kajálós alátét, amit az íróasztalra teszek étkezéskor, hogy mégse legyen kajás az asztal, és poháralátét, ugyanezen okból.

Negyed nyolckor beálltam a pénztársorba, azzal, hogy most pont időben fogok a moziba érni, nem túl korán, tekintve a negyedóra reklámot. Aztán majdnem agyvérzést kaptam, mert előttem egy párocska pont most, vasárnap este vette meg az egész életükre való bútort: a pénztáros csaj csak csipogtatott, csipogtatott, csipogtatott; aztán blokkolt, a fószer előszedte a kis kártyáját, a pénztáros pecsételt, aztán a pasi még valamit akart, a pénztáros megint csinált valamit és így tovább.. Azt hittem, soha az életben nem takarodik el a pénztár elől a két antipatikus rohadék. Ekkor ráadásul odasündörgött egy másik pénztáros, pénzkazettával a kezében – na, ekkor tudtam, hogy ez váltani jött és az még pár percet vesz majd igénybe, már ha addigra eltakarodik a fárasztó kis párocska. Így elhúztam egy másik kasszához, ott szerencsére két perc alatt végeztem.

Futottam a Sugárba, mert mi van, ha visszatértek a régi szokásukhoz, miszerint ők az egyetlen pontos mozi a városban? Szerencsére nem így volt, 19.35-kor a nézőtérre érve még tíz perc előzetest nyomtak. Ami máskor nem zavart volna, de a háromórás WSF esetében eléggé idegesített, hogy vajon elérem-e az utolsó metrót egyáltalán? Éjjel tizenegykor hazagyalogolni keresztül a városon, ez a lehetőség egy icipicit idegesített…

A film másodszorra is zseniális volt, Pár jelenetet most is rövidebbre vettem volna, de összességében zsír volt. Azért az utolsó jeleneteknél már az órámat nézegettem, nem mintha untam volna, hanem a metró végett. De szerencsére időben lett vége. Az utolsó előtti metrót is kényelmesen elértem, és hazacaplattam a kis láboskámmal, alátéteimmel, evőeszközeimmel. Bedőltem az ágyba, pontosan éjfélkor.

Az állati fárasztó hétvégét követően egy állati fárasztó munkahét állt előttem: Barbi nélkül, új szervezeti rendszerben, informatikai (és lét-?) bizonytalanságban, otthoni internet és tévé nélkül. De legalább egy meleg és csöndes lakásba megyek haza délutánonként, és akkor kajálok vagy fürdök, amikor én akarok, senki nem beszél bele… miközben a szomszédok sem néznek bele a számba. Hát nem isteni? :-)

Péntek, 28-a. Holnap költözés, de az egyetlen, amire gondolni tudok, az az, hogy mennyire vágyom már egy jó alvásra. Iszonyú fáradt vagyok. Nagyon kimerítő hetem volt. Többnyire későn feküdtem le, és felváltva idegeskedtem a költözködés és a munkahely miatt.

Tulajdonképpen fel sem tudom fogni, hogy holnap elköltözöm. Tiszta képtelenségnek tűnik. Egyszerűen el sem jut a tudatomig, nem volt időm, sem energiám végiggondolni a dolgot, annyira zsúfolt volt az utóbbi pár hét.

Az irodában még mindig egyedül vagyok, és nem lett kevesebb a meló. Úgy volt, hogy Barbi szerdán jön, de szerdán nem jött, csütörtökön sem, ekkor már biztos voltam benne, hogy pénteken sem jön, és így is lett.

A héten már dobozokba kezdtem pakolni a cuccaimat. Kezdetben némi nehézséget jelentett, hogy mindössze kettő darab dobozt tudtam vadászni. Szerencsére Fater szerzett egy csomót a saját munkahelyéről, ahol állandóan költözködnek.

Hétfőn ellátogattam az egyik internetszolgáltatóhoz, hogy albérletbe kötnek-e be netet, és mennyiért, és milyen feltételekkel. Megnyugtató választ kaptam, csak a kábeltévé-internet csomag ára nem volt szimpatikus (7.800 Ft). De azóta körkérdést intéztem másokhoz ez ügyben, és megtudtam, hogy ez még egy elfogadható ár.

Kedden halálközeli élményem volt. Mivel – megint! – átszervezés lesz a közeljövőben, az informatikai jogosultságokat át kell állítani. No, egyszercsak telefonál az egyik informatikus, hogy Barbi és én nem vagyunk benne a rendszerben.

Persze hogy nem, mivel külsősök vagyunk. Hogy legálisan dolgozhasson egy külsős a házban, ahhoz tulajdonképpen szerződést kell vele kötni, ami velünk nem kötődött. Barbi tizenkét éve, én pedig kilenc hónapja ’lebegünk’ így… Igazából nem lepett meg ez a csapás, de azért levert a víz, mert sajnos végigpörgettem az agyamban a lehetséges forgatókönyveket, egészen a legrosszabbig:

A főnök elereszt egy-két telefont, hogy engem és Barbit hagyjanak a régi informatikai jogainkban. Ha ez nem elég, beszél néhány emberrel. Ha az sem elég, szerződést kell kötni, de azt viszont a legfőbb hivatali vezető kell hogy aláírja, aki rühelli a főnököt, tehát már csak személyes bosszúból sem valószínű, hogy aláírná. Ebben az esetben az informatikai jogainkat elveszik, így nemigen tudunk mit dolgozni – a melónk 90 %-a számítógéphez kötődik – és okafogyottá válik a megtartásunk.

Öt perc alatt eljutottam fejben a munkanélküliség réméig. Ráadásul három nappal a lakás birtokba adása, öt nappal a költözés előtt voltunk; kéthavi kauciót átadtam, és egyhavi bérleti díj a szekrényben várta, hogy azt is átadjam – ha most ütne be valami, az már túl sok lenne a csapásokból!

Rögtön megosztottam az aggodalmaimat Barbival, akit meg is látogattam délután, és este fél nyolcig agyaltunk. Utána még vásároltam, rohadt későn értem haza és nem aludtam valami jól, ráadásul szerda reggel az első gondolatom azonnal ez a munkaügyi rémség volt, és egész nap végig rettegtem, hogy mi lesz velünk.

Így utólag nézve lehet, hogy kissé túldimenzionáltam. A főnök írt egy e-mailt, amiben szépen kérte az informatikusokat, hogy ugyan hagyjanak minket békén. Majd telefonon visszahívta őt az egyik informatikus, aki azt mondta, „hogyne, persze”.

Az átszervezés, így az informatikai átállás is március 1-től él. Én rendszeresen besurrantam a főnökhöz és lecsekkoltam a bejövő e-mailjeit, nem jött-e valami kedvezőtlen válasz, de ez péntek délutánig nem történt meg.

Szóval most elég hülyén érzem magam, mert Barbit és Sógornőmet is beparáztattam a saját parámmal, és lehet, hogy teljesen fölöslegesen. Végül is nem túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy szemet szúrjunk valakinek? Bár inkább parázok fölöslegesen, és derüljön ki, hogy felesleges volt, mint hogy elbízzam magam, aztán pofára essek.

Ez volt szerdán. Csütörtökön volt a lakás birtokbaadása, este hatkor. Négykor érkezett egy telefon, hogy a tulajdonos néni elesett, így ma nem tud odamenni. De – javasolta az ingatlanközvetítő – hívjam fel a fiát, aki szintén tulajdonos, hogy jöjjön ő, és legyünk végre túl rajta.

Így felhívtam a fickót, mert már annyira beleéltem magam, hogy ma túl leszünk az átadáson, hogy nem bírtam volna ki, ha nem jön össze. Mint mikor egy véradásra rákészülök, izgulok, félek, de azért amikor kirúgnak alacsony vérnyomás miatt, azt nagyon nehezen viselem.

A tulajdonos mondta, hogy OK, de neki dolga van, legyen este nyolckor. Addig Fater és én találkoztunk Öcsémmel, aki hozott egy régi tévét is. – Ez fantasztikus, mert a tévé mégiscsak hangulatot csinál egy lakásban. Főleg, ha már adás is lesz rajta.

Nyolcra valóban odajött a tulajdonos, és olyan aprólékosan adta át a lakást, hogy este kilencig tartott a művelet. Utána még vacsoráztam és a Világvége c. vígjátékot néztem, valamint egy fél pohár sangríát ittam, mindezeket a feszkó levezetése végett.

Pénteken már alig álltam a lábamon a fáradtságtól. A munkahelyen zöld meg fekete teákat ittam, sőt kénytelen voltam betolni egy könnyű tejeskávét is, hogy kihúzzam a munkanapot.

Szerencsére jó dolgok is voltak: például megérkezett a fizetés (lássuk be, ez azért mindenek felett a legfontosabb :-), valamint megérkezett az Amazonról rendelt angol tévésorozatom, melyben Tom Hiddleston az egyik főszereplő. Csodálatos, mert pontosan három hete és egy napja rendeltem meg. Muszáj volt belepillantanom a filmbe – már csak azért is, ugye, hogy jó-e a régiókód meg minden –: szép történelmi sztori, Tom pedig irtó jó és helyes. De öt percnél többet nem néztem, mert szorított az idő.

Viszont úgy felspannolódtam ettől az öt perctől, és olyan energiaszegény voltam egész nap, hogy muszáj volt a parkba mennem és futni öt kört. Ez remekül sikerült, most tele vagyok energiával, és minden idők legjobb eredményét futottam: 44 perc 43 másodperc.

Az előző rekordom 46 perc 5 másodperc volt, múlt szombaton. Lehet, hogy nekem csak stressz kell, hogy hajtson?

A „péntekenként jó dolgok történnek” minta szépen folytatódik: január 31.: Coriolanus, február 7.: lókoncert, február 14.: lakásbérleti szerződés, február 28.: Tom-film és futórekord :-)

Ma este még pakolnom kell. Mivel közelre költözöm, nem nagy baj, ha valami kimarad, fő, hogy a nagyobb dolgok, mint például számítógép, átkerüljenek. Egy szatyor könyvért vagy filmekért bármikor vissza tudok jönni.

Furcsa, de nem nagyon izgulok, holott kilenc éve nem költöztem, és most először megyek egyedül önként, saját elhatározásból. Gondolom, azért vagyok ilyen nyugodt, mert a munka és az eddigi hosszas idegeskedés már teljesen leszívott… Január közepe óta, amióta elhatároztam az elköltözést, folytonos izgalmi állapotban vagyok: lakáshirdetések keresgélése, telefonálgatások, elszalasztott lehetőségek, aztán végre ennek a rokonszenves lakásnak a megtalálása. Aztán mikor megvolt, akkor az újfajta aggodalmak: milyen lesz a tulaj, tudok-e internetet bekötni, mit fog szólni anyám.

Ha van egy kis szabadidőm a munkahelyen, akkor kajarecepteket is vadászok (újabb stressz! :-) Bár ez kellemes kihívás. Az új lakásban vannak edények, alapvető kajákat biztos össze tudok dobni. A mindmegette.hu-ra találtam rá, ahol fantasztikus csoportosításban vannak a receptek, és nagyon alaposan. Van külön kezdőknek való egyszerű kaja, meg van csóróknak való olcsó kaja. Mindkét csapatból kiválogattam vagy tízet, közben azon morfondíroztam, hogy nem lehetne-e ezeket a halmazokat összevonni? Legyen olcsó és egyszerű kajarecept is, mert nekem igazából olyanra van szükségem :-)

Még ami kellemes volt ezen a héten: végre megjelent, több hét csúszással, a Hajsza a győzelemért DVD-n. Rögtön megvettem. Azóta kétszer is megnéztem, mielőtt Öccsnek átadtam csütörtökön. Imádom ezt a filmet még negyedik megnézésre is! Szuper sztori, szuper karakterek, Chris Hemsworth egy bombázó, és egész jó színész is, csak sajnos szegénynek mindig pechje van: a Thor-filmekben Tom Hiddleston játssza le, itt pedig Daniel Brühl. Ez persze nem baj, a néző csak nyer vele :-) Szóval az elejétől a végéig sirály egy film. A mai felhozatalban ennek örülni kell.

Ezek történtek a héten. Holnap költözés, takarítás, rámolás. Este már az új lakásban alszom. Vasárnap berendezkedés, anyám elvileg oda akar jönni, hogy vessen rá egy pillantást – bár el tudnám ezt kerülni –, és esetleg mozizunk Faterral, ha belefér az időbe. Én örülnék neki, mert jó levezetése lenne a költözködési hajrának.

A jövő héten pedig be akarom köttetni a netet. Nem rögtön hétfőn, várok pár napot, amíg ki nem derül, hogy egészen biztos-e a helyzetünk Barbival. Babonás vagyok, nem akarok előre olyan kötelezettséget vállalni, amit csak a jelenlegi fizetésemmel tudok fenntartani.

Ez azt is jelenti, hogy egyelőre még hazajárok magán e-maileket nézni. A munkahelyen már szinte bármilyen oldalt megnézek, csak Facebookot, youtube-ot meg más teljesen magánjellegűeket nem, és persze a magánlevelezésemet sem. Azt sem elvből, hanem a jelszavam miatt, és hogy ne olvasgassanak bele a rendszergazdák.

… Arra a pillanatra várok, amikor végre kialudhatom magam úgy istenigazából: magamra csukom az új lakás ajtaját, megágyazok, lezuhanyozok forróval, ágyba bújok, és senki nem zaklat, addig alszom, amíg jólesik!! Remélhetőleg ez holnap este megtörténik.

