a hallgatag macska naplója

„Életünket és vérünket igen, de zabot nem!” Nem sokszor fordul elő olyasmi, ami pénteken történt, még most is meg vagyok hatva, ha csak eszembe jut…

A kollégák – mármint aki hivatali dolgozó, tehát Barbi és én nem – kaptak ruhapénzt a múlt héten.

… Itt el kell mondanom, hogy évek óta rendszeresen viszik be az alantasabb (= főosztályvezetőktől lefelé) dolgozók ruhapénzére tett javaslatot a Hivatali Főnagyfőnök elé, de az sosem írja alá, mert rühelli a saját dolgozóit a vén paraszt. Annak ellenére teszi ezt, hogy mint kiderült, a fontosabb beosztású emberek (= főosztályvezetőktől felfelé) kb. negyedévente kapnak jutalmat, ÉS ruhapénzt. Ez nem rendben is lenne, ha az alantasak is kapnának, mert a kulturált megjelenést elvárják azért, de ha egy kisebb keresetű dolgozónak választania kell a számlák befizetése vagy kiskosztüm vásárlása között, akkor valszeg a számlákat fogja választani, na mindegy.

A lényeg, hogy a Főnagyfőnök okos fejében most leesett, hogy még hátravannak az őszi választások, és hogy a hivatali dolgozók is szavazópolgárok, és erre most hirtelen már meglágyult a szíve, és hozzájárult fejenként százezer forint ruhapénz kiutalásához.

Barbi és én próbáltunk nem nagyon foglalkozni a dologgal, mantráztuk a „fő, hogy legalább van állásunk” mantrát, a kollégák pedig voltak olyan rendesek, hogy többnyire nem a mi jelenlétünkben örömködtek a pénzüknek.

Aztán pénteken, miután mindent összepakoltunk és már mindenki elhúzott haza, csak Zsuzsi, Barbi és én maradtunk, Zsuzsi előhúzott két kicsi borítékot, amit átadott nekünk. Azt hittem, valami névjegykártya, de egy-egy tízezres volt benne, a saját ruhapénzéből, amit nekünk akart adni (persze azzal, hogy hozzunk róla számlát).

Mi nem fogadtuk el, mindketten rögtön visszaadtuk neki, de én iszonyúan meghatódtam, és Barbi is, mint az esti mailváltásunkból kiderült. Ki az, aki manapság pénzt ad a másiknak merő jószívűségből?! Együttérzést meg csokit meg jótanácsokat igen, de pénzt?? Főleg egy kollégának, aki mégsem olyan közeli cimbi, mint egy régi haver vagy rokon?

Barbi még hozzátette a hálálkodásunkhoz, hogy ha ezt a főnök adná, akkor el is fogadnánk, de így nem. Zsuzsi titkárnő, ennek megfelelő fizetéssel, szóval ő igazán nem szórhatná a tízezreseket.

… Most már eltelt két munkanap azóta, és persze sem a főnök, sem Barbi közvetlen főnöke, sem senki más, főleg nem a havi bruttó félmillákat kereső kollégák nem gondoltak arra, hogy a két külsős lúzernek juttassanak valamennyit a ruhapénzből; amit persze el sem várnánk, de hogy senki másnak egyáltalán nem jutott eszébe, csak Zsuzsinak, aki ’harmadiknak’ jött fel hozzánk a társosztályról, és akit eddig mindig kicsit kelekótya, sokat dumáló, de azért rendes csajnak tartottunk, akiből ki sem néztük volna ezt a gesztust.

Szóval, nagyon szépen indult a hétvége, rögtön pénteken 14.05-kor ezzel a szívmelengető gesztussal, van még emberség meg nagylelkűség a világban ♥

Három hete sárkányfüggő lettem.

Csak úgy kíváncsiságból megvettem az Így neveld a sárkányodat c. filmet DVD-n, mert 1. annyian dicsérték a Filmkatalóguson, 2. érdekelt, hogy lehet ilyen hülye című valami ilyen népszerű, 3. mindig röhögcséltem, mert úgy hangzik, mint valami háztartási kisokos címe.

A Filmkatos fórumon vadul dicsérték a főszereplő Fogatlan nevű sárkányt, amin meg külön mosolyogtam, mert hogy lehet egy sárkányt Fogatlannak hívni! De mivel olyan emberek is nagyon szépeket írtak róla, akiknek a véleményére – tíz év Filmkatalógus-tagság után – sokat adok, így adtam esélyt a filmnek. És a sárkánynak :-) Pláne hogy egyébként is imádom a sárkányokat.

Húsvét előtti héten rendeltem meg Barbi szülinapi könyvét, és a rendelés mellé odacsaptam a Sárkány DVD-t, mivel a könyv 18+-os és meglehetősen felnőtt témákat boncolgat, a film pedig gyerekfilm, és majd szépen kiegyenlítik egymást. Később jutott eszembe, hogy egy ilyen rendeléstől inkább nimfomániás pedofilnak gondolhat a webáruház.

Azon a húsvét előtti pénteken Faterral megnéztük a Transzcendenst, ami annyira minősíthetetlenül gyenge volt, hogy hazaérve kínomban beraktam a lejátszóba a Sárkányt, mondván, hogy rosszabb úgysem lehet, ha pedig igen, legalább nem egy jó film után zuhanok a mélybe, hanem már amúgy is csalódott vagyok filmileg.

Azonban már 2 perc 35 másodperc után elbűvölt a film. Naaaagyon látványosan kezd, tiszta akciódús, mivel egy sárkánytámadással kezdődik, de azért kellően humoros is. Aztán felbukkant a Fogatlan nevű sárkány, és abban a két perces jelenetben, amikor a főszereplő srác szíven akarja szúrni, de aztán a sárkány szemébe néz, az meg visszanéz rá, a zene szívfacsaróan felerősödik, a srác pedig végül nem tudja leszúrni a sárkányt … hát ott teljesen elérzékenyültem, sőt még a könnyem is kijött. (Ekkor még a tizedik percnél sem tartottunk.)

A történet teljesen sablonos: a srác és a sárkány összebarátkoznak, sőt a film végére az egész falu megnyugszik abban, hogy a sárkányok mégsem irtandó fenevadak, hanem tök jó fejek. Idáig azért egy-két akciódús jelenet történik, sok humorral és sok megható pillanattal. A karakterek és a szinkronhangok telitalálatok – vígjátékot és animációst szinkronnal nézek – a látvány pedig annyira istencsászár, hogy komolyan sajnálni kezdtem, amiért 2010-ben nem néztem meg moziban. Sőt, ezt akár 3D-ben is megnéztem volna (bár minek, úgysem látom a térhatást).

De legjobban természetesen Fogatlan jött be. Ennyire imádnivaló animációs karaktert még komolyan nem láttam, totálisan olvadoztam, röhögtem és szipogtam felváltva. Az együtt evős – földre rajzolós jelenetet mindig sírva-nevetve nézem, könnyek nélkül még nem sikerült végignézni (a youtube-on egy kommentelő ezt írta: ha ennek a jelenetnek a végén nem sírsz, akkor te robot vagy :-) Persze Fogatlan nem csupán egy cukifalat kis mókus sárkány, hanem azért rendesen oda tudja tenni magát, ha kell (igen, van foga); de amikor szeretgetik, akkor olyan aranyos, mint egy kutya és/vagy macska, sárkánybőrben, szárnyakkal.

És mivel a családban van nagy fekete kutya, aki mutat némi macskás jellemvonásokat, ezért Fogatlan még a saját Salátánkra is emlékeztetett kissé, tehát duplán szerettem ezért. Bár Fogatlan szerintem inkább sötétkék, azonkívül fiú – ezt képes voltam lecsekkolni a film weboldalán, annyira nem voltam biztos benne –, míg Saláta lány, talán ezért is ilyen cicás ez utóbbi…

Húsvéti három napos ünnep következett és kedden azon kaptam magam, hogy négy nap alatt négyszer néztem meg a Sárkányt. Ennyiszer még a Shreket sem láttam. Totálisan belebolondultam. Ne úgy tessék elképzelni, hogy egy batár fekete sárkány cukiskodik másfél órában, hanem tisztességes története van a filmnek, kimondottan elsőrangú, szuper zenével és isteni látvánnyal. Tehát a filmrajongó énemet is tökéletesen kielégítette, a nagy fekete bájos állatokhoz való vonzódásomat pedig még inkább.

Azóta még újabb négy vagy öt alkalommal megnéztem, pedig még csak három hete van meg. Tisztára beleszédültem ebbe a filmbe. Bár ez most direkt jó, mivel júniusban fog jönni a második része, ami remélhetőleg legalább megközelítőleg ennyire jó lesz. Pont a születésnapomra jön, jónak KELL lennie!

… Azért különösen furcsa a sárkányos becsípődésem, mert pontosan ugyanebben a húsvét előtti időpontban mutatták be az Only Loverst, Tom Hiddleston vámpíros filmjét, amire iszonyúan vártam, és ami miatt elmentem a Titanic filmfesztivál záróvetítésére is, mert ott adták először, sőt utána még egyszer megnéztem a WestEndben. Magyarul Halhatatlan szeretők lett a címe, ami teljesen korrekt. Borzasztóan tetszett a film (majd írok még róla, az biztos), és vámpíros, és Tom Hiddleston, az aktuális kedvenc színészem a főszereplője; és mégis, miután feldobottan és elégedetten hazaértem a moziból, pár óra boldog vámpírhangulat után benyomtam a gépet és elindítottam az Így neveld a sárkányodat DVD-t :-)

És másnap megint, és harmadnap megint :-))

Frissítés: rájöttem, két dolgot imádok különösen a Sárkányban. Az első: a sárkány nem beszél, főleg nem hülyeségeket. A második: meg merték lépni egy animációs filmben, hogy a főhős meg ugyan nem hal, de maradandóan bibis lesz. Ez nagyon, de nagyon tetszik!

Nyolc nap táppénz után az első munkanap. A múlt szombati lázam mégsem csak egynapos valami volt. Vasárnapra lejjebb ment ugyan a láz, el is mentem Faterral mozizni, de a torkom teljesen kész volt, hangom szinte semmi. Éjszaka már fájt is a torkom, reggelre megint lázas lettem, így beszaladtam ugyan reggel a melóhelyre halaszthatatlan dolgokat intézni (= főnököt felköszönteni szülinap alkalmából, Barbi szülinapi ajándékát pedig átadni Orsinak, hogy csomagolja be), de aztán hazarohantam és ledőltem. A doki délutános volt.

Sajnos még orvoshoz menés előtt kitérőt kellett tennem, hogy befizessem a lakbért, amiben már pénteken megállapodtunk, és nem is akartam volna tovább halasztani, hisz ha a doki kiír, fel nem kelek én másnap vagy harmadnap csak külön azért, hogy elmásszak lakbért fizetni.

A lakbérfizetés annyiban ciki volt, hogy az átadott pénzről átvételt elismerő aláírást akartam kérni, mivel valahogy úgy vagyok nevelve, hogy hetvenezer forintokat ne adjak ki csak úgy kedvességből. Ebből vita lett, mert a tulajdonos viszont az adózás miatti aggodalmai miatt egyáltalán nem akart aláírni semmi ilyesmit, végül is beláttam, hogy neki van több félnivalója, és hagytam az egészet – persze, akit én ismerek, és bérbe adja a lakását adózatlanul, az soha semmit nem ír alá – de úgy éreztem, rossz szájízzel jöttem el. Pedig nem cseszegetni akartam én, csak elvileg miután odaadtam a pénzt, akár másnap rám telefonálhatnak, hogy „Helló, mikor jössz fizetni?” „Hát már fizettem tegnap!” „Azt ki látta, bizonyítsd be.” Vagy én vagyok túl paranoid? Na mindegy, ilyen telefon azóta sem érkezett természetesen, remélem, a jövőben sem lesz efféle gond.

A dokinál hálistennek alig voltak – ritkaság – ő pedig rögtön kiírt azzal, hogy jövő hétfőn menjek vissza. Hála az égnek, hogy nem kell két nap múlva felkelnem az ágyból és visszamásznom betegen a rendelőbe!

Mire az orvoshoz értem, már nemcsak 38 fokos lázam volt és fájt a torkom, hanem hurutosan köhögtem, valamint az orrom is folyt. Annyira kész voltam, hogy az első gyógyszertárba befordultam a receptjeimmel, örülve, hogy végre tudok egészségpénztári kártyával fizetni és nem hiába volt az a sok saját befizetés. Amilyen az én formám, a kártyatermináljuk épp elromlott, szóval készpénzben fizethettem a kb. négyezer forintot a Cataflamra, antibiotikumra és köptetőre.

Ezután otthon feküdtem.

Nem volt kellemes a betegség eleinte. Az antibiotikumtól rögtön hasmenést kaptam és kétóránként jártam a vécére. A köptető csak egy-két órával később kezdett hatni, többnyire épp mikor elaludtam volna, tört rám a görcsös köhögés. Ha elszenderedtem, felébredtem arra, hogy folyik az orrom, vagy arra, hogy nem folyik, de eldugult, és nyitott szájjal lélegzem, amitől viszont a torkom fájt.

Fater kedden feljött és hozott egy bödön mézet, ami isteni volt. Mindennap főztem két lábos teát és megiszogattam citrommal és mézzel. Szerdára kezdett csökkenni a torokfájásom, csütörtökön már csak 37,5 volt a lázam. A köhögés és az orrfolyás továbbra is megmaradt, ahogy a hasmenés is.

Szerdán leszaladtam kajákat venni, és vettem egy doboz Normaflore-t, mert olvastam, hogy az antibiotikum szétcseszi a bélflórát, de ha nem olvastam volna is marhára idegesített a folytonos híg hasmenés. Őszintén szólva pénteken már sokkal jobban fájt a fenekem, mint a torkom. Szombatra megjavult a hasmenés is, bár nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönhető, mert egyidejűleg kezdtem szedni a Normaflore-t, inni a diólevél teát és felfüggeszteni Öcsém házi szilvalekvárjának evését.

