a hallgatag macska naplója

Eredetileg hosszú beszámolót akartam írni a családdal és a kutyával töltött őrségi hosszú hétvégéről, de ezt most egy darabig elhalasztom. Bár a hosszú hétvége fantasztikus volt – külön plusz élmény számomra a kutya, mivel háziállattal még sosem nyaraltam együtt –, és isteni volt az időjárás is, és remekül teltek a napok, de aztán az utolsó egy óra tkp. mindent felülírt.

Most ki vagyok borulva, és nemcsak a szokásos, „vége a nyaralásnak és munkába kell menni” módon, hanem más miatt is… Persze a munka is vacak. De majd valamikor, ha összeszedtem magam, mindent leírok részletesen.

Most a bőgés kerülget, már tegnap délelőtt kénytelen voltam előszedni egy Remotivot, amiben koncentráltan van jelen az orbáncfű, ergo hatásosabb, mint a tea. Ha mégis kiborulok nyilvános helyen, most legalább nyugodtan rá tudom fogni a parlagfűre és az allergiára.

Pénteken Vámpírok Bálja. Tiszta mák, hogy péntek, és így jutott időm zuhanyozni, átöltözni és kényelmesen táplálkozni, sőt kávét is betoltam, mert a Claritine miatt nem lehettem biztos benne, hogy pusztán a lelkesedés ébren fog tartani késő estig.

Ha a Bálra veszek jegyet, csak két kikötésem van: az első és legfontosabb, hogy Egyházi Géza legyen a gróf, a második (de ez végszükségben elhagyható), hogy Mihálka Gyuri legyen Alfréd. Hát ez volt az a nap, amikor ez az ideális szereposztás összejött – a többiek nem érdekeltek –, illetve a 200. előadás is ilyen volt még, de arra már nyomokban sem voltak jegyek.

Most harmadszor látom amúgy: először Tesómék hívtak meg szülinap alkalmából (nyári szezon), aztán én hívtam meg apámat az ő szülinapja alkalmából (téli szezon). Nekem borzasztóan tetszett a darab, Faternak kissé kevésbé. Szegény talán leginkább Herberttől akadt ki :-)

Érthető okokból rohadtul drágák a jegyek, ezért van, hogy mindig erkélyen, és elég hátul ülök. Bár komolyan tervezem, hogy majd egyszer, amikor sok pénzem lesz – nagybőgőbe ugrás helyett – veszek magamnak jegyet a földszint 3. sor közepére, és onnan fogom nézni! Bizony... Csak ezt senkinek nem fogom elárulni, nehogy hüledezzenek, hogy annyi pénzt kiadok egy színházjegyre…

Most is erkélyen, hátul, jobbra ültünk. Természetesen elkéstünk volna, ha Fater nem visz el minket kocsival. Anyám valami álomvilágban él az időt illetően. Ezerszer elmondtam neki, hová megyünk, hánykor kezdődik a darab, hánykor kellene elindulnunk, hogy villamossal és gyalog kényelmesen odaérjünk, és hogy várhatóan hány percet kell sorbaállnunk a vécé előtt. Számításaim szerint 17.45-kor kellett volna indulnunk, hogy mindez beleférjen. Anyám csak 18.15-re készült el (délután még lefeküdt aludni!! Négykor! És még ezután fogott neki enni és fürdeni!) – addigra Fater már felöltözött és röhögve hozta a ház elé a kocsit. Mindketten előre tudtuk, hogy ez lesz.

Én, kivételesen, 17.50-re már kajával, fürdéssel, öltözködéssel, sminkkel együtt készen voltam :-)

Kocsival simán odaértünk fél hétre a színházhoz. Kiálltuk a vécésort, és már háromnegyedkor a helyünkön ültünk. A darab nem kezdődött hétkor, és a nézők úgy szállingóztak be, mintha egy multiplex moziban lennének: kezdés után öt, tíz perccel is még jöttek. Volt, aki erkély oldal helyett erkély középre ült, aztán rájött a tévedésre és átült a rendes helyére, rajtunk, a sor szélén átkelve; ez kb. háromszor ismétlődött meg, nem értem, senki nem képes elolvasni, mi áll a saját színházjegyén?? Ami meglepett, hogy a lépcsőn is ültek emberek, legális, „lépcsőre szóló” színházjeggyel.

Huszonöt perces késéssel kezdődött a darab, de miután elkezdődött, engem már semmi nem zavart. Tökéletes volt a zene, a színészek, a látvány, a dalok. Illetve néha azt mondta az oldalról beszivárgó füstköd, hogy „sssssssssszzzzzzzzz…”, és Mihálka Gyuri mikrofonjával is többször volt valami (recsegett, illetve néha egyszerűen nem működött a hangosítása). De az új Sarah jobb volt, mint a korábbi, a díszlet még mindig sirály – én örömmel laknék ilyen helyeken, bármelyik díszletben, de persze főleg a kastélyban –, és a poénok rendesen ültek. ("Ez rám nem hat!" :-) 

És hát Géza!... Nem tudom jobban kifejezni: amikor megjelent, ott akkor megállott a levegő, és az ember lánya csak annyit nyögött ki (magában): „hűűű, bzmeg, … mmmmmmmmmm….!” Még négyszáz méteres távolságból is! Egészen az erkély 9. sorig simán felsugározta a kisugárzását! :-) El sem tudtam dönteni, a megjelenése vagy a hangja jobb-e, de nem is tépelődtem ezen túl sokat.

Az énekhangja neki is, meg Mihálkának is csak egyre jobb lett az idő előrehaladtával. A CD-vel összevetve kicsit idősebb volt a hangjuk, de egyik jobb, mint a másik. Jó: nekem egyértelműen Géza a jobb, mert őt nagyon roppantul csípem, de a kissrác is kezd komolyan jó lenni!

Úgy éreztem magam, mint az a macska, aki elé letesznek libamájat is, egeret is, sonkát is, és azt sem tudja, melyiknek örüljön jobban :-)

A szünetben végigálltuk a vécésort (én csak a biztonság kedvéért). Kellemesen hosszú szünet volt, újrarúzsoztam a számat, és roppant jól éreztem magam, amikor is hirtelen bemondták a hangszórókba, hogy helyzet van, Egyházi Géza rosszullét miatt nem folytatja az előadást, a második felvonásban Bot Gábor veszi át a szerepét, és bocsi, de az átöltözések miatt kicsit csúszni fogunk.

Bennem megfagyott a velő! Éppen azt ecseteltem anyámnak, hogy Géza milyen jó fej, ami a sok Musical Plusz során derült ki („Holtverseny esetén az győz, akit személyesen ismerek” :-), és hogy mennyire kedveli Sógornőm is, én is, meg egyáltalán a jóízlésű emberek; és milyen kellemes emlékem, amikor egyszer egy társaságban fogyasztottunk pálinkát egy fellépés után az éjszakai parkolóban (ahol én persze egy büdös szót sem nyögtem ki, viszont tíz percig közelről láttam Gézát, aki nagyon aranyos volt).

Biztos én hoztam rá a balszerencsét! Lám, ez történik, ha egyszer egy kicsit alaposabban ránézek egy helyes férfiemberre, az azonnal megbetegszik!

Már több színész is elhunyt, miután én élőben láttam őket! Igaz, ők olyan 80+ évesek voltak, míg Géza csak néhány évvel idősebb nálam… Anyám is megnyugtatott a Caruso haláláról szóló történettel, aki állítólag nem akarta abbahagyni az éneklést, és ezért valami torokvérzés következtében a színpadon halt meg (ennek azért utána kell néznem, anyám meséit jobb leellenőrizni).

Aztán az aggódást háttérbe szorítottam, és inkább arra gondoltam, hogy valami más dolga van neki, és amiatt kell megpattannia. Ez a lehetőség kissé dühített, de a kettő közül még mindig ez a jobb. Na de, most jön a második felvonás, maga a Bál, és a csúcsok csúcsa, az El nem múló vágy – valaki mással lássam ezt? Az lehetetlen! Soha eszembe nem jutott olyan opció, hogy ne Gézás előadásra vegyek jegyet! Erre szembesülnöm kell vele, hogy mostantól Bot Gabi a gróf… Hát, őszintén, csalódott voltam és el voltam kenődve (és még aggódtam is, hogy Gézának ne legyen valami komoly baja).

Bot Gábort is hallottam már több fellépésen, de így színházban még sosem láttam. És az az igazság – sosem hazudnék ilyesmiről csak azért, hogy Gézát még jobb színben tüntessem fel –, hogy pozitívan csalódtam!

A második felvonás elejére már egész tekintélyes csúszása volt a darabnak. Valószínűleg emiatt, elég gyorsnak tűnt a dalok tempója az első felvonáshoz, illetve a CD-hez képest. Ez volt az egyetlen hátrány, meg a füstköd sssssszzzzzisssssssszzegése, Drágaszágom. A Carpe Noctem szólóját Bot Gabitól valaki más vette át, aki kicsit gyengusz volt, de ez az apróság nem rontotta el azt a számot. Bot Gabi pedig igazán jó volt! Persze, ő nem Géza, alighanem fiatalabb is nála, és nem állt meg tőle a levegő, olyan magas sem volt, sem annyi sötét méltóság nem sugárzott belőle. De azért, amikor elkezdett énekelni, leraktam a hajamat a meglepetéstől, és az El nem múló vágy is kijött belőle úgy, ahogy annak hangzania kell.

A végén nagyon jó hangulatú tapsrend jött, a földszinten állva tapsoltak az emberek (ez a lelkesedés az erkélyig már nem jutott fel :-(. És ha pozitív oldaláról nézzük a dolgot, tulajdonképpen egy színházjegy áráért két Krolockot kaptunk :-)

Nekem azért inkább hiányérzetem volt, és csalódott voltam. De azért akárhogy is, mégiscsak a Vámpírok Bálja volt, még ha a második fele nélkülözte is a legjobb adalékot…

A csúszások miatt 23.00 is elmúlt, mire vége lett a darabnak. Simán hazaértünk. Én lefekvés előtt még ittam egy pohár – stílszerűen – vörösbort :-) és megettem a direkt erre a célra vásárolt öt darab Szamos marcipános rumos trüffelgolyót, hogy teljes legyen az öröm (ürügy mindig van ;-)

… Azért a csalódás bennem maradt, annyira, hogy másnap éjszaka álmomban visszamentem a színházba, és az előző napi jegyemet lengetve követeltem, hogy engedjenek be a mai előadásra, mert én csakis Géza miatt váltottam jegyet, és ő csak félidőig szerepelt, tehát nekem most jogom van látni vele egy teljes előadást! :-D

És némileg megingott az az elhatározásom is, hogy egyszer majd valami király helyről újra megnézem a Bált. Mert mi van, ha Géza megint elromlik?

A naptári ősz első napja. Gyerekkoromban rühelltem – iskolakezdés!! –, most viszont úgy érzem, ilyenkor visszazökkennek a dolgok a rendes kerékvágásba. Van abban valami természetellenes, hogy mindenki nyaral, pihen, vakációzik, én pedig eközben dolgozom a forró irodában, a félig üres hivatalban…

De ilyenkor azt is érzem minden évben, hogy elmúlt ez a nyár is, és nem történt semmi különleges. Júniusban persze voltam nyaralni, aztán volt születésnap, aztán … aztán nem is igen volt semmi. Dolgoztam, meleg volt, filmeket néztem, Tesóméknál laktam egy napig és fényképeztem a bolond kutyát (na jó, ez kétségtelenül fénypont volt); Amerikából rendeltem könyvet, és túléltem a legnagyobb kánikulákat. De azért olyan érzés van bennem, mintha egy rohadt nagy buli zajlott volna valahol, amin mindenki ott volt, csak én nem. Ezt minden nyár végén szoktam érezni, és persze valójában utálom a bulikat, de nem ez a lényeg, hanem az a nyomasztó érzés, hogy „megint elmúlt egy nyár és nem történt velem semmi”.

Másrészről jó dolgok is várhatóak. Például az az istentelen hőség már biztosan nem jön vissza – igen, hülyeség, hogy az időjárástól függjek, mint egy öregasszony, de amikor elviselhetetlen a létezés a meleg miatt, akkor igenis megbecsülöm, ha 42 fok helyett csak 28 a maximum. Most is farmer van rajtam, és nem sülök meg benne.

Már csak pár nap, és őszi kiruccanást teszünk az Őrségbe családilag. Imádok ott lenni! Erdély után talán a második kedvenc helyem. Lehet persze, hogy csak azért érzem így, mert a nyaralóhelyek közül közlekedésileg ezeket a legnehezebb elérni? :-) Badacsonyt is nagyon szeretem, de felpattanok a vonatra és hipphopp ott vagyok – az Őrségbe és Erdélybe vezető út meg baromi hosszú, vagy elég macerás.

Az allergiagyógyszer szedését sajnos kénytelen voltam elkezdeni, mert már állandóan viszketett az orrom, a szemem égett és kiszáradt, de a legfontosabb, el akartam kerülni, hogy péntek este, a Vámpírok Bálján törjön ki rajtam az a csillapíthatatlan orrfolyás, ami előbb-utóbb bekövetkezik allergiaszezonban.

Így csütörtök este beszedtem az első gyógyszert. Ha nem túl későn veszem be, akkor reggelre elmúlik a gyógyszer okozta álmosság. Sajnos a Bál után annyira későn értünk haza, hogy majdnem éjfél lett, mire beszedtem a bogyót, és szombaton egész nap csak támolyogtam az álmosságtól.

Csütörtökön kellemesnek induló, de rémálomba illő napunk volt a munkahelyen. A társaság fele szabin van – hál’istennek – főnökünk is vidékre ment valami konferenciára; és ekkor érkezett egy telefon Egészen Föntről, hogy valami infó kellene, de mostazonnal. A téma a paraszt Mari szakterülete, így összehoztam őket, miután tisztáztuk, hogy sem a főnök, sem a főnökhelyettes nem elérhető.