Barbi közvetlen főnöke, a közutálatnak örvendő undok vén tyúk, a szakmai csoportvezető. Már rég megvan a negyven év szolgálati viszonya, a nyugdíja a mostani fizetésénél kb. tíz forinttal lenne kevesebb. Én az ő helyében már rég elmentem volna, de ő nem. Három beosztottja közül kettő utálja és retteg tőle, a harmadik a paraszt Mari, aki sötét, mint az éjszaka, na ő az egyetlen úgymond ’barátnője’ Rozinak. Madarat tolláról…

Már vagy két éve lebegteti, hogy elmegy nyugdíjba. „Jövő januárban”, „jövő nyáron”, „idén novemberben” stb., mindig eljöttek ezek a dátumok és Rozi még mindig itt volt. Valószínűleg ő is érzi, hogy mindenki – kivéve főnök – a lelépését várja, és már csak azért sem megy. Otthon van egy férje, szép nagy lakás, nyaraló valahol vidéken, ha a fiáéknál összejön végre a gyerek, unoka is lesz. De ő szereti, ha hatalma van, ha egzecíroztatja a két nyomorult beosztottját, sőt a tirpák Marival is bunkó, bár az maga is annyira bunkó, hogy ezt a rossz falusi stílt normálisnak tartja.

Rozi szakmailag igen hozzáértő, de 1.: nem őstehetség, csak végigseggelte és bemagolta a vonatkozó jogszabályokat, 2. ez rohadtul nem egy hiányszakma, kb. kettő nap alatt bárkit találhatnának a helyére. Emberileg viszont egy nulla, és istentelenül rossz főnök. Az én főnököm legalább kiáll a beosztottjaiért, nagyjából lehet rá számítani, és nem úgy beszél velünk, mint aki a seggéből rántott ki minket, még a legrosszabb napjain sem. Rozinál viszont a tenyérbemászó stílus az alap.

Úgy beszél a lányokkal, mint valami rossz cselédekkel, pedig ők egyre többet dolgoznak a folyamatos létszámleépítések és az ugyanakkor megmaradó feladatok között. Ráadásul az ostoba Mari helyett is dolgoznak, mert az hülye szinte mindenhez, talán csak a süteményreceptek netről való letöltéséhez és a nonstop magánügyben telefonon pofázáshoz nem. A Mari ügykörébe tartozó akták 60 %-a a két másik lánynál landol.

Rozi ezenkívül rosszindulatú, és engem ez irritál a legjobban. Nekem ugyan nem főnököm, tehát velem annyira nem paraszt, de látom, hogy viselkedik a többiekkel. Az a fajta rosszindulatú nő, aki örül, ha másnak baja van.

Ha Rozi őszintén mosolyog, sőt nevetgél magában, akkor tudom, hogy valakinek most tuti rossz.

Nekem is beszólt párszor, tehát az én jóindulatomra sem számíthat különösebben. Novemberben pedig a maradék jóindulatomat is eljátszotta, mikor többször egymás után belepofázott a magánbeszélgetésünkbe Barbival.

… OK, látom, hogy ez most nagyon úgy hangzott, mintha semmi mást nem csinálnánk, csak locsognánk egymás közt, és megsértődnénk, ha a szigorú főnök ránk szól. De nem erről van szól. Amikor Rozi és Mari dumál, akár félórán át, arról, hogy ki mit főzött, és ki mit fog főzni, és mi volt a fodrásznál, vagy mi volt a dokinál, hát az persze nem baj. De ha ugyanekkor én és Barbi váltunk kettő mondatot nem munkáról, akkor biztos lehetek benne, hogy ezt Rozi nem bírja elviselni, és a második mondatunkat követően muszáj neki megszólalni: „Barbiiiiiii! Ez kéne!” vagy: „Barbiiiiiiiiiiiiii! Az kéne!”

Miután ez novemberben egyetlen nap leforgása alatt kétszer megismétlődött – akkor hagytam fel a napközbeni kávéivással, mert ekkor majdnem agyvérzést kaptam –, akkor döntöttem el, hogy Rozi jelenlétében ezentúl egyetlen magánjellegű szót nem ejtek ki.

Ez Rozira nézve is büntetésjellegű, mert azt azért igényli, hogy legyen ott egy cseléd, akinek elpanaszolhatja reggelente, hogy „Jaj, olyan rosszul aludtam”, vagy „Jaj, úgy fáj a fogam!”, vagy „Jaj, a gyerekkel ez van, az van” – amit én leszarok, időm sincs rá, ergo nem megyek bele magánbeszélgetésbe. Különben is: aki az én magánbeszélgetéseimet örömmel és rendszeresen megszakítja, az pont velem ne akarjon cseverészni.

Így amikor Barbi nincs ott, csak én, akkor nincs beszélgetés. Én képes vagyok síri csöndben órákon át ülni. Miközben érzem, hogy ő viszont pofázna. Hát, öreglány, ez a vonat elment!

Ezek az előzmények, amik miatt még én is nagyon szeretném, hogy Rozi végre eltakarodjon nyugdíjba. Helyette bármelyik lány megfelelő lesz szakmai vezetőnek. A tirpák Marit rögtön másnap ki lehet rúgni alkalmatlanság címén, helyette félóra alatt bárkit találunk.

Utoljára tavaly nyáron lebegtette meg, hogy év végén elmegy. Ebből aztán nem lett semmi. November környékén meglebegtette, hogy majd júliusban elmegy. Aztán jöttek az ünnepek, január, akkorra már az volt a köztudatban, hogy majd novemberben megy el. Mindenki elkeseredett. Mert ugye, tavasszal jönnek a választások – akkor lehet, hogy valami kis extra jutalmat kapunk, választás előtt hirtelen mindig eszébe jut a főnököknek a közszférában, hogy „Bazmeg, de hiszen ez a sok hülye beosztottunk is szavazópolgár!” és hirtelen csöpögtetnek valami kis lét.

Hát persze, hogy Rozi azt azért még megvárja. (Egyáltalán, aki havi bruttó félmillió fölött keres, az sokkal szarrágóbb anyagiakban, mint egy kiskeresetű érettségizett dolgozó.)

Július elsején is befigyelhet még pénz – köztisztviselők napja –, aztán októberben jönnek az önkormányzati választások, lehet, hogy még előtte szétosztják a költségvetésből megmaradt pénzt a dolgozók között. Mire ezt végigvettük, mindenki csak legyintett, Rozi a büdös életben nem fog eltakarodni, innen csak tepsiben viszik majd el.

Különben is, már csak azért se menne, mert tudja, hogy mindenki örülne neki. És ez annyira rosszindulatú, hogy nemcsak a más bajának örül, de képes csak azért maradni, hogy a többiek ne örüljenek.

Na de! Barbi egy hete írt e-mailt otthonról, hogy Rozi meglátogatta és elmondta neki, hogy most már istenbizony teljesen komolyan, mindenképpen elmegy nyugdíjba júliusban, ez most már száz százalék, olyan biztos, mint a halál. Előtte egy hónap felmentés, még azelőtt ki kell vennie a részarányos szabiját, tehát már csak pár hónapot lenne.

Örültünk ugyan (én, és még akinek Barbi szigorú titoktartás mellett elárulta :-), de erősen szkeptikusak voltunk.

Én úgy voltam vele, hogy szinte érzem, ahogy vacillál és habozik, és annak ellenére, hogy állítólag véglegesen eldöntötte, még mindig mérlegeli magában az elmenés és a maradás mellett szóló érveket. Megegyeztek a nyugdíjas férjével, hogy elmegy, amellett júliusban ugrik a pénze egy fokozatot, tehát akkortól magasabb nyugdíjat kap. De hát elég-e ez neki? Otthon kinek fog parancsolgatni? A munkahelyen persze elég bizonytalan a helyzet, de ő megteheti azt, hogy bármikor feláll és elmegy. Az irodában hatalma van, cseszegetheti a beosztottjait… szóval, én azt mondtam, hogy majd ha látom a kiürített irodáját, és ha én magam felvittem a személyzetire a szabis papírját, amin kiírta a megmaradt szabadságát, majd akkor elhiszem.

De Barbi, aki pedig nem álmodozó típus, teljesen biztos volt a dologban. Ez a bizonyosság kicsit megingott, amikor az – újabb – átszervezés kapcsán belehallgattam egy telefonbeszélgetésbe.

Ugyanis már megint átszervezés van. Négy éve, amióta az új vezetés hatalomra került, nálunk átlag évente átszervezés (és/vagy leépítés) van. Persze a politikai beosztottak száma egyre nő, rájuk valahogy nem vonatkozik a létszámstop, na de mit is csodálkozom ezen… Jelenleg a mi osztályunkat összevonják öt másik osztállyal, egy szuper-főosztállyá. Ebben az új hivatali struktúrában pedig a Rozi eddigi, hivatalos kisfőnöki beosztása megszűnik, mert nem kell ilyen-olyan kis csoportvezető a jövőben. Egyszerű dolgozó lesz, úgy, hogy a pénze azért megmarad.

Ha én lennék ebben a helyzetben, engem abszolút nem zavarna a dolog, tőlem utolsó disznónak is hívhatnak, ha olyan fizetést kapnék mellé, mint Rozi eddig. De Rozi más, neki a csoportvezetői cím megvonása olyan, mintha egy királytól elvennék a koronáját.

Így álltak tehát a dolgok, minden a legjobb úton haladt Rozi nyugdíjazása felé, amikor is hétfő délelőtt rémülten hallom a főnök szobájából, hogy valami személyzetis fejessel beszélget telefonon, és arra próbálja rávenni, hogy állítsák vissza a Rozi címét, hiszen az úgyis csak névleges, hisz a pénze úgyis megmaradt.

Villámgyors e-mailt eresztettem meg Barbinak – persze virágnyelven, mivel nem a gmailes címemről írok napközben, hanem a hivataliról – mire ő is lesápadt, hogy bakker, mindent végigvettünk, csak erre nem számítottunk. Ez a hülye főnök! Hagyja már a fenébe ezt a dolgot, mit kell tüsténkedni, még a végén kihúzzuk a gyufát Odafönt, és mindezt csak azért, hogy egy nyugdíjon vacilláló vén tyúk, akit mindenki a fenébe kíván, mégis maradjon?

Tiszta feszültségben telt el a nap, ráadásul közben éreztem, esküszöm, ahogy Rozi még mindig mérlegel az agyában, és biztosan tudtam, hogy ha a beosztását visszakapja, akkor maradni fog, még akkor is, ha a férje balhézni fog emiatt. Sőt ha balhézik az ember, az csak még egy okkal több, hogy inkább dolgozni járjon a rohadék.

… Valahogy eltelt aztán a hét, a csoportvezetői beosztás a fülem hallatára többé nem került szóba, viszont péntek délután megláttam az új szervezeti ábránkat – egyébként egy horror –, ahol nincs semmiféle csoport a régiek közül. Na, hálistennek! Talán, talán most…. Bár megérhetném a percet, amikor látom kihurcolkodni az undok tyúkot. (És még nem is én vagyok rá a legmérgesebb!) Sőt, bár látnám az utána következő heteket, amikor a tirpák Mari mögött immár nem áll senki, és neki magának kell megcsinálnia az összes feladatát, aminek a zömét eddig a két másik lány csinálta.

A munkahely néha mégis képes apró örömökkel szolgálni. „Csak látnám már, uram!” :-)

Na, szóval…. A Loki születésnapjától Valentin-napig terjedő 5 nap volt az utóbbi idők legmozgalmasabb időszaka. Február 9. (a születésnap) vasárnapra esett – ez olyan elszántsággal töltött el, hogy felhívtam egy lakáshirdetést, ami ideálisnak tűnt és csak aznap jelent meg az albérletkereső portálon. Vasárnap ugyan nem illik ilyen ügyben telefonálni, de magánszemély volt a hirdető, nem iroda, és annyira tetszett a lakás – erkélyes, 3. emeleti, nem messze innen –, hogy arra gondoltam, akár már másnap megnézhetném.

Ez sajnos nem jött össze, mert az előző lakó még ott tartózkodik – akkor miért hirdetik? –, hanem majd február 22-én telefonáljak újra. Este azzal az elhatározással feküdtem le, hogy másnap, ha a fene fenét eszik is, most már végre legalább egy lakás megnézését meg akarom szervezni! Mégis abszurd, hogy egy hónapja keresek, de még csak a telefonálgatásig jutottam, és effektíve kiadó lakást megnéznem még egyszer sem sikerült!

Tök zaklatottan aludtam aznap éjszaka, és hétfőn elszántan mentem dolgozni, a táskámban a lakások adatait és a kapcsolatok számait tartalmazó jegyzetfüzettel. Isteni csoda történt: a főnöknél megbeszélés volt Rozi és Editke részvételével, e megbeszélés alatt pedig nem zavart meg senki, és így tudtam telefonálni! (Ilyen eddig szinte soha nem fordult elő.)

Felhívtam az összes, kicsit is rokonszenvesnek tűnő hirdetést, amit csak kijegyzeteltem. Ketten nem voltak elérhetők, az összes többit pedig már kiadták, de ajánlgattak helyette másokat. A legtöbben azt a 40.000 Ft-os, 20 négyzetméterest fent a hegyen, ami a festői környezeten kívül mással nem kecsegtet. Az egyik közvetítőiroda pedig azt ajánlotta, hogy menjek el hozzájuk a VIII. kerületi irodájukba, adjak 8.000.- Ft-ot, és majd ők akkor adnak címeket.

Hogy erre pontosan mit gondoltam, azt nem írnám le, de a lóval volt kapcsolatos.

Nyolc telefont eresztettem meg ezalatt az egy óra alatt, és semmire sem jutottam. Végül visszalapozgattam a noteszben és felhívtam egy olyant, ami már két hete kint volt, nem is hittem, hogy még szabad, különben is túl kellemes helyen volt túl kevésért. Itt azonnal felvette az ingatlanközvetítő. A lakás még nem kelt el, meg lehet nézni, akár ma is.