Kb. szerdától értem el a betegségnek azt a stádiumát, amikor a szenvedés már kezd csökkenni, és az ember élvezi a hőemelkedéses, lábadozásos betegségszakaszt. Kellemes volt éjfélkor elaludni és kilenckor kelni, utána könnyű reggeli, megnézni az e-maileket, zuhany és vissza az ágyba egy jó könyvvel, illetve ha napközben valami kellemes volt a tévében, akkor azt megnézni. Aztán szunyókálás, ebéd – szerencsére az étvágyam is csökkent, betegség végére mínusz 1-2 kg – újra megnézni az e-maileket, vissza az ágyba, kellemes esti tévéfilmek, olvasgatás és szunya.

… Viszont egész nap itthon voltam, nem beszéltem senkivel – nem is tudtam volna, mert szó szerint nem volt hangom – és időnként szomorú lettem. Tulajdonképpen nagyon sirály a munkából hazajönni ebbe a kellemes albérletbe, ami remek helyen van és tök csöndes, semmi szomszéd nem hallatszik át, de egész nap a tök csöndes, üres lakásban lenni… néha nyomorultul éreztem magam. Betegség idején kellemesebb a régi családi lakásban, így éreztem legalábbis olykor. Úgyis csak fekszem és olvasok, és ha beteg vagyok, direkt jó érzés, hogy Fater a fal másik oldalán rádiót hallgat. Most nem volt körülöttem senki, mindenkivel csak mailen tartottam a kapcsolatot, olyan volt, mintha valami cellában lennék befalazva.

Ez az érzés csak ritkán tört rám, akkor is igyekeztem elűzni olvasgatással vagy filmekkel, de azért a hét végére, hét teljes magányban töltött nap után, éreztem, hogy depressziós vagyok. A nap is túl szépen sütött a betegségem alatt, és nekem folyton a régi családi nyaralások jutottak eszembe, Faterral és Öccsel Balaton, vagy az Őrség, vagy Öccsel és Sógornővel Erdély; sőt Öccsék háza és a kicsi családi kutya, és én ezen helyek egyikén sem vagyok, és az emberek közül senki sincs mellettem, hanem egyedül fekszem betegen egy albérletben.

… És mindezt ÉN éreztem, aki az ismerőseim közül a leginkább kedveli az egyedüllétet és rühelli a tömeget!! El se merem képzelni, egy átlagos ember mennyit szenvedhet egy hét beteg egyedülléttől.

Tudom, hogy a betegség részben a saját lelki bajaimra is reakció (túl azon, hogy nyilván valaki rám lehelhette a baktériumait valamelyik tömegben). Speciel most pont akkor kezdtem beteg lenni, mikor észrevettem, hogy a fürdőszobai bojler csöpög.

Ez talán gyerekes dolog, de kurvára aggaszt ez az ügy, már csak azért is, mert az sajnos nem javul meg egy erőteljes ütéstől, mint a mosógép. Szerelőt kell hívni, amit gyűlölök. A szerelő pénzbe kerül, amit nyilván kifizetek, de nyilván levonom majd a lakbérből a következő hónapban, de mi van, ha a tulajdonos szerint hülyeség csöpögés miatt szerelőt hívni, és vitatkoznom kell vele? Ha valamit utálok, az a konfliktus. De annyira lúd nem lehetek, hogy én magam fizessem a mások bojlerének javítását. De a bojlert nem hagyhatom mégsem így, mert – sajnos – utánaolvastam a neten, és vízköves lehet, vagy túlmelegedhet, sőt valamelyik oldal azzal is riogatott, hogy áramütést kaphatok tőle, ahogy a víz lecsöpög.

Ez utóbbit ugyan nem tudom, hogyan – a kádba csöpög – de azért nagyon rám jött a frász. Most itt vagyok egy számomra rémes dilemmában: ha nem hívok szerelőt, még nagyobb baj is lehet (jó, egyelőre semmi effélére utaló jel nincs, de én mindig aggódom), ha hívok, pénzbe kerül, és talán vitatkoznom kell miatta a tulajjal.

Ráadásul a szerelők is munkaidőben dolgoznak, akárcsak én, vagy szombat délelőtt, ami most munkanap lesz. Múlt héten hívhattam volna őket, de akkor meg betegen feküdtem, és a szerelőknél a lakásban már csak az rettenetesebb, ha szerelők vannak a lakásban, miközben beteg vagyok.

Szóval pont, amikor a bojler rákezdte, akkor lettem én beteg, két napra rá. Ez biztos, hogy pszichoszomatikus eredetű (is).

Fú, de hülyén nézett ki ez a pár bekezdés. De muszáj volt leírnom, ez egy napló, és momentán ez foglalkoztat.

Az az igazság, hogy még mindig nem hívtam szerelőt, pont az aggályaim miatt – mikor jönne? mennyibe fog kerülni? mielőtt nekilát szerelni, hívjam fel a tulajt, hogy áldását adja? vagy küldjem el a szerelőt, hívjam fel a tulajt, és ha áldását adja, hívjam vissza a szerelőt? de a szerelő nem fog hülyének nézni?

Aztán még más miatt is magam alatt vagyok, tegnap ugyanis beszéltem Évi nénivel. – Ez is tisztára véletlen volt: visszamentem a háziorvoshoz, és egyúttal anyámnak is kértem beutalót, ami viszont már ma kellett volna neki, és ő mondta ugyan, hogy majd beugrik a melóhelyre érte, de épp ezt elkerülendő, felrohantam vele tegnap este. Anyám épp akkor beszélt Évi nénivel telefonon, és nekem is átadta a kagylót röviden.

Alapvetően azért telefonáltunk neki, mert éppen ma van a 90. születésnapja. De már nagyon rossz bőrben van. Teljesen gyenge volt, szinte nyoma sem volt a régi önmagának, ami iszonyúan fájt, mert bár fizikailag elég ramaty volt szegény az utóbbi években, de szellemileg mindig friss volt, és fáradt sem volt. Most már feledékenynek is tűnt, és nagyon fáradtnak.

Iszonyú lelkifurdalásom van, mert nagyon rég nem voltam nála. Rendesen havonta egyszer szoktam menni, és a látogatások között írok egy hosszabb levelet, már csak azért is, hogy képben legyen. De most augusztusban voltam utoljára. Szeptemberben Fater miatt voltam kiborulva, októberben meg voltam fázva, novemberben talán Öcsém születésnapja volt stb. … mindig volt valami ok vagy ürügy; aztán meg lakást kezdtem keresni, elköltöztem, berendezkedtem, és már hirtelen rettentő sok hónap telj el az utolsó látogatás óta, egyszerűen féltem tőle, hogy mi lehet vele, és fel sem mertem hívni. Most nézem, az utolsó levelemet február 9-én írtam neki, amikor még meg sem találtam ezt a lakást. Pedig tisztára úgy rémlik, hogy a költözés után írtam neki még egy levelet, de nem.

Most fizikailag már egész jól vagyok, leszámítva a legyengülést meg némi köhögést, de lelkileg nagyon szarul érzem magam. Tegnap és ma bőgtem is. Gyötör az önsajnálat – szegény kicsi Macsika egyedül van –, lelkifurdalásom van Évi néni miatt, és aggódom a bojlerért.

A torokgyulladásra kapott antibiotikum okozta hasmenés teljesen elmúlt, viszont mostanra már nem fáj, hanem iszonyúan viszket a fenekem – ez van – és minél jobban vakarom, annál jobban viszket. Ilyen eddig csak kétszer fordult elő életemben, mindkétszer hüvelygomba esetén. Enyhe bőrgombát kaphattam a sok hasmenés és az antibiotikum miatt. Úgyhogy ma megint mentem a patikába és vettem gombaölő krémet, hogy a betegségre kapott gyógyszer mellékhatásaként jelentkező betegség is elmúljon végre teljesen. - Ez volt a humorfaktor...

Épp most jöttem ki valami brutális-rövid hétvégi betegségből. (Persze ezt kopogjuk le.) Azért különösen furcsa, mert most lázam is volt! Márpedig én olyan vagyok, mint a Lord: alacsony a vérnyomásom, és szinte sosincs lázam. Nálam a 37,2 már az, ami más embernél a 38.

Szombat reggel fejfájásos émelygéssel ébredtem és iszonyú gyenge voltam, konkrétan vissza kellett hullanom a párnáimra még háromszor-négyszer, és csak két óra múlva bírtam ténylegesen felkelni. Aztán a reggeli meg a kávé helyretett. Megnéztem egy-két filmecskét a tévében, aztán elmentem vásárolni, mert fogytán volt a gyümölcsöm.

Megkajáltam úgy öt óra felé azzal a szándékkal, hogy hétkor lemegyek futni. De hat óra körül egyszer csak elkezdett rázni a hideg. Nem kicsit, hanem nagyon. Megmértem a lázamat – micsoda mázli, hogy magammal hoztam a hőmérőt az albérletbe! – és láttam, hogy 37,3.

Ha csak hőemelkedésem lett volna, de a hideg nem ráz, talán még így is elindulok futni, de iszonyatosan fáztam, ráadásul a gyomrom is kavargott. Bebújtam az ágyba, és ott vacogtam. Az ablakot is becsuktam, noha kellemes kis tavaszi időjárás volt. A gyomromban a kaja mintha megrekedt és felduzzadt volna, holott csak egy halkonzervet ettem kenyérkével, de úgy éreztem, mintha egy felnőtt lovat bekajáltam volna.

A következő lázmérésnél már 38 fok voltam, egy óra múlva pedig 38,3. Kissé ideges kezdtem lenni, mert mind mondtam, szinte soha nem vagyok lázas. És ráadásul mitől?! Bár igaz, már péntek reggel is valahogy étvágytalan voltam, ami nemigen jellemző rám. Talán a csütörtöki koncerten valaki rám lehelte a vírusát.

Felmentem a netre alternatív lázcsillapítási tippekért, egyrészt mert az Algopyrinnel spórolnom kell, mert receptköteles és kevés van belőle, másrészt pedig mégiscsak egészségesebb, ha inkább nem gyógyszerrel gyógyulgatok.

A neten javasolták a hideg vizes borogatást felsőtestre, valamint hogy ne takarózzunk be melegen, még ha vacogunk is, mert láz esetén logikusan hűlni kell.

A szombat estét romantikusan az ágyban töltöttem, szenderegve és felriadva, vizes törölközőkkel a mellkasomon, és félóránként hőmérőzve. Egy ízben 38,8 fokot is mértem, és marha ideges lettem. Mi van, ha elérem a 40 fokot, és felbomlanak a sejtjeim?

Ráadásul – mint mindig, ha beteg vagyok – pont alkalmatlan az időpont, mivel hétfőn a dokim délutános, viszont hétfőn délután kell lakbért fizetnem, és előtte mindenképp be kell mennem a melóhelyre kinyomtatni az elszámolási papírt, amit a múlt hónapban is olyan szépen megírtam. És ha már bemegyek, fel kell köszönteni a főnököt is, akinek vasárnap van a születésnapja. Szóval ez megint egy olyan alkalom, amikor ugyan beteg az ember, de nem tárnyadhat le az ágyra, mert reggel munka, kora este lakbérfizetés, és csak azután fér bele a doki. Sőt Faterral is megbeszéltünk vasárnapra programot.

A tévében az Azkabani fogoly film ment, és elesettségemet jelzi, hogy nem kapcsoltam le, hanem bele-beleszunyókálva, de végignéztem. Így másodszorra nem is volt olyan nagyon rettenetes, de a könyvhöz, illetve az első két filmhez képest sokkal vackabb.

Inni is kellett volna, a folyadékbevitel miatt is, és mert szintén házi tipp a hűtésre az egy-két korty hideg ital. Állt is az ágyam mellett víz, de olyan telített volt a gyomrom, hogy ha vizet ittam, a hányinger tört rám. Ha pedig nem ittam, kiszáradt a szám és szarul voltam.

Az éjszaka is efféle dilemmákban telt: ha magasan feküdtem, jó volt a gyomromnak, de a párna nyomta a nyakamat. Ha laposan feküdtem, megfájdult a fejem és a gyomrom. Többször fölébredtem pisilni, ilyenkor lázat mértem, és az valóban lejjebb is ment egészen 38 fokra. Hát fantasztikus!

Minden felüléskor felkavarodott a gyomrom, és köhögtem is, talán a felszálló gyomorsav irritálta a torkomat. Legszívesebben fel sem ültem volna, de akkor viszont nem tudtam volna vizet inni.

Reggel hatkor magamtól ébredtem. Ez a szörnyű állapotomat jelzi: hatkor, magamtól! Gondoltam rá, hogy lemondom a vasárnapi programot Faterral, de lusta voltam sms-t írni. Kitakaróztam, betakaróztam, feküdtem jobbra, balra, a paplan tetejére – hogy hűljek –, mértem a lázamat. Visszaaludtam egyszer a paplanom tetején jobb oldalon feküdve egy órát, aztán a paplan tetején bal oldalon feküdve egy másik órát.

Végül aztán tíz óra körül egy leheletnyit erősebbnek éreztem magam. Olvasni nem bírtam, de hogy ne a saját nyomorult állapotomon rágódjak – ragyogó napsütés odakint, én pedig lázasan, csöpögő bojlerrel, vacak gyomorral az ágyban – ezért bekapcsoltam a tévét, és a Men in Black 2. ment. Ez egész jól elterelte a figyelmemet. Kezdtem arra gondolni, talán jót is tenne nekem egy hülye amcsi vígjáték, amit Faterral készülünk nézni.

Valahogy kezdett visszatérni belém az élet. A lázam már csak 37,3 volt – na, csoda történt – és leerőltettem egy-két gerezd narancsot. Az képtelenségnek látszott, hogy konkrét ételt egyek, annyira tömöttnek éreztem a gyomromat. De azért egy zöld teát és tejeskávét összedobtam és kibontottam egy mozzarellát, aminek a felét sikerült is leerőltetni – kenyér nélkül –, és a reggeli végére már majdnem annyira fittnek éreztem magam, mint egy átlagos hétköznap reggelen: vagyis olyannak, mint a mosott szar, de legalább nem annyira döglődő nyomorultnak, mint múlt este és éjszaka.

