a hallgatag macska naplója

Nagyon izgatott vagyok most, mert végre elhatároztam, hogy elköltözöm, és albérletet keresek. Egyelőre még csak a neten. Nem vagyok annyira bátor :-)

Már régóta tervben van az elköltözés, de eddig mindig inkább rettegtem tőle, és az előnyök és hátrányok közül az utóbbi volt túlsúlyban. De most, úgy szilveszter környékén, valahogy mintha átbillentek volna a dolgok, és hirtelen, egyik napról a másikra, roppant vonzónak találtam, hogy főzhetek, csöndben lehetek, azt csinálhatok, amit én akarok. Odavihetem például az öcsémet és dumálhatunk anélkül, hogy előtte két és fél órát kellene anyám monológját hallgatnunk, és Faterral nem úgy kellene elosonnunk egy moziba, külön-külön, mint az összeesküvőknek.

Az új lakásban muszáj, hogy az alapvető komfortzónám meglegyen. Például hogy tudjam a DVD-imet nézni. Az első elköltözésemkor erre nem volt lehetőség, volt tévé, rádió oszt’ csocsi. Most már itt van a régi leselejtezett számítógép, amit én örököltem – és amin jelenleg is gépelek –, amin nem egy filmet néztem már végig, tehát ez már jó.

Ezenkívül nagyon fontos az internet. Egyedül egy lakásban, filmeket nézni, olvasni, és annyi, ez nagyon sivár. De ha ráléphetek a világhálóra, e-mailezhetek, megnézhetem a híreket, a fórumokat, ha éjszaka eszembe jut, hogy a Tűzföldet böngésszem a Google műholdas térképén, az máris sokkal jobb! 

De az internetet most már igen könnyű bekötni, sőt – és ezt csak egy hete tudtam meg – olyan is létezik, hogy mobilinternet! Ezt egészen eddig okostelefon-alkalmazásnak hittem. Most megtudtam, hogy nem, hanem egyszerű pendrive, amit ha bedugok a gépbe, megy rajta a net, kiépített hálózat nélkül is. Ez a felfedezés alapjaiban változtatta meg az életemet! Mert így egy sima számítógép segítségével mind a filmnézési, mind az internetező igényeimet kielégíthetem, különösebb utánajárás nélkül (már ha a kivett albérletben nincs eleve internet).

A harmadik fontos, hogy a házban ne éljen vidám hangos kiscsalád. Aki élt már ilyenek közt, tudja, miről beszélek, aki még nem, az a., majd csak ezután tudja meg, b., elkönyvel büdös rasszistának, de ez nem izgat.

Nagyon nehezen változtatok, ezt mindenki tudja rólam. A költözésnek, itt belül, nálam most jött el az ideje. Illetve hosszú ideje finoman és kevésbé finoman hallom a külvilág irányából a biztatást, amivel egyet is értettem, de a félelmeim mind ez idáig nagyobbak voltak és legyőzték a függetlenségi vágyat.

Szokták mondani a mai fiatalokra, hogy kényelemből nem költöznek el otthonról, mert mamahotel, és minden elénk van téve. Ez nem egészen igaz. Én például már laktam külön, egyedül, egy egész évig, és mindent megcsináltam, főzést, mosást, vasalást, takarítást. Jó, hát a főzés az nem volt épp mesterszakács színvonalú :-) De nem arról van szó, hogy az anyám főztje vagy a mosott ruha tartott vissza eddig az újabb különköltözéstől. Egyszerűen csak most jött meg a végső lökés…

A másik ok otthonmaradási ok a pénz. Most már jó egy hete nézegetem az albérleteket a neten. Mondjuk, hogy 60.000.- a bérleti díj (átlag), és még 20.000.- a közös költség és a rezsi. Ez nyolcvanezer, és még csak maga a lakhatás! Ezenkívül még életbiztosítást, egészségpénztárat és nyugdíjpénztárat fizetek (eddig összesen: 95.000 Ft). És enni is kell. Ha otthon főzünk, az a legolcsóbb, mint az köztudott, amihez viszont a hozzávalók nem nőnek a fán, hanem – egy új háztartásban – mindent meg kell venni: tej, tojás, kenyér, krumpli stb., sőt egészségesen étkezzünk, tehát zöldség-gyümölcs is. Eddig: minimum 110.000.- Ft. A takarékszámlámra havi 10.000.- Ft fix utalás megy, tehát 120.000.-nél tartunk.

A takarékszámlára különben ennél még többet kellene utalnom, mert a havi tízezer épp csak a jövő évi éves bérletem összegét fedezi.

Jelenleg keresek annyit, hogy ennyi belefér, de sokan mások nem. És akkor nagy össznépi csodálkozás van, hogy otthon laknak a fiatalok. Hát, tessék végigböngészni az albérletkereső portálokat, és számolni…

Van persze a mesebeli 50 négyzetméteres rózsadombi albérlet, ahol 30 rugó a bérleti díj, a villanyhasználatért pedig az ELMÜ fizet a bérlőnek, de valahogy ezt sosem látja az ember, mindig csak az ismerős ismerőse lakott ilyenben :-)

Különben rengeteg haverom lakik még mindig a szülői házban, csak éppen odaköltöztette magához a partnerét is. Szóval ugyanúgy nem költözött el otthonról, ahogy én, csak mivel odavett egy Tóbiást is, így már teljesen rendben van. Érdekes.

Aztán vannak még kritériumok a leendő albérlettel kapcsolatban, ezeket együttvéve eddig még egy lakásban sem találtam meg. Az alapvető persze, hogy a bérleti díj + rezsi + közös költség együttes összege lehetőleg ne haladjon meg egy bizonyos lélektani határt (mondjuk, a 80.000 Ft-ot). Mivel ezen túl még enni is kell, csekkeket fizetni, és spórolni Erdélyre is, mert most sanszos, hogy az is lesz, és a panziós sem ad szállást szerelemből.

A második, illetve holtversenyben az első: berendezett legyen. Én ugyanis azt sem tudtam, hogy albérletet ki lehet venni berendezve. Mindig úgy képzeltem el, hogy üres kopasz falak közé kell behurcolkodni, a tehergépjármű hajnalban odaáll a trógerekkel, és több tízezer forint már csak maga a költöztetés is. (Komolyan, mintha én lennék Leo a Wall Street farkasából, aki jóformán sz*rja a pénzt! :-)

Édes öcsém világosított fel, hogy nem, hanem berendezett lakást is ki lehet venni. Azóta csak ilyenekre keresek rá. Találtam is több olyant, ami nagyon hangulatos, és el tudnék lenni benne lakni. Sajnos, az az egy, aminek csak 50 rugó a bére és igen hangulatos, pont földszinti fekvésű.

Engem nem érdekelt az emelet mindaddig, amíg a korábbi külön lakásom az első emeleten nem volt. (Addig többnyire legfelső emeleten laktunk.) Kajakra beláttak szemből, de nem ez volt a fő baj, hanem hogy minden behallatszott az utcáról. Igen jó a hallásom, az az első emelet pedig alacsonyan feküdt. Nyáron, nyitott ablaknál nem egyszer ébredtem arra, hogy hajnalban beszélgetnek az utcán, de nem ám hangosan, hanem épp hogy normális beszédhangon, viszont az úgy behallatszott a szobába, mintha a tévém szólt volna.

Ha tehát a lakás földszinti, az embereknek nemcsak a hangjuk, de a látványuk is bejön a lakásba, és fényes nappal is spaletta mögé rejtőzhetek, hogy a kutyasétáltató néni be ne pillantson a kanapémra.

Ha a lakás földszinti és udvari, akkor sanszos, hogy sötét, valamint a házbéli gyerekek valószínűleg oda járnak majd labdázni és kajabálni, illetve minden hazatérő részeg az ajtóm elé hány majd. Sőt olyan házról is hallottam már, ahol a kutyát nem vitték le sétálni, hanem kieresztették a folyosóra / udvarra, hogy oda kakiljon, ahová jólesik. (Sőt: horror, de kisgyerekkel kapcsolatban is hallottam már ilyent, szavahihető ismerőstől! Gangos ház, VII. kerület. No comment.)

Újabb kritérium – az egyik fő ok, amiért eddig ódzkodtam az albérlettől –, hogy ha egyszer beköltözök, akkor ne kelljen kiköltöznöm két hét múlva, mert a tulaj összeveszett az asszonnyal és az én albérletemben akar lakni a válóperig. Arra is öcsém hívta fel a figyelmemet, hogy vannak, akik direkt hosszú távra („Legalább egy év”) adnak ki lakást.

Kritérium még a fekvés. Ne legyen olyan kerületben, ahonnan másfél órát kell utazni a Parlamentig. A város belsejében dolgozom, nem akarok fél napokat utazni. Sőt az is ideális lenne, ha a szüleimtől nem esne túl messzire, hogy néha majd munka után beugrom az ősökhöz, utána belátható időn belül hazaérjek.

Közbiztonsági szempontból is fontos a földrajzi helyzet. Olyan kerületbe például, ahol köztudomású, hogy még a rágót is kilopják a számból, nem fogok költözni. Hogyne, egyedülálló nőként, amikor reggel elmegyek dolgozni, és a tévét, számítógépet, ékszereimet a lakásban hagyom, éjszaka pedig egyedül állok és nő vagyok, és ezt minden szomszéd tudja rólam, mert gangos a ház, ők pedig nonstop otthon vannak és ráérnek figyelni, a rokonságuk fele pedig ki-be jár a sittről. Hoooooogyne!

Kevésbé húsbavágó, de azért fontos még a gépesítettség. Legyen gáztűzhely, sütővel – eddig még soha semmit nem sütöttem, de ha már külön fogok lakni, el akarom kezdeni ezt is –, és legyen mosógép, mert a bugyimat még kimosom kézzel, de ha összegyűlik három farmer, öt pulóver, az ágyneműm és a szabadidőruhám, azt bizony géppel szeretném mosni.

Tegnap este komolyan aggódni kezdtem a pénz miatt. Január van, mondjuk, márciusban szeretnék költözni. Júniusban – ha végre összejön, amit remélek! – megyünk Erdélybe.

Mire Erdélybe megyünk, össze kell spórolnom a panziópénzt, a benzinpénzt és a költőpénzt.

A költözéshez a két havi kauciót. Ez mondjuk máris megvan a takarékszámlámon. De tegnap este valamelyik lakáshirdetésben olyant láttam, hogy „két havi kaució + egy havi bérleti díj + egy havi közös költség fejében azonnal költözhető”. De hát az isten szerelmére, ez máris 200.000 Ft körül van! Annyi spórolt pénzem még nincsen, másrészt miért kellene előre fizetni a bérleti díjat és a kk.-t? Lehet, hogy beköltözöm és másnap éjjel meghalok infarktusban. Nem utólag szokás ilyesmit fizetni?

Szinte össze sem merem számolni, mennyi pénz az, amit össze kell gyűjtenem. Szerencsére most nem vagyok költekezős időszakomban, van még pénz a folyószámlámon is, meg készpénzben is, remélem, megmarad ez az állapot…

Izgulok továbbá, hogy milyen lesz a főbérlő, és végül is mi van, ha valami elromlik egy bérelt lakásban? Én csináltatom meg? Vagy a tulaj? És ha valami SOS vészhelyzet lesz, és a tulaj akkor épp Ausztráliában nyaral?

Még nem hívtam fel egy közvetítőt sem, most a bátorságomat szedegetem össze, és próbálom kiszűrni a nekem lehetőleg minden szempontból megfelelő lakásokat. És majd csak azokat nézem végig. Remélem, a puszta megnézés nem kerül pénzbe. Teljesen járatlan vagyok ilyen lakásbérlési területen…

És hogy miért albérlet, és nem végleges lakás? Talán lenne lehetőség arra is, de az egyrészt marha nagy macera, márpedig én ha elhatároztam a költözést, azt nem majd egy év múlva akarom, hanem 1-2 hónapon belül. Másrészt tök izgi dolog lehet például három-négy idegen lakásban lakni egymás után, olyan, mint mikor Olaszországban vagy Erdélyben utaztunk, majd’ minden éjjel másik panzióban megszállva :-) Harmadrészt, ha a végleges lakás valamiért nem tetszik – tudom: asztal körül kergettek – de pl. őrült a házmester, késdobáló van a sarkon vagy bármi rémes, engem tök megrémítene a gondolat, hogy „Most márpedig életem végéig itt kell laknom!”. Az albérletből pedig kicsekkolok idővel, mint egy koleszból.

Meg aztán olyan sokan csinálják, rengetegen laknak bérelt lakásban. Most én is tök fellelkesültem, nem is értem, miért nem korábban jött ez az elhatározás?? :-)

… Szegény Fater eléggé megrökönyödött, mikor egy hete elmondtam neki, hogy költözni akarok. Neki nyilván hirtelen jött. Tesómékkal régóta beszélünk róla, bár az igaz, hogy én is csak most jutottam el a végső elhatározásig.

Anyámnak meg még egyáltalán nem szóltam. Gondolom, óriási visítást rendezne. Arra pedig igazán ráérek.

Ahogy van „születésnapi filmem”, amit gondosan kiválasztva a születésnapomon szoktam megnézni moziban, úgy van „újévi filmem” is. Tavaly és idén ez átcsúszott január 2-ára, lustasági okokból. Tavaly a Pi élete volt az, idén a 12 év rabszolgaság.

Mások írták már, hogy nagyon durva film, és tényleg. De hát rabszolgás sztoritól, pláne ami valójában megtörtént, fölösleges is habkönnyű szórakozást remélni.

A XIX. század közepén egy szabad, fekete kultúrembert egy ízben gonosz emberek leitattak és eladtak rabszolgának Délre. Tizenkét évig tartott, míg nagy szenvedések árán végre kiszabadult és visszakerült a családjához.

A történet nagyon jó, sajnos a film egészében voltak azért apróbb hibák. Néha nagyon  érezhető volt az a direkt, erőltetett pátosz, ami teljesen felesleges volt ennél a sztorinál, anélkül is érezzük, hogy rémes szenvedésről van szó. De hát a mai rendezők némelyike ilyen… Azért a film jó volt, bár én soha többé nem akarom látni. A színészi alakítások is szuperek, különösen Michael Fassbenderé, akinek egy komolyabb díjat, vagy pszichiátert javasolnék. A főszereplő Chiwetel Ejiofor is nagy-nagy dicséretet érdemel (plusz még balkezes is), őt eddig csak az Igazából szerelemben és a Gyönyörű mocsokságokban láttam. Volt még egy kenyai származású színésznő, akinek az alakítását azért nem dicsértem magamban, mert fel sem tűnt, hogy az alakítás lenne. Valamint Paul Dano, aki már a Fogságban is durván jó volt, itt szintén; szerintem valami fejtrauma érhette, mert ezt, amit csinált, más nem magyarázhatja.

