a hallgatag macska naplója

Továbbra is tart a növényi olajos időszakom. Miután a sárgabarackmag-olaj ilyen prímán bevált, vettem egy jojobaolajat is, ami majdnem azonos összetételű, mint az ember arcán termelődő természetes faggyú, és teljesen beszívódik a bőrbe, valamint – ami nekem nagyon fontos – szabályozza a faggyútermelést, magyarán a zsíros bőrt hosszú távon mattítja.

Egy hétig használtam a jojobaolajat – azt elfelejtettem, hogy tök sokáig eláll avasodás nélkül, nem megy tönkre és nem kell hűtőben tárolni – és nagyon kellemes volt tőle a bőröm, tényleg szép matt és egységes lett. Persze várjuk meg a menstruációt, amikor megőrülnek a pattanástermelő hormonjaim… De már olyan hideg van, és a fűtés meg a kinti hőmérséklet miatt olyan száraz lett az arcom (!), hogy a jojobát kevésnek éreztem. Igen, 36 évesen, fűtési időszakban már nem is olyan zsíros a bőröm… Van ugyan egy bontatlan Mannaszappanos sheavajam, de annak még nem akartam csak úgy nekirontani, hanem inkább elővettem a régebbről megmaradt gránátalma-olajat, ami érett bőrre való, anti-ageing meg effélék, és már használtam, de akkoriban még őszi időjárás volt és a gránátalma túl sok volt a bőrömnek.

Hát most, a +3 fokban kiszáradt arcbőrömre a vizes kézzel felvitt gránátalma-olaj úgy húsz perc alatt szépen felszívódott, reggelre pedig úgy megitta a bőröm, mintha soha ott sem lett volna. És szép feszes is lett a bőr. Igaz, ez az Aromaxos gránátalma-olaj nem 100 %-osan csak a gránátalmát tartalmazza, hanem E- és C-vitamin van még benne.

Szintén Aromaxos csipkebogyó-olajam is maradt még régebbről, amit szintén használtam pár napig, és nem volt rossz, viszont mitesszereket csinált. Ezért – mert kidobni nem volt szívem – egyszerűen elhasználtam testápolónak. Leheletnyit macerás felvinni egy kis barna üvegből a lábszáramra egy olajat, amit alapvetően cseppenteni kéne, és nem egyszerű belőni a mennyiséget, de csak sikerült, és mostanra a csipkebogyó is elfogyott, mint testápoló.

A gránátalma is elfogyott (nyugodjék békében), most tehát használatban van a jojobaolaj, a sárgabarackmag-olaj és az Avène Triacnèal, bár ez utóbbit igazából hetek óta nem használtam, mert olyan száraz volt a bőröm, hogy nem akartam még tovább szárítani, hiába van benne kellemes glikolsav, ami szépen hámlasztja a bőrt, mert retinaldehid, ami segít új bőrsejteket csinálni. Valahogy egyik este sem érzem úgy, hogy most ezt kéne felrakni… talán, majd ha jön egy melegebb nap, amikor kicsit megizzad az arcom, vagy ha kijön megint egy pár pattanás.

Továbbá lesz még a sheavaj, majd ha úgy érzem, hogy itt az ideje megkezdeni :-) Karácsonykor pedig jön az argánolaj, amire már régóta fenem a fogam, és amikor Tesómnak masszázsolajat vettem születésnapjára, nem bírtam ellenállni, és a masszázsboltban megvettem magamnak is az argánt. Amit tulajdonképpen karácsonyi ajándéknak szántam magamnak… Az is baromi jó a bőrnek, de azt még egyáltalán nem használtam, illetve csak kipróbáltam a könyökhajlatomban, nem vagyok-e allergiás rá. (Nem! :-)

Szóval jojoba & sárgabarack & sheavaj  & Triacnèal, és pár hét múlva argánolaj is. Ilyenkor szoktam sajnálni, hogy nincs két, vagy inkább négy-öt arcom, hogy párhuzamosan, egyszerre próbálhassak ki minden finomságot! :-)

Az első Moziünnep, valamikor … hát nem is emlékszem, pontosan melyik évben, de a lényeg, hogy akkoriban még az előző év sikerfilmjeit vetítették újra féláron vagy még olcsóbban. És nem ősszel volt, hanem nyár elején. Az Egy fiúról-t például így néztem meg a Lurdyban.

Később aztán a moziünnepet áthelyezték szeptember végére, négynapos lett, és nem a régi filmeket hozták elő, hanem egyszerűen az akkor futó moziműsort lehetett megnézni sokkal olcsóbbért. Ennek megvolt az a hátránya, hogy zsákbamacskák voltak a még tök ismeretlen filmek, és nem nagyon tudhattuk, mibe futunk bele, de  300 (500, 600, stb.) forintért végül is megéri… Annyira csak nem nyúlhatunk mellé.

A Moziünnep fénykorában Anikó barátnőmmel jártunk ezekre. Nagyon komolyan csináltuk :-) Először is, mindketten beterveztünk két nap szabadságot minden évben a moziünnep első két napjára (csütörtök-péntek). Neki diplomás rendőrként, nekem diplomás köztisztviselőként elég sok nap szabadságunk volt.

Eleinte elkövettük azt a hibát, hogy az előadások előtt próbáltunk jegyet venni a filmekre, de látva az iszonyatos tömeget, a pankrációt a jegypénztáraknál és a több esetben az orrunk előtt elfogyó jegyeket, egy idő után stratégiát váltottunk. Szemmel tartottuk az internetet, és abban a pillanatban, ahogy kitették a moziműsort, azonnal lázasan tervezni kezdtünk. Összeállítottuk a négy nap programját, figyelembe véve a filmek hosszát és a következő film kezdési időpontját, valamint hogy lehetőleg ebédelni is legyen időnk déltájban. Mikor kész volt a műsorterv, valamelyikünk – általában én, aki a város belsejében dolgoztam – elment és megvette a négy napra való összes jegyet.

Így a négy nap alatt vihogva néztük a százméteres sort a pénztárnál, és dicsértük magunkat az előrelátásunkért, melyet persze a tapasztalat érlelt meg :-)

Eleinte váltogattuk a mozikat, később azonban egy adott napon egy adott helyszínen maradtunk, technikai és kényelmi okokból. Az utolsó években például végig a WestEndben moziztunk, mert az félúton van kettőnk között, és mert ott van minden: DM, kaják, tetőterasz, söröző, és közért is, ahol megvehettük egy százasért az ásványvizet, és nem kellett 380 Ft-ot fizetni érte a mozi büféjében :-)

A szépséges Moziünnepes napok úgy kezdődtek, hogy hajnali nyolc-kilenckor összetalálkoztunk az adott helyen, és reggeliztünk, vagy legalábbis ittunk egy kávét (vagy legalábbis én mindenképpen). – Mivel ekkoriban a cafeteriánk is istenkirály volt, és sok kajajegyet kaptam, ezért nem kellett otthonról hozott párizsis zsömlét eszegetni, hanem jó kis főzelékfalós, Don Pepés és más hasonló főzött kajákat ettünk. És a reggelit a Mekiből, ami ugyan szemét, de a reggeli kajáikat és a halas szendvicsüket nagyon szeretem :-)

Miután a reggelitől magunkhoz tértünk, kezdődhetett a filmezés. Alapesetben a következő kezdési időpontokkal: 10.00, 12.00, 14.00, 16.00. Ezeket variálgattuk. Este hat utáni előadásra többnyire nem mentünk el, hanem a négyórás film után inkább már csak söröztünk, és közben kibeszéltük a filmeket. Vagy a 14.00 órás film a gyakorlatban 15.00 órás lett, hogy tudjunk ebédelni. De nagyjából négy filmet toltunk le egy nap, egy ebédszünettel. Ez tizenhat filmet jelentett egy Moziünnep alatt, de volt, hogy többet is sikerült.

Voltak filmek, amiket egyszerűen nem láttam volna, ha nem Moziünnepen nézzük meg. Ilyen pl. a Wall-E, a Rém rom, a Fel!, a Pippa Lee négy élete, Az admirális. Ezekből az első három nagyon kedves animációs, a Pippa Lee nagyon kedves és komoly női film (az xpressnél most kaptam meg ajándékként a DVD-t :-), Az admirális pedig közepesen fárasztó orosz film.

Az Eredetet és a Trópusi vihart másodszorra Moziünnepen láttam. De egyszerűen képtelen lennék felsorolni az összes ilyen filmet, olyan rengeteg volt belőlük. És még a vackabb filmeket is könnyebb volt elviselni, mert csak pár száz forintot buktunk rajta.

Van film, amire egyáltalán nem emlékszem, ez a G.I. Joe; és van, ami annyira vacak volt, hogy egyszerűen kimentünk róla az utolsó tíz percnél (Varázslótanonc). De nem azért, mert rossz volt, hanem mert a szomszéd teremben kezdődött a Karatekölyök, amire be akartunk lógni, mivel a WestEnd mozijában csak a bejáratnál van jegyellenőrzés, a termek ajtajánál már nem :-)

Ilyenformán két filmet láttunk ingyen, a Karatekölyök volt az egyik, a Nagyfiúk volt a másik. Ez utóbbi annyit is ért, amennyit költöttünk rá, de így, hogy beszöktünk a terembe, nagyon kellemesen szórakoztunk rajta.

Az utolsó film végétől, kb. este hattól úgy este kilenc-tízig sörözgettünk, aztán szétoszlottunk és másnap reggel kezdődött elölről az egész. Hétfő reggel fáradtan, de csillogó szemmel mentünk dolgozni :-)

Azt persze soha nem árultam el a munkahelyen, hogy csütörtök-pénteken moziztam, mert még a végén nem engedtek volna szabadságra a következő évben ;-)

Hasonló műfaj volt a Mozifanatikusok Éjszakája, amin csak kétszer vettem részt – azt hiszem, ez nem is volt minden évben – szintén nagyon élvezetes, bár fárasztóbb dolog. Az volt a lényege, hogy 2.000 Ft-ért lehetett venni egy karszalagot, amivel aztán este hattól reggel hatig annyi filmet lehetett megnézni, amennyit csak bírtunk. Természetesen volt egy éjszakai moziműsor, és ez alapján próbáltunk menetrendet készíteni. Sajnos az az egy hátránya volt, hogy teremnyitáskor a jelenlévő háromszáz ember egyszerre bezúdult, így vagy be sem jutottunk, vagy ha igen, nem mindig tudtunk egymás mellé ülni.

Az első alkalommal a Lurdy Házban voltunk, és úgy emlékszem, a Red Bull szponzorálta a rendezvényt, és lehetett egész olcsón vodka-Red Bullt venni. Ez a Red Bull tartott ébren minket :-) Persze vittünk magunkkal zöld vagy fekete teát, és azt iszogattuk elalvás ellen.

Ez az egy hátránya volt az éjszakai mozizásnak, hogy éjszaka tartották, tehát az ember háta mögött már állt egy ébren töltött – rosszabb esetben végigdolgozott – teljes nap, és még ezután „kell” fenn maradni tizenkét órát. Úgy rémlik, mindkét esetben péntekről szombatra virradó éjszaka volt. Vagyis dolgoztunk. Sok kávé fogyott akkoriban.

A fáradtság nagyon érdekesen jött ki az emberen, én például hajnali négykor már alig bírtam nyitva tartani a szememet, de nem is annyira az álmosságtól, hanem fizikailag, mintha kiszáradt volna a szemem, hiába csöpögtettem műkönnyel. És a lábam is bizsergett.