Reggelit követően már 36,8 volt a hőm. Most itt ülök, még mindig pizsamában, holott éppen dél van, és azon tűnődöm, ez mi a franc lehetett: valami rövid, heveny vírus, vagy begyulladt talán a mandulám – habár annyira nem fájt – vagy egyszerűen csak vannak ilyen egynapos lázak? Mármint remélem persze, hogy ennyiben maradtunk és két óra múlva el tudok indulni a moziba, este pedig nem fog rám törni ez a maláriaszerű hidegrázás, mint tegnap. 

Nézegetem itt az édes kis családi kutya fotóját a számítógépem háttérképén. Salátácska 54 kiló (annyi, mint én), a kora emberre átszámítva kb. annyi, amennyi én vagyok. Azonban ő karcsú, izmos és ránctalan, ellentétben velem.

Hogy csinálja a dög?? Nem jár kocogni esténként – se a Szigetre, se máshová –, nem csinál reggel fekvőtámaszt és jógagyakorlatot, nem masszírozza a narancsbőrét szűzteás cellulitiszkrémmel, és mégsincs narancsbőre. A haját nem festi, de nincs ősz szőrszála sem. Nem fürdik mindennap, sőt minden héten sem, ennek ellenére a szőre gyönyörűen csillog és a tekintete értelmes.

Ne beszéljünk az én tekintetemről, pláne reggelente. Én ugyan megfürdök reggel hétkor, de délután hatkor már jobb nem megszagolni engem, az alakom meg csak akkor lesz úgy-ahogy elviselhető, ha párhetes diétát lenyomtam, és heti háromszor futok.

Szerintem én csinálom rosszul. Feltérképezem Saláta szokásait, és azokat fogom követni. Például nem fogom bámulni a számítógépet, akkor nekem is ilyen kerek barna csokoládészemeim lesznek. Nem járok sportolni sem, hanem csak le-föl sétálok a lakásban, és ha rám jön az álmosság, egyszerűen lefekszem ott, ahol vagyok, és bealszom. Semmi édesség vagy kifli, ehelyett minden este megeszem egy marék nyers csirkelábat.

Nem fogom sminkelni magam, sem fürdeni, pár hét után úgyis átáll öntisztulásra a kültakaróm, ahogy Salátának. Egy mozdulatot sem fogok edzeni, és mégis olyan izmaim lesznek, hogy a postás megijed majd tőlem. Persze fogat sem mosok, mégsem lesz egy rossz fogam sem, hanem puszta foggal elharapom a velőscsontot.

Talán még vitaminokat sem kéne szednem, amint átálltam kutya üzemmódra, majd a szervezetem magamtól előállítja azokat, és egy csomó pénzt is megspórolok :-)

Mikor beköltöztem az albérletbe, rögtön függönymosással indítottunk, és megnyugodva láttam, hogy a mosógép jó. Persze nem én üzemeltem be, hanem Sógornő, mert ő ért az ilyen bonyolult gépezetekhez.

Utána vidáman mostam egy-két hétig a cuccaimat. Szeretek mosni: van abban valami roppant kellemes, hogy bedobom a piszkos ruhákat, megnyomok egy gombot, aztán egy óra múlva kiveszem a tisztát és kiteregetem :-)

Aztán pont a lakásavató buli előtti estén a mosógép egyszer csak nem akart működni. Morgott valamit, de nem csinált semmi érdemit. A lakásavató bulin, mint hozzáértőt, megint csak sógornőmet állítottuk rá a témára: akkor csodák csodája, a mosógép azonnal mosott!

Felmerült bennem, hogy tulajdonképpen a sógornőmet akarja a gép, mintha Saláta kutya lelke költözött volna bele, és el kellene kérnem egy hajtincsét, hogy a gép tetejére helyezzem, valahányszor mosok.

Ezután még egyszer simán működött, de a következő alkalommal viszont csak halkan morgott, és semmit nem csinált. Ki-be kapcsoltam, kinyitottam, becsuktam, a csapot tekergettem, de semmit. Otthagytam teli ruhával, másnap este megint bekapcsoltam, akkor simán ment.

Következő hétvégén megint csak halkan morgolászott, de akkor már nem csináltam vele semmit, hanem egyszerűen úgy hagytam, és nekiálltam főzni. Félóra morgolódás után egyszer csak hallom, hogy forog a dob, szívja a vizet és szépen mos!

Komolyan kezdtem nem érteni ezt a gépet.

A következő alkalommal viszont már semmit nem tett, húsz perc morgás után lekapcsolta magát. Újraindítottam, mindent leellenőrizve előtte, de megint kikapcsolt húsz perc dünnyögés után.

Teljesen kétségbeestem. Tönkrement a mosógép, most mit csinálok? Újra nincs pénzem, szerelőre sem biztos, hogy van – egyáltalán mennyibe kerül egy mosógépszerelő? És hogyhogy először működött, és csak pár hét után kezdett sztrájkolni?

Barbi megnyugtatott, hogy szerinte a mosógépszerelés a tulajdonos költségére megy. Ettől azonban nem nyugodtam meg, hanem még nyugtalanabb lettem: mi van, ha megvádolnak, hogy én tettem tönkre a mosógépüket? Vagy mi van, ha egyszerűen nem fizetik ki a javítást? Lelki szemeim előtt láttam a jelenetet, amelyben veszekedünk és egymást vádoljuk a mosógép hibája miatt. Mi van, ha felmondják a bérleti szerződést?? „Tönkretetted a mosógépemet, takarodj a lakásomból!”

Én szeretek itt lakni! Nagyon jól érzem itt magam, akkor inkább kézzel mosok, minthogy a mosógép miatt kiűzzenek az albérletemből!

Az egész munkanapom ilyen borús gondolatok között telt, de azért munka után minden mindegy alapon bekapcsoltam a gépet – persze hogy épp mosás lett volna esedékes, mikor előző este besztrájkolt – és a mosógép, mint aki eddig csak szimulált, csont nélkül elindult.

Ennek a mosógépnek lelke van. Ez direkt azt akarja, hogy 1. a sógornőm nyúljon hozzá, vagy 2. én legyek teljesen kétségbeesve miatta, és csakis ekkor hajlandó működni.

Hó vége volt, nem volt pénzem szerelőre – se idegem az esetleges konfliktushoz mosógépügyben a tulajdonossal –, így átálltam a kézi mosásra. Elég fárasztó volt. Jó, tudom, nagyanyáink csakis kézzel mostak, de akkor is…. A legrosszabb az volt, hogy hiába csavartam ki kézzel tiszta erőből a ruhákat, azok marha vizesek maradtak és egész éjjel csak csepegtek a parkettára.

Egyszer egy hirtelen ötlet hatására valamelyik kézimosás után bepakoltam a vizes cumókat a gépbe, és elindítottam a centrifugálást. És működött!! Örömömben rögtön utána bepakoltam egy adag új mosást, és az is elindult!

Két alkalommal sikerült oly módon mosnom, hogy először kicentrifugáztam a kézzel kimosott ruháimat, majd egy második adaggal már mint mosógép is elindult a nyavalyás. Azonban ennek is vége szakadt, és az utóbbi két hétben már csakis centrifugálni volt hajlandó.

Én még ezzel is kiegyeztem volna, hisz gumikesztyűben kézzel kis női ruhákat mosni nem egy nagy kunszt, ha utána centrifugál a gép, és nem nekem kell erővel facsarnom a ruhákat. Na de előbb-utóbb ágyneműt kell mosnom. Fürdőlepedőt. Azért ez így nem fog menni.

A mosógép hetekig a tudatom hátuljában volt, mint valami csomó, amit az ember a mellében érez, de nem mer elmenni vele orvoshoz, mert tudja, hogy csak baj lehet vele. Irigykedtem a szomszédra, mikor mosni hallottam – nagyon jó a falak szigetelése, de a szellőzőn keresztül áthallom a mosást – és egyáltalán mindenkit, akinek működő mosógépe van.

Barbinak elpanaszoltam, hogy kénytelen vagyok kézzel mosni – mire megvigasztalt, hogy egyszer neki annyira nem volt pénze szerelőt hívni, hogy egy álló évig kézzel mosott!! Ezt bírom Barbiban. Ha valami nyomorommal fordulok hozzá, mindig megnyugtat, hogy ő is volt efféle pácban, és rendszerint nagyobban, mint most én.

… Aztán valamelyik nap hazafelé jövet bevillant, hogy teljesen hülye vagyok! Hiszen nem is biztos, hogy valami nagy baja van a gépnek! Lehet, hogy csak egy csavart kell kicserélni, vagy valami pofonegyszerű dolgot csinálni vele, ami ötperces munka lesz a szerelőnek, kétezer forintért. Én meg rögtön eldöntöttem, hogy a gép megdöglött és élet-halálra meg kell vívnom miatta a lakástulajdonossal!

Ez a gondolat teljesen felvidított. Miért is gondolok én mindig a legrosszabbra? (Mert ha nem, „az már nem én lennék” :-D)

Eldöntöttem, hogy kihívok egy mosógépszerelőt, legalább vessen rá egy pillantást.

Ez már önmagában sem kis dolog, mert utálok telefonálni, főleg idegeneknek, főleg rossz dolgok kapcsán. Tiszta ideg voltam telefonálás előtt, pont mint amikor albérletet kerestem.

Aztán elmúlt a félelmem és inkább bosszús lettem, mert az általam kigyűjtött öt mosógépszerelő egyikét sem lehetett elérni! (Igen, az albérletkereséskor ugyanez volt! :-)

Akkor végre az egyik ember mégiscsak felvette, elmeséltem neki a gép dolgát, ő meg felírta a címemet, csak sajnos a legvégén derült ki, hogy mikorra én hazaérek a munkából, az már neki túl késő.

Káromkodva téptem össze az ember prospektusát – hát miért nem írja ki a honlapjára, hogy este nem dolgozik?? Csak nyugdíjasok vannak a városban? – amikor megcsörrent a mobilom. Az egyik, korábban megcsörgetett mosógépszerelő visszahívott!  

Elpanaszoltam a bajomat, hogy a mosógép hol működik, hol nem, és centrifugázni hajlandó, de mosni nem, bár volt már, hogy húsz perc erőlködés után nekikezdett mégiscsak.

- Hát persze – mondta az ember -, mert addigra a víznyomás áttörte a vízkövet!

Hogy mi?

Hát kiderült, hogy szerinte a mosógép bevezető csöve lehet vízköves, ezért csavarjam le mind a csap, mind a mosógép felőli végét, és üssek rá egy jó nagyot egy csavarhúzó nyelével a mosógép lyukára, mivel akkor majd elmozdul a vízkő, és ismét szabadon járhat a víz. Ha ugyanis forog a dob, akkor nincs baj a géppel, szerinte a vízkő a baj, ami nem is igényel szerelőt.

Te jó isten! Előttem meg lepergett az életem a mosógép miatti stressztől!!

Majdhogynem könnyek között hálálkodtam a szerelőnek, aki kifejezetten nevetett, de megállapodtunk, hogy ha mégsem boldogulnék, akkor szombat délelőtt kijön (mert hét közben ő sem dolgozik 17.00 után).

… Azért ez milyen remek dolog, hogy a szerelő tanácsot ad egy ilyen lúzernek, mikor kijöhetne hozzám és legombolhatna rólam x ezer forintot, és most tulajdonképpen a saját érdeke ellen beszélt. De persze nyilvánvaló, hogy ezek után majd őt fogom hívni, ha a jövőben baj lesz a géppel. De ennek ellenére nagyon meghatott.

Ezek után húztam a fürdőszobába, birkózni a vízbevezető csővel, aminek nem volt egyszerű lecsavarni a tömítését, mivel rohadt erősen meg volt szorítva, nekem meg nincs ekkora fogóm. Végül sikerült puszta kézzel kicsavarnom a csap felőli végét – nagyjából tiszta volt –, aztán a mosógép felőli végét – ezt marha nehéz volt, mert itt nem egyenes, hanem hajlított a cső –, aztán jó erősen rávágtam a csavarhúzó nyelével a mosógép vízbevezető nyílására. Izgatottan újra összeszereltem mindent, de nem akart működni. Ekkor újra szétszereltem az egész miskulanciát – komolyan, szkandereznem kéne, olyan erős kezem lesz –, és még erősebben rávágtam az eszközzel a bevezető nyílásra. („Kognitív rekalibráció. Jó erősen fejbe vertelek” – ld. Bosszúállók :-)

Helyreállítottam az eredeti állapotokat és benyomtam az entert, és ekkor esküszöm, hallottam a víz szörcsögését a mosógép seggében! Ám eszembe jutott, hogy este nyolc elmúlt, és nem lenne szerencsés lefuttatni egy mosást a zaj miatt, így lekapcsoltam az egészet, hogy majd másnap.

Ez a másnap ma van. Munkából hazaérve megetettem a gépet a sötét ruháimmal, rá a mosószert. A gép először a szokott módon morgott, de közben tisztán hallottam a víz kotyogását is. Egy örökkévalóságig szívta be a vizet, aztán szép normális módon forogni kezdett a dob és ment a mosás, mint az álom.

Most marha boldog vagyok. Barbi tanácsát követve – amit azért a neten is lecsekkoltam – lefuttattam egy ecetes üres mosást is, miután a sötéteket kiteregettem. Ecetszag van, már amennyire érzem, de az ecetes mosást is simán vitte a gép, és már ez is csúcs!

Istenem, mennyire remek lenne, ha szép rendesen működne megint a mosógép! Az ember csak ilyenkor látja be, hogy mennyire fontos ez vagy az a háztartásunkban, amikor ideiglenesen meg van fosztva tőle. Például azóta becsülöm komolyan a gázt és a meleg vizet, amióta két éve két hónapig nem volt gázunk, és jéghideg vízzel kellett fürdenünk.

A mosógép esete egyúttal azt is példázza, hogy nem szabad rögtön negatívan hozzáállni és a legrosszabbra gondolni, hanem számításba kell venni, hogy valami egészen egyszerű tennivaló a dolog kulcsa, vagy ha nem, akkor olcsón megcsinálja valami hozzáértő; és nem kell azonnal 25.000 Ft.-os szerelési díjakat és új mosógép vásárlását vizualizálni. (A „mosógép” szabadon behelyettesíthető bármely problémára.)

Szem előtt fogom tartani ezt az esetet a jövőben, és ha elővesz a kétségbeesés vagy a borúlátás, majd azt mondogatom magamban: mosógép!