Mellékesen ott volt Brad Pitt (apró, de kulcsszerep, és jó!), valamint Benedict Cumberbatch – igen, itt is! – aki természetesen szintén jó volt az első gazda szerepében, csak sajnos ha ő felbukkant, képtelenség volt a filmre figyelni. (Van egy dögösségi határ, amin túl már nem szabadna filmekben szerepeltetni ilyen pasikat, mert a néző érdeklődése elkanyarodik a szigorú kulturális élvezettől :-)

 Felmerült bennem, hogy vajon miért kellett a szegény rabszolgának eladott, művelt embernek eltitkolnia, hogy tud írni-olvasni? Tudom persze, hogy tilos volt ez a feketéknek akkoriban, de nem értékesebb egy művelt rabszolga, mint egy közönséges gyapotszedő?

Vérlázító volt aztán a film végén a felirat, amiből kiderült, hogy az ember kiszabadulása után beperelte az emberkereskedőket meg akit csak lehetett, de nem nyerte meg ezeket a pereket, mert a görények vagy letagadták, vagy pedig ő mint fekete, nem tanúskodhatott a bíróság előtt. Hát ennyit az igazságról…

Sanszos, hogy majd tarolni fog az Oscar-gálán a film, noha láttam már jobbat is. Én mindenekfelett a színészeket díjaznám, mert az alakítások nagyon komolyan ott voltak a szeren.

… Aznap este a tévében a Miss Austen bánatát néztem meg. Nem annyira Jane Austen miatt, hanem mert szerepelt benne Tom Hiddleston is (*elpirul és szégyelli magát*) – bár csak kis szerepben és röviden, de nagyon édes volt, és még fiatalabb, göndör szőkésbarna hajjal.

A film eleinte kedves és könnyed volt, sok humorral; aztán átváltott komolyba, ahogy szegény Jane Austen beteg lett, illetve ahogy a családtagjai nyektették, hogy miért nem ment férjhez, mert így nyomorognak, pedig egy jó házasság révén most mindnyájan szép anyagi biztonságban lennének. Ezenkívül a regényeiért is csak valami vicces összeget kapott, olyan illetlen és komolytalan dolognak tartották akkoriban a női regényírókat.

Ha tudták volna, mennyire népszerű lesz később, és hogy ma is, a XXI. században újra és újra kiadják és megveszi a könyveit, és az egyik legnépszerűbb írónő a mai napig…

Lehet, hogy nekem nincs szívem, de a 12 év rabszolgaságon nem sírtam, a Miss Austen bánatán viszont igen. Egy kicsit valószínűleg a saját életemet is beleláttam (eltekintve természetesen a regényírói tehetségtől). Szegény egyszerűen nem találkozott az igazival, aki miatt megérte volna feladni az írást és családanyának lenni, mert a kettőt egyszerre nyilván nem lehetett. Ha pedig mégis, az nem vette volna el, mert elég csóró volt a család. Például Tom karaktere sem vette el Jane unokahúgát, mert 1. a csaj „kinevette” (hát, vicces voltál, öcsém), 2. inkább mégis egy gazdag nőt vett el.

Hát talán fegyverrel kellene kényszeríteni a férfiakat a lánykérésre?! Ugye, hogy nem lehet. És akkor Jane volt a hibás, amiért senki nem vette el? Nagyon sajnáltam szegényt.

Szóval ezen pityeregtem egy kicsit, gyorsan vissza is tértem a jó kis vámpíros regényemhez, ami feldobott.

Másnap Elpuskázva, agyatlan vígjáték Faterral. A WestEnd mozijában akkora tömeg volt – egyébként előző napon is – mintha húszezreseket és kokót osztogattak volna a jegy mellé. Húsz percet álltam sorba mindkét napon. Az Elpuskázva nem sok vizet zavart, kábé minden poénját már ellőtték a trailerben, egyedüli pozitívum Vince Vaughn, akit kedvelek, és Haás Vander Péter, akinek a hangját imádom.

Következő napon a Wall Street farkasa, teltházas előadás a Sugárban. Nem is igazán akartam megnézni, de annyira dicsérték, hogy mégis belevágtam.

Megérte! Tanulsága is volt, de azt most leszartam, én kimondottan szórakozásra vágytam, és meg is kaptam. A 165 percet el lehetett viselni, nem úgy, mint a Hobbitnál, ahol uncsi töltelékjelenetek rongálták az idegeimet. Ebből csak úgy nettó tíz percet vágtam volna ki. Néha kicsit túl sok volt a mikrofonos szónoklat a brókercsapat előtt, de épp csak annyira, hogy mire megfogalmaztam magamban: „Na jó, ez már kicsit hosszú” – addigra abba is hagyták.

Rohadt jó volt a sztori, fergeteges és beteg volt a humor, és istenkirály minden alakítás. Külön meg kell dicsérnem DiCapriót, nem hiszem el, hogy ezt írom, de k*rvára zseniális volt. Én híresen nem szeretem őt, és továbbra is fenntartom, hogy leginkább csak egyféle szereptípust játszik, de azt viszont egyre jobban. (Jó lenne egyszer olyan szerepben látni, mint Ronnie az Apró titkokban :-) Nem tudom, Michael Fassbendernek a 12 évért, vagy DiCapriónak a Farkasért adnám-e az Oscart, ha én dönteném el, de ez a kettő tuti befutó, egyszerűen csak egy pénzt kell feldobni. És mivel az Oscart ostoba kis vígjátékszínésznők is simán megkapják, ha képesek egyszer az életben másfél óráig komoly arcot vágni, így ez alapján Leókának tényleg járna.

… Természetesen nem ezt mondanám, ha De Niro vagy két Tom nevű kedvencem közül bármelyik az idei jelöltek között lenne, de jelen körülmények között mondhatom :-)

Eddig csak kétszer sírtam moziban a röhögéstől: először, amikor De Niro táncolni kezdett a Csillagporban, másodszor, amikor Landa ezredes megszólalt olaszul. A Wall Street farkasánál jött el a harmadik: amikor hatni kezdtek a tabletták. Kész! Sírtam! Nem csak én, hanem az egész nézőtér ordítva röhögött, én zokogtam; és ráadásul nem egy vicces snitt volt, hanem egy egész, hosszú jelenet, de én ilyent még nem láttam :-D

Fél-illegálisan iszonyat mód meggazdagodott brókerekről szólt amúgy a film, Magyarországon teljesen elképzelhetetlennek tartok ilyesmit, már csak ezért is érdekes volt látni. Hogy engem felhívjon valaki, és addig duruzsoljon a fülembe, míg megbízom, hogy vegyen nekem több száz dollárért részvényt (és nem is Microsoftot, hanem valami no-name szart) – na olyan isten nincs. Én öt forintot nem vagyok hajlandó kockáztatni, pláne idegen embernek odaadni, hogy fektesse be. Szóval Magyarországon éhen halna az ilyen, vagy elmenne maffiózónak, de szórakoztató volt látni, hogy Amerikában az emberek képesek ezer dollárokat befektetni ilyen gyanús kis brókercsávók tippjei alapján.

Öcsémnek, Faternak és Barbinak is erősen dicsértem ezt a filmet, de valahogy egyikük sem pendült rá, pedig tudhatnák, hogy én DiCaprio-filmet ok nélkül nem dicsérek. Na, majd itt fognak sírni nekem, amikor már sehol nem vetítik...

A téli szünet utolsó filmje: Philomena. (Valami állat magyar alcímet is adott neki: „Határtalan szeretet”. Ezt meg mi a fenének kellett??) Öreg hölgy egy újságíró segítségével keresi a fiát, akit annak idején leányanyaként szült Írországban, és akit a rohadt apácák elszedtek tőle és gyakorlatilag eladták örökbefogadó szülőknek Amerikába.

Igaz történeten alapul, szóval az ír katolikus egyház összeszégyellheti magát (hasonló film volt még a Magdolna-nővérek is). A főszereplő Judi Dench, azon kevés színésznők egyike, akiket nagyon, de nagyon szeretek. Az újságíró pedig Steve Coogan, akit eddig csak vígjátékokban láttam.

A sztori nagyon bájos és keserédes. Egyáltalán nem olyan direkt hatásvadász és könnyfakasztó, mint amilyen néhol a 12 év volt. Bár lehet rajta könnyezni, és persze dühítő és elkeserítő a történet, ugyanakkor sok humor van benne, annyira különböző a nyanya és az újságíró karaktere. A befejezése egyszerre szomorú és örömteli: megtalálják a srácot, aki azonban addigra már meghalt, de előtte ő is kereste az anyját – a sumák apácák mindkét félnek letagadták a másikat –, és noha Amerikában nőtt fel, írnek érezte magát és ott is volt eltemetve, pont annak a kolostornak a temetőjében, ahol született (és ahonnan az egész jelenkori nyomozás kiindult). 

Mikor ez kiderült, a két főszereplő teljesen eltérően reagált rá. Az újságíró iszonyú dühös lett, és legszívesebben felrúgta volna az öreg apácákat, akik még most sem látták be, hogy ők bármiben is hibáztak volna. A nő viszont katolikusként azon az állásponton volt, hogy Istené a bosszú, most már úgyis mindegy, és ő megbocsát.

Nem semmi volt ezt látni. Mondanom sem kell, én a felrúgás és megátkozás pártján vagyok, de azért elgondolkodtató az öregasszony, akitől sokkal több mindent vettek el, mint tőlem valaha is, és mégis képes méltósággal belenyugodni. Judi Denchnek is egy Oscart! :-)

A vakáció második hetében belecsaptam a lecsóba, és majdnem minden nap moziban voltam. Az első ezek közül, rögtön hétfőn, a Hobbit – Smaug pusztasága.

Hagyományosan anyámat minden karácsonyi szünetben el szoktam vinni egy mozira, ami után beülünk egy sütire, utána meg vásárolgatunk, ez több órát vesz igénybe, és ezalatt Faternak szép hosszú nyugalmas napja van otthon.

Számomra nagyon izgalmasan kezdődött a hétfő, mert mozi előtt még elrohantam a bankba és megnyitottam a takarékszámlát, ez aztán úgy kimerített, mintha már végignéztem volna egy akciófilmet. Ezenkívül a menstruációm is korábban jött meg: természetesen pont aznap, amikor egy 160 perces filmre mentünk. Síkideg voltam a film alatt, hogy kitart-e a tampon :-)

Sajnos, a film miatt is síkideg voltam. Lehet, hogy ezért meg leszek lincselve, de én már a Gyűrűk Urától sem voltam teljesen elájulva, és most a Hobbit ennek még alátett.

Nem mintha nem értékelném a Gyűrűk Urát – a filmről beszélek –, de sok része el lett tolva. Ezekről nem akarok most írni, talán majd egyszer végigveszem az összes kifogásomat és leírom részletesen. Arwen az abszolút mélypont, nemcsak ebben a trilógiában, hanem úgy az általam látott összes filmben nem láttam gyengébb karaktert és rosszabb alakítást.

A Hobbit 2.-nek rossz érzésekkel vágtam neki, mivel előre tudtam, hogy ide is besuvasztottak egy tök fölösleges, a regényben nem szereplő tündecsajt. Mert „kevés a női szereplő”. Ugyanez a rossz sóder ment Arwen kapcsán is.

Ja, kevés, vaze! Tolkien így írta meg! Ez a Hobbit, nem az Édesvölgyi suli szerelmes ikrei! Fiús regény, na és?! Ha női mozit akar Peter Jackson, csináljon romantikus komédiákat. Egy filmbe nem lehet mindent belezsúfolni! Legyen benne a Hobbit összes történése (plusz még ami eszünkbe jut), és még nő is, mert az meg nincs, de pont kéne, mert még nem elég hosszú a film!

 … A Hobbit 2. rögtön azzal kezdődött, hogy Bríben – mit keresünk most Bríben! Már rég elhagyták a Megyét! – Thorin beül a Pajkos Póniba, ahol persze gyanús alakok vannak és csúnyán nézik, aztán odaül hozzá Gandalf, és mondja neki, hogy jó lenne, ha a lovak közé csapna, tessék sietni a sárkányhoz és visszaszerezni az aranyat, meg királykodni. Ez tíz percen át; majd a felirat: „Egy évvel később”, és ott vagyunk, ahol tulajdonképpen kezdődik a Hobbit 2. története.

Már itt felhúztam magam az időhúzáson. Minek kell egy hosszú flashbackben megnéznünk, hogy pacsiztak le Gandalf és Thorin annak idején, amikor már az első részben összeszedték Bilbót és már rég úton vannak?

Mert a másik, ami dühített, a Hobbit trilógiává dagasztása. A Gyűrűk Ura három kötet, teljesen logikus, hogy három film lett belőle. – Bár ha nettó egy óra Arwent kiveszünk belőle, sokkal fogyaszthatóbb lett volna. – De a Hobbit akkora, mint a GyU egy kötetének 80 %-a. Egy film logikus belőle, de ha figyelembe vesszük, hogy tényleg sokminden történik benne és tele van mindenféle lényekkel, akkor legfeljebb kettő, kétórás filmbe tökéletesen belefér minden a Hobbitból, még az is, hogy Bilbó néha belemereng a naplementébe. Mondom: kettő, kétórás film, az négy óra. Ehelyett három, 160 perces film lett belőle. Minek? Miért?

És akkor a 160 perces filmbe csak azért tesznek bele negyedórás töltelékjeleneteket, hogy meglegyen a 160 perc. Pontosan ez volt az egyik fő bajom a Gyűrűk Urával is, nem érdekel, mint mondanak a rajongók…

A folytatás azért jobb volt, mivel felbukkant Bilbó és a törpök. A törpök mind állati jó fejek – és Thorin ráadásul még igen helyes is –, szóval őket csípem. Nem is igen változtatták meg őket a könyvhöz képest. A fiatal Bilbó pedig (Martin Freeman) sokkal jobb, mint az öreg Bilbó és Frodó együttvéve. Tökéletes hobbit, kicsit mafla, kicsit lusta, de azért megvan a magához való esze, sokkal sirályabb, mint az álmatag buzi módjára kóválygó Elijah a régi trilógiában (és ez nem Wood hibája volt, aki tehetséges, hanem a rendezőé).

Aztán a csapat beesett Beornhoz, és én megint agyvérzést kaptam. Hát milyen király módon meg van írva az a becsekkolás Beornhoz, aki nem szereti a nagyobb látogatócsürhét, ezért nem esik be egyszerre a 13 törp + 1 db Bilbó + 1 db Gandalf, hanem kettesével szép fokozatosan?

Ezzel szemben a filmben? Ezt bezzeg lerövidítették! Beorn épp medve alakjában van, üldözni kezdi a csapatot, akik rémülten berohannak előle a tulajdon házába, és eltorlaszolják magukat, míg vissza nem változik emberré. Akkor mond három mondatot („Há’ én rühellem a törpöket, de ti nem látszotok olyan sunyiknak, ezér’ most az egyszer segítek nektek.”), majd csá.

Rövidebb volt, mint a Brí-beli kocsmázás az elején, és semmi nem volt benne a regény hangulatából, amin olvasva sokat röhögtem.

Ezután bementek a Bakacsinerdőbe, amit szintén lerövidítettek, pedig a könyvben szép hosszan bóklásznak benne. Jöttek a pókok, ami ugyancsak rövid lett – OK, ezt kivételesen nem bántam, mert ennyitől is a frász tört. Na, aztán jöttek az erdőtündék, és elkapták és lesittelték az egész csipet-csapatot.