Okulva a nyolcezres irodától, rákérdeztem, hogy a megnézés ingyenes-e? Ó, persze, ők a tulajdonossal állnak megbízásban. Na, helyes, én is így gondoltam…

Tiszta ideg voltam a nap hátralévő részében, a munkára igen kevéssé tudtam csak koncentrálni. Fel voltam dobva, hogy végre, ma megnézek egy lakást!! Ami egyébként egyetlen metrómegállóra van a jelenlegi lakásomtól, így munkába is könnyen járhatnék onnan.

Késő délután találkoztunk az ingatlanközvetítővel, aki már várt rám. A ház egy nagy, zárt épület volt, ami rögtön tetszett. A gyerekkorom zömét a békásmegyeri lakótelepen töltöttem, a nagy, zárt lépcsőházas házakat megbízhatóbbnak érzem, mint az undok körfolyosósokat, ahol mindenki belelát a másik szájába. A lakás ráadásul az ötödik emeleten volt. Ez még jobb! Nem hallatszik fel az utcazaj, vagy ami engem még jobban zavar, az emberek hangja sem.

Előszobával egybeépített konyha, gáztűzhellyel, fürdőkádas fürdőszoba – egész tágas –, kis hűtő, konyhaszekrények. Eddig tetszett a lakás, aztán bementünk a szobába, és visszahőköltem. Megszoktam a lakáshirdetésekben a többnyire kellemes, otthonos bútorokat (kivéve amit direkt egyetemistáknak szánnak, és koleszjellegűek). Ennek a nappali / háló szobának a bútorozása azonban olyan volt, mint a balatoni SZOT-üdülőké. Praktikus, de nem valami szép. Kinyitható, nagy kanapé, amin aludni lehet, barna fotelek, kis íróasztal – hát, nem volt nagyon vonzó… Egyébként pedig megfelelt volna, még így alkonyatkor is látszott, hogy világos lehet, keleti fekvésű, sok ablakkal.

Úgy búcsúztam el az ingatlanközvetítőtől, hogy a „vacillálás” meg az „50 %” szavak a homlokomra voltak írva.

Tényleg nagyon gondolkoztam. Gyalog mentem hazáig – csak egy metrómegállónyi –, közben téptem az agyamat. Sőt, a nagy izgalomra – mert ez itt most egy uncsi beszámoló, amit másfél héttel később írok, de akkor nagyon fel voltam spannolva – lementem még futni is, öt kört lenyomtam, de annyira szétszórt voltam, hogy elfelejtettem stoppert vinni magammal :-)

Ezen a hétfői éjszakán azért aludtam zaklatottan, mert félálomban is ezen a lakáson gondolkoztam. Felsorakoztattam a mellette és ellene szóló érveket, és arra jutottam, hogy ellene igazából csak a szobaberendezés szól. A lakbér még alatta van a lélektani hatvanezres határnak, a rezsi is elviselhető, az internet beköthető; a fekvése szinte a lehető legjobb, beleértve az emeletet és a zárt folyosókat is. És hogy nem kis lakóközösségű a ház, ahol öt család él, és mindenki tud mindent mindenkiről, amit én gyűlölök.

Apámtól, öcsémtől és sógornőmtől állásfoglalásokat kértem, és én magam is lázasan töprengtem. Ezzel telt el a kedd: bizisten nem tudom, hogyan dolgoztam eközben a munkahelyen, mert minden gondolatom a lakás körül forgott. Kedves öcsém ugyan azt tanácsolta, hogy nézzek meg legalább tíz lakást, mielőtt választok, de hát már mekkora munka volt, mire ezt az egyet is sikerült megnéznem! Ha most hagyom elúszni, csak hogy még kilencet megnézek, lehet, hogy több ilyen kellemeset nem találok, csak a szokásos magasföldszinti, körfolyosós, udvarra nézőket, amilyeneket a legtöbbször hirdetnek.

Öcsém és sógornőm a megnézett lakás mellett tették le a voksukat, Fater viszont nem volt valami lelkes. Szerintem még azt is csak mostanra dolgozta fel, hogy el akarok költözni; az, hogy egy szinte teljesen megfelelő lakást is találtam, még nagy sokk volt neki.

Kedden meglátogattam Barbit, aki már igen jól volt. Vele nem beszéltem a lakásügyi vacillálásról, de ezen járt az agyam. Ezen az éjszakán szintén csak forgolódtam, mert most meg már azon aggódtam, mi van, ha elhatározom, hogy tetszik a lakás és kiveszem, és közben elviszi az orrom elől valaki más? Mikor már épp beleélném magam!

Szerdán megvártam a tíz órát, és egy kolléganőm zárható szobájába mentem telefonálni, ő addig az én szobámban őrködött. Felhívtam az ingatlanközvetítőt és mondtam, hogy végiggondoltam, nekem tetszik a lakás és ha megnyugtató választ kapok pár kérdésemre, ki is venném.

Mik azok a kérdések, mondjam nyugodtan. Öööö – otthon hagytam a papírt, azt gondoltam, lesz még egy kör a tulajjal, hogy én tetszem-e neki és majd akkor kérdezgetek – de azért felidéztem ezt-azt, amikre nagyjából megfelelő válaszokat is kaptam. Akkor pénteken alá is írhatjuk a szerződést!

Ööö… Máris? Ez ilyen gyorsan megy? – Aznap délután pedig öcsémmel találkoztam, aki némileg jobban ért az ingatlanokhoz, mint én, és ő mondta, hogy persze, albérleteknél ez ilyen szaporán megy. Nekem tetszik a lakás, ők megbíznak benne, hogy rendesen fogok fizetni, egyik fél sem fog tíz millát bukni, mint egy adásvételnél. Hát, így már érthetőbb, de az én aggodalmaskodó egyéniségemnek mégis olyan hirtelenül jött. Öccsel le is csekkoltuk kívülről a házat, megmutattam, kb. hová esik az ablak, belestünk a lépcsőházba. Neki is tetszett.

Ezután rádöbbentem, hogy a bérleti szerződés megkötésére többnyire oda kell vinni a kéthavi kauciót meg az egyhavi bérleti díjat. Ami 165.000 Ft készpénzt jelentett. Tehát a takarékszámlámról átutaltam százhúszat a folyószámlámra, majd két napi részletben kivettem, mert a napi limitem százezer. Pénteken tehát 165.000.- Ft-tal a táskámban mászkáltam. Mondanom sem kell, hogy a frász is kitört, a táskát az íróasztalomba zártam és ha elhagytam a szobát, ráfordítottam a kulcsot és zsebre tettem.

Fater is velem jött a szerződéskötésre, ami pénteken, Valentin-napon, munka után volt. Ott volt az ingatlanközvetítő, és a tulajdonos (egy korombeli pasas) képviseletében a mamája, akinek haszonélvezete van a lakáson. Feltettünk még pár kérdést a számlákról, biztosításról, villanyról stb., aztán mivel más már nem volt hátra, kitöltöttük és aláírtuk a szerződést. Nagyon érdekes, mert nem volt teljesen megírva a nyomtatvány, csak kipontozva a dátumok, összegek és személyes adatok helye, oda mi írtuk be a megfelelő dolgokat.

Kaptam ugyan egy kulcscsomót azonnal, de a tényleges birtokbaadást február utolsó hetére tettük. Engem semmi nem sürget, és az még a mostani felfokozott idegállapotomban is kicsit gyors lenne nekem, hogy hétfőn megnézek egy lakást, amibe szombaton már bele is költözöm… Arról nem beszélve, hogy március elsejével tiszta helyzet teremtődik, egy teljes hónap, nem kell napokat meg arányokat számolgatni. A kéthavi kauciót átadtam, az egyhavi lakbért majd a birtokbaadáskor. De azért jó, hogy már félre van téve készpénzben, mert legalább az első havi lakbérem már fixen megvan :-)

A bérleti szerződés egyébként egy évre szól, kéthavi felmondással. Mert azért előfordulhat, hogy történik valami tragikus. A tulajdonosok azért választottak engem, mert nagyjából fix állásom van, de mint azt én nagyon jól tudom, sajnos a közszféra sem annyira fix, mint a hetvenes években volt. A kéthavi felmondás tehát ezért van. A kaució pont annyi, ha nem tudnék fizetni – isten ne adja – lelakhatom a kauciót, végszükségben.

Most, másodszori látásra, jóval kellemesebbnek tűnt a lakás. Fényes nappal volt, és így teljesen világos volt a szoba. Ami viszont tágasabb, mint ahogy emlékeztem rá, és a bútorzat nem is annyira visszataszító. Sok polc van, sőt gardróbszekrény is, amit elsőre nem vettem észre, és azt hittem, azt nekem kell beszereznem majd.

Fater utólag már pozitívan állt hozzá a lakáshoz, miután látta azt, és a közvetítőt meg a tulajdonos mamáját is. Azért most sem mondanám őt felhőtlenül boldognak, végül is itt marad anyámmal kettesben, de nem a negatívumokra koncentrál, hanem inkább a költözési feladatokra.

Én tisztára felspannolva távoztam a szerződéskötésről, futottam három kört – nem felejtettem el stoppert vinni magammal –, és azt hiszem, beszedtem egy altatót aznap este, mert tudtam, hogy nem tudnék nyugodtan aludni most sem, márpedig egész héten olyan lázas, zaklatott éjszakáim voltak, mintha vizsgaidőszak lenne, vagy mintha társasutazáson lennék, ahol csak úgy fél szemmel alszik az ember, mert másnap ki kell pattanni az ágyból és rohanni tovább. Tiszta felajzott hangulatban voltam egész héten, ami nálam igen ritka :-)

Rég nem írtam blogot, de kivételesen nem lustaságból. Találtam albérletet, mégpedig a múlt héten. Még csak öt napja volt a szerződéskötés.

Teljesen ki vagyok merülve…. Az elmúlt hét lakáskereséssel telt, később meg komoly töprengéssel, utána a szerződéskötés miatt izgultam, azóta pedig a költözésen, a kábeltévé- és internet-előfizetésen, és legfőképp azon, hogy adom elő anyámnak.

Ez utóbbi tegnap megtörtént. Kábé úgy reagált, ahogy gondoltam… Ami csak megerősítette bennem az elköltözési vágyat :-)

Közben Barbi még mindig betegszabin van, de már egyre jobban. Mindazonáltal még csak egy hét múlva jön dolgozni. Igen fárasztó a munkahelyen most, és itthon sem tudok kikapcsolni, mert akkor meg a lakás jár a fejemben és a felmerülő lehetséges gondok.

A felsoroltak miatt, bár alapvetően örülök és izgatott vagyok, de alaptermészetemből fakadóan aggódás is van bennem, és az elmúlt másfél hétben olyan lelki feszültségben éltem, mintha vizsgaidőszak lenne.

Március 1-jétől vettem ki a lakást. Ha azon a hétvégén költözöm, és Barbi addigra már visszatér, akkor ez a március 1. egy nagy pozitív fordulatot hozhat, ráadásul a tavasz is akkor kezdődik, ezért alig várom!

A lakástalálásról természetesen írni fogok hosszabban, de eddig nem jutott rá idő, mert 1. hétvégén még nem tudtam rászánni magam, 2. azután Barbit látogattam, 3. anyámmal is közöltem a hírt, ami kb. két órát vett igénybe, 4. ma pedig színházba megyünk Faterral.

… Most végre nem kell már a lakáshirdetéseket bújnom, hála az égnek! Helyette költözési tippeket nézegetek a neten, meg olcsó és/vagy egyszerű kajarecepteket, meg azt, hogy albérletbe mennyire macerás vagy nem macerás beköttetni a netet, ami létfontosságú dolog.

… De, megmondom őszintén, már maga az is isteni érzés lesz, amikor az új lakás ajtaját becsukom magam mögött, ledőlök szunyálni, és addig szunyálok, amíg akarok, mert senki nem fog bejönni és megzavarni. Ezt a pillanatot nagyon várom :-)

Hullámvölgy után hullámhegy jön, ez nagyjából az elmúlt hetemre is ráillett. Nem volt éppen csodálatos, de annyira már egyáltalán nem volt szörnyű, mint az előző hét, és jó dolgok is történtek. Például már vasárnap – még feldobva a Coriolanustól – futottam a parkban három kört, most már egyhuzamban, és tök jól ment.

Hétfőn a kórházban meglátogattuk Barbit Orsikával. El kellett kéredzkednünk 15.00-kor, mert Orsinak két gyereke van, meló után már nem tud több órás kitérőket tenni.

A kórházlátogatás abszolút pozitív élmény volt. Simán odataláltunk, Barbi tök jól volt, odaadtuk a szajrét (csoki, sajt, meg minden, ami szem-szájnak ingere). Mivel öten voltak egy szobában, ezért kiálltunk a folyosóra locsogni. Egy óra elteltével nekem már kezdett fájni a derekam az állástól, míg Barbi a füle botját sem mozgatta :-D A látogatás elején még egy cső ágazott ki a hasából, ami egy zacskóban végződött. Mikor mi ott voltunk, már csak kevéske vér volt benne, ami engem, mint huszonkilencszeres véradót, nemigen rázott meg (de vagány vagyok!) Pont a látogatás közepén hívták el valahová, ahol kiszedték a csövét, és közölték, hogy már másnap haza is mehet.

Ahhoz képest, hogy csütörtökön és pénteken még a legrosszabb forgatókönyvek zajlottak a fejemben, hétfőn már igazán vidám volt és egészséges :-)

Úgy feldobódtam, hogy aznap este megint futottam – bár nem szoktam két egymást követő napon –, meg azért is, mert hajmosás előtt álltam, így nyugodtan beleizzadhattam a futósapkámba. Most is három kört futottam, 28:00 alatt.