Egyik évben az utolsó filmbe, a Bolondok aranyába bele is bóbiskoltam kicsit, aztán mikor pár hónap múlva már kifutó filmként ötszáz forintért meg lehetett nézni, akkor újra beültem rá, és akkor szembesültem vele, hogy tulajdonképpen a film egyharmadát átaludtam! :-)

A Nem vénnek való vidéket is (én másodszor) Mozifanatikusok Éjszakáján láttuk. Hiba volt, bár rohadt jó a film (főleg Javier Bardem), de tök lassú, és gyakorlatilag nincs benne zene. Éjszaka nem ezt kell nézni, hanem valami pörgős akciófilmet vagy vígjátékot, ami jól ébren tartja az embert.

… Azóta Anikóval megszakadt a kapcsolat, és a moziünnep is megdöglött egy időre, amikor a Cinema City átvette a Palace mozikat. De úgy látszik, nagy volt rá az igény, mert tavaly októberben látom ám a Pesti Estben, hogy megint Moziünnep!

Sajnos, akkoriban volt az, hogy szeptember elejétől október végéig nem volt gáz a házunkban, és minden meleg ruha, hársfatea, vastag zokni és mamusz ellenére pont a Moziünnep hétvégéjén úgy megfáztam, hogy egyedül a pénteki Elrabolva 2.-re vettem előre jegyet, de annyira rosszul voltam, hogy nem bírtam elmenni rá (sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő, hogy megvásárolt mozijegyet veszni hagytam volna). Szombaton pedig anyámat terveztem elvinni a Hotel Transsylvaniára, ami animációs vígjáték, hogy apámnak addig pár óra nyugta legyen otthon. És pont a Transsylvania volt az az egyetlen film, amit a forgalmazója nem engedett akciós áron vetíteni! :-(

Tehát a tavalyi Moziünnep mérlege: egy megvásárolt akciós jegy, amire nem mentem el, és két teljes árú, amire elmentünk ugyan, de annyira szarul voltam, hogy jóformán a halált kívántam a moziteremben :-(

Az idei, októberi Moziünnep sem volt túl sikeres: a csütörtöki napot kihagytam – hogy szabadságot már nem vettem ki rá, az evidens –, csak pénteken néztem meg a Fogságbant, ami iszonyú jó volt, csak a légkondi miatt kissé fáztam a végére.

Szombat délelőtt 2kaliber (ezt kár lett volna kihagyni, Denzel Washington miatt főleg), délután pedig Időről időre, Faterral. Ez utóbbi alatt kezdtem már érezni, hogy szúr az orrom… De vasárnapra már előre megvettem a jegyemet a Hajsza a győzelemért-re (másodszor) – és olyan isten nincs, hogy előre megvásárolt jegyet – megint… – veszni hagyjak. Így tehát megnéztem ezt, aztán hazajöttem kúrálódni, feleslegesen, mert hétfő estére már olyan megfázás tört ki rajtam, hogy kedden-szerdán otthon kellett maradnom.

A fátum üldöz ezzel a Moziünneppel. Vagy nincs egyáltalán, vagy ha van, akkor én rendszerint megfázom akkorra. Mindegy, az ideinek azért pozitív a mérlege, mert a Fogságban egy szuper thriller volt; az Időről időre nagyon édes romantikus film (Bill Nighy!!! :-), a 2kaliber aranyos akcióvígjáték (Denzel! :-), a Hajsza a győzelemért, hát, mindent elmond róla az, hogy én kétszer megnéztem. Jó, azt is hozzá kell tennem, hogy Chris Hemsworth és Daniel Brühl nélkül nem néztem volna meg kétszer, mert nekem ők adták a savát-borsát, de mindenképp jó volt.

Nem alszom valami jól. Általában sem, de az utóbbi egy-két hétben pláne. Ördögi kör: kialvatlanul kelek, fáradt vagyok napközben, ezért a kelleténél eggyel több kávét tolok, hogy ébren maradjak napközben, ettől viszont nem tudok elaludni (vagy csak jóval később), és kialvatlanul kelek fel, és így tovább…

Ezért megint csak csökkentettem a koffeinbevitelt, és megpróbálom kibírni a napot a reggeli kávé + tea, és munkahelyi kávé + tea (tehát összesen két kávé és két zöld / fekete tea) kombóval. Tulajdonképpen kibírható, ha nem ledöntöm a kávékat, hanem csak szép fokozatosan kortyolgatom.

A kávét nemcsak az alvászavar miatt kell csökkentenem, hanem a szívem érdekében is, mert noha a szívbillentyű-marhaságommal nem szoktam törődni és alapvetően nem is okoz problémákat, de az utóbbi két hétben, amikor a munkahelyen a kollégák hoztak ki a sodromból, otthon meg anyám, többször is szúrt a szívem. Igaz, hogy Barbi is ugyanezt állította, szóval lehet, hogy csak valami front van, ami a szívre hat, vagy pedig mindketten idegesek és fáradtak vagyunk, és így jön ki rajtunk. Mondjuk Barbi cigizik is.

Próbáltam esténként teákat inni vagy gyógynövényes tablettát, végszükségben pedig egy-egy szem altatót, és ezek használtak is eleinte, de pl. mikor már ötödik este ittam a szunnyasztó teakeveréket, akkor már nem hatott annyira. Úgyhogy most megpróbálkozom azzal, hogy nem szedek be semmi ilyesmit.

Nem is az a bajom, hogy nem tudok aludni, mert tudok, csak valahogy a minősége sokkal vackabb, és rendszeresen magamtól felébredek 4.59-kor, holott az ébresztő 5.30-kor amúgy is megszólalna. És felszínesen alszom, nem azzal a jóféle, mély, pihentető alvással. Ha étkezési hasonlattal akarnám megvilágítani, olyan, mintha két hete McDonald’s-os gyorskajával táplálkoznék, és tulajdonképpen jól is laknék vele, de azért ez mégsem az igazi becsületes étel.

Sokszor álmomban sem tudok lazítani, és előfordult, hogy álmomban Editkével veszekedtem, mert az istennek sem volt hajlandó megcsinálni valami egyszerű melót, amit nekem kellett összegyűjtenem mindenkitől (ez egyébként valós helyzet volt, de az életben, miután sürgető mailt küldtem neki úgy, hogy másolatban megkapta a főnök is, rögtön ideadta a cuccost. De az álom még egy nappal előtte történt).

Persze most már keveset futok, nem biciklizek és a hideg miatt viszonylag keveset vagyok szabad levegőn, biztos ezek is okai a rossz alvásomnak. De most már két hete tart ez az időszak, most már csak vége kell hogy legyen. És most fog megjönni a menstruációm, ami általában leszívja az energiáimat és többnyire jól alszom, valamint talán a feszültségem is csökken majd, így reménykedem, hogy javul a helyzet…

Az elmúlt hét mérlege: totális téli punnyadás. Talán fényhiányos depresszió van rajtam, és/vagy fáradt vagyok és rég voltam (egy napnál hosszabb) szabin, nem tudom, de tök magam alatt voltam. Illetve még most is, csak talán mostanra már egy picit jobb. Múlt hétfőn nagyon összebalhéztunk anyámmal – miért is kellett belemennem egy születésnapi ajándékról szóló megbeszélésbe, amikor előre éreztem (tudtam!), hogy ordítás lesz belőle?

A melóhelyen a sok kis sunyi meló felgyűlt, ha egyet kilőttem, mindig bejött helyette egy újabb. Editke kurvára idegesít – bár ez sem újdonság –, ahogy most már majd’ minden szabad percét nálunk tölti és vidáman óbégat, mivel elmúlt a hangszálgyulladása. Sajnos. A mamája, akivel egyedül él (na, ezt nem csodálom) a múlt héten kórházba került, ezt mindenki sajnálta, aki ismeri a mamát, aki jó fej. Ez azonban nemhogy javított volna a helyzeten, hanem ellenkezőleg, mert most Editke kb. az összes melóját lepasszolta vagy egyszerűen nem csinálta meg, így határidők csúsztak, és szólni sem lehet a főnöknek, mert 1. a főnök szereti őt, 2. „meg kell érteni, neki most kórházban van a mamája”.

Hogy csak egy példát említsek, valaki felhívott (engem) 9.58-kor, hogy Editkét keresi, aki halálosan fontos szakmai visszahívást kért 10.00-ig, de nincs a helyén, micsináljon ő most??

Hát tényleg nem volt a helyén, 9.10-kor kiment szépen a kórházba a mamához, és csak 11.00 felé tért vissza. Hogy addig mi lesz az ő ügyfeleivel, akiket ő hívott, az kit érdekel, dögöljenek meg a többiek.

Nem embertelen vagyok, és a mamát természetesen sajnálom, de Editkét szívből leszarom, és kíváncsi vagyok, hogy ha nekem lenne ilyen súlyosabb fajta magánéleti problémám, és ebből kifolyólag egy héten át mindennap két-három órára lelépnék az irodámból, vajon hány másodperc után kezdenének sikoltozni, hogy „Miért üres a titkárság?!”

Tegnap névnapot ünnepeltünk össznépileg. Utálom az ilyesmit, pláne ha kötelező. Rozika, a főnökhelyettes volt az ünnepelt, én adtam neki csokit és tusfürdőt (ezt is csak azért, mert ő is felköszöntött engem névnapomkor, különben nem köszönteném, mert nem vagyunk jóban). De sajnos Rozika hozott otthonról sült húst meg zsírt, és vett jóféle házikenyeret, és délben össze kellett röffenni a tárgyalóban, hogy együnk.

Én nem bírok enni tíz kolléga közepette, pláne jóízűen. Még esetleg akkor, ha Mari és Rozika nincsenek jelen, de így tök nem volt étvágyam. Sőt Editke is beesett – továbbképzés szünetében – amitől aztán még az éhhalál szélén is letenném az ételt, mert ő rohadtul gusztustalan jelenség.

Szóval az ünneplésből az lett, hogy mindenki más jóízűen ette a sülthúsos zsíros kenyeret és a savanyút, és vidáman locsogott, én pedig elrágcsáltam egy pogácsát a sarokban és merev arccal néztem magam elé. – Én nyomatékosan mondtam Rozinak, hogy majd őrzöm az irodát és a telefont, miért nem hagyott békén?…

Még ami nyomaszt: a leltár. Papíron már nem én vagyok a leltárfelelős, de a gyakorlatban még mindig én csinálom. Első körben úgy volt, hogy január 31. a kisértékű leltár leadása – asztalok, székek stb. –, erre a hivatalos levélben már december 1. volt a határidő. Egyszerűen nincs most időm ezzel foglalkozni. Tavaly december 31. volt a határidő, akkor lelkiismeretesen végigmentem minden szobán – olyankor, amikor a lakója épp nem volt ott – és minden vonalkódot leolvastam. Idén, pláne december 1. előtt, már senki nem megy el szabira, tehát láb alatt lesznek, és nekem eszemben sincs Marikat meg Editkéket kerülgetni, amíg hason kúszva nézegetem az íróasztalok aljára suvasztott vonalkódot.

Ezért fogtam a tavalyi leltárívet, és arról másolgatom át apránként a tételeket. Pont letojom, hogy ha nem felel meg a valóságnak. Csak nem vittek haza az emberek egy íróasztalt vagy fiókos szekrényt tavaly óta?

