a hallgatag macska naplója

Letelt a „hosszú” – másfél hetes – szabadságom, most egy hetet dolgozom, aztán jön a „rövid, de igazi” szabadság: egy hét Balaton! :-)

Sokkal kellemesebb úgy dolgozni, hogy tudom, nem örökké tart, hanem csak ezt a hetet kell kibírni, és aztán magam mögött hagyhatom végre a várost… Nem mintha most megszakadnék a munkában, de mégis kellemesebb bárhol máshol lenni, mint az irodában.

A szabi utolsó napján az örökölt számítógépemhez, a klaviatúra és a hangszóró után, végül vettem egy optikai egeret is. Ez részben felesleges pénzkiadás volt, hisz a régi egérnek semmi baja, azonban az még golyós hasú régi szürke fajta volt, amit néha noszogatni kellett, hogy oda menjen, ahová én akarom. Akkor persze odament. Félt egy Macskától.

Az új egér, bevallom, erős rózsaszín. Lány egér :-) Nem vagyok valami csajos alkat, totál távol áll tőlem a miniszoknyás, flörtölős, csipkésmelltartós nőiesség, de időnként elkap, hogy „Lány vagyok! Lányos színűt akarok ebből az izéből!” Az új mobiltelefonomat is pink színben szerettem volna eredetileg – túl sok Sherlockot néztem akkoriban –, de végül csak sima fekete volt abból a modellből.

Enyhébb aggodalmakkal kezdődött a hét. Nemcsak azért, mert hétfő volt, és munkába kellett menni – habár, ha van valami, amit igazán utálok, az a szabadságokat követő hétfő reggel. Amikor szól a vekker, és fel kell kelni :-( De ezen a héten meg kellett hogy kapjam az összes papíromat, amik az új munkaviszony létesítéséhez kellenek, majd azokat el kellett vinnem az új munkahelyre, majd ott el kell hogy készítsék a belépő papírjaimat, és mindezt ezen a héten, mert a jövő héten Balatonon leszek. Végszükség esetén vonattal fel tudok jönni, de ha van még valami, amit igazán utálok, az az, ha meg kell szakítani egy nyaralást, főleg ha munkaügyben (de megtettem volna, ha kell, mert fizetést nem kapni még ennél is jobban utálnék).

Ezenkívül a., a fizetésnek, b., az egy havi végkielégítésnek és c., a tizenkét ki nem vett nap szabadságomnak a pénzbeli megváltása is meg kellett hogy érkezzen a számlámra. Ez nagy összegnek tűnik így egyszerre, de amíg meg nem kapom az első fizetésemet a Cégtől, én nem tudok megnyugodni pénzügyileg…

Hétfőn meg is érkezett valamiféle összeg. De sehogy sem stimmelt. A fél munkanapot azzal töltöttem, hogy sakkoztam, hogy jött ki ez a suska.  Ahhoz túl kevés volt, hogy mindháromfajta pénz legyen, viszont ahhoz kevés, hogy csak fizetés + végkielégítés, ahhoz meg gyanúsan sok, hogy fizetés + szabadságmegváltás… Vagy olyan állati sok adót vontak volna le a végkielégítésből, hogy ez az – ahhoz képest – kevés pénz maradt?... Az nagyon nem lenne jó!

Sokára jutott eszembe, hogy lekérjem a fizetési jegyzékemet a hálózatról, de akkor végre – részben – megnyugodtam: egy fizetés és a szabadságmegváltás érkezett. Ráadásul a szabipénz meglepően sok volt! Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ha teheti, esze ágában se legyen kivenni a részarányos szabadnapjait, hanem fizesse csak ki szépen a munkáltató! :-)

De akkor hol van a végkielégítésem? … Egy véletlen, és teljesen más célra irányuló telefonálás során aztán kiderült, hogy azt nem közvetlenül a munkahely utalja, tehát egy napot csúszik, de már elutalták. És valóban, két nap múlva meg is érkezett. Némileg fellélegeztem, mert most egy ideig el tudok tengődni akkor is, ha valami gebasz mégiscsak adódna az új hellyel… persze ilyen nem történhet, pozitív gondolatok gyorsan, gyorsan…

Szintén hétfőn – noszogató telefont követően – megérkeztek az utolsó leszerelő papírjaim. Azonnal rácsörögtem a Cégre, hogy mennék becsekkolni. Meg is állapodtunk a másnapban. Most már teljesen dörzsölt voltam az isten háta mögötti útvonalat illetően. Az egyetlen gondot a menetrend jelentette, amit az utóbbi hetekben lehetetlen interneten meglelni, mióta a BKV honlapján már, a BKK honlapján pedig még nem kérdezhető le a buszmenetrend. Vagyis lekérdezni lehet,  csak választ nem kap rá az ember. Remélem, lesz változás, mert marhára nem mindegy, hogy húsz percet kell-e várni egy buszra, mert nem lehet előre kiszámítani, mikor fog indulni.

Félórát sem töltöttem a Cégnél. Most bent volt a munkaügyes, aki elvette a vonatkozó papírjaimat, a személyes irataimat pedig lefénymásolta – köztük a bankszámlaszámomat is, aminél fontosabb számomra aligha van, már ami a fizetés utalását illeti. Öt kilogramm papírt cipeltem magammal, mint aki kirabolt egy levéltárat, és végül alig pár dologra volt csak szükség… de mindegy, inkább cipeljek, mint hogy még egyszer kelljen mennem.

Illetve, még egyszer biztosan kell majd mennem, aláírni az elkészült papírokat. „Csak látnám már, uram!” És lenne rendben minden…

A hét további részében meglepve tapasztaltam, hogy az enyémen kívül más személyi változások is várhatóak a közeljövőben mifelénk. Az első ilyen hír hallatán a színtiszta, őszinte káröröm érzése fogott el :-)

Történt ugyanis, hogy valamelyik nap a paraszt Mari – akivel áprilisban konfrontációm volt, született ősbunkó paraszt és ha lehet, rá sem nézek – bejött az irodánkba, ahol Barbi épp nem tartózkodott. Barbi mágneskártyáját időkorlát nélkül lehet használni, ezért néha kölcsönkérik a kollégák, ha nem az engedélyezett ebédidőben akarnak kimenni. Kimehetnek a sajátjukkal is, csak akkor be kell írni magukat. Ez a Mari azonban mindig – de tényleg mindig – a Barbi kártyájával megy ki, a sajátjával sosem. Valószínűleg 1. lusta ahhoz, hogy beírja magát a kilépőfüzetbe, és 2. azt hiszi, hogy mivel nincs nyoma, hogy ő kimenne a házból, majd „odafent” azt hiszik, hogy ő milyen egy szorgalmas munkaerő. Volt, hogy Barbi kártyáját valaki hosszabb időre kölcsönvette – ez a paraszt inkább nem ment ki addig, képes volt órákig ülni és megvárni, míg visszajött az illető, ahelyett hogy a sajátjával ment volna ki.

Szóval Barbi nem volt a helyén, én pedig egy másik kolléganővel beszélgettem, amikor ez bejött. Neki kell a Barbi kártyája! A kolléganő felvetette, hogy miért nem mész ki a sajátoddal? Erre csak legyintett, majd nekiállt kutatni a Barbi fiókjaiban, egyesével kihúzkodta őket és kurkászott, hogy nincs-e ott a kártya!!

Erre az ősparasztságra levegőhöz sem jutottunk. OK, ez egy munkahely, senki nem szerelmesleveleket vagy családi ékszert tart a fiókjaiban, de azért csoki, cigi, készpénz (!), gyógyszer, tárca simán lehet ott… erre ez a tapló, csak mert kóricálni akar, belenyúl a büdös mancsaival a más fiókjába! Ha az enyémmel csinálja, én esküszöm, ott töröm el a kezét. 

