a hallgatag macska naplója

Este megnéztem videóról a Psychónak azt a változatát, amit valami őrült újraforgatott kb. 2000-ben. Nem remake – mert azt még el tudnám viselni –, hanem konkrétan, kockáról kockára újraforgatta. Nem is értem, miért néztem meg… talán ennyire mazochista lennék? A Tony-fórumon megjegyeztem, hogy ennek a filmnek egyáltalán nem kellett volna létrejönnie, mire valaki azt írta, hogy ő egész elviselhetőnek találta, mire én felvettem (múlt éjjel volt) és most megnéztem, hogy mégis tudjam, mit szidok.

Nem azért mondom, de nekem volt igazam. Hogy a klasszikust idézzem: „Zuzuval beszélgetni olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de inkább fájdalmas.” Nem mintha rossz lett volna a film, mert nem is volt film, hanem valami fénymásolat. A világ legjobb thrillerét, aminek az összes percében maximális feszültség volt, a csúcspontokon pedig többszöri nézésre is a szívemhez kapok, sikerült valami uncsi, érdektelen, nyammogós szarként újracsinálni. Az ijesztőnek szánt jeleneteknél többnyire gúnyosan röhögtem, vagy a fejemet fogtam. A főszereplő fiú még úgy-ahogy próbálkozott, de hát Hitch nem véletlenül adta személy szerint Perkinsnek ezt a szerepet annak idején. A főszereplő csaj pedig annyira antipatikus volt, hogy én magam, civilként is szívesen meggyilkoltam volna, ha összetalálkozom vele.

A régi film egyetlen hibáját, a vacak bunyót a végén, azt legalább jól csinálták meg, és tényleg volt némi tusakodás. Ja, és Viggo Mortensen látványa ruha nélkül hátulról :-) Ezért a két jelenetért volt érdemes megnézni. De most legalább elmondhatom, hogy ezt is láttam.

Ezt a szörnyűséget alapozásnak szántam az Eden Lake-hez, ami szintén thriller, ugyanaznap este 22.00-kor kezdődött, így este előbb ezt vettem fel, utána éjjel a „Psychót”. Az Eden Lake-et egyébként eléggé dicsérték, de azt is mondták, hogy nagyon durva. Majd megnézem a napokban, és ha nagyon kiborulnék tőle, itt van a szülinapra kapott, és még meg nem nézett Scott Pilgrim-DVD, ami majd feldob utána.

Elmélyedtem az interneten a ricinusolajjal történő hajnövesztésben, mindenki roppant pozitívakat írt a dologról. Tudtam, hogy ezt nekem mindenképpen ki kell próbálnom. A ricinusolajat minimum egy, de inkább két-három órát kell rajta hagyni a hajon, sőt az a legjobb, ha este felkenjük és úgy alszunk. Erre én nem mertem vállalkozni, mert mi van, ha a ricinus leszedi a hajfestékemet, vagy kihullik a hajam, esetleg gyíkká változom?

Az sem járható út, hogy kora este felkenem és majd lefekvés előtt lemosom, mert: 1. többször is meg kell mosni, hogy kijöjjön a rici (ehhez késő este már nincs energiám), 2. én mindig reggel mosok hajat, mert ha frissen mosott hajjal fekszem le, nagyon érdekes frizurám lesz reggelre (= szörnyű).

Ezért beállítottam a reggeli ébresztőt tíz perccel korábbra. – Az, hogy én önként korábban keljek, csak roppant minősített esetekben fordul elő, úgymint Erdélybe indulás, orvosi vizsgálat, vagy… haj ricinusolajjal történő bevonása :-)

Felkeltem 5.20-kor és a ricinussal, egy tálkával meg vattapamaccsal kicsoszogtam a fürdőbe. A vattapamacs ötletét a netről vettem, aki ott leírta, az pedig egy indiai oldalon találta a tippet. Remek ötlet volt, magamtól sosem találtam volna ki, hogy vigyek fel olajat a hajamra úgy, hogy csak a haj legyen olajos, a fürdőszoba pedig lehetőleg ne. A vattapamaccsal betunkoltam a hajamat, tényleg marha gyorsan ment, még úgy is, hogy félálomban voltam… Olajozás közben az egyik szemhéjam szépen megduzzadt. Ejnye, csak nem allergiás vagyok a ricire?! Pedig ekkor már az egész fejem tocsogott az olajban. Vízzel mosogattam a szemhéjamat, de csak nem lappadt le, viszont nem is terjedt tovább a duzzanat. Ellenőriztem, kapok-e levegőt, mert ha igen, nem fogok allergiás rohamban megfulladni itt és most.

Egész reggeli – és közben egy epizód Maffiózók – alatt duzzadt volt a fél szemhéjam, úgy néztem ki, mint egy Forrest Whitaker. Végül csak lelappadt, én pedig rájöttem, hogy nem is a ricinusolaj, hanem a tegnap este le nem mosott szemfesték irritálhatta a szememet. (A lustaság ára.)

Különben tiszta bomba kinézetem volt olajos hajjal!! Olyan volt, mint egy totál zselés, tincsenként szanaszét kunkorodó frizura, mint valami latin versenytáncos vagy, hm, maffiózó-lány, csak nem lenyalt, hanem kócos. Nagyon tetszettem magamnak! :-) Ha divat lenne nem zselézett, hanem konkrétan olajos hajjal nyilvánosan megjelenni, azt tök bírnám, hiszen úgy nem is lehet látni, hogy zsíros-e a hajam vagy sem, illetve hogy hülyén áll-e, mert úgy áll, ahogy akarom :-)

Egy óra és tizenöt perc után kénytelen voltam lemosni az olajat, mert mégiscsak munkába kellett indulnom. Legközelebb több órát hagyom rajta, aztán ha oké minden, majd alszom is a pakolásban. Most különben négyszer samponoztam a hajamat, bár három mosás is elég lett volna, de inkább biztosra mentem. Egy lány azt írta, neki egy hónap alatt hat centit nőtt a ricinusolajjal. Ha én ezt tudtam volna tinédzserkoromban! … Ennyire jó eredményre azért nem számítok, de bármilyen kicsi haladással elégedett leszek. Minden cikk azt írta a neten, hogy roppant jót tesz a hajnak.

Az enyém most például egész jól néz ki. Igaz, még csak tizenkét órája, hogy utoljára megmostam :-)

Tegnap olvastam egy cikket a neten, ami arról szólt, hogy sok japán fiatal van (átlagéletkor 32 év, tehát nem is annyira fiatalok), akik bezárkóznak a szobájukba és egyszerűen nem jönnek elő. Sokszor évekig. A szülők odaviszik a kaját az ajtó elé, ők meg néha kijönnek megfürdeni, de ennyi.

Nem ennyire szélsőségesen, de ezt simán el tudnám képzelni én is. Apróbb eltérésekkel, például naponta fürdenék, és nem a szobámban, hanem úgy az egész lakásban tartózkodnék. Esetleg a sarki közértig elmennék. De ha van kaja, fürdőszoba, könyvek, internet és DVD-k, tök simán el tudnám képzelni, hogy nem hagyom el a lakást akár egy évig.

Sajnos ezt nem tehetem meg, mert a fizetésem nem nő a fán, így legalább a munkahelyre mindenképp be kell mennem. De nagyon nem áll távol tőlem a totális bezárkózás gondolata.

Most éppen morcos vagyok: már vagy egy hete elkezdtem növeszteni a hajamat, szedem a kovaföld- és sörélesztő-tablettát, és még alig nőtt! Jelenleg pontosan úgy nézek ki, mint egy rövid hajú nő, akire már nagyon ráfér egy vágás, de a fodrász épp nem ért rá.

Utánanéztem a neten különböző hajnövesztéssel és zsírosodással kapcsolatos tippeknek. Imádom a blogoszférát, mindenféle témában, még hajnövesztésben is találtam blogot! Például egy lány, akinek kb. lapockáig ér a haja, és derékig akarja növeszteni, indított erről blogot, sok hasznos tippel. Állítólag ricinusolajat kell kenni a hajra és rajta hagyni órákig, vagy akár egész éjjel, ettől sokkal gyorsabban nő. Vettem is azonnal ricinusolajat, de egyelőre még nem mertem használni. Szempillára is jó. Vajon ezt hogy?...

A hajzsírosodással kapcsolatban mindenki azt javasolja, hogy próbáljuk megnyújtani a két hajmosás közti időszakot, ne használjunk hajszárítót, hajformázókat és ne fésülgessük túl gyakran. Magyarán ebben az időszakban, amíg 1. növesztem, 2. próbálom elérni, hogy 2-3 nap helyett 4-5 naponta kelljen megmosni, majd úgy fogok kinézni, mint egy igénytelen hippi, formálatlan, fésületlen és lelapuló hajjal (ez utóbbi a hajszárító mellőzése miatt). Hajjaj…

Legutóbb már nem szárítottam meg, így tök sima és lapos a hajam, igaz, hogy optikailag hosszabbnak tűnik. Eddig lakkal formáztam, de most olvastam, hogy az eltömíti a hajat, ezért vettem vaxot – bizony, minden ürügyet megragadok a vásárolgatásra – és majd azzal fogom óvatosan formázgatni a tincseimet, inkább csak a végüket, hogy a hajhagymák és a fejbőr szabadon lélegezhessenek. Persze most még nincsenek „tincseim”, azok majd pár hét növesztés után fognak kialakulni.

Ajánlották még a műanyag hajkefe helyett a vaddisznósörtéből készült kefét, így vettem egy olyant is. Kellemes kis eszköz, csak úgy érzem, hogy nem jutnak el a sörték a fejbőrömig, mikor használom. De állítólag ez jó a hajnak. Utánanéztem még pár természetes samponnak is, és néhányra rá is kattantam, de olvastam a felhasználói véleményeket, és volt, akinek egy-egy biosampon leszedte a festéket a hajáról. Ezt inkább nem kockáztatnám meg.

Szombaton elvittem anyámat egy animációs filmre, és utána több órás bolyongásra a plázában. Múlt héten apám vitte el vásárolgatni, miáltal reggel kilenctől délután háromig csodálatos csönd volt a lakásban, én a kanapén felpolcolt lábbal olvasgattam és Maffiózókat néztem. Viszonzásul ezen a héten én vittem el a muttert, és igyekeztem minél tovább elhúzni a dolgot, hogy Faternak nyugta legyen, valamint ablakmosást is tervezett, amihez szintén nyugi kell.

Így mi ketten megnéztük a Szörny Egyetemet: kellemes volt, bár 100 %-ra értékelték mindenhol, nekem azért ennyire nem jött be, de egy 80 %-ot megérdemel. A film után megittunk egy kávét (én már harmadik napja nem aludtam ki magam becsületesen, anyám is elbóbiskolt a film alatt). A kávét szééép lassan kortyolgattam, és hagytam, hogy anyám dumáljon. Utána sétálgattunk a tetőteraszon. Utána felkerestük a kajás szintet, végignéztük a választékot, megbeszéltük, hogy mit együnk, milyen körettel és melyik kajáldában. Megvettük a kaját, helyet kerestünk, szép lassan megeszegettük a kaját; utána ugyanezt végigjátszottuk a desszerttel is (anyámnak fagyi, nekem palacsinta, két különböző helyről). Direkt lassan nyámmogtam el a három palacsintámat (diós-lekváros, és két kakaós), ezt követően pedig húsz percet politizáltunk. Ezután elmentünk mosdóba (10 perc), végignéztünk egy ruhaboltot (20 perc), bementünk a kisállatboltba, ahol degukat és nyuszikat nézegettünk (15 perc), bementünk egy drogériába vastablettát és körömerősítő lakkot venni, de ha már ott voltunk, hát néztünk akciós tusfürdőt, nejlonzacskót, bodzateát is … (25 perc). Ezután pedig nem a villamossal, hanem busszal mentünk haza, ami mellesleg a fél várost is megkerüli (várakozás 8 perc, menetidő 20 perc), sőt a végállomásra megérkezve, mit ad Isten, eszembe jutott, hogy kellene kifli is, így beugrottunk a sarki boltba kifliért, de ha már ott voltunk, hát vettünk karajt, mentes sört és karfiolt is… Summa summárum, Faternak déli tizenkettőtől majdnem este nyolcig tartó szép békés szombatja volt :-)

A jóízű kajálás következtében másnap 53,4 kg voltam, holott szombat reggel még csak 52,0 :-( Miért van az, hogy egy kellemes ebéddel simán felugrik 1,4 kg egyetlen nap alatt? A fordítottját, vagyis hogy egy nap alatt lemenjen ugyanennyi súly, még sosem tapasztaltam. – Bár ezt vasárnap délután írom, és mostanra 52,9 vagyok. Némileg megnyugodtam.

Este még megnéztem a Hitchcock-DVD-t, amit születésnapra kaptam és azóta nem bontottam ki. Magyar szinkronnal is tetszett a film – Hopkins természetesen zseniális volt; és ami a legjobban érdekelt, az Anthony Perkinst játszó srác alakítása. Amióta utoljára néztem meg ezt a filmet, Tonyt olyan sokszor láttam már, hogy mostanra úgy ismerem, mint a tenyeremet (kicsit túlzok :-), de ez a srác halálpontosan alakította, pedig biztos nem lehetett túl egyszerű. Bárcsak leforgatnák azt az életrajzi filmet! Csak bele kellene húzni, mert James D’Arcy két évvel idősebb nálam, vagyis már nem igazán fiatal…

Éjfél volt, mire végeztem a filmmel, de még nem tudtam elaludni, ezért A sátán kutyáját olvastam, amit még a nyaralás alatt hagytam félbe. Kívülről fújom ezt a könyvet, vagy százszor olvastam már, de épp annál a fejezetnél tartottam, amikor éjszaka kimennek a lápra, és a sátán kutyája ott vonyít. Hiába olvastam százszor, én ettől úgy összeszartam magam még most is, hogy haladéktalanul a paplan alá bújtam és összegömbölyödtem egészen kicsire :-)

Szegény Barbi, aki cigizik, szeretne leszokni. A végső nagy elhatározás, hogy „na, akkor most” egyelőre még nem érett meg benne, de a szándék megvan.

Én persze biztatom ezerrel, hogy milyen jó lesz, mennyivel egészségesebb, mennyi pénzt fog megspórolni, mivel a cigi rohadtul egészségtelen, rohadt sokba kerül, de ami a fő, mostantól már csak ezekben az undorító kormánytrafikokban lehet kapni majd. Én, ha cigiznék, esküszöm az úristenre, már csak ez utóbbi miatt is azonnal leszoknék.

Önző hátsó szándékaim is vannak, mikor Barbi leszokását ilyen lelkesen támogatom, mert a cigijét többnyire én szoktam megvenni, mivel én majdnem mindennap kimegyek ebédszünetben – ha másért nem, a fejemet kiszellőztetni –, ő pedig szinte soha, így egyértelmű, hogy én veszem neki a cigit is. Már fejből tudom, hogy azt a mentolos fajtát, amit ő szív, melyik boltban lehet kapni, és hogy mennyibe kerül a kínainál, a közértben és az újságosnál.