A tündékkel már a Gyűrűk Urában is az volt a bajom, hogy Jackson arrogáns buzikat csinált belőlük, némi náci beütéssel, miközben a regényben isteni teremtmények voltak, akiket nagyon szerettem. A filmben akkora volt a pofájuk, mint a kemence, és lesajnáltak mindenkit.

Itt ugyanezt a viselkedést nyomatták. Bokán tudtam volna rúgni mindegyiket. Ezek közt volt az a bizonyos csajtünde is. Hát, ez egy fokkal elviselhetőbb volt Arwennél, még épphogy egy normális karakter, csak semmi helye nem lett volna ebben a filmben. Ráadásul – kapaszkodjunk – enyelgésbe bonyolódott a bebörtönzött Kilivel! Hát mikor enyelegne egy tünde egy törppel, pláne olyannal, akit most ejtettek foglyul? Jó, Kili helyes volt, de akkor is, a Hobbitban nincs enyelgés, ez nem a Szex és New York! ez olyan, mintha a Cápában a rá vadászó emberek hirtelen felhúznák a dögöt a hajóra és megszeretgetnék egy kicsit.

A tündék között meg még ott volt Legolas. A régi trilógia majd’ összes színésze be akart tülekedni a Hobbitba, hát Orlando Bloomnak sikerült is. Baromira semmi szerepe nem lett volna. Na mindegy… Átváltva a női szememre, nem bántam túlzottan, mert Orlando helyes lett azóta, férfiasabb. Ennyi haszna volt. – Sajnos Legolas meg a tündecsaj meg Kili között valamiféle zavaros szerelmi háromszöget akart bekavarni a forgatókönyvíró, ez már végképp sok volt.

De aztán innen megszöktek – szökés kóser, ugyanúgy, mint a könyvben. Egy darabig. Mert utána üldözték őket az orkok, de a tündék is, és a tündék (természetesen Legó meg a nő) jól legyakták az orkokat. Fölösleges negyedórás nyilazgatás.

Tóváros: egész jó. Nem nagyon emlékszem a könyvben írtakra, de ez tisztességesen meg volt csinálva. Tóváros Ura Stephen Fry, akit imádok. Végre valami kellemes meglepi is!

Továbbdzsalás a Magányos Hegyhez, ahol a sárkány kotlik az aranyon, és vissza kéne venni tőle. Na de hogy jutunk be a hegy belsejébe?

Itt megint totálisan hiteltelen jelenet: rá kell hogy essen a napfény a falra, és akkor majd ott látszik a kulcslyuk. Nap lemegy, lyuk sehol, mire az összes törp sarkon fordul és egy emberként megindulnak hazafelé.

Most? Itt a célnál? Semmi erőlködés meg próbálkozás? „Oh, nem jött össze, na, majd levélben visszakérjük az aranyat meg a királyságot!”

Szerencsére Bilbó nem adja fel és megtalálja a bejárást (milyen ismerős). Innentől pedig a film csúcspontja, amire az elejétől vártam, a barlang és a sárkány! :-) Na és ez tényleg jó lett! 

Már ott kuncogni kezdtem, ahogy Bilbót szépen beküldik a törpök: „Menj be, komám, és hozd ki nekünk az Arkenkövet, mert az kell az uralkodáshoz. Tuti felismered, nagy bazi fehér kő.”

„Jó, rendben, hogyne.”

„Aztán óvatos legyél!”

„Oké.” – És már indulna is. Megy, megy, és akkor úgy az utolsó pillanatban mintegy mellékesen utánaszól a törp: „Ja és Bilbó! Ha netán véletlenül látsz odabent egy élő sárkányt… ne ébreszd fel!”

Bilbó arca láttán a nézőtéren önfeledt röhögés:-D

Az arannyal teli barlang fantasztikus volt, a sárkány pedig istenien volt megcsinálva. Pont így kell egy ilyen pénzes, pszichopata sárkánynak kinéznie. Főleg, hogy először, ugyebár, szunyált az arany alatt, vagyis nem látszott, aztán meg ahogy felébredt… Remek sárkány volt! Egyes kritikusok szerint túl sokat pofázott, de nekem cseppet sem tűnt soknak, ezerszer szívesebben hallgattam Smaug pofázását, mint a tündecsajt.  

És örültem, hogy szinkronos vetítésre vettem jegyet, mert a sárkány eredeti hangja Benedict Cumberbatch, akinek olyan a hangja, hogy az emberről lecsúszik a bugyi. (Ezt nemcsak én mondom, hanem más női nézők is, bizonyítékom van rá! :-) Illetve, ha még egyszer az életben megnézném ezt a filmet, az csakis Benedict hangja miatt lenne :-) A magyar verzióban Haás Vander Péter volt a hangja, amit egyszerűen nem ismertem fel a sok torzítás és mélyítés miatt, holott ő az egyik kedvenc szinkronhangom.

Azt csak utólag olvastam a VOX-ban, hogy Benedict nemcsak a hangja Smaugnak, hanem el is játszotta mozgásérzékelős ruhában, mint anno Gollamot másvalaki, és ettől rettenetesen kellett röhögnöm, mert Gollam még egy humanoid lény, na de hogy játszik el egy ember – ráadásul Benedict! – egy sárkányt? Aki húszméteres, repül, és ha nem, akkor meg krokodil módjára döngve járkál, és lengeti a szárnyait? Sőt: tüzet fúj! Azt hiszem, sürgősen forgatási videókat kell keresnem a Youtube-on :-)

A sárkányos jelenetek felett érzett boldogságot beárnyékolta, hogy eközben Gandalf külön utakon kószált és valami teljesen hülye, Szauron visszatér-féle cselekményszálat bonyolítottak köréje, holott ez a visszatérés csak ötven évvel később volt esedékes a trilógiában, de valahogy csak ki kellett húzni a filmet 160 percesre…

Aztán a sárkány idegesen elrepült Tóvárost elpusztítani, és így lett vége; az Öt Sereg Csatája majd a harmadik filmben lesz, nyilván nagyszabásúbb, mint a Minas Tirith-i csata meg a Csillagok háborúja-összes együttvéve.

Bilbó, a törpök, a sárkány és a technikai kivitelezés felhúzták a filmet, sok más tényező pedig lefelé, így magamban 70 %-ot adtam neki, de ezt is jóindulattal. Szubjektíven, ami azt jelenti, hogy nekem személy szerint mennyire tetszett, ez a szám 60 lenne.

Végre végignéztem az Örvényt. Sajnos beigazolódott, amit az első benyomásaim sugalltak: nem az év filmje. Azon angol filmek közé tartozik, amik láttán elgondolkodom, minek kellett egyáltalán leforgatni. Bár most erősen fogalmazok, mert nem nevezhetném rossz filmnek. Inkább semmilyen, ami szomorú. A téma jó, és két zseniális színész a főszereplő, ebből sokkal, de sokkal jobbat ki lehetett volna hozni.

Rachel Weisz egy asszonyt játszik, aki elhagyja jóval öregebb férjét egy fiatalabb fiúért (természetesen ez Tom Hiddleston). De ez a kapcsolat sem boldog, a nő egy ponton öngyilkosságot is megkísérel, a srác pedig ettől beparázva szakít és lelép Dél-Amerikába pilótának.

Ettől még kóser lehetne a film, de nem az. Eleve nem derült ki, mitől lett volna akkora nagy l’amour köztük, hogy le kell lépni egy gazdag férjtől (a földgolyó a pénztől jár, nem?). Aztán nem derült ki, végül is mitől alakult ilyen vackul a kapcsolat. Csak annyi volt, hogy Rachel depressziós, kinyitja a gázt, közben flashbackek a házasságról meg rövid jelenetek a szeretői viszonyról. Később pedig néhány jóféle veszekedés, a végén meg a szakítás.

Azért dühít borzasztóan, mert Rachel Weiszt nagyon szeretem, és nagyon jó színésznő is, és Tom is nagyon jó színész, így az egyetlen, ami megmenti a filmet, az a kettejük játéka. Iszonyú hiteles, és tényleg egy-egy rezdüléssel is mindent el tudnak mondani. De ehhez kellett volna egy normális forgatókönyv meg egy valamirevaló rendező is, mert így…

Meg hát ez alapvetően Rachelről szól, a játékidő zömében ő van jelen, ahogy mereng vagy visszaemlékszik. Időnként felbukkan a férj (nem tudom, ki volt, de ő sem játszott rosszul), meg Tom, de a nő a főszereplő.

A ’filmnézői’ szememet a fentiekre tekintettel egyszerűen kikapcsoltam. Női szemmel végignézve már nyújtott némi pozitív élményt. Eleve az, hogy a nálam – nem tudom, hány évvel – idősebb Rachel Weisz és a nálam négy évvel fiatalabb Tom Hiddleston egy párt alkotnak, miközben a korkülönbség gyakorlatilag nem látszik rajtuk. Egyidősnek néztek ki. A nőt nyilván smink meg kozmetikum fiatalította, a srác pedig, amilyen magas, fehér bőrű, vékony típus, nagy szürke szemmel, magas homlokkal, erős arccsonttal, 25 és 40 között szinte akármennyinek eladhatná magát.

Jó volt Tom Hiddlestont végre nem Lokinak látni. A szerep szerint elvileg alkoholista is volt, de ez semmiben nem nyilvánult meg, amit sajnáltam. Jó, nem kell, hogy négykézláb közlekedjen és fekvehányjon, de hát ha alkoholista, akkor valami történjen is, ami erre utal… Ilyen tipikus jólnevelt angol fiúkhoz illő cuccokban járkált, öltönyben meg más szörnyű ’50-es évekbeli göncben. A haja a saját vörösesbarna tolla volt, a szeme itt szürke.

Az én szemem bezzeg mindig sötétbarna, de az övé ha Loki, akkor zöld, ha Örvény, akkor szürke, civilben meg sokszor kék. Kontaktlencse, vagy csak a ruha színe teszi, vagy az ilyen színű szem mindig másnak tűnik? Nem ő az első, akinél ezt megfigyeltem. Barbi szeme is hol kék, hol zöld; a fene az ilyen mázlistákat! :-)

Ezenkívül nagyon hiteles, életszerű veszekedések is voltak a filmben, ezek a jelenetek kivételesen szuperek voltak. A nő a tipikusan szerelmes, ’mindent lenyelek, csak legyél velem’ viselkedést hozta, a fiú a ’torkig vagyok a nőkkel, főleg veled’ stílust; szóval ez nagyon jó volt, olyannyira, hogy a nőt néha jól megráztam volna, a srácot pedig pofon tudtam volna vágni.

Aztán még egy nagy előnye volt az Örvénynek, nevezetesen, hogy meztelen ágyjelenet is van benne. Persze úgy, hogy nem látszik semmi lényeges, de akkor is egy több perces jelenet, lassan körbeforgó, az ágyat felülről fényképező kamerával. Nagyon szép és lírai.

Álszent lennék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi a mindenkori kedvenc színészeimre ruha nélkül; ugyanakkor annyira azért nem vagyok mohó, hogy anélkül ne bírjam ki :-) Általában örülök, ha levetkőznek, ha meg nem, az sem baj. Egy férfi színésznél szerintem nagy bátorság, ha teljesen ledobja a textilt. Bevallom, hogy magamban két részre szoktam osztani őket: 1. az óvatosabb bátrak, akik ugyan levetkőznek, de nem látszik semmi különös; és 2. a bátor bátrak, akik adott esetben mindent megmutatnak…

Most nem akarok cinkosan kacsintani, mert ezek a filmek nem erről szólnak – ha arra lennék kíváncsi, pornót néznék –, de tisztelem a bátorságukat. A legtöbben az 1. csoportba tartoznak, de azért van jópár színész, aki többször is szerepel a 2. kategóriában. A pálmát nálam ebben a tekintetben egy korábbi kedvencem viszi – akit most is imádok, Tom Hardy a Bronsonban, ahol konkrétan egy húszperces ilyen jelenete van (és nem a háta mögött van a kamera). Szóval nem kicsit, hanem nagyon. Full respect! :-)

Az Örvény ágyjelenete csemege a szemnek, de inkább megindító volt. Tom Hiddleston tényleg nagyon szép. Az a fajta vékony srác, akiről felöltözve nem gondolná az ember, hogy azért elég izmos is. (Azóta, rákeresve a Coriolanus színházi előadására, láttam a próbákról edzési fotókat, ahol éppen vív vagy verekszik másokkal. Hát, nem szeretném, ha velem verekedne.) Bár ez a jelenet az óvatos bátor kategóriába tartozik, de Tom még fiatal, lesznek még filmjei a jövőben, ami késik, nem múlik :-)

A hajnövesztés szépen halad, bár a derékig érőtől messze vagyok. Egyelőre még a vállamig sem ér. Túl hosszú a nyakam :-) De az arcomat szépen körülfogja, a fülem mögé tudom tenni, sőt fürdéshez már össze kell fognom hátul egy kis lófarokba, mert a nyakamat nem tudom anélkül megmosni, hogy a hajam alja vizes ne legyen. Arcradír vagy arclemosó használatakor is hajráffal kell hátrafognom a hajat, különben csatakos lesz az is.

Átlagosan hetente egyszer alszom ricinussal a hajamon. Már ez is kezd macerás lenni… a régi szép idők, amikor a rövid hajamba csak úgy belemasszíroztam az olajat, aztán csókolom! Most először is már pizsamában kell lennem, mert olajozás után átöltözni nem lehet. Aztán, míg a ricinussal átitatott vattapamaccsal tunkolom a hajamat, vigyázni kell, hogy a pizsamához ne érjen az olaj, sem az olajos hajam. Ahhoz még rövid, hogy „vállig érő” legyen, de ahhoz már elég hosszú, hogy beolajozva bajt okozzon. Aztán, mikor a hajtöveket már szépen bekenegettem, még a haj hosszára is el kell oszlatni a ricit, ami nem egyszerű; majd még ezután feltenni a zuhanysapkát úgy, hogy az kívülről nagyjából tiszta maradjon – az ágynemű miatt – viszont minden hajszálat betuszkolni alája, és ügyelni, hogy még eközben is tiszta legyen kívülről.

Ezután kezet mosni háromszor-négyszer, majd a hajfestő tálkámat – amiből a ricinust felrakom – is kimosni háromszor-négyszer. Utána lehet szunyálni, azalatt a rici dolgozik. A zuhanysapkában alvás már nem okoz gondot, tök megszoktam. Legfeljebb néha a fülem mellett kipattogzik a bőr, de ennyi.

Reggel kitámolyogni a fürdőszobába és hajat mosni négyszer, mivel ennyi kell, hogy biztosan kijöjjön az összes ricinus a hajamból. Ezt nem bánom amúgy, mert így legalább tisztább lesz a haj, és jobban kibírja a következő mosásig.