Persze mikor Barbi visszajött, tájékoztattuk a dologról (Mari képes volt utánamenni az épület másik felébe, hátha nála van a kártya – persze nem nála volt, hanem az irodának valami olyan helyén, ahol pont nem kutakodott – erre visszakísérte, hogy adja oda neki. Még nem tudja, hogy most már az én kártyám is ugyanilyen szabad felhasználású… de jobb lesz, ha álmában sem jut eszébe, hogy el merje kérni tőlem). Ez a fiókban kurkászós eset engem jobban kihozott a sodromból, mint Barbit – nem véletlenül zárom a fiókomat, és ha elmegyek, eldugom vagy magammal viszem, de Barbié nem zárható – és ő, hogy megnyugtasson, tájékoztatott, hogy már csak decemberig kell elviselnünk. Ugyanis ennek a riskának a haverja a főnökhelyettes asszony, ő hozta ide (gondolom, azóta megbánta), ezért nem lehetett eddig hozzányúlni. De most, decemberben, a főnökhelyettes nyugdíjba megy! Ezt már sokszor tervezte, de most istenbizony, tutifix, 100 %. És akkor…!

Hát, gonosz dolog kárörvendezni, de bevallom, úgy vigyorogtam, mint Joker a Sötét lovagban :-)

A második hír is hasonló kellemes volt: a szenilis nagyfőnökünk szintén nyugdíjba megy, de ő már a nyáron. Szerintem eddig is nyugodtan megtehette volna, hisz szellemileg már nagyon, de nagyon nincs a topon, én ki sem neveztem volna egy kicsit is felelős beosztásba. Szórakoztató, hogy nem fáradtság vagy kimerültség miatt megy el, hanem mert most szembesült azzal, hogy nem kaphat egyidejűleg nyugdíjat és fizetést is! Ó, szegény… Megjegyzem, már öt évvel ezelőtt is meg akarták szüntetni a nyugdíj melletti munkát (vagyis választhatóvá tenni), úgy látszik, a tatának ez a hír is kimaradt. Persze az ő fizetése az enyémnek a háromszorosa, a nyugdíja pedig ennél alig valamivel lenne kevesebb. Tehát ha szeret bejárni, nézegetni az érdekes papírokat, ingyen munkaebédekre járni és fogdosni az ösztöndíjas lányokat, akkor igazán maradhatna – több pénzért –, de valamiért nem ezt választotta. Sebaj, tegye fel a kezét, aki hiányolni fogja a vén marhát.

A harmadik hír nem ennyire kellemes, de minket csak távolról érint. A politikai felettesünk eddigi irodavezetőjét kirúgják (vagyis: „ő kérte, hogy elmehessen”), és helyette a kb. 25 éves, politikai kapcsolatok miatt odarakott, arrogáns, bár csinos kis csávó lesz az irodavezető. Az eddig irodavezetőt az esetek 99 %-ában úgy láttam, hogy a folyosón állt mobillal a kezében, és halkan magántelefonált. A leendő irodavezetőről eddig kétféle véleményt hallottam: 1. buzi, 2. arrogáns. A saját véleményem sem különösebben tér el ettől.

Így telt el ez a hét. De mire alaposan belerázódtam volna a munkába, már jön is a nyaralás.

Még egy dolog van, ami őszinte elégedettséggel tölt el, és mégsem káröröm: egy hónapja, hogy nem ittam egy falat alkoholt sem, és nemhogy nem hiányzik, de vagy két hete már eszembe sem jutott!

Egyszer már tartottam egy alkoholmentes hónapot – tavaly szeptemberben, csak úgy brahiból – de akkor azért számon tartottam a napokat, és igen jólesett utána az az első korty sör. Most még csak kilátásom sincs rá, hogy mikor ihatok megint – az, ugye, az USÁ-ból érkező könyvtől függ – de egyáltalán nem izgat, hogy a nyaralás alatt, sőt talán még a születésnapomon sem ihatok.

Bár az az igazság, hogy kicsit csalok, hisz iszom sört, még ha alkoholmenteset is… Tehát az az élmény, hogy „este megittam egy doboz sört”, azért csak megvan, és ez nagyon kellemes valami. Sőt engem a mentes sör is kiüt egy kicsit, mivel komló van benne, ami altató-nyugtató hatású! Nem csoda, ha ugyanolyan álmos leszek tőle, mint a valódi sörtől.

Nem mintha különösebben altatni kellene az utóbbi napokban. Tegnap a tíz kilométeres futás úgy felpörgetett, hogy vagy másfél órával a szokott idő után feküdtem le. Ma éjjel pedig fel fogok kelni, mivel a 25 millió fontos váltságdíj lesz a tévében, amit videóra akarok venni. Megvan gépen, de utálok monitoron filmet nézni, ha akad más lehetőség is. A videónkat programozni nem lehet, a kereskedelmi csatornák pedig telenyomják reklámmal, így elképzelhető, hogy ott maradok a tévé előtt az éjszaka közepén, és kiszűröm a reklámokat.

Természetesen éjjel fél háromkor kezdődik, ugyan mikorra is raknának egy jó kis filmet? … Pedig derék film, sok humorral és fordulattal, és nem is folyik benne sok vér. Az egyetlen hátránya, hogy Kedvencemet kinyírják a végén, de itt meg is érdemli, mert robbantással fenyegetőző terrorista. Gondolta volna át jobban a dolgot! :-)

Túl vagyok az idei első tíz kilométeres futásomon. Ráadásul, ahogy visszanézem a jegyzeteimet, a második legjobb időeredménnyel: 1 óra 38 perc 28 másodperc (a rekordom 1:38:05).

A 10 km-es mennyiség a tűréshatárom, annál többet nem hinném, hogy egyhuzamban valaha is le tudnék futni. Mindig csodálkozom is magamon, amikor sikerül. Tegnap például abszolút nem úgy indultam neki, hogy „na most futok egy tízest” – három-négy kört akartam csak, de olyan kellemesen belelendültem, hogy nyolcat lenyomtam, aztán arra gondoltam, ezek után még kettőt, levezetésül, igazán meg tudok csinálni. És sikerült is, igaz, a másfél órás folyamatos rázkódástól annyira felkavarodott a gyomrom – pedig igazán lassan kocogtam – hogy kis híján kidobtam a taccsot. A lábam is remegett a végén, de mivel igyekeztem végig marha lazán futni, nem görcsölt és alig fájt. Nyújtás és zuhany után bekentem izomlazítóval az egész lábamat, és most, 24 órával később éppen csak a bokám körüli izmokat érzem kissé.

A gyomromat jobban megviselte a dolog. Még este, mikor a hosszú futás és zuhanyozás után megvacsoráztam, éreztem, hogy nem jó lesz ez így, vajda… Könnyű saláta volt a vacsi, pár falat hússal és gombával, de úgy éreztem, mintha zsírban sült féldisznót faltam volna fel. És utána még csokit is kellett ennem. (Névnapomra kaptam, csak nem hagyhattam tönkremenni? És a felét anyámnak adtam, úgy kell neki ;-) Szóval ezek után úgy ültem a számítógép előtt, mint valami három ikergyerekkel terhes nő a nyolcadik hónapban. Konkrétan kézzel kellett megtartanom a hasamat. Svédkeserű-cseppet ittam – némileg megszegve ezzel az alkoholmentes fogadalmamat, mivel abban van alkohol, de úgy döntöttem, ez nem az a kategória –, és akkor kicsit könnyebb lett.

Viszont másnap, ma, végig úgy viselkedett a hasam, mintha egy slagon keresztül levegőt pumpáltak volna a gyomorszájamtól kezdve úgy a köldökömig. Szelíd kiflit és kefírt ettem, cukratlan kólával (ami orvosilag jó a gyomornak), de így sem csitult. Végül kénytelen voltam Barbihoz fordulni, aki első körben Cholagol cseppet adott, majd mikor ez sem használt különösebben, egy szem Bilagittal is megdobott. Nagyon szégyelltem magam, mert ilyen emésztésserkentő izéket még életemben nem ettem (mármint a Bilagitra célzok, a Cholagol az kb. a svédkeserűvel van egy súlycsoportban).

Most, mikor ezt írom, kora este, már jobb a bélésem, és éhes is vagyok – könnyű kis leves lesz a kaja – de azért nagyon furcsa, hogy egy igen könnyű tempóban lefutott mindössze tíz kilométer így szétcsapjon. Mit csinálnak a fél- és egész maratont futók? Vagy csak én vagyok ilyen nyámnyila?