És még, ami miatt morcos és rosszkedvű vagyok: itt a hideg. OK, nyilván tudtam, hogy közeleg a tél, de most már sötét is van délután, amit különben szeretek pedig. Mégis, most rossz, mert ahogy hazaérek, úgy érzem, hogy este van, sötét, le kell feküdni, és semmihez nincs már energiám. Pedig simán futhatnék a parkban, hisz még csak negyed hat van, de nem bírom rávenni magam, hogy átöltözzek és visszamenjek a hideg sötétbe. Azért hétvégeken futok, most szombaton például megdöntöttem a 3 körös rekordomat (25:05-ről 25:00-ra javítottam). Viszont a biciklizést felfüggesztettem.

Ezenkívül hideg is van. Már kénytelen voltam elővenni az ágymelegítőt a legutóbbi lepedőcsere alkalmával, és most már lefekvés előtt mindig bekapcsolom, sőt olykor már éjszaka is kell. – El sem tudom mondani, mekkora találmány ez az ágymelegítő, amiről nem is tudnék, ha Tesómék nem tájékoztattak volna róla, hogy van ilyen. Öt éve vettem a sajátomat, amikor hirtelen nagyon lehűlt az idő szeptemberben, és megfáztam, aztán egy hétvégén át izzadtam az ágymelegítővel és meggyógyultam. Azóta télen használom, miközben lekapcsolhatjuk a fűtést, így én nem fázom, viszont a gázszámla sem növekszik.

Most már csak 0-+3 fok van odakint. Tegnap fáztam az irodában, ma már jobb volt. Talán mert kialudtam magam, és mert a bakancsot vettem fel. Tegnap ugyanis a csapadék miatt nem vehettem fel a bakancsot, ami pedig melegítené a bokámat, azonban mivel eleresztett a ragasztása, prímán beázik. Így tegnap az MBT-met hordtam, ami nem ázik be, viszont csak félcipő. Ma nem esett, csak hideg volt, ezért felvettem a bakancsot.

Tehát most van: 1. beázós bakancs, 2. beázós csajos csizma, 3. nem beázós MBT félcipő, 4. nem beázós vékony talpú fűzős félcipő. Csak még fizetésig húzzam ki valahogy ezekkel a lábbelikkel, az első dolgom lesz elmenni túraboltba vagy valami márkásabb cipőboltba, és ha kell, szótagolva magyarázom az eladónak, hogy MELEG és VÍZHATLAN csizmát / bakancsot adjon nekem, leszarom, mi van ráírva, de valami Gore-Tex vagy Dry-Tex legyen, belül pedig bélelt, a talpa ne legyen papírból, és minimum két év garanciát akarok rá!

Hihetetlen, hogy már évek óta nem járok el télen kirándulni, de még a városi szelídebb latyakos sem bírja ki egy-két szezonnál hosszabb ideig egy átlagos patkó. Talán Erdélyben kellett volna csizmát vennem. Lefogadom, ha Csíkszeredában azt mondom egy cipőbolti eladónak, hogy „Olyan téli csizmát szeretnék, ami vízhatlan!”, kiröhögne, hogy miért, talán van másmilyen is?

Sógornőm a keresztkérdésemre azt válaszolta, hogy neki túrabakancsa van. Hát, ha nem találok többé-kevésbé elegánsnak kinézőt, akkor asszem én is túrabakancsban fogok bejárni az irodába, és hogy ki mit gondol erről, arra magasról teszek!

… Szabira kéne mennem, vagy elutazni valami wellness-szállodába egy hétvégére, ami kevés pénzbe kerül, és fűtenek, mint az állat, mert most is itt ülök az elvileg fűtött szobámban, és mégis hideg az orrom meg a kezem, pedig dupla zokni, mamusz, polárnadrág és polárfelső van rajtam :-(

Egy héten belül négyszer voltam moziban :-) Mind a négy film csalódás volt: kettő negatív, kettő pozitív értelemben.

Vasárnap: Last Vegas. Fater javasolta, hogy nézzünk meg valami vígjátékot, és hirtelen csak ezt találtam. Szinkronos, vígjáték, de a lényeg a négy főszereplő: De Niro és Morgan Freeman – ennyi elég ahhoz, hogy bármit megnézzek – valamint Michael Douglas (aki a Túl a csillogáson óta színészileg megnőtt a szememben) és Kevin Kline, akit már csak a Hal neve Wanda miatt is bírok („Ne nevezz ostobának!”).

Sajnos mindezek ellenére a film gyenge közepes lett. Az ötletből és a szereplőgárdából sokkal többet ki lehetett volna hozni, de a forgatókönyv vacak volt, és túl sok lett a fárasztó poén. Azért voltak remek dolgok, pl. De Niro pofonja, vagy Morgan Freeman ablakon keresztül való szökése :-), sőt Freeman még táncolt is, amitől rögtön felmerült bennem, hogy milyen kellemes lehet vele táncolni…. Persze csak lassút, mert a., ő negyven évvel idősebb, b., én meg béna vagyok.

Hétfő: Metro Manila. Magyarázta a VOX is, a Pesti Est is, hogy milyen érdekes, végre egy fülöp-szigeteki film, ami úgy kezdődik, mint egy szociodráma, de ne ijedjünk meg, mert a közepétől átvált pörgős rablómoziba, nagy csavarral a végén! Engem ez megvett, meló után be is ültem az Urániába.

Hát a film úgy kezdődött, hogy szimpatikus fiatal nagyon csóró filippínó család majd’ éhen hal vidéken, ezért felmennek Manilába, ahol próbálnak munkát találni és megélni. Vártam, hogy jöjjön már a rablós fordulat, de az istennek sem jött. Az ember kereste a munkát, az asszony lesütött szemmel ölelgette a gyerekeket, a gonosz nagyvárosi emberek folyton átverték őket (már eltelt egy óra a filmből). Na, akkor nagy nehezen a pasi kapott munkát, valóban egy pénzszállító cégnél. Felcsillantam, hogy végre!... De nem. A pénzszállítós kolléga csak fosta a szót húsz percig a fickónak, hogy milyen rémes meló ez, hogy a régi társát a szeme előtt lőtték agyon, és a rablások meg minden…. Már alig volt hátra valami a filmből. Na és ekkor valóban bekövetkezett némi kis rablás és lövöldözés, és aztán, az utolsó tíz percben lett is fordulat, de egyáltalán nem akkora, amivel kecsegtettek (a Hatodik érzék poénjához merték hasonlítani!). Fogcsikorgatva mentem ki a moziból. – Persze ha úgy nézzük, hogy tulajdonképpen egy becsületes ember és családja küzdelméről szólt a film, akkor egy tisztességes művészmozi, de nekem nem ezt mondták, hanem izgalmas rablás ígéretével csalogattak be a moziba, tehát tulajdonképpen át lettem verve.

Még leginkább annak örültem, hogy az Uránia nagytermében néztem meg, ahol évtizedek óta nem voltam, és ahol az Interjú a vámpírral-t láttam még 1993-ban, ami életreszóló élmény volt abban a gyönyörű, elegáns, tükrös falú moziteremben.

Péntek: Eltitkolt életek. Svéd krimi, Camilla Läckberg ötödik regényéből, ami pont még nem jelent meg magyarul. Az első négyet mind olvastam, így érdekelt ez a film is, ha másért nem, hát a szereplők és a helyszín miatt. Faterral néztük, a Művész moziban. Semmi jóra nem számítottam, mert mindenhol azt írták, hogy közepes, meg hogy uncsi…

Ehhez képest végre pozitívan csalódtam. A főszereplő házaspár teljesen megfelelt a könyvben leírtaknak, a történet ügyesen haladt, a többi színész is jó alakításokat nyújtott, a filmzene pedig jóformán izgalmassá tette a sztorit. Egyedül a végső leszámolás, ez a „lecsallak a pincébe és ott rád fogom a pisztolyt” volt egy kissé elcsépelt, de nem lehet minden tökéletes. Még mindig inkább egy jó film öt gyenge perccel, mint egy gyenge film tíz jó perccel (ld. Metro Manila).

Szombat: Thor – Sötét világ. Képregényfilm, pláne folytatás, hát igen, ezt meg kell magyaráznom :-)

A jó képregényfilmeket szeretem, de nem mindegyiknek adok esélyt, amióta ilyen rohadt drágák a mozijegyek. Tavaly tavasszal jött a Bosszúállók, amit dicsértek a nézők, de én szkeptikus voltam egy olyan filmmel, amiben nem egy, hanem sok képregényhőst zsúfolnak össze (köztük Scarlett Johanssont, akitől allergiás kiütéseket kapok), tehát nem néztem meg. De a rajongók csak veszettül dicsérték tovább minden filmes fórumon. Végül, mikor már 999.- Ft volt, megvettem DVD-n.

És ekkor beláttam, hogy mégiscsak moziban kellett volna megnéznem. Egyszerű kis sztori, de szuper látvány, rendezés és forgatókönyv, és ami a lényeg: az összecsődített szuperhős-karakterek és a köztük lévő viszonyok olyan remek kis helyzeteket és humorokat csempésztek a filmbe, hogy már pusztán csak a humorfaktor miatt is bőségesen megérte volna az 1.500 Ft-os mozijegyet. („Jó anyád tudja, hogy ruháit viseled?” :-D) Még Johansson is elviselhető volt. Mindebből most csak annyi a lényeg, hogy Thor karakterét itt láttam először.

Persze Thornak is volt már egy külön filmje, amit szintén nem néztem meg moziban. De ezek után megvettem DVD-n :-) … és beláttam, hogy érdemes lett volna moziban nézni :-D

Be kell vallanom őszintén, a Thor-filmet főleg azért akartam látni, mert a címszereplő Chris Hemsworth egész egyszerűen egy kényeztető csemege a női szemnek, rohadtul jóképű, dögös és szexis, miközben édes-aranyos is, ugyanakkor nem rossz színész (ez a Hajsza a győzelemért-ből végképp kiderült), és még humoros is, erről a Thor sok vicces, jópofa jelenetéből meggyőződhettem. Mellesleg a Thort Kenneth Branagh rendezte (amit szégyenszemre csak a DVD borítójából tudtam meg), Thor papáját pedig Anthony Hopkins játszotta. Kellhet-e ennél több? Ha ez utóbbi két tényt előbb tudom, fix, hogy megnéztem volna moziban.

Hogy mindenképp jó film legyen a Thor, az 1. rész cselekménye Thor és gonosz tesója, Loki közötti ellenségeskedésből fakadt; ahogy később szintén Loki volt a Bosszúállók főgonosza. Amivel abszolút egyet tudtam érteni, mert Loki valami isteni jó karakter. (Próbálom nem belelovalni magam :-)

Lokit elnézve határozottan örültem, amiért a saját öcsém csak kismértékben fárasztó, de legalább hátat lehet fordítani neki anélkül, hogy kést szúrna belém. Képernyőn jó nézni az ilyen vízihulla arcú, ármánykodó egyént (mint Loki, nem mint az öcsém), de az életben, belegondolni is rossz, brrrrr….. De pont ezért remek ellenpontja Thornak.

Tehát ezek voltak az előzményei a szombati mozimnak.