A másik projekt, amin a hajnövesztés mellett dolgozom, az, hogy kitoljam az időt két hajmosás között. Gyerekkoromban hetente egyszer mostunk hajat WU2-vel, és nagyon szépek voltunk. Aztán egyre csökkent ez az idő, míg most nyáron már kétnaponta kellett mosnom, annyira megizzadtam, illetve annyira hozzászokott a hajam a gyakori mosáshoz. De ettől csak zsírosabb lesz a haj, valamint ahogy egyre hosszabb, úgy növekszik a száradási idő. Már most is másfél óra kell, hogy teljesen száraz legyen, hajszárító nélkül.

Ősszel átálltam a háromnaponkénti hajmosásra, decembertől pedig a négynaponkéntira. Mostanra már tulajdonképpen egész jó a helyzet…. Például most is pont négynapos a hajam, és elviselhetően néz ki. Persze én úgy érzem, hogy zsíros és mocskos, de igazából nem látszik annak, még a hajtöveknél sem.

Attól is függ a dolog, hogy milyen sampont használok. – A balzsamról leszoktam. – Ezen a téren a legjobb kétségtelenül a Mannaszappan hajmosó szappanja (sógornőm ajánlására): szép normális állagú, leheletnyit sprőd lesz tőle a hajam – ez direkt jó, mert iszonyú sima, egyenes, fényes hajam van, ami hamar zsírosnak látszik –, és ez az állapot szinte változatlanul megmarad a következő hajmosásig. Csak mikor most a karácsonyi megfázás alatt sokat feküdtem ágyban, akkor lett csatakosabb.

A második legjobb a Lush zöld samponkorongja, amitől olyan csikorgósan tiszta lesz a fejbőr, és szép fokozatosan kezd zsírosodni, ebben eltér a Mannától.

Az összes többi sampon ezután jön, kb. fej-fej mellett, nagy különbség nincs. Már a projekt elején kidobtam a szilikont tartalmazó samponokat, jelenleg Bánfi, Varga és Alverde van, ami nem szilárd. Illetve van egy Médea márkájú, direkt gyorsan zsírosodó hajra, ez viszont nagyon szeszélyes, mert egyszer tök jól beválik, máskor meg pont hogy gyorsan zsírosodik tőle… nem értem. Nem is használom ezért túl gyakran.

Elkövettem azt a hibát, hogy vettem hajhullásra & hajzsírosodásra való kis hajszeszes ampullákat is, amik nagyon kedvesek voltak, viszont alkohol volt bennük, amitől két napig remekül bírta magát a haj, aztán összeomlott és a harmadik napon úgy néztem ki hajilag, mintha tíz kilométert futottam volna harmincfokos hőségben. Ez többször megismétlődött, míg rájöttem, hogy az alkoholtól kiszáradt fejbőr így akarja pótolni a nedvességet, és kidobtam ezt a vackot a fenébe.

Sajnos alapvető gond, hogy sima a hajam, ezért valójában sosem fog frissen mosottnak hatni a hajmosást követő x-edik napon, mert egyszerűen az állaga miatt szétválnak a tincsek és ha nem is csatakosnak, de nem frissnek tűnnek. Sógornőmet irigylem, mert neki alapvetően göndör, vagy nagyon hullámos a haja, és az ilyen haj sosem látszik zsírosnak, mint a négereké. Ezért például sosem értettem, miért akarják a négerek kisimíttatni a hajukat… hát nem örülnek, hogy sem nagyon fésülni, sem folyton mosni nem kell?

Na, ez jó rasszista volt, de gondolom, érthető, mire célzok :-D

Most azon gondolkodom, hogy fodrászhoz kellene menni, hogy összevágja kicsit. De tartok tőle, hogy túl sokat levágna, és nekem jelenleg az egy centi is számít.

Egészen rövidből lett növesztve, ennek megfelelően változó a hossza. Momentán hátul már a nyakam aljáig ér, oldalt kb. az állcsontomig, és elöl úgy az arccsontomig. A frufrum a legrövidebb, az kb. a szememig ér, de lehet, hogy ezt is megnövesztem majd.

Szóval ha elmegyek fodrászhoz, hogy összevágja, akkor elsősorban levágja a hátsó hosszú tincseket. Lehet, hogy jobb, ha még tovább várok pár hónapot, hogy már igazából vállig érőbb legyen, és akkor nyesse össze? De mi van, ha a fodrász megharagszik vagy elköltözik addigra?

Hmmm…. Ezen még gondolkodnom kell. Egyelőre szedem a hajvitamint, a kovaföld-kapszulát, és kenegetem ricinussal a hajamat, mert azt elfelejtettem írni, hogy karácsonyra szinte mindenkitől kértem ricinust is, és szinte mindenkitől kaptam is :-) Így most legalább egyhavi adagom van, egyelőre nem kell gyógyszerészekkel veszekednem, hogy adjanak gyűszűnyinél nagyobb mennyiséget is.

A szilveszter este nagy részében a netbankomat próbáltam aktiválni.

Egyébként is tök eseménytelen, itthon töltött, alkoholmentes este volt. Olvasgattam az Analfabétát, a számítógépen néztem a Thort, közben a netbankkal viaskodtam, és csak este tízkor jutott eszembe, hogy legalább egy mentes sört ki kellene nyitni. Éjfélkor forralt borral koccintottunk, amiből anyám kifőzte az alkoholt. Ilyen absztinens szilveszterem tizenöt éves korom óta nem volt :-)

A netbankot végül hosszú agymunka után sikerült aktiválni, amire nagyon büszke vagyok. Sőt már az szép tőlem, hogy a banki ügyleteimet rendeztem valamelyest.

Eddig egy közönséges lakossági folyószámlám volt, amire érkezik a fizetés. Amióta úgy-ahogy jól keresek, minden hónapban egy tízezrest félretettem egy borítékba, ez volt a „spórolt pénzem”, illetve ha valamire kellett, azt is innen vettem ki. Tavasszal például hetvenezret ki kellett pengetni a cafeteriában kapott éves bérletem fennmaradó részére, ezt ebből a borítékból szedtem.

Amióta a nettóm még több (bár a cafeteriám ugyanekkor megszűnt, de ez most nem fontos), azóta egy húszezrest tettem a borítékba minden hónapban. De azért kicsit aggódtam a pénz biztonsága miatt, ezért nemrég vettem egy kis házi pénzkazettát, ami kívülről vastag könyvnek látszik, belül viszont egy kis széf. – Ezen röhögnöm kell, mert kulccsal nyitható, de akkor is páncélkazetta, vagy mi.

Ebbe a háziszéfbe helyeztem át a pénzemet, mivel így mégiscsak biztonságosabb. Nem mintha a pulóverek közé dugott borítékot bárki is bolygatta volna, de jobb félni. Persze a folyószámlámon is hagyok pénzt, amikor nem kell mindent elkölteni – néha azért akad olyan hónap is, amikor marad pénzem – de a „spórolt pénz” egészen mostanáig a borítékban, majd a kis széfben lakott.

De azért már felmerült bennem a gondolat, hogy mégsem kellene fizikai formában a lakásban tartani a pénzemet. Ami különben nem tizenötmillió, hanem annyi, hogy egy közepes albérlet kéthavi kaucióját ki tudom belőle fizetni, és esetleg marad még tíz-húszezer. Na de, hova rakjam a pénzt? Ha befizetem a folyószámlámra, akkor sajnos fennáll a veszélye, hogy egyszercsak megvadulok és elköltöm – ismerem magamat –, mondjuk meglátok egy tökéletes télikabátot százezerért, és mire észbe kapok, már ki is fizettem bankkártyával.

Ha beteszem a bankba és lekötöm, akkor nem tudok hozzáférni, márpedig mi van, ha hirtelen szükségem lesz rá? Ráadásul a magánnyugdíj-pénztárak lenyúlása óta folyton felröppentek rémhírek a lakossági bankbetétek esetleges államosításának lehetőségéről is. Bár ez utóbbi kiváltana egy kis felháborodást, nem csoda, hogy újabban nem hallok ilyesmit.

A megoldás akkor került elém, amikor Katival a közlekedési káoszos, mozinézős napon vacsora közben beszélgettünk. Akkor mondta, hogy a lakásvásárlás után megmaradt pénzét takarékszámlán tartja, és nem is akar hozzányúlni, mert az minden pénze. Kérdésemre elmondta, hogy azért bármikor hozzányúlhatna, csak előbb át kell utalnia a folyószámlájára, és akkor kiveheti.

Utánanéztem ennek a bank honlapján, és tényleg van olyan, hogy Takarékszámla. Tipikusan az ilyen csóróknak, mint én, „akik rendszeresen kis összegeket tudnak félretenni”; van rá valamennyi kamat, ugyanakkor bármikor hozzáférhető, és akár 10.000.- Ft-tal is nyitható ilyen számla.

Ez borzasztóan tetszett. A pénzemet illetően – hehe, nem mintha eddig lett volna lehetőségem ilyesmin gondolkodni – szóval a pénzemmel kapcsolatosan a 0 % kockázat híve vagyok, tehát semmiféle állampapír, befektetési alap vagy anyámkínja nem jöhet szóba. Hogyne, hogy aztán öt perc alatt módosítsák az ilyen-olyan pénzügyi jogszabályt, és bukjam az egészet. Viszont az sem nyugtat meg, ha arra gondolok, ahogy egy betörő egyszerűen a hóna alá kapja az angol szótárnak álcázott pénzkazettámat és úgy, ahogy van, elszalad vele. A takarékszámla talán egy ideális köztes megoldás lehet: nincs nálam a lé, amit el tudnának lopni, viszont nem fektetődik be gyanús bizniszekbe és akármikor hozzáférhetek.

Ez persze nem ilyen gyorsan zajlott, hanem több hetes morfondírozás eredménye, mint nálam minden fontosabb döntés.

A spórolt pénzem időközben különben is csökkent 103.000.- Ft-tal, amikor megvettem a 2014. évi éves bérletet. Noha a BKV ennek legfeljebb a töredékét érdemli meg, és szívből támogatok minden bliccelőt, viszont nem bírok gyomorgörccsel utazni egész évben, és lesni, hogy ember vagy embernek álcázott ellenőr áll-e mellettem.

Mikor végül döntöttem a takarékszámla létrehozásáról, egyúttal számlacsomag váltását is elhatároztam, amire már korábban rá akartak venni a bankban, csak én akkor még vonakodtam, mert a Net számlacsomag netbankot is feltételez, amitől féltem. A Net csomag sokkal kedvezőbb – hihetetlen, mennyire képzett lettem pénzügyileg! :-D –, a netbank pedig biztos jó dolog, mert egy csomó ismerősömnek is van.

Igazából az apróbb netes, vaterás vásárlások vagy a kisebb utalások miatt akartam netbankot, kényelemből. Nagyon untam, hogy ha 2.000.- Ft-ért meg akarom venni egy vaterás eladótól a Psycho 2.-t, akkor ehhez be kell menni a bankba, sorszámot tépni, várni, elmondani az ügyintézőnek, hogy mikéne, aztán aláírni, és ha nincs szerencsém, még meg is próbál rám tukmálni mindenféle izét, ami nem érdekel. Sőt tartottam tőle, hogy hülyének is néznek, amiért ilyen pici összegeket utalgatok.

Tehát kellett 1. takarékszámla, 2. netbank, 3. Net számlacsomag, 4. és ha már ott vagyok, nyilatkozni az ingyenes készpénzfelvételről is.

December 27-én, az első munkanapon felkerekedtem, húszezer forint kivételével magamhoz vettem a spórolt pénzemet – baromira nem éreztem jól magam –, és elmentem abba a bankfiókba, amiről jó tapasztalataim voltak. Húsz perc várakozás után kiderült, hogy feleslegesen, mert csak ügyeleti rend volt, ilyesmiket nem lehetett intézni aznap. Kivéve a nyilatkozatot, azt legalább aláírtam.

Hazamentem – a spórolt pénzzel a tárcámban, nagyon fostam, nehogy pont most raboljanak ki –, és csikorgattam a fogamat. Aztán hétfőn újra nekivágtam, de most már nem kockáztattam félórás utazást, hanem a hozzánk legközelebb eső bankfiókba mentem, és 9.50-re, amikor még alig voltak.

Itt pöpecül ment minden. Először megnyitottuk a takarékszámlát. Mikor átadtam a pénzt, furcsa érzésem volt, de azzal nyugtattam magam, hogy mégis jobb egy banki ügyintézőnek adni a pénzemet nyugtáért, mint egy betörőnek, kényszer hatására. Aztán jött a számlacsomag-módosítás meg a netbank. A takarékszámlához csináltattam még egy rendszeres átutalási megbízást a folyószámlámról, egyelőre tízezer forintról. Amennyit minden hónapban biztosan félre tudok tenni. (Reménykedjünk persze, hogy megmarad ez a fizetésem, ami most van, és nem nőnek nagyon a kiadásaim – itt nem gyémántgyűrűre meg bundára célzok, hanem pl. albérleti díjra vagy rezsire.)

Huszonöt perc alatt végeztünk, teljesen leizzadtam, de iszonyú büszke voltam magamra. Ilyen sok mindent ilyen hajnalban elintézni, ez nagyon szép teljesítmény tőlem! A netbankot csak másnap lehetett aktiválni, addig izgultam, hogy a sok kód meg azonosító tengerében kiismerem-e majd magam.

Az vigasztalt, hogy már annyi internetes áruházban, könyvesboltban, fórumon regisztráltam magam, és eddig még mindegyik sikerült, miért ne sikerülne ez is? A netbankot használók között biztos vannak még nálam is ostobább emberek – bár biztos nem sok –, nyilván hülyék számára is fogyasztható a weboldal.

Másnap, szilveszter este tehát leültem a sok papírral és a telefonommal a gép elé, és nekikezdtem. Elvben könnyű volt a bejelentkezés: azonosító, számlaszám, jelszó. Beírtam ezeket, de folyton azt a hibaüzenetet kaptam, hogy „hibás a számlaszám formátuma”. Ja persze, kötőjel kell bele. Beírtam a kötőjelet, de akkor is ezt írta ki. Kötőjel nélkül írtam, de ugyanez történt. Végül észrevettem, hogy a számlaszámba maga a rendszer automatikusan beírja a kötőjelet, tehát ez nem lehet a baj. Hm, talán felcseréltem a 7 számjegyű jelszót a szintén 7 számjegyű azonosítóval.

Beírtam ezt a kettőt megcserélve, és hoppá, sikerült! Bejutottam a rendszerbe, ott még pár beállítást kellett végezni, valamint egyszer lefagyott, ekkor újraindítottam, de különben minden pöpec volt. Ott volt a rendes lakossági folyószámlám – örömmel láttam, hogy már megjött a fizetés –, és ott volt az új takarékszámlám, rajta a tegnap befizetett összeggel.

Legszívesebben rögtön utaltam volna valakinek valamennyi jelképes pénzt, hogy kipróbáljam, megy-e, de senkinek nem tudom a számlaszámát, és igazából nem is akartam, hogy esetleg kudarcélmény érjen most, mikor már sikerül becsekkolnom. A takarékszámlámra persze utalhattam volna, de előbb meg akartam várni, míg az első havi átutalás rendben rámegy.