A gyomromtól eltekintve nagyon elégedett vagyok a teljesítményemmel. Az én koromban, napi nyolc és fél óra ülőmunka, aztán otthon még egy óra számítógépezés és olvasás, mint elsődleges hobbi mellett tíz kilométert lefutni, szerintem egész szép dolog :-)

Bár ezt úgysem olvassa, de köszönettel tartozom az inspirálásért Murakami Haruki japán írónak (is), akinek ugyan egy regényét sem olvastam, de a (hosszútáv)futásról írt könyvét igen. Ő ugyanis író, és mellette fut. Komolyan. Nagyon komolyan: maraton, szupermaraton, reggeltől estig tartó versenyek meg hasonló kemény dolgok. Azt írta, hogy egy napnál több szünetet sosem tart (nyilván a sérülés kivételt képez).

Noha tőlem kimondhatatlanul távol áll ez a fegyelmezett, szinte robotszerű japános stílus, de azért roppant nagy tiszteletet éreztem a könyv olvasása közben. Pont, mert mint nyápic amatőr futó (höhö….) pontosan tudom, milyen rohadt kemény dolog akár 3-4 kilométert is futni valamelyes rendszerességgel, nemhogy majdnem mindennap, 10-20 kilométereket! Ráadásul a fickó 1949-ben született. Tehát az én tíz kilométeremnek az utolsó pár körében már részben az tartotta bennem a lelket, hogy erősen szuggeráltam magam: ha egy nálam 28 évvel idősebb japán ennél ötször többet le tud futni, akkor kizárt, hogy én ezt az apró kis tíz kört ne tudjam megcsinálni… Szóval, kösz, Murakami! :-)

Csak. Azért, mert nekem is van. Nem tetszik, hogy neked meg nincs. Legyen azonnal!

Persze én nem felelhetem azt, amit szívem szerint mondanék: „Ne legyen gyereked. Mert nekem sincs. És nem tetszik, hogy neked van. Add őket árvaházba, azonnal!”

A hozzáállás szerencsére egyáltalán nem mindenkire jellemző, de elég sok kisgyerekes szülő, nagyszülő részéről tapasztalom, hogy unszolják az embert a gyerekvállalásra. Nem diszkréten. Nem olyanok, akiknek joguk lenne beleszólni ebbe. Egyáltalán: senki nem szólhat bele, csak az érintett nő vagy pár.

De ezt ezek nem érzik. Nemhogy nem tapintatosak, de kialakul bennük valami terrorista jellegű magatartás, talán még fegyvert is szorítanának a fejemhez az azonnali gyerekvállalás érdekében. Többnyire kollégák, távolabbi ismerősök és netes kommentelők köréből kerül ki ez az idegesítő, erőszakos, tukmálós réteg. Személyes sértésnek érzik, az életmódjuk elleni támadásnak, hogy valaki máshogy merészel élni, mint ők, és még jól is érzi magát úgy.

Most volt az esküvőtök? Na, akkor biztos nemsoká érkezik a baba. Már egy éves házasok vagytok, és még nincs baba? Na, majd biztos hamarosan! Már három éves házasok vagytok, és még mindig nincs babaaaa?? Csak nem beteg valamelyikőtök? Tudok egy nagyon jó orvost, aki… (Pár évvel korábban, ugyanezektől az emberektől: mikor mész már férjhez?)

Nem szülnek ezek a mai fiatalok. Pedig folyton mondom a lányomnak, hogy úúúúgy szeretnék már unokázni. De hát nem. Én az ő korában már kétgyerekes anyuka voltam, de hát ezek a mai lányok.

Már el sem tudja képzelni, milyen lehet gyerek nélkül. Elképzelhetetlen. Az nem is igazi élet. A saját, gyerektelenül eltöltött 30 éve is full értelmetlen és felesleges volt ezek szerint. Ugyan mi a fenét lehet csinálni, ha nincs az embernek gyereke? Minden este buliztok meg színházba jártok? Á, az mind csak pótcselekvés!

Nekem pedig kutyám van, nem is tudom elképzelni, hogy lehet anélkül élni? Majd minden kolléganőmet nyektetni fogom, hogy tessékazonnal örökbefogadni kutyuskát, tele vannak a menhelyek árva, ártatlan állatokkal. Kutya nélkül nem élet az élet. Kis tappancsok motoszkálása az ágyam körül, kedves csámcsogás, ahogy falja a tápot. Ez az igazi élet.

Nem elég a kisgyerekes szülőnek, hogy van gyereke. Örüljön neki, és hagyja békén a másikat. De nem elég, hogy csak neki van, legyen mindenkinek! Főleg annak, aki szülőképes korban van, van állása, esetleg párkapcsolata is. Mi az, hogy nincs gyereked?

Nem tesz különbséget aközött, hogy nem akarok, vagy nem lehet. Pedig csak ez a két lehetőség van. Nem akarok: mert nem szeretem a gyerekeket, nincs kedvem, időm … akármiért! Ez esetben tépheti a száját bármeddig, nem fogok leülni és elgondolkodva magam elé suttogni: „A Margitkának igaza van. Még ma szülök!”

Vagy nem lehet: mert valami betegségem van. Meddő vagyok, a párom meddő, nem szülhetek, genetikai betegségem van, öt munkanélküli családtagot tartunk el, hitelt fizetünk, a párom hallani sem akar gyerekről, feketén dolgozom, súlyosan veszélyeztetne a terhesség; csont nélkül kirúgnának már a terhesség alatt, ha akkor nem, akkor a gyes alatt.

Nincs bölcsőde, nincs óvoda, ahová a gyereket tenném, mikor visszamegyek dolgozni, vagy ha van, csak 8-16-ig van nyitva. Nincs nagymama, nagynéni, sógornő, akire nyugodtan rábíznám, aki meg van, az szintén dolgozik. Kapcsoljam ki a gyereket, vagy kloroformmal kábítsam el, hogy végigaludja a munkaidőmet + az utazás idejét?

De ezeket már el sem magyarázza nekik az ember, mert csak legyintenek. Ugyan! Nagyanyáink a világháború alatt is szültek gyerekeket, oszt mégis lett valahogy! Aha. Akkor talán a vakbelünket se vetessük ki, mert az ősembernek sem volt ilyen lehetősége, mégis lett valahogy.

Vannak párok, ahol az egyik fél – jellemzően a nő – akar gyereket, míg a másik – jellemzően a férfi – nem. Ezt pláne nem fogjuk elmagyarázni a kisgyerekesnek, mert végképp semmi köze hozzá. De ha mégis, akkor mit mondana? Ugyan! Majd meggondolja magát a Béla! Meglátod, majd ha a kezében tartja a kis gőgicsét, rögtön meglágyul a szíve! Mind ilyenek a férfiak, csak akkor akarják a gyereket, amikor már megvan! Hát csapd be egy kicsit, majd azt mondod, elfelejtetted bevenni a bogyót. Biztos nem haragszik meg érte. Ő is csak szeretne családot, ugye. Fogadok, hogy már anyósod is örülne neki.

Nem hiheti komolyan, hogy majd ezt a tanácsot épeszű nő megfogadja. Először is, rég megette a fene azt a kapcsolatot, ahol a másik háta mögött kell a fogamzásgátlót kiköpni, és kész tények elé állítani a pasit. Másodszor, mi van, ha a Béla tényleg komolyan nem akar gyereket, és még dühös is lesz, hogy átvágtam? Veszi a batyuját és megpattan, én pedig ott állok egymagamban egy gyerekkel. Hisz még olyan apák is megpattannak, akik maguk is akarták a gyereket, csak mikor már három éjszakát ordít át zsinórban, hirtelen rájönnek, hogy nem is így gondolták, ők még nem is éltek igazán, ezt ők nem bírják, és már csomagolnak is.

A tipikus kisgyerekesnek ezt nem lehet megmagyarázni. Blabla, kifogás. Irányítani kell a Bélát, legyél okos. Neki ugyan fogalma sincs, hogy is van ez másoknál, mert ő már húszévesen hozzáment a gimnáziumi padtársához, egy év múlva jött az első gyerek, két év múlva a második, a Józsinak most már esze ágában sincs lelépni tőle, hisz a fele fizetését elvinné a gyerektartás. Így mintegy páholyból osztogatja a tanácsait másoknak.