(Csak el ne kiabáljam. Bár ez a mondat is negatív hozzáállás :-)

Március végén el kellett tűnődnöm rajta, vajon hova a fenébe tűnt el a pénzem? Egész hónapban direkt igyekeztem takarékosan élni, amit az is segített, hogy a március havi lakbért már a lakás birtokba vételekor előre átadtam.

Hó végén maradt azért pénz a számlámon – hála a jó égnek, már jó ideje nem mentem le mínuszba, ami régebben rendszeres volt – sőt készpénzem is maradt valamennyi, nem kellett száraz kenyérhéjon tengődnöm, de akkor is kevesebb ez a pénz, mint amennyire számítottam. Úgy gondoltam előzetesen, hogy mivel a lakbérfizetést megúszom, március végére szép kis összegnyi suskám marad, ehhez képest…

Hát akkor lássuk, mire költöttem. (Ez egyúttal betekintés esetleges, családos kívülálló olvasóknak, hogy „milyen mesés aranyéletük van az egyedülállóknak, akiknek csak a buli az életük” :-)

1. A beköltözés napján azonnal lementünk a sarki áruházba Öccsel és Sógornővel, és vettünk tisztítószereket, mosószert és némi kaját, összesen vagy 10.000.- Ft-ért. Ez persze sok, de nem fog elfogyni két hét alatt; azonban mégiscsak pénzért kellett megvenni.

2. Anyám szülinapja egy héttel ezután. Tárgyi ajándékot ugyan ez évben nem kapott, ’csak’ készpénzt („vegyél magadnak valami szépet”), de a készpénz értelemszerűen szintén a pénzkiadás kategória. Ezenkívül meghívtam moziba (2 x 1.540.- Ft), ittunk kávét (jó, ez nem tétel), és vettem tortaszeleteket két különböző cukrászdában – egyik a Szamos volt – persze nemcsak neki, hanem Faternak is (3 x 2 x kb. 400.- Ft)

3. Nagybevásárlás IKEÁ-ban és Auchanban. Szárító kellett, szennyestartó, fürdőszobai szemetes, fürdőszobaszőnyeg, valamint alapvető kaják a háztartásba. Összesen ez is tízezer körül volt. Ja, és a márciusi VOX is ekkor jelent meg.

4. Lakásavató bulira kaják. Igaz, hogy csak sajtsalátát csaptam össze, szendvicseket és cukrászdai süteményt, de pénzben nézve ez sem jött ingyen: ötféle sajt, kefír, zöldségek, kenőmájas, kenyér a főételekhez. És a sütik: ha egy szelet zserbó háromszáz forint, akkor három szelet zserbó bizony kilencszáz. Plusz a diabetikus süti Faternak.

5. Közös költség és villanyszámla. Lakbért ugyan nem fizettem most, de rezsit igen, ez volt összesen úgy 16.000.- Ft.

6. Jatt a szerelőnek, aki bekötötte a kábeltévét és az internetet.

7. Zsuzsi kolléganőnk születésnapjára a Napos oldal DVD-n (a csokit és a szappant Barbi fizette).

8. Magamnak a Thor – Sötét világ DVD, amit ugyan neten rendeltem meg, de mivel új megjelenés, így is 3.090.- Ft. Viszont hogyan is lehetnék meg anélkül? :-)

9. Bridget Jones naplója 3., mert anélkül hogyan is lehetnék meg? Teljes áron négyezer forintnál is drágább, neten rendelve „csak” 3.500.- volt.

10. A lélek legsötétje, mert arról igen jókat hallottam, és mert imádom a thrillereket, és mert neten rendelve csak 2.900.- volt. És tényleg jó könyv.

11. Tampon, nappali betét és éjszakai betét – megdöbbenésemre ez a tétel is vagy 2.800.- Ft. Ráadásul a hó végén! Érzékenyen érintett.

13. Az otthoni szemüvegem rugója eltört, és a szárral együtt ki kellett cserélni: 4.000.- Ft. (Azóta nem olyan kényelmes, mint előtte volt. És még fizettem is ezért :-(

14. Telefonszámla: 3.000 Ft-nál is több, rám nem jellemző módon, de ez a február havi volt, amikor lakásügyben sokat kellett telefonálgatnom.

15. Kis magassarkú bokacsizma, mert az előző hét év hordás után tönkrement, és mégsem járhatok csakis bakancsban a munkahelyre: 5.000.- Ft.

Nem soroltam fel a kajavásárlásokat és a mozikat, mert ezek alapvető létszükségleti cikkek, és minden hónapban kellenek majd. De a fent felsoroltak is kábé hetven rugót tesznek ki! :-(

Jó, levonhatom belőle a telefonszámlát meg a rezsit, mert azok szintén minden hónapban lesznek majd, akkor „csak” 51.000.- Ft-ot költöttem olyasmikre, amik nem életfontosságúak, de mégiscsak kellettek. Ez majdnem a havi lakbér összege, amit „megspóroltam” márciusban.

Ez igazságtalanság. Pedig nem is vettem semmi hülyeséget, mint például Trónok harca 2. évad DVD-n, vagy Szamos trüffelből egy maréknyi, vagy „megláttam egy csini blúzt és megvettem”. És még csak nem is dohányzom!

Ezek után komolyan meg tudom érteni azokat az egyetemista lányokat meg háziasszonyokat, akik a bevétel kiegészítése céljából hobbiprostituáltnak állnak. Bárcsak nekem is lenne gyomrom az efféléhez. Vagy legalább lenne egy titkos jóakaróm, aki minden hónapban utal a számlámra egy tetemesebb összeget :-D

Halálosan idegesít, hogy újabban megint túl gyorsan zsírosodik a hajam. A négynaponkénti hajmosásról már vissza kellett állnom a három napira, és már így is alig vállalható a harmadik napon. Holott váltogatom a samponokat, és szilikonost már egyáltalán nem használok, sem balzsamot. Sajnos pont a Lush szilárd samponjától volt sajátságos módon a legrémesebb a haj, de nem mintha rossz sampon lenne, hanem úgy szárította a hajamat, hogy az erre védekezésül extrán bezsírosodott.

Persze sima egyenes hajam van, ami rendes körülmények között sem tud túl sokáig frissen mosottnak hatni. Nem értem, miért akarják egyes emberek direkt kivasalni a hajukat!

Átváltottam egy Alverde olívás-hennás samponra, azzal egy picit jobb lett a helyzet, de a harmadik napon már így is rémes. Tudom, hogy belsőleg kéne egészséges kajákat enni meg édességet elhagyni, de hát gyerekkoromban hetente egyszer mostunk hajat, akkor is WU2-vel, és kilószámra zabáltuk a csokit, vitamint viszont csak betegség esetén ettünk, a hajam ennek ellenére kimondottan csodálatos volt.

…Annyira kétségbeestem, hogy egy szédült pillanatomban, vettem is egy literes flakon WU2-t! – Ha a hajamon nem javít, padlómosásra is jó állítólag.

Utánaolvasgattam, és több helyen írták, hogy a Lush vagy Manna-féle szilárd samponok után savasöblítést kell(ene, hehe) alkalmazni, tehát ecetes vagy citromos vízzel öblíteni. Ezt eddig átugrottam, különben sincs itthon ilyesmi.

Most hétvégén viszont Öcséméknél tartózkodtam, ahol sógornőmnek is elsírtam a hajügyi bánatomat. Ő ajánlotta az ecetes öblítést, és adott is mintát egy full natúr samponból.

Ezt ki is próbáltam április 1-jén este, miután már behívtak véradásra, hogy oda mégse menjek ocsmány hajjal. Két nappal azelőtt festettem, és már kezdett rusnyán kinézni. Rendes körülmények között reggel szoktam hajat mosni, de most nem akartam még korábban kelni, mint az egyébként is túl hajnali véradás miatt muszáj volt. Ezért már előző este megmostam Alverdével és leöblítettem ecetes vízzel – életemben először vettem ecetet, mert mi a fenének kéne nekem, a hajmosáson kívül? – aztán megmostam a biosamponnal, azt is leöblítettem az ecetes vasszerrel, majd tisztával is, és elégedetten lefeküdtem.

Én nem tudom, mitől, a stressz vagy a szokatlan sampon miatt, vagy mert nem öblítettem ki elég alaposan, de már másnap reggel, a véradóágyon fekve éreztem, hogy csimbókokba összetapad a frufrum (amit növesztek, de még frufru az sajnos). A munkahelyi tükörben már úgy festettem, mint aki szaunázott – és ekkor még 24 óra sem telt el a hajmosást követően!!

Szóval a véradás napján kínomban, érthető módon, a munka mellett megnyitott másik  ablakban hajzsírosodásra való természetes csodaszereket nézegettem, és ott találtam a tojássampont. Ez marha egyszerűnek tűnt, a kommentek pedig pozitívak voltak, ezért úgy gondoltam, kipróbálom délután, amennyiben ébren leszek.

Mivel délutánra az álmosságom elmúlt, a mosógép pedig makacskodott, elkeseredésemben nekiugrottam tojással hajat mosni. Ezt el sem hiszem, hogy leírtam…

Szóval a tojássampon alapvetően ennyiből áll: két tojás, egy nagy citrom leve, és esetemben (zsíros haj) pár csepp teafa illóolaj.

Citromom nem volt itthon, csak mandarin; teafa olaj sem, csak levendula, így a sampon kicsit fapados lett, de így is elfogadható. Az elkészítés előtti  utolsó pillanatban láttam egy megjegyzést, miszerint először a sárgájával, aztán a fehérjével mossuk a hajat. Fogtam két tálkát, felütöttem a tojásokat – életemben először választottam ketté sárgáját és fehérjét – kettévágtam a mandarint, és belefacsartam a levét a két tálkába. Aztán belecsöpögtettem a levendulaolajat, és összekevertem a trutymót. Nagyon undorító lett…

Közben olykor oldalba rúgtam a mosógépet.

A használati utasítást követve felvittem a száraz hajamra először a tojássárgájás trutymót, mosdókagyló fölé hajolva, mert híg az egész, és ha visszafolyik, azt újra fel lehet kenni. Rémes a hajam különben, most már olyan hosszú, hogy nem férek rendesen a hajtövekhez, mert mindig az arcomba zúdul egy adag hajvég. De azért úgy-ahogy sikerült rátennem a tojást a hajamra – csak anyám meg ne hallja ezt –, belemasszíroztam, úgy hagytam pár percig és leöblítettem. Aztán ugyanezt a másik tálkával, amiben a tojásfehérje tartózkodott.

A recept szerint elég sima vízzel kimosni, így ezt tettem, baromi alaposan zuhanyoztam a hajat tíz percig. Aztán egész este magától száradt, amíg vártam a mosógépre.

Még nem számolhatok be róla, hogy hosszabb távon hasznos-e a zsírosodásra, mert csak tegnap este használtam először. De míg a kedd esti hajmosást követően szerda délre már rémes volt, a szerda esti tojásos hajmosást követően most, csütörtök este még egész jól tartja magát, úgy-ahogy normális esése van és szép fényes. Persze ez még nem sok idő, majd holnap derül ki, hogy összeesik-e egyik percről a másikra, vagy szép fokozatosan – lehetőleg lassan – zsírosodik be. A frufrumat kell figyelnem, ott kezdődik mindig a csapzottság…

Bevallom, hogy a csütörtöki munkanap egy részében is természetes hajmosótippeket gyűjtöttem a netről, kihasználva, hogy immár a harmadik főnöktelen, csöndes napunkat töltjük. Ebédszünetben vettem igazi citromot, igazi teafaolajat, mert az eredeti tojássampon-receptben ezek szerepeltek, továbbá vettem még citromolajat és ylang-ylangot is, mert azokat is ajánlják.

Hazafelé pedig beugrottam még a város egyik legpöpecebb bioboltjába, bár ide már nem csak a haj végett, hanem mert igen jó kis gyógynövényes cikkekbe futottam bele újabban, és két-háromszáz forintokért csodatevő teákat venni igazán jó befektetés.

Most majd felváltva akarok „rendes” samponnal és tojással hajat mosni. Mondjuk a tojás nem olcsó, de ha tényleg beválik, megéri egy ideig a befektetést. Nyilván életem végéig nem csinálom. De most, hogy van citromom és teafaolajam, valószínűleg még jobb lesz az eredmény.

Sőt, szódabikarbónás tippet is olvastam, miszerint az is jó a zsíros hajra, vagy csak úgy egyáltalán a hajra. Azt is vettem tehát, mert nem egy tétel, és mert a gyomromnak is jó lehet. Valamint a diólevél-teát is ajánlgatták, zsíros hajra is, meg hajnövesztőnek is. Komolyan, annyi gyógynövényt és receptet olvastam az utóbbi napokban, mintha bájitaltan-vizsgára készülnék :-)

Remélem, beválnak. Most főleg a hajam izgat – én is igazi H. P. vagyok, csak mást takar a rövidítés –, majd beszámolok, ha valami érdekes hatást tapasztalok.

Frissítés: három nap elteltével megállapíthatom, a tojássamponos hajmosás nagyjából bevált. Szerda este megmosva a csütörtököt igen jól bírta, pénteken még egész elviselhető volt, ma szombaton pedig már tipikusan „harmadik napos” csatakos lett a haj, bár mivel a lakást nem hagytam el, nagy gond nem volt belőle. Szóval kellemes meglepetés lett, bevallom, hogy rosszabbra számítottam :-) Három napig kihúzni egy tojással megmosott hajjal!! :-)

Sikerült időben ébrednem a rendkívüli véradás napján, sőt a reggelit és a fürdést is lezavartam. Mivel a hívás váratlanul ért, nem tudtam olyan jól felkészülni, mint más véradások előtt szoktam. Csak a vastablettát szedtem be, tejeskávét és zöld teát ittam, mint minden reggel, és még indulás előtt egy fekete teát is betoltam, mert abban is koffein van, és az is folyadék, ami emeli a vérnyomást.

Ennek ellenére az orvosi vizsgálaton a doktornő fejcsóválva közölte, hogy nagyon alacsony a vérnyomásom. Valóban, 96/56 volt. Na de ekkor már túl voltam egy tejeskávén, egy zöld és egy fekete teán, valamint a magammal hozott kólát is iszogattam!! Hát mit csináljak még? Kérem, én bagoly típus vagyok, reggel nem működöm, legközelebb tessék engem délutánra behívni… Aztán még egyszer megmérte a vérnyomást, akkor már 110/valamennyi volt, erre már megnyugodott. Én is.

