Sikerült majdhogynem csírájában elfojtanom a kezdődő megfázásomat, de azért nem volt túl jó hetem. Már a hét elején szarul éreztem magam; aztán Barbi kedden nem jött be, mert ő is szarul volt, szerdán pedig azért nem jött be, mert délre volt időpontja az orvoshoz. Így én már nem maradhattam otthon kifeküdni a megfázásomat – csütörtökön sem mertem, mert mi van, ha Barbi aznap sem jön? Amit persze nem lehet előre tudni. És a mi osztályunkon mindenki lehet beteg, kivéve mi a titkárságon ketten egyszerre nem lehetünk betegek, mert akkor megáll a Föld, a nap olyan lesz, mint a szőrcsomó, és eljönnek az Apokalipszis lovasai.
Tesóm sem jött a héten – és ő is meg volt fázva! – ami azzal járt, hogy nem hozott nekem erdélyi mézet, azt tehát közértben voltam kénytelen venni, mivel megfázásra az a legjobb. Toltam magamba a mézet, a hársfateát, a C-vitaminport reggel-este ipari mennyiségben, és így átvészeltem a hetet a komoly megfázás kitörése nélkül, de igazán csak most hétvégén lettem jobban, amikor jó sokat tudtam aludni, jó meleg paplan alatt.
A rossz hangulat sokat ront az egészségen, és nekem pokoli rossz hangulatom volt egész héten, már ami a munkahelyi körülményeket illeti. Igen, tudom, nekem mindig van valami bajom :-) Na de hát nem azért van blogom, hogy kiírjam magamból a feszkót?
Ezen a héten Editkével volt tele a tököm (és Barbinak is, aki pedig nyugodt ember). Ő ült közös légtérben azzal az ösztöndíjas csajjal, aki egy hónapja ment el tőlünk. Azóta Editke, úgy látszik, rohadtul unatkozik, és valószínűleg munkája sem nagyon van, mert minden kurva napon minimum az idő egyharmadát nálunk lógja át, de néha inkább többet. Rohadt nehezen viselem, ezer okból.
Egyfelől baromi ronda szerencsétlen. És mikor azt mondom, hogy ’csúnya nő’, akkor ne Barbra Streisandra tessék gondolni, hanem inkább Gollamra, akire parókát és szemüveget tettek, de még talán ennél is visszataszítóbban néz ki. Ez még önmagában nem zavarna, de Editke az a típus, aki az ember közvetlen közelébe megy – nulla centiméter személyes teret hagyva –, megsimogatja az ember hátát, és közelről belevigyorog a pofájába.
Én csak annyira bírom fegyelmezni magam, hogy még éppen ne legyek sértő, de elég annyit mondanom, hogy énhozzám már nem nyúl (hosszú munka volt). De ha totálisan őszintén viselkednék, akkor ilyenkor mindig felordítanék, hogy „BRRRRRRRRR! húzzál már el innen, de baromi gyorsan!” Ezenkívül állandóan erőltetett jókedvvel próbál jópofizni bárkivel, akit ott talál, és ordítva röhög.
A legtöbben igyekeznek jóban lenni vele, mert valami megmagyarázhatatlan okból nagyon jól áll a főnöknél, amit senki nem ért. Két legenda terjed: 1. a főnök feleségével közösen van/volt valami cégük (mert Editke pénzügyes szakember), 2. a főnök csaja. Ez utóbbi nézet tartja magát stabilan, pedig a főnök még úgy-ahogy jó pasinak mondható, viszont Editke, mint mondtam, úgy néz ki, hogy ha férfi lennék, inkább fizetnék neki azért, hogy a közelébe ne kelljen mennem.
De engem még ez sem érdekelne, tőlem egész munkaidőben kettyinthetnének, csak ne az én szobámban, halló- és látótávolságomon belül. A hallótávolság különösen lényeges, mert a főnök sem halk beszédű ember, Editke pedig kurva hangosan dumál, és állandó jelleggel. Céges mobilja is van neki, ami ha éppen ott nálunk csörög, nem kitakarodik és a szobájában beszél, hanem hanyatt vágja magát a vendégszékben és örömmel kajabál akár félórát is.
Ha ott a főnök, akkor Editke azonnal nekifog vele pofázni, hol magán-, hol munkaügyben, felváltva, sokáig, hangosan. Ha nincs ott a főnök, akkor Editke akárkivel nekiáll pofázni, akit éppen ott talál. De lehetőleg az én szobámban, ami a klasszikus értelemben vett titkárság, vendégszékekkel és pulttal, ami közvetlenül előttem van és tök jól rá lehet támaszkodni és azon locsogni, akár órákig, az lényegtelen, hogy én is szeretnék dolgozni vagy akár csak gondolkodni. Ha a főnökkel pofázik, azt is az én szobámban, bár ha bemennek a főnök szobájába, azzal sem nyerek sokat, mivel az ajtót nem csukják be, és a kétszáz decibeles ordítás és röhögcsélés prímán kihallatszik. És zavar.