Másról nem is lehet beszélgetni vele, mert előbb vagy utóbb, de visszakanyarodik a gyerekvállaláshoz. Különben is csak munkáról érdemes társalogni vele, mert bármilyen magánjellegű téma (sport, filmek, egészségügy, könyvek) kétféle módon végződhet: 1. a gyerekvállaláshoz, 2. „nincs nekem erre időm, gyerekeim vannak”. Esetleg még hozzáteszi: „Majd ha neked is lesz gyereked, meglátod!” Ez különben jolly joker, ezt mindenre tudja mondani. Lehet, hogy 90 kg vagyok, de szültem három gyereket (hogy a legfrissebbet is tíz éve, az mellékes).

Különben sem célszerű a beszélgetés kisgyerekes szülő kollégákkal, mert a „tápszer, orvos, pelenka, játszótér, átaludta az éjszakát, hintőpor, büfi, gyes, gyed” témakörben ők úgyis profibbak, más most úgysem érdekli őket, és úgyis elő fog kerülni a „Neked mikor lesz?”

A netes kommentelők még riasztóbbak. Volt olyan férfi, aki leírta, hogy neki a nő csak akkor számít, ha gyereke van. A természet arra teremtette a nőt, hogy anya legyen, ezért aki harminc felett van és nincs gyereke, az neki nem létezik, azzal ő nem képes mit kezdeni, a létezésük is indokolatlan. Azért kedves volt és azt már nem írta, hogy az ilyen nőt agyon kellene lőni.

Gondoltam, megkérdezem, hogy neked van-e gyereked, és mennyi időt töltesz vele naponta? Tisztába teszed-e, eljársz-e szülői értekezletekre, otthon maradsz-e vele, ha beteg? Mármint nem egyszer, hanem rendszeresen! Aztán mégsem kérdeztem.

Még ennél a pasasnál is riasztóbbak azok a nők – anyák! – akik valami gonosz kárörvendezéssel kb. így írnak: „höhö, úgy kell neked, majd egyedül fogsz megdögleni, én mindig röhögök az ilyeneken, majd öregkorodban bánni fogod, de meg is érdemled!” Nem karikírozás, szó szerint ilyeneket olvastam. És ezek nevelnek gyereket... Biztos őket is így nevelték.

A párkapcsolatban élő gyerekteleneknél persze van még rosszabb, az egyedülálló gyerektelen. Ezt szinte fel sem tudják fogni, nem tudnak mit kezdeni az információval. Értelmezhetetlen kifejezés: „egyedülálló”. Ők férjhez mentek húszévesen a gimis padtársukhoz / huszonöt évesen a főiskolás csoporttársukhoz. Hogy lehet, hogy valakinek nincs pasija. Hihetetlen. De ennek ellenére csak nyomatják tovább a „szüljél gyereket”-mantrát. Kitől, hogyan, hová és miből, az mindegy, lényegtelen, nagyanyáink a világháborúban ugye.

Az más kérdés, hogy például én senkivel nem közlöm, hogy egyedülálló vagyok: aki számít, úgyis tudja, aki nem számít, annak köze sincs hozzá. De hallom, ahogy a többi egyedülálló lányt ugyanígy biztatják. Sőt a fiúkat is, ami még érdekesebb. Egy elszánt lány esetleg magára húz egy fickót a diszkóban, és kilenc hónap múlva szülhet, de egy fiú mégis hogy a fenébe csinálna gyereket egyedül?

Hát keressél valakit, és gyorsan alapítsatok családot! (= Már az első randevún rögtön közöld a pasival, hogy mielőbb gyereket akarsz, aztán nézd a mögötte felszálló porfelhőt.)

És hát persze egy gyerek nem elég. Már a kórházban megkérdezi, mikor jön a kistestvér. Ők négyen voltak testvérek, micsoda remek gyerekkoruk volt. Már kétéves a Kisbence és nincs testvére? Hogy lehet az? – Bár, ezzel kivételesen nagyjából egyetértek, mert nekem is roppant szórakoztató gyerekkorom volt a saját testvéremmel, de akkor eléggé más időket írtunk, amelyek, legalábbis a gyerekvállalásnak, jobban kedveztek.

Fogy a magyar. Hát azt akarjátok, hogy majd kínai meg román bevándorlók népesítsék be ezt az országot?! Ha csak két gyereket vállaltok, az még nem szaporítja a népességet! Legalább három kell, de inkább négy! Jellemzően olyan anyuka mondja ezt, aki csak viccből jár a közigazgatásba dolgozni, a férje több jól menő vállalkozás tulajdonosa (és mikor majd  adócsalás miatt lecsukják, anyuka a közszférai fizetéséből és a családi pótlékból próbálja eltartani a derék nagycsaládot).

Ambivalens megnyilatkozások, akár egy mondaton belül: „Te szerencsétlen nyomorult, fogalmad sincs, mi az igazi öröm az életben” és „Te átkozott mázlista, hogy beülhetsz a Rudasba és színházba is eljutsz”. Vagy: „bezzeg engem eltartanak majd a gyerekeim öregkoromban”, ugyanakkor: „a gatyámat is ráfizetem a kölykökre”.

Hát döntsük már el, irigyeljük-e a gyerektelent vagy sajnáljuk? Győzködjük, hogy szüljön, de panaszkodunk, hogy mekkora szívás, mintha csak azért győzködnénk, hogy más is szívjon? Miért nem bírjuk elviselni, hogy a másik máshogy él? És honnan vesszük a bátorságot, hogy belepofázzunk a másik magánügyeibe? (Már, ha nem közeli családtag vagy barát.)

Én talán mondok neki olyant, hogy „figyelj, marhára irritál az a középső kölyköd, nem bírom a képét, szerintem add örökbe gazdag amcsiknak!” Vagy mondok olyant, hogy „pofád lapos, és törődj a magad dolgával”? Mert eddig ugyan nem mondtam, de nagyon kikívánkozott, így a jövőben lehet, hogy fogom mondani. Ha pedig valami főnökféle kérdezi, akinek ezt mégsem mondhatom, akkor sajnos hazudni fogok valami genetikai betegségről vagy petevezeték-elzáródásról. Ha ez kell, hogy nyugton hagyják az ember magánszféráját…

Ritkán mondom, hogy egy amerikai filmben csalódtam, ugyanakkor egy európaival roppantul meg voltam elégedve, de most ez történt. Szerdán megnéztem a Mellékhatásokat, amit eléggé dicsértek, a mozi is olcsóbb aznap, a film témája is érdekes (klf. nyugtatók drasztikus mellékhatásai). Valami jóféle kis orvosos-gyilkosságos thrillerre számítottam. Ehhez képest összességében csalódtam, noha a gyilkosság megvolt, orvosok is, nyugtató is.

De a film első fele marha vontatott volt, a főszereplő csaj pofáját kevéssé bírom, a depresszió miatti nyekergése meg kifejezetten idegesített. Aztán úgy félidőtől rendesen beindultak a dolgok, de ez már nem tette jóvá az első felét. Jó kis csavarok voltak benne, de ezekre számított is az ember, mivel minden ismertetőben leírták, hogy „csavaros! fordulatos! kiszámíthatatlan!”, úgyhogy majdnem mindenre számítottam is, ami végül bekövetkezett. Aztán jött a végkifejlet, tulajdonképpen úgy-ahogy rendben volt, de mégis úgy jöttem ki a moziból, hogy ez nem érte meg nekem még az akciós mozijegy árát sem. Talán egy 999.- Ft-os DVD-n még elmegy, vagy ha elszánt rajongója lennék bármelyik szereplőnek (nem így van).