Azt találtam ki a spórolással kapcsolatban, hogy a hó elején rámegy a tízezer a takarékszámlára, majd ha marad valamennyi pénzem a hó végén is (science fiction :-), akkor abból valamennyit még elutalok rá úgy, hogy ne menjek mínuszba. Teszem azt, harmincegyedikén valamiért húsz rugó van a folyószámlámon, és másnap várható a fizetés, akkor tíz rugót átutalok a takarékra. Vagy ha harminc van rajta, akkor húszat. Nem gyakran marad ennyi, most is csak azért, mert érkezett egy jutalom decemberben, és az ajándék- meg éves bérlet-vásárláson felül megmaradt ennyi.

Azért persze igyekszem nem költeni agyba-főbe, de nagyon jó érzés, hogy most már van bankban félretett pénzem, és hogy tudok neten utalni, ha akarok, nem kell ügyintézőket rávennem ugyanerre.

A szabadság első napján, vasárnap, valamiért erős fejfájással ébredtem, levert a víz, és egy óra szenvedés után hánytam is. Utána jobban lettem, sőt délután Faterral színházba mentünk, ahonnan logisztikai okokból külön-külön jöttünk haza. Ő gyorsan, én pedig lassan: kicsit benéztem az egyik plázába, sétálgattam, aztán a tízperces villamosozás helyett inkább busszal jöttem haza, ami 25 percen át a hegyen keresztül hoz haza.

A buszmegállóban volt egy gyrosos. Hm, kéne enni egy jó csípős gyrost… de az olyan macerás kaja, inkább most mégsem.

Ekkor jött a busz. Felszálltam, de útközben végig azon járt az eszem, hogy kéne enni valami finom csípős kaját… vagy inkább savanyút… csípős-savanyút… Megvan!! Hiszen ott a sarkon egy kínai büfé, ahová gyakran be szoktam ugrani – csípős-savanyú levest enni :-) Hát most is beszaladok, és eszem egy tányér levest, direkt jól fog esni az én szegény gyomromnak a reggeli hányás után. Amellett a leves forró is, így átmelegít majd hazáig.

Szerencsére még a buszon belepillantottam a tárcámba a biztonság kedvéért, hogy mennyi pénz van nálam, és láttam, hogy semennyi. Otthon minden fölöslegeset kiszórtam a tárcából, hogy a kis színházi táskámba beférjen. Bekészítettem ötszáz forint aprót a ruhatárra, de a papírpénzt egyszerűen elfelejtettem eltenni. Így kb. 50 Ft volt nálam.

De ezen a ponton már szó sem lehetett arról, hogy levest ne egyek. Muszáj volt levest ennem,  ha ezer ördög áll is az utamba. Ezért, midőn megállt a busz a végállomáson, ahelyett hogy jobbra fordulva tíz perc alatt hazaértem volna, balra fordultam és kivettem egy ezrest a szintén tíz percre lévő bankautomatából, aztán visszafordultam és bementem a kínai kajáldába.

Ott senki nem volt, az eladón kívül. Kikértem az én levesemet, és letelepedtem vele az üres vendéglőben. Addigra már teljesen elfelejtettem, hogy tulajdonképpen színházból jövök, és tisztára megrökönyödtem, mikor kibújtam a kabátomból és krémsárga selyemblúz volt alatta. Reménykedtem, hogy nem fogom leenni… Szóval ott ültem vasárnap este, egyedül, selyemblúzban egy vacak kínai kajáldában egy kétszáz forintos levessel, amiért kénytelen voltam ezer forintot kivenni automatából … de nagyon jólesett! :-D

December 31. délutánja van, és marhára nincs semmi szilveszteri hangulatom.

Egyébként egy hete tart a szünet – ezért nem írtam eddig: túl sok volt a szabadidőm :-) – és ezalatt karácsonyi hangulatom sem nagyon volt.

A kéthetes szabadság csodálatos, az ajándékok is szuperek, a fát is feldíszítettük rendben, rengeteg az olvasnivalóm, de valahogy mégsem… Velem majdnem mindig így van, már rég túlhaladtuk az időpontot, amikor nekem megjön a hangulatom. Most például kb. novemberben járok lelkileg, és majd január végén fogom úgy érezni, hogy bár most lenne karácsony.

A szünet eddigi egy hetében a következők történtek:

23-án, hétfőn még elszaladtam vásárolni. A biztonság kedvéért kenyeret (három napig nem vásárolhatunk), Szamos marcipánt a biztonság kedvéért (mert mi van, ha a családtól nem kapok?), és Lush szilárd sampont sógornőmnek, mivel majdnem az utolsó percben jutott eszembe, hogy neki még születésnapja is lesz, szintén most a napokban.

A szilárd sampon roppant fantáziadús ötlet, mivel a karácsonyi ajándék is sampon, na de az csak Alverde, míg ez a Lush, amit kiválasztottam, igazi luxuscumó, és a sógornőmnek baromi sok haja van, amit időnként mind meg kell mosni, tehát a samponkorong igenis jó ötlet. És semmi más nem jutott eszembe :-D

Ha pedig neki valamiért nem jön be a sampi, a későbbiekben el lehet használni a kutyára, aki nyugodtan meg is eheti a maradékot, mert csupa természetes növényi összetevő van benne.

Hétfő délután még kitakarítottam a fürdőszobát, a zuhanyozót és a kis konyhát. Ezeket többnyire Fater szokta, de mivel láttam, hogy még nem állt neki, feltételeztem, hogy 1. ma már nem is fog, 2. holnap fog, amikor viszont anyám dühöng, hogy miért 24-én takarít? Tehát gyorsan megcsináltam én. Közben a fejemet bekötöttem a halálfejes kendővel, amit Barbitól kaptam karácsonyra, és amiben úgy festek, mint egy néger rapper, viszont praktikus volt, mert a hajam nem lógott az arcomba, és nem látszott, hogy mennyire meg kéne már mosni. – A mellékhelyiségek után a saját szobámat is kitakarítottam, noha ekkor már este 19.00 volt, de én még pörögtem, és gyűlöltem volna huszonnegyedikén azzal a tudattal felkelni, hogy most még takarítanom is kell.

Kedden becsomagoltam a legtöbb ajándékot, feldíszítettük a fát; viszonylag korán (20.15-kor, az szép eredmény nálunk) megtartottuk a szentestét. Meglepetésemre megkaptam a Szemfényvesztők DVD-t és Szamos trüffelgolyókat is (tehát most ebből két adagnyi volt), valamint mandulát, sajtot, nescafét. – Nescafét mindenkitől kértem, és mindenki adott is, így most annyi van, hogy az húsvétig biztosan elég lesz :-)

Vacsoráztunk, koccintottunk, utána Fater aludni ment, mi anyámmal belefeledkeztünk a Robin Hoodba. A Szamos trüffelek eközben elfogytak. (Amit én vettem, az még megvolt.)

Huszonötödikén megfázva ébredtem. Először arra gondoltam, csak nyitott szájjal lélegeztem és a kiszáradás miatt fáj a torkom, de nem. Tényleg nyitott szájjal lélegeztem egész éjjel, de azért, mert az orrom totálisan eldugult. Hála a jó égnek, hogy nem folyt annyira, mint átlagos náthánál, de azért elég rossz volt karácsonykor ez. Toltam a C-vitamint, ágyban olvasgattam, és délután aludtam is három órát.

Huszonhatodikán családi karácsony. Első körben Fater és én kimentünk Öcsémékhez. Anyám nem, mert neki az a mániája, hogy 25-én „kell” nálunk ebédelni Tesóméknak. Viszont a nagycsaládi karácsony mindig 26-án van. Tehát tesómék hozzánk 26-án akartak jönni, hogy majd tőlünk megyünk a nagycsaládira, viszont erre anyám bedurcásodott és közölte, hogy akkor ő nem. Ebből lett az, hogy aki akar, az megy Tesómékhoz, majd onnan tovább a  száztagúra. Fater és én akartunk.

Algopyrinnel és orrdugulás elleni orrsprayvel felszerelve indultunk. A kutya üdvözlően ugatott, a kaja kellemes volt, és – végre – tudtunk beszélgetni is pár órát. Alapvetően ha anyám bárhol jelen van, akkor ő beszél. Szerintem a végtelenségig tudna beszélni, esetleg két nap után elaludna, de addig nonstop nyomná. Most hála a jó istennek négy órán át társaloghattunk mi négyen. Időnként kimentünk a kutyát tutujgatni, aki kedvesen törleszkedett hozzánk.

Tesómékkal hármasban indultunk tovább a nagycsaládi karácsonyra. Én tulajdonképpen szeretek ott lenni, bár minden évben úgy alakul, hogy a sarokban állok és többnyire nem beszélgetek senkivel. Az összes unokatesónk ott van, akik közül majdnem mindenkinek van gyereke, akik közül a legidősebb is csak hatéves. Tehát folyamatos gyerekcsipogás van, a felnőttek pedig többnyire a gyerekeket követik nyomon, eközben nem is igen lehet pár mondatnál többet társalogni; és tartok tőle, hogy az a pár mondat is a gyerekek körül forogna, olyan értelemben, hogy „Neked hogyhogy nincs? Én el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük stb.”

A gyerek nélküli unokatesókkal vagy a jelen lévő nagybácsikkal szoktam váltani pár szót, de idén nem voltam valami beszédes, mert most ráadásul meg is voltam fázva, csak az Algo és az orrspray tartottak össze. Este fél nyolc felé már nagyon vackul voltam, szerencsére akkor már leléptünk.

Otthon azonnal lenyeltem egy Algopyrint és kb. három evőkanálnyi C-vitaminport, és ledőltem az ágymelegítővel befűtött ágyamba. Ezeknek köszönhetően reggelre annyival jobban lettem, hogy fel tudtam kelni – első nyitvatartási nap! – és ügyeket tudtam intézni, továbbra is karácsonyi hangulat nélkül…

Bár minden kívánságom ilyen gyorsan és flottul teljesülne! :-)

Nemrég nyivákoltam, hogy képtelenség Tom Hiddleston-filmeket beszerezni, már amelyikben sokat szerepel. Tegnapelőtt ezért kínomban felkúsztam arra az ingyenes filmletöltő oldalra, aminek a linkjét Barbi küldte meg nekem, de én mindeddig oda se bagóztam, mert csak végső kétségbeesésemben töltök le filmeket.

De most kellett. Elsőként a 2011-es Örvényre kerestem rá, aminek mint írtam, magyar címe is van, szerelmes film is, csak sehogy sem hozzáférhető. Hát az ingyenes filmletöltő oldalon ott volt!

Totálisan lehátaztam, de regisztráció nélkül simán le lehetett tölteni – az igaz, hogy csak másodszorra sikerült, mert elsőre 67 %-nál valamiért megállt a letöltés. Ezután még egyszer nekifutottam, de most erősen koncentrálva le sem vettem a szememet a monitorról. Ezzel a módszerrel tíz perc alatt lejött a film .rar fájlként. Kicsomagoltam, és pikkpakk ment .avi fájlként, magyar szinkronnal, mint az álom.

Teljesen odavoltam a boldogságtól. Azóta sem néztem még végig, csak bele-belenézegettem (természetesen Tom jeleneteit). Sajnos úgy érzem, hogy nem épp az évszázad filmje, viszont a két főszereplő első osztályú, az a fajta, aki egy rezdüléssel is regényeket tud elmesélni. Tipikusan az a film, amit csakis a színészek miatt érdemes megnézni. Majd írok róla bővebben, ha végignéztem. Egyelőre csak annyit tudnék, hogy Tom milyen jól és visszafogottan játszik, és milyen furcsa 1950-es évekbeli cumókban látni, a saját civil hajával.

E sikerélmény után vérszemet kaptam, és a port.hu-n rákerestem Tom további filmjeire, hogy mit szedhetnék még le :-)

… A szerzői jogvédőknek és a filmforgalmazóknak ismételten üzenem, hogy bármilyen filmet boldog örömmel megvennék legális DVD-n, amennyiben lennének szívesek kiadni, ami kell nekem :-P 

Szóval a port.hu-n kurkásztam, ahol a filmjei között egyszercsak ott volt a Coriolanus, amiről tudom jól, hogy színdarab, és a címszerepet játssza Londonban. Ezt olvastam már az első interjúban, ami elém került vagy egy hónapja a Metró újságban, amit a melóhelyen kajálás közben szoktam olvasni. Zabáltam a májas fornettit, hát egyszerre csak ott volt előttem Loki fotója, és civil interjú Hiddlestonnal, ebből tudom a Coriolanust is.

Tehát ott volt a Coriolanus, ráadásul rákattintható link képében, ami a Porton csak akkor van, ha hozzáférhető filmről vagy színdarabról van szó. Ejha, csak nem DVD-re tették és kereskednek vele? Mert akkor megveszem ész nélkül… Rákattintottam a linkre, és látom ám, hogy az Uránia vetíti, 2014. január végén.

A homlokomra csaptam. Én vadállat!! Hát persze, az Uránia szokta a londoni National Theatre előadásait vetíteni, hol élőben, hol felvételről… Ezt mindig látom a Pesti Estben, csak nem érdekelt. Eddig!

Mivel ekkor már este volt, boldogan lefeküdtem, és ma délelőtt a munkahelyen azonnal rávetődtem az Uránia honlapjára – rég tojok a nettilalomra, ahogy egyébként mindenki más is ;-) – és rögtön láttam a londoni előadásokat.

Az elmúlt csütörtökön például a Frankensteint közvetítették, ami önmagában nem nagy cucc, de Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller volt a két főszereplő. Erősen csikorgattam a fogamat. Na de most nem ez érdekelt, hanem a Coriolanus.

Már ki lehetett választani a 2014. januári előadásokat is. Volt egy csütörtöki élő adás, meg egy pénteki, felvételről. Némi habozás után a péntekit választottam. Már csak azért is, mert a csütörtökire már alig volt szabad hely.

Hihetetlen! soha nem hittem volna, hogy egy angol nyelvű, magyar feliratos Shakespeare-darabra, ami még több mint egy hónap múlva lesz, itt Budapesten egy mozi nagytermében majdnem minden jegy elkeljen, ráadásul inkább színházi, mint mozijegy-áron! Mégsem annyira kulturálatlan nép a magyar :-)

Kényelemből is a péntekire foglaltam a jegyet. Az már felvétel lesz, biztos szépen összevágják nekem. Meg mi van, ha szegény Tom megérzi a tévékamerákon keresztül az én ezer kilométerrel odébbi izgatott kisugárzásomat, és ettől rosszul lesz, vagy elfelejti a szövegét? Nem akarok én rosszat neki.

Különben a pénteki, felvételről sugárzott előadásra is több mint a jegyek fele elkelt. Most, december közepén. Csodálatos! Mikor felmerült bennem a Coriolanus megnézésének gondolata, kicsit féltem, hogy majd én meg a jegyszedő néni kettesben fogunk ücsörögni a teremben :-)

Szóval: két napon belül meglett az Örvény és a Coriolanus is. – OK, utóbbira még nem veszek mérget, addig Tom Hiddleston eltörheti a bokáját vagy valami. Egy színházi előadásban én már soha többé nem merek teljesen megbízni, amióta a Vámpírok Bálján az a tragédia történt, hogy a főszereplő félidőben lecserélődött. No de bízzunk abban, hogy ilyesmi nem történik.