Noha a meló továbbra is sok és fárasztó, és sok szelete szélmalomharcnak tűnik, azért több jó dolog is történt, amik feldobtak. Például a neten megrendeltem két jó könyvet, amik két nap múlva meg is jöttek, és mindkettő nagyon jó.

Szerencsésen elrendeződött a 2013. évi jövedelemigazolásom ügye is, amin már december óta aggódom, amióta először eszembe jutott, hogy adóbevallást kell majd írni. Megérkezett ugyanis a járulék- és jövedelemigazolás a jelenlegi munkahelyemtől, ott azonban a jövedelmemnek csak a június és december közti része volt feltüntetve. A járulékigazolást a MÁK csinálta, az szerencsére egész évre vonatkozott.

Első körben beszéltem a munkahelyi személyzetissel, hogy kilépésemkor nem kaptam-e januártól májusig való jövedelemigazolást a MÁK-tól, amit esetleg odaadtam neki? Mondta, hogy az ilyen igazolást az új munkahelyen kellett hogy leadjam, de ha végképp nem lenne ott sem, majd a MÁK ad másolatot. (Nem értem, hogy annak idején tényleg miért nem másoltam le ezt a papírt magamnak! Az összes többi kirúgási-belépési papírom itt van egy kupacban, csak ez az egy nem.)

Ezek után az új munkahelyem személyzetisének írtam mailt, hogy légyszi-légyszi, küldjétek el a papíromat, legalább beszkennelve mailen. Másnap meg is jött a mail, ott volt az igazolás. Azonban valamiért csak a 2. oldala. (Pont a lényeg hiányzott.) Akkor írtam még egy e-mailt, hogy köszi, de légyszi-légyszi, küldjétek el a papíromnak az első oldalát is, merthogy azon van a jövedelem… Egy óra múlva elküldték, akkor visszaírtam, hogy köszi meg örök hála. – Most tényleg boldog vagyok, emiatt a papír miatt sokat izgultam már. Most már megírhatom az adóbevallást. Igazán nem nagy munka, csak neki kell fogni.

Múlt péntek óta gondolkoztam rajta, hogy ha a Coriolanus londoni előadását rátették valami DVD-re, akkor azonnal megveszem. Rá is néztem az említett honlapra, de ott sajnos csak fotók voltak – persze azok is szépek, de hol van pár fotó ahhoz az előadáshoz képest.

A Coriolanus óta már eltelt öt nap, és elvonásom volt, mert Tom Hiddlestont azóta nem láttam semmiben. Esténként már fáradt voltam filmeket nézni, különben is annyiszor láttam már Lokinak, hogy határozottan valami másra vágytam. Ilyen pedig eddig csak az Örvény, amiben ő antipatikus, és különben is nyomasztó. Rákerestem az új vámpíros filmjére, de semmi jele, hogy azt mostanában bemutatják nálunk, holott már vagy tíz országban vetítik. DVD-n viszont még nincs, mert még mozifilm. A trailerét azért megnéztem a neten – ez eddig hogy nem jutott eszembe? Teljesen hülye vagyok mostanában, ilyen alapdolgokat mulasztok el… A trailer jó kis sötét hangulatú volt, Tom fantasztikus, és itt is megvált a ruházatától. Én nem tiltakozom, ha ebből rendszert csinál :-) Ezek után mindenképp látnom kell a filmet. Legrosszabb esetben megvárom, míg DVD-n kijön, és megrendelem külföldről.

Addig is szerencsésen eszembe jutott, hogy van valami történelmi, angol filmsorozat, amiből láttam már több fotót. Jól áll neki a középkor, én meg szeretem az ilyesmi filmeket. Tom Facebook-oldalán is ebből a filmből van a borítókép, tehát neki is tetszik. Rákerestem az Amazonon, hogy kapható-e DVD-n – és igen! Becsekkoltam abba a könyvesboltba, ahol már nyáron rendeltem egyszer, és elküldtem a megrendelést.

Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy feltétlenül az angol Amazonról kell rendelnem, mert egy könyv mindenhol ugyanolyan, de ha a DVD amerikai, akkor 1-es régiókód lesz rajta és nem fogom tudni megnézni.

A bolt másnap elküldte az árajánlatot, én elfogadtam; aztán ők elküldték a számlaszámot, én pedig netbankon át elutaltam az árat. Másnap megírták, hogy bejött a pénz, ők megrendelték a filmet. „És most várunk”, hogy A dolog végét idézzem :-)

Csütörtökön motoszkálni kezdett a fejemben, hogy van valami könyv, valami régi, amit antikváriumból akartam beszerezni, de nem találtam sehol, mi is volt az…. És akkor bevillant: az Equus!! Még tavasszal fűt-fát megmozgattam, de semmi, azóta meg teljesen elfelejtettem. Viszont most tag vagyok egy netes antikváriumban, így felmentem, kikerestem – isteni szerencse: volt!!! – és megrendeltem. Azóta már meg is jött az értesítés, hogy átvehető. Sajnos csak kedden mehetek érte, a nyitvatartásuk miatt. Milyen sirály lesz, végre megvan az Equus szövege! :-)

További apró örömök: a tirpák Mari csütörtökön és pénteken nem volt bent. Legalább ő nem volt láb alatt. A szívét vizsgálták kórházban (nem sajnáltam), de nem találtak semmi súlyosat (ezt kicsit sajnáltam). – Őszinte vagyok, na.

Péntek este pedig a jótékonysági lókoncert Szentendrén. – Ha minden rémes munkahetet ilyen fantasztikus péntek esti programok zárnak, akkor nem lesz egy szavam sem! – Kinyomtattam a HÉV-menetrendet, a műholdas térképet, sőt napközben a Google StreetView-val „végigjártam” az útvonalat a műv. házig. Ennek ellenére odafelé egy utcával odébb kanyarodtam be. Tiszta labirintus az a hely.

Februárban este fél hétkor a szentendrei utcák nem olyan forgalmasak és vidámak, mint ahogy a nyári sétákról emlékszem. Kifejezetten sötét és kihalt volt minden, kb. az egyetlen ember voltam az utcákon, olyan volt, mint valami horrorfilm. Azon aggódtam, hogy este tízkor hogy fogok majd visszatalálni a félóránként közlekedő HÉV-hez?

Ez a koncert személyesen érintett, mivel kedves családtagjaim szervezték, sőt én magam is negyven percen át osztogattam szórólapokat az Operett előtt. Lüke lovak javára tartották, akik ahelyett, hogy téli álmot aludnának, mint az okosabb állatok, fent járkálnak és szénát meg mifenét akarnak enni, ami azonban pénzbe kerül. Nem utolsósorban pedig négy nagyon rokonszenves énekes lépett fel, elsődlegesen Egyházi Géza, akit azóta nem láttam, hogy augusztusban a Bál felénél otthagyott minket, mint Szent Pál az oláhokat. Tehát ő még tartozott nekem néhány dallal! :-)

… Az Uránia nagyterme is tartozott nekem egy jó filmmel a Metro Manila-csalódás után – ez a kárpótlás lett a Coriolanus. Géza is tartozott, de most kiegyenlítette :-) Elsősorban az El nem múló vágyra gondolok, ami után augusztus 30. óta éhezem.

Harmadik sorba szólt a jegyem, ami aggasztott az esetlegesen túlzott hangosítás miatt. Nagyon érzékeny vagyok az erős hangokra, majdnem annyira, mint a sebességre, habár a hangerőt pár perc alatt megszokom. De addig…

Szerencsére több ember jött el, mint hittem, és mind nagyon lelkesek voltak. A négy fellépő is csodálatos volt, egyrészt, mert nagyon jól énekeltek – ez már nem lep meg, annyi ilyen musical-koncerten voltam, hogy az ellenkezője döbbentene meg –, másrészt, mert ők is lelkesek és kedvesek voltak, mondhatni, a körülmények ellenére (csúszás, technikai bakik). Nagyon jólesett látni, hogy a srégen mögöttem ülő két német hölgy is tökre élvezi az előadást és vadul tapsol. Bár rengeteg poén és humor elhangzott – ezt nyilván a németek nem értették – de a hangulat átjött, és a dalok nemzetköziek :-)

A fotós pasi beült pont mellém, mivel én addigra a harmadik sor közepére költöztem. A másik oldalamon szintén sógornő általi ismerős. Tehát végül úgy alakult, hogy hiába egyedül jöttem, mégiscsak emberek között ültem :-) A fotós ráadásul ugyanolyan lelkesen tapsolt, mint mi, sőt talán még lelkesebben – tiszta megható volt! :-)

Szünetben érdekes dolog történt. Pisilni akartam, de hosszú sor állt a vécénél. Erre Baby megragadott és hátravitt – gondoltam, biztos van még egy mosdó valahol. Mentünk, mentünk, és kiderült, hogy ez bizony az öltözőkhöz tartozó vécé lesz… Ott állt a sógornőm, a fotós, még pár szervező, és konkrétan Gézával beszélgettek! Mi átsuhantunk közöttük a női vécébe, és míg Baby bent volt és én a táskájára vigyáztam, az jutott eszembe, hogy beordítok neki: „Baby, maradj itt, mindjárt jövök!”, aztán kirongyolok, elkapom Gézát és legalábbis kezet fogok vele, de ha hagyja, esetleg megsimogatom a haját is, tényleg olyan göndör-e? :-) (Puszira is gondoltam, de annyi ember előtt azért nem akartam égetni magam.)

Sajnos mire végeztünk, addigra Gézának már pont rohannia kellett, úgyhogy be kellett érnem annyival, hogy ott sietett el mellettem testközelben. … Nem vagyok egy feromont ivó nőstényállat, de az a testközelség, mmm… Na, szóval jó pasi, maradjunk ebben :-)

A második rész rövidebb volt, de fergeteges hangulatú. Szétröhögtem magam és rojtosra tapsoltam a tenyeremet. Bár a Bőg a tehént nagyon hiányoltam, mivel előzetesen beetettek, hogy az is lesz – egész héten, ha csak rágondoltam, már vigyorogtam magamban :-)

Még tíz óra sem volt, így elértem volna egy HÉV-et, de szerencsére hazahozott a szomszédom, egészen a házig. Így tehát istenien alakult az este minden szempontból, pedig előzetesen aggódtam kissé. Hazaérés után bedöntöttem egy mentes sört, mert még túlságosan fel voltam dobva ahhoz, hogy aludni tudjak.

Most gondoskodnom kellene a következő péntek estére is valami jó programról, hogy az a hétvége is jól kezdődjön :-)

Azért albérletet találni nem olyan egyszerű. Főleg ha az ember olyan, mint én: „bátor jó Sir Robin, ím elindult vala…” :-) Szóval, én félős vagyok, ezért eddig csak neten mertem lakásokat nézegetni, hogy egyáltalán felmérjem a lehetőségeket: lakbér, rezsi, berendezés, elhelyezkedés stb. …

Öcsém javasolta, hogy lassan kezdjek személyesen is nézelődni – igen, tudom –, sőt nézzek meg többet, mielőtt döntök, legalább tízet!

Na de ezt most így hogy? Én, amilyen félős vagyok, eleve fel sem merek hívni olyan hirdetőt, akinek a lakásában valami nem tetszik. És hát hogyan?: „Kérem, én biztosan tudom, hogy nem fogom kivenni ezt a lakást, mert kocsma fölött van az első emeleten, és csak villanyrezsó van benne, de azért megnézem, hogy gyakorlatot szerezzek.” Ezzel csak rabolom a tulajdonos vagy az ingatlanközvetítő idejét meg a sajátomat is. Meg aztán rajtam rögtön látni, mit gondolok, és sütne rólam a „Nem kell nekem ez a lakás igazából” – hozzáállás.

Különben is iszonyú lelkierő kell ahhoz, hogy felemeljem a telefonkagylót. Egyébként is, de a leendő lakásom ügyében pláne! Eddig még csak kétszer történt meg, elmesélem.

Az első: az utcánkban, hatemeletes ház ötödik emeletén, a lakbér-rezsi-kk. összege tolerálható, van benne minden, ami kell. Normális ember persze ilyenkor rögtön a telefonkagylóért nyúl, de hát én ezt otthon olvastam mondjuk 18.00 körül, és ingatlanközvetítős hirdetés volt – feltételeztem, hogy ezek már nem dolgoznak.

De marhára tetszett ez a lakás. Másnap reggel még munkába indulás előtt írtam egy mailt – a hirdetés mellett automatikusan feljön egy üzenet-sablon –, amiben leírtam a kérdéseimet, a magam lúzer módján: 1. A lakásban van-e tűzhely? (Mert az nem látszott a fényképeken.) 2. Kb. hova esik? (Mert a mi utcánk nem rossz hely, de van három ház benne, ami enyhén nyóckeres jellegű körfolyosós – ha ott van, meg sem nézem.) 3. A puszta megtekintés ugyebár nem jár semmi kötelezettséggel, és ingyenes? (Mert mi van, ha a konzultáció is pénzbe kerül, mint egy magánorvosnál?)

Megadtam a freemailes címemet, a mobilszámomat, és vártam. Még munka közben is felmentem – szigorúan illegálisan – a freemailre, lecsekkolni, nem válaszolt-e az ingatlanközvetítő? Én nem akartam csörögni, az milyen nyomulás már, hogy 7.00-kor írok, aztán pár óra múlva még telefonálok is… Eltelt a nap, nem jött semmilyen válasz.

Másnap péntek volt. Gondoltam, most már legyen valami, a hétvégén még valaki elhappolja azt a lakást, én mégiscsak telefonálok… Kajaszünetben félrevonultam az egyetlen, akkor még üres szobába (azóta odaköltözött Bogi), és reszketve feltárcsáztam az ingatlanközvetítőt.