Bevallom, kicsit örültem is, amolyan egészséges kárörömmel, hogy végre kénytelen csinálni is valamit ez a luvnya, aki egyébként egész nap csak a seggét vakarja, telefonálgat és unatkozva beszélget akárkivel, akivel a folyosón összeakad…

Aztán rögtön felhívott a főnök, hogy volt-e valami, és majdnem agyvérzést kapott, amiért nem őt hívtuk fel először, és hogy pont ezt a barom nőt érte a feladat, akire kb. semmi fontosat nem lehet bízni. A főnök vidékről, a mobiljáról diktálta telefonon Marinak, hogy mit kell csinálni, de ezenkívül még kettő darab másik kolléganő is odaült segíteni neki, és még így is tíz perccel kifutottak a határidőből (mert „egy óra múlva legyen kész” feladat volt).

Az persze más kérdés, hogy nagy bunkóság a Felső Vezetéstől egyórás határidőt szabni egy olyan csoportnak, akiknek a háromnegyedét éppen ők rúgták ki, és ahol most 9 ember csinálja azt, amit két éve még 25 csinált. De viszont az is igaz, hogy én is sokszor kapok SOS melót, és nekem nem áll ott két ember plusz egy a telefonban, hogy segítsen, maximum Barbira számíthatok.

Így a péntek azzal kezdődött, hogy korábban mentem be, hogy ha még ki akar osztani a főnök, azt ne plénum előtt tegye. De addigra már lehiggadtak a kedélyek, meg a fő, hogy sikerült megoldani a problémát, viszont én az aznap esti Vámpírok Báljára mégis kissé kialvatlanul mentem, az allergiagyógyszer, a korai kelés és az előző napi idegeskedés miatt…

Holtfáradt vagyok, de jólesően. Három napja dolgozom, és a lelkivilágomnak most kifejezetten jót tesz, hogy nincs sok időm agyalni a gondjaimon… Lekopogom, mintha a depresszióm is kezdene visszahúzódni. – Azért az orbáncfű tea itt van a szekrény tetején.

Ma elbúcsúztattuk a kis ösztöndíjas csajt, aki alig fél évet dolgozott nálunk, és fenntartásokkal fogadtuk, ám végül pozitívan csalódtunk benne. Én eleve gyanakvó vagyok sajnos minden új emberrel, mivel voltak már rossz tapasztalataim. De ez a lány értelmes is volt, aranyos is, dolgozni is szeretett, nem csoda, hogy kapott valami jobb állásajánlatot.

Azt csak délben tudtuk meg, hogy ma van utoljára. Nosza, kellene neki valami kis búcsúajándék! Ezt Barbi találta ki, nekem őszintén szólva eszembe sem jutott volna, de ő nagylelkűbb, mint én :-) Kiszámítottuk, hogy ha csak pár száz forintot dobunk össze fejenként, két-háromezer forint jön össze, abból lehet venni valami jópofa dolgot. De mit?

Mégiscsak valami maradandó apróság kellene. Mindenki ezerrel törte a fejét. Javasoltam DVD-t, bögrét, bizsut, vagy valami könyvet; és ekkor eszembe jutott, hogy az Alexandrában nagy leárazások vannak, és mi lenne, ha megvennénk az Életfogytig talárban-t, ami nagyon szórakoztató könyv, mondanivalónak sincs híján, és pont egy pályakezdő diplomás lánynak való ajándék.

Én rögtön vállaltam, hogy kiugrok a sarki Alexandrába és megveszem, a többiek majd utólag összedobják és kifizetik, de a búcsúztatást még ma le kell zavarni, mert Zsófinak ez az utolsó napja.

Kiugrottam az Alexandrába, és nem volt ott a könyv. Sem a szokott helyén – ahol még egy hete is láttam –, sem sehol, és ráadásul átrendezték a rohadékok a boltot. Na de sebaj, ötven méternyire van egy Libri. Átsiettem oda, noha tudtam, hogy ezt a könyvsorozatot inkább csak az Alexandra szokta árulni, de nem akartam kihagyni egy lehetőséget. Libriben nem volt. Na de sebaj, mert ott van mellette a Fókusz könyváruház.

Mondanom sem kell, hogy ott sem volt. Kezdtem ideges lenni (már félórája vadásztam azt az átok könyvet). Még szerencse, hogy reggel nem a kis magassarkú szandálkát vettem fel, hanem a kényelmes, lapos talpú puha papucsot…

Benéztem egy akciós könyvbarlangba, mert a saját példányomat ebből a regényből egy ilyen helyen vettem. De most itt sem volt.

Ez az a tipikus eset, amikor minden bolt minden polcán ott van egy bizonyos áru állandóan, de amikor én azt mondom, hogy „hát nekem most kell ez a dolog!”, akkor hirtelen kiderül, hogy volt, de most nincs, és nem is lesz soha többé.

Felcsörögtem Barbit, hogy mit intéztem (semmit), de teszek egy kört egy másik Alexandrába. A legközelebbi a Nyugatinál van – felugrottam a metróra, persze napközben az is ritkán jár, és ekkor már háromnegyed órája lófráltam kint –, de hogy kizárjam a tévedés lehetőségét, elsőnek a WestEndbe szaladtam be, mert ott van Libri is.

A Libriben persze hogy nem volt meg a könyv. De azért vétek lett volna nem megnézni. Pisilnem is kellett; a Libri melletti vécénél tizenöt fős sor állt, a folyosó közepén lévő nagy kapacitású vécét épp takarították, így az egész nyavalyás pláza hátsó végébe rohantam át, ahol se nem takarítottak, se nem állt sor…

Aztán vissza a WestEnd elejére, át az aluljárón. Az aluljáróban van egy antikvárium, ahová szintén beugrottam, mert ki tudja? Ekkor már nem is olvastam el a könyvek címeit, csak ráállítottam a szemem a vastag, sötétkék könyvgerincre és azt az egyet próbáltam kiszűrni a választékból. De hiába.

Nyomás a Nyugati Alexandrába. Őrületes választék volt, rengeteg könyv leértékelve, még annak a sorozatnak négy további kötete is ott volt, amelyben a Talárt kiadták, csak maga a Talár nem volt sehol.

Ezután villamossal és gyalog átrongyoltam a Párizsi Alexandrába, mert ott már találtam korábban olyasmit, ami más Aliban nem volt meg (az X-akták 1. évadát :-). Végignéztem az összes polcot, csak a jellegzetes borítót keresve, de semmi.

Utálok eladótól segítséget kérni, mert az az elvem, hogy ha van egy könyv, azt tessék szépen kitenni az eladótérbe! Ha a raktárban tárolják a könyveket, akkor mitől könyvesbolt?! Tehát ha megvan egy könyv, azt én előbb-utóbb megtalálom; ha meg nincs, és eldugják, akkor menjenek az édesanyjukba. Ezenkívül persze utálok idegenekkel beszélni is :-)

De most fel kellett adnom ezt az elvemet, mert már nagyon szorított az idő. Megkérdeztem egy nénit, hogy mégis hun van ez a könyv már? Erre ő megnézte a számítógépben – roppant kedvező árra volt leértékelve! – aztán elszaladt, aztán vissza, aztán megint el és megint vissza. Tömören a lényeg, hogy a gép szerint van ugyan pár példány, de a gyakorlatban mégsincs, és „visszáruzni kellett” ezt a könyvet amúgy, ami azt jelenti, hogy a kiadó visszakérte a példányokat (WTF?!) De van – a gép szerint… - három másik Alexandrában, azok közül kettő állati távol esett, a harmadik pedig az volt, ahol az egész vadászatot kezdtem.

Úja felhívtam Barbit most már kissé hisztérikus hangon, hogy akkor visszamegyek a kiindulási ponthoz, mert talán ott… Visszamentem az első Alexandrába, és rögtön a pénztárnál a pultra csaptam: – Azonnal mondd meg, van-e nektek az Életfogytig talárban!

A kiscsaj megnézte, és mondta, hogy nincs. De van abban a két másik boltjukban, amit már az előző helyen is megneveztek, és ami tőlem pillanatnyilag rohadt távol esik…

Harmadszor is felhívtam Barbit, hogy most mi legyen? Hát – válaszolta –, akkor nincs mit tenni, vegyek valami mást, akármit!

Na de mit?? Pont azért döntöttünk a Talár mellett, mert az minden szempontból megfelelő! Mi a francot vegyek Zsófinak, akivel összesen ha tíz szót váltottam, fogalmam sincs, mit szeret és mit nem. Amellett nem bízom az olyan könyvekben, amiket én magam nem olvastam még el. Hogy vegyek ajándékba valamit, ami lehet, hogy egy fosnak bizonyul, és akkor az egész csapat ajándékáért engem terheljen az erkölcsi felelősség?

Skandináv krimit nem; túl romantikusat nem. A Nővérem húga pl. nagyon jó, de nagyon tragikus. Vámpírosat mégse, Danielle Steelt sem, Gyűrűk Ura – az olyan alapműveltség része, amellett drágább, mint a keretünk. Történelmi regényt? Na de mit, ami jó, nem uncsi, és belefér a keretbe? A másik Boleyn lányt fontolgattam, de az egyrészt nem volt, másrészt az írója többi regénye egyáltalán nem volt akciós. Mikszáth, Móricz, Jókai, meg egyáltalán a nagyobb klasszikusok mégiscsak túl komoly és túl kötelezőolvasmány-jellegűek egy informális kis búcsúajándékhoz. Komolynak látszó csajos regényt nem mertem választani, mióta egyszer kölcsönkaptam egy ilyent, aztán olvasás közben sírva imádkoztam, hogy legyen már végre vége… Enzo, Marley és egyéb kutyás regények túl sírósak. Több jónak tűnő krimi is le volt akciózva, de nem mertem bízni bennük, ha nem ismerem őket, valamint krimit ajándékozni búcsúkönyvnek? hát az olyan… szóval, komolytalan. Egy gésa emlékiratai marha jó, de hát ezt hogy magyarázom meg a férfi főnököm előtt?

Valami komoly, de nem túl súlyos, lánynak való, de nem nyálas kellene…  Na és ekkor, miután már ötször körbekeringtem és minden eladó engem sasolt, megláttam az Árvák hercegét! Amit ugyan sosem olvastam, azonban filmen láttam – és az egy jó film volt –, továbbá az író két másik regényét olvastam, és azok egyértelműen jók voltak. Főleg a Garp szerint a világ. Bár annak a fordítása elég sajátságos.

Megragadtam tehát az Árvák hercegét, amely Isten kegyelméből 1.395.- Ft-ra volt leakciózva, így még simán belefért egy tábla Milka csoki is, amit Barbi javasolt, hogy ha kijön a zsozsóból, vegyek ráadásnak. Aztán visszakúsztam a munkahelyre. Egy délután alatt bejártam három Alexandrát, két Librit, egy antikváriumot, egy könyvbarlangot, összesen hét boltot, sőt ha az első Alit, ahová a végén visszatértem, kettőnek számolom, akkor nyolcat!

A könyvről levakartuk az árcédulát és Barbi bekötötte egy előadói ívbe :-), aztán ajánlást írt bele, mi meg mind aláírtuk, a főnök összeröffentette a csapatot és rögtönzött beszédet tartott, aztán meg átadtuk az ajándékokat, puszizkodtunk és szétoszlottunk. Zsófi hiányozni fog, bár az az igazság, hogy alig találkoztam vele, de akkor is, pozitív kisugárzást éreztem belőle. A másik ösztöndíjas, aki egy fiú és roppant aranyos, pár hét múlva szintén el fog menni. De ő nem is a mi veszteségünk, hanem a másik csapaté, ahol emiatt majd nagyot fog esni az össz-IQ.

Egyáltalán, pozitív csalódás volt ez a két mostani ösztöndíjas, pedig én fenntartásokat érzek az ösztöndíjas foglalkoztatás iránt, mert hivatalosan nem szabad rájuk bízni komoly feladatot, ugyanakkor mégiscsak dolgozniuk kell valamit, és valakinek foglalkoznia kell(ene) velük, de mi már annyira kevesen vagyunk, hogy erre nem nagyon van időnk.

Hazafelé bementem abba az Alexandrába, ahol állítólag több példány is volt a Talárból, mert Barbival megállapodtunk, hogy feltankolunk belőle, ha tényleg ilyen olcsó. Lesz még szükség búcsúajándékra máskor is :-) Hát volt is, vagy tíz példány, amiből én rögtön vettem hármat, és még így sem fizettem annyit, mint egy átlagos regényért. Igazán megérte.

Kora este még futottam is öt kört, ha már napközben is bemelegítettem az izmaimat a sok gyaloglással. Asszem, ma sem kell altatni :-)

Évek óta tervezem, hogy egyszer majd, nyaraláson kívül is, leruccanok Badacsonyba egy napra: reggel oda, este vissza, közben megmászom a hegyet és eszem egy sült hekket. De ez évek óta halasztódik, mert vagy túl meleg van, vagy már hideg, vagy túl nagy a tömeg; vasárnap nem jó, mert másnap munka, de szombaton sem jó, mert akkor nem alszom ki magam stb. …

De most, az egyhetes szabadságomon már igazán nem húzhattam tovább. Péntek helyett végül is szombatra toltam az utat, mert az munkanap, tehát biztos nem lesz akkora tömeg, viszont mégiscsak szombat, tehát rajtam kívül lesz még egypár nyaraló, akik között elvegyülhetek.

Már csupán a vonatjegy vásárlásától is izgatott lettem. Évente egyszer ha vonatjegyet veszek (amióta nem tartjuk a kapcsolatot azzal, akihez vonattal szoktam járni). Ez az izgatottság nagyon jól jött, mert a szabim alatt mindennap depressziót éreztem, főleg reggelente – orbáncfű teát kellett innom, hogy délelőttre úgy-ahogy helyrebillenjek. Pedig igazán próbáltam elfoglalni magam könyvekkel, filmekkel, futással, vasalással, de a reggeli elnyammogása közben valahogy mindig rám törtek a borús gondolatok … szerencsére van orbáncfű, és az én depressziómra (még?) az is megfelel.