Természetesen szívesen szállítom neki a cigit, mert jóban vagyunk, és pl. csokit is szoktunk hozni egymásnak néha, csak úgy ajándékba (a cigit persze kifizeti), de azért, amikor odakint +40 fok van, vagy éppen -5, és a lábamon kis elegáns magassarkú szandál/csizma, akkor nem a legkellemesebb még egy fél megállónyit talpalni a közérttől – ahol nem volt cigi – az aluljáróig, ahol tuti, hogy mindig van. Nem beszélve arról, hogy ez plusz időt is jelent, és zűrösebb napokon a főnök joggal húzhatja érte a száját.

Ezenkívül Barbi meló közben le szokott menni cigizni az udvarra. Mert az épületben természetesen nem lehet dohányozni. Most már, amióta ilyen drámaian megritkítottak bennünket, már csak Barbi és egy másik kolléganő dohányzik közülünk. Ez a másik lány konkrétan láncdohányos. Szakmailag ő a legjobb az egész csapatból, régebben fél kézzel dolgozott, másik kezével cigizett, és a napi nyolc órából nyolcat végigdolgozott. Most ha cigizni akar, leszalad az udvarra (odaút öt perc, dohányzás öt perc, visszaút öt perc, és akkor még optimistán számoltam) – ez óránként negyedóra kiesés, és munka közben sem koncentrál teljesen, hanem a cigizési időt várja. Hát mi a franc értelme van ennek? És persze, ha már lent vannak az udvaron, távol a figyelő fülektől, hát  megbeszélik a napi dolgokat, hivatali pletykákat, nem félóráig persze, de mondjuk, kétszer annyi ideig, míg maga a puszta dohányzás egyébként tartana.

Szóval ha Barbi és a kollegina lemennek cigizni, az nekem tizenöt-húsz perc egyedül levést jelent. Nem nagy gond ez, csak ha épp egy izgága ügyfél jön, nincs ott velem senki más. Vagy, ha jön az ügyfél, és közben csöng a telefon, kénytelen vagyok az ügyfelet csendre inteni – hisz ki tudja, miféle fontosember van a telefonban –, mert nincs más, aki felvegye helyettem. És nem hagyhatom csengeni, hisz titkárság, tehát kvázi telefonközpont is vagyunk. És ha véletlenül rám jön a hasmenés, nem zárhatom be az irodát, hogy kirohanjak a retyóra. Ez tehát további ok, amiért támogatom, hogy Barbi leszokjon a dohányzásról :-)

Kevesebbet is keres, mint én, és ebből még dobozonként nyolcszáz forintot költ a cigire. Igaz, hogy nem szív sokat, egy doboz két-három napig is elég, de ez akkor is havi többezer forint olyasvalamire, amit (az én nem dohányzó szememmel nézve) nem lehet elolvasni, megenni, meginni, tehát semmi haszna nincs belőle az embernek. Ha csokira lefordítom ezt az összeget, én nyolcszáz forintért két tábla jó minőségű csokit tudok venni, és azt akár két hétig is elcsócsálgatom, már ha képes vagyok megállni, hogy még aznap ne faljam fel.

Továbbá a dohányzás marhára egészségtelen is, Barbinak meg úgyis van pont elég egészségi problémája, más sem hiányzik – sem neki, sem (önzőn nézve) nekem – hogy még valami érszűkülete is legyen, amivel hosszú betegállományba kerül.

Azonban mindezeket az érveket magamnak is nyugodtan mondhatnám, mert én az édességgel és általában a szénhidrátokkal vagyok hasonló helyzetben. Holott tudom, hogy egészségtelen is (családi hajlam a cukorbetegségre), hizlal is (épphogy lefogytam 51,8-ra) meg pénzbe is kerül (bár a ciginél még mindig olcsóbb). Nem zabálok fel mindennap egy tábla csokit, bár igaz, hogy tegnap pontosan ez történt :-) Hát ki tud ellenállni egy tábla egészmogyorós tejcsokinak?! Gondoltam, hogy megveszem és majd szépen beosztom, de sajnos ez valamiért nem jött össze.

Ha nincs itthon csoki, akkor eszem egy-két kanál mézet helyette. De ha bemegyek egy boltba és megveszem a szükségeset, olykor odatévedek az édességekhez is. És ha már az édességet megvettem és hazavittem, akkor evés után ott mocorog bennem, hogy enni kéne egy sort abból a Milkából… még ha történetesen nem is érzem azt az állati farkaséhséget a csoki után, a tudat, hogy ott van, egyszerűen nem hagy nyugton. Egyetlen módon lehet ezt kivédeni, ha megteszem azt, ami tavasszal többször is sikerült: nem veszek édességet. Végszükségben pedig ott van a még tavaly Erdélyből hozott nagy üveg méz, ami finom is, egészséges is és édes is.

Sajnos ma sem sikerült megállnom: bementem a boltba alkoholmentes sörért estére, és ott figyelt a zacskó franciadrazsé… gyerekkorom egyik kedvence… és az csak hetven gramm, tehát kisebb, mint a tegnap felfalt tábla csoki (ami száz gramm volt) – még nem ettem ugyan meg, de nemsokára ebédelni fogok, és utána, már érzem, a franciadrazsé ki fog susogni a fiókból, hogy „Egyél meg! egyél meg!” :-(

Érdekes, hogy az alkoholt letenni sokkal egyszerűbb volt. Nemcsak a hathetes teljes absztinenciára gondolok, hanem hogy azóta mindössze a szülinapomon ittam egy pohár fehérbort, és azóta nem is igen kívánom. Ma ugyan vettem – a franciadrazsé mellé – egy áfonyás cidert, ami 4,5 % alkoholtartalmú, de inkább az áfonya, mint az alkohol miatt. Sőt lehet, hogy meg sem iszom. Az áfonya íze ugyan jólesne, de az alkoholt tényleg nem kívánom, és bár hamar elalszom tőle, de éjjel felriadok (főleg komolyabb piálások után), és dobog a szívem. Egy ilyen enyhe cider valószínűleg nem okoz majd ilyent, de akkor is, lehet, hogy csak felbontom majd, és beleöntök a
mentes sörbe egy keveset. Bár, ha már felbontok egy dobozos piát, azt azért hamar meg kell inni. Lehet, hogy nem is bontom ki?

Ez vicces. Itt áll egy cider, és simán képes vagyok rá, hogy békén hagyjam. A szülinapra apámtól kapott tokaji bor is itt áll, és azóta hozzá sem nyúltam. A franciadrazsé pedig jobban kísértésbe ejt, mint az összes szesz a lakásban :-)

Nekem is le kéne szoknom az édességről, de tudom, hogy teljesen sosem fog menni. Az elképzelhető, hogy idővel képes leszek mérsékelni a mennyiséget, és egy teljes táblából tényleg csak egy csíkot megenni. Vagy nagy ívben elkerülöm a boltokban az édességes polcot, és az erdélyi mézre koncentrálok minden erőmmel :-)

U. i.: Az előző bekezdés óta eltelt egy óra, és jelentem, megettem a franciadrazsét. De meg tudom magyarázni: baromi izgalmas Maffiózók-epizódot néztem közben, különben is olyan fárasztó hetem volt, és a franciadrazsénak még mindig kisebb a kalóriatartalma, mint a csokinak, legalábbis ez van ráírva.

Igazság szerint van még egy teljes doboz kagylódesszertem is, amit tegnap vettem a Lidl-ben (ott a legfinomabb), de azt semmiképp sem fogom felbontani, különben farkasok tépjék ki a torkomat :-D

Mostanában a hajam újbóli megnövesztésének gondolata foglalkoztat. Sógornőm dobta fel a témát a születésnapi ebéd során, és én akkor elhessegettem, de azóta egyre többször eszembe jut…

Most rövid a hajam, már vagy tíz éve. Régebben sokszor volt hosszú, de úgy háromévenként mindig meguntam és levágattam, aztán újra megnövesztettem, aztán három év múlva megint meguntam és levágattam. A legutóbbi vágatás után aztán valahogy nem volt kedvem visszanöveszteni.

A rövid haj praktikus. Megmosom, megtörlöm és gyakorlatilag már indulhatok is. Kis hajlakkot ráfújok, összeborzolom és kész a frizura. Futáshoz, úszáshoz sem kell összefogni és utána félórát szárítani az uszodai hajszárítóval, festeni pedig sokkal könnyebb, mint a hosszút.

De azért a lelkem legmélyén titokban mindig is derékig érő hajat szerettem volna (ahogy fehér ruhás esküvőt, három kisgyereket és kutyát, valamint hogy annyi csokit ehessek, amennyi belém fér, és mégse hízzak el). Szeretem, mikor hosszú a hajam és fújja a szél, vagy frissen mosva szépen száll. Ott van A bálvány főszereplője, akinek bokáig (!) érő szőke haja van, és mintha valami összefüggés lenne e tény és aközött, hogy mindenki belezúgott :-)

Kár, hogy nekem tökegyenes, két nap után zsíros(nak látszó) hajam van, amit ha összefogok, csak még zsírosabbnak tűnik. Lazán nem lehet összefogni, mert rögtön kicsúszik belőle a csat vagy a hajgumi, a szoros lófarok viszont töri a hajat és zsírosít. És ha mosás után habot vagy waxot teszek rá, hogy szebb esése legyen, akkor pedig azért zsírosodik be két-három nap után… Télen lelapítja a sapka (így hiába van hideg, ugyanúgy zsírosodik), nyáron az izzadtság. Plusz öt perc fésülködési idővel növeli meg az amúgy sem csekély reggeli készülődésemet.

Sorolhatnám még az ellenérveket, de ahogy most érzem, az alapján mégiscsak megnövesztem majd valameddig.  Pedig tényleg csípem a rövid hajat!... De, akárhogy is: a hosszú (jó, vállig érő) mégiscsak nőiesebb. Én ugyan csöppet sem vagyok nőies típus, tehát ez a szempont nem érdekelne, de az egyik futó randevúpartnerem egyszer megjegyezte, hogy kissé úgy nézek ki, mint egy feminista leszbikus tanárnő.

Ezen ugyan jót röhögtem – nem sértődtem meg –, mert valahol igaza volt a srácnak: farmerban, bőrdzsekiben, pólóban, túracipőben járok, és még a hajam is rövid, hát csakis feminista leszbikus lehetek (bár ő sem sértésnek szánta). No de eszemben sincs egy két-háromórás, sétálós randira kis körömcipőt és szűk szoknyácskát felvenni, amiben tíz métert sem tudok kényelmesen megtenni. Tehát a ruhatáramon fix, hogy nem változtatok egyszerű kényelmi és egészségi megfontolásokból, viszont a hajamat igazán növeszthetem kicsit. Pusztán a hajtól nem leszek nőies, de annak fogok látszani.

Majd a fülem mögé teszem. Mert a hajcsatokat rühellem, különben is öt méter gyaloglás után kicsúsznak a tökéletesen sima hajamból. Frufrum továbbra is lesz, mert a forgóm miatt az ott növő tincsek iszonyú hülye módon belelógnának az arcomba vagy egy évig, míg akkorára nőnének, hogy megfoghatom őket egy hajgumival.

Valami vagány lépcsőzetes hajat akarok. Már néztem is pár frizuratervező programot a neten, és a cikkekben szereplő összes női fotót már frizuraügyi ötletgyűjtő szemmel figyelem.

Mindig, amikor hosszúból rövid, vagy rövidből hosszú hajat akarok, akkor a döntést követően szinte azonnal fellép a Dudley-effektus („Mostakarom!”), ami hajvágás esetén valóban megvalósul huszonnégy órán belül is akár, de fordítva sajnos sokkal hosszabb a folyamat. Például, ha most lenne olyan hajam, mint Selina Kyle-nak a TDKR-ben, akkor abból már vágathatnék egy vagány vállig érő lépcsőzetest, de én egyelőre a másik oldalról vagyok kénytelen indulni… Néhány természetes hajnövesztős cikket is keresek majd, igazán nem tudom, mi lenne velem internet nélkül.

Sebaj, jövő héten konzultálok a fodrásszal, ő majd ad jó kis tippeket! – Jut eszembe, a fodrásznak is hosszú haja van, és mégis olyan flottul néz ki mindig, majd rákérdezek, mi a trükkje? (Valószínűleg az, hogy fodrász :-)

És mindjárt megnézem a fiókjaim mélyét, hogy vajon maradt-e még néhány hajgumim és rákcsatom, vagy mindet elajándékoztam tíz évvel ezelőtt?

Pocsék hangulatom volt a nap első felében, és ez sokáig így is maradt. Aztán, ahogy ez néha megtörténik velem, egyszerre kellemesebbé váltak a dolgok és most, késő este, már egész jól érzem magam. Bár gyakrabban alakulna így!

A születésnapi kétségbeesés átfordult valami apátiába, egyszerűen semmihez nem volt kedvem az elmúlt pár napban. Nem voltam igazán depressziós, de legszívesebben csak punnyadtam és aludtam volna. Ebben biztos közrejátszott az is, hogy drasztikusan csökkentettem a kalóriabevitelt, és nyilván legyengültem egy kicsit, valamint meleg is van. Ennek ellenére munkába kell járnom, szóval nem ereszthetem el magam.

Reggel, hogy felrázzam magam a rosszkedvből, belepillantottam a legutoljára, igen kalandos módon (fórumtagok összefogásával) letöltött Anthony-filmbe, ami már komoly koncentrációt igényelt, mivel francia nyelvű volt, angol felirattal. De igen bájos volt (Tony és Brigitte Bardot nagyon aranyosak együtt), így kissé jobb kedvre derültem.

A metrón azonban visszatért a borús hangulatom, eltöprengtem, hogy hová is tartok – azonkívül, hogy munkába – és mi lesz velem, és már alig vannak haverjaim, szinte csak a tesómék. Egy csomó embert már rég nem hívtam vissza, vagy más okból nem beszélünk… ez nagyon nem jó.

Ekkor valaki a vállamra csapott a mozgólépcső alján. Kati barátnőm volt, akivel húsz éve ismerjük egymást, bár most már ritkán találkozunk, de akkor mindig fél napon keresztül beszélgetünk. Azok közül a régi haverok közül való, akik előtt nem kell megválogatnom a témákat vagy a szavaimat (kevés ilyen van – talán már ő az egyetlen).  Tehát, aki előtt nyugodtan lehetek hülye p*csa, hülye gondokkal…

Így munkakezdés előtt 5 perccel csak pár mondatot váltottunk (mindketten el fogunk késni, de kit érdekel, július közepén?), de megállapodtunk, hogy két hét múlva összefutunk és hosszan dumálunk.

Ettől a találkozástól megint kicsit kellemesebben éreztem magam, aztán az irodában minden összejött. Folyton csörgött az átkozott telefon; hülye üzeneteket hagytak felettünk álló, de seggfej emberek; ostoba és mézesmázoskodó protekciós ügyfél jött, akit nem küldhettem el az anyjába. A főnök egyszerre kétféle melót kért tőlem, és mindkettő technikai nehézségekbe ütközött. Az egyikhez kénytelen voltam Barbi segítségét kérni (íme, itt a példa, hogy mi lenne velem ilyenkor, ha ő nem lenne itt??) Meleg is volt, sok kolléga gyűlt körém, marhára ingerült és rosszkedvű voltam. Sőt rágózás közben még a nyelvemet is elharaptam, és rohadtul fájt.