Nyers női hang: - Halló!

- Halló, csókolom…. Én Csendes Macska vagyok, írtam e-mailt, a Pocsolya utcai kiadó lakással kapcsolatban…

- Ja igen, a Pocsolya utcai! Most írjuk a szerződést! Ha hétfőn még nem lesz aláírva, akkor lehet érdeklődni!

… Micsoda?! Milyen szerződést? Én nem mondtam nekik, hogy írjanak szerződést, én csak érdeklődtem, még nem is láttam a lakást, és máris kivegyem? Egyáltalán honnan tudják az adataimat a szerződéshez? Még nem is láttam a tulajdonost!

Aztán kapcsoltam: nem, nem, biztos arról beszél, hogy a hirdetést feltehessék az ingatlanos weboldalra. Ja, de hát az már kint van, én onnan néztem le! Akkor mi a szarról beszél ez?

Mondom rendkívül értelmesen: - Milyen szerződést? És mi lesz hétfőn?

Erre szótagolva megismételte, nekem pedig végre letisztult:

Azt akarja mondani, hogy már meg is nézte, le is foglalta valaki (más) a lakást. Most ők már a bérleti szerződést írják. De ha valamiért netán mégsem lenne hétfőn aláírva a szerződés, akkor, ha kedden még kint lesz ennek a lakásnak a hirdetése, akkor hívhatom őket, mert akkor a másik mégsem vette ki, és én is megnézhetem.

Úgy éreztem magam, mint egy bozótlakó beduin, aki életében először megy a nagyvárosba, és még nem ismeri a viselkedési szabályokat :-)

Amíg el nem jött a kedd, nem is hívtam fel más lakásokat, mert hátha ez mégis megmarad. Sajnos, nem maradt meg, az a másik nyavalyás lefoglalta :-( Ekkor tanultam meg, hogy ezek szerint a lakáshirdetésekre rögtön megjelenéskor le kell csapni, még aznap megnézni és ott helyben eldönteni, kell-e vagy sem.

Ez utóbbi nekem nem annyira szimpatikus. Én szeretek a nagyobb döntésekre aludni egyet.  Sőt néha többet is. Mert ha igent mondok és utólag mégsem tetszik, akkor mi van? Vagy ha másnap reggel döbbenek rá, hogy igen, ez kell nekem, de közben valaki más elhappolta előlem, mert nem helyeseltem eléggé határozottan?

Esténként továbbra is csekkolgattam a lakáshirdetéseket. Néhány olyan is van, ami már legalább egy hónapja kint van – ezeken gyakorolhatnék tapasztalatszerzés végett, de ha ennyi ideje kint vannak és nem vette ki őket senki, biztos valami hibájuk van. Azért rángassam oda a tulajdonost, hogy megpillantva a – mondjuk – emberevő buckalakó szomszédságot, vagy a ház alatti kocsmát, már ki is forduljak a lakásból?

Aztán pár napja találtam egy szintén ideálisat: kb. húsz percnyire innen, központi helyen, de azért nem a város legzsúfoltabb részén, és rakpart van a közelben, ahol tudok futni. A lakás pedig harmadik emeleti, nem körfolyosós, a bútorzata is olyan, hogy lakni lehet benne, nem csak úgy behánytak pár polcot és széket. Fürdőkád (nyami), mosógép, sőt úgy emlékszem, tűzhely is, az ára pedig épp elviselhető.

Egyetlen napot azért vártam, mert ha rögtön első napon elviszik, már fölösleges is strapálnom magam. De tegnap még kint volt a hirdetés. Ezért ma telefonáltam.

… A telefonálás nagyon nem egyszerű. Ott ülök egy titkárságon, de egyedül vagyok, ami azt jelenti, hogy a helyemet ugyan nem hagyhatom el, viszont nem beszélhetek nyugodtan, mert ki-be járnak az emberek. Most már nincs meg az üres szoba, ahová enni és bizalmasabb telefonokat intézni áttelepedhettem :-(

Esetleg, mikor kiszaladok a közértbe egy kifliért, majd útközben megejtem.

Hát, odafelé menet nem találtam egy nyugodt zugot a folyosón. Az utcáról nem akartam – zajos –, visszafelé azonban fellifteztem a harmadik emeleti kihalt folyosóra, és ott feltárcsáztam a megadott számokat. (Ez viszont visszhangos folyosó, folyton féltem, h. ezer méterre is elhallatszom.) Felhívtam mind a három telefonszámot, az egyik nem élt, a másikat nem vették fel, a harmadik üzenetrögzítőn volt.

Visszamentem a helyemre. Most már szívesen beszéltem volna ingatlanossal, mert csökkent a félelem. Olyan érzésem volt, mint mikor véradásra megyek, félek és izgulok, de amikor kirúgnak pl. alacsony vérnyomás miatt, akkor mindennél jobban szeretnék vért adni :-)

Kora délután valahogy akadt egy negyedóra, amikor sem a főnök, sem Rozi nem volt láb alatt, és csodával határos módon a többi kollégák sem lébecoltak arra. Újra elővettem a kis noteszemet. Meg aztán – gondoltam – ez nem randevúmegbeszélés, csak belesuttogom majd a telefonba, hogy „a Róka téri lakást szeretném megnézni” – az meg megmondja, hogy mikor és hol, oszt annyi.

A noteszből láttam, hogy az első telefonszám azért „nem élt”, mert 06-20 szám, én pedig izgalmamban 06-1-t tárcsáztam :-)

Most felhívtam a helyes számot, jelentkezett is egy hölgy, aki az ingatlanos volt, és olyan hangja volt, mint egy nyugdíjas napközis tanítónéninek. De ez azért biztatóbb volt, mint az előző telefonos próbálkozásom.

Mondtam, hogy ez és ez a lakás érdekel. Első körben tisztázni kellett, hogy bérelni, és nem venni akarok (tessék, még egy dolog, amire figyelnem kell) – mert ezen a címen volt nekik eladó lakásuk is.

Mire azt mondta a hölgy: Mondjak valamit magamról, mert a tulajdonos szereti tudni az ilyesmit.

Na tessék! Erre sem készültem. Persze tudom, hogy abszolút nem mindegy, kinek adja ki az ember a lakását, meg jobb félni, mint megijedni, én magam is két napja osztottam meg egy főbérlőket óva intő posztot a Facebookon – de most hirtelen kicsit sértőnek éreztem a kérdést, mintha a bőr- és nemibeteg-gondozóba bejelentkezve rögtön azt kérdeznék, hány partnerem volt az elmúlt héten?

Ráadásul paráztam is, nehogy bejöjjön valaki a szobába! És annyit mondtam, hogy „hát, 36 éves vagyok, egyedülálló … fix állással” (na – maradjunk annyiban, határozatlan idejű kinevezéssel, mert hol van ma fix állás). De ebben mégis benne van, hogy nincs gyerekem, sem állatom, amit nem szeretnek a lakástulajdonosok, és tudok fizetni rendszeresen. Pasim sincs, akitől gyerekem lehetne.

Aztán hozzáfűztem – ezt is majd’ elfelejtettem – hogy fél ötig dolgozom, tehát csak az után tudok lakást nézni.

Ajjaj – mondta a hölgy – és ebédszünetben nem tudok kiszaladni? (Én, ebédszünetben, oda?! Földrajzilag nincs messze, csak négy villamosmegálló, plusz az út a villamosig és vissza, és maga a lakásnézés – nettó háromnegyed óra minimum, és én speciel most, Barbi nélkül, örülök, ha egy kifliért ki tudok szaladni az öt méterre lévő közértbe!)

Na jó, akkor, hát ma már nem férek bele, hanem talán csütörtökön. Vagy szombaton ráérek? Mert már megnézték ketten is a lakást, adjam meg a mailcímemet meg a mobilszámomat, és majd felhív, hogy csütörtökön, vagy szombaton megnézhetem-e a lakást, amennyiben abból a kettőből valamelyik nem veszi ki addigra.

Hát ez az. Ha találok egy kellemesnek tűnő lakást, azt meg már előttem lestipistopizzák. Arra meg egyáltalán nem is gondoltam, hogy probléma lehet abból, hogy dolgozom. Ha dolgozom, az a baj, hogy nem érek rá napközben, ha nem dolgozom, az a baj, hogy biztos majd nem fizetek lakbért. Hát ki a francnak van ideje napközben lakást nézegetni? Mert a lakást tényleg meg kell nézni, nemcsak bepillantok és kész, és lennének még kérdéseim is.

Mondjuk, láttam olyan lakáshirdetést, ami épp a munkahelyem melletti utcában lenne, de ennyire nem vagyok beteges, hogy a munkahelytől öt méterre akarjak lakni :-D

Szóval, ma, kedden már nem nézek lakást – egyébként is túlóráztam és majdnem este hatra értem haza –, holnap csak akkor, ha olyant fognék ki, akinek akár aznap is jó lenne, mert csütörtökre nem rakhatom, hiszen – talán – akkor hív ez a Róka téri néni. Péntekre sem tervezhetek lakásnézést, mert akkor lesz a lókoncert. Szombaton meg, ha csütörtökön nem, a Róka térit nézem.

Nahát. Amikor végre elhatározom, hogy ’mostakarom’, akkor meg nem jön össze sehogy sem…

A Róka téri néni kérdései kapcsán felmerült bennem az aggály, miféle főbérlőt fogok majd ki? Nem konkrétan ezt itt, hanem úgy általánosságban. Mi van, ha kikötései lesznek? Aludhat nálam az öcsém? Vagy ha bepasiznék – hehe, ez fikció, na de ha mégis – csak nincs most 2014-ben valami olyan kikötés albérlőknek, hogy „férfit nem fogadhat a lakásban”?? És majd eljár lecsekkolni a lakást? – Jó, ez persze ott volt a FB-posztban, és nagyon helyesen, hogy a főbérlő néha ellenőrizze, hogy az albérlő nem lakja-e le a lakást. De ugye szól előtte? És nem szól be, ha kupi van? Mert én rendetlen vagyok. Takarítani szoktam – főleg, ha anyám nincs láb alatt – de rend, az nincs… Rohadt nehezen viselném, ha valami háklis banya megjegyzéseket tenne, hogy „Maga nő létére milyen rendetlen!”

Most megyek, és rácuppanok a lakáshirdetésekre…

Már én is röhögök magamon, amiért minden hétvégén le kell írnom, hogy „úristen, az elmúlt munkahét pokoli volt!”, de tényleg mindig az! Az elmúlt hét viszont kétségkívül mindent felülmúlóan rémes volt, minden esemény összetorlódott, ami csak összetorlódhatott, szerdától ráadásul egyedül vagyok mindenre.

Nem is emlékszem pontosan, melyik szörnyűség melyik napon történt, úgyhogy csak ömlesztve írok, ahogy eszembe jut…

Az biztos, hogy hétfőn majdnem a sírógörcs közelében járva fennhangon töprengtem Barbinak, hogy ugyan mi a fészkes fenével riaszthatnánk el tőlünk az állandóan ott tartózkodó, állandóan hangosan pofázó, de a főnöknél nagy kegyben álló Editkét.

Az én szobám, a tulajdonképpeni titkárság, a két egymással szembe fordított íróasztalból, pultból, konyhasarokból és a kis ülőgarnitúrából áll. Oda szokta levetni magát Editke minden áldott nap három-négyszer fél-egy órára. Néha nem rögtön, először csak egy paksaméta aktát hoz, oda lebassza, aztán elmegy valamerre – hogy hová, nem tudni, mert ha telefonon keresik ezalatt, nincs a helyén és nincs a beosztottjainál sem – de tudjuk, hogy itt hagyta az aktáit, tehát nincs menekvés, vissza fog mászni, leveti magát a székre és itt fog szignálni, henyélni, ordítva társalogni a főnökkel a nyitott ajtón keresztül, de nem öt percig, hanem amíg kénytelen nem lesz valamiért eltakarodni – akár másfél órán át is.

Barbi már nagyon izgult a várható műtétje miatt, és talán a félelem miatt isteni szikra pattant ki az agyából: az én szobámban lévő ülőgarnitúrát és az ő szobájában lévő irattáros, csetreszes kisszekrényeket megcseréljük egymással!

Ha száz évig élek, sem jövök rá erre a zseniális, egyszerű megoldásra, pedig hónapok óta töprengek Editke elriasztásának módján! A neon leoltásával kezdve az ablak kinyitásán (mert fázós) keresztül Metallica-CD hangos bömböltetéséig már minden eszembe jutott, de arra, hogy a dohányzóasztalt és a székeket átvigyük Barbihoz, arra nem gondoltam.

Barbinál pont annyi hely van, hogy az ülőgarnitúra befér, viszont nem a titkársági pult van szemben, hanem szekrények, és a bejárati ajtó közvetlenül jobbra nyílik, tehát aki ott ül, az nem kényelmesen henyélget, hanem egy szekrénnyel szemezve a pofája előtt járkálnak ki-be a népek. Ülni, várni, írni itt is lehet, de nem az a vendégmarasztaló berendezkedés. És hát a főnök is messzebb van! Amellett – a fő előny: – ez az iroda a főnökhelyettes, Rozi szobája felé nyílik, így ha itt elkezd ordítani Editke (vagy akárki), Rozi egy perc alatt helyre fogja tenni. És őt komolyan is veszik, nem úgy, mint engem (aki ugyan szintén szólok végszükségben, akkor három napig sértődött csönd van, aztán kezdődik minden elölről).