Addig el kell olvasnom a Coriolanust. Amúgy is évek óta akartam, csak valahogy sosem jött össze, pedig jókat hallottam róla, és nem más fordította magyarra, mint Petőfi.

Most akkor nekifogok lottó ötösre vágyni, vagy más hasonló jókra, miután ez a két vágyott mű így az ölembe hullott secperc alatt :-)

Pár hete elfogyott a ricinusolajam, de lusta voltam újat venni. Különben is olyan macerás felkenni, hogy kicsit örültem is, amiért van ürügyem eltekinteni ettől az olajos, zuhanysapkában alvós, utána tízszer megmosós macerától. De ezen a héten már mégiscsak vennem kellett újat, így betértem az egyik patikába.

Mikor először használtam ricinust, fogalmam sem volt, hogy a beszerzése, legalábbis mennyiségileg, akadályokba ütközhet. Kértem egy „nem a legkisebb, hanem annál nagyobb” kiszerelést, a patikuscsaj megkérdezte, hogy „Hajra lesz?” Mondtam, hogy igen, mire adott egy 100 ml-s üveggel. Ezt elhasználtam még az ősszel, és mikor a második üveget akartam megvenni, akkor jöttek az akadályok.

A ricinusolajból, mivel erős hashajtó, elvileg csak 30 ml-t adhatnak ki egyszerre. Ami olyan kis hangyabokányi mennyiség, hogy gyakorlatilag minden hajpakolással új üveggel kellene vennem (már a galléromig ér a haj, kell neki egy mennyiség, hogy rendesen átitassa).

De mi az úristen haragjáért van ez a mennyiségi korlátozás?? Ha meg akarom mérgezni a főnökömet, nem elég a 30 ml, hogy összetojja magát? Vagy nem mehetek be tíz patikába, és vehetek összesen 300 ml-t? Mitől ez a hápogás, hogy „egyszerre csak 30 ml!”? Baromira nem értem… ráadásul a patikák nem is egységesek ezen a téren.

Az Astoriánál, ahol életemben először vettem, szó nélkül kiadták a 100 ml-t. Másodjára a Mammut gyógyszertárban vettem, ott kérdés nélkül kihoztak egy 150 ml-s üveget (ezért tartott ki ilyen sokáig). De mire a Mammutig eljutottam, végigjártam a fél várost, és a következőket tapasztaltam:

Az Astoriánál megint kiadnának nagyobb mennyiséget, de most éppen nincs annyi (ezt háromszor egymást után – ezután máshová mentem).

A Belvárosi patikában, mikor megkérdeztem, adnak-e 30 ml-nél több ricinust, olyan megütközve néztek rám, mintha fél kiló sztrichnint kértem volna, és közölték, hogy „nem, 30 ml a kiadható mennyiség”.

Ugyanez a Délinél lévő két gyógyszertárban.

A Mammut gyógyszertárban viszont könnyedén kiadtak 150 ml-t.

Hozzáteszem, hogy soha egy csepp ricinust nem ettem meg, és másnak sem adtam be, kizárólag a hajamra és a szempillámra tettem – ezt csak azért, hogy ha az említett gyógyszertárak vezetői netán olvasnák, és sikoltozni kezdenének a rettenetes visszaélés miatt :-)

A Mammutban vett mammutnyi mennyiség nemrég fogyott el, ezért valamelyik nap hazafelé menet beugrottam a Vígszínházzal szemben lévő patikába, ahol rutinosan rákezdtem a „van-e ricinus, de nem a legkisebb kiszerelésű” nótámra. Mire a hölgy: Csak kimérve tudja adni, mert 30 ml a kiadható mennyiség. Mennyit kérek, 50, 100, 150 ml-t?

Uhh – mondom – ezt így is lehet? Végül megmaradtam a száznál; a hölgy hátrament, kimérte, én pedig mindennel együtt 489.- Ft.-ért megint birtokában vagyok a kedves hajpakolásomnak.

Csak azt nem értem, tényleg minek ez a tangózás a mennyiség körül? Nem patkányméregről van szó, hanem teljesen egyszerű, olcsó bigyóról, amiből ha akarnám, a 30 ml-t is használhatnám rossz célokra, nekem azonban csak kozmetikailag kell. Miért kell úgy vadásznom egy rugalmasabb patikusra, mint megesett leánynak angyalcsinálóra a középkorban?

Lehet persze, ha nyíltabb lennék és mindig megmondanám, hogy hajra lesz, nem megenni, akkor mindenhol adnának 100 ml-t, de én annyira szégyellem magam, mikor kozmetikumért megyek gyógyszertárba, miközben az igazi beteg emberek inzulinért meg szívátültetés utáni kilökődésgátlókért állnak sorba, hogy ilyesmi sosem jön ki a számon, hacsak rá nem kérdeznek.

Szóval, aki hozzám hasonló célból szeretne ricinust, irány a Mammut, az Astoria vagy a Szent István körút, de majd még teszek pár kört a városban a következő üvegért, és beszámolok a frissebb tapasztalatokról.

Szerdai akciós mozinap a Sugárban, a Thor – Sötét világ, amit meg kellett néznünk Katival, mert 1. ő még nem látta, de szeretné, 2. én pedig láttam már, de úgy alakult az ízlésem, hogy muszáj volt megnéznem még egyszer.

Azért szerda, mert akkor olcsó, azért a Sugár, mert az közel van Katiékhoz, nekem meg mindegy, és azért délután 17.00, mert csak akkor vetítik. Kati fél ötig dolgozna, de elkéredzkedett negyedkor, én pedig 15.25-kor indultam el otthonról, hogy négyre odaérjek. Átveszem a lefoglalt jegyeket, aztán majd shoppingolok egy órácskát. Úgyis kell egy égszínkék Rimmel körömlakk (is).

A lefoglalt jegyek átvétele fontos tényező volt, mert egy kis teremben vetítik a filmet, tehát ha netán nem érnék oda időben, még a végén nem lesz helyünk, pedig már teljesen rákészültem, hogy megtekintjük végre egy értő női nézőtárssal, aki ugyan inkább Thorért van oda, én pedig Lokiért, de legalább nem veszünk össze rajtuk :-)

Fél négykor a metró bejárata le volt zárva. Nem jár a metró, pótlóbusz van helyette. (Már megint?!) De csak a Deák térig, onnan már jár az igazi metró.

Amilyen állat voltam, naivan felszálltam a metrópótlóra a Moszkva téren, ahelyett hogy felpattantam volna a Combinóra. Hozzászoktam a hétvégi pótlóbuszhoz, ami végigszalad a Tabánon, majd át Pestre és kész… Na, ez nem így volt, mert most minden kimaradt megállót útba kellett ejtenie. Szóval leszáguldott a Batthyány térig – eddig oké –, aztán át a Margit-hídon. Itt már érezhető volt a csúcsforgalom, kissé kezdtem ideges lenni, látva az autóáradatot… De sebaj, még háromnegyed négy sincs, isteni szerencse, hogy ennyivel korábban elindultam, ami pedig igazán nem jellemző rám… A busz szépen befordult a Honvéd utcába, és ott laaaassssssaaaaaan totyogott a 15-ös busz mögött, ami minden bokorban megállt. De nekünk ugyebár a Kossuth téren is meg kellett állnunk, így baktattunk mögötte. A Kossuth tértől a Deákig már konkrétan lépésben mentünk. Kicsit kezdtem befeszülni, mert azért az idő haladt… de sebaj, majd felpattanok a metróra, az pedig huss, ott van az Örsön tíz perc alatt!

Tíz percbe telt csupán az, hogy a Kossuthtól a Deákig elérjen a busz. Tízmillió autó volt az úton. Komolyan idegeskedtem. Na végre aztán megállt a Deák téren, be is mondta a sofőr, hogy innentől jár a metró.

Én kipattantam a buszból, és szó szerint futottam az aluljáró felé. Futottam lefelé a mozgólépcsőn is, aztán mikor megérkeztem a peronra, majd’ megállt a szívem, mivel úgy ötezer ember ácsorgott ott. Egyértelmű volt, hogy minimum tíz perce nem jött metró, ami csúcsforgalomban igenis hosszú idő.

És főleg annak, akinek fél ötre az Örsön kell lennie, mozijegyet átvenni!... Átsuhant az agyamon, hogy talán ha elfutok az Astoriáig, addigra már a metró elviszi ezt a tömeget, és én egy megállóval előrébb vagyok. De az új csizmámban mégsem akartam sokat rohangálni, ezért megkérdeztem az ott szobrozó BKV-st, hogy mégis, fog-e jönni a metró, és mikor? Válasz: gázolás volt, de most majd fog jönni, csak nem tudni, mikor, mert ez a számítógépes vezérlés elég érdekesen indítja a szerelvényeket. OK, de hát ha egyszer mégsincs metró, és itt áll ez a tízezer ember, akkor miért nem jár a pótlóbusz egészen végig? Hát, ő azt nem tudja…

Agyvérzés kerülgetett. Semmiféle közlekedési alternatívát nem tudtam, amivel fél ötre a Deáktól az Örsre eljuthatnék. Komolyan ezért fizetek több mint százezer forintot az éves BKV-bérletemért?! Közben 16.05 lett. Az embereket már nem engedték le a mozgólépcsőn, mert a peron megtelt. És akkor egyszer, végre, nagy nehezen meghallottam, hogy jön egy metró, a mi irányunkból! (Mert az ellenkező irányba vidáman nyargaltak a metrók, miközben mi ott vártunk).

Tudtam, hogy az elsőre nem fogok felférni, de sebaj – gondoltam – nyilván most majd percenként lövik ki a metrókat, kettőt sem pislogok, már itt is a következő. Majd azzal elmegyek. Lószart, mama… Szép kényelmesen, mintha vasárnap délután lenne, jó sok perc múlva betotyogott a következő metró, de én még arra sem fértem fel, viszont ekkor elbaktattam a peron elejére – annyi hely már volt –, hogy érkezéskor kilőhessek és esetleg még sprintelve eljutok a Sugár moziig…

Akkor nagy nehezen megérkezett végre a harmadik metró, erre felfértem, de már tömve volt. Azért két BKV-s biztonsági ember felszállt még az első ajtóhoz, csak hogy még többen legyünk, mert csinálni nem csináltak semmit, csak vigyorogva nézték, ahogy a kétségbeesett emberek tülekednek. Nyilván az én mozijegyem apróság volt ahhoz képest, hogy valaki esetleg a távolsági buszát vagy a vonatját késte le ugyanakkor.

A metró olyan lassan ment, mint vidéki nénike a templomba, ráadásul kényelmesen állt minden megállóban hosszú percekig, aztán a végén az Örs előtt a nyílt pályán is megállt még percekre pihenni.

Felmerült bennem, hogy valaki meg akarja akadályozni, hogy a Thort megnézzük, talán egy másik megszállott rajongó; és ez az illető lepénzelte a BKV-t, hogy a metróm lehetőleg ne érjen el időben az Örsre. Komolyan, ha ezt előre tudom, isten bizony nekivágok biciklivel.

No de aztán mégiscsak megérkeztünk, én kipattantam a kocsiból és mint a nyúl, repesztettem a Sugár felé, ott fel a mozgólépcsőkön – amik pont az épület másik végén vannak, mint a mozi – aztán futás a mozipénztárhoz. Már percekkel elmúlt fél, de a pénztáros srác még kiadta a lefoglalt jegyeinket. Fú, nagyon megkönnyebbültem! ….

Ezek után elmentem pisilni, nézelődtem a boltokban, aztán odaálltam a mozi elé, de Kati még nem volt sehol. Ha negyed ötkor elindult, akkor már úgy ért a Deákra, hogy jártak a metrók, akkor meg miért nincs még itt?

16.55-kor rácsörögtem, hogy hol van? Hát – felelte – amikor a Deákra ért, még nem engedték le az embereket a peronra, és így ő most még csak az Astoriánál tart.

Nyugalmat erőltettem magamra és mondtam, hogy sebaj, addig még ideér, mert úgyis rengeteg reklám megy még a film előtt. Ezek után vártam. Kiszámítottam, hogy kábé mikorra érhet az Örsre Kati metrója, és ő mennyi idő alatt teszi meg a távot a metró és a Sugár mozi között, beleszámítva a mozgólépcsőt vagy liftet is. És baromi hálás voltam, amiért már a Sugár is kezd elkurvulni és ugyanúgy 10+ perc reklámot nyomatnak, mint az összes többi multiplex…

Kati 17.16-kor érkezett meg (a hagyományos lépcsőn gyalog fel, futva). – A filmet egy kis stúdióteremben játszották, ami már le volt zárva kordonnal, a kordont félrelöktük, feltéptünk egy ajtót, ami azonban a gépház volt, becsuktuk, kizárásos alapon feltéptünk egy másik ajtót. Itt Anthony Hopkins magyarázta, hogy a sötét elfek mit csináltak annak idején az asgardiakkal. Hurrá, ez a moziterem! És még csak két perc telt el a filmből! Mivel bal hátul ültünk, és jobb elöl volt a bejárat, át kellett másznunk egy sor emberen – bocsibocsi – aztán végre letoccsantunk a sötétben a helyünkre, kabátokat félreraktuk, én gyorsan Kati fülébe magyaráztam az az egy mondatnyit, amiről lemaradtunk, és még csak ekkor jött a főcím. Hála az égnek a sok reklámért, soha többé nem fogom szidni ezt a gyakorlatot!

… A főcím után rögtön jött az én gyönyörű Lokim, a zöld szemeivel, és szócsatába bonyolódott Hopkinsszal, a papájával. Teljesen elolvadtam a jelenettől, mert mindkettőt imádom, főleg mégis Lokit és azt az imádnivaló pimaszságot, amivel a királlyal dumált.

… Érdemes megfigyelni, hogy a szimpátiám irányának és mértékének változásával a sovány, sápadt gazember, akit első, Bosszúállók-beli megpillantásakor legszívesebben jól pofon vágtam volna, hogyan alakul át vonzó, karcsú fiatalemberré, akit nemhogy nem pofoznék fel, hanem ellenkezőleg :-)

Ennek ellenére a film első tíz percében mi azért még leginkább a közlekedésen füstölögtünk, Kati a fülén szedte a levegőt, én pedig a fogaimat csikorgattam, de úgy, hogy az első sorba is elhallatszott.