Ami még idegesítő Editkében, hogy olyan szavakat használ állandó jelleggel és még írásban is, mint ’köszike’, ’léccike’ (sic), ’hellóka’ stb., és ha megszólít valakit, az ’mackóka’. Annak ellenére teszi ezt, hogy ötvenéves, igaz, hogy nem néz ki annyinak, hanem valami kor és nem nélküli taszító gollamnak néz ki.
Hogy még mindig ne legyen teljes a felsorolás: valami undorító bélbetegsége is van, amit nemhogy diszkréten elleplezne, hanem sokszor pofázik róla baromi ízléstelenül (és kéretlenül), és képes ott a titkárság közepén igazgatni az ocsmány ruházatát, mint valami csöves. Őszintén megmondom, néha legszívesebben pofon nyomnám. Képtelen vagyok enni vele egy légtérben, még ha az éhhalál fenyegetne is, így mióta ilyen sűrűn nálunk tobzódik – az ösztöndíjas lelépése óta –, én mindig átmegyek az egyetlen üres irodánkba felfalni az ebédre vett kiflimet.
Barbi, aki különben mindent és mindenkit egész jól tolerál, már szintén a kiborulás szélén állt, mert az én szűkszavúságomról lepattanva minden unatkozó és dumálni akaró kolléga nála kötött ki. Valami laborvizsgálat miatt Barbit letiltotta az orvosa egy halom szokásos gyógyszeréről, így amit egyébként könnyen tolerálna, az most őt is kihozta a sodrából, például az is, hogy az irodánkba járnak locsogni és kávézgatni a népek, olyankor, amikor mi csöndben akarnánk dolgozni. Komolyan, meglepő, hogy ekkora létszámleépítések után még mindig akad olyan, aki ennyire rohadtul ráér, hogy a fele munkaidejét nálunk tölti önfeledt locsogással.
Van még egy tényező, amiért zabosak vagyunk Editkére, és ez a cappuccino-téma. A főnök ilyen 3 az 1-ben nevű vacak tasakos cappuccinót szeret inni; régebben Editke is ivott néha, aztán mondta, hogy nem tesz jót a belének. De most az utóbbi hetekben megkeményedhetett a bele, mert napi kettő, de néha három cappuccinót is betol, amiben csak annyi az idegesítő, hogy nálunk issza és a miénket.
Van neki mikrója is, vízmelegítője is a szobájában, de nem, ő idejár hozzánk. Minden reggel bejön, főz egyet, aztán nem elviszi, hanem leül vele, és jön a szokott ordítós locsogás akárkivel, aki épp arra jár. Aztán nagy nehezen eltakarodik, de visszajön ám félóra múlva az elmosott csészével, amit hosszasan eltörölget és a helyére tesz (hátha azalatt jön valaki, akivel lehet locsogni). Délben visszajön, megint főz egyet, leül, megissza, elmegy, visszajön a csészével, eltörölgeti… Persze két cappuccino között is átjön, akármiért: tűzőgépezni, postázni, megnézni a fakkját – tulajdonképpen mindegy, csak nálunk lehessen és zajt csaphasson.
Ha közben jön egy másik pénzügyes kolléganője szakmai kérdésekről beszélni vele, nem átvonulnak valamelyikük irodájába, hanem boldogan leülnek nálunk és ott ordítanak hosszan. Már megfordult a fejemben, hogy rájuk mordulok: „Nem lehetne halkabban? Vagy máshol? Dolgoznék!”, de Editke ugye a főnök lieblingje, én pedig a főnök jóindulata miatt vagyok még állásban, szóval…. De azon már sokat töprengtünk Barbival, hogy egyszer majd átmegyünk mi is Editkéhez, és ott fogunk rikoltozva beszélgetni a feje fölött, lehetőleg amikor sok munkája van. Csak az a baj, hogy ez annyira áhítja a társaságot, hogy átrakná a melót valamelyik beosztottjára és beülne közénk dumálni… Visszafelé sülne el.