A Thor 2. története egyszerű volt, mint a faék, de a látvány, a karakterek és a humor itt is mindent vitt. Több jeleneten betojtunk a röhögéstől, Hopkins királyi volt (kéne nekem is egy olyan vagány szemkötő); a bunyók nagyon derekasan megcsinálva. Én leginkább Thort és Lokit akartam látni, szerencsére jó sokat szerepelt mindkettő, és szuper jeleneteik voltak. Chris Hemsworth-t klónozni kellene, és osztogatni a hölgyek között; szó szerint doromboltam (na jó, halkan), amikor megjelent. Sajnos az az egy probléma van vele, hogy 1983-ban született, vagyis hat évvel fiatalabb, de ez igazán alig észrevehető. Eldugnám a személyimet előle, és sosem jönne rá :-)

Viszont mind a karaktert illetően, mind színészileg Loki volt a jobb. Rohadt jól megírt szerep, egy baromi jó fiatal színésszel, aki egyébként színpadon játszik Shakespeare-t meg más komoly dolgokat (két interjúba botlottam bele Tom Hiddlestonnal az utóbbi egy hétben, innen tudom). És olyan jól kiegészítik és ellenpontozzák egymást a kedves bátyjával a filmben, hogy öröm volt nézni, akármelyik volt épp jelen. Áh, tiszta öröm és szórakozás volt ez a film! :-)

A VOX ebben a hónapban egy dupla interjút hozott le Chris Hemsworth-szel és Tom Hiddlestonnal, ezt most újra elolvastam a film után, és nagyon tetszett, hogy ezek civilben nagyon szeretik egymást.

A film úgy fellelkesített, hogy délután futottam hét kört, 1:03 alatt, ez az eddigi leggyorsabb hét köröm… Mindig felspannolnak a pörgős akciófilmek, ahogy már idén előfordult egyszer.

Azon kaptam magam, hogy a három összetartozó filmen (Thor 1-2., Bosszúállók) morfondírozva nem is annyira Thor, hanem inkább Loki jár a fejemben. Ilyen perverz az ízlésem, mindig jobban tetszenek a gonoszok… Lehet, hogy majd ez a fiatal csávó lesz a következő kedvenc színészem? (Loki szerencsére 1981-ben született, tehát csak négy évvel fiatalabb nálam, ami egyben azt is jelenti, hogy idősebb, mint Thor, hehe…) Mert nem az lesz a Kedvenc, aki helyes vagy becsületes, hanem az, aki minduntalan eszembe jut, és most úgy egy napja állandóan ez a Loki gyerek jár az eszemben.

… Most az lesz a következő fázis, hogy utánanézek, milyen filmekben szerepelt eddig Hiddleston, és azok beszerezhetők-e DVD-n :-) Hacsak holnapra ki nem alszom a dolgot :-)

Ezen a héten úgy éreztem magam, mint mikor valamiféle idegenek kísérleteztek Janeway kapitánnyal, és a dopaminszintjét piszkálták, amitől iszonyú dühös volt állandóan. Vagy egyszerűbben, mint Michael Douglas az Összeomlásban. Ha lett volna lőfegyverem, talán én is öldökölni kezdek.

Kedden volt a mélypont. A melóban is sok határidős anyag összejött, de elsődlegesen mégis a kollégák kúrták fel az agyamat. Van ugye a havi munkaterv jelentés: az elmúlt egy hónapban mit hajtottunk végre a munkatervből. Ez egy pontokba szedett hosszú feladatlista. A saját részemet két perc alatt megcsinálom, a szakmai részt kinyomtatom és odaadom Rozinak, a szakmai vezetőnek, a pénzügyes részt kinyomtatom és odaadom Editkének, a pénzügyes vezetőnek. Ebből aztán szépen összeáll a havi jelentés, amit továbbítok az ostoba Tódornak, aki a sajátjukkal kiegészítve továbbítja még Feljebb.

(Természetesen, mivel Tódorka szellemi képességeiben sem a főnök, sem én nem bízunk maradéktalanul, amikor e-mailen megküldöm neki az anyagot, egyidejűleg titkos másolatban megküldöm az igazi Címzettnek is, hátha ő elfelejti vagy elrontja. Így minden hónapban látja a Címzett, hogy a mi részünk az oké.)

Rozi megcsinálta a saját részüket, de már az első pontnál észrevettem, hogy noha október 15. és november 15 közötti időszakról kell beszámolni, ő lazán beírt olyasmit, ami szeptember 26-án történt.

Ezután végig kellett mennem az egész szakmai részen – amihez semmi közöm –, és egyesével ellenőrizni, van-e még további hiba. Ez sem lendített a hangulatomon, de Editkén durrant el igazán az agyam: ő ugyanis visszacseszte a kinyomtatott munkatervet (mint mondtam, ez egy pontokba szedett tételes feladatlista), de se be nem jelölte, amit megcsináltak, se ki nem húzta, amit nem csináltak meg, hanem úgy kézzel odavésett négy mondatot az első oldalra, a továbbiakból pedig egy, azaz egy pontot bekarikázott.

Kérdeztem tőle e-mailben, hogy látom, a 40. pontot bejelölted, akkor az összes többi negyvenkilenc pontot mind kihúzhatom?

Válaszolt: ja nem, a ’folyamatos’ feladatokat nem írta oda, de azok természetesen mennek.

Laikus szemmel is láttam, hogy az összes, „folyamatos határidejű feladatok” címszó alatt szereplő feladatot tuti nem hajtották végre az elmúlt egyetlen hónapban, legalábbis fixen észrevettem vagy ötöt, amiről tudom, hogy nem volt olyasmi. De ezek után már nem akartam újra csak Editkével kommunikálni, így a főnöknek adtam az ő anyagát, hogy nézze már át, mert én nem kapok normális választ.

…. Itt jegyzem meg, hogy egy hónappal korábban pontosan ugyanezt játszotta el Editke, amikor csakis azért mentem be betegen 14-én, hogy ezt a rohadt jelentést elküldhessük 15-ig – akkor sem volt képes tisztességesen válaszolni, és akkor is a főnök diktálta nekem az ő dolgait… Szóval érthető, hogy totálisan eldurrant az agyam az istenverte rusnya kurvától, mert még azt sem mondhatom, hogy halálra dolgozza magát és azért nincs ideje erre a vacakra – OK, én is jól tudom, hogy hülyeség, de ha egyszer le kell adnunk ezt a jelentést, akkor kell, nem én találtam ki –, mert ugyanakkor másfél órákat pofázik magánügyben, marha ráérősen. De ha én kérek tőle valamit, akkor mindig meg akar halni.

Sőt hogy biztosan beleférjünk a határidőbe, már hétfőn, tizenegyedikén szétosztogattam a munkatervet, hogy négy nap alatt mindenképpen megcsinálhassuk. Ehhez képest tizenötödikén, pénteken reggel tudtam csak elküldeni Tódornak, mivel a Főnök megírta Editke helyett a pénzügyes anyagot, de persze ő sem tudta az ezer dolga közepette két perc alatt megcsinálni, tehát várnom kellett. Miután megkaptam, összeszerkesztettem az egészet, aztán mailen elküldtem a főnöknek, hogy nézze már át, tuti jó-e, mert Rozi és Editke (illetve őhelyette a nem pénzügyes főnök) adatszolgáltatásaira enyhén szólva sem építenék sziklát, és talán vetni kéne rá még egy utolsó pillantást, mielőtt továbbítjuk Tódornak (és egyidejűleg a Címzettnek).

Csakhogy tizennegyedikén még esemény volt a hivatalban, ami késő estig eltartott, így a főnök csak tizenötödikén reggel tudta végleg átnézni az anyagot, Editke is és én is ott ültünk a  háta mögött, és a főnök „Volt ilyen ebben a hónapban?” kérdéseire felváltva felelgettük – egymásnak odaszúrogatva –, hogy „Én ilyent nem írtam be” (Editke), illetve „Semmiféle választ nem kaptam erre, ezért azt írtam be, amit tudtam” (én).

Végül tizenötödikén reggel ment el az anyag, a hülye Tódor már előző napon nyektetett miatta. Hihetetlenül dühös voltam Editkére, erre a visszataszító ribancra, mert cseszik segíteni nekem, ami két percébe telne, holott neki van saját szobája, amit magára csukhat, ha nyugiban dolgozni akar, és van két beosztottja, akiknek szétoszthatja a melót.

De ez még csak az egyik dolog volt, ugyanis szintén kedden és szerdán írtam még egy másik jelentést, amihez ugyanúgy az összes kolléganőtől kellett válaszokat és anyagokat begyűjtenem. Editkétől ezúttal is e-mailben kérdeztem szép értelmesen, bővített mondatokban megfogalmazva három dolgot, mire ennyi válasz jött: „szia, a decemberi kgy.-n  lesz”.

Bazdmeg, melyik? És mi van a másik kettővel!?????

De csak annyit válaszoltam, hogy „És a működési engedélyekkel (1. kérdésem) mi van?”

Válasz: „ja, azok a Rozihoz tartoznak”.

Ez hihetetlen, hogy mindent harapófogóval húzzak ki a rohadt kurvájából, miközben saját irodája van, marha sok szabadideje van, hivatali mobiltelefonja van, személyi bére van (= főnök kedvence), mely utóbbi egy államtitkáréhoz közelít, de mikor én kérdezek tőle valamit – és nem valami személyes kedvességet, hanem munkát –, akkor ilyen félszavakat ereget, mintha még ő tenne szívességet!

Ebédszünetben egyszer fel is álltam és otthagytam az irodát, amikor Rozi és Editke és a főnök és Tündi és még egy külsős kollegina is ott hemzsegett az irodában (= a titkárságon), mindegyik egyszerre beszélt a fejem fölött, jó emelt hangon, hogy jól hallják egymást, és magasról szart bele mindegyik, hogy én mondjuk úgy egy kicsit dolgozni szeretnék és mondatokat fogalmaznék.

De még ez sem lett volna elég egy majdnem-idegösszeroppanáshoz, csakhogy Rozika is odatette magát. Ő a szakmai vezető, a főnök helyettese, hatvan körüli, marha rosszindulatú, és mindenki azt várja már egy éve, hogy eltakarodjon nyugdíjba. Szakmailag ugyan penge, de ez a szakma nem egy ritkaság, kábé húsz ugyanilyent találnánk a helyére, ha végre elhúzná a bélését. Engem nem zavarna, mert nekem nem főnököm, viszont a beosztottjaiba ahol lehet, belerúg, és cseszegeti őket; kivéve a tirpák Marit, mert az a barátnője, viszont a Mari munkáit – mármint amihez egy picit is gondolkodni kell – is a másik két lánynak adja, vagy ő maga csinálja meg őket, mivel a Mari síkhülye.

Barbinak Rozi a közvetlen vezére, ahogy nekem a főnök, ebből következik, hogy őt is cseszteti. Ha Barbi és én váltunk két mondatot, ami nem munka, holtbiztos, hogy odacsoszog és valami kimutatást akar, vagy csak megszólal, hogy „Barbiiiiiiiiiiiiiiiii! Gyere ideeeeeeeeeee!” és ad neki valamiféle melót, ami tíz perce még nem kellett, de most, hogy netán az időjárásról merünk beszélgetni, hirtelen nagyon kell. – Ez a szokása is csak azért dühít, mert tisztán a rosszindulatából fakad, és nem abból, hogy ez munkahely és dolgozzunk. Ugyanis, ha a Mari jön be és leül nála, akkor háromnegyed órát is kényelmesen eltársalognak arról, hogy mit főztünk, mit ettünk, és ma mit főzünk és mit eszünk, valamint mit csinálnak a gyerekek és mit kell bevásárolni a hétvégére, és hogy mi lesz a mai ebéd. De ha bárki más folytat magánbeszélgetést – akár csak két percig is – azt Rozi képtelen elviselni és azonnal közbe kell avatkoznia.