Kedd reggel mind Főnök, mind Rozi házon kívül voltak munkaügyben. Editke még bemászott meginni a szokott cappuccinóját – hagytuk –, aztán mikor eltakarodott, felpattantam és húsz perc alatt, gyakorlatilag egy lendülettel, mint valami kikötői rakodómunkás, átdobtam a bútorokat innen oda. Ha már benne voltam a rendezkedésben, akkor a mellettem lévő kisszekrényt is kicseréltem egy másik kisszekrénnyel, az enyémet ugyanis nem lehet bezárni, viszont a másikat igen. Az aktáim ott nagyobb biztonságban lesznek, mint eddig.

Az ülőgarnitúrát elrendeztük Barbinál, az új titkársági iratszekrényeket széttologattuk, hogy indokoltnak látsszon az elhelyezés :-), felsöpörtünk, és mire a főnökék visszaértek, már az új módi szerint volt minden.

A főnöknek elsőre tetszett is. Bár tett valami megjegyzést, hogy szerintünk a vendégek hol várakoznak szívesen, az eddigi vagy az új helyen-e? – de őszintén, ez nem érdekel engem, aki dolgozni szeretnék, és ha a főnök idecsődít vendégeket, akik gyakran negyedórával korábban jönnek, akkor itt kell kerülgetnem őket, ami mindkét félnek elég kínos. Volt vendég, amelyik azt hitte, hostess-szolgálat vagyunk, és cseverészni akart a hivatali struktúráról meg a politikáról, miközben nekem épp három különböző dolgom volt egyidejűleg. Na, ez megszűnik, üljenek odakint és elmélkedjenek, vagy amit akarnak.

Ez tehát jól zajlott le. Nagyjából be is vált, mert Editke nem bír sokat állni, így noha párszor rikoltozott még az én szobámban, míg főzte a cappuccinóját, de mivel ott már nem tudott leülni, mindannyiszor eltakarodott tíz perc után.

Szerdán Rozi szólt, hogy Barbi ma nem jön. Még nem műtik, csak vacakol a gyomra. Kicsit berágtam, hogy nekem miért nem szólt? Duzzogtam délig, akkor jött tőle egy e-mail, hogy otthonra nekem írt e-mailt reggel, de még 7.10 körül, én pedig újabban 6.50-kor befejezem a leveleim elolvasását.

Nem örültem, egyrészt hogy rosszul van, másrészt hogy én így egyedül vagyok, harmadrészt annyira éreztem – és így is lett – hogy csütörtökre fogják kitűzni a műtétet! Az volt ugyanis a hét legzűrösebb napja. Délután jelentkezett is, hogy felhívta a sebész, valóban csütörtök reggel korán műtik.

Csütörtök reggel kilencre volt kitűzve nálunk egy belső költöztetés: egy emelettel lejjebbről, a társosztályunkról költöztettük hozzánk Bogit, aki három gyerek után most jött vissza gyesről, hozzánk, az egyetlen, eddig üres irodába.

Nem nagyon örültem, mert ebbe az egyetlen üres irodába jártam át kajálni – gyűlölöm, ha kaja közben baszogatnak, márpedig a szokásos helyemen egy kiflit nem tudtam még úgy végigenni, hogy valaki ne szóljon hozzám, vagy a telefon ne csörögjön. A konyhánkba pedig bemászkál mindenki, így ott sem tudok nyugodtan enni. Mindig fogom az aznapi Metropolt és a kajámat, átrongyolok az üres irodába, felfalom, kiolvasom (nettó 10 perc), visszajövök és akkor jó.

Hát ennek vége. Ezentúl nem ehetek kaszinótojást vagy májas táskát, csak száraz kiflit vagy valami asztalfiókból fogyaszthatót :-(

Az üres szoba kvázi lomtárként is funkcionált eddig, oda dobáltunk be minden kisszekrényt, szőnyeget, vacakot, ami éppen nem kell. Például ott van hatalmas papírzsákokban egy csomó irat, ami már nem kell, de azért nem biztos, hogy ki lehet dobni. Ezeket a három évvel ezelőtt kirúgott (nyugdíjba és gyesre menekülő) pénzügyesek hagyták anno itt, én szemeteltem ki a szekrényükből (mert mindegyik úgy hagyott itt mindent, mint eb a szarát), és amit „majd valamikor” át kellene nézni a maradék pénzügyeseknek. Elsősorban Editkének, mert a két másik pénzügyes csak egy éve van itt. De hát Editke ilyesmivel ugyan miért is foglalkozna.

Hát először is ki kell szemetelni. Aztán mailt írni a raktárosoknak, akik bútorszállítanak, aztán írni a leltárosoknak, hogy bútorok lesznek leadva és átszállítva, aztán írni a telefonosoknak, hogy kössék át a telefonvonalát, aztán írni a számítógépeseknek, hogy kössék át a számítógépét, és vigyék el az ott lévő, régi számítógépet. Mindezeket ugyan ki más is csinálhatná, mint én?

Felderítettem, hogy végül is mit kell leadni, mit kell felhozni és mit kell átszállítani, és megírtam a szükséges maileket jó szájbarágósan, mert a munkásembereknek csak teljesen pontosan szabad írni, különben félreérthetik és máshogy csinálják.

A ki nem dobható pénzügyes hatalmas zsákokat az egyik ösztöndíjas sráccal szállíttattam át Editke üres szobájába (neki ugyanis két szobája is van, épp ezért rejtély, miért kell állandóan nálunk lebzselnie). Aztán ráállítottam Bogit, a szoba leendő lakóját, hogy ami még ott van és szemét, azt dobálja ki. (Megjegyzem, így is maradt. Mi olyan rohadt nehéz azon, hogy „szemét” és „kidobni”?)

A főnök még le-föl szaladgált, és jött nekem, hogy milyen jó bútorok vannak még odalent a társosztályon, fel kéne még hozni néhányat, kérdezzük már meg a mieinket, hogy kinek mi kell? – Azt sem tudtam, hol áll a fejem (eközben az élet is zajlott, telefon, ügyfél, munka stb.) – mondtam neki, hogy nekem rohadtul nincs kapacitásom még napokon át e-mailezgetni és bútorcseréket levezényelni, márpedig ha most kihirdetjük, hogy szabad a vásár, mint a nyolc kollégának lesznek egyéni rendelései, hogy én ezt az asztalt, én azt a széket akarom…. szóval álljunk le ezzel.

Csütörtök reggel a főnök azzal fogadott szemrehányóan, hogy nem volt neki kávéja reggel! Minden délután hazamenés előtt én készítem be a reggeli főzős kávét, ő csak benyomja a gépet, hozzáönti a tejet és kész. Három éve így van ez. Biztosan tudtam, hogy előző nap bekészítettem, mert a saját vizemmel kellett felöntenem, mivel kevés volt a „közvíz” a palackban. Tehát reggel, még a főnök előtt valaki(k), aki korábban itt volt, benyomta a kávét és felitta. Editke is korábban jár be, meg még ketten-hárman. Ezek közül valamelyik megitta és cseszett újat csinálni, a főnök pedig nekem tesz szemrehányást! Már eleve jól indult a nap. Aznap este a kávéfőzőre rátettem egy cetlit, hogy „Főnöké!! Ne idd meg, vagy ha megittad, főzz egy újat!” Komolyan mondom, mint a dedóban! Itt ami nincs bezárva vagy lebetonozva, azt megisszák, elviszik, aztán csak néznek csodálkozva a bamba pofájukkal – legszívesebben pofon vágtam volna az összes kollégát. Szóval már rögtön reggel be voltam rágva.

Természetesen Barbit is ezen a reggelen műtötték. Marhára aggódtam. Kilencre jöttek a költöztetők. Ha nem vagyok egyedül, biztos odaállok segíteni és vezényelni, hogy mit hová, de egyedül voltam, Boginak úgyis semmi dolga, így megbíztam, hogy szépen intézze, mutogassa, adjon instrukciókat, én majd a helyemen leszek, ha kell valami.

Persze minden aznap jött össze. Például a nyomdában kész lett valami öt tonnányi anyag – lementem érte –, aztán jött a nagyothalló kézbesítő, aki Barbinak hozott valamit, amit rögtön alá kellett volna írnia és visszaküldeni (most! pontosan most!). A társosztályunkat nem lehetett telefonon elérni, mert rájöttek, hogy az üresen álló szobáikat le kell adniuk, és lázasan pakoltak kifelé – akták és magándolgok, valamint szemetek vegyesen voltak azokban az irodákban. Nagyon dühös voltam, mert több mint egy éve ülnek ott a zsíros kis fizetéseikért, gyakorlatilag nulla munkával – legalábbis a miénk egytizedével –, ösztöndíjassal, titkárnővel. A két főállású köztisztviselő egyike a Barom, aki ostoba és nagypofájú, a másik pedig egy p*csa, aki hanyattfekve jutott előbbre, és aki már kinyalt magának egy „szakmai főtanácsadó” címet, holott a szakmához semmiféle köze nincs, viszont így majdnem bruttó félmilliót keres. – Na, ezek ülnek ott több mint egy éve, miközben mi könyörgünk nekik, hogy ugyan tessék már rendet tenni az irattározatlan, tízéves akták között, de neeeem…. ők aztán neeeeem….

Most meg, mikor már sürgős, akkor ott ugrándoznak, persze akkor is a titkárnő és az ösztöndíjas pakol, a két legértelmesebb. Amikor meg én telefonálok, és e két értelmes embert keresem, akkor felveszi az ostoba Barom, én meg kérdezem: Ott a Zsuzsa? Neeeem, pakol…. Akkor ott a Peti? Neeeem, ő is pakol…. – Akkor TE mi az isten haragját csinálsz? – gondolom magamban, de hát nincs értelme :-(

Nagyon zsémbes voltam ezen a héten, észrevettem magamon is, de szerintem okkal.

A főnök valamiért teljesen be volt zsongva, már reggel azzal kezdett, hogy „úristen, költözés! Ugye tudod, hogy ma lesz a költözés? Nagyon rémes napunk lesz ma! Úristen, költözés!!” Komolyan nem értem, mit kellett ennyire pattognia, amikor már legalább hat-nyolc költözés volt ezen az osztályon, volt itt már festés is, és a legtöbb kolléganő legalább egyszer odébbköltözött már. A főnök úgy csinált, mintha ilyesmi még soha nem történt volna. Aztán a legnagyobb munka kellős közepén – egyszerre három dolgot csináltam, a folyosón folyt a bútorszállítás, én pedig közben fél aggyal Barbin is aggódtam – odajött hozzám, hogy „Nem kéne kávéval megkínálni a rakodókat?”

Azt hittem, most kapok agyvérzést. Nem azért, mintha a rakodók nem érdemelnék meg a kávét, mert természetesen megérdemlik: szépen gyorsan pakolnak, udvariasak meg minden; de én épp azt sem tudtam, hova kapjak, szerettem volna, ha két kézzel tudok írni egyszerre, mint Leonardo, annyi meló van, és miért az én farkammal kell verni a csalánt és az én plusz melóm révén udvariaskodni? Nem ám azt mondta volna, hogy „látom, megpusztulsz a melóba, majd szólok Editkének vagy Jucikának, aki most persze bevette magát a szobájába és elő nem dugná az orrát, hogy dobjon fel egy kávét”.

A srácokat azért megkínáltam kávéval – főleg mert nem volt más választásom –, már csak a jó kapcsolat végett is, de füstölt a fülem a méregtől.

Végre aztán lezajlott a költözködés. Akkor odasompolygott Bogi, hogy neki kéne egy kulcs az új szobájához. (Eddig a nagy kulcscsomóval nyitottuk-csuktuk azt a szobát.) A kulcsot másoltatni kell, az a lakatosműhelyben történik, amihez le kell menni a hideg udvarba, a lakatos pedig vagy ott van, vagy nincs ott; ezalatt pedig valakinek őriznie kell az én irodámat, ami jaj, nem maradhat üresen.

Mondtam, hogy majd lemásoltatom, addig is leszedtem a kulcscsomóról azt az egy kulcsot, hogy használhassa. – Később jött Zsuzsi, hogy mit segíthetne. Mondtam, hogy a kulcsmásolás elintézése nagy segítség lenne. Azóta sem jött össze a dolog.

Aztán jött a paraszt Mari, hogy ő kitette a folyosóra a két székét meg az asztalkáját, és felhozott Bogitól ilyeneket, amik ott maradtak (ugye mondtam, hogy ha bejelentem, hogy szabad préda, mindenki rendezkedni akar!) – szóljak már a raktárosoknak, hogy vigyék el a fölösleges bútort. A raktárosoknak írtam új mailt, de azóta sem történt semmi.

Aztán jött Bogi, hogy ő menne egy konferenciára. Majd ő regisztrál a neten, jó úgy? – De hát egy hivatalos konferencia nem így zajlik, engedélyeztetni kell a Nagyfőnökkel, mert csak úgy fizeti ki a Pénzügy a részvételi díjat. A konferencia egy hét múlva lesz. Fasza! Rögtön nekiálltam levelet írni – hát ez az, így jönnek be az SOS és a még SOS-ebb munkák egymás után –, mert mire a Nagyfőnök alávési az engedélyezést, már talán le is jár a jelentkezési határidő.

Úgy elfáradtam és olyan éhes lettem, hogy kivételesen kiszaladtam a palacsintázóba ebédelni. – Hétfőn itt találkoztunk Katival, és egy fantasztikus palacsinta-vacsorát végigettünk, csak olyan rohadt hideg volt (odakint -5 fok, bent minimálfűtés, hatalmas, rosszul szigetelt ablakokkal), hogy viszonylag hamar el kellett indulnunk, mert a tüdőgyulladás szelét éreztük. – Két isteni sonkás-gombás palacsintát ettem, csak 1. közben én is fáztam, 2. mire a második palacsintához értem, a mikrós melegítés hatása megszűnt, és a palacsinta is hideg lett. Ráadásul sietve kellett ennem, mert akit magam helyett ültettem őrködni, az is menni akart aztán valahová.