Majd következett a szokásos párbeszéd:

- Hány kiló?

- Ötvenöt – hazudtam. (51,4)

- Nincs probléma a szívével?

- Nincs – hazudtam. (Mitralis prolapsus, de hát az majd’ mindenkinek van, különben sincs semmi tünetem...)

- Szerencsére a hemoglobinja rendben van. (Ja, a vastabletta miatt.)

Teljesen simán zajlott a véradás, egyébként ez volt a 30. A szokásos ostoba reggeli arcomat viseltem, így aggódva néztek a nővérkék, és én is bizonytalan voltam kissé, mert ennyire korán még soha nem adtam vért – de nem történt semmi baj, épségben kijutottam. Sőt egy megállót még gyalogoltam is, mert a villamos a pofám előtt ment el.

Úgy döntöttem, a hajnali hősiesség örömére egy darabon négyes metróval megyek a Körtértől. Semmi okom a sietségre, munkába megyek ;-)

A körtéren kissé nehezen találtam meg a lejáratot. Utólag rájöttem, hogy mind a tizenöt lejárat ugyanabba az aluljáró-komplexumba vezet. Na de ezt előre nem tudhattam. Mikor végre lejutottam, szinte rögtön jött a metró – ugyanolyan, mint újabban a kettes metró – mentem két megállót, aztán a Kálvinon ki. Marha rossz a helykihasználása annak az állomásnak, óriási üres terek vannak, valahogy zavaró volt az egész. De ez végül is lényegtelen, hisz csak tapasztalatszerzés és kíváncsiság miatt mentem arra.

A munkanap nem telt könnyen, bár nem voltak ott a főnökék – ma sem, hála a jóságos istennek! – viszont marha álmos voltam az abnormálisan korai kelés meg a véradás miatt. El is döntöttem, hogy délután nem csinálok semmit, hazamegyek és azonnal lefekszem.

Szokás szerint ebből nem lett semmi. Mindig délutánra térek magamhoz – bagoly típus vagyok, mint az köztudott – így hazaérve felélénkülök, teszek-veszek, vagy ha nem, akkor az olvasással és a netezéssel telik el az idő.

Most speciel beraktam egy mosást, reménykedve, hogy talán elindul a mosógép. Nem indult el, holott kicsavartam a szűrőt, és vagy nyolcszor újraindítottam a gépet. Ekkor kivettem a ruhákat – könnyű kis fehérneműk voltak csak –, kézzel kimostam és kiöblítettem őket, aztán visszatettem a gépbe, hogy hátha legalább a centrifuga működik! Az valóban működött, majdnem szárazon vettem ki a cuccokat és kiteregettem őket.

De vérszemet kaptam, és bepakoltam a gépbe a sötét mosnivalókat is, köztük a hétvégi kertészkedésben bepiszkolódott fekete cuccaimat. Hátha most, hogy már bemelegített, mosni is tud a gép. Bekapcsoltam tehát megint, és ekkor olyan könnyedén indult el, mintha nem szenvedtem volna vele egy órát előzőleg.

Érdekes ez a gép, az esetek ötven százalékában nem akar megindulni, de ha elpanaszolom ezt valakinek, vagy megmutatom egy másik embernek, abban a pillanatban mos, mint az álom. Tényleg nem tudom, mitől lehet.

Előzőleg felváltva próbálgattam a 32 perces rövid programot, meg a sima mosást, és most éppen a sima mosáson állt, ami rendes körülmények között másfél órát jelent. Este hétkor kezdte mosni a sötéteket, de még kilenckor sem tartott a centrifugálásnál. Én hajat mostam tojássamponnal, lezuhanyoztam, átöltöztem pizsamába, kortyolgatni kezdtem a véradás utáni jól megérdemelt söröcskémet.

Ekkorra már tényleg elfáradtam, de nem mehettem aludni, amíg a gép nem végzett, hisz ki kell teregetni a rongyokat. Végül majdnem tíz óra lett, mire a rohadék kimosta az összes cuccomat. Kiaggattam őket, és eldőltem, mint a rohadt nád.

Kellemesen kezdődött az április: rögtön elsején megérkezett a fizetés, ahogy ezt még itthon, reggel lecsekkoltam a neten. A főnökhelyettes Rozi is szabin volt, ami még szebbé tette a napot.

Fél nyolckor szokás szerint kábán bandukoltam a metró felé, a mozgólépcsőnél felmutattam a bérletet az ott sorakozó nyolc kallernek…. Aztán már csak a mozgólépcsőn állva villant belém, hogy elfelejtettem kicserélni a bérletszelvényt!! Lazán a márciusi bérletet mutattam fel április 1-jén, mert a beállított emlékeztetőt kinyomtam este, majd megfeledkeztem a dologról.

A nyolc kaller pedig nem vette észre, holott a két bérletszelvénynek még a színe is más :-D Ezek is minek vannak?

A metrón végig a frász tört, mert ha kifelé is ellenőriznek, tuti lebukom, márpedig nem akarok az Akácfa utcába járni és ki tudja, hány ezrest fizetni bérletbemutatás díjként, amikor december 30-án 103.000 Ft-ért igenis megvettem az éves bérletemet. Isteni szerencsém volt, mert nem ellenőriztek kifelé. Viszont eldöntöttem, hogy munka után gyalog megyek haza, mert a BKV-nak egy vonaljegy árát sem fizetem ki pluszban.

Rozi szabadsága miatt nyugodt légkörben telt a délelőtt, fél egykor pedig a főnök is elhúzta a bélését. Én kimentem kajáért, mivel Barbival már korábban megállapodtunk, hogy ha megjött a fizetés, és nincs a két főnökféle sem, Burger Kinges chilis sajtgolyókat fogunk enni ünneplésképpen. Ami se nem olcsó, se nem túl egészséges, viszont nagyon finom, és csak különleges alkalmakkor szoktuk fogyasztani.

Mire a kajavásárlásból visszaértem, Barbinak megszületett az unokája. A lánya már vagy egy hete mindenórás volt, és most éjjel végre megindult a szülés, de neki direkt nem szóltak, csak most, mikor már megvolt a kis törpe. Így a fizetésnapi ünneplésből rögtön unokaszületési ünneplés lett, odacsődültek az összes kolléganők gratulálni Barbinak, aki még szinte fel sem fogta a dolgot. (Én sajnos annyira éhes voltam, hogy félrevonultam és felszippantottam a sajtgolyókat, addig a már szült kolléganők helyettem is csiripeltek.)

Olyan feldobott lett a hangulat, hogy indítványoztam, bontsunk ki egy kölyökpezsgőt, ami már évek óta áll a szekrényben esetleges szilveszteri elfogyasztásra. De Barbi inkább igazi pezsgőre szavazott, ami szintén volt a szekrényben – nem is értem, hogy került oda éles pezsgő?

Az ünnepelt kívánsága parancs, ergo előszedtem az édes Törleyt, bementünk vele Rozi üresen álló szobájába, aztán fojtott hangon telefonáltunk a jobb fej kollégáknak, hogy „Gyere át pezsgőzni!” Barbi felbontotta a pezsit, szétöntöttük kávésbögrékbe, koccintottunk és gyorsan felhajtottuk, hogy ne maradjanak nyomok. Elvileg tilos az alkohol, de most tojtunk erre. Aztán még némi oldottabb hangulatú beszélgetésre ott maradtunk összegyűlve, de idővel szét kellett oszlanunk, hátha beállít a Barom, vagy a tirpák Mari, esetleg valami fejes, miközben mi ott állunk illumináltan.

… Az egészben az volt a szórakoztató, hogy bolondok napja volt, tehát Barbi remélte, hogy a kölyök nem pont ezen a napon akar majd megszületni. Ugyanakkor a seggfej Barom születésnapja is, amit ő nem is mulasztott el számtalanszor szóba hozni a nap folyamán, mintha tízéves lenne és/vagy ajándékokat várna (nem kapott). Ezek után a szerencsétlen unokababa mégis pont elsején, ráadásul fényes délben született, még csak nem is lehetett volna átkozmetikázni a születési anyakönyvi kivonatát másodikára.

Rögtön nekiültünk és kiszámoltuk az aszcendensét egy netes kalkulátorral – a pezsgőzés után már nem mindegy? – és az jött ki, hogy Oroszlán. Jó neki.

Munkaidő vége felé, amikor már összepakoltam, egy nem fogadott hívást találtam a mobilomon, de a számot kijelezte. Visszahívás előtt lecsekkoltam a neten, mert nem mindenkit hívok vissza – többnyire kéretlen biztosítók meg bankok keresnek –, de ezúttal a Vérellátó volt.

Mivel dorbézolni már hívtak egyszer, gondoltam, hogy most komoly dolgot akarnak, és valóban, rendkívüli véradásra hívtak be másnap reggel, hét és nyolc között.

… Humoros helyzet volt, tekintve, hogy hányszor kellett veszekednem velük, hogy engedjenek vért adni, nemhogy még ők hívjanak. És még a január 8-i véradástól számított három hónap sem telt le. De természetesen nem vacilláltam, hanem igent mondtam, habár utálok korán kelni, főleg a szokásosnál is korábban, de mivel a vérellátó távolabb van, mint a munkahelyem, ugyanakkor korábban kell odaérnem, még előbb kell felkelnem, mint egyébként.

De hősnek éreztem magam, fontos embernek, aki életeket ment, így szó nélkül, vagyis csak kicsit fogcsikorgatva állítottam be másnap reggel 4:58-ra az ébresztőt...

Most magam alatt vagyok, mert másfél napi kint tartózkodás után most érkeztem haza Öcséméktől.

Náluk lenni mindig kicsit olyan, mintha nyaralnék: kertes ház, kutya, csönd. A társaság „nem számít”, mert velük találkozunk máshol és máskor is, de náluk csak viszonylag ritkán vagoyk, és azok mindig kellemes felüdülések, amik igazságtalanul hamar véget érnek.

Legutoljára Erdélybe is tőlük indultunk el, az éjszaka közepén. Akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy ma éjjel itt csak megalszunk, aztán reggel megint nekivágunk a hosszú útnak :-) (édes álmok!)

Ez alkalommal leginkább kertészkedtünk. Valamiféle füves területből kell konyhakertet képezni, melyhez előbb Öcsém felásta a területet, utána pedig ki kellett szedni az összes füvet meg gyomot a térségről, ami elvben egyszerű feladatnak tűnik, a gyakorlatban azonban kurva nehéz, mert mindig, mikor azt hinném, egy tenyérnyi terület már tiszta, kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, hanem még alatta / mellette található újabb gyökér.

Egyébként állati kreatív alkotómunka a földművelés, különösen a gyomlálás – amely az egyetlen, amihez értek – úgy érzem, hogy csinálok valami hasznosat, ellentétben a hétköznapi munkával. Vagy kigyomláltam a földet, vagy nem. És mkor végezk, látom,h ogy x terület föld ki van gyomlálva.

Bár én csak fél napot dolgoztam, de az is kemény volt, tiszta izomlázam van ma annak ellenére, hogy a héten futottam már tíz kilométert egyszer. Gyomláláskor guggolni kell, meg előrehajolni, több órán át. A földre leülni nem mertem, mert csak egyetlen játszógatyát vittem magammal, és mégsem akartam bekoszolni a nadrág fenekét, amivel aztán esetleg leülök a konyhában is. Most izomlázas a fenekem (ez mondjuk jó), a lábam végig; este még a derekam is fájt, de már elmúlt.

Vacsora után még szeszt is fogyasztottunk, aztán megnéztük a Rush-t.

Ma délelőtt már nem volt idő további gyomlálásra, holott a terület max. felével végeztünk tegnap. A sok sunyi gyökér miatt tényleg nem lehetett kellő sebességgel haladni.

Megkértem öcsémet, hogy tizenegykor induljunk, hogy fél egy körül hazaérjek. Nincs konkrét feladatom, de ezt-azt meg kellene még csinálni itthon. És ha maradok, akkor az lesz, hogy este érek haza, és akkor a kellemes kerti munkából egy alvással azonnal belecsöppenek a rémes hivatali munkába, azt pedig lelkileg nagyon nehezen bírnám.

Egész hazaúton fájt a szívem, mert önkínzó módon elképzeltem, hogy ideális esetben most játszógatyát öltenénk, levonulnánk a kertbe és hármasban gyomlálnánk szép egyetértésben sötétedésig, amikor is bevonulnánk, vacsiznánk és betolnánk valami Unicumot. A kutya közben figyelne minket – ő nem jöhet a kertbe –, én néha megvakargatnám a kis füleit. Mért van az, hogy minden kellemes nap vagy hétvége olyan rohadt gyorsan elmúlik!?

Érdekes, hogy Anikó barátnőmnél is töltöttem így napokat, vagy henyéléssel és filmnézéssel, vagy szintén gyomlálással (ez utóbbi volt a ritkább), de mégis, amikor tőle kellett eljönnöm, akkor valahogy feldobott voltam és vidám. Ha Öcséméktől jövök el, akkor pedig mindig fáj a szívem és nyomorultul érzem magam, amiért haza kell jönnöm a városba. – Bár most, a saját albérletembe hazajönni mindenképpen kellemesebb, mint a régi lakásba anyámhoz. – Pedig a körülmények mindkét társaságnál szinte azonosak, családi ház, kutya, agglomeráció, úgyhogy nem értem ezt az öcséméktől elválás utáni elkeseredést.

… Most megint itthon ülök, mintha el sem mentem volna innen, könnyes szemmel. Főztem egy orbáncfű teát. Szerencsére jön a Sherlock ismétlése, az majd feldob egy kicsit, aztán rendet rakok és kora délután talán becsobbanok még a városba is. És korán lefekszem, hogy egy hét után végre kialudjam magam. De most borzasztóan szeretnék inkább a tűző napon gyomlálni!... Tudom, ez nem biztos normális dolog… Hja, az önsajnálat, ebben nagyon jó vagyok.