Vettem kólát, kiflit és csokit az útra, és kinéztem egy gyorsvonatot, ami 7.30-kor indul és 10.50-kor érkezik. Ez nekem pont ideális. Hazafelé pedig 17.10-kor indul, és 20.28-kor érkezik. Ez még ideálisabb. Több mint hat órám lesz Badacsonyban, már ha odafelé nem késik sokat a vonat. Ez a hat óra kicsit soknak tűnt, akár 1-2 órával korábban is hazaindulhattam volna – nem olyan magas az a hegy –, de a korábbi vonatok mint Intercityk voltak, ami kétszer annyiba kerül. Akkor inkább csavargok plusz két órát, minthogy ennyi pénzt öljek a MÁV-ba :-D

Szombaton ötkor keltem, megreggeliztem, fürödtem, bepakoltam a hátizsákba a cuccaimat. Eltettem egy esődzsekit, mert a meteorológia valami futó záporokról magyarázott, és tűnődtem, szandálban vagy zárt cipőben menjek-e. Budapesten még 32 fok volt napközben. Végül csakis azért vettem fel a zárt túracipőt, mert a vonaton nem akartam szandálban utazni. Hogy ez mennyire okos döntés volt, az csak a helyszínen derült ki :-)

Negyedórával indulás előtt pattantam fel a vonatra. Tavaly májusban már tettem egy ilyen kiruccanást Balatonföldvárra, akkor még bőven előszezon volt, de a vonat már tömve indult a Déliből. Most is erre számítottam, ehhez képest kellemesen meglepődtem, mikor a mi szakaszunkban összesen ha öt ember utazott, velem együtt. Régi fajta termes kocsi volt, ami nyugtalanít a sebességfóbiám miatt: ha később valaki mégis velem szemben ül le, nagyon ciki, ha rámnéz, miközben pánikkal küzdök… De ezt szerencsére megúsztam, mert egész úton alig szállt fel plusz utas. Nem értem, mi történhetett, hogy ennyire kevés volt az ember, de nagyon örültem neki.

Ezt a gyorsvonatot különben úgy hívják, hogy Tekergő. Ez külön tetszett :-)

Útközben elkezdtem olvasni A klastrom titkát – praktikus okokból ezt hoztam magammal az 1000 oldalas, ötkilós Szabadulás helyett –, nagyon bájos könyv, ugyanakkor szellemesség is van benne és kedves finom humor. Austent nemhiába dicsérik. Mikor elfáradt a szemem, akkor pedig becsuktam (a könyvet is) és szunyókáltam kicsit.

A vonat persze vadul száguldott, de rájöttem, ha erősen nézek egy, a kocsi belsejében lévő, tehát hozzám képest mozdulatlan pontot, akkor elkerülhető a pánikroham, így komolyan fixíroztam valami anyacsavart a falon. Jó is, hogy nem ült velem szemben senki, akit ez meghökkentett volna.

Mire a Balatont elértük, néha szemerkélt az eső, és az ablakon is hűvösnek tűnő levegő jött be. Mire leszálltam Badacsonyban, már ott is szemerkélt, és nemcsak tűnt hűvösnek, hanem az is volt: rögtön fel kellett vennem az esődzsekit, mert pólóban már fáztam. Ekkor kezdtem örülni a zárt cipőnek is.

Hat órám volt a visszafelé induló vonatig, ezért roppant lassú és komótos cammogásba mentem át. Elsősorban átsétáltam a hajóállomásra (a vasútállomástól tíz méter), ott kisétáltam – lassan – a kikötő végéig, és néztem a távolba. Az ég ugyan teljesen szürke és felhős volt, az idő borús, de ez mégiscsak a Balaton!, ahol ráadásul két és fél hónapja nem jártam.

Amíg nézelődtem a tó felé, feltűnt, hogy két katamarán közeledik a távolból. Pont úgy néztek ki, mintha épp az orrom előtt akarnának összeütközni. Az egyik Siófok irányából jött, a másik Fonyódról. Végül nem ütköztek össze, hanem az egyikük a kikötő jobb, a másikuk a bal oldalára beparkolt, és kiszállt belőlük az összes utas: sokan voltak, ettől rögtön megnyugodtam. Korábban ugyanis azon aggódtam, hogy esetleg az egyetlen vendég leszek Badacsonyban, ebben a zegernye, esős időben. Hihetetlen volt, hogy ahonnan jöttem, ott tegnap még 30 fok és verőfény volt…

Mivel átfáztam, és energia is kellett, ittam egy kávét, aztán pisiltem (minden pisilés 150 Ft), és ezek után indultam neki a hegymászásnak. Pontosan 12.00 volt. Az eső újra szemerkélt. A lehető leglassabb léptekkel, rettentő kényelmesen indultam neki a dombnak, hogy minél tovább tartson a túra (17.10-ig el kell töltenem az időt).

Kicsit meglepett, hogy rajtam kívül több turista is volt, igaz, főleg lefelé jöttek, de akkor is: emberek a hegyen, esőben! Még németek is! Jólesett, hogy 1. nem egyedül vagyok őrült, 2. léteznek még nem nyápic emberek is. Az igaz, hogy a legtöbben a borpincék környékén csoportosultak :-)

Lassan bandukoltam felfelé, ha autó jött, még meg is álltam, míg elment. Öreges cammogásom ellenére is mindössze félóra alatt felértem a Kisfaludy-házhoz (12.30).

Innen indult a tulajdonképpeni hegymászás, felfelé, az erdőbe. Talán mondanom sem kell, hogy az eső ekkor változott át szemerkélésből amolyan igazi esővé… Más körülmények között dühös lettem volna, de most nem. Végül is, vízhatlan túracipő és esődzseki van rajtam; a nadrágom a vastagabbik nyári naci, igaz, hogy csak lábszárközépig ér (az az egy centi fedetlen bőrfelület azért fázott), de nem vagyok én szőlőcukor, hogy elolvadjak egy kis augusztusi esőtől… És egy család, két felnőttel és három darab gyerekkel, esőkabátban, pont ugyanekkor vágott neki a hegynek. Tehát nem vagyok egyedül :-)

A kiscsaládot szépen lehagytam (szeretem, hogy nem egyedül vagyok, de azért a többiek legyenek csak látótávolságon kívül), és továbbra is borzasztó lassan totyogtam felfelé. A túracipőnek hála el sem estem, meg sem csúsztam, pedig magas lépcsőkön, sáron és csúszós sziklákon vezet az út. Többen jöttek lefelé a csúcsról. Időnként félreálltam egy fa alá, hátha eláll az eső (nem tette), valamint hogy teljen az idő. Egyébként abszolút nem fárasztott a mászás. Előző napon már futottam négy kilométert, és két nappal azelőtt is, így a kondim úgy-ahogy a normálist közelítette.

Kellemesen kimelegedtem a mászástól, az eső nem is zavart, csak az idegesített, hogy a kapucnitól nem hallom az erdő zajait. Amióta Tesóm egyszer, még tinédzserkorunkban, rám hozta a frászt ugyanebben az erdőben azzal, hogy „valami barna állatot” lát a bokorban, azóta itt mindig parázok, ha egyedül vagyok, hogy vaddisznó, veszett kutya, farkas vagy valami még rosszabb bestia lopakodik felém az aljnövényzetben. Az Erdélyben tett kirándulások – amikor valóságos medveveszély volt az erdőben – nem csökkentették ezt a nyugtalanságomat… De most nem sem volt semmi. Felértem a hegytetőre, elértem az útkereszteződést, megtaláltam a kilátót. Ott épp volt egy társaság, de mire odaértem, pont indultak lefelé (vajon van összefüggés?) A kilátó második emeletéig felmásztam, de csak köd meg esőfelhők voltak, nagy szürkeség mindenhol, így tovább már nem mentem, hanem visszafordultam.

Lefelé ugyanazt az eljárást követtem, mint fel. Lassan és ráérősen haladtam, ha lombos fát láttam, beálltam alá, hátha az eső megunja, de nem. A Rózsakőnél kerek negyedórát dekkoltam egy vízhatlan fa alatt. Kirándulók haladtak el mellettem és valószínűleg erdei rémnek, vagy gyilkosnak néztek (Blair Witch Project :-), ahogy kapucniban, mozdulatlanul állok egy fa alatt …

Aztán lesétáltam a Rózsakőtől a „városközpontig”, és ekkorra már 15.00 volt. A hegyen megittam az összes kólát és vizet, így elmentem pisilni. A vasúti vécé be volt zárva, holott úgy harminc ember várt vonatra – már ők is panaszkodtak, de hiába. A MÁV kapja be :-( Szerencsére a városi önkormányzat üzemeltetett egy közretyót a kikötőhöz közel, teljesen kulturáltan, így odamentem. (Az a WC, ahol első körben voltam, szinten rendben volt, csak olyan gyanús arcú ember volt a vécésbácsi, aki ráadásul simán bejött takarítani a női részlegbe, míg én ott voltam, hogy oda nem volt kedvem másodszor is elmenni.)

WC és kézmosás után ideje volt kajálni. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy rohadt nagy sült hekket fogok enni. De most nem voltam annyira éhes, ezenkívül a sült hekkes helyek mind tömve voltak.  Viszont hegymászás után szükségem volt némi kalóriára, az otthoni vacsora pedig csak este kilenckor esedékes. Így kézenfekvő, hogy palacsintát kellett ennem, ami finom és kiadós, ráadásul szeretem is, és könnyű enni. Két lekvárost és két kakaóst toltam be (növésben vagyok :-). Ezekhez recés oldalú műanyag villát adtak, amit azonban jobbkezeseknek terveztek, így nemigen tudtam használni, de sebaj, palacsintát emiatt nem hagyok ott.

Fél négykor fejeztem be a táplálkozást. Hogy a vonatindulásig hátralévő időt értelmesen töltsem, a Római úton elindultam először Tördemic felé, aztán visszafordultam, és a másik irányba sétáltam a Németh pince irányába. – Itt talán meg kellene magyaráznom, hogy miért nem vettem bort, ha már ott jártam? Mert alig iszom alkoholt mostanában; mert nem akarok költeni egy erdélyi út előtt – amikor minden fillérre szükség lesz – olyasmire, amit alig fogyasztok; és mert Barbi négy üveg bort is hozott nekem a közelmúltban (amit ő is ajándékba kapott, de nem szereti).

Ekkorra már elállt az eső. – Naná, amikor lejöttem a hegyről! – Időnként petárdadurrogások vagy puskalövések hallatszottak. Arra gondoltam, bizonyára a szőlősgazdák vagy csőszök lődözik a seregélyeket, akik a szőlőt zaklatják.

Habár egyszer séta közben tüsszentettem kettőt, és erre valaki a levegőbe lőtt kettőt. Többet nem mertem tüsszenteni.

Visszafordultam a ’városközpontba’, mert kézzelfogható közelségbe került a vonatindulás. Végül is nem tűnt olyan elviselhetetlenül hosszú időnek ez a Badacsonyban töltött hat óra. 16.45-kor még átmentem a hajóállomásra, ahol korábban jópofa ékszereket láttam, és arra gondoltam, veszek egy fülbevalót Barbinak, mert néha ő is hoz nekem ilyesmit (persze nem félmillió forintos színarany dolgokról van szó). Kiválasztottam egy állati jó kéket, aztán türelmetlenül vártam, mert az eladó hosszan vacakolt vele valamit. Kezdtem idegeskedni, mert mi van, ha korábban akar jönni a vonatom?... Kedvem lett volna megszólalni, hogy „Meghempergeti joghurtban?!”, vagy „Nem kell a magyal!” – de aztán ideadta a cuccost, és mellé egy kézzel írt nyugtát.

Adóellenőrnek nézett szegény. Nem először fordul elő a Balatonnál. Volt már, hogy konkrétan fizikai erővel tuszkolták a kezembe a blokkot, miközben én őszintén csak palacsintát akartam zabálni…

A vonat időben jött. Mivel Tapolcáról indult és Badacsony az első megállója, még alig voltak rajta, és a relatíve sok badacsonyi felszálló utas ellenére rengeteg hely maradt. Először a Balaton melletti oldalra ültem, de előttem kinyitották az ablakot, amitől 1. fáztam, 2. sokkal rémisztőbb volt a sebesség. Ezért átültem a másik oldalra. Úgyis hamar elhagytuk a tavat, és kezdett alkonyodni. Már úgy délután négy órától éreztem, hogy kezdek elfáradni, mostanra ez fokozódott, ezért felváltva bóbiskoltam és olvastam A klastrom titkát.

A 19-20 fokos, esős időben kissé átfáztam, a nyitott ablak erre csak rátett egy lapáttal. Nagyon jólesett ezért, hogy a vonaton bekapcsolták a fűtést, és kellemes meleg ment a lábamra. Egy héttel ezelőtt nem hittem volna, hogy délután ötkor, zokniban, zárt cipőben, esődzsekiben ülök, és még pluszban fűtést is igénylek majd :-)

Fél kilencre megérkezett a vonat, teljesen menetrend szerint. Otthon lezuhanyoztam, betoltam a vacsorát, közben megnéztem A bosszúállók második felét, és ittam egy deci vörösbort (ha már borvidékről jövök). … Kellemes izomlázam is lett, a mászástól meg az előző napi futástól. Olyan jólesően elfáradtam az egész napos szabad levegőtől, hogy egyhuzamban nyolc órát aludtam, ami nagyon ritkán fordul elő: fél tizenkettőkor lefeküdtem és 7.33-kor ébredtem fel (persze még visszaaludtam), de éjszaka egyszer sem tértem magamhoz. Ha másért nem, már pusztán ezért megérte az egész kiruccanás :-)

Nagyon tetszett a Jane Austen könyvklub. Most olyan filmre vágytam, ahol végre senkit nem ölnek meg, és senki nem hord pisztolyt a lábszárára szíjazva :-)

A Könyvklub az olyan csendes, aranyos filmek sorába tartozik, amiket léleksimogatás céljából szoktam nézni. Amikben nem történnek hatalmas fordulatok, nincs autósüldözés és robbantás, csak hétköznapi emberek vannak mindennapos gondokkal, és a végére szép csendesen megoldódnak a dolgok, ahogy ideális esetben az életben is, és én jóleső érzéssel kelek fel a tévé elől. A Könyvklubban persze sok humor is volt, és a szereplők (öt nő & másfél férfi) nagyon el voltak találva. És a film végére szépen megoldódott mindenkinek a sorsa, miközben Austen-regényeket olvastak és beszélgettek róluk, nem mintha a könyvek tettek volna csodát, hanem a könyvklub és a barátságuk.