Ezen az átkozott keddi napon, amikor a fentebb felsorolt események már amúgy is felcseszték az idegeimet, délelőtt elkezdtem mesélni Barbinak, hogy fizu után vettem egy jó kis halványrózsaszínű rúzst, mert annyira tetszett a színe, aztán hazamentem vele és láttam, hogy egy pont ugyanilyenem van már a fiókban :-) Épp azért vettem meg, mert annyira tetszett, csak elfelejtettem, hogy már van ilyenem, jellemző. Szóval ezt a történetet meséltem Barbinak, amikor – a sztori közepén! – odajött Rozi, és persze rögtön akart valami sürgős-fontosat a Barbitól, amely dolog eddig szóba sem került…

Délután Orsi jött és mesélte, hogy mit akar venni a férje szülinapjára, aztán továbblocsogtunk vásárlásokról, és én neki is elkezdtem mesélni a rúzsos sztorit, és már ott tartottam, hogy „és akkor hazamentem, és látom ám…”, amikor odacsoszogott Rozi, és megszólalt: „Szavad ne feledd, de ez kéne meg az kéne….”

Na, ekkor kaptam komolyan ideggörcsöt, szerencsére „csak” abban nyilvánult meg, hogy felkaptam a szabadságos tömböt, sarkon fordultam, döngve becsaptam magam mögött az ajtót és átmentem vele az épület másik felén lévő személyzeti osztályra.

Közben a saját hülyeségemet átkoztam, mert többször is megfogadtam már, hogy ha Rozi a közelben van, NEM mondok SEMMI magánjellegűt, mivel ilyen eset már előfordult, de az, hogy egy nap alatt kétszer is belepofázzon a szavamba, még nem.

Persze ironikus, hogy amikor Barbi valamiért nincs bent, és Rozinak viszont vágya támad pár emberi szóra, mondjuk ebéd utáni kávézáskor, akkor – jobb híján – velem akar cseverészni, de erről ezentúl ne is álmodozzon.

Szóval Editke kétszer és Rozi kétszer; valamint egész nap főzött kávét ittam a szokásos nescafé helyett, szinte éreztem, ahogy az egekbe kúszik a vérnyomásom (nekem!!!). A nap végére komolyan aggódni kezdtem, nehogy agyvérzést kapjak. – Most, hogy hétvége van és viszonylag nyugodtan írok erről, már persze nehéz visszaidézni, de komolyan, ölni tudtam volna, vagy legalábbis tiszta erőből összerugdalni a két átkozott ribancot.

A keddi napnak még ekkor sem volt vége, mert következett még egy éjszakai felvonás is. Este ittam ugyan nyugtató teát és bevettem két erős macskagyökeres tablettát, de éjfélkor mégis felébredtem, és nem éreztem jóleső álmosságot, ezért a Palackpostát olvasgattam (dán krimi). Ami viszont annyira jó volt, hogy egészen végig elolvastam, ekkor már éjjel 2.00 volt, és ekkor aludtam el újra fél hatig, úgy-ahogy…

Okulva a keddi tapasztalatokból, szerdán (és csütörtökön, és pénteken is :-) már csakis nescafét ittam, abból is lehetőleg keveset, valamint orbáncfű teácskát vittem be magammal és azt is iszogattam, ami nagyjából lenyugtatott, de Rozival és Editkével egyetlen szót sem váltottam a hét hátralévő részében. Különben kettős fronthatás is volt, valószínűleg még ez is rátett egy lapáttal. Mindenesetre nagyon örültem, hogy létezik orbáncfű tea, mert anélkül igazán nem tudom, mi történt volna.

Nagyon elégedett vagyok, mert már öt vagy hat napja teszek esténként sárgabarackmag-olajat az arcomra, és nem idegesíti a bőrömet, sőt kifejezetten szép lesz tőle. Most megint visszatért a „növényi olajat az arcomra!”-időszakom :-)

A sárgabarackmag-olaj ügye Tesómmal kezdődött, aki felvilágosított róla, hogy hülyeség az almamagot kidobni, mert sok B17-vitamin van benne, ami jó a rák ellen, ezért sokkal helyesebb dolog a magot inkább megenni.

Mivel mostanában már magasról teszek a nettilalomra, a munkahelyen unalmas perceimben utánanéztem ennek a vitaminnak, és tényleg – többnyire – jókat írtak róla, aki pedig nem, az az esetleges ciántartalmat és a mesterségesen előállított B17-vitamint hibáztatta. Na de az almamagban csak nincs cián – tudom, mert megettem belőle még aznap egy csomót –, sem pedig mesterségesen nem állítják elő. Egy cikk pedig azt írta, hogy a sárgabarack magjában van a legtöbb B17-vitamin, ezért tök hasznos, ha azt is eszünk. De sárgabarack már nemigen elérhető, különben is macerás hozzáférni a magjához a csonthéj miatt.

Tiszta szerencse,  hogy létezik sárgabarackmag-olaj is, ami belsőleg ugye tele van a B17-tel, meg jó a vérkeringésnek, és este fogyasztva altató hatású (á! ez a nekem való cucc!); külsőleg pedig jót tesz a bőrnek, főleg ha gyulladt meg érzékeny, idézem: ”óriási az A-vitamin tartalma (erről minden kencemániás tudja, hogy az a retinol), ezért hihetetlenül jó a vízhiányos, öregedő, valamint az érzékeny bőrre. Megnyugtatja a száraz, illetve a gyulladásos bőrt.” stb.

Mondanom sem kell, hogy az első adandó alkalommal betértem az első nagyobb bioboltba, ahol vagy húszféle ilyen növényi olaj kapható, és megvettem a sárgabarackmag-olajat :-) Végül is, én már a 36 évemmel öregedőnek számítok, a bőröm pedig érzékeny is, időnként gyulladt is, a szám körül száraz, evidens, hogy kell nekem egy ilyen olaj…

Az az igazság, hogy már korábban is kísérletezgettem növényi olajakkal a pofámon, de hosszú távon nem váltak be, valószínűleg mert nem volt türelmem kivárni, míg egy-egy darab kifejti a hatását, vagy túl sokféle kencét használtam, és ezek összezavarták egymás hatását, vagy akkoriban még nem néztem utána kellő alapossággal az adott cucc hatásának, és nem a megfelelőt vettem.

Most olyan fáradt és lusta voltam, hogy nem váltogattam a krémeket, hanem ezen a héten minden este csak a sárgabarackot kentem az arcomra. Kivéve azt a két éjszakát, amikor menstruáció előtti (és Szamos-trüffel falása utáni) ronda pattanások ütköztek ki rajtam, mert akkor Sudocremet kentem fel, ami két alkalom után helyrepofozta. Ezen a héten tehát a ritkán használt Sudocremről is megtapasztaltam, hogy szépen megnyugtatja és szárítja a bőrt, amikor az éppen meghülyült és gyulladt vagy pattanásos.

A sárgabarackolajból 3-4 cseppet tettem a képemre, jó alaposan belemasszíroztam; további cseppeket a nyakamra, mert az is van és az is öregszik; és őszintén meglepődtem, mikor alig negyedóra után láttam, hogy már be is itta a bőröm. Másnap reggel még jobban meglepődtem, amikor szép sima arccal ébredtem. Pedig rohadtul érzékeny, vacak fajta bőröm van, és ekkor még a nem teljesen elmúlt pattanások is ott voltak.

A szám feletti rész olyan száraz, hogy az utolsó három napban oda már gránátalma-olajat tettem (nem, ezt nem most vettem, hanem már pár hónapja, csak még nem kezdtem használni :-) A gránátalma ugyanis direkt anti-ageing, és vízhiányos bőrre való, meg antioxidáns és hasonlók, magyarán még többet tud, mint a sárgabarack. Ez is nagyon bejött, mármint hamar beszívódott, és nem allergizált. – Eddig. De már három napja kenem, és még mindig semmi … majd meglátjuk egy hét múlva.

Szóval most örülök. – Jó, mindig örülök, ha valami új arckrém vagy testápoló kerül a birtokomba, és kiderül róla, hogy jó vétel volt :-) – De ha hosszú távon beválik a sárgabarack meg a gránátalma, akkor legalábbis részben átállok a növényi olajokra, amivel kitolhatom a profibb (és drágább) krémek megvásárlását, mert hiába istenkirály a Bioderma Sensibio családja, ha a 40 ml krém 4.000 Ft körül van. De lehet, hogy csak az emlékezetem szépít, és még többe kerül. Attól persze még megveszem, mert az a legjobb krémem, de nagyon örülnék neki, ha nem kettő, hanem mondjuk négyhavonta kellene csak újat vennem.

Meg aztán ha belegondolok, a növényi olajban nincs semmiféle tartósítószer, sőt mivel mindegyiknek van belsőleges pozitív hatása, még meg is lehet őket enni, ami a Biodermáról nem mondható el :-)

Nagyon egyszerű lesz: ugyanaz, mint a netes kommentelők 99 százalékáé:

1. Megérdemelte.
2. Perry Masont a gazdának.

Nem írom le az érveimet, egyrészt most fáradt vagyok hozzá, másrészt csak felcseszném az agyamat, harmadrészt, mert minden érvet, amivel a véleményemet alátámasztanám, már mások leírtak helyettem a neten. Akit mégis érdekel, olvassa el bármelyik vonatkozó cikk kommentlistáját, ott lesz köztük az én összes érvem.

Talán annyit külön megemlítenék – hátha idetéved valami illetékes – hogy szomorú, amikor saját kézbe kell venni az igazságszolgáltatást, mert a rendőrség konkrétan tojik a többször meglopott emberekre; amikor azért javulnak a bűnözési statisztikák, mert 1. az áldozat már feljelentést sem tesz, mert úgysem történik semmi, vagy 2. ha mégis elmegy a rendőrségre, maguk a rendőrök beszélik le a feljelentésről.

Amikor pedig valakinél végül elszakad a cérna, és megpusztul egy addig is teljesen feleslegesen létező drogos tolvaj, akkor hirtelen rögtön ott terem tizenöt rendőr hóttkomoly képpel…. na, neeeee!

Most nincs kedvenc színészem. Ilyen állapot ritkán fordul elő velem, úgy 1990 óta mindig van valaki, aki „A” kedvenc. – Persze Robert De Niro mindenekfelett, de ő inkább olyan állandó, mondhatni, mint a nap az égen.

Az Aktuális Kedvenc az, akit kinyomozok a neten, megveszem az életrajzát, felhajtom az összes elérhető filmjét, és lehetőleg minden nap, vagy minden második nap nézek valamelyik filmjéből legalább egy-egy jelenetet, különben nyugtalanul hálok. Esetleg kicsit azonosulok egy-egy vonásával, például, svéd sört veszek (ha svédről van szó), vagy utánaolvasok az amerikai rabszolgák történetének (ha feketéről van szó), vagy az örményeknek (ha örmény származásúról van szó), esetleg ugyanolyan ékszert kezdek hordani, mint az illető, vagy olyan színűre festem a hajamat. (Még jó, hogy zöld hajú fickó sosem volt kedvenc színészem, de a feketétől a szőkéig már minden színű voltam.) A családtagjai nevét is megtanulom, ha ez a neten közzé van téve, igazából nem is szándékosan, hanem egyszerűen csak mert jó a névmemóriám, és egy (több) feleség/élettárs meg egy (két, három stb.) gyerek keresztnevét megjegyezni nekem elég egyszerű feladat.