A Margitsziget körbefutása mindig valami nagy hatalmas futófeladatként szerepelt a tudatomban, amire én egyszerű kis halandó létemre jobb, ha nem is vállalkozom. Most viszont baromi büszke vagyok magamra, mert múlt hétfő óta már negyedik alkalommal futottam ott teljes köröket!

Az elköltözésem a futás terén is változásokat hozott. Marha szégyellős vagyok, és roppant nehezen változtatok bármilyen szokásomon, ezért úgy döntöttem, visszajárok futni a régi parkomba, aminek már minden szegletét ismerem, és az időeredményeimet is ahhoz a terephez igazítom. De állati fárasztó dolog munka után elmenni a szülőkhöz, átöltözni, futni, lezuhanyozni, visszaöltözni, és ezek után még beszélgetni anyámmal is (ez utóbbi jobban lefáraszt, mint maga a futás). És mindezt meló után!

Ezért egy nap összecsomagoltam a futócuccaimat, és azokat is átköltöztettem az albérletbe. A közelben nincs park, viszont nincs messze a Duna-part, ahol már eddig is többeket láttam futni. Gondoltam, mit veszíthetek, én is megkockáztatom a dolgot. Egy szép hétfői estén nagyon bátran futócuccot öltöttem, és életemben először nyilvános helyen – utcán! – futottam, dél felé három hídnyit, és ugyanannyit vissza. Ez odafelé kb. 2,5 km volt, vagyis oda-vissza 5.

Kellemes meglepetésként ért, hogy igen jó futóterepnek bizonyult: a parkkal ellentétben nem csámborogtak szerelmespárok, kutyasétáltatók, babakocsi-tologatók, mivel az egész rakparton folyamatos haladás van (legalábbis hétköznap, sötétedés után biztosan). Gyaloglók, biciklisek és futók mentek a dolgukra, semmi út közepén andalgás meg padról vigyorogva beszólás. – Persze okos voltam, hogy megvártam a sötétedést, mert napnyugta után a fotózkodó turisták már mind eltűntek.

Miután párszor futottam a rakparton, és sikerélménynek könyveltem el, megfordult a fejemben, hogy futhatnék a Margitszigeten is! Az sincs messze tőlem, gyalog negyedóra, futva kevesebb, és tudom, hogy simán körbefutható, mert már lesétáltam egyszer a távot.

Múlt hétfőn aztán neki is vágtam. A saroktól – utcán!! – lassú kocogással elszaladtam a hídig, aztán bekocogtam a híd közepére telepített zebrához (ahol általában tíz percet kell várni a zöldre, ezalatt az ember kifújja magát). Így, mire a tényleges futást megkezdtem, már meg is volt a bemelegítés.

A pesti oldali lehajtónál kezdtem a futást, akár a legtöbben. Kicsit idegesített, hogy rohadt sokan voltak ott; futottak, nyújtottak, bemelegítettek. De azért nekivágtam a rekortánnak. Száz méter után aztán szépen elfogytak a népek, és kizárólag a futók maradtak a gumiszalagon. Egyszerűen ráálltam a szalagra és futottam a saját kis kényelmes tempómban. A legtöbben gyorsabbak voltak nálam, rengetegen lehagytak, de volt egy-két még nálam is lassabb futó, akiket én hagytam le.

Egyébként újabb kellemes meglepetés, hogy teljesen ideális futóterepnek bizonyult! A rekortán nagyon kellemes a bokámnak, de ennél is jobb a társaság. Hétköznap este volt, sötétedés után, és hűvös szél fújt, ezért 99 °%-ban csak futók voltak a pálya környékén. Sem babakocsi, sem szerelmespár, sem részeg társaságok. Csak mi futottunk ott, mint a gép. – Mármint a többiek futottak, én meg a magam kis tempójában, ugye… :-)

… Bár most, hogy ezt írom, felrémlik, hogy nem is a magam kis tempójában futottam én, hanem akaratlanul is átvettem kicsit a többség tempóját, tehát gyorsabban futottam, mint ahogy szoktam, de azért még így sem voltam egy gepárd.

Egyébként rengetegen voltak, nem azt mondom, hogy mozdulni sem lehetett, de átlag négy-öt méterenként követték egymást a futók.

Engem az zavart a legjobban, hogy erősen fújt a szél, és a hajam összevissza belecsapódott az arcomba, a szemembe, és nem láttam, vagy ha igen, csak azért, mert folyton a hajat igazgattam. Már van annyira hosszú elöl, hogy az orromig ér, viszont még nem annyira hosszú, hogy össze lehessen fogni anélkül, hogy röhejes lenne. Mindenesetre a visszaút alatt a budai oldalon, a forduló után, amikor a szél iránya is megfordult, nagyon kellemetlen volt a frufrum.

35:51 alatt futottam le egy teljes kört. Nagyon, de nagyon elégedett voltam magammal, noha tudom, hogy a rendes emberek 30, vagy inkább 25 perc alatt futnak Szigetkört. Aztán hazafelé is kocogtam, mert teljesen átizzadtam a felsőmet és nem akartam a hideg szélben megfázni, meg éhes is lettem :-) sőt ezek után még főznöm kellett, mivel a kaja nem terem meg magától.

Csak később gondoltam bele, hogy értelmetlenül voltam ennyire oda a Szigetkörtől előzőleg. Hiszen az „csak” 5.300 vagy 5.200 méter, én pedig igazán futottam már ennyit, sőt 6, 7, ritkán pedig 10 km-t is. Csak hát akkora presztízse van annak a kifejezésnek, hogy „Szigetkört futottam”! :-)

Szerdán megismételtem a futást, ugyanolyan körülmények között. Ezúttal 35:25 alatt sikerült.

Szombaton is nekilódultam a kalandnak, ez azonban másként sült el. Először is, alig voltak ott futók. Megrökönyödve láttam, hogy amíg hétköznap este nyolc-tíz ember fut előttem, addig most épphogy a horizont szélén láttam egy-két embert, és vagy száz méterrel mögöttem másik egy-két embert. Mintha az összes futó péntek este hazautazott volna Nyírbátorba.

Ezzel szemben viszont párocskákból, társaságokból és andalgókból ezúttal akadt bőven az út mentén. Szerencsére a rekortánra nem másztak rá, viszont kicsit nyugtalanító érzés, amikor sem előttem, sem mögöttem belátható távolságban nincs másik futó, de a padon ül hat sötét alak. És lehet persze, hogy csak a Fazekas Gimnázium harmadikosai, de az is lehet, hogy feltételesen szabadlába helyezettek, akik rögtön megtámadnak és elveszik a stopperórámat.

Viszont magának a futásnak a körülményei annyira kellemesek voltak – senki nem előzgetett, és nem diktált túl gyors tempót – hogy arra gondoltam, megpróbálok két kört lefutni. Az tíz kilométer, annyit már futottam, aztán majd legfeljebb belesétálok, ha nem megy.

Sajnos az első kör második felében, a budai oldalon dél felé haladva éreztem, hogy a délután fogyasztott kaja élénken mocorog a hasamban. Nyersen fogalmazva a rázkódó mozgástól felkavarodtak a beleim, sőt a hólyagom is, hiába ittam lehetőleg nem sokat. Konkrétan úgy éreztem, hogy tíz percen belül bepisilek, sőt hasmenésem is lesz. Volt már ezelőtt is ilyen érzésem, és tudtam, hogy leginkább a rázkódás okozza, és gyaloglásba váltva elmúlik, de akkor is rohadt kellemetlen.

El is határoztam, hogy nekivágok azért a második körnek. Úgy kétszáz méter után beleléptem egy mélyedésbe, megroppant a bokám, így ennek ürügyén sürgősen visszafordultam és kicaplattam a Szigetről. – Addigra már úgyis túl sötét volt, túl kevés futó és túl sok út mentén tanyázó, szombat esti társaság…

Hazafelé is kocogtam, és épp időben értem be a vécére, öt perccel később már katasztrófa lett volna. Jobb nem belegondolni, hogy zajlott volna mindez a Szigeten...

Ez volt szombaton, technikai okokból három napig nem futottam (= minden este volt valami más). Aztán szerda este eldöntöttem, nekivágok még egyszer annak a két körnek… Keveset ettem, keveset ittam, nagyon lazán, kényelmesen kocogtam a szigeti bejáróig. Az első kört direkt lassan és lazán futottam le (38 perc lett). A másodikat ezúttal gond nélkül kezdtem, nem mocorgott a hasam. (Ez önmagában is jó, mert eddig a hatodik kilométernél szinte mindig hascsikarás-közeli érzéseim voltak.)

Azért bele sikerült lépnem ugyanabba a mélyedésbe, mint szombaton, és roppant egyet a bal bokám – hát persze, hogy az, amelyik amúgy is gyengébb –, de ez nem érdekelt, futottam tovább.

A másfeledik körnél, az Árpád-hídi fordulónál éreztem valamennyit abból a felszabaduló szerotoninból vagy endorfinból, amit folyton emlegetnek a hosszútávfutásról szóló cikkekben. Már jócskán túl voltam a bemelegítésen, de még nem fáradtam ki; nem fáztam, boldog voltam, hogy már itt tartok, és már „csak” egy fél szigetkör volt hátra. Az oldalam nem szúrt, a lábam nem fájt, a szívem nem dobogott nagyon. Ja kérem, ezért kell lassan futni… A frufrumat összefogtam, így az se lógott a szemembe. (Hogy hülyén nézett ki, az már ezen a ponton nem zavart.)

A visszaút is egész jól telt, aztán a Komjádi magasságában éreztem, hogy kezdenek merevedni a lábizmaim. Minden kóserül ment, de innentől már nem tudtam figyelni rá, hogy lehetőleg könnyedén, rugalmasan fussak, azt sem érzékeltem, hogy kicsiket vagy nagyokat lépek-e, mert olyan volt, mintha beton folyna az ereimben csípőtől lefelé. Ment azért a futás rendesen, csak tisztára falábúnak éreztem magam, és már kevéssé tudtam koordinálni a mozgásomat.

Lefutottam a két teljes kört, és közben nem álltam meg és nem sétáltam bele egyszer sem. 1 óra 15 perc 08 másodperc volt. Állati büszke voltam magamra. De fizikailag úgy kivoltam, hogy csak lihegtem, nekidőltem egy fának, rázogattam a lábamat, hogy egy kicsit kilazuljon és haza tudjak közlekedni. Nyújtani képtelen vagyok nyilvános helyen. Némi szuszogás után elindultam a híd felé. A zebra után kocogva folytattam – nagyon hülyén festhettem, tiszta robotmozgásom lehetett – aztán visszafelé futottam a rakparton az albérlet irányába. Hála az égnek, ekkor már kb. nyolc óra lehetett, csak az volt az utcán, akinek direkt dolga volt, vagyis igen kevesen, és szerencsére ezek egyébként is néptelenebb utcák.

Épségben hazaértem – semmi hasmenés! – lezuhanyoztam, kimostam a cuccaimat. Majd még főznöm is kellett. Eredetileg hajat akartam festeni, vacsora és a Szulejmán között, de annyira kimerített a tíz kilométer, hogy ennek már nem bírtam nekiállni. Olvasgattam a Főnix Rendjét és az aktuális thrilleremet felváltva, aztán a Szulejmánra* már csak fél szemmel figyeltem.

Ahhoz is fáradt voltam, hogy izomlazító géllel bekenjem a patámat, így csak árnikakrémet kentem a bal bokám köré, ami megroppant futás közben, és egyébként is vacak.

Egyhuzamban végigaludtam az éjszakát (jó, 23.30-tól 5.20-ig nem csoda). Másnapra állati izomlázra számítottam, de meglepetésemre szinte semmi nem volt, egyedül a bal combom felső részét éreztem kissé. – És most, hogy ezt írom, már van némi kis izomláz az összes combjaimban, de teljesen elviselhető. Arra számítottam, hogy lábra sem tudok majd állni.

A régi parkomban többnyire 1 óra 40 perc alatt futottam tíz kört, tehát ott mégiscsak egy kilométernél hosszabbnak kell lennie egy körnek. Annyira azért nem futottam gyorsabban most, vagy lassabban akkor. Az én futótempóm kb. mindig egyforma: lassú :-)

Szóval baromi jó volt szigetköröket futni. Ha rajtam múlik, futnék felváltva egy-két köröket, aztán – ha Isten is úgy akarja – esetleg megpróbálnám növelni a távot, és talán egyszer valamikor eljutnék egy félmaratonig (négy kör). Tisztára hálás vagyok, hogy az én koromban, napi nyolcórás ülőmunka mellett ennyit le tudok futni, és nem halok meg. (A 10 km-re gondolok, nem a félmaratonra, az egyelőre csak vágyálom :-)

Azért használok féltételes módot, mert a futókört felújítják – hja, közelednek a választások – és természetesen ezt áprilisban kell elkezdeni, mert miért is ne pontosan a futószezon kezdetén, hogy aztán majd őszre átadják. Pont most, amikor évek óta tartó vacillálást követően végre összeszedtem a bátorságomat és futottam a Szigeten, sőt most, hogy közel lakom a Szigethez, pont most kell azt a tetves pályát feltúrni. Remélem, csak közbejön valami és nem zárják le a rekortánt; vagy pedig inkább gyorsan építenek egy stadiont abból a pénzből, és én futhatok továbbra is nyugodtan a nyulak szigetén :-)

 * le kell szögeznem, hogy nem szoktam a Szulejmánt nézni, csak Barbi unszolására belepillantottam a múlt heti epizódba, amibe bele is aludtam, és olyan jó mélyen aludtam és szépeket álmodtam a tévés belealvás hatására, hogy most a hosszú futás után is megpróbáltam ugyanezt a hatást elérni, kizárólag tudományos szempontból:-) Végül is sikerült, mert felébredés nélkül aludtam végig az éjszakát, ami nagyon ritka nálam.

Nagyon feldobó és remek érzés külön lakni :-) Ezzel együtt tiszta furcsa: ma húsz napja lakom egyedül, és mégis valahogy zsúfoltabbak a napjaim, mint régen. Az ember azt hinné, most aztán mindenre van időm, blogot írok, sétálok stb., ezzel szemben csak az elmúlt hétvégén volt egy kis lazítás, mert különben mintha semmire nem lenne kellő időm.