Rögtön kedvet kaptam én is Austent olvasni, bár – egyelőre! – csak az Értelem és érzelem, meg a Büszkeség és balítélet van meg itthon. Ezenkívül a Meggyőző érveket és az Emmát is olvastam, viszont A klastrom titka és A mansfieldi kastély – eddig! – kimaradt. De, amint nem lesz nemzeti ünnep és így munkaszüneti nap, elloholok egy boltba és beszerzem őket.

Nekem a J. A.-könyvek is olyanok, mint ezek a léleksimogatós filmek: semmi extra nem történik bennük, csendes, jólnevelt vidéki élet folyik, és ha valaki a mezőn sétálva megfázik, az egy hatalmas központi esemény tud lenni :-) De ezt nem gúnyosan mondom, mert én szeretem ezt a kellemes ’eseménytelenséget’, ami azért mégsem unalmas. Hisz közben beleszeretnek egymásba emberek, meg olykor kiábrándulnak, és van azért néha kavarás is a háttérben, meg gonosz emberek is, de egyikük sem Szauron.

Szóval mielőbb beszerzem a két hiányzó regényt, az biztos. A filmben annyira bájos volt, ahogy halálos komolysággal beszélgettek a szereplőkről, és hogy szerintük igazából ki kibe szerelmes, és kivel kellett volna összejönnie ahelyett, akivel összejött :-) Nagyon élveztem.

Még a Könyvklub nézése közben eszembe jutott az Állomásfőnök, ami szerintem az abszolút tökéletes példája az ilyen csendes, megnyugtató filmeknek. Mikor megvettem, nem is annyira a film érdekelt, csak feltétlenül le akartam csekkolni a címszereplőt, mielőtt megnézem a Trónok harcában. Ő játszotta ugyanis Tyriont, a kedvenc szereplőmet, és még mielőtt beruháztam volna a Trónok harca-DVD-re, fontos volt, hogy lássam, jó-e a kulcsszereplő, mert ha nem, megmaradtam volna a könyveknél.

Hát a színész természetesen jó volt, olyannyira, hogy az egyik kedvencem is lett, és mindeddig az egyetlen törpe színész, akit kifejezetten roppant módon bírok. Tyrionnak is zseniális volt, és az összes többi filmben, amit csak láttam vele. Borzasztó jó, humoros dumákat nyomott az interjúkban, amiket olvastam tőle; ugyanabban a hónapban született, mint én (csak nyolc évvel korábban), és amit nem hittem volna, hogy egy kisnövésű emberről valaha mondani fogok: jó pasi is, olyan értelemben, hogy valami természetes magabiztosság és férfiasság sugárzik belőle, amitől az ember szinte megfeledkezik róla, hogy 30 centivel kisebb nálam. Ezt biztosan nemcsak én gondolom így, mert felesége is van, sőt a GQ magazinban az Év Legdögösebb Pasijának választották – ez utóbbi talán túlzás egy picit, de ha csak az arcát nézzük, akkor kétségtelenül az öt legjóképűbb pasi között van, akit életemben láttam. Azóta is mindig örülök, ha hirtelen meglátom egy-egy filmben; vagy a hangját hallom, mint a Jégkorszak 4-ben (amit kifejezetten miatta néztem meg eredeti nyelven).

Én mindig Tyrionnak nevezem magamban, mert ez a név sokkal jobban illik hozzá, mint Peter Dinklage, az igazi neve. Ez persze csak az én meglátásom :-D – Szóval, a Trónok harcának egy kedvenc színészt is köszönhettem.

De mielőtt még a Trónokat filmen megnéztem volna, beszereztem az Állomásfőnököt, ami önmagában is nagyon jó volt. (Egy másik film, amit a Trónok harcának köszönhettem – bár több okból mérges vagyok Martin bácsira, de emiatt a két dolog miatt hálás lehetek :-)

Az Állomásfőnök, némileg hasonlóan a Jane Austen könyvklubhoz, néhány nem éppen győztes típusú ember sztorija, akik külön-külön talán totál lúzerek lennének, viszont véletlenségből pont egymás mellé költöznek egy csendes, szép kisvárosba, és a maguk sajátos módján barátkozni kezdenek, sőt idővel még szerelem is kialakul, és olyan csöndes, nyugodt kis happy enddel fejeződik be, amikor az elnök nem mond beszédet és tűzijáték sincs, de jóleső érzéssel kel fel az ember a tévé elől. Pedig teljesen hétköznapi események követték egymást. Van benne egy kis finom humor, és Peter karaktere révén némi önirónia is. Azt is megmutatják érintőlegesen, milyen tetűk tudnak lenni az emberek a fogyatékosokkal, de épp csak annyira, hogy nem csap át eltúlzott polkorrektségbe a dolog.

A film egyik fórumán valaki azt írta, ő kéthetente megnézi. Én eddig azért nem jutottam el, de összesen öt-hatszor biztosan láttam már, és azóta is sokszor előveszem, mert úgy hat, mint egy kellemesebb antidepresszáns. Vagy egy enyhe sör. A Cinema annak idején 100 %-ot adott rá – ez teljesen meghatott :-), én kb. 80 %-ra értékelném, de a 100 sem vészes túlzás.

Persze ha valami zúzós pörgésre vágyom, akkor nem ezt veszem elő és nem a Könyvklubot, de van, amikor ilyen kis simogatós filmek kellenek :-)

Hajnali nyolcra beállítottam az ébresztőt, hogy gyorsan hajat festhessek, mielőtt még anyám felébredne. (A nyolc óra nekem igenis hajnal, ha előzőleg fél tizenkettőkor fekszem le :-) Szólt is az ébresztő, én leragadt szemekkel, gyakorlatilag négykézláb kitántorogtam a fürdőszobába a hajfestő eszközeimmel – ahol is szembesültem vele, hogy apám pont a fürdőszobát takarítja, most gyorsan, reggel, mielőtt még anyám felébredne :-D

Így betoltam egy tejeskávét, addig Fater kitakarított, utána hajat festettem. De lábujjhegyen, nehogy anyám felébredjen, mert olyankor mindig valami észrevétele van, és én pont azért keltem korán, hogy ezt elkerüljem. 

Hogy egy klasszikust idézzek: „Elmehetek melletted úgy, hogy nem szólsz hozzám?” :-)

A hajfestés gyönyörűen sikerült. Remélem, valóban világosbarna lesz; az utóbbi két alkalommal valahogy egy árnyalattal sötétebbek lettek a hajszíneim a kelleténél. Persze a természetes hajam is sötét, de ha egyszer azt mondom neki, hogy „mogyoróbarna legyél!”, akkor nem csokoládébarnára gondolok. Most középszőkét tettem rá, ebből remélhetőleg kialakul az a kellemes világosbarna. Ha nem, az sem aggaszt nagyon. Viszont kellemes formára száradt a haj, és most először tűnik úgy, hogy már nőtt valamennyit. Most úgy körbefogja az arcomat, és ha fújja a szél, akkor libeg is.

Napok óta gondolkoztam, felkeressem-e a Várban a Mesterségek Ünnepét. Eleinte anyámat is el akartam volna vinni – hogy Faternak egy szép, nyugodt napja legyen –, de ezt a tervet végül ejtettem. A Várban tömeg van, hőség és útépítések. Különben sem érzek elég erőt magamban, hogy több órát anyámmal töltsek a tűző napon, turistacsoportokat kerülgetve.

Arra is gondoltam, hogy Faterral megyek el, de ő meg nem szeret több órát gyalogolni, és ezen az utolsó meleg napon biztosan inkább strandra ment volna (már ha feldobom a közös programot), azt meg én nem szeretem különösebben, mert ott tömeg van, fürdőruhában kell lenni, és ha kijövök a vízből és megszáradok, akkor ugyanakkora a hőség, mint a városban. És mindezt több ezer forintért. Ezért Fatert nem hívtam, nehogy végül strand legyen belőle.

Felmentem a Várba egyedül. Gyalog, mivel nincs messze tőlünk, és annyit henyéltem a többhetes hőség alatt, mintha valami vizsgaidőszak lett volna. A belépő kétezer forint volt, és karszalagot adtak érte. Imádom a karszalagot – eleve praktikus, nem veszíthetem el, mint a jegyet, amellett olyan bulihangulata van. Életemben először egy Mozifanatikusok Éjszakáján kaptam szalagot, akkor is addig hordtam, míg le nem szakadt a csuklómról :-) (Addig gyerek a gyerek, amíg játszik.)

Nem volt nagy tömeg, bár még nincs is huszadika. Holnap majd nyilván kétszer ennyien lesznek. Az emberek fele külföldi volt. Rengeteg stand volt, főleg gyapjú- meg nemez-témában, aztán fafaragók, csipkefaragók, patkófaragók, sok ékszer (ezeket meg sem közelítettem, mert abból vásárlás lett volna), kecsketejes szappan, játékok, néptánccsoport.

Úgy lézengtem a tömegben, mintha én is turista lennék. Gyakran szoktam ilyent csinálni. Nem is értem az olyan embereket, mint pl. a balatoniak, akik ott élnek a Balaton mellett, és egész életükben bele sem mennek a tóba. (Ezt nem én találtam ki, több ottani ember a saját szájával mondta.) Én mindig szívesen kóricálok a Várban, a hidakon, a budai hegyekben, csak az aktuális munkahelyem környékét szoktam elkerülni.

Ebben különben hasonlítunk egymásra a tesómmal, ő direkt imádja a Várat és korábban roppant sokat mászkált arra.

Más tészta, amikor igazán turista vagyok (Balatonon, Erdélyben, vagy valamikor régen Olaszországban) – azokat még jobban élvezem, de teljesen máshogy…

A kellemes turistaélménybe csak olyan apróságok zavartak be, mint hogy igen nagy volt a meleg, és három ízben is iszonyúan szúrni kezdett az orrom, ami egyértelműen az allergia előszele. De aztán az orrfacsarások elmúltak, és nem vettem be gyógyszert, sőt idén egyáltalán nem szedtem még, holott augusztus 19. van. Csodálom a dolgot, hiszen az allergológus már ’98-ban megmondta, hogy az allergia életem végéig megmarad, és most napok óta magas a parlagfű szintje, én mégis szépen megvagyok a gyógyszer nélkül.

A Váron végiggyalogolva kijutottam a Clark Ádám térre, onnan gyalog át a Lánchídon, onnan gyalog a Nyugatiig, ahol rövid bevásárlóutat tettem a WestEndbe. Két akciós DVD-t zsákmányoltam, a Bosszúállókat – mert azt erősen dicsérték –, meg a Jane Austen könyvklubot, mert azt részben láttam tévében, és nagyon tetszett. Ez a két film (a sci-fi/akció, meg a könyves-csajos) kábé pontosan tükrözi a filmes ízlésemet :-D

Hazavonszoltam magam, kissé fáradtan a több órás gyaloglástól. Érdekes módon mostanában nem a lábam, hanem a derekam fájdul meg hosszabb gyaloglás után. Talán túl megfeszítve tartom a hátizmaimat, vagy a derekam hajlásánál kikopott a porckorong? A lényeg, hogy a villamoson le kellett ülnöm, hogy kilazítsam.

Kaja közben megnéztem a Maffiózók utolsó epizódját, és ezzel sajnos végeztem is a teljes sorozattal. Sajnálom, mert állati jó volt. A Keresztapa első megnézése, vagyis tizenhárom éves korom óta imádom az olasz-amerikai maffiás filmeket. Ez nem a legjobb filmsorozat a világon, de hibátlan a sztori, a karakterek tulajdonképpen mind zseniálisak, és ami a legjobban tetszik, minden színész és minden szinkronhang egy-egy telitalálat. A lezárás különösen ötletes, bár most másodszor látom már, és kiguvadt szemű figyelés ellenére sem jöttem rá, végül is lelövik-e Tony Sopranót vagy sem – de erről az interneten is nagy viták folynak a nézők között. A filmből nem derül ki, bár tény, hogy sok gyanús alak grasszált ott az étteremben. Na de ha minden gyanús alak lelőné az embert, én már rég nem élnék.

Tegnap Évi néninél jártam. Minden alkalommal elcsodálkozom rajta, hogy lehet szellemileg még mindig ennyire friss?? 1924-ben született! Fizikailag sajnos elég rossz bőrben van szegény, de olyan dolgokkal is képben van, amihez nekem a neten kell kutatásokat folytatnom. A tévés digitális átállás ügyében totál naprakész volt, ugyanígy a belvárosi átépítésekkel kapcsolatban, vagy az internetes vásárlások ügyében.

Bár ez utóbbi kapcsán pont arról volt szó, hogy neki nincs, és most már egyre több mindent kizárólag a netről lehet beszerezni. Szerintem helyes lenne, ha számítógépe lenne és netezne. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulná; a neten pedig nem számít a kor, sem az, hogy nehezen mozog.