Sajnos, csapodár típus vagyok – nem az életben! :-) – és az Aktuális szavatossága általában lejár egy éven belül, átlagosan nyolc-tíz hónap után, de nem azért, mert meguntam szegényt, hanem mert jön a soron következő Aktuális…

Úgy egy hónappal ezelőttig még Anthony Perkins volt az aktuális kedvenc, de csak mostanában tudatosult bennem, hogy már nem az! Nem azt mondom, hogy ha hirtelen itt lenne, kitessékelném a szobából – bár erősen csodálkoznék –, vagy nem nézném meg szívesen bármelyik filmjét (jó: a jobbakat), vagy ne sajnálnám, amiért olyan relatíve fiatalon meghalt.

De hirtelen nem is emlékszem, mikor néztem bele utoljára valamelyik filmjébe, sőt késztetést sem éreztem rá. Végig sem olvastam az életrajzát, amit pedig én rendeltem meg és egy másik rajongó kemény munkával fordított le nyáron. Sőt, időtlen idők óta nem léptem be a Facebook-csoportunkba, pedig a négy-öt fős keménymag része vagyok, de … nem is tudom, mit írjak. És tök lelkifurdalásom van a lányok miatt, akik annyi energia ráfordításával hozták létre azt a csoportot, én meg – az egyik törzstag – így eltűntem. De tényleg nem jut eszembe olyan téma, amit már ki ne tárgyaltunk volna, vagy amiről újat tudnék mondani, és ha nem jön spontánul a jóízű locsogás a fórumon, akkor mi értelme van?

Azért persze nagyon bírom Anthonyt (minden kedvencemet bírom), és aki ezt olvassa, annak a lelkére kötném, hogy legalább a Psychót, de inkább a Phaedrát és a Szereti ön Brahmsot? is mindenféleképpen nézze meg egyszer az életben, mert ezek igazi gyöngyszemek, amik olyanok, mint a kutya: lehet nélkülük is élni, de minek? :-)

Különösen szomorú, hogy Tonyt nem váltotta le új kedvenc, hanem egyszerűen csak elmúlt a hevületem iránta. Sajnos, arra gyanakszom, hogy – bármennyire is liberális vagyok –, ez annak köszönhető, hogy biszexuális volt. Ez most jó rohadtul hangzik, tekintve, hogy noha egyes kisebbségekkel egyáltalán nem vagyok toleráns, de speciel a melegekkel mindenképpen (mert mit ártanak nekem? semmit a világon), és rokonom is van, aki az. És ha a gyerekem netán az lenne, hát azt is elfogadnám, még ha nem is örülnék tiszta szívből.

De nő vagyok, és a kedvenc színészem ezért legyen férfi! Nem azt mondom, hogy a fogával harapja ketté a piszkavasat, vagy fél kézzel megállítson egy lokomotívot, de legalább ne a pasikat nézze meg elsőnek az utcán. Komolyan, olyan sok meleg pasiba futottam bele mostanában akár így filmes-színész fronton, akár az életben (tágabb munkahelyi környezet, és nem is rokonszenves alakok), hogy újabban már kimondottan felüdülök, ha egy férfiról azt hallom, hogy barátnője van, vagy a felesége nem csak alibi. (Persze csak ha egy kicsit is tetszik az illető, mert ha valami antipatikus fickóról van szó, akkor tőlem nyugodtan felfordulhat.)

Bűntudatom is van, hogy ilyesmi miatt ejtem Tonyt, mert épp elég rémes dolog lehetett melegnek lenni az ötvenes-hatvanas években, amit akkor még titkolni is kellett. Pedig ha ő így volt boldog? Ha később születik és most lenne fiatal, akár össze is házasodhatna fiúkkal. Bár szerintem sokkal jártunk az eredeti verzióval, hiszen így megnősült és gyerekei is születtek.

Szóval, én azért közel érzem magamhoz még mindig, de inkább úgy, mintha a tesóm lenne (remélem, a tesóm nem olvassa ezt, és ha olvassa, nem érti félre :-) Sőt még balkezes is volt, amit akkoriban szintén rossz dolognak tartottak, ezért plusz empátiát érzek iránta. De azért most már nem „A” kedvencem… ami kicsit elszomorít, azért is, mert nem lépett a helyére senki következő, egyszerűen nincs most kedvencem.

… Viszont a Psychót ebben a hónapban leadják az egyik művészmoziban. Arra az előadásra –  a fent leírtaktól függetlenül – én akkor is elmegyek, ha a fene fenét eszik is, ha addig meghalok, akkor kiásom magam a sírból és a szemfedélbe csavarva megyek el, de nekem a Psychót látnom KELL mozivásznon!!! :-)

Komolyan elgondolkoztam, nem lehet-e, hogy tényleg fog az átkom? Persze nem igazi átokra gondolok, de akkor is… Nyáron már történt efféle, most pedig újra, amikor Editke – akit nehezen viselek – egy hét külföldi szabadság után visszajött és a hétfői napja 80 %-át nálunk töltötte azzal, hogy az élményeit mesélte kajabálva minden arra járónak, időnként megszakítva a szokásos ordító röhögésével. Olyan rohadtul ráért, hogy alig töltött némi időt a saját irodájában, alapvetően hozzánk telepedett és folyamatosan hangokat adott ki magából.

Én azt gondoltam, amit mindig ilyenkor: „Ó, bárcsak hallgatna már el, kussoljál már, legyél már egy kicsit csöndben, húzzál már el innen” …, de semmi.

Másnap reggel aztán bejött, és nem volt hangja. Egyetlen nap alatt rátört a hangszálgyulladás! Én először össze sem kapcsoltam a dolgokat, csak délután esett le, hogy előző nap folyamatosan azt kívántam, bár fogná már be végre azt az ordító pofáját.

Biztos nincs összefüggés, de azért egy kicsit hátborzongató. De be kell vallanom, nagyon jólesett Editke hangszálgyulladása, nem mintha a mások szenvedésében lelném örömömet, hanem mert most végre néhány napig kellemes csönd volt, mert ő akart ugyan beszélni, de nem tudott, csak ilyen Donald kacsa-hápogás jött ki a száján, ami már egyáltalán nem volt zavaró.

Barbi is hozzám hasonlóan érez az üggyel kapcsolatban, és javasolta, hogy következő feladatként próbáljak meg sok pénzt megidézni, jutalom vagy utcán talált, tömött pénztárca formájában. Én próbálom. Ha már a Megtorlás, a Hold és ez a hangszálgyulladás ilyen pikkpakk bejött, talán a zsebünket is teletömhetem, pusztán agyi energiával :-)

Borzasztó boldog vagyok kulturális okokból: egyetlen nap alatt két olyan dolgot tudtam megrendelni, amire már időtlen idők óta áhítozom!

Na jó, csak érzem annyinak :-)

Először: a Hold. Egyszereplős sci-fi, amit moziban valamiért nem néztem meg, később pedig bár folyton leadta a Film+, de sosem néztem, aztán egyszer mégiscsak belefutottam késő este és tizenöt percet néztem belőle, és nagyon megtetszett. De nem bírtam tovább fennmaradni. Gondoltam, vetítik még, majdcsak megnézem egyszer.

Persze, most, amint kíváncsi lettem volna rá, a Hold piffpuff eltűnt, nincs, nem volt, nem is lesz, egyik kábeltévé sem tűzte műsorra egy hétig, két hétig, egy hónapig, holott addig vagy kéthetente leadták. Na sebaj, megveszem DVD-n, most már egy ezresért utánam vágják.

Közben azért lecsekkoltam a filmes fórumokon, hogy tényleg jó film, és Sam Rockwellt azóta nagyon jó színésznek tartom, hogy a Halálsoronban először megláttam (bár ott Vad Bill volt, és a legszívesebben megfojtottam volna). Továbbá még azért is bírom őt, mert pont úgy néz ki, mint az eddigi kedvenc főnököm (Józsi, ez bók volt! :-)

DVD-n nem volt meg a MediaMarktban (igen: még mielőtt akarni kezdtem volna, folyton kint volt a polcon…), az Alexandrában, a… sehol. Xpressen csak duplalemezes változatban volt, az is „bizonytalan” beszerzéssel. Azért megrendeltem. Nem jött.

Pár hete már teljesen felhagytam a reménnyel, hogy a Holdat valaha is látni fogom, mire tegnap teljesen véletlenül felmentem az Xpressre, rákerestem, és egyszercsak ott volt, szimpla egylemezes változatban 999 Ft-ért, azonnal szállítható (október 1-jén adták ki frissen). Juhéj! Belép, rákatt, megrendel, és valószínű, hogy már holnap átvehetem! :-)

… Mellesleg ma megvettem  a jövő heti rádióújságot: naná hogy a jövő héten levetíti valamelyik kereskedelmi csatorna! A nyakamat tettem volna rá… Mindig így van, esküszöm, de sebaj, úgy érzem, a DVD többszörnézős lesz, ha pedig mégis csalódnék, van Vatera is a világon.

Még régebbi célpont: a Halhatatlan második része. Az első már vagy egy éve megjelent, nagyon tetszett, tök kellemes romantikus / krimi / fantasy, csajos, de azért nem p*csogós, teljesen meg voltam vele elégedve. Aztán olvastam, hogy ez egy trilógia első része – mi nem trilógia mostanában? – és Amerikában már megjelent a második, sőt talán már a harmadik része is. Ez derék, mert az első elég izgalmasan ért véget…

Vártam türelemmel, mivel tudom, hogy egy regény magyarra fordításához és megjelentetéséhez bizony idő kell. Vártam három hónapot, fél évet, de semmi. Időnként rápillantottam az Agave honlapjára: van-e fejlemény? De semmi. Átlag havonta lecsekkoltam az Agavét, meg az Alexandrát az előrendelhető könyvek között, sőt terveztem e-mailben érdeklődni a kiadótól, hogy nem-e akarják most már véletlenül-e kiadni a Halhatatlan folytatását, ami úgy egy éve Amerikában már kijött? Hadd érezzék, hogy van rá igény, és hátha időközben elfelejtették, hogy valamikor régen belevágtak egy ilyen háromrészes projektbe is. De aztán lusta voltam mailt írni, meg végül is elvagyok én Halhatatlan-folytatás nélkül, az is lehet, hogy vacak lesz a másik két rész, láttunk már ilyent (Szürke, krhmm…)

Aztán tegnap este, tisztára véletlenül, miután leadtam a soros skandinávkrimi-rendelést a családi könyvtár számára, csak úgy lagymatag kíváncsisággal beírtam az írónő nevét (ritkább, mint a „Halhatatlan” keresőszó), és azt láttam, hogy immár két találat van!

Hát a folytatás – Megtorlás címmel, képzelem, mi lesz itt!… csávókám fixen kiszabadult a pincéből, és most morci – már olyannyira készen van, hogy nemcsak előrendelhető, hanem már konkrétan a polcokon van. (Hogy nem vettem észre, mikor átlag hetente sétálgatok könyvesboltokban, az rejtély.)

Tehát megrendeltem ezt is, és most roppant boldog vagyok – már az életem kulturális szegletét tekintve – mert a két H-s kedvenc végre a birtokomba kerül, mégpedig napokon belül; a háromnapos hétvégén misztikus könyvet olvasgathatok, felváltva a sci-fivel, illetve ez utóbbi butaság, hisz a filmet még csütörtök este meg fogom nézni, hogy jól induljon a háromnapos :-)

Ezen a héten változtattam a futási szokásaimon. Elsősorban kedden futottam három kört, pontosabban inkább 1+2-t.