Hála az égnek, vagy rájöttek már a többiek, hogy engem ilyenkor a legjobb békén hagyni, vagy ennyire félnek tőlem :-), de a lényeg, hogy senki nem cseszegetett, hogy mi bajom van, hanem szépen békén hagytak. A sok melónak köszönhetően gyorsabban is telt az idő; a gyomrom is összeszűkült annyira, hogy a minimális evés ellenére kevésbé voltam éhes, mint tegnap ilyenkor. Úgy déli tizenkettőkor vettem észre, hogy kicsivel jobb a hangulatom. Elintéztem ezt-azt, aztán kimentem közértbe és drogériába (zabkorpáért), és mire visszatértem, már negyed három volt. Nagyon szeretem a munkanapnak ezt az utolsó szakaszát, kizárólag azért, mert ez az utolsó szakasza.

Ekkorra már el is múlt a rosszkedvem – nem teljesen, de tőlem a részeredmény is szép – pár poén is elhangzott, mert délután már a főnöknek sem volt munkakedve (július közepén ki csodálná?). Én például ittam egy zöld teát, és rettenetesen fintorogtam, amin a többiek dőltek a röhögéstől, mert nem tudták, hogy a teába előzőleg a saját hajszálam esett bele, amit nem vettem észre, és most majdnem lenyeltem :-)

Munka után repesztettem haza, már amennyire magassarkú szandálban lehetett, mert öcsémet vártuk. Tőle mindig jobb lesz a hangulatom (kivéve, ha depressziós vagyok és azon agyalok, mi lenne velem nélküle – de ilyesmire inkább nem gondolok). Most jól eltársalogtunk, amikor szóhoz jutottunk anyám mellett. Engem a legjobban az dobott fel, hogy az idei erdélyi utazás is szóba került. Ők most külön mennek egy nagyobb csapattal, amibe én már számszakilag sem férnék bele, de ami jobb, ősszel elképzelhető egy második utazás, ahová csak négyen mennénk, apám és mi hárman. Annyira szeretném Faternak megmutatni Erdélyt (hogy beszélek…. mintha az enyém volna, vagy onnan származnék) – szóval, én már négyszer voltam ott és imádom. Illetve ez enyhe kifejezés, mert inkább olyan, mintha a második hazám lenne. Vagy még ez is túl enyhe kifejezés: úgy érzem, mintha az első ottlétemkor a szívemből egy darabot kivágtak volna, és az most mindig ott dobogna a vendéglátónk kőasztalán. Szó szerint így érzem, bármilyen hülyén hangzik is.

Viszont egyedül nem merek Erdélybe menni (Balatonra is csak félve), apámmal kettesben pedig további kockázatok merülnének fel. Több mint tíz óra vezetés, valamint részemről a navigálás … ez utóbbi a Balatonnál még elmegy, de Romániában nem vállalnám. Én most, ha minden jól alakul, van rá reális esély, hogy valamikor ősszel négyesben kimegyünk!

Borzasztó boldog lettem, mert már kezdtem titokban elbúcsúzni ettől a lehetőségtől. Pedig félre van téve rá a pénz és a szabadság, de hát nem rajtam múlik. És az évi egy Erdély ugyanúgy a bioritmusomhoz tartozik, mint az évi egy Balaton. Ha valamelyik elmaradna, azt nagyon rosszul viselném. De egy balatoni nyaralást mégiscsak pár kattintás megszervezni, viszont Erdély a távolság és a helyi viszonyok miatt nagyobb falat. Nagyon rossz évem lenne az, amikor nem mehetek Erdélybe. Az igaz, hogy az arra összegyűjtött pénzem megmaradna, viszont idegösszeroppanást kapnék, ez teljesen biztos.

Az öccs látogatásakor kajáltam is, egy teljes adagot, sőt még csokit is, talán ennek is volt hangulatjavító hatása. De ha mérleget vonok a mai napból, mégis inkább a pozitív dolgok vannak túlsúlyban: találkozás Katival, találkozás Öccsel és sógornőmmel, erdélyi utazás reális lehetősége, információ erdélyi ismerősökről, Főnök két napig nem lesz bent, 51,5 kg vagyok, és kisebb lehűlés jön.

Lehet, hogy holnap reggelre visszasüppedek az apátiába – sosem tudhatom előre – de legalább ma este nem teljesen nyomott hangulatban fekszem le. Tőlem ez is szép eredmény.

Ma a kultúra áldozata lettem. Már végeztem a péntek délutáni bevásárlásommal, és épp az alkoholmentes sört vettem meg a sarki közértben, amikor is rádöbbentem, hogy még mindig nincs júliusi VOX-om. Ezért azonnal elloholtam a metróvégállomásra, holott egyértelműen látszott, hogy hamarosan kitör a vihar.

Nem is úsztam meg: épp mikor leemeltem a VOX-ot a polcról, úgy elkezdett esni, amilyent egyedül a 2006. augusztus 20-i katasztrófakor tapasztaltam. De mivel kétszáz méterre voltam a lakástól, gondoltam, nem érdekel, hazaindulok…. Hiba volt. Olyan szinten esett, hogy azt szavakkal le sem lehet írni, és akkora széllökések voltak, hogy komolyan félni kezdtem. A szemüvegemet a kezemben kellett vinnem, mert semmit nem láttam. A járdaszigeten állva hallottam ugyan a villamos csöngetését, de hogy jön, azt még szemüvegben sem láttam, akkora volt az eső és a szélvihar. Mindenem csuromvíz lett. De nemcsak a felsőruházatom, hanem a melltartóm, a bugyim, az intimbetétem (!), a frissen vásárolt VOX, a félórával korábban vásárolt csoki, sőt az eddig vízhatlan fotóstáskám is, és a benne lévő papírok (szerencsére semmi fontos). Hazaérve elsőnek a mobil után kaptam – annak, hála az égnek, semmi baja nem volt.

Utálom, ha csalódnom kell egy filmben. Lehetőleg nem is nézek meg olyant, ahol ez előfordulhat. Az acélemberhez sok bizodalmam volt, főleg mert Zack Snyder rendezte, aki korábban a Watchment is, ami az igen komoly kedvenceim között szerepel.

A Watchmen volt az egyetlen olyan film, ami annyira megfogott, hogy megvettem az alapjául szolgáló képregényt, felnőtt életemben az egyetlent. Tetemes összeg volt, de nem bántam meg. Zseniális az ötlet, a rajzok jók, a szövege pedig irodalmi szintű. Ez egy felnőtt képregény, valamiféle irodalmi top 100-as listán is rajta van, igazi regények között. Rorschach azóta nálam minden idők kedvenc képregénykaraktere (igen, megelőzve Batmant, Supermant és az összes többit!) Walter Kovacs az elveivel, a monológjaival, a tintafoltos maszkjával… és a filmben talán még ennél is jobb volt a figura. És a Komédiás! Mindkét karakter 100 %, mindkét alakítás 100 %, így Az acélemberhez – ami a legfrissebb Superman-feldolgozás lenne – nagy reményeket fűztem.

Sajnos csalódtam. Utálok filmekben csalódni… Érdektelen volt a főszereplő, nem tetszett a sztori, unalmas volt az egész film… persze látványos, és azért nem volt teljesen rossz. Például a papa, Russell Crowe nagyon tetszett (szinkronhangjával, Kőszegi Ákossal együtt), na de ezen kívül… A kritikák még dicsérték a főgonoszt is, hát szerintem az sem volt valami nagy szám. Én magam is gonoszabb tudok lenni ennél, ha csak egy kicsit feldühítenek.

A film háromnegyedénél azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim és azt várom, hogy vége legyen és hazamehessek :-( Ezentúl még jobban megfontolom, mire ülök be, pedig esküszöm, gondosan utánaolvastam az előzetes kritikáknak. Holtig tanul az ember.

De pozitív csalódás is ért. Születésnapomra kaptam meg az Ártatlan c. krimit, ami a húsz évvel ezelőtti Ártatlanságra ítélve folytatása. Az első részt nagyon szerettem, és épp most, nyaralás alatt újraolvastam (remélve, hogy nemsokára a folytatást is olvashatom), és így húsz évvel az első olvasás után is jó. Az egyetlen hátránya, hogy az első borítón Harrison Ford életnagyságú fotója van, a hátulján pedig Harrison és a szeretője, miáltal sajnos nyilvános helyen kicsit kínos olvasni, legalábbis számomra. De a sztori nagyon tetszik, és borzasztó ügyes a megoldása.

Féltem, hogy gyengébb lesz a folytatás – ami napjainkban játszódik, tehát már 60 éves a főhős –, de ugyanolyan izgalmas és feszült. Minden reggel rosszkedvűen tettem le a könyvet, és munka közben azt vártam, hogy végre hazamehessek és olvashassam tovább. Ha valami sok gondolkodást nem igénylő munkám volt – ami nálam nem ritka –, azon agyaltam, hogy vajon ki lehetett a gyilkos, ki próbálta meg másra kenni és hogyan, az ég szerelmére, vagy egyszerűen csak ’olyan depi voltam, hogy majdnem öngyi lettem’?...

Bér még mindig csak a könyv kétharmadánál járok, szóval előfordulhat, hogy a végét esetleg összecsapta vagy elcseszte az író, én pedig pofára fogok esni, de őszintén szólva ezt azért nem hinném. Sok mostanában olvasott skandináv kriminél jobb.

Barbival napokon keresztül agyaltunk a Nagy Csütörtöki Hadműveleten. Jövő csütörtökön ugyanis már sokan szabadságon lesznek nálunk, aki pedig nem, az elmegy egy egész napos programra. De mivel nem maradhat üresen az osztag, arra az egy napra szabadságról berendelik pont az iroda szégyenfoltját, a tirpák Marit, akit rajtam kívül még kb. mindenki más is rühell, az egyetlen főnök(helyettes)asszony kivételével, aki valamilyen homályos oknál fogva kedveli, egyedül ezért nem rúgták még ki.

Barbi és én csak háttérszemélyzetként funkcionálunk, így szakmai téren nem tudunk síkra szállni, ha aznap netán kéne. De ettől a nőtől agyvérzést kapunk mindketten. Ha csak ő meg mi lennénk bent, a., egész nap nálunk ülne és pofázna – természetesen csak szegény Barbinak, aki diplomatikusabb, mint én, és így mindenkivel jóban van, vagy b.,  kölcsönkérné Barbi univerzális belépőkártyáját, és órákon át azzal csatangolna a városban. (Még ha a szobájában ülne és egész nap nem jönne elő, nem is bánnánk, ha itt lenne, de egy idő után biztosan ráunna a pasziánszra és a csokizabálásra.)

Két napon keresztül terveket dolgoztunk ki, és próbáltuk négyszemközt kapni a főnököt, hogy meggyőzzük, gondolja meg magát a berendeléssel kapcsolatban. Rengeteg érvet összeszedtünk: hogy Marit mindketten nehezen viseljük, és egy paraszt; hogy más osztályoknál is előfordul, hogy egy napig nincs szakmai dolgozó; hogy Mari amúgy teljesen hülye a szakmához, még a saját szűkebb szakterületéhez is; hogy az ügyfeleket úgyis mindig csak kirúgja két perc alatt, erre mi is képesek lennénk; hogy csak lejáratja a részlegünket, ha netán hirtelen elhívnák valami fontos helyre és neki kellene képviselnie az egész csapatot (horrorba illő lehetőség). Én még azt is felvetettem, hogy ígérjünk a főnöknek csokit vagy más finomságot, ha megváltoztatná a döntését.

Sajnos, kétnapi tervezgetés ide vagy oda, a hadművelet kudarcba fulladt: a főnök kereken megmondta, hogy kell valaki aznapra, és csak ez az ősparaszt érhető el. Különben ő is rühelli, és boldogan kirúgná. Kecsegtetően hozzátette még, hogy ha Mari aznap valami szakmai hibát vét, akkor fegyelmit ad neki.

Ez utóbbi jólesett a gonosz lelkünknek, bár Barbi is, én is csak azokkal gonoszkodunk, akik teljesen megérdemlik, sosem öncélúan. De ez sajnos azt is jelenti, hogy jövő csütörtökön mégiscsak el kell viselnünk, hogy a full üres folyosón csak mi ketten leszünk, és ez a bunkó, aki ha uncsizik, majd átjön minket fárasztani :-(

A hétvégi születésnapi zabálások után ezen a héten határozottan visszavettem az evésből. Nem egyszerű. Főleg a finom édességek hiányoznak. Azonban a mérleg lassan, de biztosan mutatja, hogy jó úton járok (vasárnap 52,6, csütörtökön 52,1, ma 51,9 kg), így mégiscsak van értelme az aszkézisnek :-)

Szerencsére az alkoholt sem kívánom – ami szintén hizlal –, az alkoholmentes sörben pedig feleannyi a kalória, mint a rendesben, ezért mivel a sör ízét szeretem, péntek és szombat esténként egy-egy dobozzal nyugodtan betolhatok. Segít elaludni, nyilván a komló végett. Bár ezen a héten valahogy nem is voltak alvásproblémáim: estére rendesen elálmosodtam, és egy felébredéssel (WC) végigaludtam az éjszakákat.

Vajon ez az öregedés vagy a kevesebb evés hatása? …

Noha a betervezett rengeteg vasalás miatt nagyon koránra állítottam be az ébresztőt, mégis másfél órát ébren agyaltam az éjszaka közepén. A fejem is fájt, amit forgolódással próbáltam megszüntetni, de a fő ok az volt, hogy valami rossz álomból riadva nem bírtam visszaaludni. Este betoltam a maradék két deci cidert, lehet, hogy attól aludtam rosszul. Vagy menstruáció előtti depresszióm van, esetleg a harminchatodik születésnap nyomaszt. Ez utóbbira tippelnék leginkább.

Az kezdett fájni az éjszaka közepén, hogy nincs gyerekem. Ez még napközben is elkísért úgy, hogy hiába igyekeztem a vasalásra és a Maffiózókra koncentrálni, de olykor mégis bekönnyesedett a szemem. Rég nem fordult elő ilyesmi.

Nem a babázás hiányzik vagy a szülés, sőt inkább idegesítenek a kisgyerekes szülők életének részletei. (Egyes szülők is idegesítenek, erről már írtam, de ott arról volt szó, amikor ők cseszegetnek engem. Ez most más tészta, itt a saját életemen gondolkodtam.)

A gyerek és kutya nélküli életben az fáj, hogy senki nem szalad ide hozzám és mondja, hogy „mama” (vagy ugatja, hogy „gazdi”). Vannak, akik szeretnek, de senkinek nem én vagyok az első az életében. És ha öreg leszek – na, ez fixen a Maffiózók hatása – talán nem lesz senki, aki néha beköszön vagy elvonszol egy múzeumba. A kettő között pedig, amikor még gyerekszerű, de már lehet értelmesen kommunikálni vele, akkor lehetne vele törődni, meg vinni ide-oda, olvasni neki meg effélék.