De aztán a film kárpótolt. Ugyan mi csillapíthatná le jobban a dühöngést, mint Thor, amint félmeztelenül fürdik? (Mert deréktól lefelé biztos tiszta maradt. De hát ez nem felnőttfilm.) És az én Lokim, akinek minden jelenete egyszerűen csodás, a kedvencem mégis az, amikor totál szétesve, kibomlott hajjal, mezítláb ül a cellában a falnál. Amikor pedig a két testvér együtt volt jelen a vásznon, akkor a nézőtéren mindketten szabályosan doromboltunk :-)

És hát a legutolsó jelenet, ami egyszerűen zsírkaraj. Mikor a király átváltozik, és kiderül, hogy igazából végig a halottnak hitt Loki volt az. Most már csak arra lennék kíváncsi, vajon mi történt a kircsivel? … Hmm… valószínűleg semmi kellemes. (Ha valaki olvassa ezt, aki még nem látta a filmet és szeretné, akkor elnézést a spoilerekért :-)

A mozi után végre leeresztettünk, pisiltünk és beültünk az Árkád kajás részébe vacsizni és dumálni még egy órácskát. Kidumáltuk a családi dolgokat, valamint a Thort. Össznépi rököny, mikor szembesültünk vele, hogy ’83-as, illetve ’81-es születésű a két szépfiú. Na de hát ez csak akkor akadály, ha kinézetre is fiatalabbak nálunk, ez pedig egyelőre nem áll fenn ;-) Sőt amelyik nős a kettő közül, annak a felesége 7 évvel idősebb. Engem úgysem ő érdekel, hanem a másik, aki momentán szabad. Hol az útlevelem, repülök Londonba… :-)

Ami nem is nagy kunszt, mert ahogy a nap tapasztalatai megtanítottak rá, Londonba, de akár még Asgardba is simán könnyebb eljutni, mint a Moszkva tértől az Örsig BKV-val…

Ma nagyon tökös voltam :-)

Reggel arra ébredtem, hogy lemerült a telefonom, holott alig három napja töltöttem fel. Úgy lemerült, hogy már ki is kapcsolt. Igazán alig használom a telefont, napi 1-2 sms az átlagom, beszélni meg perceket szoktam vele, marha ritkán. Még csak egyéves ez a görény, de már háromnaponta kell tölteni az aksit!

Mostanra annyira elegem volt ebből a gyakorlatból, hogy úgy döntöttem, veszek egy új aksit, előbb-utóbb úgyis végleg bedöglik ez a tetves. A használati utasításból kinéztem, hogy milyen fajta kell, és bementem a plázába.

Az egyik telefonboltban szimpatikusvolt az eladó, viszont hárman álltak előttem, és ehhez nem volt idegem. A másik helyen nem volt senki, és egy aranyos srác volt az eladó. Kértem aksit, és adott egy új, gyári Nokia töltőt, ötezer forintért.

Hazamentem, kivettem a régi akkumulátort és betettem az újat. Be akartam kapcsolni a telefont, de semmi. Hm, a srác ugyan azt mondta, hogy háromnegyedig van töltve, hagyjam lemerülni és utána 12 órán át töltsem, de biztos mégsincs háromnegyedig töltve. Nosza, tegyük a töltőre.

rátettem a töltőre, vártam tíz percet, majd megpróbáltam bekapcsolni. Továbbra sem reagált, de a töltés jele legalább megjelent rajta. De ezzel még nem megyek sokra… További tíz perc után sem akart bekapcsolni a telefon, mire visszacseréltem a régi aksit és mentem még egy kört – ugyanis a vásárlásokat intézem még mindig, több hullámban.

Mikor a második kör bevásárlásról hazatértem, megint beraktam az új aksit a telefonba, és megint megpróbáltam bekapcsolni. Semmi. Töltőre tettem, vártam, nyomtam a bekapcsoló gombot, semmi. Vártam még, hátha csak lassan tér magához, ki tudja, meddig állt a fiókban…. de a telefont semmi módon nem lehetett bekapcsolni. Párszor kivettem meg visszatettem az akkut, hátha az érintkezéssel van baja, de a régi aksival érdekes módon rögtön mindig életre kelt.

Utálok boltokban reklamálni, és nem is szoktam, igaz, ügyelek rá, hogy lehetőleg ne is kelljen. Marhára ideges vagyok, ha bármiféle emberrel beszélnem kell kellemetlen ügyekben. Most is, ha ez az aksi mondjuk ezer forintba került, talán azt mondom, hogy tanulópénz, és annyiban hagyom…. De ötezer forintot, a fene enné meg, mégsem hagyhatok veszni!

Szokásos nyúl viselkedésemmel ellentétben most jól felhúztam magam, felvettem a harci pofámat, de előre tartottam tőle, hogy a gyerek majd letagadja, hogy ott voltam, vagy hogy ez az az aksi, amit ő adott, és bizonyítsam be, vagy nem akarja visszaadni a pénzt stb., szóval rám jött a „baszd meg a kalapácsodat!”-hozzáállás :-) Már fogalmaztam magamban a fogyasztóvédelemnek írandó panaszlevelet, annyira biztos voltam benne, hogy le leszek pattintva.

A boltba érve mégis inkább normális hangot ütöttem meg, egyrészt mert nem volt ott senki – ezt szeretem –, másrészt az eladó srác éppen kajált, és mikor elővezettem a problémámat, még nálam is megszeppentebbnek tűnt. Mondtam, hogy nem működik a teló az új aksival, nincs-e valami gomb, amit nem nyomtam meg, vagy nem rosszul tettem-e be az akkumulátort (habár annyira hülye mégsem lehetek, hogy a használati útmutatóból kipuskázva is elrontsak egy akkumulátor-behelyezést).

Szerencsére a srácnak sem működött. Beraktuk a régit – azt magammal vittem bizonyításnak –, azzal pöpec volt. A srác elővett egy másik vadiúj gyári aksit, hogy talán az előző volt rossz. Berakta, töltőre tette, de ezzel még a töltést sem jelezte ki. Szerencsétlen teljesen meg volt lőve, mert ilyent még nem látott (én sem. És most mi lesz a telefonommal?)

De a lényeg, hogy mikor látszott, hogy nem lesz semmi, akkor pedzettem, hogy talán cseréljük vissza a pénzt az aksira, mire a srác telefonált a főnökének, és tőle is ezt az ötletet kapta – ha más megoldás nincs –, úgyhogy odaadtam a blokkot, ő pedig visszaadta az ötezer forintot, én pedig köszöntem és eljöttem.

Ez csak azért egy kisebbfajta mérföldkő nekem, mert annyira hozzá vagyok szokva, hogy átvernek, és annyira nem szoktam kiállni az igazamért, hogy az ilyen, hogy visszamegyek a boltba, reklamálok, és mikor nem működik a cucc, visszakérem – és visszakapom!!! – a pénzt, nálam egy páratlan eset. Persze ez nem feltétlenül jó…. Mindenesetre jó érzéssel jöttem el, mert nem vesztettem pénzt, van egy még épp hogy működő aksim (a régi…), és mert egy határozott, jogérvényesítő embernek éreztem magam egy ideig :-)

… Persze most továbbra sincs új aksim, a régi egyre szarabb, és fogalmam sincs, honnan szerezzek újat, mert mi van, ha a következő boltban nem veszik vissza a rosszat. Vagy talán ott a helyszínen próbáljam ki? Na mindegy, ez a jövő zenéje, most egyelőre örülök a határozottságomnak :-)

Fejlemény: annyira kell új akkumulátor, és annyira ráálltam, hogy mindenképpen szerzek még karácsony előtt, hogy másnap elmentem egy másik boltba, ott vettem egy új aksit, amit azonban ott a helyszínen betetettem a telefonba és kipróbáltuk, de azért rákérdeztem a garanciára is, ami van, és fél év. Most tehát van új aksim! Végre nem kell majd háromnaponta tölteni, miközben alig használom! J Illetve, remélem, hogy az új aksi ezt jelenti…

Azt gondoltam, egyedül csak nekem lehet ilyen perverz és egyedi ízlésem, hogy a Thor 2.-re Thor-rajongóként megyek be, de Loki-rajongóként jövök ki. Erre ahogy végigolvasgattam a vonatkozó fórumokat, sőt cikkeket, kiderült, hogy tízből tíz írás Lokit tartotta jobb karakternek és Tom Hiddlestont jobb színésznek (ez a kettő egyébként kétségtelen), sőt még a Thor-képregényrajongó keménymag szimpátiája is jóformán fele-fele arányban megoszlik a két karakter között..

Kicsit megkönnyebbültem, hogy nemcsak én látom így ezt a dolgot, ugyanakkor elszégyelltem magam, amiért azt képzeltem, hogy nekem valami csodálatos, egyedi látásmódom van, hogy ilyen ügyesen felismerem a sárban a gyémántot :-)

A lényeg a lényeg, kezdtem érezni a jelekből, hogy valószínűleg Tom Hiddleston a következő kedvenc színészem. Ilyenkor az jön, hogy listát írok a beszerezhető filmjeiről és indulok a MediaMarktba.

Ezen a ponton már el is akadtam, mert a fiúnak viszonylag kevés filmje van, ami DVD-n kapható, sőt van, amit nem is lehet megszerezni Magyarországon. Ez persze nem baj, nyáron már tapasztaltam, hogy bármit bárhonnan megszerezhetek, ha felkeresem azt a derék boltot, amely az Amazonról rendel nekem. De Hiddleston-filmeket mostakarok! A Thort és a Bosszúállókat leszámítva mindössze egyetlen film van itthon, amiben azonnal megtekinthettem úgy is, hogy nem Loki, és ez az Éjfélkor Párizsban.

Lekornyadtam már a gondolatra is. Szégyellem bevallani, de az utóbbi évek Woody Allen-filmjeit igen nehezen bírom :-( A többségükön bealszom, mert unalmas értelmiségiek fárasztó nyavalygása az egész. Az Éjfélkor Párizsbant most mégis végignéztem – beletekerve – Hiddleston miatt, aki F. Scott Fitzgeraldot játszotta benne, és jó is volt őt látni, azonban nettó öt percet szerepelt összesen. Még jó, hogy nem direkt ezért, most vettem meg a filmet, hanem apámnak tavaly karácsonyra.

Mivel erősen vizuális alkat vagyok, főleg ha pasikról van szó, nem semmi élmény volt a fekete, hosszú hajú, gonosz mosolygású, látványos ruhákat viselő, ravasz Loki után ebben a filmben látni a fickót: szürke öltöny, nyakkendő, lenyalt haj (fúúj! szerintem az 1920-as években egyetlen pasi sem nézhetett ki jól!), cigi, karikagyűrű; és a saját vörösesbarna, hullámos haja. Ez amúgy borzasztóan tetszik, nagy újdonság számomra, mert ő az első pasi – mind az életben, mind filmen – akire jólesik ránézni, és egyben vörös(es) hajú. – Most a Weasley-ket ne számítsuk ide :-)

Tehát ez az öt perc jólesett, de kissé kevés. Ezenkívül a leginkább megszerezhető filmje a Hadak útján, azt azonban csak végszükségben fogom megvenni (bár lehet, hogy majd eljön ez a pillanat is). Ebben ugyanis Tom csak úgy húsz percet szerepel, aztán meghal. Valamint nem vagyok hajlandó szomorú lovas filmet nézni!! Főleg olyant, amit Spielberg rendezett, aki sajnos szintén lefelé tendál számomra, vagyis egy giccsgyáros lett, szívből sajnálom, de nekem már az E. T. is túl nyálas volt, én a Cápát vagy a Párbajt tekintem ideális Spielberg-filmnek. Erre megcsinálta ezt a „Lassie hazatér, csak lóval” témájú Hadak útjánt, John Williams állandó jellegű tettestársával, aki meg könnyfacsaró zenéket ír hozzá. Na nem!

Én már kibőgtem a tüdőmet a Marley és én filmen, a Hacsi filmen, a Marley & én könyvön, a Kutyák a rendelőmben és az Enzo c. könyveken, sőt még a Szabadítsátok ki Willyt c. filmen is bőgtem, mert nem hittem, hogy egy nagy batár bojlertestű bálna képes lenne megríkatni, de képes volt. Ezek után képzelem, Spielberg és Williams mit hozott össze egy lóval, akiknek amúgy is olyan nagy barna kidudorodó szomorú szemük van. Nem nézek bánatos állatos filmet, amíg annyira ki nem leszek éhezve Hiddlestonra, hogy mégiscsak muszáj lesz…

Ezenkívül lesz még valami vámpíros filmje – teljesen ideális! – de csak jövőre, ki tudja mikor; meg van az Örvény, aminek magyar címe is van, szerelmes film is (ahh!), csak épp sem DVD-n nem kapható, sem semelyik tévécsatorna nem játssza. Hát akkor hogy?

Szerencsére Kati is és Barbi is ajánlottak több ingyenes filmletöltő oldalt, majd rávetődöm ezekre. Eddig lusta voltam, vagy reméltem, hogy talán a békés út (= legális DVD) is járható.

Valami olyan Tom-film kellene, mint az Állomásfőnök, amiben egy abszolút főszereplő van, és az szinte minden jelenetben ott van, legfeljebb két mondatot pofáznak egymással rajta kívül a többiek, és nem tudsz úgy beletekerni abba a filmbe, hogy ne legyen ott a főszereplő. Hát ez egyelőre vágyálom. Persze az is baj, hogy Hiddleston sokat játszik inkább színházban, ami nagyon derék, de én jobb szeretem, ha a kedvenc színészeim inkább filmekben játszanak, mert azt beszerezhetem és bármikor megnézhetem, míg egy színdarabot pár évig játszanak, aztán volt, nincs. Főleg akkor idegesítő ez a tendencia, ha külföldiről van szó, mert attól nekem itt Budapesten nem lesz jobb, hogy Tom Hiddleston Londonban játszik valamelyik színházban (legfeljebb az, hogy örülök, amiért nem a Hangyák a gatyában 2.-ben játszik).

Szívem szerint odamennék, és a fülénél fogva szelíden lehúznám a színpadról és áthúznám a kamerák elé :-D

Ja igen: a vöröses haján kívül még abban is újdonság, hogy ő az első kedvencem, aki négy évvel fiatalabb nálam!

Természetesen rengeteg nálam fiatalabb színészt nagyon bírok (az első, aki eszembe jut, a 20 éves Szamosi Donáth az Equusból); vagy Drogo a Trónok harcából, meg egyáltalán bárki, aki 1977 után született. De olyan személyes, szívbéli kedvenc, aki színészként is, pasiként is erősen bejövős, az eddig csak egyetlen volt, egy másik Tom (ez valami járvány), Tom Hardy, ő viszont normális ember módjára szintén 1977-es, csak épp szeptemberi. Tehát ez jóformán nem is korkülönbség. Alig néhány hét… rajtam még meg sem száradt a magzatvíz, mikor ő megszületett, tehát egyszerűen nem is tekintem „nálam fiatalabb kedvenc”-nek :-)

[Hogy elkalandozzak, Hardyt a generációnk egyik legjobb színészének nevezik – én az „egyik” szót talán el is hagynám – és ahogy a decemberi VOX-ban olvastam, négy vagy öt filmje is lesz jövőre. Hurrá!! :-) Viszont ez esetben a négy évvel fiatalabb Tom Hiddleston már egy másik generáció kell hogy legyen. Talán színészek és filmek tekintetében a „generáció” szó csak két-három évet jelent. Mert DiCaprióra is mondanak ilyesmit, aki viszont ’74-es, tehát szintén nem a mi generációnk, a ’77-eseké. Világos!]