Azt már meg sem merem említeni, hogy a lakás is mindig tiszta és rendes, sokkal inkább, mint az én szobám. Mindig enyhe lelkiismeret-furdalással jövök el tőle, ugyanakkor csodálom is őt, hiszen ha belegondolok, jóval több mint húsz éve meghalt a férje, a fia pedig most néhány éve, és ő mégsem roskadt össze, hanem teljesen tartja magát, mindig jön hozzá valaki, ahogy én is szoktam, barát vagy volt kolléga, ezenkívül az unokái is felváltva látogatják és vásárolnak neki. Azt hiszem, ez olyasmi öregkor, amit én is szeretnék, leszámítva a mozgásszervi és hallásproblémákat; meg hogy én totál  összeroppannék a fiam halála esetén, sőt a férjemén is, feltéve persze hogy szerettem az illetőt.

Még egy teljesen önző szempont van, amiért jó Évi nénihez járni: neki is két unokája van, ahogy Tesóm és én, ugyanígy fiú és lány, ugyanígy a fiú megnősült, családja van és sikeres, a lány pedig lúzerebb (na nem annyira, mint én), sőt ez a lány még idősebb is nálam egy kicsivel, és mégsem ment férjhez, továbbá gyereke sincs. Ezért Évi néni empatikusabb velem, hisz az unokája is ugyanebben a cipőben jár, mint én, és ezért nem hallok tőle „mikor mész már férjhez”-beszólásokat. Bár lehet, hogy anélkül sem mondaná, szerintem ő nem az a típus.

… Mesterségek Ünnepe-regenerálódás ürügyén sajnos felfaltam mindkét zacskó franciadrazsét, amit elméletileg kétnapi adagnak vettem :-( Le kéne állni a szénhidrátról. Pedig most egy ideig egész jól visszafogtam magam. Szerencsére épp van egy netről kinyomtatott, dohányzásról leszoktató könyv, talán azt majd elolvasom az édességekre vonatkoztatva :-)

… Anyám végre kiolvasta a Százéves embert. Ez nagyon jó, mert most el fogom olvasni, újra. Beiktatom a jelenleg olvasás alatt álló, komorabb svéd krimi és a Vörös Oroszlán mellé (sőt egy Agatha Christie is forgalomban van, étkezések idejére). Ezzel egyszerre négy könyvet fogok olvasni. Rekord lesz.

Fater is kiolvasta a Vízilovat. Nem mertem megkérdezni a véleményét, mert eszembe jutott, hogy a Vámpírok Bálján Herberttől is kiakadt szegény – bele sem merek gondolni, mit gondolhatott az Orgonáról szóló fejezetnél :-D

Kimerítő éjszakám volt, több okból.

Elsősorban mert elhatároztam, hogy most már mindenképpen kipróbálom a ricinusolajos hajpakolást éjszakára. Rengeteget összeolvastam a hajnövesztésről, és alapvető információ, hogy a ricinust a lehető leghosszabb ideig a hajon kell hagyni. Persze nem napokig, de kimondottan előnyös egy teljes éjszakán át fent hagyni.

Ehhez azonban szükségem volt egy zuhanysapkára, mivel a ricinust nem akartam a párnámra folyatni, a törülköző fejemre tekeréséhez pedig béna vagyok. Zuhanysapka nem volt a DM-ben, nem volt a Rossmannban, nem volt a Müllerben. Anyámat is riasztottam, hátha neki van egy – volt is, de azt még 1978-ban vette és azóta már használhatatlanra lazult a gumija (de azért nem dobta ki, hátha valamire még jó lesz).

Végül egy fodrászkellék-boltban sikerült zuhanysapkát szereznem. Lefekvés előtt vattapamaccsal tíz perc alatt felkentem az olajat – már vérprofi vagyok –, felhúztam a nejlonsapkát, de egy kicsit még mindig aggódtam a párnahuzatom testi épségéért, ezért egy szemeteszsákot húztam a párnámra. Ettől úgy festett a hálószobám, mint mikor Dexter Morgan gyilkolni készül. A szemeteszacskó ráadásul minden mozdulatomra hangosan zizegett. Még tiszta szerencse, hogy viszonylag mozdulatlanul alszom.

Éjszaka újabban kifejezetten hűvös van, hála az égnek, ezért a paplanomat már korábban előszedtem a kredencből és felhúztam rá a huzatot. Hetekig csak a huzatba takarózva aludtam, de ez most már kevés. Sőt, hálóinget is felvettem. Azonban mégis fáztam, mert két nappal ezelőtt három kört futottam, és közben a bal lábujjamon a köröm kissé beszakadt, és hogy elkerüljem a begyulladását, Betadine-nal kentem be. De egyrészt hogy a Betadine ne fogja be a paplant, másrészt hogy az ujjamról a paplan ne törölje le a Betadine-t, a bal szélső lábamat ki kellett dugnom a paplan alól. Ettől viszont a lábam fázott. Közben zuhanysapkában és zizegős szemeteszacskón feküdtem hanyatt.

Azt álmodtam, hogy tél van, rajtam usanka van és egy elegáns, plázaszerű épületben dolgozunk Barbival, de nem irodában, hanem valami hostess-féle beosztásban, és közben korcsolyázunk - mindezt a hajpakolás és a fázós lábam miatt.

De ezzel még nem volt vége. Éjszaka többször felkeltem a szándékosan bekapcsolva hagyott számítógéphez, ellenőrizni a csatolt fájl feltöltését. A négy részletben, német szinkronnal (brrrr) meglévő 1958-as Tall Storyt próbáltam átküldeni e-mailen annak a lánynak, aki a Split Image-et fordítja nekünk nyári vakációja alatt, ingyen és bérmentve. A Facebook-csoportban – mivel pár hete átköltöztünk az FB-re – szóba került valahogy ez a jó kis kosaras film, és akkor említette a lány, hogy neki ez nincs meg. Ő akkor még nem volt a csapatban, amikor valaki Németországban legális DVD-n megvette és részletekben feltöltötte valami oldalra, ahonnan mi többiek leszedtük.

Hogy jó fej legyek, felajánlottam, hogy majd én elküldöm neki, de arra nem számítottam, hogy az ¼ film fájlmellékletként csatolása is kb. két órát vesz igénybe. Az első részletet két napja küldtem el, a másodiknak tegnap este, lefekvés előtt, beolajozott fejjel fogtam neki. Ittam egy pohár vizet, hogy két óra múlva biztosan felkeljek pisilni, majd lefeküdtem.

Két óra múlva valóban pisilnem kellett, felkeltem, és láttam, hogy a Tall Story 2. része sikeresen csatolódott az e-mailhez. Éjfél volt. Leragadt szemekkel elküldtem a 2. részt, majd gondoltam, ennyi erővel akár a harmadik rész csatolásának is nekikezdhetnék. Rákattintottam a fájlmelléklet csatolása ikonra, kiválasztottam a harmadik videófájlt, a számítógép a maga állati lassú módján apránként nekifogott csatolni. Én ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Hajnali négykor ébredtem, akkorra a harmadik videófájl szerencsésen csatolásra került. Ellőttem az e-mailt, majd az utolsó fájlt is beizzítottam. Aztán visszafeküdtem.

Fél hatkor a szokásos ébresztőre felkeltem, a zuhanysapkát leszedtem, megreggeliztem, közben megnéztem egy Maffiózókat. Mire ezzel végeztem, a negyedik videófájl fel volt töltve és végre azt is elküldhettem.

Reggeli után négyszer mostam meg a hajamat, mire kijött belőle a ricinusolaj. Nem szárítottam meg, és nem tettem rá semmiféle hajformázót, mert olvastam, hogy azt nem szabad. Ettől az eljárástól már harmadik hete úgy nézek ki, mint aki frissen szabadult egy diliházból, lelapuló, formátlan frizurával, viszont az is igaz, hogy szép fényesen csillog a hajam – a teljesen sima haj egyetlen előnye –, és most már kibír mosás nélkül három napot.

A két felébredés, fázás, zizegés, szemeteszacskó, zuhanysapka és éjszakai e-mailküldözgetés ellenére egészen jól aludtam, mindazonáltal alig várom, hogy végre megint aludhassak, most, amikor péntek este van, és holnap nem kell dolgoznom, sőt egész jövő héten sem, mert a négynapos hétvégét követő négy munkanapot lecsúsztatom és a melóhelynek még a közelébe sem megyek! :-)

Szombaton megjött a lehűlés, előzőleg pedig Tesómék szerencsésen megérkeztek Erdélyből. Amikor Erdélyben – vagy igazából bárhol – vannak, mindig kicsit aggódom miattuk, nem is annyira azért, hogy a medve megeszi őket, hanem hogy valami közlekedési baleset éri őket. E két ténytől most jelentősen javult a hangulatom. Barbi is felhagyott a haldoklással, és készen állt a hétfői munkakezdésre.

Isteni dolog volt szombaton a várost járni úgy, hogy még a napon is csak kellemes langyos szellő fújt, és hosszú farmernadrágban sem kellett megdögleni. Csak egy rövid kiruccanást tettem egy DM-be, de kerülő úton, hogy valamennyit gyalogoljak is (hetek óta nem mozogtam, a hőség miatt létezni is nehéz volt). E-vitamint vettem, ami most hirtelenjében nem is emlékszem, hogy a hajra vagy a visszérre van-e jótékony hatással, az biztos, hogy felkiáltójellel írtam egy cetlire, és aláhúztam, tehát biztosan fontos valamiért :-)

Szombat kora délután bekövetkezett Öcsém. Rövid áttekintő beszámolót adott az erdélyi útról, amit hallva már nem is fájt annyira a szívem. Különösen, amikor – már a szabadtéri színház előterében – óvatosan puhatolózva rákérdeztem, biztosan megyünk-e ősszel is négyesben még egyszer? és mondta, hogy igen!

Ettől állat mód boldog lettem. Jó volt hallani Tesó történeteit, de még sokkal jobb arra gondolni, hogy belátható időn belül én is ott leszek, és nemcsak hallhatom a sztorikat, hanem átélhetek hasonlókat. Jó, medvével nem akarok találkozni…. Bár ők is csak egy kis medvebocsánatot láttak, aki átszaladt előttük az úton. Engem ennyitől is a frász törne.

Habár egy medvebocs aranyos lehet. Csak az a baj, hogy az ilyen bájos kisállatok mögött tíz méterrel mindig ott tartózkodik egy izgága anyamedve, aki miatt nem lehet felhőtlenül simogatni a kis dögöt.

Szombat este Öccsel szabadtéri színház. Nekem ez nagy élmény volt, mert emlékeim szerint ilyenben még nem voltam. … Nem, most hazudok: valamikor igen rég a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már jártunk Éva barátnőmmel. Elég vacak darabot néztünk meg, ráadásul az első sorba szólt volna a jegy, de én még az előadás kezdete előtt pánikot kaptam a tőlünk fél méterre lévő hatalmas hangszórótól, és inkább felmásztunk a hetvenkettedik sorba, biztonságos távolba az erősítőktől. A hangos zajoktól majdnem annyira félek, mint a sebességtől, habár az előbbi azért mégis könnyebben leküzdhető. A sebesség ellen nincs mit tenni :-(

Szóval a szabadtéri színház kellemes élmény volt. Nem mintha a darab jó lett volna, mert kimondottan gyenge volt; de a színészek azért odatették magukat, volt jópár poén, és a Budapest Bár játszott élőben – már csak ez utóbbiért is megérte az egész. De ami a legjobb: fedett tetejű, de összességében nyitott helyszín, a szél tépte a fákat, hűvös volt, friss levegő… És végre öcsémmel is tudtunk kommunikálni tíz percnél hosszabb ideig.

Dumáltunk az őszre tervezett erdélyi útról, szállásokról, és hogy mit nézzünk meg és mikor. Megállapodtunk, hogy előre megtervezzük a programot, hogy semmi ne maradjon ki, amit Faternak mindenképpen látnia kell. Teljesen lázba jöttem a tervezgetésből – holott az ilyesmi távol áll tőlem –: végre megint van miért élnem, kis túlzással… nagyon rosszul viseltem volna, ha nem jutok el Erdélybe idén. És őszintén szólva olyan borongós gondolatok gyötörtek, hogy Tesóméknak talán idénre már elegük is volt Erdélyből, és mégsem megyünk ősszel.

Vasárnap felkirándultam a Normafához, onnan pedig a Jánoshegyi úton le a Budakeszi útig, az erdőn át. Fejben már Erdélyben jártam közben, mint egy skizofrén sorozatgyilkos, aki azt képzeli, a valóságban van, közben pedig egy másik tudatállapotban gyilkol. A néptelen erdőt például könnyen a Csomádnak is vélhettem volna, ha nem hallom távolról a forgalom zaját. Sőt, kétszer is eléggé megijedtem, mikor megrezzent az avar – és elhallgattak a madarak! –, mert rögtön arra kellett gondolnom, hogy medve jön. Pedig a budai hegyekben nemigen jár medve (bár vaddisznó igen).

Tesóm átküldött csíkszeredai szállással kapcsolatos linkeket. Néhányat végignéztem közülük, teljesen normális áron vannak teljesen jó szállások. Mondanám, hogy akár pincében is ellaknék, ha ott lehetek, de ez azért nem teljesen igaz, szeretek ágyban aludni, tusolót és WC-t a szobán belül tudni és reggelit kapni, KÁVÉVAL :-)

További fellélegzés – bár Erdélyhez képest teljesen másodlagos – hogy a DVD-lejátszó újra működik, és a tévé is kifogástalan, most, hogy a távirányítót megjavíttattuk, és ugyanakkor a tévéadás digitálisra változott. Fantasztikus dolog reggelizés közben Maffiózókat nézni úgy, hogy ha egy mondatot nem értettem az utcán átszáguldó busz hangja miatt, egy könnyed gombnyomással visszatekerhetem, nem úgy, mint korábban :-)

Kellemetlen, hogy a vasárnapi gyaloglástól most izomlázam van. Ennyire eltunyultam. És az allergiám is kezd kijönni, folyton viszket az orrom és néha tüsszögök. Nem foglalkozom vele – a káromkodást leszámítva –, majd ha nagyon pocsék lesz, vizes orrsprayt használok, és ha végképp elviselhetetlen, akkor majd beszedek gyógyszert. Most egyelőre kipróbálom, hogy pozitív gondolatokkal (Erdély! :-) mennyire tudom elmulasztani az allergiát…

A sivatagban legalább éjszakára lehűl a levegő, itt még akkor sem… 20.36-kor 32 fok van az  erkélyen. Fizikailag bírom, de nyűgös, türelmetlen és ingerült vagyok egész nap. A menstruációm is pont ma kezdődött :-( Inkább bele se gondolok, milyen lesz a következő két nap, szintén 39-40 fokban…

Mégsem a hőség nyomaszt lelkileg a legjobban, hanem az, hogy Tesómék Erdélyben vannak, és én nem vagyok velük. – Illetve mire ezt megírom, már talán haza is indulnak… sokat vártam, hogy írjak erről, mert nem akartam sem sértettnek, sem erőltetetten vidámnak látszani.