Sok szeretet van bennem, de mivel többnyire félek az emberektől és zárkózott vagyok, gyakorlatilag alig tudok valakit dédelgetni. Valószínűleg ezért esem túlzásokba, amikor a tesómmal vagy a családi kutyával találkozom: olyan ritkán látom őket, hogy ilyenkor koncentráltan zúdítom rájuk az érzéseimet. Szegény kutya sosem érti, miért fojtom meg majdnem…

Biológiailag még évekig szülhetnék, de nemcsak erről van szó. Eleve fogalmam sincs, milyen szülő lennék? Én már annak is nagyon örülök, ha saját magamat úgy-ahogy a felszínen tudom tartani, akár érzelmileg, akár anyagilag. Egy gyerekért hogy tudnék felelősséget vállalni? Persze  itt vannak a szüleim, ők segíthetnének, de anyámra őszintén szólva egy beteg hangyát sem bíznék jó szívvel, apám pedig most készül nyugdíjba, neki inkább pihenésre és nyugalomra lenne szüksége, nem kisunokát pátyolgatni, amíg túlórázom, vagy próbálok új állást szerezni a gyes után.

És ha egyikük meghalna? Ne adj’isten az, amelyikükre jobban lehet számítani – akkor én itt maradnék két ellátni valóval. Vagy ha én halnék meg, a szüleim maradnának itt egy csecsemővel.

Persze egy okos nő nem szül egyedül gyereket, de itt jön a másik problémám. Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, sosem volt igazi kapcsolatom. Volt egy ember, akibe komolyan szerelmes voltam; egy másik, akivel jártunk pár hétig; egy szerencsétlen srác, aki szerelmes volt belém, de nekem egyáltalán nem tetszett; néhány randevú és néhány futó szex.

Ennyi volt az egész. Mindig féltem a fiúktól. Általánosban tök fiús vagy inkább androgün jellegem volt, később lányiskolába jártam, utána meg estibe, ahol minden fiúnak volt felesége vagy legalább menyasszonya, a munkahelyeimen pedig 90 %-ban nők dolgoztak, a férfikollégákról jobb nem is beszélni. Nem vagyok az a „szórakozni járó” típus sem (ez mi a lószart jelent amúgy? valami ezer decibeles, villogó fényű diszkót, ahol 900 Ft egy pohár sör?)

Anyám már gyerekkoromban belém tette az ideget, nyilván jó szándékkal, de úgy elrettentett a teherbe eséssel való riogatással a spontán szextől, hogy nekem tinédzserkoromban eszem ágában sem volt – OK: lehetőségem sem – csak úgy lefeküdni valakivel. Sokkal, de sokkal jobban féltem attól, hogy terhes leszek, mint vonzott az, hogy bevágódjak a nagymenő csajoknál azzal, hogy már nem vagyok szűz. Különben sem tartoztam a menők közé, kábé mindenki leszarta, hogy az vagyok-e…

Tizenöt évesen jártam egy hónapig valami fiúval, aki a mozgólépcsőn szólított meg. Eleinte tök érdekes volt a tény, hogy „fiúm van”, de igazából egyáltalán nem tetszett a srác, és nem vártam sem örömmel, sem izgatottan, hogy jelentkezzen. Úgy éreztem, hogy nincs erre nekem szükségem. És kimondottan megkönnyebbültem, mikor valahogy útközben lekopott.

Tizenkilenc évesen szerelmes is voltam, a szüzességemet is elveszítettem, de előtte persze orvoshoz mentem és gyógyszert írattam. Hát ez volt az egyetlen dolog, amit esetleg kapcsolatnak lehetne nevezni az életemben. Én szerelmes voltam, ő nem, és összességében rossz emlékeim vannak a dologról. Először is, a szex egyáltalán nem volt olyan csodálatos és főleg könnyű, ahogy a regényekben írták. Sőt kudarcélményt okozott, ami azóta sem múlt el. Úgy gondoltam, az ilyesmit illik tudni, és a tény, hogy nekem nem ment valami királyul, nagyon rosszul hatott rám, teljesen elvette az önbizalmamat. Pedig az már előtte sem volt sok – eleve utálok mások előtt levetkőzni, már önmagában a vetkőzéstől halálosan ideges lettem.

Humoros, hogy ez tizenkilenc éves koromban történt, mivel más lányok ezt kb. tizenöt évesen élték át, és eddigre már odajutottak, hogy élvezték a dolgot, felpróbáltak öt-hat partnert és minden velem egyidős csaj már bőven eljutott addig, hogy élvezte is a szexet. Én meg még csak akkor alapoztam. De ezt persze titkoltam.

Végül a srác szakított velem, ami borzasztóan fájt, és vagy egy évig tartott, mire visszazökkentem a kapcsolat előtti életembe. Sokkal pocsékabb sivár életet élni úgy, hogy előtte már átéltél valami kis jó dolgot. Azóta ez az egyik, ami visszatart egy kapcsolattól: ha jól működik, mennyire rossz lesz, amikor majd vége lesz!

Tizenkilenc éves korom óta nem is nagyon foglalkoztam szerelmi dolgokkal. Eleve sokáig tartott, mire összeszedtem magam. Azt hiszem, akkor kezdtem „lemaradni”, ami stabilan tart azóta is.

Volt egy szerencsétlen fiú a főiskolán, aki valamiért belém esett. De ezt az istennek nem mondta volna, csak folyton odajött, meg moziba hívott, meg telefonált este. De úgy, ahogy a barátnőim szoktak, tehát semmi csajozós szöveg. Illetve, honnan tudjam én, milyen  a csajozós szöveg… Picit azért gyanús volt még nekem is az állandó nyomulás, de gondoltam, ne legyek beképzelt már, hogy rögtön azt hiszem, szerelmes belém egy srác, csak mert majd’ mindennap felhív.

De őszintén, nem esett jól a hívogatása. Hazaértem holtfáradtan, épp enni akartam, erre ez a szerencsétlen megcsörget (még nem volt mobil) és egy órán át beszél. Vagy elhív mindenféle programokra. Nem éreztem jól magam vele. De hálás voltam, mert egy vizsgámhoz sok anyagot hozott nekem, tehát nem akartam udvariatlan lenni vele. Végül azon kaptam magam, hogy már miközben a meghívást mondja a telefonban, nekem azon jár az agyam, hogy milyen ürüggyel mondhatnék nemet, és akkor éreztem, hogy ennek itt a vége. Később aztán levélben megírta, hogy tényleg belém szeretett, ami nekem nagyon rossz érzés volt, legfeljebb annak örülhettem, hogy a megérzésem jó volt.

Olyanféle kapcsolatot soha többé nem akarok, amilyen ez volt. Vagyis amikor a fiú szeret, én meg nem szeretem, és kényszerítenem kell magam a jópofizásra. Ez egy munkahelyi vacsorán elmegy, de egy kapcsolatban, pláne házasságban nem. Megutálnám a fejét három nap alatt, és olyan zsémbes hárpia lennék, aki mindenben csak a hibát látja. Azóta is, ha úgy érzem, nem fogom jól érezni magam, nemet mondok. – Ezzel lehet, hogy ezt-azt elszalasztottam, de ez az eset legalább nem ismétlődött meg.

Ezután már csak pár internetes társkeresős randi volt. Semmi érdekes. Illetve, én mindig annyira izgultam, hogy csak azt vártam, legyen már vége és mehessek már haza. Tehát lehet, hogy érdekes lett volna, de addig el sem jutottunk. És mindegyik azt kérdezte, tetszett-e, meg lesz-e ebből valami. Hát honnan tudjam? Most látom először, és majd’ elájulok az idegességtől.

Később már az volt a gond, hogy most már csak azért sem pasizhatok, mert eddig nem pasiztam. Nem tudom a játékszabályokat, vagy amit tudnék, az a tizenhat éves kori játékszabály. Nem tudom, hányadik randin kell smárolni vagy szexelni, nem látok bele a fejükbe, nem értem őket. Lehet, hogy hosszan néz rám egy fiú, én azt hiszem, hú de tetszem neki, közben csak szólni akar, hogy lecsúszott a sliccem. Vagy ugyanez fordítva.

Volt olyan, hogy egy-egy fiú valamelyik tágabb baráti társaságból kicsit megtetszett. De mire egyáltalán megfogalmaztam magamban, hogy „nekem tetszik a Béla és esetleg el kéne hívni moziba”, addigra a Béla már rég összejött a társaságból a Csillával.

Bár a baráti társaságból való partnerválasztás nekem nem igazán tetszik. Ahol majd’ mindenki járt már mindenkivel, és a barátnőim már mind voltak az én jelenlegi pasimmal… hát, ez nem jön be. Persze biztos nem minden társaság ilyen, de a nálam szociálisabb haverjaim elbeszélése alapján gyakran történik ilyesmi.

És látom mások kapcsolatait is; annyi köztük a nem működő, meg a megcsalás, hogy ezektől nemigen kapok kedvet a dologhoz. Találkoztam egyszer egy egyetemista párral, fú, tök komolyak meg jaj; aztán a lány elment, mert dolga volt, a srác meg randizott a középiskolás barátnőjével, mert az állandó nője mellett volt azért neki még egy. Akiről az egyetemista persze nem tudott. De azt hitte, hogy az ő kapcsolata az egy tök jó, stabil dolog, és okos csaj volt.

Hát ha ezt az okos, és nálam nyilván több tapasztalattal rendelkező csajt át lehetett vágni, engem hogy ne lehetne? És én nem tudok játszmázni, nekem nem világos, hogy épp mit akarhat egy – mondjuk – férj: csak morcos? vagy szeretője van? vagy beteg? el akar válni? kirúgták? esetleg nagyon szeret, és féltékeny? Én nem tudok olvasni a pasikban, nekem mindent meg kell mondani, mert ezt egyszerűen nem tanultam meg eddig. (Gondolom, itt már némileg befigyel az Asperger is.)

Olyan 100 %-os kapcsolatot akarnék, amilyen a tesómmal van közöttünk. Persze az nem olyan :-) De a tesóm előtt soha nem kell megjátszanom magam, ő nem sértődik be, ha nincs frissen lakkozva a körmöm; káromkodhatok előtte, nem kell megválogatnom a szavaimat vagy erőltetetten vigyorognom, hogy „vidámnak nézzek ki”. És ha valamit kér, azt őszinte örömmel megcsinálom, nem fogcsikorgatva (kivéve ha éktelen hülyeség, de ez ritkán van). És azt sem hallottam még tőle, hogy megunt engem, és mostantól egy másik nőt akar nővérének.

Valami ilyenre vágyom, csak más minőségben. Ne kelljen megjátszanom magam, vagy azt figyelni, hogy mikor akar elhagyni, ne lássam, hogy a bőröndjei felé pislog, ha a gyerek két éjszakát végigbőgött. Számíthassak rá, ahogy a tesómra, és akkor én is tudom szeretni, és nem megjátszani – pl. biztonságért, családnévért – hogy szeretem.

Persze, ha ilyen embert találnék (sci-fi), és minden működne is, akkor egy idő után azon kezdenék rettegni, hogy elveszítem. Most is van pár pillér az életemben – tesóm, sógornőm, apám, Barbi – és gyakran félek attól, hogy meghalnak vagy külföldre költöznek. Ha valaki annyira jó helyen van az életemben, hogy faszán számíthatok rá és segít mindenben, akkor idővel felmerül bennem, hogy „Úristen, mi lenne velem nélküle?” és többé-kevésbé állandóan félek attól, hogy valami történik az illetővel.

Amikor a tesóm a leendő sógornőmhöz költözött, hetekig rémálmaim voltak arról, hogy meghal. Ez azóta is a fő fóbiám. Több regény van, amiket képtelen vagyok elolvasni, mert valakinek meghal benne az öccse. Pszichológussal is beszéltem erről, de megmaradt ez a félelem. Pár évvel ezelőtt a sógornőmmel kettesben utaztak el valahová, repülővel. Én akkor annyira aggódtam miattuk, rettegtem a repülőbalesetektől, hogy végül egy elegáns étterem kellős közepén jött rám a zokogás, ahová épp szülinapot ünnepelni ültünk be egy haverral.

Ha a tesóm elköltözése és repülőútja ennyire kiborít, akkor az esetleges partnerem lehetséges elvesztése nyilván az őrületbe kergetne, főleg ha gyerek is lenne. Talán ez még egy ok, amiért nem is próbálkozom, és nem is hiányzik. Mert most még elvagyok, de ha lenne, és elveszíteném, az sokkal rosszabb lenne.

Lehet, hogy ennyi idős korban már nem kellene gyerekesen örülni a születésnapnak, de még mindig vagyok annyira infantilis, hogy elsősorban az ajándékok, az egy napi kényeztetés és a szabadság jut eszembe, nem pedig az idő vasfoga.

A nyári születésnap előnye, hogy reggel nem csonttá fagyott jegesmedve pislog be az ablakon, hanem a kellemes napfény. Az elviselhetetlen kánikulának is vége – egyelőre –, éjszaka csodálatos hűvös van, nappal pedig jólesően langyos a levegő.

A dátum maga olyan szerencsés, hogy aznap már tanítási szünet van, így egész gyerekkoromban nem ért az a sokk, hogy a születésnapomon kelljen iskolába mennem. Felnőttként viszont sokszor dolgoztam aznap. Eleinte úgy gondoltam, hülyeség emiatt szabit kivenni. De valahogy sokkal nehezebb lenyelni, ha a szülinapomon kell fél hatkor kelni, fellöknek a mozgólépcsőn és bejön egy trágár ügyfél, mintha ez egy sima napon történne… Ezért ha tehetem, kiveszem ezt a napot.

A tényleges szülinapot megelőző nap nagyon megható volt, mert a kollégák is felköszöntöttek. Mármint, akikkel jóban vagyunk – többnyire azok, akiket én is felköszöntök. Összesen kaptam tőlük 4 db körömlakkot (ebből kettőnek nagyon vagány, extrém színei vannak), két doboz kagylódesszertet (egyik kedvencem), Szamos trüffeleket (másik kedvencem – még aznap elfogyott), és egy könyvet, amit két hete egy másik kolléganő születésnapjára vettek meg, aki azt mesélte róla, hogy le sem bírta tenni, és amelyről a neten is jókat olvastam. Félig-meddig tudatosan sóhajtottam párat, hogy milyen jó lehet egy ilyen könyv… mire most összedobták a lét és megvették nekem :-)

Azért hatódtam meg, mert mindennek az összértéke, ha fejenként szétosztjuk, nem kétszáz forint, és itt nem milliomosok dolgoznak. Valamint, hogy egyáltalán gondoltak erre, hisz szülinapot ünnepelni „nem kötelező” (nincs benne az asztali naptárban, mint egy névnap), ráadásul a tényleges ünnepen bent sem voltam, így nyugodtan megtehették volna, hogy elsiklanak felette. Valamint, hogy bármennyire vacak is ez a munkahely, a légkör, a munka, és sok a hülye, de azért mégis akadt négy-öt ember, aki gondol rám ilyenkor :-)

Aznap kora este futottam is öt kört, és majdnem éjfélig fennmaradtam, hogy videóra vegyek egy filmet (ami így elsőre nem is nagyon tetszik), ezért a tényleges születésnapon végig álmos voltam, és leginkább csak punnyadtam. Olvasgattam, aztán a díványra telepedtem és Maffiózókat néztem. Tényleg annyira jó, mint emlékeztem rá, pont megfelelő arányban tartalmazza a komolyságot és a humort, a szinkron pedig rengeteget dob rajta.