Szóval három évvel és nyolc hónappal fiatalabb nálam, és mégis bejön mint pasi. Ezt még szoknom kell, hogy most már a nálam szignifikánsan fiatalabbak is felnőtt férfiak, és a „nálam x évvel fiatalabb” az azt jelenti, hogy harminchárom éves, ami már egyáltalán nem kölyök kategória.

Csak azért megyek el személyes irányba, mert mivel nemigen férek hozzá filmekhez, amikben Hiddleston játszik, ezért a neten kerestem vele pár interjút, hogy legalább nézegethessem. Így most a színészi kvalitásairól (Lokit leszámítva) nem tudok bővebben nyilatkozni. Az interjúkban viszont nagyon kedves, közvetlen, okos, aranyos srác benyomását keltette, végtelenül rokonszenves volt. Az első interjúban, amit találtam, afféle Kész átverés módján mindenféle beugratós, rázós kérdéssel ugratták, ő meg csak aranyosan nézett, kicsit értetlenül, hogy mi van most, de nem csapott oda és nem küldte el az édesanyjukba a riportereket, majd a végén mind együtt röhögtek. (Lehet persze, hogy utána ordítozás volt, vagy gyíkká változtatta őket, ki tudja, mi ragadt rá Lokiból :-)

Aztán egy tévéinterjúban bejátszottak egy részletet valami Unicefes jótékonysági felvételből, ahol Afrikában kicsi fekete gyerekekkel foglalkozott, tutujgatta és a karjába vette őket. Fiú létére. Ez nagyon tetszett – nagyon el tudok lágyulni, ha egy pasas gyengéden bánik kiskutyával vagy kisgyerekkel. Persze lehet, hogy naiv vagyok, és csak megrendezett felvétel, meg imázsépítés, de ő – még? – nem olyan világsztár, hogy a jótékonysággal villogjon; hanem még ’kicsi’, amitől sanszosabb, hogy őszinte.

Aztán volt még egy interjú, ahol az Örvényről beszélt, ami ugye szerelmes film. – Hogy miért nem lehet hozzáférni és megnézni! – Ehhez az interjúhoz egy kommentelő csak ennyit fűzött: „Voice-porn!”

Igaza van :-) Olyan szép, lágy, mély hangja volt, és olyan tisztán beszélt, hogy egy csomó szót még az én angoltudásommal is megértettem belőle, a hangja pedig kifejezetten elandalított.

Hihetetlen, hogy ezeket írom, mivel mégiscsak Lokiként láttam a legtöbbször, aki se nem megbízható, se nem aranyos, a magyar szinkronhangja pedig kifejezetten kamaszos, ami jól illik a karakterhez, de tök más, mint valójában.

… Ezek után holnap megyünk Katival (Thor-rajongó – most még) megnézni a Thor 2.-t, szerdai akciós napon. De furcsa lesz!

* aki pedig a címben szereplő idézetet netán nem ismerte fel, az nem látta elégszer a Bosszúállók emlékezetes, sírva röhögős jelenetét :-D

Ezen a héten szabin vagyok. Miután végül is nem mentünk Erdélybe, megmaradt tíz napom, amit mind kiírtam, de csak a felét veszem ki fizikailag, most. A másik felét eltartalékolom jövőre, és majd lecsúsztatom, amikor szükséges.

Istenem, fantasztikus 5.30 helyett 8.30-kor kelni – pontosabban: ébredni, mert a felkelés mindig félórával későbbre esik, mivel addig még olvasgatok az ágyban :-) Nyugodtan reggelizhetek másfél órán keresztül, mert sehonnan nem fogok elkésni. Ez a második napja a szabadságnak, és eddig még anyám sem zavart be a reggeleimbe: hétfőn ugyanis 10.30-kor kelt, addigra én azért már végeztem, ma pedig 9.00-kor már el is húzta a csíkot valamerre, és egészen kora délutánig nem tért haza.

Eredetileg a karácsonyi bevásárlások miatt szoktam néhány napot kivenni így december elején, mert már november közepén is képtelenség hétvégén és délután vásárolni, akkora a tömeg. Ezt úgy értem, hogy akkor még egyáltalán nem ajándékot akartam venni, csak simán tusfürdőt meg kenyeret, de már akkor is pankrációzni kellett a boltokban. Decemberben pedig pláne csakis hétköznap 14.00 óra előtt lehetséges nyugodtan bemenni egy üzletbe, körülnézni és vásárolni, anélkül hogy 519 embert kellene kerülgetni és 45 percet sorbaállni a pénztárnál.

Szóval, eredetileg vásárlás miatt veszem ki ezeket a napokat, de most ebben az évben nem lesz valami nagy karácsony, annyira kevés a pénz és ami van, az is inkább másra kell, tehát inkább nem költünk felesleges baromságokra, hanem csak jelképes ajikat veszünk, illetve kápét adunk (annak, aki azt kérte). És nekem már úgyis annyira kevés megajándékozni való ismerősöm van, hogy igazán nem kellett volna öt teljes napot kivenni ezen kevés ember ajándékvásárlására. Ezért most ez a szabi nekem leginkább a szusszanásról szól :-) Késői kelés, esténként szunyateák és alkoholmentes sör, ráérős szörfölgetés a neten.

Ma délelőtt például, míg egyedül voltam otthon, gyümölcssalátát készítettem és a díványon heverészve ettem meg, miközben beraktam a Tenkes kapitánya DVD-t. Apámnak vettem, de ő egyelőre még ki sem bontotta, tehát majd én. Imádom ezt a filmet, és a főcímzenéjétől extázisba szoktam esni! :-) Olyan rövid epizódokból áll, hogy reggelizés, illetve most kora este vacsorázás közben már több mint a felét ledaráltam. Mostanában miért nem lehet ennyire jó filmsorozatokat készíteni? (Magyarországon.)

Tegnap megírtam és feladtam a karácsonyi lapokat – ezekből sincs már sok – aztán vásárolgattam egy-két ajándéknak való apróságot a DM-ben (5.000.- Ft). Délután Kati barátnőmmel találkoztunk, és két és fél órát beszélgettünk a palacsintázóban. Azon vettem észre magam, hogy nem vagyok annyira élénk és eleven, mint a korábbi találkozásunkkor, amikor egymás szájából téptük ki a szót. Csak otthon jöttem rá, hogy biztos mert mostanában jóval kevesebb kávét iszom és azt is minél korábban befejezem. Ez jót tesz a szívemnek és az alvásomnak, viszont lehet, hogy a szellemem kevésbé sziporkázó.

Ma egészen kora délutánig itthon voltam, Tenkes kapitányát nézve és olvasgatva. A 64-es betegnapló kivégezve, a Megtorlást darálom most, hogy kölcsönadhassam sógornőmnek karácsonyi olvasásra. Terveket készítettem, hogy kinek mit kell / lehet még venni. Apám szinte „kész van”, anyámnak még csak apróságot vettem, Évi néninek már csak egy könyv hiányzik – a metrón ülve jöttem rá, mi lenne az ideális –, Tesómék pedig borítékot kértek, amihez nem kell túl sok gondolkodás. Kísérő apróságot kellett még hozzávenni, de a délután folyamán ez is meglett.

Ja és még Barbinak is kellene ajándék, de ő sem „nagy ügy” olyan szempontból, hogy sokat nem kell agyalnom rajta. Sajnos nyilván cigi is lesz benne. Végül is úgyis megvenné magának, és akkor már inkább ajándékba adok neki egy dobozzal…

A borítékot különben ésszerű ajándéknak tartom. Most, ha valaki spórol valami drágább dologra, akkor miért ne kérhetne (és kaphatna, ugye) kápét, mi a fenéért kellene x összegért tusfürdőt és bonbont venni az illetőnek, csak mert „a pénz nem ajándék”? Egyetlen gond van vele – az ajándékozó szempontjából – hogy egy több ezer forintos ruhát vagy filmet esetleg megszerezhetek sokkal olcsóbban (teszem azt leesett egy teherseprűről vagy száz forintért vettem, mert az előző tulaj full legatyásodott), de a pénzt nem lehet ilyen trükkökkel felhabosítani, az bizony annyi, amennyi a borítékban van :-)

A saját listámat is megírtam. Idén csupa apróság szerepel rajta. Ami nagyobb horderejű lenne (mint a csizma), azt úgyis megveszem magamnak előbb-utóbb, most mit terheljem a családomat olyasmivel, hogy „vízhatlan csizma” vagy „most megjelent thriller”? Ezeket megveszem, az apróságokat pedig listára tettem, így én is kapok ajándékot, ők is tudnak mit venni, és mindenki örül.

Talán gyerekes dolog kívánságlistát írni, pedig én pont hogy gyerekkoromban nem tettem ilyent, csak az utóbbi években. De muszáj volt! mert korábban szinte sosem azt kaptam, amit kértem… Mindig elmagyaráztam a szüleimnek, hogy ez kéne vagy az kéne, erre kaptam valami egészen mást, például olyan könyveket, amiket tíz éve alatt egyetlenegyszer sem nyitottam ki, miközben amit igazán szerettem volna – pl.: Remény rabjai – azt én vettem meg magamnak, hogy szentestén biztosan olvashassam. (Azt mondjuk kár volt, mivel a kötetből pont a Légzőgyakorlatba olvastam bele, és rémületemben éjjel háromig nem mertem elaludni azon a karácsonyon.)

Szóval, egy idő óta szépen összefoglalom, hogy mire vágyom, azt leadom a családnak és ők abból szemezgetnek. Még így is van, hogy nem értenek a szép szóból :-) Pl. a Fekete hattyút hiába kértem többször egymás után, soha nem vették meg nekem, így valamelyik születésnapra egyedül ezt kértem. Akkor nagy nehezen elmentek egy MediaMarktba és megvették végre a 999.- Ft-os DVD-t – hogy addig miért nem lehetett? … Pedig ez igazi ajándék volt, azóta már vagy ötször megnéztem, kívülről fújom.

Idén tényleg nincs különösebb vágyam, egy krimit a biztonság kedvéért már meg is vettem, hogy legyen olvasnivalóm. Csizmám már van, mi más kellene még?

Hosszú vívódás után megvettem a téli csizmát. Múlt hét szerdán történt, tovább már nem lehetett halogatni, mert esőt meg havazást jósoltak, nekem pedig szó szerint nem volt mit felvennem, ami vízálló, meleg és munkahelyre is hordható, lévén az egyetlen jó vízálló csukám a (szürke-világoszöld színű) túracipőm, ami félcipő.

Öcsém javasolta, hogy nézzem meg a Josef Seibel márkaboltot a Teréz körúton, mert ott a cipő még olyan, amilyennek lennie kell, garancia is van rá, és a fő döbbenet: van direkt vízálló téli patkójuk. Én utánanéztem a neten a Josef Seibelnek, és már akkor aggódni kezdtem, mikor láttam, hogy a honlapjukon lévő katalógusban nem szerepelnek árak.

Ha valahol nem írnak árat, az csak azt az egyet jelentheti, hogy kurva drága. De én ekkor már eljutottam arra a pontra, hogy „az isten rohassza meg az eget, hogy nem lehet egy valamirevaló téli csizmát kapni, és minden munkanapomat az idokep.hu aggodalmas reggeli böngészése határozza meg”! Más cipőboltot nem is ismerek hirtelen, amit ismerős ajánl. Az árról pedig annyit, hogy ha cigiznék, annyit költenék a cigire, hogy abból a pénzből kb. kéthavonta tudnék venni egy-egy jobb csizmát.

Szóval szerdán elmentem a Josef Seibelbe, és rögtön megláttam azt a csizmát, amit kinéztem magamnak a honlapról. Fekete, cipzáras (a fűzős bakancsokat utálom, és a nyelvük mindig elcsúszik); munkába is hordható, de még akár színházba is, nadrághoz. És ami a fő, a Top Dry Tex matrica ott csüngött rajta. Nem is tépelődtem sokat, hanem kértem az eladót, hogy hozzon belőle 38-ast nekem.

Ezekben az előkelő ruhaboltokban nagyon jó érzés, hogy a vacak ruházatom ellenére sem néznek ki, hanem udvariasak és segítőkészek, mert feltételezik, ha már egyszer ott vagyok, nyilván meg tudom fizetni azt a patkót. Az MBT-imet is így vettem, és kellemes élmény volt. Mindazonáltal sokkal jobban szeretem az önkiszolgáló boltokat. Továbbá ez a bolt, amennyire körülnéztem benne, tele volt egyszerűen álomszép cipőkkel, amikről sütött, hogy kényelmesek, puhák, és akár két napot is gyalogolhatok bennük megállás nélkül úgy, hogy meg sem érzem. Ha milliomos leszek, csak ilyen helyeken veszek cipőt!

Felpróbáltam a csizmát, nagyon kellemes volt, csak az eddig rajtam lévő – szakadt … - bakancshoz képest kicsit szűknek éreztem. A bakancs ugyanis jó lötyögős, sízoknival is belebújhat az ember. De a hölgy megnyugtatott, hogy ez a legszélesebb modell, amellett bőr, és viselés során tágulni fog jó fél centit. Továbbá 100 %-ig vízálló, nem fog beázni. Ezek után megvettem a csizmát.

Egyrészt borzasztó boldog voltam, másrészt viszont úgy éreztem magam, mint aki embert ölt. Harmincezer forintot adtam ki egyetlen pár csizmáért, miközben emberek és kutyák éheznek az országban! … De végül győzött az öröm. Gyerekkorom óta nem volt olyan csizmám, ami meleg és kényelmes, és nem ázik be (mint ezt már többször írtam), és istenem, ha most végre megint egy ilyenem lenne, de boldog lennék…

A csizmát élesben csak szombaton vettem fel, mivel az: 1. munkanap, 2. hetedike, ami a szerencseszámom, 3. Editke szabadságon van és nincs láb alatt, 4. utána Faterral moziztunk. Ideális nap egy új patkó kipróbálásához.

A csizmát reggel fél nyolckor vettem fel, este negyed hétkor vettem le, és ennyi idő alatt sem fájdult meg a lábam. Sőt borzasztó kényelmes volt. Leszámítva, hogy önkéntelenül is igyekeztem óvatosan lépni benne, mert a drága és igazi bőr csizmát úgy tiszteltem, hogy szinte magázva mertem csak hozzászólni. A vízállóságról még nem tudok nyilatkozni, mert három szem hó esett aznap összesen.

Tesóm azóta javasolta, hogy kenegessem igazi cipőkrémmel, meg tartsam sámfán. Ezt a két dolgot szintén meg kellett vennem, mivel eddig nem voltak (illetve sámfám volt valamikor, de úgy tűnik, kidobtam. Egy túl keskeny cipő tágításához vettem, de a cipőt végül kénytelen voltam elajándékozni, ezért a sámfa sem kellett a továbbiakban. Sebaj, van új.)

Olyan ez az előkelő csizma, mint mikor veszünk egy pedigrés palotapincsit százezerért, és akkor még tízezreket kell költeni chipre, oltásra, fodrászra, kutyakajára, közben pedig csak reménykedhet az ember, hogy a buta kis dög nem dugja a nyelvét a konnektorba és fordul fel két héten belül, hanem legalább idővel behozza azt a sok ráköltött pénzt :-)