Szerencsére délelőtt már nekifogtam az Ördöggerinc másodszori megnézésének, ezért este, hogy kiöblítsem a fejemből a Mellékhatásokat, ezt folytattam. És hát másodszorra még jobban tetszett! Illetve jobban összeálltak a dolgok, és most, amikor már tudtam, mikor mi lesz, jobban figyeltem az apró részletekre. Még mindig nem fér a fejembe, hogy tudnak gyerekszínészekből ilyen jó alakításokat kitaposni. OK, tudom, hogy a gyerek is ember, csak kisebb, de akkor is… teljesen felnőtt, igazi színészekhez méltó alakítást nyújtottak. Pedig nem vagyok valami gyerekfan, csak igazán indokolt esetben dicsérek gyerekeket, de itt aztán tényleg le a kalappal! :-)

Természetesen a többi színész is jó volt. Akárcsak a Faun labirintusában, itt is felbukkan egy „szörny”, természetfeletti lény – ott a Faun, itt a kísértet – aztán idővel kiderül, hogy az igazi szörny nem is ez, hanem egy-egy igazi, emberi szereplő. Mindkét filmben nagyon helyes pasikat választottak erre a szerepre, a Faunban a kapitányt (dettó: le a kalappal), itt meg egy fiatalabb, nagyon helyes spanyol srácot. Az Ördöggerincben, nekem legalábbis, rögtön elsőre nem esett le, hogy ez lesz majd „a” gonosz, csak szép apránként… Nagyon tetszett ez a megoldás.

A film után levezetésként még megnéztem a werkfilmet is. Egy barátnőm, aki nagyon félt a horrorfilmektől, azt mondta, hogy csak úgy tudja megnézni őket, ha előtte a DVD-n látta az Így készült részt. Mert akkor látja az ember, hogy készül a szörny maszkja; kávéznak meg viccelődnek az emberek, szóval, utána már kevésbé lehet félni.

Én viszont a filmek után szoktam megnézni az Így készültet. Különben nem tudnám komolyan venni, hogy „vazze, tényleg beledöfnek egy dárdát a fickóba!” És persze nem féltem volna annyira a kísértettől sem, ha előtte látom, ahogy rakják rá a maszkot a szerencsétlenre, és a maketteket, amikkel kísérletezgettek előtte.

Szóval, a mérleg: egy negatív csalódás, egy pozitív csalódás. És egy – egyelőre – semleges, mert a youtube-on ott van Anthonynak egy újabb filmje, ami csak nekem új, mert nem hallottam még róla, de abból csak 10 percet láttam, és eddig eléggé emlékeztet egy thrillerre, ami valamikor mostanában készült (és ha tényleg ugyanaz lesz a cselekménye, akkor biztos erről koppintották).

A Napos oldal is megjelent DVD-n, már előző napon, de csak a harmadik boltban volt ott fizikailag, hogy megvehessem. Nemtom, hogy van ez, nemhogy a megjelenés napján, de másnap sincs kint a polcokon? De mindegy, a fő, hogy a harmadik helyen ott volt, és megvettem. Most ezt nézegetem apránként. Moziban kétszer láttam, de tudtam, hogy megveszem majd DVD-n is. Nagyon édes film, részben dráma, részben vígjáték, és a magyar szinkron csak jót tett neki (nem mintha eredetiben rossz lett volna). Hab a tortán, hogy Robert De Niro, régi, nagy kedvencem is szerepel benne, végre megint rendes filmekben játszik :-) Itt kimondottam imádtam a karakterét, de a két fiatal főszereplő is nagyon tetszett. Pedig korombeli – vagy fiatalabb – színészeket éppúgy nem szoktam csak úgy dicsérni, mint a gyerekszínészeket. Ha én dicsérek egy 22 évest, az tuti, hogy jó :-)

Időjárásról nyefegni nagy marhaság, de engem az utóbbi hetekben teljesen kikészít ez a kiszámíthatatlanság. Tudom, hogy május van, és szeszélyes, de akkor is, ez már túlzás. Nem is az a bajom, hogy akkor esik, amikor nincs nálam ernyő, hanem inkább az ellenkezője!

Kinézek az ablakon indulás előtt: felhők, félhomály, borús, lóg az eső lába. Dioptriás napszemüveget kiteszem a táskából, esődzsekit felveszem (vagy ha nem vagyok lusta, bőrdzsekit és esernyőt viszek). Elindulás után, amikor már megtettem akkora távolságot, hogy nincs értelme – sem idő, sem kedv, sem lehetőség – visszafordulni, a felhők pikkpakk eltűnnek, nap előbújik, ezerrel süt. A szemem kifolyik, az esődzseki rám olvad – mert annyira nem kicsi, hogy összegyűrve elférne a táskámban, de ahhoz túl könnyű és csúszós, hogy a kezemben vihessem.

Ritkán előfordul a fordítottja is, amikor elindulok pólóban, napszemüvegben, és akkor kezd esni, de az számomra könnyebben kezelhető. Napszemüveget leveszem és káromkodok, mást nem tehetek. De ez az „eső lesz öt percen belül, hűvös szél fúj”-idő, ami 10 perc múlva szicíliai napsütésbe torkollik, mintha üldözne engem, és az agyamra megy!

Futáskor minősítetten rossz ez. Mint az köztudott, utálom a tömeget és a túlságosan sok embert a parkban. Na most, ha leesik kettő csepp eső, a népek úgy húznak el a parkból, mintha vadászgépek bombáznának, vagy kénsav csepegnek. Tehát ezért kedvelem az esőt futáskor. Azért ne legyen túl sok, mert akkor meg a talajviszonyok lesznek annyira vizesek, hogy képtelenség futni, de az a pár csepp eső, kis szitálás, távoltartási célból, az direkt kellemes.

Májusban legalább ötször fordult elő, hogy igazi szép futóidő volt: borús, szeles, hűvös – már csak azért is jó a hűvös, mert futáskor legalább +10 fokkal többnek érzem a hőmérsékletet – napsütés sehol, esőfelhők az égen. Átöltözöm, lemegyek, futok tíz lépést, mire minden felhő varázsütésre felszívódik, nap előbújik és süt ezerrel, a szemem kifolyik, a babakocsi-tologató és kutyasétáltató emberek pedig úgy kerülnek elő konkrétan a semmiből, mintha a park szélén lévő bokrokban bújtak volna meg eddig, és most csak elő kellett volna lépniük onnan.

Persze a napsütéstől melegebb is lesz, és világosabb is, tehát díszkivilágításban, izzadva loholok, és az eddigi 5 fő helyett 45 nézi ezt.

Ma speciel szerencsém volt, többé-kevésbé becsületes felhők borították az eget, de a nap néha kibújt, és mivel nyolc kört futottam 1 óra 13 perc alatt, körönként változott, hogy épp rossz vagy jó-e az idő, sokan vagy kevesebben vannak-e a parkban. – És annyi idő alatt futottam le ezt a nyolc kört, ami alatt máskor a hetet szoktam – ennek ugyan semmi köze a témához, de muszáj eldicsekednem vele :-)

Miért nem lehet következetes az időjárás?! Ha 10.05-kor borús és hűvös, és ezért esődzsekit veszek, a napszemüveget pedig kiteszem, akkor tessék már legalább pár órán keresztül kitartani emellett! Különben az időzítéssel is vannak gondjaim. Teszem azt, munkából jövök haza. 16.00-kor még ideális futóidő (szeles, hűvös stb.). Teljesen ráizgulok, hogy most micsoda kellemes hosszú futást fogok beiktatni. Kilépek a munkahely kapuján, rögtön kevesebb a felhő. Mire kiszállok a metróból, már elállt a szél. Hazaérek, a nap már ezerrel süt. Mire átöltözöm és leérek a parkba, már olyan tökéletes napsütés van, mint Floridában.

Hogy a délután érkező esők meg rendszerint olyan napokon jönnek, amikor reggel verőfényes napsütés volt, és eszembe sem jutott, hogy esernyőt kéne vinni, az természetes. Tudom, nézzek időjárás-jelentést. Hát nézek is, meg hallgatok, de a „futó zápor” simán jelentheti azt is, hogy munkaidőben jön az a zápor, és hazafelé megúszom. De nem, az égszakadás többnyire pontosan a munkaidő végére érkezik.