Lelkifurdalásom volt, hogy én csak így punnyadok, de aztán belegondoltam, hogy születésnapom van, hát mikor punnyadjak bűntudat nélkül, ha ma nem!? Így aztán henyéltem tovább, Maffiózók első évadának kb. felét ledarálva, felfaltam két sült hekket – nem voltak túl nagyok –, valamint további Szamos trüffeleket, mert annyi energiám azért volt, hogy délelőtt elszaladjak mentes Gössert és rumos trüffelt venni, amik nélkül nem ünnep a születésnap :-)

Talán csak megszokásból vettem mentes sört, de a komló miatt az is szépen elaltatott este. A múlt hétvégén felbontott cidernek még mindig megvan a fele – sosem hittem volna, hogy ennyire nem fog hiányozni az alkohol. Nekem, aki komplett hétvégéket sörözgettem végig! :-)

Ajándékfronton újabb kellemes meglepetés ért: a listámról gyakorlatilag minden fontosat megkaptam.

Biztos hülyeség születésnapi (és karácsonyi) kívánságlistákat írni, de a tapasztalat tanított meg, hogy szükség van rá. Régebben csak célzásokat tettem rá, hogy de örülnék ennek vagy annak… Ezeket a szülők vagy elfelejtették, vagy valamiért figyelmen kívül hagyták. A vége az lett, hogy ők vettek nekem valamit, aminek én nem örültem; én pedig végül kénytelen voltam megvenni magamnak, amire igazából vágytam. Tehát kétszer annyi pénzt adtunk ki, és érkezett egy – többnyire – felesleges ajándék.

Ezért pár éve bevezettem, hogy listát írok. Arról lehet válogatni is, és ha X dolog épp nem kapható, megvehetik Y-t vagy Z-t. Ebben a hónapban jelent meg például a Hitchcock DVD, amit mindenféleképpen megvettem volna magamnak, de inkább ráírtam a halállistára, és mit ad isten, meg is kaptam :-) Hát nem jobban járt mindenki?

Ezenkívül megkaptam a Frászkarikát (izgi vámpíros film), a Scott Pilgrimet („év filmjének” titulált pörgős, szellemes tini-akció-vígjáték, ahol még én is kapkodtam a fejemet a moziban), ezenkívül összesen három könyvet.

Másnap rövid sportos családi ünneplés. Közös erővel sikerült úrrá lennünk anyám maratoni beszélésén, és meglepő sokszor mi többiek is szóhoz jutottunk. Az egész harcnak pedig vége lett kora este, mikor Tesómék a távozás mezejére léptek.

Én fél pohár fehérbort ittam meg, de ez is kiütött annyira, hogy 19.35-kor majdnem belealudtam a kádba. Talán ekkor le kellett volna feküdnöm, hogy végre istenigazából kialudjam magam, de győzött a megszokás és az, hogy már csak két epizód volt hátra a Maffiózók első évadából.

Vicces, hogy itt állt az ajándékba kapott három DVD, és egyiket sem néztem meg, helyettük Maffiózóztam. De ha valamit elkezdek, szeretem befejezni, amellett annyira belerázódtam a történetbe, hogy jólesett végignézni. Mellé chipset ettem pikáns sajtos szósszal – ezt szintén születésnapra vettem magamnak –, ami úgy eltelített, hogy talán három napig nem is kellene ennem semmit. Egyáltalán, a tágabb értelemben vett ünneplés három napja alatt szénné zabáltam magam. Még jó, hogy a tavaszi nagy fogyás óta nem szedtem annyit vissza, amennyi a legkövérebb formámban voltam, hanem csak úgy félúton vagyok a legnagyobb és a legkisebb súlyom között (legkisebb alatt nem a 3, hanem a 49,9 kg-ot értem). Ezt azért könnyebb lesz leadni. Pláne ha futok is, amit remélem, megint rendszeresíteni tudok, ehhez  viszont az kellene, hogy ne legyen megint árnyékban is 38 fok…

…Kissé nyomaszt a korom, ha belegondolok, bár többnyire próbálok nem belegondolni. Vigasztal, hogy nem is nézek ki 36-nak (főleg, ha szemüveg nélkül nézek tükörbe); de azért a tények akkor is tények, és marhára nem esik jól. A nagy pánikot már átéltem harmincnál, de az sem kellemes, hogy egyre inkább közeledem a negyvenhez :-( Ezen ritkán szoktam gondolkodni, mert a mindennapi marhaságok nem nagyon hagynak időt leülni és filózni, de most pont van pár szabadnapom, amikor töprenghetek ezen, sajnos. Ettől jobb nem lesz, tehát inkább próbálom elterelni a gondolataimat a filmnézés, futás, olvasás vagy fogyás irányába, mert ha belegondolok a koromba, csak kétségbe fogok esni a végén.

Nem akartam hinni a szememnek, mikor megtudtam, hogy a vasárnap fél kettőkor postára adott Split Image hétfőn délutánra már megérkezett az angolos lányhoz! Egy piros pont a Magyar Postának. Oké, hogy elsőbbségivel adtam fel, de akkor is.

Az egész fórum nagyon lelkes, és izgatottan várja, hogy érkezzenek a lefordított apróbb információmorzsák, illetve később majd Wordben a teljes anyag. Én is nagyon örülök, hogy valaki olyan kezében van a könyv, aki nemhogy már túljutott a kezdő tankönyv harmadik leckéjén, hanem olyan a nyelvtudása, mint nekem a névmemóriám.

Bár minden kívánságunk így válna valóra! Még egy hónapja azon sírtunk a fórumon, hogy az ég szerelmére, miért nem adják ki Anthony életrajzát magyarul is, holott: 1. lenne rá kereslet, 2. mindenki tudja, kiről van szó, 3. biztosan akadnak benne botrányos részletek, tehát szépen fogyna is. – Erre most megvan a könyv fizikailag, és nemsokára a kezünkben lesz magyarul is. Talán elkezdhetnénk lottó ötös után áhítozni.

Tegnap kissé sokkoló hír érkezett. Barbi „szerezte”, aki visszatért a múlt heti betegállományból és nálam diplomatikusabb alkat lévén, könnyen jut értesülésekhez. A szervezeti egységünk nagyfőnökéről van szó, aki már jó másfél éve itt van, kevéssé kedveljük és őszintén szólva vén marhának nevezzük, mert totálisan nincs képben és összevissza marhaságokat csinál, már ha csinál valamit; de sosem azt, amit kellene. Mondhatjuk, hogy nagyjából fogalma sincs semmiről, és inkább ne is nyúlna semmihez. Jövő hónappal már nyugdíjba megy – akart ő maradni, de Odafönt nem támogatták – de ez mindegy is, mert mint kiderült, valamiféle agyi történése van: vagy agyvérzés, vagy agydaganat, de valószínűleg műteni is fogják napokon belül.

Ezek után már nem haragudtam a szerencsétlenre, sőt sok mindent megmagyaráz egy ilyen nyavalya. Én korábban inkább egy kissé korai agyérelmeszesedésre tippeltem, de lehet, hogy abból lett agydaganat, vagy a fene tudja. Egy közvetlen kollégája szerint egész pontosan két hete lett igazán rosszul, amikor is kiderült, hogy a Felső Vezetők ugyan szeretnek vele iszogatni, meg megpaskolgatják a vállát, de ha arról van szó, hogy a kényszernyugdíjazása ellen kellene intézkedni, abban már nem akarnak segíteni neki.

Szar ügy – sose legyél túlságosan jóban egy főnökkel –, de a nyugdíjba menetelét határozottan támogatom a jóembernek. A betegség miatt természetesen sajnálom. Különben dühös nem vagyok rá, mert eddig is érezhető volt, hogy nem rosszindulatú ő, csak állat mód nincsen képben, és tulajdonképpen rosszat tett vele, aki iderakta (a nyakunkra, amivel meg nekünk is rosszat tett).

Nem igazán szerencsés azt mondani erre az esetre, hogy „fog az átok”, mert én az öreget nem is átkoztam meg, a fentieknek megfelelően. De az tény, hogy közülünk senki nem volt oda érte valami nagyon, mert tényleg csak hátráltatta a munkát. És nem is ez az első eset. Egy korábbi munkahelyemen volt egy biztonsági őr, akit tényleg utált mindenki, nem alaptalanul. Egyik délután hazament és másnapra meghalt.

Ezt azért nem kívánom az öregnek, gyógyuljon meg és maradjon szépen otthon, hogy mindenki jól járjon.

A hivatali ügymenetben is okozott a dolog némi fennakadást, mivel a közvetlen főnökünk meg épp szabadságon van, és ő az, aki ezt az öreg nagyfőnököt szokta helyettesíteni. Más nincs már. Tehát ha valamit alá kell írni, a közvetlen főnöknek kell bejönnie szabadságról, ami viszont nem szabályszerű.

Napközben meglátogatott a biztosítási ügynököm, aki az életbiztosításomat „kezeli” – legrövidebb futamidejű, legolcsóbb biztosítás, csak azért, hogy ha lejár, legyen sok suskám, illetve ha meghalok addig, legyen miből eltemetni. Többnyire nem szoktunk találkozni, csak postán küldik a papírokat, de most valamiért mégis kellett, úgyhogy marha kínos félórát töltöttem vele egy éppen szakvizsgázó kolléganőm üres irodájában, arra várva, hogy végre elmenjen és mehessek ebédelni, mert a különböző befektetések és további biztosítások sajnos hidegen hagynak. Vagyis, alapvetően nem idegenkednék valami kis megtakarítástól, de havonta csak a legminimálisabb suskát merném kockára tenni, mert láttunk már olyant, hogy egy kétmillió forintos egészségpénztári számla egyik napról a másikra semmivé lett, és minek kockáztassam ezt? Egy volt kollégám is kötött valami munkanélküliség elleni biztosítást, és mikor arra került a sor, hogy igénybe vette volna, a cég közölte, hogy ó bocsi, ő most akkor kivonul Magyarországról. Hát ezt minek? Jó, hogy az én biztosítóm elég nagy cég, de én mégsem érzem úgy, hogy azt a nagyon pici megtakarított zsémet épp rájuk akarnám bízni. Inkább vennék egy kis trezort.

Két napja megszállt valami téboly: megrendeltem a Maffiózók első három évadát, és ma már át is vettem. Büdös keselyűnek érzem magam, szegény James Gandolfini még ki sem hűlt, és én már katasztrófaturistaként gyűjtöm be a Maffiózókat! De az a helyzet, hogy ezt a sorozatot, amennyire ismerem, igencsak csíptem.

Vicces módon annak idején kölcsönkaptam valakitől először az első, aztán egy év múlva az utolsó évadot. Marhára tetszett, de akkoriban még kevesebbet kerestem és nem volt reális, hogy megvegyem az egészet. Most viszont többet keresek, és nem akarok úgy járni, mint bizonyos más filmekkel, amik már a fülemen jöttek ki a MediaMarkt polcain, aztán mikor egy év múlva én akartam őket, akkor hirtelen nem voltak sehol sem.

A Maffiózóknak még a szinkronja is tetszett. Egyáltalán, az egész jó volt, szuper kis olasz-amerikai maffiacsaládos sztori, de a magyar szinkron is külön dicséretet érdemel. Azt hiszem, ott jegyeztem meg Kőszegi Ákos nevét, akit később még rengetegszer hallottam magyar hangként, viszont látni csak most tavasszal láttam először: ő volt a papa az Equusban. (A hangja szebb, mint a feje :-)

Mostanában megint sokszor eszembe jut az Equus, egyrészt Alföldi Róbert miatt, akit pár napja akkora hihetetlen tapsviharral és eksztázis közepette búcsúztattak a Nemzeti utolsó előadásán. Alföldit rendezőként csak mérsékelten kedvelem, viszont mint színészért, totálisan odavagyok érte. Az Equusban pedig szó szerint földhöz vert (ő is, a darab is). – A Split Image-ben olvastam – bár tudtam eddig is –, hogy Alföldi szerepét az Equusban Anthony Perkins is játszotta még a hetvenes években.

Na, ez az a furcsa szituáció, hogy senki mással, még Tonyval sem tudom elképzelni ezt a szerepet, csakis Alföldivel. Sosem hittem volna, hogy ilyent mondok – az aktuális kedvenc színész nálam mindig a non plus ultra, minden szerepben – de ez az egy számomra összeforrt Alföldivel. Bárcsak felvette volna valami tévé azt az előadást! – A kolléganőimmel egyetértésben sóhajtottuk éppen ma, éppen Alföldi kapcsán, hogy miért mindig jó pasiknak kell melegnek lenniük? … Én, persze, sóhajthattam volna Tony kapcsán is ezt, na de ő biszex volt, az mégis egy fokkal ’jobb’. Mármint nekünk, nőknek :-)

Munkaidő végén Barbi még ott maradt, mert Vaterán elpasszolt valakinek egy cuccot, aki zárás után jött csak érte, én pedig ott maradtam vele locsogni. Kiderült, hogy ez roppant okos ötlet volt tőlem, mert húszezresből kellett visszaadnia a vevőnek egy ötöst, és nálam fillérre ennyi apró volt. Így meló után még bementünk egy DM-be, és ott valami tamponvásárlással felváltottuk a húszast, hogy abból Barbi visszaadja nekem a suskát. Hja, kaland az élet sója :-)

Olyan kis eseményteljes nap volt ez a mai, és olyan kellemesen lehűlt a levegő, hogy hazaérkezés után el is mentem futni a parkba. Két hetet hagytam ki: egyet a nyaraláskor, aztán a következő héten, amikor moccanni sem lehetett a hőségtől. De most már több ürügyem nem volt a halogatásra.

A három kilométer egész simán ment, és jólesett a relatíve erős tempójú futás. Sajnos valami iskoláscsapatot pont ott és akkor futtatott az edzőjük vagy tanárjuk, biztos valami nyári futó napközis tábor – este fél hétkor? hm –, de ezek kultúrkölykök voltak, és normálisan elfutottak mellettem, anélkül hogy beszóltak vagy fellöktek volna. Kellemes meglepetés.

Talán ma este elkezdem a Maffiózókat. De előtte be kell néznem a fórumra, hátha történt már fejlemény az életrajz fordításával kapcsolatban. Ha más nem, akkor esetleg valami érdekes pletyi, ami az én figyelmemet elkerülte :-)

Teljesen kimerültem: az utolsó 48 órát gyakorlatilag folyamatosan angolul olvasással töltöttem… És még mindig hőség van – az a duma a lehűlésről tutira csak kacsa –, ami duplán kifáraszt.

Csütörtökön meló után átvettem a Split Image-et az idegennyelvű könyvesboltban. Annyira ideges voltam, mint a Psycho 3.-ban Norman – aki véletlenül látta a filmet, kb. sejtheti az idegállapotomat –, ezt azonban megpróbáltam valamiféle „Oh, de nagyon megvisel engem ez a rettentő hőség!”-attitűddel álcázni. A bolti eladók kedvességét jelzi, hogy nem röhögtek ki, vagy csak miután elmentem. Pedig az átvételi nyugtát is baromi nehezemre esett aláírni, miközben Tony ott figyelt a könyv borítójáról – nagyon örültem, hogy egyáltalán a saját nevem eszembe jutott.