Az persze jó, hogy legalább ők ott vannak. Így egy kicsit olyan, mintha én is ott lennék. Öcsém végül is a lényem egy része, olyan értelemben, hogy közel érzem magamhoz. Majd elmesélik, mi volt, mutogatnak fényképeket és az nagyon jó lesz.

Két dologtól óvtam őket előzőleg, a túlzott száguldozástól és a medvéktől, ehhez képest már odafelé volt egy gyorshajtásuk, később pedig találkoztak medvével is :-D Én bezzeg eddig még csak a medve nyomaival, konkrétabban medveszarral találkoztam az erdőkben, bár azt hiszem, jobb is így.

Másfelől viszont fáj, hogy ÉN nem vagyok ott. Igaz, hogy összesen tizenegy (!) fős a társaság most. Ennyi ember egy fürdőszobára és egy kerti budira kicsit sok; én még akkor is vacilláltam, amikor „csak” hatan mentünk – komolyan hetekig sorakoztattam magamban az érveket és ellenérveket, és végül elmentem. Talán az volt eddig a legjobb erdélyi utam. (Ha már fürdőszobát említettem, meg kell jegyeznem, hogy természetesen menstruáltam.) – Lehet, hogy az akkori vacillálásért büntet most a sors.

Szóval, idén, ezzel a 11 fős tömeggel, ha hívtak volna, valószínűleg akkor is lemondom – de csak a létszám miatt, meg azért, mert elvileg őszre be van tervezve egy második út is, ahová majd Fatert is vinnénk, hogy végre ő is lássa Erdélyt. De az az igazság, hogy nem is hívtak.

Nem azt mondom, hogy engem kötelező elhívni Erdélybe, de ha már egy ekkora társaság összeverbuválódott, elméletileg elfértem volna, csak egy darab ember vagyok, nem hozok magammal aktuálispasit +1 főnek. Imádom Erdélyt, amióta először ott jártam, és oda macerásabb eljutni, mint Balatonra; vagyis eljutni még el lehet vonattal, de onnan csillagtúrákat tenni és kiruccanni kocsi kell – és társaság, a hangulat végett –, és ez olyan jól adta magát eddig Tesómék társaságával, akik 1-2-3-4-….akárhány fővel úgyis minden évben kimentek, és akkor az utolsó négy évben én is velük.

Az természetes, hogy az összes költséget szétosztjuk és minden rám eső közös kiadást fizetek, erre a célra minden évben hülyegyerek módjára egy kinyithatatlan malacperselyben gyűjtöm a készpénzt :-) Amit utazás előtt hagyományosan kalapáccsal feltörök, és az egy év alatt összegyűlt zsé jóformán fedezi az én részemet.

Sőt olyan is volt, hogy nálam rengeteg, még itthon kiváltott román készpénz volt, és én kölcsönöztem lejt a társaságnak, amikor épp kellett. És adtam zsepit meg fogkrémet azoknak, akik „csak öt bugyit csomagolnak, szinte nincs is poggyászuk”, csak zsepit felejtettek el hozni. És mosogatok reggeli után (ezt anyám meg ne tudja valahogy). Tehát nem vagyok egy teljesen haszontalan tagja a csapatnak. Még a pofámat is befogom, és nem engem kell hallgatnia a tömegnek.

Tudom, hogy ezt olvasni fogják, akiket érint, és hogy ez bunkón hangzik. De hol legyek őszinte, ha nem a saját blogomban?? Haverjaim, akiknek egy sör mellett kiönthetném a lelkemet, mostanra elfogytak, Tesómék nincsenek itt, így kénytelen vagyok ide leírni, amit gondolok.

Ja, és erről a témáról Barbinak sem beszéltem. A munkahelyi barátságokkal résen vagyok (vannak rossz tapasztalataim): megbízom benne, de hátha elszólja magát véletlenül valakinek, akinek nem kéne. És akkor kiderül, hogy én, aki minden évben repesve várom az erdélyi utat, és gondosan tartalékolok két hét szabit, és hangosan hirdetem, hogy oda akkor is elmegyek, ha mindenki más konkrétan meghal az irodán és én vagyok az egyetlen hadrafogható ember – , szóval hogy én itt ülök a 40 fokos Budapesten, miközben a szokott társaság most éppen Erdélyben van.

Pont azon a héten, melynek végén ők indultak, náluk töltöttem két napot, és rohadt jó volt. Ittam alkoholos sört is (nem magamtól, kínáltak), alaposan beszélgettünk, és az édes Salátát, kutya unokahúgomat is annyit simogathattam, amennyit akartam… szóval jó volt, leszámítva, hogy óránként jöttek a telefonok a társaság tagjaitól, és ment a tervezgetés, hogy mit hozzunk, kit vigyünk, mi fér a csomitartóba, kit hol szedjünk fel. Fizikailag vágytam rá, hogy beüljek a kocsiba két tömött sporttáskámmal, vizespalackommal, fényképezőgéppel, és tíz órán át poshadjak a hátsó ülésen, hogy végül az erdélyi kertben szálljak ki, ahová egész évben vágyódtam…

Elmehetnénk Faterommal kocsin, de 1. neki azért túl hosszú lenne az út, 2. annyira azért nem bízom a reflexeiben, 3. én magam sem ismerem annyira az utat, hogy végignavigáljak, 4. nem tudom átvenni a vezetést, ha ő elfáradna.

Elmehetnék egyedül – ez Tesómék kedvenc érve –, de amennyire irtózom bizonyos társasági helyzetektől, annyira irtózom bizonyos helyzetekben az egyedülléttől. Ezt magyaráztam nekik, de nem akarták megérteni…

Egyedül elmegyek moziba, színházba (fel sem fogom, hogy van, akinek meg EZ a nehéz dolog!), elmegyek egyedül Balatonra (háromnapos hosszú hétvége egyszer már volt), de az ország keleti felén, aztán Románia felén át egy vonaton, egymagam a poggyászommal, az 53 kilómmal, a kiszámíthatatlan vasúti csatlakozásokkal?? Még a balatoni vonatot is néha kettéválasztják Székesfehérvárnál, mi van, ha Constanţában vagy Bukarestben kötök ki?

De ha mégis simán megérkezem, és kiveszek egy szobát, egy hétig tekeregjek Csíkszeredában? Imádom persze a várost, de még van vagy hét stabil hely, ahová minden évben el kell mennem, vagy meghalok (hm, ha az idén kimarad, lehet, hogy tényleg meghalok?) Kocsim nincs. Mehetek busszal, de nem bírom a rázkódó, gyorsan száguldó járműveket, és az erdélyi sofőrök nem a finom vezetésükről híresek. Nem veszélyesen vezetnek, de baromi gyorsan. Kevés cikibb helyzetet tudok elképzelni, mint hogy pánikrohamot kapjak egy erdélyi távolsági buszon :-)

Miért nem szállok meg a szokott helyen, E.-nél? Ez Tesómék másik kedvenc kérdése volt, és én sem értem igazán. Hiszen az az a hely, amire az év minden egyes napján, kivétel nélkül, legalább egyszer gondolok, és amikor ott vagyok, az olyan, mintha hazaérkeztem volna. E. is szívesen látna (ööö – legalábbis asszem…) Nincs hely, ahová jobban vágyódnék, és mégis képtelen vagyok rá, hogy lebonyolítsak pár telefont, vonatjegyet vegyek, csomagoljak és odamenjek. Még mindig megvan a szabim és a félretett pénzem is.

Amikor társasággal vagyok, akkor én csak ellappangok a sarokban, max. néha beleszólok a beszélgetésbe. Az nekem pont megfelel. De ha egyedül lennék, akkor beszélgetni kellene. Nem mintha E. egy locsogós ember lenne :-), de azért több napot szó nélkül mégsem lehet eltölteni. És azt hiszem, itt a gond.

E.-t én annyira tisztelem és szeretem, hogy attól félek, ha egyedül, Tesóm, sógornőm vagy a többi haver fedezéke nélkül kellene beszélgetnem Vele vagy a többi kedves, ottani emberrel – egyszerre észrevennék, hogy igazából nem vagyok senki. Nem tudok mit mondani. Nem vagyok senki, csak a munkám, a látott filmek, az olvasott könyvek, a családom; valójában olyan vagyok, mint egy kamera egy filmben: nem szereplő, egyszerűen senki. Főleg hozzájuk képest, akik sokkal nehezebb körülmények között élnek, és mégis olyanok, amilyenek ♥, és mégis én vagyok az, aki mindenért picsogok. Attól félek, hogy ezt meglátnák, és ezért, így, nem merek odaállni eléjük egymagamban.

… Persze sosem lehet tudni, lehet, hogy egyszer mégiscsak valami csoda történik és nekidurálom magam, ha kellő lökést kapok… Végül is egyszer elmentem én már sörért is teljesen egyedül a falu másik végére :-)

Olyan rég van már kánikula, hogy mostanra teljesen hozzászokott a szervezetem. Baromira izzadok, de ettől lehűlök kicsit, mindenesetre nem szenvedek annyira, mint eleinte, és sem migrénes fejfájás, sem émelygés nem jelentkezett. Tök jól el is voltam így, amíg tegnap munka után el nem mentem az Allee-ba. Villamossal (állva), ott vásároltam több dolgot – köztük a nélkülözhetetlen mentolos szappant a Stendersből –, majd hazajöttem villamospótlóval (állva, mert félelmetesen száguld a régi fajta csuklós busz), és estére lassan, de biztosan elkezdett fájni a lábam!

Nem vagyok az a lábfájós típus, csak izomláz miatt szokott fájni. Most a visszér a ludas. Még azzal sem lennék tisztában, hogy ez a visszér, ha annak idején Éva barátnőm a velencefürdői szabadstrandon fel nem világosít róla. Itt van a bal térdhajlatomban – a visszér, nem Éva –, igazából csak ronda, nem szokott fájni. Eddig egyszer fájt nagyon, amikor fogamzásgátlót szedtem öt éve, és szintén ilyen meleg nyár volt. Azt hittem, megpusztulok. Akkor vettem az első doboz Venorutont, hogy segítsen. Segített is – akkor meg azért nem tudtam egész éjjel aludni, mert érezni véltem, ahogy a Venoruton szép erősen húúúúúzza össze a kitágult vénát…

Most majdnem úgy fájt, mintha még mindig szednék fogamzásgátlót, pedig azt abbahagytam épp emiatt (nincs kedvem trombózisban megpusztulni). Az a vicces, hogy a Venorutont most már napok óta szedem, épp a visszér miatt, és mégis nekikezdett fájni… Lezuhanyoztam hideggel, bevettem 1000 mg C-vitamint, a vacsorához is beszedtem Venorutont, és éjszakára megpróbáltam feltenni a lábamat valami párnára, ami sokat ugyan nem használt, de pszichésen jót tett. Ma pedig vettem feketeáfonya-tablettát – Google ezt javasolta, állítólag ez jó a visszérre és természetes –, beszedtem egyet napközben, és nem is fájt, egészen most este 19.00-ig. Bár már nem annyira, mint tegnap.

Mi a szart csináljak? Legszívesebben magánúton tartanám karban, feketeáfonyával, hideg zuhannyal meg futással (majd ha nem lesz negyven fok). Dokihoz nem nagyon merek elmenni, mert úgyis csak megoperálni akarják. Egy igazi nagy műtéthez persze kicsi ez a visszér, és különben sem vagyok hajlandó műtétre menni az egészségügy mostani helyzetében, csakis közvetlen életveszély esetén. Lehet még valami injekciós eljárással kvázi „betömni” a kitágult vénát, ezzel a visszér elméletileg megszűnik, de 1. az rohadt fájdalmas, 2. Évának pont ilyent csináltak, és elrontották és tovább fájt neki, 3. azt olvastam a neten, hogy a visszér ettől nem múlik el, csak egy másik vénát fog kipécézni magának és áttágul majd oda. Akkor meg minek szenvedjek és költsek? … Az az egy baj van, hogy kissé parázok a vérrögök és a trombózisveszély miatt. De hát az úgysem lesz csak úgy egyik pillanatról a másikra. Illetve, remélem…

… A hétvégén végre hozzájutottam a Mama c. horrorfilmhez, aminek május végén meg kellett volna jelennie DVD-n, de nem tette. Azóta fentem rá a fogam. Talán nem is érdekelne ennyire, ha a megjelenése nem csúszott volna mindig tovább és tovább – hivatalosan azóta sem jelent meg! –, mert például a Frankenweenie is ugyanakkor jött ki, amikor ennek kellett volna, és azt mégsem vettem meg azóta sem, holott akkor még akartam. A Mamára viszont rákattantam.

Most Barbi leszedte nekem a netről – hja kérem, ha nem tetszünk kiadni legális DVD-n, amit akarok, akkor megszerezzük máshogy :-) –, és szombat este, illetve vasárnap délelőtt meg is néztem. Szombat este kezdtem. De túl ijesztő volt, ezért egy idő után kénytelen voltam felkapcsolni az állólámpát :-) Én is röhögtem magamon… Aznap este nem is néztem végig, hanem vasárnap, amíg a hajamra kent ricinusolaj szikkadt, akkor fejeztem be a Mamát.