A hőmérséklettel sem vagyok megelégedve. Úgy értem, télen egyértelmű, hogy hideg van, és vegyek pamutharisnyát, pulóvert, csizmát. Nyáron is egyértelmű, hogy negyven fok van és a lehető legkevesebb cuccot vegyem magamra, fényvédővel. De ebben a hülye májusi időben?! Kinézek az ablakon, meleg van: melltartót, pólót veszek, dzsekit itthon hagyom. Befordulok a sarkon, ott tíz fokkal hidegebb van, libabőr, a karom lefagy. De többnyire fordítva van: hűvösnek látszó idő, hosszúujjú, esődzseki, zárt cipő, aztán tíz perc után Florida, az esődzsekit meg cipelhetem egész nap, mert már egyetlen csepp eső sem fog esni, ami okot adna rá, hogy felvegyem.

Komolyan mondom, ezek után már szinte várom azt a nagy nyári hőséget, amit egyébként marhára nem bírok az utóbbi években, de olyankor legalább egyértelmű, hogy mi a helyzet, és tudom, hogy nem lesz hirtelen egy totálisan más éghajlat, mire beérek a munkahelyre…

Miért is kell nekem esténként spanyol horrorfilmeket néznem??... Az Ördöggerincre van „mentségem”: hangszóró vásárlása közben a DVD-szekcióban ott volt, valami nevetséges összegért. Hangszóró kell a számítógéphez, egy 700.- Ft-os DVD-et pedig nem hagyhatok ott, mikor azt a Faun labirintusa rendezője rendezte, annak a „kistestvéreként” szokták emlegetni és még sosem láttam.

Kellett a horror, mert hétfőre terveztem be az új munkahelyhez szükséges orvosi alkalmassági vizsgálatot. Az ilyesmi előtt mindig ideges vagyok kissé (egyrészt, mert orvos, másrészt, mi van, ha azt mondja, alkalmatlan vagyok?) – és a feszültség oldása céljából tettem be az Ördöggerincet vasárnap este.

Eddig nyugtató hatás tekintetében minden horror és thriller közül nálam a Psycho vitte a pálmát. Az Ördöggerinc valamiért nem érte el most ezt a megnyugtató és pihentető hatást – bár nagyon jó film volt, fantasztikus helyszínen játszódott, az operatőrt és a zeneszerzőt pedig külön megpuszilnám. Sőt: a gyerekszínészek – akikből sok volt, lévén árvaházban játszódik – egytől egyig királyul játszottak, pedig ezt ritkán mondom.

 …De mégis – úgy megijedtem a szellemtől (én! aki horrorfilmeken nőttem fel!), hogy kimondottan idegesen aludtam, az meg külön nyugtalanított, hogy a forgószékem az ágynak háttal állt, azt pedig éppen a Psycho révén tudjuk, hogy nem jó dolog…na szóval az Ördöggerinc jó film és jó dráma volt, de mint kikapcsolós horror, nálam nem működött. Ettől függetlenül hamarosan meg fogom nézni újra, mert nagyon jó.

Hétfőn tehát előzetes orvosi alkalmassági vizsgálat. Nincsenek túl jó emlékeim az ilyenekről. Vagyis totál semleges élményeim vannak, kivéve egyetlen munkahelyemet, ami félig-meddig fegyveres szerv volt, és ezért, noha közönséges irodai aktakukac melóra vettek fel, de előtte úgy átvizsgáltak orvosilag, mintha Mars-expedícióra készülnék. Szemészet, fülészet, bőrgyógyászat, ideggyógyászat, nőgyógyászat (!), labor, komolyan, két napig ki sem jöttem a szakrendelőből.

És sajnos kétféle orvosnál szoktam lódítani: az egyik a véradás, a másik a foglalkozás-egészségügy.

Most például megkérdezte a doki, miféle betegségei vannak a szüleimnek. Apám cukorbetegségét bevallottam, de anyám ilyen-olyan nyavalyáiról már egy szót sem ejtettem. Megkérdezte, van-e visszerem. Nincs – hazudtam rögtön, holott van egy kicsi, már amennyiben a térdhajlatban lévő vénatágulat a visszér (tudtommal az). De ha ezt megmondom, akkor rögtön azt akarja, hogy mutassam meg, elkezd hümmögni, rosszabb esetben gyógyszert ír fel vagy horribile dictu, műtétet javasol; még rosszabb esetben pedig kitalálja, hogy például akkor nem is végezhetek ülőmunkát. Akkor hogy dolgozzam, bogaram?

Ezek után megkérdezték a magasságomat és a súlyomat. A magasságról az igazat közöltem, de a súlyomról azt állítottam, hogy 55 kg – az orvosok azt szeretik, ha minél több kiló az ember, ezért véradások előtt is ezt mondom – pedig most épp 52,1 kg vagyok. Hol vannak már az április eleji régi szép idők, amikor 50,0 is voltam! …

A doki megtaperolta a hasamat, meghallgatta a tüdőmet és a szívemet. Baromi ideges lettem, mert októberben a kardiológus is ilyen egyszerű fonendoszkópos kagylózással jött rá a mitralis prolapsusomra, ami ártalmatlan szívbillentyű-nyavalya, viszont ha ez a doki most rájön, még képes és nem adja meg az alkalmasságimat.

De nem jött rá… Viszont levetette velem a szemüveget és nézegette a szememet. Kérdezte, tudom-e, hogy az egyik szemem kisebb (nem, vazze… marha). És hogy biztos gyengébben is látok rá… Mondtam, ó igen, egy kicsit, születésem óta. Hogy gyakorlatilag nem látok arra a szememre, azt nem mondtam meg. Mert monitor előtt dolgozom, irodában, és van rá esély, hogy fél szemmel talán nem adja meg az alkalmasságimat…

Ezek után már csak alá kellett írnom egy papírt, hogy az általam közöltek a valóságnak megfelelnek, és nincs eltitkolt betegségem :-)

Az alkalmassági papírral a kezemben, megkönnyebbülten indultam haza. Siettem, mert bár eredetileg nem akartam otthon gubbasztani egy szabadnapon, de pont aznap délelőtt, dokihoz indulás előtt írta ki valaki a Tony-féle fórumra, hogy azt a filmet, amit eddig csak németül és elképzelhetetlenül vacak minőségben lehetett nézni, most feltették a youtube-ra. Ahol lehetőleg iszonyú gyorsan meg kellene nézni, mert onnan hajlamosak leszedni, amint észreveszik, hogy nem jogtiszta cucc van fent. (Ismét a vesszőparipám: tessék kiadni DVD-n!)

Tehát dokitól hazafelé beugrottam alkoholmentes sörért a közértbe, aztán a gép elé pattantam. Nos hát, a filmben kicsit csalódtam. 1970-es volt, kedvencem 38 éves benne, és természetesen ő, mint mindig, nagyon jó, és relatíve helyes is. Azért mondom, hogy relatíve, mert itt amolyan egyszerűbb embert játszott, olyan vidéki állattartó-félét (tehenek, lovak, tanyaház, farmer kertésznadrág, sár, tehénlepény, lócitrom). Tehát túl csinos nem is lehetett, amellett érezhetően jobban állnak neki az értelmiségibb szerepek, de azért kellemes volt. Viszont a sztori 40 évet ölelt fel, ezért a végére öreg lett és meghalt (most kellett ezt? nem volt elég a valóságban?) És ami még ennél is idegesítőbb: megint egy csajjal volt viszonya, aki egy másik fickót választott helyette – ha jól értettem, a testvérét – aki nagyságrendekkel rondább volt.

Itt persze megint az jutott eszembe, ami pl. a Brahmsnál, miszerint ki a fene akarna bármilyen más pasit, ha Tony Perkins a közelben van? Ezenkívül az is eszembe jutott, milyen remek, hogy a saját magántesóm és én különneműek és heteroszexuálisok vagyunk, ezért aztán soha nem fordulhatott elő, hogy ugyanabba az egyénbe legyünk szerelmesek, és vitatkoznunk vagy pláne verekednünk kellene emiatt, ami itt a filmben megtörtént.