Barbi nem jelentkezett csütörtök délben, sem egykor, sem kettőkor, sem háromkor. Számolgattuk aggódva, hogy meddig tarthatott a műtét, mikor ébredhet fel az altatásból. De semmi életjelet nem adott egész nap. Estére már kimondottan nagyon aggódtam miatta.

Egész héten nem is ittam kávét a munkahelyen, csak reggel otthon. Odabent annyira ideges voltam, hogy éreztem, kávéivás esetén vagy agyvérzést kapok, vagy megölök valakit. Ha nagyon álmos voltam, zöld teát toltam. Legalább ezen a téren egészségesen éltem most :-)

Közben nyilatkozni is kellett, hogy önadózó leszek-e, és én bejelöltem, hogy igen. – Évek óta az vagyok, sőt tavaly már egyedül csináltam meg – persze öcsém átnézte. – Viszont a tavalyi jövedelem- és járulékigazolásomat még nem kaptam meg. Mivel az év egyik felében itt, a másik felében pedig ott dolgoztam, most fogalmam sincs, hogy egybe kapom-e az egész évit, vagy kettőt kapok majd, és ha az egyik félévi jövedelemigazolás nem jön meg, kitől szerezzem be? Rémlik, mintha leszereléskor kaptam volna valami papírt a MÁK-tól, amit csak egy példányban adtak, holott az volt ráírva, hogy két példány, egy a munkavállalóé; és ezt a személyzetis eltette a saját aktájába. Ez lett volna az? Most hívjam fel a MÁK-ot, vagy szóljak a személyzetisnek, hogy szedje elő a saját aktáját az irattárból? … Egy évvel korábban az akkori jövedelemigazolásom február 6-án érkezett meg, így úgy döntöttem, egyelőre nem kezdek ugrándozni, hanem várok. De azért még ez is egy feszültségforrás bennem: ha minden OK, kezdhetem gyártani az adóbevallást, ha viszont nem, rohangálhatok a MÁK-hoz vagy ki tudja hová… miközben, mondanom sem kell, rettenetes összegeket szednek le a bruttó fizetésemből adó meg más efféle címen.

A vagyonkimutatást is csinálni kellene. Természetesen az is SOS. Most az egész főosztályét én csinálom, azt a keveset is, ami még a társosztályunké. Tavaly ilyenkor a társosztályét egy ösztöndíjas csinálta – ott mindig csak az ösztöndíjasnak van esze, és csak az végzi az érdemi munkát –, de nem az, amelyik most van ott, hanem egy korábbi, egy lány. Mivel most én kell hogy az övékét is megcsináljam, dobtam nekik (mindegyiknek) egy kör e-mailt, hogy nosza keressék elő azt a régi aktát, mit csinált tavaly az ösztöndíjas lány. Ki válaszolt? A Barom és a „hanyattfekvős” nem reagált. Peti, a jelenlegi ösztöndíjas jelentette, hogy utánanézett és nem talált ilyesmit, szerinte „tavaly nem is csináltak ilyent”.

Kedves, hogy legalább utánanézett, de aggasztó, hogy nem találta. Márpedig valaminek lennie kellett. Most majd fel kell hívnom a vagyongazdálkodási osztályunkat, hogy a társosztály tavaly mi a szart adott le és mi alapján, egyáltalán kiknek írjak én levelet, hogy adatot szolgáltassanak a vagyonkimutatásba? Mert mindezeket nem tudhatom, ha az a tavalyi akta nincs meg. – Az enyém megvan. Felkértem az irattárból, hogy puskázzak, mit és hogyan csináltam tavaly :-) Pont e célra kellene az övék is. De nincs.

Barbi továbbra sem jelentkezett, estére már komolyan kezdtem azt hinni, hogy kómába esett az altatás után, vagy valami még rosszabb történt.

Pénteken, hál’istennek, legalább eleinte csönd volt. A főnök elment házon kívülre, Rozi és én kettesben voltunk, mindenki a saját szobájában dolgozott. Ha én kimentem valahová, mindig szóltam, hogy „megyek fénymásolni”, „megyek vécére”, Rozi viszont csak felkelt, kicsoszogott, aztán találd ki, hol van. 9.19-kor is kicsoszogott, és nem jött vissza. Vártam, vártam, pisilnem is kellett, de csak azért sem akartam áthívni valaki mást, hogy őrködjön. 9.45-kor jött vissza. Hogy hol volt, passz. És ha azalatt keresi valami Nagyon Nagy Főnök? Mert a főnök távollétében ő a fejes.

Ezentúl én sem szóltam egy szót sem, csak egyszerűen mentem a dolgomra, annyira berágtam. Most az olvasók mondhatják, hogy miért nem szólok ilyenkor, de 1. Rozi csak röhög, ha látja, hogy valaki mérges valamiért, sőt direkt ilyenkor a legboldogabb – ezért én nem mutatom neki, ha sikerült kiakasztania, 2. Rozi már hatvanéves elmúlt, folyton várjuk, hogy húzzon végre nyugdíjba – ebben a korban már nem fog megváltozni.

Péntek délben végre kaptunk hírt Barbiról. Rozit hívta fel. A műtétet elkezdték laparoszkópiásan, de aztán szétdurrant a lépe, így fel kellett nyitni a hasát, kivették a lépét meg a mellékveséjét is, amit eredetileg is akartak. Egészen eddig az intenzíven volt, ahonnan nem szabad telefonálni, ezért nem jelentkezett.

Mindenki nagyon megkönnyebbült. A főnök is pont ekkor tért vissza, ő is örült. Rögtön rákezdte, hogy majd hétfőn meg kellene látogatni, menjünk el hozzá (ez mindent tízfős csapatokban szeretne) – jójó; és nekiálltam sms-t írni Barbinak. Míg azt az egyetlen sms-t írtam, nyolcszor jött oda és akart valamit. Egy kurva kétmondatos sms-t nem lehet itt megírni, nem hiszem el!!

Péntekre különben is teljesen kimerültem. Kikészített, hogy állandóan a kelleténél több ember van körülöttem, hogy állandóan jönnek, állandóan akarnak valamit: „jaj, konferenciára szeretnék menni! Kulcsot kellene másoltatni! Kérek egy kávét! Elromlott a fénymásoló! Kifogyott a festék! Kaphatok egy teát? Ez itt egy sürgős levél! Mi van a Barbival? Jaj, megjött már a posta? Jaj, kiszignálta már a főnök? Aláírta azt a levelet, amit reggel idetettem? Hogy állsz a vagyonkimutatással? Bemehetek a főnökhöz?” – És ezek után a csúcs, amit a (gyesről nemrég jött) Bogi engedett ki magából még pár hete: Jaj, hát te sosem mosolyogsz!

Akkor azt hittem, fejbe ütöm – legszívesebben azt mondtam volna neki, szívecském, ülj ide és csak két hónapig csináld helyettem az egészet, aztán majd meglátjuk, te mennyit fogsz mosolyogni.

Zsuzsi szegény próbált segíteni, de ez sem jött ki jól. Én például gyorsan összedobtam a februári jelenléti ívünket Excelben – persze, hogy ezt is én csinálom –, aztán délután jött Zsuzsi, hozott egy jelenléti ívet, amit ő kedvességből megcsinált helyettem – vagyis velem párhuzamosan, mert én addigra már megcsináltam.

Azt el is felejtettem írni, hogy mindennek a tetejébe még egy újabb átszervezés is vár ránk – azt hiszem, a harmadik, amióta ez a vezetés van –: most éppen a mi lecsökkent főosztályunkat vonják össze három másik, hasonlóan lecsökkent főosztállyal, és így leszünk egyetlen nagy főosztály majd egy hónap múlva. Természetes, hogy az ezzel kapcsolatos teendők is ezen a héten kerültek terítékre! Le kell adni a régi bélyegzőket és újakat kérni, az összes aktát átiktatni a leendő új főosztály iktatószámára, meg ez, meg az. Már fel sem tudtam idegesíteni magam, annyira kivoltam eddigre.

Péntek délutánra még maradt némi meló. Szegény Zsuzsi velem akart hazaindulni – egy felé vezet az utunk egy darabig – de most nem bírtam volna beszélni vele, mondtam, hogy most nem, meg másfelé megyek, meg tovább maradok bent. (A jótékonysági lókoncert felhívását akartam még egyszer kiküldeni a közös hivatali mailcímre.) Zsuzsi akkor azt kérdezte, hogy nem tud-e segíteni? Mivel nem akartam azt felelni, hogy „köszönöm, de nem bírok már embert látni magam körül”, ezért inkább azt mondtam, hogy „kösz, de még egy kis magándolgom is van” – abban nem tud segíteni – ennek ellenére még feljött 14.05-kor, mert ekkor érkezett az a hivatalos mail, miszerint az összes aktát pár héten belül át kell iktatni. Zsuzsi meg feljött, hogy ezen lamentáljon. Persze hogy én is elkeserítőnek tartottam ezt a még újabb fölösleges feladatot, de annyira nem volt már energiám, és annyira szerettem volna, ha elmegy és békén hagy, hogy csak egytagú szavakkal válaszolgattam. Látta, hogy teljesen kész vagyok. Ekkor végre elment szegény.

Szépen összeformázgattam másodszor is a lókoncert-felhívást, picit átírtam a tárgyat, és kilőttem. Azonban a hálózat, ami 13.59-kor, mikor a postát elektronikusan átvettem, még remekül működött, most hirtelen behalt. Újra próbálkoztam, újra nem működött. Egészen 14.35-ig ültem és míg a kávét készítettem be – remélem, nem isszák fel a többiek hétfő reggel – újra és újra kilőttem a mailt, de továbbra sem volt kapcsolat. Káromkodva kinyomtam a gépet és hazajöttem.

Napközben sms-t írtam Barbinak, hogy otthonról fogom felhívni, mert itt nem lehet beszélni (vagyis lehet, de mindig ott van valaki). 16.00-kor felhívtam, nem vette fel, 16.30-kor is hívtam, nem vette fel. 17.05-kor hívtam, akkor felvette, de két perc után letette, hogy épp most jött a lánya, és majd visszahív. Vártam, közben lakáshirdetéseket nézegettem és a Coriolanusra készülődtem. Végül 18.00-kor hívott vissza, amikor épp vécén voltam, és lassan indulnom kellett a moziba… Ezért csak tömören beszéltem vele (különben is előző nap műtötték, éreztem, hogy nem kellemes neki hosszan beszélni): megállapodtunk, hogy hétfőn bemegyünk hozzá lehetőleg Orsi kolléganővel kettesben, és mit vigyünk? De semmihez nem volt étvágya. (Szerintem ez hétfőre változni fog, ezért már be is szereztem neki Szamos marcipános narancsíveket :-)

Ezek után fizikailag a legszívesebben bevettem volna két Seduxent és ágyba bújtam volna, de a lelkemnek kellett a Coriolanus, így kimentem újra a hidegbe – a lelkesedés addigra átmelegített – és hál’istennek, ezt a rettentő munkahetet egy csodálatos színházi/mozis este zárta. Bár minden hét így végződne!! :-)

Nagyon boldog és elégedett vagyok, mivel tegnap este láthattam a Coriolanust a londoni Nemzeti Színház előadásában, de mégis itt a  saját városom közepén, kötetlen körülmények között, kedvenc fiatal színészemmel a főszerepben! :-)

Pocsék és fárasztó munkahéten vagyok túl, de ez a péntek esti színház-mozi gyógyír volt mindenre. Csak pozitív csalódások értek!

Például az első két sort leszámítva gyakorlatilag telt ház volt. Már korábban is, a jegyvásárlási oldalt nézegetve eltűnődtem, hogy rajtam kívül ugyan ki és miért nézne meg egy angol nyelvű, feliratos Shakespeare-darabot péntek este 3.600 Ft-ért? Nekem okom van rá: 90 %-ban, hogy imádom Tom Hiddlestont, 10 %-ban, hogy szeretem Shakespeare-t is (habár utóbbit kényelmesebb olvasni, és ingyen is van). De a többiek??

18.50-kor az Urániában tisztára színházi hangulat volt. Az emberek sima utcai ruhában voltak ugyan, de ettől eltekintve pont olyan volt. Ruhatár, hosszú sor a női WC előtt… ismerős :-) Könnyekig meghatódtam, mikor kihallottam a beszélgetésekből, hogy mindenki más is ugyanolyan izgatott, mint én. Azt hiszem, a közönség fele a hozzám hasonló Hiddleston-rajongó hölgyekből, a másik fele Shakespeare-rajongó értelmiségiekből állt, és sokan voltak külföldiek is (jellemzően angolul beszéltek), bár nyilván volt átfedés ezen kategóriák között.

A darabot futólépésben olvastam el most pár nap alatt, noha már december közepén kinyomtattam és hazahoztam. De valahogy eddig sosem volt energiám / időm / hangulatom nekikezdeni… Most már muszáj volt, ezért hétfőtől péntekig ledaráltam a százhúsz oldalt. Shakespeare-t olvasni kicsit olyan, mint a futás: először marhára nincs kedve hozzá az embernek, és inkább kitalál mindenféle kibúvót, aztán amikor végre nekifog, rájön, hogy igazából tök jó dolog, és akkor már abbahagyni nehéz.

Bárcsak gyerekkoromban ne kínoztak volna minket azokkal a szörnyű Shakespeare-mesék nevű rettenetes, kivonatos istenverésével, mert attól totál elment a kedvem az ilyesmitől, és csak mikor középiskolában kellett elolvasni a Rómeót – az igazi drámát –, akkor döbbentem rá, hogy ez tök jó! Azóta ’megvolt’ a Hamlet, a Macbeth, a III. Richárd, a Makrancos hölgy és most a Coriolanus. Hát ennyit a műveltségemről.