A sztorija lehetett volna még jobb is, viszont a színészi játék és a hangulat nagyon zsír volt. Én komolyan nem értem, újabban honnan teremnek ilyen zseniális gyerekszínészek!? Ezt már az Ördöggerincben is megfigyeltem. Itt konkrétan egy kb. nyolcéves és egy kb. ötéves kislányról volt szó – jobban játszottak, mint sok felnőtt színész. Teljesen paff voltam. A címszereplő szörnyet pedig a REC csontvázszerű szörnye játszotta, aki ott is, itt is nőt alakított, holott egy velem pont egyidős spanyol fiú, és bár az alakja állítólag tényleg ilyen rémisztő, de az arca egészen kellemes (imdb.com). Hmmmm.

Horrorfilmek után, ha igazán ijesztőek voltak, gyakran utánanézek a szörnyeket játszó színészeknek, mert mindig megnyugtat, ha látom, hogy valójában aranyos, sőt helyes egyének. Így jártam el pl. a 2010-es Rémálom az Elm utcában-remake esetében is, ahol a főszereplő később nagy kedvencem is lett (de nem ezért, hanem a Watchmen miatt).

Barbi ezenkívül leszedte nekem a Farkas kamerás verzióját is. Tiszta szerencse, mert így nem kell 1.600 Ft-ot kiadnom a mozijegyre. Ezt épp most nézegetem szakaszosan, de sajnos már látom, hogy nem érte volna meg a jegy árát, vagy csak akciós napon. Kár, mert az X-Men sorozatot csípem, Hugh Jackmant szeretem, és mégis halvány…. Na nem baj, itthon, monitoron nézve pont jó.

A Mamánál sokkalta jobban kikészített a kutyás regény, amit pénteken és szombaton kiolvastam. Rég szemeztem vele, végül most megvettem: „Enzo, avagy az emberré válás művészete”, ez a címe. Százas csomag papírzsepit kellett volna csomagolni hozzá, mert én legalább ennyit elsírtam, míg kiolvastam. Pedig egyáltalán nem egy érzelgős giccs, de én minden kutyás dolgon el tudom sírni magam – sőt ennek már a fülszövegén is bőgtem :-) Az első fejezetnél épp a fürdőkádban áztam, akkor telesírtam három zsepit. A regény többi része inkább izgalmas volt, így akkor kitartottam; de aztán, amikor már tulajdonképpen happy end volt, akkor az utolsó előtti fejezeten megint zokogtam, mivel értelemszerűen eltelt x év és a címszereplő kutya már öreg. De ez persze nem a vég, mint a könyvből kiderül, épp ez a történet lényege – de akkor is annyira szívszakasztó, hogy gátlástalanul sírtam, sőt azóta újra és újra elolvastam azt az utolsó előtti fejezetet, és még mindig sírtam rajta. Személyesen pedig most éppen nem is ismerek öreg kutyát, a családi kutya, Saláta, inkább fiatal és bohó… Ezt a könyvet jó ötlet volt megvenni. Barbi már jelezte is, hogy elolvasná, majd mellékelek hozzá zsepit neki :-)

Szombaton délelőtt rekordhosszúságú ricinusolaj-pakolást tettem a fejemre, úgy számolom, hat óra hosszat rajta volt. Még nem látszik különösebben a hajhosszabbító hatás – nem csoda, eleve csak egy hónapja kezdtem növeszteni. Viszont a szempillám, amit szintén bekenek néha éjszakára, láthatóan hosszabb és olyan, mintha ki lenne festve, pedig nem :-)

Megpróbálok kissé ritkábban hajat mosni – korábban kétnaponta mostam, most tolom ki ezt három napra. A harmadik napon már eléggé szenvedek, már csak pszichésen is („jaj, piszkos a hajam!”). Pedig a haj lassanként megszokja majd. És erre is jó a ricinus, mert javítja a hajszerkezetet, és valamelyest csökkenti a zsírosodást is. Tényleg nem néz ki annyira ocsmányul a hajam így a harmadik napon. Az is igaz, hogy kevesebb hajformázót teszek rá. És az is igaz, hogy negyven fok van, tehát végül is lényegtelen, hogy piszkos vagy izzadt-e a hajam, mert ha naponta mosnám, akkor is úgy festene estére, mintha egy hete mostam volna.

Gyerekkoromban a nyár volt a kedvenc évszakom. Két és fél hónap szünet, és a születésnapom is nyáron van. A nyár egy gyönyörű, hosszú időszak volt, ami az iskola befejezését követően rögtön a szülinapommal kezdődött, aztán egy (vagy régebben két)  hét nyaralás Balatonon, vagy Egerben; aztán egy hét Nagyiéknál, egy hét a telken, egy hét otthon… Akkor keltem, amikor akartam, csatangolhattam, senki nem csesztetett, akármennyi gyümölcsöt zabálhattam, szóval én voltam a világ ura.

Rá kellett jönnöm, hogy amióta teljes munkaidőben dolgozom, már nem a nyár a kedvenc évszakom. Nem igazán a felhőtlen pihenésről szól, viszont több, korábban ismeretlen gondom is akad ilyenkor.

Például ’98-ban kijött a parlagfű-allergiám. Minden augusztus elején folyt az orrom, tüsszögtem és viszketett a szemem. Minden nyáron két órán át rohadtam az allergológiai váróban, mert az allergiagyógyszert csak szakorvosi receptre adták 90 %-os kedvezménnyel. A gyógyszer nagyjából hatályon kívül helyezte a szénanáthás tüneteimet; ezenkívül orrsprayt és szemcseppet is kellett használnom.

Ez minden átkozott augusztusban így volt. Sőt az egyik évben az egész július szénanáthával telt! Azt hittem, megőrülök. A doki közölte, hogy most már a fekete ürömre is allergiás lettem. És nyugodtak meg, az allergia életem végéig nem múlik el, csak a tünetek mérsékelhetők.

Azért írok múlt időben, mert az utóbbi három-négy évben számottevően csökkentek a tüneteim. Alapvetően nem hiszek az ilyesmiben, de négy éve azt mondtam magamban, „a k. életbe, egyszerűen nem vagyok hajlandó foglalkozni ezzel a dologgal, majd ha tényleg nagyon nem bírom, akkor szedek csak gyógyszert, addig pedig leszarom!” Attól kezdve július hónapban soha semmilyen szénanáthám nem volt, és augusztusban is csak a legdurvább időszakban, mondjuk 10-e és 20-a között kellett bogyót szednem, de azt is csak a legnagyobb vészhelyzetben. Tehát, mondhatni, a saját akaraterőmmel elmulasztottam az allergiám 85 %-át :-) Most is augusztus 4. van, és épp hogy a bal szemem ég egy egészen picit.

Különben pedig az allergológushoz sem kell már eljárni, mert a gyógyszer azóta megszűnt vényköteles lenni. Hogy korábban miért kellett órákat ülni egy váróban ugyanezért a gyógyszerért, az nekem magas.

A másik, amiért nem szeretem már teljes szívből a nyarat: dolgoznom kell. – Kivehetnék szabit, de minek fogyasszam a nem túl sok szabadságomat csak azért, hogy ne a munkahelyen izzadjak, hanem otthon? Akkor már inkább tavasszal, ősszel tartok pár napos otthon lógást, vagy hozzácsapom a karácsonyi szünethez a megmaradó szabadnapjaimat.

Csak elutazásos nyaralás esetén veszek ki szabadságot, az évszak többi részét bent töltöm. Vannak előnyei is a nyári dolgozásnak: a kollégák fele szabin van, úgy általában az egész hivatal fele szintén szabin van, sokkal kevesebben fárasztanak minket, sokkal kevesebb a munka. Néha még el is engednek minket korábban. Szóval igazán nem kell megszakadni, csak ez az állati hőség! Ha legalább árnyékos helyen feküdne az irodánk, vagy légkondi lenne. Jövő szombatig megint hőhullám lesz, ami azt jelenti, hogy reggel 30, délután 35 fok az irodában. Ha otthon lennék, lezuhanyozhatnék délben, mikor már folyik rólam a víz, de a munkahelyen nincs zuhanyzó. Az is behatárolt, hogy milyen ruhát vegyek fel, ami kényelmes, de relatíve elegáns, és mégsem sülök meg benne.

Vannak ismerőseim, akik szerint a „nyár azért van, hogy meleg legyen”, illetve „mikor legyen negyven fok, ha nem nyáron”?! És boldogan ragyog az arcuk. Ezek véletlenül mindig azok az ismerőseim, akik otthon dolgoznak egy vastag falú, árnyékos kertű családi házban, vagy akiknek légkondi megy a munkahelyükön (az otthonuk pedig szintén egy vastag falú családi ház). Társasház legmagasabb emeletén lakó, klímátlan munkahelyen dolgozó emberektől, tehát akik ebben az időszakban soha nincsenek 30 foknál hűvösebb helyen – mint én –, még nem hallottam ilyesmit.

Az az igazság, hogy kezdem inkább az őszt kedvenc évszakomnak tekinteni. Amikor már csípősek az éjszakák, hűvösek a reggelek, de azért napközben még kellemes meleg van, és nem tűz a nap még este fél tízkor is. A parkban futhatok anélkül, hogy hőgutát és napszúrást kapnék; megreggelizhetek anélkül, hogy patakokban folyna rólam az izzadság. Felvehetek farmert, és nem sülök bele; felvehetek harisnyát és körömcipőt, kifesthetem a szememet úgy, hogy meg is marad délutánig. Nem kell mentolos szappant használni és nem megtörülközni fürdés után, hogy valamelyest hűvösebbnek érezzem a levegőt, mert az magától is kellemesen hűvös.

Igen, az a helyzet, hogy én, a nyári Macska, tényleg jobban szeretek most már egy szép hosszú, szeptember 1-től november 30-ig tartó őszt, mint ezt a nyarat. Különben is a hideg elől el lehet bújni (meleg ruha, meleg takaró, bemegyek a fűtött épületbe), de a hőség elől mégis hová menjek?... – Ma vasárnap van, és mégis 7.20-kor magamtól (!) felébredtem egyrészt a meleg miatt, másrészt, mert minden ablakomat tövig kitártam éjszakára, és reggel besütött a nap. Pedig már csak a paplan héjával takarózom, és mindössze a saját héjamban alszom…

Érdekes dolgot figyeltem meg magamon. Két napon belül háromszor kerültem férfi pénztároshoz (egyszer DM-ben, egyszer MediaMarktban, egyszer közértben), és mindháromszor borzasztó ideges lettem.

Valahogy egyszerűen frászt kaptam a pasiktól. Míg egy női pénztárosnál nyugodtan köszönök, fizetek, elpakolok, elköszönök és elhúzok – addig ha férfinál kell fizetnem, lesütöm a szemem, verejtékezni kezdek, reszket a kezem, képtelen vagyok megszámolni, mennyi aprót adjak, leejtem a táskámat stb. Aztán a végén motyogok valamit, összegyűrve besöpröm a pénzt a tárcába, a cuccot a szatyorba és villámgyorsan elhúzok.

Ez különben mindig is így volt, de csak ma tudatosult bennem.

Tizenhárom éves korában ennyire félénk az ember. Én már mindjárt háromszor ennyi leszek, és pasikkal a mai napig képtelen vagyok higgadtan elbeszélgetni. (Kivétel a család vagy a haverok, de ahogy jobban belegondolok, ez utóbbi kategóriába már alig tartozik valaki.)

Ha egy pasival beszélek, többnyire az jut eszembe, hogy biztos egy rusnya nőnek tart engem, biztos van egy bomba barátnője, akivel magában összehasonlít engem és azt gondolja, hogy úristen, micsoda egy csúnya, selejt nő ez itt.

Ha beszélgetnem kell velük, akkor pedig végképp meg vagyok lőve. Miről beszélgessek? Egyrészt meg sem tudok szólalni, másrészt semmi értelmes téma nem jut eszembe. A kocsikról dumáljak? Fogalmam sincs róluk. Sport? Dettó. (Max. azt az egy mondatot el tudom mondani, hogy „Néha körbefutom a parkot az utca végén.”) Filmekről? Még nem volt pasi, akivel filmekben egyetértettünk volna, különben is mintha csak az Ingmar Bergman-, vagy a Van Damme-rajongók két véglete létezne náluk.

Nőkkel mindig könnyebben megtaláltam a hangot, nem valamiféle rejtett leszbikus vonzalom miatt, hanem egyszerűen azért, mert azok ugyanolyan faj, mint én. Kábé tudom, mi lehet a fejükben. Különben is 80 %-ban nőkkel vagyok körülvéve, még ha nem lennék én magam is az, akkor is jobban tudnék kommunikálni velük, mint a férfiakkal.

Egy kolléganővel meg lehet nyitni úgy egy beszélgetést, hogy „Te hogy bírod ezt a meleget? Nálunk az irodában 35 fok van, már komolyan nem tudok mit felvenni, a ventilátortól meg fülgyulladást kapok.”

Ezt egy férfinak nem lehet elsütni. Még ha meg is mernék szólalni, és előadnám a fentieket, rögtön arra gondolnék, hogy ő arra gondol:

1. Basszus, micsoda egy felszínes hülye tyúk ez!
2. Lujza, az én bomba barátnőm bezzeg nem beszélne      ilyen marhaságokat.
3. Mi a szart akar ez tőlem?

Úgyhogy ha egy aktával más irodába kell mennem és ott nő fogad, akkor: „Helló, X. vagyok, Y. irodáról jöttem, hoztam a Kecskebéka Kft. szerződéseit, szeretnék kérni rá szignót és légyszi csörögjetek ránk, ha megvan! De jó légkondi megy nálatok, nálunk meg kell dögleni, de hát ez van, állítólag nemsoká jön a lehűlés…”

Ha férfi fogad, akkor: „…. ’napot… Ezt a papírt hoztam volna, köszönöm, viszlát.” És 5 mp múlva már 150 méterrel távolabb vagyok.