Sőt, mivel különneműek vagyunk és az egyikünk kétszer akkora, mint a másik, még az sem történhetett meg, hogy elszedje tőlem a melltartómat vagy a blúzomat, ami talán még fontosabb is, mint az előző, mert a pasi ingyen terem, viszont a melltartó vagy a blúz kemény ezresekbe kerül :-)

Tehát, a logikátlan cselekmény (más pasi) és a szomorú befejezés (meghalás) ellenére azért roppantul örültem, hogy most végre a Lovin’ Mollyt is láttam, méghozzá a youtube-on, ahonnan ekkor még nem szedték le. A képminőség a német verzióhoz képest egyszerűen csodálatos volt, a hang pedig az eredeti angol, amiből úgy 10%-kal többet értek, mint a németből, tehát így a film szövegéből akár 11 %-ot is megértettem. Tiszta szerencse, hogy kábé kikövetkeztettem, hogy verekedés esetén haragszanak egymásra, csókolózás esetén szerelmesek egymásba stb. És amikor kisborjú született és megpuszilták, akkor örültek neki :-)

Az Ördöggerincet annyira emlegették a netes filmes fórumokon a „Faun kistestvérének”, hogy este – már csak a Molly szomorú vége miatt is – elővettem a Faun labirintusát, és most azt néztem meg.

Azt hiszem, ez volt az első spanyol film, amit láttam, és amikor anno szinkronnal kezdtem nézni DVD-n, rájöttem, hogy a spanyol ebben az esetben annyira szép, hogy visszatettem eredeti nyelvre. Pedig szinkronpárti vagyok. De a spanyol filmeket azóta mindig eredeti nyelven nézem. Ilyen volt a REC is – jó, az horrorfilm, horrort pedig tényleg eredetiben kell nézni, valahogy érezhető, hogy a szinkronszínészek nem féltek igazán :-)

A Faunt nagyon szeretem, de olyan sírós film – úgy értve, hogy én sírok rajta, nem a filmben sírnak –, hogy ritkán szoktam nézni. Ezért egy csomó dolgot már el is felejtettem belőle. De most is ugyanannyira tetszett, mint bármikor korábban. Már eleve gyönyörűek a képek; a rendező, a zeneszerző és az operatőr is ugyanaz, mint az Ördöggerincben. Itt is nagyon jók a színészek – még a gyerekszínész kislány is – itt is van természetfeletti, de spanyol polgárháború és emberi gonoszság is. A fantáziavilág teljesen elragad! Természetesen a Faunt is nagyon csípem, a „lakoma-jelenetnél” pedig még mindig összefosom magam. Pedig hányszor láttam már!

Na és, a végén, amikor a kislánynak oda kéne adnia a csecsemő öccsét, de ő nem hajlandó:

- Feláldoznád a királyságodat ezért a vakarcsért, akit alig ismersz?!

- Igen! Mindent feláldozok!

Ezen mindig bőgök. (Most is, miközben írom.) Ráadásul maga a vége is brutálisan drámai, miközben ha úgy nézzük, happy end is. Lehet vitatkozni, hogy melyik befejezés az igazi, mint mondjuk az Eredetnél… de minek?

Ez a mostani kis jutalompihenés eddig eléggé pörgősre sikerült. Állítólag az aktív pihenés a legjobb, sőt a sok történés még jobban kiszellőzteti a fejemből a munkahelyi stresszt. De azért egy jó kis alvás már hiányzik, úgy értem, az a hosszú, reggel fél tízig tartó, amit annyira szeretek…

Csütörtökön korán keltem, mert érkeztek a vízmelegítő-szerelők. Velük ugyan semmi dolgom nem volt, de valószínű volt, hogy a vízmelegítő nézegetését követően árajánlatot írni beülnek a nappaliba, ami a szobám és a fürdőszoba között fekszik. Próbáljam átaludni a látogatásukat, abban a tudatban, hogy addig nem mehetek ki pisilni, míg itt vannak? És ha később jönnek, akkor kuksoljak a paplan alatt ébren? … Éreztem, hogy nyugodtan tovább aludni úgysem tudnék, miközben idegen emberek kóricálnak a lakásban. Hát inkább felöltöztem és megcsináltam a reggelit, és míg azt szépen elnyammogtam, a jómunkásemberek elintézték a dolgukat tíz perc alatt.

Ezután több fordulóban nekilódultam vásárolni és ügyet intézni. Az erkölcsi bizonyítvány igénylésével kezdtem. Először ki kellett tölteni a csekket, aztán a feladóvevényt rányalni az igénylőlapra és azt is feladni ajánlva (tehát két lépésben, szemben a régi illetékbélyeges gyakorlattal). Kitöltöttem az igénylőlapot – már ehhez is olyan kis szájbarágós kitöltési útmutató volt, mint az adóbevalláshoz, hülyébb lett a nép, vagy anyáskodóbb az állam –, kitöltöttem a csekket is. A borítékot is meg akartam címezni, hogy ott helyben a postán felnyaljam a feladóvevényt az igénylésre és feladhassam, ám ekkor vettem észre, hogy a borítékot valami víz- vagy teafoltra tettem, és az most vizes lett, vagyis egyszerre csúnya és használhatatlan.

Ezért elmentem a közeli plázába, ahol posta is van. Feladtam a csekket és kértem egy új igénylőlapot. Majd vásároltam Évi néninek, akihez másnapra voltam hivatalos, és különféle csemegeuborka- meg papírtörlő-jellegű háztartási dolgokat kért tőlem.

A  megszűnőfélben lévő boltban csemegeuborka és zöld tea (ajándék) volt ugyan, de kenyér és papírtörlő nem. Papírtörlőt a piacon vettem. Aztán hazamentem, az új igénylőlapom borítékját nagyon-nagyon óvatosan, hogy még véletlenül se legyen ez is vizes, megcímeztem, a befizetett csekkszelvényt rányaltam az igénylőlapra, az egészet belevágtam a borítékba, ami persze nem ragadt – az utóbbi időben valahogy minden boríték tök simán felnyílik – így lecelluxoztam, ahogy minden levelemet szoktam. Kivéve a munkahelyen, mert ott le van ejtve.

Ezután újra útnak indultam – most a másik irányba, ahol szintén van egy posta, ott feladtam az erkölcsi bizonyítvány igénylését (ebben az ügyben háromszor jártam tehát a postán). Továbbhaladtam a közért felé, ahol szerencsére kenyér is volt, sőt sokféle alkoholmentes sör is… újabban nagyon fellelkesültem a mentes sör iránt :-)

A csütörtöki napból már szinte elég is volt ennyi. De 17.00-kor még találkozónk volt apámmal, hogy bőrdzsekit vegyünk neki, meg esetleg nekem is valami ruhát, ami mindkettőnknek jó, mert neki ruhaszámlája lesz, nekem ruhám. Végül végignéztünk egy csomó üzletet férfi bőrdzseki után, és tapasztaltuk, hogy május végén az ilyesmi szinte lehetetlen feladat. Azért volt egy kisbolt, ahol akciós bőrcuccok voltak, és ott találtunk végül egy olyant, ami Faternak tetszett és jó is volt rá. Majdnem megvettük, mikor kiderült, hogy pont épp abban a boltban nem lehet kártyával fizetni. Miért nem? Mert a bank csak bizonyos forgalom felett biztosítja a bankkártyás fizetés lehetőségét. Ez szerintem erősen 22-es csapdája, mivel ha lenne kártyás fizetés, pl. most mi is ott vásároltunk volna, tehát egy csomó ember esetleg épp azért nem megy oda, mert nem lehet kártyázni.

Pénteki napom kísértetiesen hasonló módon kezdődött: korán keltem, mert – szintén a vízmelegítővel kapcsolatosan – valami kéményseprő jött fél kilenc felé. Úgyis Évi nénihez készültem, tehát sokáig heverészni semmiképp sem tudtam volna. Megreggeliztem, közben néztem egy kis Sherlockot – istenem, a 2x01 epizód, az Irene Adler-sztori, talán a kedvencem, nagyon működik ott a kémia közöttük, miközben a sztori annyira csavaros, hogy én, aki filmeken nőttem fel, ezt az epizódot csak másodszori megnézésre és erősen koncentrálva értettem meg! –, aztán felrongyoltam Évi nénihez.

Kb. fél négykor indultam tőle haza. Az út nem volt kimondottan akadálymentes, mivel lomtalanítás volt, és a két lábon járó fémdetektorok csapatait kerülgetni nem semmi feladat.