A mozis színházi est azzal kezdődött, hogy egy fickó kiállt és elmondta, hogy mit fogunk látni (tudjuk), és hogy ezt az előadást tegnap rögzítették (remek! ezt is tudjuk), és hogy még előtte tíz perc kisfilm, beszélgetés az alkotókkal. (Már így is eltelt tíz perc, de nem számít.)

A darab előtti kisfilm bemutatta a színházat, a rendezők és a főszereplők beszéltek; egyébként angolul volt angol felirattal – de kábé ki lehetett következtetni, hogy miről folyik a duma. És Tom Hiddleston civilben, intelligens arcával és elbűvölő hangjával, édes istenem…

… Ez alatt az előadás alatt döbbentem rá, hogy oroszul tanultam a leghosszabb ideig, de teljesen elfelejtettem; olaszul a legintenzívebben, és még ez megy a legjobban; angolul pedig hivatalosan mindössze egy évig, de annyi minden csak angolul elérhető a neten, és annyi a feliratos mozifilm, hogy akaratlanul is van valamennyi egészen csekélyke angoltudás a fejemben, minden szándékos tanulás nélkül. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha elköltözöm, talán nekifogok angolul tanulni, csak úgy magánúton, könyvekből, mert beszélni nem tudok. Arany János is így csinálta :-) 

Ennyi előzmény után végre elkezdődött maga a darab. A színpad nem annyira a mi Nemzetinkre emlékeztetett, hanem inkább a Tivolira, bár annál azért nagyobb volt. Minimál díszletekkel (pár szék és létra), a jelmezek is csak amolyan jelzésszerűek voltak, de ez egyáltalán nem rontotta az illúziót. Jól jártam, hogy felvételről néztem meg, mert így olyan volt, mint valami film, összevágva, közeliekkel, több nézőpontból. Egyébként alul ment az angol felirat, felül pedig a magyar, ez volt csak kicsit zavaró, mert automatikusan alul kezdtem olvasni, vagy a magyar után lenéztem az angol szövegre is, közben pedig elmulasztottam a látványt, de idővel megszoktam az új rendszert. Amikor pedig Tom volt jelen, akkor nem olvastam semmit, mert nem tudtam levenni róla a szememet.

Coriolanus egy nagyon bátor és hősies harcos / hadvezér, csak kicsit arrogáns és lenézi a népet, és nem valami diplomatikus módon folyton kimondja, amit gondol, amivel maga alatt vágja a fát (ez utóbbiban hasonlít rám). Az elején például torkig van vele a nép, de pont ekkor jön egy sms, hogy támad az ellenség. Erre mégis inkább elküldik őt harcolni, hogy megvédje őket. Nagyon hősiesen harcol is, le is győzi az ellenséget, hazajön, ekkor kapja a győztes csata emlékére a Coriolanus melléknevet. Már majdnem úgy van, hogy örömükben megválasztják konzulnak, de mivel képtelen visszafogni magát és kissé (kissé??!) lekezelő a néppel, akiknek kuncsorognia kellene a szavazatokért, ezért mire átöltözik és öt perc múlva visszajön, hogy átvegye a kinevezését, a népharag már ott tart, hogy öljük meg, vagy legalábbis lökjük le a szikláról! Végül annyi lesz belőle, hogy száműzik.

Ő persze teljesen kiakad, és dühében rögtön elmegy az ellenség városába, és ott felkeresi az ellenség vezérét, akivel már sokszor összecsaptak és fasírtban vannak, de most inkább lepacsizik vele bosszúból és haragból. Az ellenség vezére  majd’ szétesik a boldogságtól, összefognak és együtt mennek Róma ellen.

A rómaiak nagyon örülnek, hogy elűzték Coriolanust, egészen addig, míg nem jön egy sms, hogy az ellenség támad, élén a vezérrel és Coriolanusszal. Erre azonnal lehervad a mosoly az arcokról (hirtelen mindenki úgy emlékszik, hogy ő nem is pártolta azt a száműzetést). Volt barátai és üzletfelei mennek elé könyörögni, hogy legyen szíves felhagyni ezzel a támadással, de ő kirúgja az összeset. Végül a mamája, a felesége és a kisfia könyörögnek, és akkor, sokára, meglágyul a szíve és beleegyezik, hogy inkább legyen békekötés, az mindkét félnek előnyös lesz.

De eddigre az ellenség vezére a kezdeti haverkodásból teljesen berágott rá, egyrészt mert vele is arrogáns, másrészt mert ő inkább harcolni szeretett volna, ezért néhányan rárontanak és azonnal megölik, bár a vezér utóbb ezen kicsit bánkódik.

… Aggódtam is, mikor olvasni kezdtem: az első oldalon szidják Coriolanust, az utolsó oldalon megölik. Na, remek!

(… Igen, tudom, hogy ez a tartalomleírás szégyen, de én buta és kicsi vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy egy Shakespeare-darab tartalmát összefoglaljam!)

Hatásos lenne, ha azt írhatnám, mennyire izgultam előzőleg, hogy fogja Tom Hiddleston eljátszani ezt a szerepet, de valójában semmiféle kétségem nem volt, amióta egy-két fotót láttam az előadásról. És igazam lett! Megjelent, és Coriolanus volt. Harcos, nemesember, férj és apa. Egyáltalán: úgy meg volt jelenve, hogy a nézőtéren nem is mert levegőt venni senki. Egyszerűen mindent el kellett hinni neki, és komolyan félelmetes volt, amikor dühbe gurult.

Igazi verekedés is volt, trükkök nélkül – hiszen színház, nem film –, ami egészen komoly felkészülésre utalt. Egy ízben az ellenség vezére a vállán átdobta Tomot – konkrétan átfordult a levegőben, csak néztünk, mint a vett malac… Egy hosszú, több perces verekedős jelenet volt, ahol ezt a dobást leszámítva látszott, hogy imitálják az ütéseket, de a látvány nagyon ott volt!

Persze a többi színész is mind nagyon jó volt, nekem elsősorban Mark Gatiss tetszett, aki a BBC-s Sherlockban Mycroftot játssza és ugyanott forgatókönyvíró is (de milyen!!) – itt is jó volt, és még a humorát is megcsillogtatta, azzal a jellegzetes vigyorgásával, amin muszáj röhögni. Természetesen csak akkor, amikor ennek helye volt a darabban.

Humoros pillanatokból a címszereplőnek is jutott, főleg a „kunyeráljunk voksokat a néptől, szép udvariasan” jelenetben – itt már a szituáció maga is kényes volt, de Tom olyan arcokat vágott hozzá, hogy nagy röhögések hullámoztak végig a nézőtéren :-)

A szereplőgárda roppant polkorrekt lett, néhány karaktert férfiról nőre változtattak, és több fekete színész is volt, de – „de”, ez a szó nem is illik ide – semmi módon nem ártott a darabnak.

Szóval minden más is jó volt, de Tomra figyeltem elsősorban. Hibátlanul játszott, és mint mondtam, eszembe sem jutott, hogy „höhö, ez Loki”, vagy hogy „ez a srác fiatalabb az öcsémnél”, vagy hogy milyen aranyos, okos fiatalember amúgy az életben. Eddig csak filmekben láttam, így színpadon, ahol egész másképpen kell játszani, nagyon más volt, hangsúlyosabb.

Félidőben volt egy húszperces szünet, utána sajnos még egy interjú a rendezőnővel – ezt is Londonban vették fel tegnap, de minek kellett a darab közepén ez? –, és csak ezután folytatódott a száműzetéssel és az ellenség vezérénél való bejelentkezéssel.

Itt következett egy kis meghökkenés, mert az ellenség vezére, egy szakállas pasas, boldogságában, hogy Coriolanus csatlakozik hozzá, elmondja a hosszú beszédét, összevissza ölelgeti, és a végén szájon is csókolja! Persze nem lesmárolta, csak épp egy hosszú puszit nyomott örömében a szájára, na de akkor is… Két és fél hónapig játsszák ezt a színdarabot, most szegény Tomot minden előadáson szájon csókolja egy pasi? Hát nem is tudom… Ő nem meleg. – Amúgy naná, hogy én is szájon csókolnám, ha a közelemben lenne, de én nő vagyok.

A darab szerinti felesége is minden találkozásukkor megcsókolta, ami némileg elviselhetőbb volt, de éreztem, hogy a közönség Hiddlestoner 50 %-a velem együtt ettől is a fogát csikorgatja irigykedésében :-)

…. Apropó, a mi közönségünk az Urániában úgy viselkedett, hogy ahhoz foghatót moziban még sosem láttam, de színházban is ritkán. A vásznon sem fegyverropogás, sem robbantás, sem autósüldözés nem volt, még zene is ritkán, mégsem hallottam egyetlen pisszenést sem. Pedig nem kellett félnünk, hogy felhallatszik a színpadra. Ismét könnyekig meghatódtam, Shakespeare és Tom nevében is :-)

Ezután következett a „kíméld meg Rómát”-könyörgés Coriolanushoz. Korábbi vezére kirúgva, Mark Gatiss kirúgva (itt humorfaktor is volt, ahogy előzőleg közelít, hogy na, majd én!, … aztán mégsem, és az őrök kiröhögik – ugyanakkor épp ezért szomorú is volt). Ezután jönnek az asszonyok és a gyerek. Szintén hosszú könyörgés, de ez végre rezgéseket kelt a lelkében, és a közeli felvételeken látni az arcán, ahogy apránként ellágyul és meghatódik. Idővel tele lett könnyel a szeme, sőt a jelenet végére már sírt is, nem hangosan, hanem csak úgy csendesen folytak belőle a könnyek. Nekem szimpatikus, ha egy férfi sír, és mindig meghatónak találom, amikor férfi színészeket látok igazán sírni, mert szerintem ez azt jelenti, hogy van szívük.

Ezután sajnos rögtön bekövetkezett a vég, amikor is megölték. Ezt véleményem szerint kicsit elrontották ebben a feldolgozásban, mivel a darabban csak annyi van, hogy rárontanak és megölik. Én úgy képzeltem ezt, hogy hirtelen felcseszik az agyukat és belevágnak egy kést, amolyan indulati gyilkosságként hirtelen felindulásból. Ezzel szemben itt a színdarabban először a földre vitték, aztán a bokájára kötöttek egy láncot és azzal felhúzták, hogy fejjel lefelé csüngjön, és így leszúrták? vagy felvágták a hasát? Nem látszott tisztán, mert háttal volt a kamerának, ami talán jobb is. Kurvára nem volt jó érzés így lógni látni szegényt, miközben folyt belőle a vér :-( És mi van, ha megrándul a bokája, vagy leesik és kificamítja a nyakát? Arról nem is beszélve, hogy így tisztára kivégzésjellege volt, nem pedig hirtelen felindulás, mint a darabban. Az Operett-beli Rómeónak vacakolták még ennyire el a végét, sőt azt még inkább.

A felvétel végét nem vágták le, hanem láttunk még valamennyit a tapsrendből. Egyedül azt sajnáltam, hogy mi az Urániában nem tapsolhattunk, az mégiscsak hülyén nézett volna ki, de nekem erősen viszketett a tenyerem, és ahogy elnéztem, másoknak is.

Muszáj még megemlítenem, hogy Tom Hiddlestonnak valami iszonyat dögös, szexis megjelenése volt – és ezt nem(csak) én mondom, hanem még a szünetben interjúztató riporternő is szóba hozta a rendezőnőnek: az „egyesek szerint a legszexibb férfi az egész világon” kifejezést angolul is kristálytisztán megértettem, és a nézőtéren is helyeslő nevetés futott végig :-) Pedig nem is igazán jóképű: nagyon kifejező, mozgékony arc, vékony száj, hatalmas zöldeskék szemek, fehér bőr, vörösesbarna haj és magas homlok (egyre magasabb) – de olyan tud lenni, amilyen csak akar, akár jóképű is. Itt férfias volt, nyers, katonás. A mozgása csodálatos. Az alakja pedig olyan, mint amikor egy nagyon magas, vékony srác komolyan ráfekszik az edzésre: széles váll, erős kar, hosszú, izmos láb, a fenekéről is ejthetnék szót (szűk szabású volt a nadrág), de nem szeretnék túl sikamlós lenni, tessék elképzelni vagy megnézni :-)

Nem öncélú volt itt az alakja bemutatása, mert a darab szerint is a harcban szerzett sebhelyeit kellett mutogatnia, meg véres rongyokat lehámozni magáról, tehát helyénvaló volt az ilyesmi, de ha éppen nem szerepelt volna efféle az eredeti színdarabban, én akkor is pártoltam volna valamilyen ürüggyel egy nyílt színi zuhanyozást, szerencsére ez meg is történt. Csata után, teljesen indokoltan természetesen :-) Remek dolog, hogy nő rendezte!

Fizikailag nagyon fáradtan indultam haza, de úgy fel voltam dobva, hogy alig tudtam elaludni, reggel pedig már 6.30-kor felébredtem – ilyesmi magamtól talán soha nem fordult még elő! –, aztán megreggeliztem és azóta írom ezt. Iszonyatosan tetszett ez a darab! Nemcsak Hiddleston. Ha valahogy meg lehet szerezni DVD-n, én megszerzem. Emlegettek is az angol kisfilmben egy ntlive.com honlapot – a National Theatre oldalát – talán ott fent van, vagy legalább részletek belőle. Ha pedig isteni mázlim van, kereskedelmi DVD-re is ráteszik (miért ne? lenne rá igény) – akkor pedig irány az Amazon!