Hazaérve azonnal beleolvastam a könyvbe: igen informatívnak és alaposnak tűnt. Kivéve a fotókat, mert azokból volt vagy tíz. Azért elvárnám, hogy egy életrajzi könyvben ennél több kép legyen, pláne egy dekoratív színészről! Még ha rólam lenne szó, megérteném… Beléptem a netre, és értesítettem a fórumtagokat meg a leendő fordítót a jó hírről.

Pénteken bementem dolgozni, bár azt is minek? Elviselhetetlen volt a hőség, kialvatlan voltam, és haza akartam menni olvasni. Még szerencse, hogy péntek volt, 14.00-kor felpattantam és tepertem kifelé, mint a veszedelem.

Mivel a könyv megérkezésével lejárt az alkoholtilalmam is, betértem egy boltba és hezitáltam a(z alkoholos) sör és a bor között. Végül cidert vettem, mert azt nagyon ritkán szoktam inni, és hatheti absztinencia lezárását valami szokatlannal akartam ünnepelni.

Péntek délutántól vasárnap kora délutánig szinte kizárólag a Split Image-et olvastam. Persze csak annyit tudok angolul, hogy az egy tízes skálán maximum 2-nek felel meg. Ezért igazából csak úgy végigsvenkeltem a szememmel az oldalakon, és ahol egyértelműen éreztem, hogy ott valami érdekes dolog van – vagy felbukkant egy olyasmi kulcsszó, mint pl. „sex” –, akkor megálltam, fellapoztam az angol szótárat és végigrágtam magam azokon a bekezdéseken.

Jó buli volt ez, de fárasztó is, mert 1. az egész heti hőség teljesen leszívta az energiáimat, 2. nagyon nincs nyelvérzékem, még a könnyebb olaszhoz sem, 3. az utóbbi hetekben olaszul olvastam a Boltkórost, így sokkal inkább az olaszra voltam ráállva.

Angolul minden átkozott szónak több jelentése van, és vannak egymáshoz marhára hasonlító, de mégis más jelentésű szavak. Továbbá van, ami az olaszban is létezik, de teljesen mást jelent. Kedvenc példám a „so”, ami olaszul a sapere (tudni) ige E/1 alakja. Állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy az angolban nem ezt jelenti.

Azért annyira mégsem ment pocsékul az olvasás, mint előzetesen vártam, mert többnyire úgy-ahogy sejtettem, hogy éppen miről lehet szó. A hülye filmforgatásokkal kapcsolatos dolgokat egyből átugrottam – az benne van minden filmlexikonban –, és főleg a személyes és/vagy érdekes témákra koncentráltam. Ezekből volt bőven. Kezdem érteni, hogy Tony miért nem maga írta meg a visszaemlékezéseit… Nem mintha stikában valódi sorozatgyilkos lett volna, de a szimpatikus dolgok mellett igazságosan ott voltak a kevésbé szimpatikus vonásai is, nagyjából egyforma arányban.

Tulajdonképpen hasonlítunk egymásra (ez a szentségtörő gondolat már pénteken késő éjjel jutott eszembe): ha elvesszük a színészi (és énekesi, zongorázási stb.) tehetséget, a jóképűséget és a szexuális beállítottságot, és csak a szemszínt, balkezességet, állatok és tej szeretetét, a gyengeségeket és hibákat hagyjuk meg, akkor nagyjából olyan volt, mint én :-)

Néha kissé megrökönyödtem, de azért minden nem rokonszenves eseményre jutott egy rokonszenves is, összességében pedig teljesen emberi volt az összkép. Lásd: „a barátainkat a jó tulajdonságaikért szeretjük, de a hibáikért imádjuk” :-)

Külön kis öröm volt számomra, hogy a könyv egyetlen birtoklójaként írhattam a fórumra pár apróbb csemegét, amit én már olvashattam, de a többiek még nem :-)

Szombat estére a könyv derekánál tartottam, aznap már nem bírtam tovább. A melegtől és az egész napi olvasástól a fejem is megfájdult. Félretettem a könyvet, kinyitottam az 5%-os alkoholtartalmú cidert, és ahogy megfogadtam májusban, a jobb kezemben a könyvvel, bal kezemben az üveggel végre alkoholt ittam! :-)

Nagyon kellemes volt a cider, de úgy elszoktam a piától és úgy fájt a fejem, hogy kb. egy decit ittam összesen. Nem is kívántam többet. Ennek megvan az az előnye, hogy vasárnapra is marad belőle.

Vasárnap magamtól ébredtem nyolckor – nyolckor! a hőség teljesen szétcincálja az alvási ciklusomat! –, felkeltem és folytattam az olvasást. Már Tony házasságánál tartottam, ami több mint a könyv fele. Az járt a fejemben, hogy ha ledarálom még délelőtt, akkor a közeli pláza vasárnap is nyitva tartó postáján még aznap fel is adhatom a leendő fordítónak. Ha hétfőre halasztom a postázást, be kell vinnem a könyvet a munkahelyre, márpedig a munkahely és a magánélet totális szétválasztását pártolom, és a magánéletemhez tartozó kellemes dolgokat lehetőleg sosem viszem be az irodába.

Mivel az ősök délelőtt elmentek – nagy sokára –, be is tudtam fejezni a könyvet még időben. Illetve az utolsó fejezetet épphogy átlapoztam, ki a fene kíváncsi részletesen a kedvence halálára. Majd fordításban elolvasom… Lezuhanyoztam – bár minek? 5 perc, és újra levert a víz – és elcsattogtam a postára.

Most a könyv úton van az angolul tudó fórumtaghoz, én pedig fejben kimerülve, de jóleső fáradtsággal pihegek itthon. Jó lenne kialudni magam egy heti pocsékul alvás és két napi angol gyorsolvasás után, talán megiszom a maradék cidert az ügy érdekében. Esetleg beleöntöm az alkoholmentes citromos Gösserbe, amit megszokásul vettem – a kettő együtt majd csak elaltat…

Kis internetes csapatunk társasélete felélénkült az utóbbi napokban: új tag csatlakozott a Tony Perkins-féle rajongói klubhoz. Ez önmagában nem újdonság, az állandó törzstagokon kívül mindig van pár futó hozzászóló, és van, aki jön és ott ragad (hja, könnyen kialakul a függőség :-)

Pár héttel ezelőtt is felbukkant egy friss ember, aki csodálatát fejezte ki Tonyval kapcsolatban, mire mi lelkesen üdvözöltük és ajánlgattuk neki a megnézni való filmeket. Majd tovább társalogtunk a megszokott témáinkról – amelyek között a színészi teljesítményen kívül olykor szóba került esetleg a szemszíne, a mosolya vagy az alakja is… –,  mire az új tag szerényen közölte, hogy ő amúgy fiú, és így Tonyt kissé más szemmel nézi, mint a hölgyek (sic :-) Erre kicsit elszégyelltük magunkat, amiért ezen a fórumon mindenkiben azonnal feltételezzük a nőt, holott teljesen logikus, hogy férfi színészeknek is lehetnek férfi rajongói, vagy kedvelői. Neki meg pláne.

… Bár ami engem illet, rengeteg színésznőt kedvelek, de még soha egyikük oldalára sem írtam egy sort sem, és egyikük sem dobogtatja meg a szívemet… Az életem elég fontos részét jelentik a filmek, az aktuális „kedvenc színészem” ezért mindig egy kicsit a „szívem csücske” is egyben, és mint ilyen, mindig hímnemű.

A srác után még csatlakozott hozzánk egy lány, ’új hús’, akiben a Psychót megnézve azonnal kialakult a függőség, mint az első adag heroin után :-) Tippeket adtunk neki a megnézendő filmekhez, örültünk az új tagnak, és hogy lány, aki előtt a többi lány mégiscsak fesztelenebbül cseveg csajos témákról. Aztán előkerült a netről egy angol nyelvű írás, amiben minket érdeklő roppant fontos információk voltak.

Az angollal ironikus módon ezen a fórumon minden törzstag hadilábon áll – ami baromi vicces, hisz pont egy amerikai színészről van szó –, mindenki inkább németül tud, az egyikük pedig egészen kicsit olaszul. Ha angol szöveg bukkant fel, rávetődtünk a Google fordítóra, és aki a leggyorsabb volt, az begépelte a megfejtést :-)

Ezúttal azonban az új lány 25 perc alatt, fejből lefordította a szöveget. Hihetetlenül boldog volt mindenki: új törzstag, aki tud angolul!!  - Az más kérdés, hogy a lefordított szöveg nem volt kifejezetten hízelgő, bár nyilvánvaló volt, hogy olyan ember írta, aki érthetetlen módon nem kedvelte Tonyt, ezért a valóságtartalma enyhén megkérdőjelezhető. De azért a cikk mindenesetre érdekes volt.

Aztán valahogy szóba került, hogy íródott Tonyról egy életrajzi könyv…. amit tök jó lenne megszerezni… és tök jó lenne elolvasni oly módon, hogy értsük is… és, hmmm, ha lenne valaki, aki jól tud angolul, és elmesélné nekünk, hogy mi is van a könyvben… persze a könyv csak külföldről beszerezhető, de az lenne a tökéletes megoldás, ha meglenne a könyv is, és az angolul tudó – és a téma iránt elkötelezett – fordító is… és ha a könyv és a fordító valahogyan találkoznának, az lenne az igazi boldogság!

Ez a beszélgetés nélkülem, napközben zajlott, amikor én – aki a könyvet külföldről megrendeltem – épp munkában voltam, ahol szigorúan tilos a csúnya internet. Csak este láttam a fejleményeket. Az angolul tudó lánynak nagyon tetszett az ötlet, ő bármit lefordít, ha Tonyról van szó, cikket vagy könyvet is akár. No de hát hogy szerezzük meg a könyvet?

Izé – válaszolták az állandó jellegű tettestársak – tulajdonképpen valaki már meg is rendelte, és éppen úton is van. (Ezen a ponton szinte éreztem a felém forduló virtuális tekinteteket és a bennük vibráló feszült várakozást…) Tehát bejelentkeztem és megírtam, hogy a könyv most már bármelyik percben kopogtathat az ajtón, és néhány napi meghatott nézegetés után szívesen eljuttatom fordítás céljára, mivel úgy mindenki jól fog járni.

Innentől egy merő örömmámor lett a fórum! Ugráltunk és a farkunkat csóváltuk, mint a családi kutya etetés előtt. A régi törzstagok boldogok voltak, hisz hónapok óta téma a Tonyról írt egyetlen életrajzi könyv, ami magyarul talán soha nem jelenik meg, vagy ha mégis, csak marha sokára. Például tervbe van véve egy életrajzi film – ha az esetleg majd elkészül, talán egy magyar kiadó a könyvet is kiadja. Vagy nem. Az ’új lány’ is boldog volt, mert egyetemista lévén nyári szünete lesz és ezzel most majd elfoglalja magát, továbbá friss rajongó is, aki minden információra éhes (na jó, ezzel a régebbi rajongók is így vannak). És én is boldog voltam, mert egy majdnem ötszáz oldalas angol nyelvű könyvvel marha sokáig szenvednék, mire a lényeget megérteném, és a finomabb árnyalatok még így is elvesznének.

Tehát kialakult a terv, hogy a könyvet, amint megérkezik és én már kellően összecsókolgattam, elküldöm az olvtársnak, aki fordít és e-mailen szétküldi nekünk a szöveget. A fórumra nem lenne szerencsés kitenni, mert bizonyára mindenféle jogok védik. De abban azért megállapodtunk, hogy ha a fordítás során érdekes apróságokat talál – olyasmit, mint például, hogy Nicole Kidman fél a lepkéktől, vagy George Clooney kismalacot tartott –, azt azért közzéteszi a fórumon is.

…. Most már csak a könyv megérkezésére várunk – vagyis, már csak VÁRTUNK!! Mert a mai szent napon, hazaérkezés és e-mailfiókba történő belépés után, ott várt rám a könyvesbolt levele – legyenek áldottak –, amiben értesítenek, hogy megérkezett a könyv és mehetek érte!

Ha nem a bolt zárása előtt félórával olvasom el a mailt, még ma elmentem volna érte, de így marad a holnap. Talán jobb is – valószínűleg ma éjjel nem aludtam volna egyáltalán, hanem az egyik kezemben a könyv lenne, a másikban az angol szótár, a harmadikban a Google fordító...

Igazán nem az az ember vagyok, akinek sosem rohad le a fülig érő vigyor az arcáról, de ezt a könyvet baromi nehéz lesz komoly pofával átvenni, nem is tudom, hogy fog sikerülni. Valószínű, hogy sehogy :-)

… Az már csak kellemes plusz, hogy ezzel megszűnt a fogadott alkoholtilalmam is! Így a születésnapomon már koccinthatok. Konkrétan úgy terveztem, hogy az első korty alkoholt majd csak akkor fogom meginni, ha az egyik kezemben a pia, a másikban a Split Image lesz :-)

Amint elhagytuk a Balatont, rögtön tíz fokkal megnőtt a hőmérséklet. Mostanra a lakásban 31 fok van, az irodában 33, odakint, a napon pedig meg sem merem mérni.

Tinédzserkoromban kifejezetten bírtam a hőséget, az utóbbi időben viszont ez megváltozott. Először is hajlamos lettem a napszúrásra. Nem vagyok ugyan hülye, hogy reggeltől estig a napon heverjek, de egyszer csak már néhány órás fedetlen fejjel való napozást követően is rendszeresen fejfájás és hányinger jött rám. Azóta törülközőt tekerek a fejemre, árnyékban strandolok, vagy baseballsapkát teszek fel – rettenetesen utálom a sapkát, képzelhető, mennyire komoly a helyzet. Ez a napszúrásos téma szerencsére nem is igazán érint, annyira keveset vagyok strandon.

De a hőség többi vonzata! A legrémesebb, hogy állandóan izzadok. Pedig nem vagyok kövér, reggel-este fürdök, és mégis, ha 7.00-kor kilépek a zuhany alól, 8.00-kor már csatakosan lépek be az irodába. A metró egy szauna. Ha véletlenül – krhmm: szóval igen gyakran – késve indulok és rohannom kell, már a sarkon lever a víz. Egyszerűen sosem vagyok száraz! Legszívesebben félóránként kezet mosnék, mert ragad a kezem, a hónaljam, derekam és minden részem, ahol verejtékmirigy van, olyan vizes, mint negyvenöt perc kemény szobabiciklizés után. Nem tudom, mások hogy csinálják, de a saját szememmel láttam nem izzadt embereket, ugyanebben a hőségben, sőt van, aki hosszúujjút meg zárt cipőt képes felvenni, és így is életben marad!

Az irodában az utóbbi napokban 32-33 fok volt, a tavalyi rekordunk 36. Lapos tetős épületben dolgozunk, légkondi nélkül. Már a folyosón is állati meleg van, de az irodában annyival nagyobb a hőség, hogy mikor egy óra múlva kilépek ugyanarra a folyosóra, az kifejezetten hűvösnek érződik. Szellőztetünk és huzatot csinálunk, ez kicsit növeli a komfortérzetet, mert legalább jár a levegő, de sokat nem segít. Valaki ventilátort használ. Én nem. Az a vacak csak hangosan kerreg, és a meleg levegőt hajtja a pofámba… minek?