Ez úgy történt, hogy a hétvégi szédülések miatt, gondoltam, nem futok túl sokat: más nem hiányzik, minthogy a park kellős közepén kezdjen el hintázni alattam a föld, vagy a bokrokba kelljen kidobnom a taccsot. Ezért kedden azt találtam ki, hogy nem futok 3+ kört lassan, hanem futok egyetlen erős kört gyorsan, az is sport, és annyitól csak nem jön rám a szédülésroham. Futottam is egy világbajnok kört, mint valami veszett gepárd, utána pedig szépen sétáltam a zebra felé, hogy hazamenjek, de annyira kellemesen éreztem magam, hogy újra futni kezdtem, és a nagyon gyors első kör után a szokásos közepes kocogásom most kimondottan kényelmesnek tűnt. Futottam még kettőt, tehát összesen hármat, és ez volt három körön a valaha mért 2. leggyorsabb időm.

Ezután végiggondoltam a futási szokásaimat. Mindig lassan kezdek és utána gyorsulok be, és a legutolsó körben szoktam hajrázni; valamint evés után lehetőleg várok akár három, de inkább négy órát is, hogy ne forduljon fel a gyomrom. Legközelebb pénteken futottam, akkor ezeket a szabályokat mind megszegtem: kaja után kettő órával futottam, az első kört marha gyorsan – jó, hozzám képest –, a többit közepes kocogásban. Így futottam öt kört, aztán egy hatodikat levezetésnek, mert olvastam egy wellnessmagazinban, hogy ne csak úgy leálljunk, hanem fussunk levezetést. Ezért én most a hatodik kört kineveztem levezető körnek, és szép lassan totyogtam, tényleg sokkal kellemesebb volt így.

Ráadásul ekkor már sötét volt, kevés ember maradt a parkban, amit szeretek, mivel ekkor kevesebben bámulnak. De ha bámulnának is, akkor sem látnak, a sötét miatt :-) Hátránya is volt, mert néha én nem vettem észre, hogy nem egy, hanem kettő darab ember jön szembe, vagy csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy a jobboldalt lévő gazdi és a baloldalt lévő kutya között még egy póráz is van, ergo nem tudok kettejük között átszaladni….

56:08 alatt futottam a hat kört. Otthon megnéztem a feljegyzéseimet, és ez volt minden idők leggyorsabb ideje hat körön! Nem akartam hinni a szememnek :-)

Egy bajom volt csak, hogy a bal lábszáram külső fele – a szárkapocscsont? vagy az afölött lévő ín? – eléggé fájt, mert ballal lépek erősebben, és nyilván megerőltettem.

Egy nap pihenés után, vasárnap futottam legközelebb. Napközben már bemelegítettem egy Normafától Erzsébet-kilátón át Jánoshegyi úton Budakeszi útig tartó hosszabb sétálással.

Az esti futás majdnem pontosan úgy zajlott, mint pénteken, azzal a különbséggel, hogy az óraátállítás miatt minden egy órával előrébb jött, valamint a bal bokám marhára fájt. Az első fél körnél kifejezetten sántítottam, olyan látványt nyújthattam, mint egy meglőtt veréb. Aztán valahogy belejöttem, a gyors első kör után a többi már lightosnak érződött, az utolsót pedig kellemesen kocogtam. … Volna, ha az ötödik kör végén észre nem veszem, hogy egész jó időben vagyok, és talán elérhetem, sőt pár másodperccel megdönthetem a pénteki rekordomat!

Így az utolsó kör mégsem lett levezető kocogás, hanem apró lépésekkel ugyan, de egész rendes futás volt,
karmunkával, vad lihegéssel és fejszámolással, hogy ennél a kanyarnál kb. hány perc hány másodperc lehet…. Végül még sprinteltem is, és ahogy fújtatva odavonszolódtam a kedvenc fámhoz, hogy nekitámaszkodva lihegjek, láttam, hogy a stopper 54:35-öt mutat. Másfél perccel gyorsabb voltam, mint pénteken!! Fájós bal bokával, harminchat évesen!

Borzasztó boldog voltam. Haza, zuhany, izomlazító krém, aztán majd meglátom, hogy holnap reggel ki tudok-e kelni az ágyból…

Komolyan nem tudom, mihez kezdenék internet nélkül. A múlt hétvégi két durva szédülésrohamot követően rákerestem a neten a tüneteimre, és megkönnyebbültem. Ezt a marhaságot úgy hívják, hogy „jóindulatú helyzeti szédülés” (rövidítve BPPV), és jobbára ártalmatlan.

A „helyzeti” a testhelyzetre utal, tehát ha hosszú fekvés után hirtelen felkelünk, vagy hosszú fent levés után hirtelen lefekszünk. A belsőfülben lévő egyensúlyszervben lerakódnak kis kálciumdarabkák, és ha azok összeállnak nagyobb cafatokká, akkor megzavarodik az egyensúly érzékelése, mert az egyensúlyozó szerv által észlelt és a szem által észlelt helyzet nincs összhangban egymással.

Az én esetem a kétszeri szédüléssel és egyszeri apró hányással még istenes, mert a legtöbb beteg beszámolója  még sokkal durvább: van, akit állandó szédülés kísért és napi több hányás, és volt, aki betegállományba is kellett hogy menjen.

El lehet menni neurológushoz, aki ad valami gyógyszert is (ezt egyelőre nem akarom), de a legfőbb gyógymód az, hogy bizonyos tornagyakorlatokkal gyakorlatilag újra és újra ki kell provokálni a szédülésrohamokat, hogy az összetapadt kálciumlerakódások szépen feloldódjanak. Epley-manővernek hívják a gyakorlatsort, lényegében annyi, hogy hirtelen le kell feküdni, várni fél percet, aztán hirtelen felülni, várni fél percet, aztán megint lefeküdni a másik oldalra, várni fél percet (mindig addig várni, míg elmúlik a szédülés). Nyilván jobb gyógytornász vagy orvos segítségével csinálni, de nekem annyira kis enyhe tüneteim voltak, hogy pár ilyen gyakorlatsort szépen itthon megcsináltam, és nem volt semmi baj, még az a durva forgó szédülés sem jött rám, csak kis enyhe hullámzások.

Azért hívják jóindulatúnak ezt a nyavalyát, mert úgy két hét után magától elmúlik. Rossz viszont, hogy időről időre visszatérhet :-(

Javasolták továbbá – mert nem egy cikket olvastam el, hanem kb. tizenötöt – egy hipochonder veszett el bennem :-) –, hogy magas párnán aludjunk, óvatosan keljünk fel (nem felpattanni, hanem kicsit ücsörögni az ágy szélén), és hogy ne a „rossz oldalunkon” aludjunk.

Ez utóbbival lesz még bajom, mert a jobb oldalamon tudok úgy istenigazából jól aludni, mivel az orrsövényferdülés miatt ott kapok jól levegőt. Viszont a nyakam miatt a bal oldalamon kellene aludnom, mert az az oldal, ahol nem kapok fejfájást és nem áll be a nyakam, és most már tudom, hogy szédülés szempontjából is inkább bal felé kellene aludnom. Nagyon jó… Azóta három párnán fekszem magasan – ezt szeretem – és nem fordulok jobbra.

A múlt hétvégi két szédülésroham óta már elmúlt egy hét, és – lekopogom – ilyen erős tüneteim nem voltak. Minden reggel nagyon örülök, ha a szoba mozdulatlanul áll :-), nem fordulok meg túl hevesen, nem hajolok hirtelen, és ezért így, egy hét elteltével, minden kóser.

De azért lehet, hogy a legközelebbi fodrászlátogatáskor, biztos, ami biztos, ki fogom hagyni a hajmosást, ahol hátratekert nyakkal kellene tíz percig ülnöm. Fodrászüzlet közepén elszédülni csöppet sem kellemesebb, mint ugyanez az utcán vagy a munkahelyen, és inkább nézzenek hülyének, minthogy tíz vendég és öt fodrász szeme láttára egy vadul forgó padlóra dobjam ki a rókabőrt…

Ami még sosem fordult elő: szédülve ébredtem reggel. Holott nem ittam semmit :-)

Azt álmodtam, hogy a TDKR-t nézzük a MOM Parkban, két szünettel (!) – ez nyilván a tegnap esti színház hatása. Aztán valamelyik szünetben bejelentette a személyzet, hogy jön Tom Hardy! Mármint nem lelép a filmvászonról, az kicsit sem lett volna kellemes, hanem civilben, autogramot osztogatni. Én roppant boldogan oda is caplattam, és kértem autogramot, és mondtam Tomnak, hogy jé, pont velem egyidős, de fiatalabbnak látszik; és hogy fogjunk kezet, mire ő kezet is fogott velem, sőt felállt és megölelt és megpuszilt. (Ilyesmi az életben nem fordul elő velem, eleve nem merek odamenni senki híres emberhez.) Álmomban magasabbnak és vékonyabbnak tűnt, mint a valóságban.

Aztán büszkén hencegtem az élményeimmel a mozilátogató többieknek, de közben az álom átváltozott valamiféle gyerek-örökbefogadással kapcsolatos történetté, amely alatt valamiért fürdőkádat is sikáltam, miközben a témáról beszélgettem valakivel.

… Na, ezen a ponton ébredtem fel, még csukott szemmel úgy tűnt, borzasztóan forog velem az ágy, de gondoltam, ez még az álom része. Aztán kinyitottam a szememet, és kajakra forgott a plafon, az egész szoba körbe-körbe, meg kellett kapaszkodnom az ágy szélébe, mint anyámnak öcsém születése után. Rögtön felültem, de nem lett jobb. Végül ki kellett nyitnom az ablakot, és sokáig ültem egy szál pizsamában, nyitott ablaknál a kényelmes íróasztali székemben, lábam az asztalon, szemem becsukva, és mélyeket lélegeztem. Így aztán elmúlt a szédülés egész addig, míg fel nem álltam, mert akkor újra megszédültem, de már enyhébben. Aztán fokozatosan elmúlt a dolog.

Utánanéztem, a szédülést okozhatja agyvérzés, gyulladás, nyaki verőér szűkülete, kábítószerek és még húsz másik dolog, egyik rémisztőbb, mint a másik. A Tom Hardy-féle álmot okozhatta a cikk, amit az új filmjéről olvastam, amiben végig csak ő egymaga szerepel (ergo muszáj megnéznem, különben is imádom az ilyen egyszemélyes filmeket, mint pl. az Élve eltemetve, ami ráadásul koporsóban játszódott).

Faterral elterveztük, hogy ma biciklizünk a parkban. Aggódtam kicsit, hogy egy szédüléssel kezdődő napon vajon hogy fog menni a biciklizés, ami igényel némi egyensúlyérzéket. Szerencsére Fater reggel vásárolgatni volt, így én hosszan reggeliztem és vizeket ittam, és volt időm összevakarni magam. Végül délután egykor mentünk le a parkba.

A biciklizés meglepő jól sikerült, én is csodálkoztam, de valószínűleg az volt az oka, hogy 1. már rég nem tekertem, és kimondottan vágytam rá, 2. nagyon kevés ember volt a parkban. Ebben a kora délutáni időpontban már elmúlt a „Reggel van, gyerekek, menjünk le a parkba!”, viszont a „Délután van, gyerekek, menjünk le a parkba!” még nem érkezett el, hanem pont a „Dél van, gyerekek, menjünk haza ebédelni!” időszak volt.