Élvezem a külön lakást, csak kicsit fáradt vagyok. Vannak dolgok, amiket eddig nem csináltam, de most kell.  Például minden nap főzni kell, vagy legalábbis intézkedni, hogy kerüljön valami főtt kaja is, akár a palacsintázóból (csak 340 Ft a sonkás-gombás, amivel totál jóllakom). Ha épp nem főzök, mert tegnapról maradt, akkor pedig azt kell megmelegíteni, ami idő és mosogatás szempontjából teljesen egyenlő a főzéssel.

Vásárolni is kell, ha nem is mindennap, de azért számon tartom, mikor fog kifogyni a tej vagy a zöldség. Messze nincs valami mintaháztartásom, de azért most jóval háziasabb vagyok, mint otthon, pardon, mint a szülőknél :-)

Már a kezdet kezdetén kiszámoltam, hogy anyagi okokból főznöm kell, nem járhatok mindig kajáldákba. – A korábbi különlakásomkor ez nem így volt, egyrészt családi lakás lévén kisebbek voltak a költségek, másrészt, mert akkor havi 18.000 Ft kajautalványt kaptunk, így szinte mindennap Főzelékfalóban, töröknél, kínainál, kifőzdékben, pizzériákban vettem a kaját, hazavittem és két-három napra beosztottam. Ezen kívül többnyire csak virslit vagy tojást sütöttem.

Most ez sajnos nem játszik. Már nem emlékszem pontosan, mi volt az első „főztöm”, de még valamikor az első héten vettem egy tálcás csirkemellfilét. Kerestem a neten sok csirkemelles receptet, de némelyik nem volt kellően egyszerű. Ezért arra gondoltam, hogy kirántom (liszt, tojás, morzsa van itthon). De valamiért baromi későn értem haza aznap, marhára nem volt kedvem olajjal meg panírral bíbelődni, így kibontottam a csirkemellfilét – akkor szembesültem vele, hogy ez fizikailag egy döglött hús, amit még kicsit tisztogatni is kell: nem igazán volt kellemes élmény. Második alkalommal már nemigen zavart :-)

Szóval kibontottam, csíkokra vágtam, rászórtam majorannát, borsot, ételízesítőt; vajat tettem a teflonserpenyőbe – melyért köszönet anyámnak – és belelódítottam a csirkecsíkokat. Meglepő gyorsan megsültek, és baromi finomak lettek. Nem azért, mert én sütöttem, de tényleg állatira ízlett :-) Jó, persze, hogy a fűszerek sokat dobtak rajta, de azt hiszem, az állagát meg a sütési időt is jól belőttem.

Mivel a csirkemellfilé igazából nyolcvan dekás volt, így négy adag kijött belőle, tehát négy napig ettem. A negyedik napon pedig, amikor már féltem, hogy netán megromlik, csak elősütöttem, és másnap fogyasztás előtt átsütöttem alaposabban.

Múlt pénteken lakásavatót tartottunk öcsém, sógornőm és Fater részvételével, ekkor ipari mennyiségű sajtsalátát és szendvicseket csináltam, és három napig ezen éltem.

Ezt követően főztem gombás-sonkás-tejszínes tésztát hétfőn este, szintén csak úgy ötletből. Megsütöttem teflonban a sonkát, gombát, közben főtt a tészta; aztán rájuk öntöttem némi tésztafűszert és végül a főzőtejszínt. Valami majd csak lesz belőle…. Baromira megrökönyödtem, mert ez is marha finom lett. Persze tejszínes tésztát elrontani biztos nem lehet, de nekem ez volt az első, nagyon meghatódtam magamtól :-) Ráadásul aznap futottam életem első Szigetkörét, és hogy még utána főzni is képes vagyok, és méghozzá finomat, az teljesen hihetetlen dolognak tűnt.

A gasztronómiai jövő is látszik: ebben a hónapban még fogok enni jó néhány tejszínes-gombás tésztát, mert az alapanyagokból még sok van, utána paradicsomos tésztát, és Öcsémtől kapott juhtúró is van még, amit vagy beleteszek a tejszínesbe, vagy gombába töltöm és kirántom…

Tehát ezek történnek esténként. Munka után főzök, kajálok, elmosogatok. Olyan kicsi a konyha, hogy szinte mindig rögtön elmosogatok magam után, különben felgyűlik a szennyes edény. Ezután megfürdök, és máris este fél nyolc van. Bekapcsolom a számítógépet – a netet ugyanis bekötötték, hála a jó égnek, szintén múlt pénteken – és mivel a legolcsóbb díjcsomagot voltam kénytelen választani, a net olyan lassú, mint a halál, így mire minden fontos oldalt megnézek, már este kilenc van. Akkor gyorsan fogmosás, arclemosó, intimtorna, és már legalább fél tíz van – ha nem több –, pedig a lélektani határom a lefekvéshez az este tíz óra.

Ha ennél később fekszem le, azt már „késő”-nek érzem, ha előtte, azt pedig jónak. Még akkor is, ha ezután még háromnegyed órát olvasok, ami igen gyakran van, főleg most, amikor egy marha izgalmas thrillert olvasok.

Tegnap már alvás előtti olvasásnál tartottam, amikor Barbi sms-t küldött, hogy nézzem a Szulejmánt. Ő nézi, és el is szokta mesélni másnap, de én még sosem láttam. A régi lakásban azért, mert inkább nem szerettem szem előtt lenni a nappaliban, ahol anyám bármikor odaült röpke félórát beszélni; az új lakásban azért, mert még nem volt tévém. De múlt pénteken a kábeltévé is be lett kötve, így most bizony néztem a Szulejmánt, igaz, hogy paplan alatt fekve és a közepénél belealudva, de most legalább képet alkothattam róla. És nagyon kellemes is volt, mert úgy elaludtam, mint akit fejbevágtak, semmi forgolódás meg kínlódás, sőt mozgalmasakat is álmodtam.

Múlt héten, meló után az egyik napon találkoztam Öcsivel, a másik napon elmentem a UPC-hez megrendelni a netet, a harmadik napon felugrottam anyámékhoz mailt nézni, mert még nem volt netem. Csütörtökön úgy-ahogy kitakarítottam a lakást és elkészítettem a sajtsalátát meg a szendvicseket, pénteken pedig jött a család. És velük pontosan egy időben a szerelő :-) Mindkettőnek örültem, bár talán jobb lett volna, ha nem épp ugyanakkor jönnek, de azért ennek is megvoltak az előnyei.

Háztartási para is volt, mivel csütörtökön nem akart megindulni a mosógép. Pénteken sógornőm segített kiereszteni a szűrőjéből a vizet, és akkor életre kelt. aztán szombaton megint nem akart működni, de végül félórás küszködés után beindult. Nagyon szeretném, ha a továbbiakban is működne, akár gondolkodik előtte félórát, akár nem, bár inkább ne tegye, mert attól a frász jön rám.

Szombaton volt végre egy olyan időszak, mely számomra a tökéletes kikapcsolódás. Kora este átvittem az ágyam melletti kislámpát a fotelekhez – mert itt az is van –, feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, és két-három órán át teljes csöndben olvastam a thrillert. Amikor pedig kezdett túl parás lenni, átváltottam a Harry Potterre :-) Egyszerűen tökéletes kikapcsolódás volt, csak az ilyen kellemes csöndes olvasgatások során úgy repül az idő, ahogy a munkahelyen bezzeg soha nem teszi :-(

… Remélem, a most következő hétvégén is akad pár óra az ilyen békés ejtőzésre. noha meg kell ejteni a hétvégi szokásos mosást – és remélem, működni fog a mosógép!! – és ki szeretnék menni Decathlonba , aztán újra futni a Szigeten, a másik napon pedig felkirándulnék a Normafához, ahol ősz óta nem voltam. Jól beosztottam magamnak előre a hétvégét :-) És ezek még olyan programok, amiben csak én veszek részt, semmi kötött mozi, vagy más emberekkel találkozás. Sosem hittem volna, hogy tényleg ilyen gyorsan fog szaladni az idő, ha majd külön lakom. Hja, most nincs itt anyám, akitől hosszúnak tűnik minden perc…

… Most például nyolc óra lesz, még el kell mosogatnom – hagymás rántottát ettem Túró Rudival – aztán zuhany, és le akartam csekkolni a Szulejmán stáblistáját a neten. De ezt a posztot is ki akarom tenni, és a nyavalyás blog.hu oldalát teljesen megváltoztatták, már legutóbb is alig bírtam bejutni :-( Szóval, azt hiszem, ma sem fogok tíz óra előtt aludni. Már csak azért sem, mert a gyerekrablós krimi is most kezd igazán izgalmasra fordulni.

Tényleg nem tudom, hogy tudják beosztani az idejüket a családosok. Bár ott talán többfelé szétosztják a feladatokat, és biztos nem mennek el félórák az olvasással. Noha akik azt mondják, hogy „nincs idejük olvasni”, azok meg többnyire valami más hobbival cseszik el az időt, szóval egálban vagyunk .-)

Az első bejelentkezésem az új lakásból! :-) Irtó furcsa így gépelni: az itteni íróasztalnak kihúzható klaviatúrapolca van, viszont az egérnek már nincs helye, így az az asztalon van, nem a kezem mellett közvetlenül, ami elég szokatlan most nekem.

Szombaton megtörtént a költözés. Akárcsak a legutóbbi elköltözésemkor, most is pont lomtalanítás volt az utcában!! Úgy látszik, nekem az a sorsom, hogy minden költözéskor guberáló cigányokat meg csöveseket kelljen kerülgetnem. Habár most sokkal istenesebb volt a helyzet, mert ez egy jobb kerület, azonkívül a ház kapuja sem közvetlenül az utcára nyílik.

Apámmal fordultunk négyszer-ötször, délelőtt tíztől kora délutánig. Csak egy tejeskávét toltam be közben, illetve pár falatot ettem. Délután négy tájban odajöttek öcsémék is. Nagy, családi takarítás vette kezdetét, mert bár a lakás nincs kimondottan lelakva, de egy hónapig üresen állt, és az előző bérlő szerintem nem nagyon volt a tisztaság megszállottja.

Öcsém ezért ablakokat pucolt, Sógornőm kimosta a függönyöket – ez utóbbi remek volt, mert ő csak rápillantott a mosógépre és már vágta is, hogyan kell használni. Én eléggé izgultam előzőleg, mert évek óta nem használtam mosógépet, és tisztára elfelejtettem, hogyan kell. Pedig az előző különlakásomkor volt nekem, és nagyon szerettem, hogy csak bedobom a ruhát, megnyomok pár gombot és másfél óra múlva teregethetem a tisztát.

Most egy csapásra megoldódott a mosógépgondom. Én a függöny- és ablakmosás ideje alatt a konyhaszekrényt sikáltam ki. A lentit. Mert van egy fenti is – ennek csak a két alsó polcával végeztem, a felsőhöz létra kellett volna, amit pillanatnyilag Öcsém használt. És ezenkívül még van két nagy beépített szekrény a konyha-előszobában, ezek tényleg úgy néznek ki, mintha évekig feléjük se szagoltak volna. Az se lepne meg, ha mindenféle szörnyetegek laknának benne…

Takarítást és beszélgetést követően szétváltunk. Én még hazaszaladtam a régi lakásba, megenni az ebédem maradékát és még egy szatyornyi könyvet elhozni.

Kellemes meglepetés ért a tárolókapacitást illetően, mert korábban azt hittem, fixen nem fog minden könyvem elférni az albérletben. Kb. négyszáz könyvem van, az új lakás polcrendszere pedig jóval kisebbnek tűnt, mint a régié. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy két 25 kg-os szatyornyi könyv tök simán elfért mindössze két kis polcon. Még a végén minden könyvem elfér? Persze, ruháim is vannak még.

Szombaton este a kinyitható kanapén aludtam, igen kellemesen. Csak egy problémám volt: a meleg. Házközponti fűtés van, és az fel volt tekerve rendesen. A paplan tetején lévő pokrócot le kellett dobnom, de még így is fel-felriadtam arra, hogy melegem van. Másnap aztán rájöttem, hogy lejjebb is lehet csavarni a radiátort; ezt meg is tettem, azóta kellemesebb, és még mindig meleg van (de már nem elviselhetetlenül).

A vasárnap igen fárasztó volt. Felkelés után nekifogtam takarítani: először a fürdőszobát. Rengeteg meló volt vele annak ellenére, hogy sógornőm már vízkőoldóval kitisztogatta a kádat meg a vécét, sőt a csempék egy részét is. Én most lemostam az összes csempét, kimostam a fürdőszobaszekrényeket, felmostam a talajt. Így elmondva röviden hangzik, de végigcsinálni több órába telt, pedig nemigen pihentem közben.

Ezután haboztam, hogy a konyhát vagy a szobát takarítsam-e ki? A szoba mellett döntöttem, mert mégiscsak abban fogok lakni, a konyhát munka után is lehet gyaszatolni, de koszban élni nem akarok. Ezért a már lemosott polcokra kirámoltam a dobozokból (minden doboz kiürült, csoda!), aztán lesikáltam a még nem lesikált bútorokat, aztán felmostam a parkettát és kisöpörtem a szőnyeget. Porszívózni akartam, de az a pornak csak egy részét szívta fel, ezért hagyományos módon, söprűvel estem neki.

Ezután hajat mostam és fürödtem. Gyorsan és óvatosan, hogy spóroljak a meleg vízzel, mert a hideg víz benne van a közös költségben, de a meleg vizet a villanybojler adja. Majd lementem még vásárolni a szupermarketbe – tök közel van – és elrongyoltam a szülőkhöz. Ott villámgyorsan megnéztem az e-mailjemet és összepakoltam még egy sportszatyor cuccot: a legfontosabb irataimat, munkapapírok, bankszámlaszerződés stb. Ezekkel hazarohantam, ettem valamit, majd elrohantam a Sugár moziba, ahol 590 Ft-os akciós mozinapok voltak. Ezt persze én csak utólag vettem észre, és mennyire jellemző, hogy pont azon a hétvégén van ilyen kis moziünnep, amikor én költözködéssel és takarítással vagyok elfoglalva!!