Annyira meleg van és annyira izzadok, hogy átlagosan félóránként innék egy pohár vizet (minimum), nem beleszámítva a teát és a kávét. Ennek a nagyját kiizzadom ugyan, de egy része mégiscsak a vesémen keresztül szeretne távozni, tehát még gyakrabban járok WC-re, mint egyébként. És még nem is panaszkodhatok komolyan, mert idén (még?) nem volt az az undok hőség-fejfájásom, amit a napfény, a meleg, a kevés ivás és a sóveszteség okoz, és ami majdnem olyan pocsék, mint egy migrén.

Kénytelen vagyok szoknyában járni, mert az még úgy-ahogy szellőzik. A lehető leglengébb, törökös, bő szárú nadrágomat is nehezen viseltem el már a hét elején, és azóta három fokkal még melegebb van. A szoknyához kis magassarkú szandálkát illene hordani, ami viszont iszonyú kényelmetlen, mert megfájdul benne a talpam két óra után, és izzad a lábam. A kényelmes szandálban is izzad, de abban legalább lehet fájás nélkül gyalogolni. Viszont az kissé üti a szoknyát.

Nehéz olyan ruhát felvenni, ami nem kurvás, de mégis kilenc órán át viselhető a hőségben, megőrülés nélkül. Ma például egy ujjatlan blúzban voltam. Remekül szellőzött a hónom alja, viszont állandóan rettegtem, hogy a halványkék anyagon egyszercsak átüt egy izzadságfolt. Na de talán feketét vegyek fel 35 fokban!? És nincs is fekete ujjatlan blúzom, ujjasat pedig ilyenkor nem tudok elviselni. A mai blúznak továbbá magas nyaka volt, ami nagyon elegáns, viszont majdnem megfulladtam benne. Alá pedig csak szabályos melltartót lehetett venni, topot semmiképp, és a melltartó vizes lett reggel 9.00-re, mely állapot egészen végig kitartott.

Szoknyát elméletileg úgy illene hordani, hogy az ember lába frissen van borotválva. Na de, mindennap nem lehet borotválni (mert nincs mit) – kell három-négy nap, amíg lesz mit borotválni, és addig mit hordjon az ember? Én például ma bokáig érő szoknyát vettem fel emiatt, ami roppant kényelmes és a célnak (láb eltakarása a borotválás előtti napon) pont megfelelt, de négynaponként mégsem vehetek fel hosszú szoknyát, ami most épp nincs divatban. Bár én nagyon szeretem, pont mert kényelmes. Attól viszont mindig félek, hogy egyszer majd rálépek a mozgólépcsőn szaladás közben, és lerántom magamról az emberek szeme láttára. Vagy ami még jobb, valaki más lép rá...

De legalább hordhatok szoknyát, ami a pasiknak nem adatik meg. Íme egy alkalom, amikor jobb nőnek lenni :-) Szegény fiúk kénytelenek nadrágban – nálunk hosszúnadrágban – járni, sajnálom őket, mármint, aki megérdemli. Van olyan is, aki megérdemli a szenvedést, azokat természetesen nem sajnálom, hanem némileg kárörvendezve vigyorgok (magamban).

Az izzadással vele jár, hogy az arcom is fénylik állandó jelleggel, pedig a 30 faktoros fényvédő krémet mindenképpen fel kell kennem, mivel a napfény öregíti és foltosítja a bőrt, meg egészségtelen is. A fényvédő krém isteni, és direkt érzékeny-zsíros bőrre való, és úgy 25-30 fokig komfortos is, na de most!? Felkenem az arcomra, és azonnal olyan, mintha étolajat tettem volna rá. A bőröm, úgy látszik, csak a testemen öregszik, mert a nyakra és dekoltázsra kent 50 faktoros fényvédő már nem csillog – azt az arcomra nem kenhetem, mert előállítana a rendőr – , a karomra való könnyű és olcsó 30 faktoros pedig tök szépen beivódik, még ebben a hőségben is. Ez egyrészt jó – hogy nézne már ki, ha a karom is csillogna! – másfelől szomorú, mert tényleg az öregség szelét érzem benne…

Otthon már lecseréltem a téli vastag paplant a nyári iszonyat vékony paplanra, pizsama helyett a létező leglengébb hálóinget állítottam csatasorba. Ennek ellenére már három napja bőrkötésben alszom, egy szál semmiben sem, amit igen ritkán szoktam, és csakis a legnagyobb hőségben.

Ez egy relatíve új szokásom. Régen mindig volt rajtam minimum egy bugyi. (Egyedül alszom, a közönség nem szempont tehát.) Valahogy úgy éreztem, hogy ez így helyes. Tesómtól tanultam meg, hogy lehet egyszerűen meztelenül is aludni. Én viszont mindig csak végszükségben folyamodom ehhez, amikor már sehogy nem bírom elviselni még az egy bugyit sem. Most eljött ez az állapot: a bugyi fedte részeim is verejtékeznek, így lefekvés előtt ledobok mindent. Őszintén megmondom, hogy így sokkal kényelmesebb, jólesik a tudat, hogy mindent megtettem a saját kényelmem érdekében, és nincs ruhadarab, amit igazgatni kelljen, vagy zavarjon.

A hőség kevés pozitív hatásai közé tartozik, hogy ilyenkor igen mélyen tudok aludni, ami nálam elég ritka. Levetkőzöm, lefekszem, és majdnem olyan jól alszom, mint akit fejbe vertek, ahogy a normális emberek szokták. Majd, ha egyszer éjszaka leég a ház, érdekes lesz ruha nélkül menekülni, de remélhetőleg ez azért még odébb van :-)

Itt a nyár. Mármint naptárilag már itt van két hete, de mostantól már talán el lehet tenni a polárfelsőt és a térdzoknit, sőt olykor a harminc fokot közelíti a hőmérséklet. Ez igazán majd a munkahelyemen lesz ideális, a lapostetős, légkondi nélküli irodában :-(

Előszedem a nyári ruháimat, és dühöngök. 75A a melltartóméretem. Igen, tudom, ez nem mell, de mit csináljak? Nem nőtt tovább. Ezt én amúgy magasról és nagy ívben, sőt nem is tudom, mit kezdenék egy nagyobb mellmérettel. Mostanra tök megszoktam és rá sem gondolok. Velem úgysem áll szóba olyan pasi, aki a DD-s (vagy mi a legnagyobb? ) mellű nőkre bukik, én felpumpáltatni biztosan nem fogom, szóval aki ilyen méretekkel leáll velem, az pont az ilyent szereti. Előfordult már.

Viszont ami kiakaszt: a ruházkodás. Tessék tudomásul venni, kedves divattervezők – vagy akik varrják a női konfekcióruhákat – hogy léteznek kismellű nők is! Most itt vannak előttem a nyári pólóim. S-es meg XS-es méretűek, bár van M-es is, mert képtelenek egységesen számozni, de nem is ez a lényeg, hanem hogy akkora dekoltázsuk van, amiben saját magamon kívül még két tacskókutyát is el tudnék vinni. De komolyan! Tényleg azt képzelik, hogy az a nő, akinek vékony a karja, a válla, és ezért S-es pólót vesz, az amúgy mellesleg (höhö…) Pamela Anderson? Vagy minden felül vékony nőnek (mert a fenekemről most ne beszéljünk) gyárilag szilikon van beépítve? Hogy gondolják azt a dekoltázst, amit maximum akkor tudnék kitölteni, ha teljesen felszívnám magam, és aznap már ki sem fújnám azt a levegőt?

Akkora a pólók, ruhák kivágása, amiben ha egy milliméternyit előrehajolok, már simán le lehet látni a szoknyámig, vagy ha épp egyberuháról beszélünk, konkrétan a bugyimig. De hát gondolkozzunk már: a mély kivágás azoknak a hölgyeknek való, akiknek van mivel kitölteni azt a kivágást, van cucc, amit oda lehet csoportosítani, és az szépen megtartja a dekoltázst, de egy magamfajta A kosarason az ilyesmi úgy lóg, mint tehénen a gatya, vagy ami rosszabb, mintha szándékosan azért vettem volna fel, hogy mindenem kilátszódjon belőle!

Pedig a legextrémebb darabokat meg sem veszem ezekből az ilyen ’S-es és mélyen kivágott’ ruhákból, most csak azokról beszélek, amik a próbafülkében még úgy-ahogy hordhatónak látszottak, viszont ahogy elindulok az utcán és a vállamra vetem a táskámat, már kiestem a tulajdon dekoltázsomon….

Másik véglet is van, amikor a ruhatervező úgy gondolja, hogy A kosarú mell az olyan, mintha nem lenne, vagy fiú lenne az ember, és egyszerűen nem csinál helyet a ruhában annak a minimális mellnek. Ezt az ember felveszi és simán megfullad benne. Ha mégsem, a ruha szétreped, amikor vállmagasságig emelem a karomat. Ha egyik sem következik be, akkor el lehet valahogy lenni benne, de egy igazán jó mély levegőt nem szabad venni, csak aprókat pihegni, mint Scarlett a fűzőben.

Még kényesebb dolog a melltartó kérdése. Eleve rühellem a melltartót és igazságtalannak is tartom. Nekem nincs is mit tartani, csak azért hordom, hogy ne botránkoztassam meg az embereket, és ne mondhassák, hogy „juuuj, ez melltartó nélkül van!” Csupán egy plusz réteg a bőröm és a felsőruhám között. És mégis mennyi macera van vele! Én például nem hordok merevítőt, sem szivacsbetétet. A merevítő irritál és szúr, hosszú távon nem bírom – egy-egy színházi estére még oké – a szivacsbetét meg, hát ne röhögtessenek… minek? Melltartót csakis meleg időben hordok (hidegben kombinét), és amikor meleg van, majd hülye leszek még plusz szivacsbetéttel is izzasztani magam.

De a komoly gond, hogy nem is igen lehet 75A-s melltartót kapni. Illetve vadászni kell rá. Melltartó csakis B és D kosár között létezik, punktum, aki azon kívül esik, nyugodtan megdögölhet.

Erdélyben járva egyszer egy kedves rokonommal tartottunk melltartóvadászatot, akinek szintén 75 a mérete, azonban a kosármérete inkább a legnagyobb felé tendál. Budapesten szegény alig talált melltartót, Csíkszeredában valamiért jobb volt a választék. A rokon eleinte nem akarta elhinni, hogy 75A-s melltartót sem lehet kapni. Tíz boltban jártunk, mindenhol megkérdeztük előbb az ő méretét: „Hát az nincs”, aztán az enyémet: „hát az sincs, B a legkisebb”. Ekkor már elhitte...

Azért persze lehet kapni. Csak nem mindenhol, és nem mindegy, hogy milyent. Többnyire Triumphot szoktam venni, mert kényelmes, és van valami egészen szimpla, gondolom, eredetileg tinédzserlányok részére kifejlesztett modelljük, amiben semmi rúd-léc-tömés nincs, csak maga az anyag. Ebből szoktam feltankolni, aztán ha pár év múlva tönkremennek, megyek és szerzek egy újabb kupaccal.

De azért néha szoktam nézelődni melltartófronton. A fehérneműcégek hozzáállása igen szórakoztató. Egy részük szintén úgy gondolja, hogy a 75A-s, az tulajdonképpen fiú vagy transzvesztita. Csinálnak valami pántot, amit az ember felcsatolhat magára, csak a mellének nincs már hely. Mindezt úgy 5.990-ért.

A másik részük úgy áll hozzá, hogy a 75A-s, az tulajdonképpen mellamputált. Ezért a melltartóba gyógyászati segédeszköznek is beillő szivacsbetéteket tesznek, amik nagyobbak, mint az ember saját melle. Kizárólag push-up modell létezik náluk a 75A-sból. Szegény fogyatékosoknak minek másmilyen? Örüljenek, így legalább úgy néz ki, mintha lenne mellük. Hogy mit szól majd a pasi, amikor éles helyzetben leveszi az emberről a melltartót és szembesül a szomorú valósággal, az nem fontos.

Hétköznap, nyolc óra munka plusz egy óra utazás időtartama alatt kényelmesen hordható melltartó nincs, csakis csipkés, szivacsos, merevítős vagy mindhárom egyszerre. Így az ember végül is mindig visszakanyarodik a jó öreg Triumph iskoláslány-melltartókhoz, amik legalább viselhetők reggel 7.30-tól este 18.00-ig anélkül, hogy ordítva akarnám letépni magamról már délben a viszkető csipkét.

Fürdőruhában ugyanez a helyzet, csakis kitömött, szivacsos-merevítős szarok vannak, amik teljesen ideálisak egy 38 fokos strandon, valamint úszni is biztos igen jól és kényelmesen lehet bennük. Így én valamelyik sportáruházban vettem két úszódresszt még tavaly, és az úszódressznek kinézőt uszodába hordom, a kissé fürdőruhásabban kinézőt meg strandon; semmiféle szivacsa nincs egyiknek sem, viszont kényelmesek, feketék, nem látszanak át és tudok bennük úszni akár ezer tempót is, már ha bírom erővel, és a szivacsos „igazi” fürdőruhákat röhögve kerülöm ki az áruházakban addig, míg ez a két úszódressz szét nem foszlik majd valamikor…

Igaz a relativitáselmélet. Erre minden nyaralás után rájövök, szembesülve azzal, hogy az elmúlt hét nap és hat éjszaka rövidebb volt, mint egy hétfő reggeltől péntek délutánig tartó munkahét, sőt a munkahét háromszor olyan hosszúnak tűnik.

Ha jól számolom, három éve ugyanabban a szállodában nyaralunk apámmal. Nem lustaságból megyünk mindig épp oda, hanem mert egyszerűen ezen a helyen van meg minden, ami nekünk kell: félpanzió, saját strand, külön ágy, és mindezt roppant megfizethetően. Idén heteken át gubbasztottunk a net előtt és hasonlítgattuk össze az összes többi létező szálloda árait és fekvését, de azoknál vagy a vacsora nem volt az árban, vagy vízparti nem volt, vagy sokkal többe került, így ennél maradtunk. Ez a hely kicsi, de aranyos, és mivel jól ismerjük, mostanra már én sem tévedek el benne.

A szálloda egyetlen hátránya, hogy az olvasólámpák kissé kényelmetlenül, pont az ember feje fölött középen vannak. Hátrány még a zuhanyfüggöny, ami a Psycho óta egy leheletnyit idegesít. Továbbá komoly hátrány, bár erről a szálloda nem tehet, hogy az erkély szélén minden este, sötétedéskor, megjelent egy rohadt nagy pók és ott szövögette a hálóját, amitől a sötétben már nem mertem kimenni az erkélyre és kikönyökölve nézegetni az előttem elterülő Balatont, mert rettegtem, hogy a tenyérnyi pók majd pont akkor fog a fejemre ereszkedni.

Természetes, hogy minden erőfeszítésem ellenére pontosan az indulás reggelén kezdődött a menstruációm. Nem is számítottam egyébre :-( Azért az első napon, rögtön megérkezés után fürödtem egyet, hátha később rossz idő lesz, és úgy mégsem akarok Balaton mellett nyaralni, hogy egyszer sem mentem a vízbe. Tamponnal úszni ugyan kicsit idegesítő, de ezúttal semmi gondom nem volt vele.