Boltban ugyanez van, női pénztárossal szóba elegyedtem már a szemfestéklemosóról vagy a levendulás halántékbalzsamról, pasiknak csak fizetek és leszegett fejjel eltiprok. – Mondjuk, az furcsa is lenne, ha szemfestéklemosóról beszélgetést kezdeményezne egy férfi pénztáros :-)

De nálam ez nem szándékos, csak reflexszerűen ideges és dadogós leszek. Próbálnék rajta változtatni, sehogy sem sikerül: csak annyi lesz az eredménye, hogy megpróbálok mást mutatni kifelé, mint amit érzek, és az sosem sikerül. Ha egyszer ideges vagyok, akkor nem tudok nyugalmat mutatni.

Nem tudom, ezt mikor kellett volna kinőnöm, vagy hogy mások mikor növik ki. Természetesen randizni is ezért nem merek. Elképzelhető, hogy akár az életben, akár randin, a másiknak talán tetszene, hogy milyen kis félénk csaj vagyok, de én annyira kínban vagyok ilyenkor – nyilván randin még jobban – hogy nem tudom értékelni a kedvességét, nem tudok normálisan gondolkozni, nem akarok kávét, sem fagyit, hanem ki akarok kerülni a szituációból minél hamarabb, és hazamenni a biztonságba (vagy akárhová, ahol nincs ott a pasi és megnyugszom).

Még a különben kedves kollégákkal is ez történik. Ott van a nagyon jó fej Tihamér, aki gépkocsivezető és átlag hetente jár hozzánk, Barbival jóban van, és én is őszintén kedvelem. Hozzám is nagyon aranyos meg figyelmes (habár azt sosem hagyná ki, hogy mikor megyek férjhez), de én olyan zavarba jövök tőle, hogy ha ott van, tízből kilencszer inkább elmegyek valahová ügyet intézni, csakhogy ne maradjak ott vele. Sőt sokszor volt, hogy sajnos undok is voltam vele – nem bunkó, hanem csak röviden válaszolgattam és éreztettem, hogy szeretném, ha lelépne –, mert annyira ki akartam szabadulni a helyzetből.

Pedig ő például tényleg aranyos. És mikor elhúz, utána mindig eszembe jut, hogy kedvesebbnek kellett volna lennem vele. Szerencsére Barbinak ezt mindig meg is mondom, ő pedig nyilván elmondja Tihamérnak, mivel jóban vannak és együtt cigiznek, és ezért Tihamér nem bunkónak, hanem furcsának könyvel el magában, ami mégiscsak jobb. Azt nem mondhatom, hogy 36 éves létemre még mindig félszeg és félős vagyok férfitársaságban, mert az nem egy normális dolog, amivel tisztában is vagyok, csak hát nem tudok mit csinálni.

Csak azzal a pasival tudok normálisan beszélgetni, aki még nálam is félénkebb(nek látszik); ilyen azért elég ritkán van (vagy orvosi eset az illető, akkor viszont más miatt idegesít a helyzet). Vagy azzal, akit olyan szinten leszarok, hogy totálisan nem érdekel, mit gondol magában rólam. Például ha a Barom megkérdezi tőlem, mennyi hatszor kettő, szemrebbenés nélkül válaszolom, hogy tizenkettő, és most el húzz a vérbe. Társalogni pedig nem kell vele, de ha kellene, ezzel akkor sem állnék vele szóba.

Tudom, hogy ezzel a félelmemmel a rendes pasiknak sem adok sok esélyt, de nem tudok mit csinálni… A legrosszabb, hogy többnyire eleven ridegen viselkedem velük, mert félek és mielőbb be akarom fejezni a beszélgetést, még mielőtt a halálverejték szagát megéreznék rajtam. Emiatt aztán biztos azt hiszik, hogy én valami jégkirálynő vagyok, vagy őrült. Illetve, talán jobb is, ha nem tudom pontosan, hogy mit hisznek rólam…

Pokoli, kizárólag a hőmérsékletet tekintve (és persze eleve azért, mivel hétfő). Az év legmelegebb napján vagyok túl. Fokozatos melegedéssel fenyegetett a meteorológia, ami ma érte el a csúcspontját. Múlt héten teljesen elviselhető volt a hőmérséklet, a hétvége aztán már eléggé forró volt, a mai nap pedig horror. A leglengébb ruhámat vettem fel, huzatot csináltam, a főnök által kora reggel bekapcsolt két ventilátort is úgy hagytam – pedig utálom a ventilátort –, de semmi nem használt. Ha kinyitottam az ajtót, a huzat levitt mindent, viszont a forróság megmaradt. Ha pedig becsuktam az ajtót, azonnal levert a víz. Trópusi, párás hőség volt az irodában. Barbi nem is jött be, ahogy előre sejtettem.

A legérdekesebb, hogy mindezek ellenére mindössze 33,5 fok volt, holott a korábbi hőségriadók idején ugyanezzel a hőmérővel mérve, ugyanezen az íróasztalon 35-36 fok volt. Vagy a hőmérőm romlott el (saját, otthonról behozva), vagy a magas páratartalom növelte a hőérzetet.

Ma már fényvédőt sem kentem az arcomra, mert az már a hétvégén is tolerálhatatlanul csillogott a pofámon, de akkor a várost jártam, tehát muszáj volt. Ma a lehető legkönnyebb Bioderma hidratálót dobtam fel, hogy azért mégis, de még ettől is úgy festettem, mint akit étolajjal öntöttek arcon. Óránként törölgettem az arcomat, de mindig újracsillogta magát.

A hétvége kellemes shoppingolással telt. Azzal a takarékos fajtával, amikor ugyan semmi olyant nem sikerül megvenni, amit eredetileg akartam, de mégis kielégültem a sok nézelődéstől. Bár hazudok: a Stenders által végre újra piacra dobott mentolos szappant sikerült megvennem. A derék Stenders pár év kihagyás után mégiscsak rájött okosan, hogy nyáron meleg van, és igény lenne valamiféle hűsítő szappanra. Bárcsak a Lush is rájönne, hogy igény van a levendulás halántékbalzsamukra!...

Az utóbbi két hétben Barbi és én felváltva lelépünk két órával munkaidő vége előtt. Éljen a jó kis laza nyári időszak ;-) Ezt természetesen a főnök tudtával, sőt, az ő kezdeményezésére. Pénteken rám esett a szerencse, délben megpattantam. Elhatároztam, vásárolgatni fogok, mivel a kolléganők hatalmas leértékelésekről és bagóért megvásárolt príma ruhákról regéltek. Ruhaipari szempontból már szezon vége van, mindjárt itt az ősz (= július vége!), több üzletben már valódi vastag pulóvereket és kardigánokat láttam, tehát ideje kiszórni a nyári cuccokat.

Valamelyik évben rá is fáztam erre az időzítésre, amikor utószezoni (augusztus 20. utáni) nyaralás előtt egy héttel próbáltam fürdőruhát és valami nyári cumót szerezni. Nem részletezem: nem sikerült.

Na de most! Metróra pattantam és elmentem abba a bevásárlóközpontba, ahol szinte minden van. Végignéztem elsőként a bejárathoz közeli H&M-et. Jó cuccok voltak, sőt nyári ruhák is, amitől vérszemet kaptam, mert régi titkos vágyam, hogy egyberuhákat hordhassak. Gyerekkoromban ez a műfaj valahogy ment. Az ember kinézett egyet, megvette, hordta, és kész. Most meg valamiért csak szoknya/ nadrág és felső létezik, isteni szerencse, ha hordható és megfizethető egyberuhát találok. Hogy miért, rejtély, de hát divattervező vagyok én? Talán túl praktikus lenne, vagy mi….

Szóval a H&M-ben isteni ruhák voltak, azonnal nekiálltam próbálni. A gyakorlati teszten sajnos mindegyik ruha elbukott :-( Amit először felpróbáltam, pont megfelelő dekoltázzsal rendelkezett, nem volt sem vastag, sem műszálas, azonban csak combközépig ért és sztreccses volt, az a fajta, amiben ha egy nagyobbat lépek, az alja felszalad a bugyimig. Hogy a buszlépcsőre fellépést már ne is említsem.

Találtam ehhez teljesen hasonlót, aminek kellemesen kibővült az alja, viszont annak meg a dekoltázsa volt olyan széles, hogy kiugrottak belőle a 75A-s melleim, ha 1 milliméternyit is lehajoltam.

Aztán találtam egy igen vagányat, fehér alapon fekete halálfejes felsőrésszel és fekete szoknyarésszel, viszont aki ezt varrta, az még az én mellméretemet sem tervezte bele (az S-es modellbe!), talán kisfiúknak vagy 11 éves lányoknak varrták…. pedig a felnőttrészlegen volt.

A halálfej miatt nagyon sajnáltam, az én morbid ízlésemnek igen megfelelt volna. Bár valószínűleg munkába nemigen hordhattam volna.

A többi egyberuha mind nyakpántos vagy kombinépántos volt, és én olyant nem hordok.

Ezek után átmentem a C&A-ba, ahol még a már leértékelt cuccokból is volt további leértékelés. Itt is voltak egyberuhák, de ezeket már fel sem próbáltam. Nagy részük műszálas volt (ezt hogy gondoljátok, kedves C&A-sok?? Nyáron!?) Ami nem, annak térdig érő dekoltázsa volt, vagy kombinépántos volt, vagy iszonyatos mintája volt, vagy még a nagymamámnak is öregesen állt volna.

A C&A forradalmi újítása a télikabát-anyagból készült ujjatlan nyári ruha. Ezt amikor először megláttam, azt hittem, vicc, de mikor több üzletükben is láttam, kénytelen voltam rájönni, hogy komolyan gondolják. Nem viccelek, konkrétan télikabát vastagságú a cucc. Húsz fok fölött ilyen felvenni egyenlő a hőgutával. Húsz fok alatt viszont normális ember nem vesz ujjatlan rövid ruhát. Tényleg nem értem, hogy egyes ruhabolti hálózatok honnan merítik az ötleteiket? … „Gondolkozz, Szása! Gondolkozz!”

Végül a Rossmannban vettem metálfényű körömlakkot és a bioboltban hangulatjavító teát, ami a vásárlási vágyamat kielégítette, és értelme is volt, bár egyik sem ruha.

Szombaton megismétlődött a jelenet. Ezúttal az Allee-ba mentem, mert ott van Stenders bolt és amióta tudomást szereztem a mentolos szappan újbóli árusításáról, azóta tudtam, hogy anélkül nem élhetek. Pláne harmadfokú hőségriadóban. Tehát a szappanboltban kezdtem.

Rám roppant jellemző módon először végigsasoltam az összes polcot, ahol háromszázféle szappan volt, csak pont a mentolos nem; majd szemrehányóan az eladóhoz fordultam, hogy leordítsam a haját, amiért nem tartanak mentolos szappant, mikor pedig akkora a hőség, hogy még a légkondicionált áruházban is folyik rólunk a víz – amikor is az eladó mutatta, hogy ott  előttem a pulton, tőlem 15 cm-re található egy egész lavórnyi mentolos szappan :-)

De megérte végigcsinálni a cikis epizódot, mert amikor otthon lemostam magam a mentolossal, és éreztem, ahogy a habja elkezdi hűteni a bőrömet, az valami isteni érzés volt! :-)

A szappanbolt után felkerestem a C&A-t és a H&M-et, ahol kb. ugyanaz játszódott le, mint előző napon a másik plázában. Kivéve, hogy az itteni H&M-ben találtam príma, könnyű kis ujjatlan blúzokat, ami még a hőségben is kellemes és irodába is alkalmas viselet. Azonban felpróbáláskor kiderült, hogy ezek nemhogy áttetszőek, hanem konkrétan átlátszóak. Nem bánom, ha a melltartóm kissé átsejlik a blúz anyagán, de hogy a melltartó minden egyes varrását kristálytisztán és szabad szemmel két méterről is meg lehessen látni a blúzomon át, az azért sok. Így fájó szívvel otthagytam.

Vasárnap utolsó kísérletet tettem egy TAKKO-val, ahonnan több kellemes nyári ruhám is származik. Eddig ez volt az egyetlen bolt, ahol simán találtam nem műszálas, nem tapadós, nem kombinépántos egyberuhát. Most ez sem jött be: egyetlen nyári ruhájuk volt, fekete és térd alá érő, mint egy apáca kimenőruhája, aminek ugyanakkor érdekes módon olyan széles ÉS mély dekoltázsa volt, mintha a felső felét pornószínésznőknek tervezték volna. A 38-as, illetve a 36-os modellekről beszélek, ugyebár, a 75A-s mellbőségemmel.

A szombati ruhavásárlásból szappan- és Szamos marcipán-trüffelgolyó-vásárlás lett, a vasárnapiból pedig sajt, hagymás kenyér és mentes sör beszerzése. Este összeöntöttem a narancsos mentes sört a több héttel ezelőtt vásárolt feketeribizlis ciderrel, sirály kis enyhén alkoholos italt kaptam, amitől jól aludtam, már amennyire 32 fokos szobában lehet; viszont normális nyári ruhát az idén sem találtam, tehát a világ rendje olyan nagyon nem dőlt meg…

Megyek a fodrászhoz, aki korombeli csaj, tíz éve ismerjük egymást, igazán kedvelem.

Mondom neki, hogy most épp csak a frufrumat vágja le, a többit hagyja, mert hajnövesztésben vagyok, azt akarom, hogy HOSSZÚ legyen, fazont majd pár hónap múlva igazítunk, most a növés a lényeg!

Tök örül, beleegyezik, megigazítja a frufrumat, meg alul egy kicsit, majd ezek után megkérdi:

-          Itt fent a tetején ne tépjem meg egy kicsit?