A cappucino miatt egyébként is dühösek vagyunk rá, főleg én. Hónapokig nem kaptunk repipénzt – azt a pár ezer forintot havonta, amiből a kávét, tejet, cappuccinót vennénk – de mivel a vendégeket nem táplálhatjuk csapvízzel, hol a főnök adott zsebből pénzt, hol én vettem ezt-azt, néha pedig a kávézó lányok hoztak egy-egy csomag kávét. Tejet például, mint fő tejeskávézó, szinte mindig én veszek. Nyáron rendszeresen én vettem a legolcsóbb fajta tasakos cappuccinót, mert meggyőződésem, hogy mindnek ugyanolyan az íze és a főnök úgysem látja, miből főzöm…
Ezeket a 3:1 tasakokat simán kiöntjük a konyhapult fiókjába, és ha a főnök kér, megfőzzük. Egyszercsak azt vettem észre, hogy már csak nyolc van, már csak hét, már csak hat; holott pedig a főnök akkor pont szabadságon volt úgy, hogy be sem jött. Editke meg mindennap ivott egy cappuccinót nálunk, de addig azt gondoltam, a sajátját issza. Egyszer véletlenül épp ott voltam és kivételesen figyeltem is: hát látom, hogy bejön, csont nélkül feltépi a fiókot, kiveszi a 3:1-t, és már főzi is magának.
A szar elöntötte az agyamat, mert azt a vackot én vettem, zsebből, kizárólag a főnöknek és a vendégeknek, hogy repipénz híján mégiscsak legyen valami innivaló! Ez a rút kurva meg felissza, csak mert kint van a közös fiókban! Másnap már csak három volt, aztán kettő, aztán egy, aztán egy sem. Akkor meg azt láttam, hogy Editke feltépi a fiókot, nincs ott semmi, akkor benéz a felső konyhaszekrénybe, és talál ott egy régi, valaha ajándékba kapott Tesco gazdaságos ömlesztett cappucinóport, és abból főzöget magának.
Ez nyugtalanul alszik, ha nem a másét zabálhatja. Barbinak is felment az agyvize; onnantól kezdve nem tettünk ki a közösbe tasakos cappuccinót, hanem a saját fiókjainkban tartunk két-három darabot, és a zárható konyhaszekrényben a többit, aminek a kulcsát ravasz helyekre elrejtjük. Editke most már kénytelen venni magának tasakost, mert a fiókban nincs semmi, illetve most már csak a sajátja van a fiókban, amihez viszont mi nem nyúlunk hozzá.
Azóta ugyan kaptunk már repipénzt, és jól fel is tankoltunk belőle, de Barbival eldöntöttük, hogy továbbra is elzárjuk a hivatali kajákat. Mert számoljunk: Editke feliszik minden nap két tasakost, azaz egy munkahét alatt egy egész csomaggal, egy hónap alatt pedig négy csomaggal, tehát havi négy csomagot csak Editke zabálna fel (ha hagynánk). De Editke semmivel sem különb a többieknél, tehát mindenkinek járna havi négy csomag cappuccinó, plusz a főnöknek, plusz a vendégeknek; és ez még csak a 3:1, nincs benne sem a kávé, sem a tej, sem az édesítő, sem a tea; és ki tudja, mikor fogják egyik pillanatról a másikra megvonni a repikeretet ugyanúgy, ahogy most kiutalták nekünk?
…A közös szekrényben tartott kockacukor is eltűnt a nyár folyamán, bár az nem Editke sara, hanem inkább a paraszt Marié, aki majd’ minden reggel bejárkált és egy-két szemet elkért, aztán egyszer elmentem egy pénteken szabira, és hétfő reggel már nem volt ott az egész kockacukros doboz, Mari pedig azóta érdekes módon nem jött, hogy kérjen, tehát valahonnan lett neki. Ebből az esetből tanulva a cukrot is elzárjuk azóta, és ha a vendég cukorral kéri a kávét, akkor a zárható szekrényből veszünk ki pontosan kettő vagy három szem kockacukrot. Bár Mari, amilyen pofátlan, képes lesz megint kuncsorogni, amikor majd elfogy a – vélhetően – tőlünk zsákmányolt doboz cukor, de mi akkor majd nem adunk, hanem azt mondjuk, hogy „Volt, de eltűnt, és most nincs”. Őrület, felnőtt emberek között… Editke legalább valamennyire fejlődőképes, mert azóta megtanult venni magának cappuccinót. Bárcsak azt is megtanulná, hogy a saját szobájában főzze és igya meg.
Szóval, munkahelyi idegesítő faktorok rontották a komfortérzetemet és így a náthából való gyógyulásomat egész héten. Persze én vagyok a hibás, amiért felhúzom magam, de jobb, ha kidühöngöm, mintha magamba fojtanám, nem? A menstruációm is megjött most a hétvégén, egy teljes héttel korábban, mint kellene, nyilván ez is közrejátszott egyrészt a megfázásban, másrészt az ingerlékenységemben. Most sokkal jobban vagyok, hogy mindezt kiírtam magamból.
Most főzök egy jó szunyateát, aztán könnyed esti kikapcsolódásként megnézem az Alvilági játékokat, amit ahhoz képest, hogy egy szuper film, 699 Ft-ért találtam papírdobozos kiadásban teljesen véletlenül. Sokkal kellemesebbek a gengszterek és bérgyilkosok, mint a kicsinyes munkahelyi bosszúságok! :-)