Az az isteni ezekben a Faterral kettesben töltött nyaralásokban, hogy nyugi van. Eleve még a Balaton legnagyobb városa is sokkal kisebb, mint Budapest. Másrészt, sehová nem kell rohannunk. Senki nem cseszeget, hogy miért nincs kész ez vagy az, anyám nem jön be és beszél félórát (a semmiről), a telefon nem csöng. Vagy ha csöng, az nem munkaügy.

Esténként, vacsora és a vacsorát követő vízparti séta után, elheverészünk az ágyon – néha én sötétedésig az erkélyen –, és olvasunk, tévézünk, sörözünk. Idén persze úgy alakult, hogy nekem alkoholmentes sört kellett innom – de mostanra már annyira hozzászoktam a szeszmentességhez, hogy a mentes sör ugyanolyan kellemesen ellazított, mint az igazi.

Egyszer éreztem csak enyhe kísértést, amikor Fater valami finom bort válogatott a Tescóban, én pedig ott voltam mellette, és néztem azt a rengeteg bort a polcokon… hát, akkor kellett nyelnem egyet, mert úgy éreztem, egy jóféle félszáraz vörösbort most azért meg tudnék inni… De gyorsan odébb mentem, és elmúlt a kísértés :-)

A félpanziós ellátást is nagyon élveztem. Reggeli 7.00 és 10.00 között – komolyan, van olyan, aki olyan korán kel, hogy 7.00-kor már a reggelinél ül? – és azt eszel, amit akarsz, mármint, ami ki van téve. És kérhetek rántottát vagy tükörtojást is. A kávéból is csapolhatok akár négyszer is. Utána rövid séta a parton, míg Fater elszív egy cigit, közben az időjárást latolgatjuk és a horgászokat nézzük, vagy a többi sétálót, akik jó esetben kutyát is hoznak magukkal, akik érdekesen viselkednek: egyesek beugranak a vízbe, mások a gyepen hemperegnek, természetesen a kutyák, nem a sétálók…

Reggeli után kényelmes készülődés és öltözködés, fogmosás, miután eldöntöttük, hogy aznap hová megyünk. Aztán útra kelünk. Első napon Balatonfüred és Tihany volt a cél. Hűvös volt, és esett az eső, de legalább nem volt tömeg egyik helyen sem. Én kicsit feszült voltam a menstruáció, pontosabban a tamponcsere esedékessége miatt – féltem, hogy megismétlődik az egy hónappal ezelőtti özönvíz, vagyis inkább patakvér –, de úgy látszik, a rozmaringnak annyi hatása legalább volt, hogy meglepően rövid és könnyű volt ez a ciklusom. Magyarán egyszer sem kerültem ciki helyzetbe, de azért résen voltam állandóan.

Jártunk a Badacsonyon is, ami az egyik kedvenc helyem, sajnos az erdő lábáig kocsival mentünk, pedig én jobb szeretek egészen a vasútállomástól gyalogolni, ami igazi jó, kimerítő túra. Most kissé kilométerhiányom volt. De azért a hegy gyönyörű volt, kellemesen hűvös az előző napi esőtől, viszont mégsem sáros.

A Kis-Balatont is körbeautóztuk, útba ejtve röviden Zalakarost is. Gyerekkoromban már jártam a zalakarosi fürdőben, de az több mint húsz éve volt, és szívesen beugranék még egyszer, csak most ugyebár nem volt aktuális. De a Kis-Balatonban lévő Kányavári-sziget, amit tavaly fedeztünk fel, kárpótolt. Ez egy nagyon szuper kis sziget, ahol nincs semmi, csak élővilág, illetve padok és szemetesek (!), mely utóbbi roppant fontos, ha kirándulók által látogatott természetvédelmi látnivalókról van szó. A Badacsony tetején pl. egyetlen szemetes volt a kilátónál még tavaly, idénre az eltűnt valahogy, és a szemét csak úgy heverészett a földön összevissza :-(

Az utolsó teljes napunkon pedig Hévízre mentünk. Tavaly jártam ott először, és azonnal megtetszett. Már eleve maga a város is nagyon szép. Sőt tavaly még szebb volt, mert akkor kolbász- és palacsintasütő bódék álltak a főtéren. A fürdőt pedig imádtam! Tök korszerű belépőrendszerrel, kulturált kabinban, teljesen remek körülmények között lehet úszkálni a 32 fokos vízben.

Tavaly egy kicsit megrökönyödtem, midőn azt láttam, hogy majd’ mindenki úszógumikkal úszkál a tavon. Hát, gondoltam, biztos mind mozgássérült, szegények…. Aztán belementünk a tóba és tapasztaltuk, hogy a lépcsők után már nemigen ér le az ember lába, konkrétan több méter mély a víz. Ezért hordott mindenki úszógumit… Idén ugyanúgy gumi nélkül – hja, van, aki szeret veszélyesen élni – mentünk a tóba, de most már óvatosan úsztunk, nem mint tavaly, mint a vak egér. Szép apránként úszkáltunk egyik pihenődeszkától a másikig, és több szünetet is tartottunk. Ennek ellenére a három óra végére teljesen kifáradtunk, én pedig le is égtem, mert bár bekentem magam naptejjel, de az természetesen a vízben leázott.

A hévízi napra már olyan pöpecül voltam, hogy tampont sem használtam, mert addigra teljesen abbamaradt a ciklusom. Azért is akartam mindenképp az utolsó napon látogatni Hévízre… És olyan meleg idő volt, hogy délután még a Balatonban is úsztunk.

És aztán szombaton egyszerűen csak hazajöttünk. Az eltelt napok olyanok voltak, mintha csak öt perc telt volna el. Megreggeliztünk – idegesítően korán, hogy legyen idő csomagolni a kicsekkolás előtt –, összepakoltunk és jöttünk hazafelé. Balaton északi partján végig, Füreden még megálltunk vásárolni és (ingyen) pisilni a Tescóban, Kenesén betoltunk némi palacsintát (Fater egy lekvárost, én két lekvárost és két kakaóst :-), aztán M7-es, aztán már itthon is voltunk…

Azt nem mondom, hogy mire megszoktam volna a nyaralást, már haza is kellett jönni, mivel már érkezés után öt perccel hozzászoktam a nyaraláshoz. De visszaszokni az itthoni életbe már sokkal nehezebb. Én minden két napnál hosszabb nyaralásom után lehetőleg azonnal elszaladok moziba, hogy a film némileg feldobjon, és az oda- és visszaút során hozzászokjak a városi légkörhöz. Most is ez történt, ledobtam a csomagomat és rögtön elrohantam megnézni a Szemfényvesztőket. Nagyon szuper kis mozi volt, bár a vége lehetett volna kicsit még jobb is, így csak 85 %. Hogy még jobban akklimatizálódjak, másnap megnéztem a Transz c. filmet is, amitől viszont előzőleg kevesebbet vártam és ehhez képest jobb lett, így ez is 85 %. Két jó film egymás után, ez most egy kicsit megvigasztal a bánatért, hogy vissza kell csöppenni a keserű hétköznapokba.

Megnéztem az e-mailjeimet. Barbi nem írt – ami vagy azt jelenti, hogy a munkahelyen minden oké, vagy akkora bajok vannak, hogy azzal inkább nem akart idegesíteni. Az internetes könyvesbolt sem írt – ami azt jelenti, hogy egy darabig még nem ihatok alkoholt…

Először is a rozmaringtea mondjon le! Egy hete iszom minden reggel éhgyomorra, de semmi hatás :-( Visszatérő és aktuális problémám, hogy a menstruációm pontosan a nyaralás idejére esedékes, ezért megpróbáltam előrébb hozni a dolgot. Mivel fogamzásgátlót nem szedek, valamiféle természetes megoldáson törtem a fejem, így jutottam el a cickafark és a rozmaring kombinációjához, amely tavaly nyáron pompásan bevált.

Ugyanezt csináltam most is, de nem sikerült. Indulás előtti nap van, és semmi. De most már mindegy is, a Balaton mellett két-három óránként azért hozzá lehet jutni egy-egy nyilvános vécéhez… de akkor is utálom! És teljesen feleslegesen főztem azt a rohadt rozmaringot minden reggel!

Pénteken a Cégnél kezdtem a napot, ahol elkészültek az új munkapapírjaim, ezeket aláírtam. Valamint leadtam az erkölcsi bizonyítványomat is, mert az, meglepő hamar, már meg is érkezett (ha jól számolom, két hét kellett csak hozzá).

Akaratlanul is majdnem a fél munkaidőt ellógtam, mert ugyanakkor indultam el, mint egyébként, nem számolva azzal, hogy a célállomás háromszor olyan messze van. 8.00-ra még csak a buszvégállomáson voltam. A buszra várni kellett még tíz percet, az út húsz perc volt, onnan még tíz perc séta a Cégig – pedig gyorsan gyalogolok –, ott húsz percet töltöttem a munkaügyessel, aztán ugyanez visszafelé. Húsz perc ügyintézésért utaztam ennyit.

Pénteken még gyorsan összecsaptam a munkáim hátralévő részét, és amit nem sikerült, azt meghagytam az utókornak. Jó, hát sajnálom, hogy mostanában kissé többet hiányzom, és lelkifurdalásom is van Barbival szemben, akire a munkám egy része hárul ilyenkor. De én szinte sosem vagyok betegállományban, mások pedig kéthavonta otthon maradnak krahácsolni. Mindenki akkor jön be reggel, amikor akar, mert ha épp zárva a szobájuk, bárki azt hiheti, hogy csak vécére szaladtak ki, csak mi nem tehetjük meg ezt. Nekem az utóbbi két hónap merő idegeskedés meg rohangálás volt – hát az istenit neki, ennyi pihenést igenis megérdemlek!

Még Barbi is megteszi néha (igaz, újabban egyre ritkábban), hogy ha nincs kedve felkelni, akkor betelefonál, hogy ma kivesz egy napot. Marha jó érzés reggel ezzel szembesülni. Ha legalább előző napon tudnám!  

Listát is írtam a nyaraláshoz csomagolandó dolgokról. Ez szükséges, hogy ne felejtsek itthon semmi fontosat. Különben is a tavalyi listát aktualizáltam. Elég hosszú lett, nem értem, miért, amikor tényleg csak a legszükségesebb dolgok vannak rajta.

Nyaraltam már olyan emberekkel, akiket mindenki erősen dicsért, hogy alig van csomagjuk, milyen jó, milyen ügyesen tudnak pakolni. Aztán a harmadik napon: „Nincs egy papírzsepid? Tudsz adni egy kis fogkrémet? Nincs nálad ragtapasz?” Hát, bocsi, de én inkább viszek ragtapaszt is, fogkrémet is, zsepit is, már alapból.

Csak egyszer bántam meg, hogy az ösztönöm helyett az eszemre hallgatva, kitettem a csomagomból a zseblámpát. Erdélybe készültünk. Ugyan minek zseblámpa Erdélyben? Nem is kellett, amíg egy este, 22.00 órakor, el nem ment az áram. Valami bibliai jellegű, abszolút sötét lett, mert a közvilágítás is meghalt. Részben tapogatózva, részben a mobilommal világítva jártam vécére aznap éjjel, szörnyű volt.

Kaját is tankoltam az útra, szendvicset és némi kekszet. Okulva a tavalyi nyaralásból, amikor ezt is megszívtuk. Elindultunk délelőtt, szép lassan lecsorogtunk a Balatonig és megérkeztünk nagyon éhesen, de még órák voltak a szállodai vacsoráig. És abban a városban a régi jó kis kifőzdéket, talponállókat, halsütőket már mind átváltoztatták beülős-pincéres vendéglővé. (Amitől egyrészt drágább, másrészt macerásabb és lassabb a kajálás.) Beültünk egy ilyen helyre, tíz percet vártunk a pincérre, újabb tíz perc, mire hozta az étlapot, újabb tíz, mire felvette a rendelést, és ehhez képest húsz perc, mire kihozta a kaját. Soha többé nem mentünk abba a vendéglőbe, viszont egy életre megjegyeztük, hogy csomagoljunk útikaját!

Egyébként még nincs is nyaralási hangulatom… Mármint persze nagyon boldog vagyok, hogy megyünk, és főleg hogy elhagyhatom a várost, ami már nagyon hiányzott. De mostanában annyi másféle gondom volt, az állás, papírok, orvos, erkölcsi, világ végére rohangálás, munka, futás stb. – hogy egyszerűen nem vagyok még lelkileg ott a nyaralásnál. Gyakran megtörténik ez velem. Mint az az anekdota az indián törzsfőnökről, akit repülővel elvittek valahová, és leszálláskor leült a földre, és azt mondta: „A testem megérkezett. Most arra várok, hogy a lelkem is megérkezzen.”

Ma reggel volt pár órám egyedül, ezt elsősorban levélírással (Évi néni), másodsorban filmnézéssel (Anthony) töltöttem. Még mindig nem tértem magamhoz, és nem jó értelemben. Nem a levélírás, hanem a film viselt meg.

Nincs már sok olyan filmje Tonynak, amit én ne láttam volna, ami megszerezhető volt, azt levadásztam így vagy úgy ;-) Viszont van egy, amit itt forgattak Budapesten 1988-ban, egy Jekyll és Hyde-feldolgozás. Ezt még nem sikerült látnom, de tegnap este egy kedves fórumtárs belinkelte az online nézhető filmet, és én ma reggel nekikezdtem, hogy nyaralás előtt mégis valami csemegém legyen.

Hiba volt. Arról most ne beszéljünk, hogy a történetet hogy változtatták meg, mert azon még túltenném magam, de alapvetően egy B-kategóriás pornó-horrort csináltak belőle. Nem is részletezném tovább. Én Tony helyében csakis abban az esetben vállaltam volna el, ha 1. pisztolyt szorítanak a fejemhez, 2. annyi pénzt fizetnek, amiből megvehetem Elba szigetét.  Reménykedtem, hogy a szoftpornós feelingnek legalább annyi hasznos vonzata lesz, hogy majd ő is ledobja a textilt legalábbis részben, de ez sajnos nem történt meg, igaz, az utolsó félóra még  hátravan.

Ami jó, hogy nagy csodálkozásomra egész sokat – úgy értem: magamhoz képest sokat, vagyis még így is keveset – értek az angol szövegből, ám ez csak rontott a helyzeten, mert bizonyos jelenetekben, amikor rájöttem, hogy mit mond, teljesen rózsaszínű lettem (és nem jó értelemben). De legalább pénzbe nem került :-)

A film nézése közben most először gondoltam, hogy na most meg tudnék inni egy vizespohár pálinkát, egy hajtásra. A film nézését befejezve pedig tíz percig hisztérikusan röhögtem és kissé sírtam is egyszerre. De ez direkt jólesett, mert kijött belőlem az elmúlt hét összes feszültsége is egyben.

Kora délután még vásároltam ezt-azt, többek között egy könyvet is, amit egyszerűen muszáj volt (thriller. Alapvető fontosságú egy nyaraláshoz!!). Hazafelé jövet elkapott a monszuneső, komolyan trópusi módon esett, borsónyi jégdarabokkal. Esernyő volt nálam, de combközéptől lefelé szó szerint bőrig áztam.

Most pedig talán el kellene kezdenem csomagolni, végül is este 19.00 óra van és holnap indulunk :-)