De a Wall Street farkasát látni akartam még egyszer, csak az 1.500 Ft-os mozijegy tartott vissza. Most, hogy 590 Ft a mozijegy, egyszerűen muszáj volt megnéznem. Persze egy háromórás filmet mikor máskor vetítsenek, ha nem este 19.30-kor?? Gratulálok, Sugár :-(

19.00-kor átvettem a jegyemet, aztán még bóklásztam egy kicsit – benéztem az IKEÁ-ba, ami kellemes meglepődésemre este kilencig van nyitva. Mivel az új lakásban ez volt az első napom, már rájöttem, hogy ez-az hiányzik a háztartásból. Például kés-villa-kanál (maradt az elődömtől, de inkább tiszta lappal akartam indítani e téren), aztán valami kajamelegítős kislábos (hoztam ugyan magammal, de az inkább víz- és teafőzésre alkalmas), aztán kajálós alátét, amit az íróasztalra teszek étkezéskor, hogy mégse legyen kajás az asztal, és poháralátét, ugyanezen okból.

Negyed nyolckor beálltam a pénztársorba, azzal, hogy most pont időben fogok a moziba érni, nem túl korán, tekintve a negyedóra reklámot. Aztán majdnem agyvérzést kaptam, mert előttem egy párocska pont most, vasárnap este vette meg az egész életükre való bútort: a pénztáros csaj csak csipogtatott, csipogtatott, csipogtatott; aztán blokkolt, a fószer előszedte a kis kártyáját, a pénztáros pecsételt, aztán a pasi még valamit akart, a pénztáros megint csinált valamit és így tovább.. Azt hittem, soha az életben nem takarodik el a pénztár elől a két antipatikus rohadék. Ekkor ráadásul odasündörgött egy másik pénztáros, pénzkazettával a kezében – na, ekkor tudtam, hogy ez váltani jött és az még pár percet vesz majd igénybe, már ha addigra eltakarodik a fárasztó kis párocska. Így elhúztam egy másik kasszához, ott szerencsére két perc alatt végeztem.

Futottam a Sugárba, mert mi van, ha visszatértek a régi szokásukhoz, miszerint ők az egyetlen pontos mozi a városban? Szerencsére nem így volt, 19.35-kor a nézőtérre érve még tíz perc előzetest nyomtak. Ami máskor nem zavart volna, de a háromórás WSF esetében eléggé idegesített, hogy vajon elérem-e az utolsó metrót egyáltalán? Éjjel tizenegykor hazagyalogolni keresztül a városon, ez a lehetőség egy icipicit idegesített…

A film másodszorra is zseniális volt, Pár jelenetet most is rövidebbre vettem volna, de összességében zsír volt. Azért az utolsó jeleneteknél már az órámat nézegettem, nem mintha untam volna, hanem a metró végett. De szerencsére időben lett vége. Az utolsó előtti metrót is kényelmesen elértem, és hazacaplattam a kis láboskámmal, alátéteimmel, evőeszközeimmel. Bedőltem az ágyba, pontosan éjfélkor.

Az állati fárasztó hétvégét követően egy állati fárasztó munkahét állt előttem: Barbi nélkül, új szervezeti rendszerben, informatikai (és lét-?) bizonytalanságban, otthoni internet és tévé nélkül. De legalább egy meleg és csöndes lakásba megyek haza délutánonként, és akkor kajálok vagy fürdök, amikor én akarok, senki nem beszél bele… miközben a szomszédok sem néznek bele a számba. Hát nem isteni? :-)

Péntek, 28-a. Holnap költözés, de az egyetlen, amire gondolni tudok, az az, hogy mennyire vágyom már egy jó alvásra. Iszonyú fáradt vagyok. Nagyon kimerítő hetem volt. Többnyire későn feküdtem le, és felváltva idegeskedtem a költözködés és a munkahely miatt.

Tulajdonképpen fel sem tudom fogni, hogy holnap elköltözöm. Tiszta képtelenségnek tűnik. Egyszerűen el sem jut a tudatomig, nem volt időm, sem energiám végiggondolni a dolgot, annyira zsúfolt volt az utóbbi pár hét.

Az irodában még mindig egyedül vagyok, és nem lett kevesebb a meló. Úgy volt, hogy Barbi szerdán jön, de szerdán nem jött, csütörtökön sem, ekkor már biztos voltam benne, hogy pénteken sem jön, és így is lett.

A héten már dobozokba kezdtem pakolni a cuccaimat. Kezdetben némi nehézséget jelentett, hogy mindössze kettő darab dobozt tudtam vadászni. Szerencsére Fater szerzett egy csomót a saját munkahelyéről, ahol állandóan költözködnek.

Hétfőn ellátogattam az egyik internetszolgáltatóhoz, hogy albérletbe kötnek-e be netet, és mennyiért, és milyen feltételekkel. Megnyugtató választ kaptam, csak a kábeltévé-internet csomag ára nem volt szimpatikus (7.800 Ft). De azóta körkérdést intéztem másokhoz ez ügyben, és megtudtam, hogy ez még egy elfogadható ár.

Kedden halálközeli élményem volt. Mivel – megint! – átszervezés lesz a közeljövőben, az informatikai jogosultságokat át kell állítani. No, egyszercsak telefonál az egyik informatikus, hogy Barbi és én nem vagyunk benne a rendszerben.

Persze hogy nem, mivel külsősök vagyunk. Hogy legálisan dolgozhasson egy külsős a házban, ahhoz tulajdonképpen szerződést kell vele kötni, ami velünk nem kötődött. Barbi tizenkét éve, én pedig kilenc hónapja ’lebegünk’ így… Igazából nem lepett meg ez a csapás, de azért levert a víz, mert sajnos végigpörgettem az agyamban a lehetséges forgatókönyveket, egészen a legrosszabbig:

A főnök elereszt egy-két telefont, hogy engem és Barbit hagyjanak a régi informatikai jogainkban. Ha ez nem elég, beszél néhány emberrel. Ha az sem elég, szerződést kell kötni, de azt viszont a legfőbb hivatali vezető kell hogy aláírja, aki rühelli a főnököt, tehát már csak személyes bosszúból sem valószínű, hogy aláírná. Ebben az esetben az informatikai jogainkat elveszik, így nemigen tudunk mit dolgozni – a melónk 90 %-a számítógéphez kötődik – és okafogyottá válik a megtartásunk.

Öt perc alatt eljutottam fejben a munkanélküliség réméig. Ráadásul három nappal a lakás birtokba adása, öt nappal a költözés előtt voltunk; kéthavi kauciót átadtam, és egyhavi bérleti díj a szekrényben várta, hogy azt is átadjam – ha most ütne be valami, az már túl sok lenne a csapásokból!

Rögtön megosztottam az aggodalmaimat Barbival, akit meg is látogattam délután, és este fél nyolcig agyaltunk. Utána még vásároltam, rohadt későn értem haza és nem aludtam valami jól, ráadásul szerda reggel az első gondolatom azonnal ez a munkaügyi rémség volt, és egész nap végig rettegtem, hogy mi lesz velünk.

Így utólag nézve lehet, hogy kissé túldimenzionáltam. A főnök írt egy e-mailt, amiben szépen kérte az informatikusokat, hogy ugyan hagyjanak minket békén. Majd telefonon visszahívta őt az egyik informatikus, aki azt mondta, „hogyne, persze”.

Az átszervezés, így az informatikai átállás is március 1-től él. Én rendszeresen besurrantam a főnökhöz és lecsekkoltam a bejövő e-mailjeit, nem jött-e valami kedvezőtlen válasz, de ez péntek délutánig nem történt meg.

Szóval most elég hülyén érzem magam, mert Barbit és Sógornőmet is beparáztattam a saját parámmal, és lehet, hogy teljesen fölöslegesen. Végül is nem túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy szemet szúrjunk valakinek? Bár inkább parázok fölöslegesen, és derüljön ki, hogy felesleges volt, mint hogy elbízzam magam, aztán pofára essek.

Ez volt szerdán. Csütörtökön volt a lakás birtokbaadása, este hatkor. Négykor érkezett egy telefon, hogy a tulajdonos néni elesett, így ma nem tud odamenni. De – javasolta az ingatlanközvetítő – hívjam fel a fiát, aki szintén tulajdonos, hogy jöjjön ő, és legyünk végre túl rajta.

Így felhívtam a fickót, mert már annyira beleéltem magam, hogy ma túl leszünk az átadáson, hogy nem bírtam volna ki, ha nem jön össze. Mint mikor egy véradásra rákészülök, izgulok, félek, de azért amikor kirúgnak alacsony vérnyomás miatt, azt nagyon nehezen viselem.

A tulajdonos mondta, hogy OK, de neki dolga van, legyen este nyolckor. Addig Fater és én találkoztunk Öcsémmel, aki hozott egy régi tévét is. – Ez fantasztikus, mert a tévé mégiscsak hangulatot csinál egy lakásban. Főleg, ha már adás is lesz rajta.

Nyolcra valóban odajött a tulajdonos, és olyan aprólékosan adta át a lakást, hogy este kilencig tartott a művelet. Utána még vacsoráztam és a Világvége c. vígjátékot néztem, valamint egy fél pohár sangríát ittam, mindezeket a feszkó levezetése végett.

Pénteken már alig álltam a lábamon a fáradtságtól. A munkahelyen zöld meg fekete teákat ittam, sőt kénytelen voltam betolni egy könnyű tejeskávét is, hogy kihúzzam a munkanapot.

Szerencsére jó dolgok is voltak: például megérkezett a fizetés (lássuk be, ez azért mindenek felett a legfontosabb :-), valamint megérkezett az Amazonról rendelt angol tévésorozatom, melyben Tom Hiddleston az egyik főszereplő. Csodálatos, mert pontosan három hete és egy napja rendeltem meg. Muszáj volt belepillantanom a filmbe – már csak azért is, ugye, hogy jó-e a régiókód meg minden –: szép történelmi sztori, Tom pedig irtó jó és helyes. De öt percnél többet nem néztem, mert szorított az idő.

Viszont úgy felspannolódtam ettől az öt perctől, és olyan energiaszegény voltam egész nap, hogy muszáj volt a parkba mennem és futni öt kört. Ez remekül sikerült, most tele vagyok energiával, és minden idők legjobb eredményét futottam: 44 perc 43 másodperc.

Az előző rekordom 46 perc 5 másodperc volt, múlt szombaton. Lehet, hogy nekem csak stressz kell, hogy hajtson?

A „péntekenként jó dolgok történnek” minta szépen folytatódik: január 31.: Coriolanus, február 7.: lókoncert, február 14.: lakásbérleti szerződés, február 28.: Tom-film és futórekord :-)

Ma este még pakolnom kell. Mivel közelre költözöm, nem nagy baj, ha valami kimarad, fő, hogy a nagyobb dolgok, mint például számítógép, átkerüljenek. Egy szatyor könyvért vagy filmekért bármikor vissza tudok jönni.

Furcsa, de nem nagyon izgulok, holott kilenc éve nem költöztem, és most először megyek egyedül önként, saját elhatározásból. Gondolom, azért vagyok ilyen nyugodt, mert a munka és az eddigi hosszas idegeskedés már teljesen leszívott… Január közepe óta, amióta elhatároztam az elköltözést, folytonos izgalmi állapotban vagyok: lakáshirdetések keresgélése, telefonálgatások, elszalasztott lehetőségek, aztán végre ennek a rokonszenves lakásnak a megtalálása. Aztán mikor megvolt, akkor az újfajta aggodalmak: milyen lesz a tulaj, tudok-e internetet bekötni, mit fog szólni anyám.

Ha van egy kis szabadidőm a munkahelyen, akkor kajarecepteket is vadászok (újabb stressz! :-) Bár ez kellemes kihívás. Az új lakásban vannak edények, alapvető kajákat biztos össze tudok dobni. A mindmegette.hu-ra találtam rá, ahol fantasztikus csoportosításban vannak a receptek, és nagyon alaposan. Van külön kezdőknek való egyszerű kaja, meg van csóróknak való olcsó kaja. Mindkét csapatból kiválogattam vagy tízet, közben azon morfondíroztam, hogy nem lehetne-e ezeket a halmazokat összevonni? Legyen olcsó és egyszerű kajarecept is, mert nekem igazából olyanra van szükségem :-)

Még ami kellemes volt ezen a héten: végre megjelent, több hét csúszással, a Hajsza a győzelemért DVD-n. Rögtön megvettem. Azóta kétszer is megnéztem, mielőtt Öccsnek átadtam csütörtökön. Imádom ezt a filmet még negyedik megnézésre is! Szuper sztori, szuper karakterek, Chris Hemsworth egy bombázó, és egész jó színész is, csak sajnos szegénynek mindig pechje van: a Thor-filmekben Tom Hiddleston játssza le, itt pedig Daniel Brühl. Ez persze nem baj, a néző csak nyer vele :-) Szóval az elejétől a végéig sirály egy film. A mai felhozatalban ennek örülni kell.

Ezek történtek a héten. Holnap költözés, takarítás, rámolás. Este már az új lakásban alszom. Vasárnap berendezkedés, anyám elvileg oda akar jönni, hogy vessen rá egy pillantást – bár el tudnám ezt kerülni –, és esetleg mozizunk Faterral, ha belefér az időbe. Én örülnék neki, mert jó levezetése lenne a költözködési hajrának.

A jövő héten pedig be akarom köttetni a netet. Nem rögtön hétfőn, várok pár napot, amíg ki nem derül, hogy egészen biztos-e a helyzetünk Barbival. Babonás vagyok, nem akarok előre olyan kötelezettséget vállalni, amit csak a jelenlegi fizetésemmel tudok fenntartani.

Ez azt is jelenti, hogy egyelőre még hazajárok magán e-maileket nézni. A munkahelyen már szinte bármilyen oldalt megnézek, csak Facebookot, youtube-ot meg más teljesen magánjellegűeket nem, és persze a magánlevelezésemet sem. Azt sem elvből, hanem a jelszavam miatt, és hogy ne olvasgassanak bele a rendszergazdák.

… Arra a pillanatra várok, amikor végre kialudhatom magam úgy istenigazából: magamra csukom az új lakás ajtaját, megágyazok, lezuhanyozok forróval, ágyba bújok, és senki nem zaklat, addig alszom, amíg jólesik!! Remélhetőleg ez holnap este megtörténik.