A park egy részét átépítik, úgyhogy az a része le volt zárva. A nem lezárt részen tekeregtem szép lassan, Fater gyalogolt utánam, aztán a park végén lévő betontalpú parkolóban folytattuk az utat, majd tovább az autóforgalom elől elzárt, de biciklivel járható iskolaudvaron. Többször is sikerült az a bravúr, hogy elmentem az út legvégéig, és visszafordultam. Biciklivel. Eddig úgy hajtottam végre a megfordulásokat, hogy megálltam, a biciklit körbetoltam vagy -emeltem, majd visszaültem rá. Ma több ízben is előfordult, hogy simán megfordultam a biciklin ülve hajtűkanyarban, sőt azon a hosszú lejtős úton is végigtekertem, amitől korábban mindig paráztam és befékeztem: szépen legurultam a végéig, és megvártam, míg magától lelassul a bicikli. Persze ehhez kötélidegek kellettek, meg az, hogy semmi zavaró autó vagy emberi lény ne legyen a látóteremben :-)

Fatert is rávettem, hogy biciklizzen egy kicsit, neki sem árt a mozgás. Illetve már maga az is jó, hogy egyáltalán a szabad levegőn van, de még pluszban a mozgás is jó.

Engem az egy óra szabad levegőn történő intenzív biciklizés teljesen leszívott, mert múlt szerda óta nem sportoltam semmit. Akkor ugyanis jött a Moziünnep, majd a megfázás. Most ezért kicsit éreztem a combizmaimat, meg a karomat is, ahogy kapaszkodtam a kormányba, de összességében nagyon jól éreztem magam. És szinte el sem estem! csak a bicikli szaladt neki kétszer a padkának, de én magam ura voltam a helyzetnek, mármint a sajátomnak, nem az övének :-)

Ebéd után betoltam egy koffeinmentes tejeskávét, utána elmentem átmeneti kabátot vadászni, különösebb remény nélkül. Hetek óta nézelődöm, hátha akad valami olyan kabát, ami megfelel az igényeimnek: megfizethető árú, még nem téli, kb. combközépig ér, szóval olyan, mint a ballonkabát gyerekkoromban, amivel akkor Dunát lehetett rekeszteni, most viszont sehol nem találok. Bár sötét színűt akarnék a klasszikus helyett, amivel ugyan nincs bajom, de volt már nekem vajszínű kabátom, és miután egy hétig jártam metróval dolgozni (= mozgólépcső gumikorlátja) megfogadtam, hogy a jövőben csak szürke vagy fekete kabátot veszek.

Nos, október van, de átmeneti kabát már sehol nincs, kizárólag téli mindenhol. Abból is csak ilyen puffasztott, kötözött sonka fazonúak, amiben Michelin-babának látszik az ember, ezekre rá sem néztem. Van ezenkívül szövetkabát, meg néhány ugyanolyan, amilyen már van nekem (ronda barna télikabát). Közös tulajdonságuk, hogy amelyik jól néz ki, az deréknál véget ér. Amelyik meg melegítené a csípőt, az ronda, vagyis ugyanolyan, mint a meglévő ronda barna télikabátom. De én átmenetit szeretnék! Mondjuk, amit most hordanék, a fekete bőrdzseki helyett, ami derékig ér, és nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de nekem fázik a fenekem! Hiába van rajta tíz centi hájréteg, mint egy tengeri fókának, akkor is átfúj rajta a szél és fázik.

… Persze betévedtem olyan boltba, ahol ott voltak álmaim kabátjai mind átmeneti, mind télikabát kategóriában, csak ott a leakciózott darabok is 35.000.- Ft-nál kezdődtek. Az a gyönyörű, hosszú, meleg fekete szövetkabát pedig, ami egyértelműen a legcsodálatosabb volt, 99.900.- Ft-ba került! :-(

Ilyen tapasztalatok után ma, véletlenül, hogy a kellemes álom és a kellemes biciklizés után még egy pozitív élményem legyen, sikerült átmeneti kabátot is vadásznom. Bementem egy Camaïeu-ba, és ott ugyan pufikabátok voltak elöl nagy látványosan kirakva, de ahogy hátrébb mentem a bolt belsejébe, egy rúdon szinte klasszikus ballonok csüngtek, vajszínű és fekete verzióban is. Felragadtam egy 38-as feketét és ott a helyszínen felpróbáltam. Passzolt. Gombjai megvoltak, zsebe működött, öve is volt, ergo rögtön megvettem. Majd a gyakorlatban kiderül, hogy funkcionál a hűvös szélben, de legalább eltakarja a fenekemet, hosszú sálat vehetek anélkül, hogy kilógna alul, és az övvel optikailag karcsúsíthatom magam, ami sosem árt :-)

Update: vasárnap is szédüléssel ébredtem, bár enyhébb volt, mint a szombati; azonban reggelikészítés közben, midőn félrehajtott fejjel olvastam egy rövidebb újságcikket, mire rögtön igen erős szédülés tört rám, és hányinger is, és kihánytam azt a gerezd almát, amit addig megettem. Hmmm… A hányást még megmagyarázhatja az éhgyomorra evett alma, de ez a rohadt szédülés nem tetszik nekem…

Október 5., szombat: egyazon napon három kedvencemmel való „találkozás”. Szép nap :-)

1., délelőtt: Egyházi Géza (CD). – Géza második CD-je már májusban megjelent, de én az úristennek sem találtam egyetlen boltban sem, sem interneten, sem sehol… végül a Facebook rajongói oldalának adminjához kellett fordulnom (persze nem azonnal, hanem cirka három hét múlva, amikorra összeszedtem a bátorságomat), hogy mégis hogy lehetne megszerezni a lemezt? Személyes átvételben állapodtunk meg pár levélváltás során, és bár titkon reménykedtem, hogy esetleg talán maga Géza jön átadni a CD-ket (miért? azt írta, az ismertetőjelei: hosszú barna haj és szemüveg! :-), de végül persze egy lány volt az, akivel hajnali tizenegykor a város másik végén kicseréltük a pénzt a két CD-re, mert Sógornőm is kért egyet.

A vicc, hogy maga a CD nem is tetszik annyira, mint a korábbi, de ennek most a borítója is a birtokomban van (ellentétben az előzővel, amit másolatban kaptam), és hát már pusztán a borítófotót nézni is elég, hogy bizseregni kezdjen a hasam és rózsaszínű legyek…. istenem, istenem, ennyire vonzó pasit, aki még él is, magyar, korombeli, de azért megfelelő mértékben idősebb, humora is van… túl szép, hogy igaz legyen :-)

2., dél: Andrea Bocelli (könyv). – Andrea több mint tíz éve kedvencem, 2002. júliusa óta. Pontosan Tesóm diplomaosztója után vettem meg a Cieli di Toscana albumot, és onnantól totálisan odavagyok érte. Egyrészt, mert nagyon helyes (jó, mint csináljak? Vizuális típus vagyok! :-) Másrészt, mert minden cikkből és interjúból az jött le, hogy nagyon kedves és szerény ember. Harmadrészt, mert vak, és nekem, félszeműként, elég sajátos a kapcsolatom a vakokkal. Mindig úgy gondolom, hogy ha engem érne ilyen, biztos öngyilkos lennék, épp ezért nagyon tisztelem azt (ez esetben konkrétan: Andreát), aki suliba jár, sportol, jogi diplomát szerez, védőügyvéd (!), éjjel zongorázik, felesége és gyereke van, síel (!), tehát sokkal teljesebb életet él, mint én, és abszolúte nem tűnik úgy, mint aki sajnálja magát (velem ellentétben).

A születésnapja pedig szeptember 22., mint Bilbóé és Frodóé, ezért öcsém gyakran nevezi egyszerűen „az a hobbit”-nak! :-)

Sok CD-jét megvettem és nagyon tetszett a hangja, és iszonyú furcsa volt, hogy egyetlen szót nem értek belőle. Az angol dalszövegekhez szokott a fülem. Vettem pár olasz nyelvkönyvet, és olyan logikus és fonetikus nyelv volt, hogy egészen belelendültem. Továbbá Olaszország is elkezdett érdekelni. Az év végére már úgy elhatalmasodott rajtam az Olaszország iránti vágy, hogy hónom alá csaptam az öcsémet és februárban elmentünk egy nonstop útra a velencei karneválra. Huszonhat évesen tettem először külföldi, egész pontosan: olasz földre a lábamat, az olaszországi Alpokban :-) Áprilisban pedig beiratkoztam olasz nyelvtanfolyamra. Később még összesen háromszor jártam Olaszországban, Éva barátnőmmel, társasutazásokon, Rómát, Firenzét, Sienát is láttuk.

Az olasz nyelvet és Olaszországot tehát Andreának köszönhetem, ha ő nincs, akkor ez egész biztos, hogy kimarad az életemből :-)

Sok éve egy budapesti könyvesbolt idegen nyelvű részlegén fedeztem fel az önéletrajzi könyvét olaszul. Természetesen azonnal megvettem, és átrágtam magam rajta, pedig nem volt egyszerű, mert múlt időben írta és nem tőmondatokban. Most,  2013-ban, amikor lustán lapozgattam az Alexandra weboldalát, egyszerre észrevettem, hogy kiadják az önéletrajzát, magyarul!! Felpattantam, artikulátlanul ordítottam és azonnal előjegyeztem (pedig mostanra már jócskán csitult a rajongásom, igazság szerint elég régen nem hallgattam egyik CD-jét sem…) – és a könyv pénteken jelent meg, én pedig szombaton vettem át, hazafelé a Géza-CD átvételi tranzakciója után :-)

3., délután: Robert De Niro (film). – Egyes színészeket valami egészen vacak szerepben szeretek meg. De Nirót például az 1995-ös Frankensteinben :-) Nem tudom megszámolni, hány filmjét láttam – egyszer nekikezdtem, negyvenhétig jutottam –, de ha egy mód van rá, mindet látni akarom. Nekem ő „A” legjobb színész a világon (második Al Pacino). Ez nem azt jelenti, hogy De Niro a mindenkori kedvenc, mert a kedvenceim bizonyos időközönként változnak, hanem hogy szerintem ő a most élő legjobb.

Erre persze egyes időskori filmjei rácáfolnak, de szerintem ha valaki megengedheti magának, hogy lazuljon és agyatlan filmekben is szerepeljen, akkor az ő. De azért csak ott van a Csillagpor: az egyik jelenet, amikor sírva röhögtem moziban (szó szerint!), az Bobby tánca :-D. Vagy ott van a Napos oldal; nem részletezem, még most is érdemes megnézni akármiben.

Most a Vérmeséket néztük, Faterommal. Hülye magyar címe ellenére kellemes vígjáték volt, olasz-amerikai maffiózócsalád, akiket tanúvédelmi program keretében Franciaországba telepítenek át. De Niro a családfő. Nem volt hatalmas eresztés a film, de nagyon szívet melengető volt látni RDN-t (és Michelle Pfeiffert, imádom mindkettőt, főleg, ahogy ilyen szépen öregednek! Ez hülye egy kifejezés, de aki látja ezt a filmet, érti, mire gondolok.)

 Szóval, ilyen volt az a szombatom. Három sármos pasi: az egyik nagyon jó vámpír, a másik nagyon jó énekes, a harmadik nagyon jó színész, nem is tudom, melyiket választanám, a lényeg, hogy mindhárommal szívesen betolnék egy korsó sört és hajnalig beszéltetném/énekeltetném őket közben :-)