Mikor hazaértem, Tesóm már ott volt. Valamiféle osztálytalálkozóra tartott, ami tőlük messze, viszont hozzánk közel helyezkedik el, ezért a bicajt és a poggyászt nálunk helyezte el a buli végéig. Le is pattant nemsokára, én pedig ebédeltem, ittam egy gyenge tejeskávét, néztem egy kis Sherlockot, aztán fürödtem, öltöztem, sminkeltem a színház előtt. Útban a villamos felé már néha az úttesten kellett haladni a rengeteg, járdát borító szemét miatt :-(

A számomra második, egyébként pedig utolsó Equus-előadás – hogy miért kell levenni a műsorról!? – most talán még jobban tetszett. A nüanszokra is jobban tudtam figyelni, most, hogy már tudtam, mikor mi fog történni. A humor is jobban átjött (persze, elsőre is, de most több mindent vettem észre). Alföldi megint csak nagyon jó volt, talán jobb is, mint a múltkor. A srácot játszó Szamosi Donáth pedig most is még jobban lenyűgözött, mégpedig azért, mert ő – amennyire felületesen utánanéztem a neten – nem is igazi színész (még?), tehát valamiféle őstehetség lehet benne, egyszerűen a padlón voltam tőle. Mindkettőjüktől! A „lovak” megjelenítése továbbra is zseniális. Végig izgultam kicsit, hogy egyszer valami baleset történik a nyílt színen. Akárhogy is, de mégiscsak egy ember-táncos vesz a nyakába egy elég izmos srácot, és „lovagolnak”. Nagyon drukkoltam, nehogy bármi rossz is történjen, és nem is történt.

A szünetben a női vécében meglepően nagy volt a csönd :-) semmiféle locsogás a darabról, mintha mindenkibe belefagyott volna a szó… A végén hat vagy nyolc vastaps, most a srác sem tűnt annyira agyonvertnek, mert mosolygott is :-) Én egy kicsit hiányoltam az álló tapsot – hiába, az Operetthez vagyok szokva – de azért azt hiszem, így is lehetett érezni, mennyire tetszett a darab, még ha kissé visszafogottak is voltak a népek.

Kivételesen gyorsan hazaértem. Úgy fel voltam dobva, hogy eszem ágában sem volt aludni. Kisöcsém még nem volt sehol, dobtam neki sms-t, hogy ne kapkodjon, megvárjuk. Kibontottam az alkoholmentes sört, adtam anyámnak is, akinek elmeséltem a darabot. Másodszorra, mert egyszer már elmeséltem neki, mikor először láttam, de egyszer nyilván kevés volt… Ezután Sherlockot néztem, de alig kezdtem bele, már jött a tesó.

Próbáltuk rábeszélni az őrültet, hogy aludjon nálunk, elfér a kanapén – ha pedig ott nem, akkor a padlón biztosan –, de  az istennek sem hajlott erre, átöltözött a biciklis Superman-jelmezbe és hazatekert. A biciklit, amit vagyonvédelmi megfontolásokból hozott fel a lakásba, kézben vitte le a földszintre, én pedig mögötte caplattam a félmázsás poggyászával, és eszembe sem jutott, hogy lift is van :-)

Szombaton is korán keltem, bár most semmiféle szerelő nem jött. De apám egész napra elment, tehát mind a tévé, mind a számítógép az enyém volt egész nap. Ez nem annyira a kikapcsolódásról szólt, mint arról, hogy DVD-t nézve elintéztem az összes vasalást, valamint délután átmásoltam a régi számítógépen meglévő, ám az újra át nem telepített programokat.

A régi számítógép az enyém lesz, miután mindent áttettünk róla az újra, ami kell. Már monitor is került hozzá, egér és billentyűzet eddig is volt. Valamelyik nap azért megnéztem, minden OK-e ez utóbbi kettővel, és láttam, hogy a billentyűzetet már sehogy sem tudom összedugni a leendő gépemmel, mivel nincs a gép fenekén olyan lyuk, ahová bepasszolna a billentyű madzagja. Affene… hát, ez egy nagyon régi billentyűzet. Szerencsére nem tétel (csütörtöki vásárlásom során beugrottam egy MediaMarktba és lecsekkoltam az árát, valamint az egérét is, ha esetleg az is kéne).

Tehát a szombati pihenős-munkanap úgy kezdődött, hogy kiruccantam a MediaMarktba és vettem egy szép új klaviatúrát. Semmi extra, olcsó, fekete, új… és az enyém :-) Még sosem volt saját, új klaviatúrám, mindig úgy örököltem valakitől. Saját billentyűzet!

Ezután rávetődtem a vasalódeszkára, miközben a Fekete hattyút néztem. Nagyon szeretem ezt a filmet, bár általában nem szoktam ’csajos’ filmeket nézni. De ez igazából egy rendes thriller, annak ellenére, hogy egy (két) lány a főszereplő. Thrillernek is jó, de ami igazán elbűvöl benne, az az, hogy balettos környezetben játszódik. Ahogy a Pankrátor a pankrátorok között. De bunyós filmet már sokat láttam, viszont olyant, azt hiszem, még soha, ami napjainkban és balerinák között játszódna. Hogy milyen rohadtul kemény egy meló ez, bár nagyon szép a végeredmény, de azért balett-táncos sosem lennék. És nagyon jó, katartikus befejezése van (majdnem mindig kijön a könnyem).

A film után elmentem futni, ami hétfő óta nem sikerült. Most kellemesen hűvös és borús idő volt, felhős, ami kevés embert vonz a parkba. Hát persze, hogy fél kör lefutása után a nap azonnal előbújt, és minden felhő felszívódott az égről!... A sétálók ellepték a parkot, de most tulajdonképpen nem zavart, a lassú kis tempómban szépen lekocogtam két laaaassúúúú bemelegítő kört, aztán már könnyebben ment és futottam egy harmadikat, negyediket, …. összesen nyolc kört sikerült futnom. Talán még egyet-kettőt tudtam volna, de ekkor már teljesen beállt a bal lábszáram és a csípőm. Hazajöttem, zuhanyoztam, bekentem minden lábamat izomlazítóval – okulva a múltkorin, most már a fenekemet is, mivel kiderült, hogy ott is van izom :-)

Már kora este volt, amikor beüzemeltem a régi gépet, és pendrive-ra mentettem a programokat, amik az új gépre nem kerültek rá. Kicsit bizonytalan voltam, mert ilyesmit még nem csináltam. Maga a program, az az .exe kiterjesztésű, „alkalmazás” megnevezésű izé, ugye… De hát egy-egy mappában laknak ezek mind, amiben az .exe fájlon kívül még egy halom másmilyen segédfájl is lakik, hátha azok is kellenek a futtatáshoz vagy a telepítéshez. Hmmm, most mi legyen? … Vacilláltam, aztán végül is mindent a mappájával együtt tettem a pendrive-ra. Végül is mi lehet? Ezek mind ott laktak a régi gépen, és jól érezték magukat ott.

Beüzemeltem az új gépet és rátettem a programokat. Gondolkodtam, mit kell most ezekkel csinálni, telepítsem, vagy futtassam, vagy mi? De már este nyolc volt, holtfáradt voltam, és semmit nem akartam most, amihez DivX vagy magyar Total Commander kellene.

Fogtam a régi gépet, és könnyedén átvittem a szobámba. – Azért hangsúlyozom, hogy könnyedén, mert a fekvőtámaszoktól már kellemes erőben van a karom… – Szóval, ez most már az én gépem, és a feltételek gyakorlatilag adottak ahhoz, hogy internetkapcsolat nélküli, de faszán működő kis gépem legyen: billentyű, egér, monitor előállt. Összedugtam minden madzagot, az új klaviatúrát is kihámoztam a csomagolásából.

Alapvetően két dologra kell a gép, szövegszerkesztésre és filmeket nézni. De a szövegszerkesztő a másikon is megy, így most a filmlejátszásra koncentráltam, és kikerestem kedvencemet, a Szereti ön Brahmsot, és elindítottam, lélegzetvisszafojtva… Na szóval, a régi gépen a régi verziójú Win. MediaPlayer gond nélkül – mint mindig – elindította a CRC-fájl nélküli .o00 kiterjesztésű filmet, tökéletes minőségben, magyar szinkronnal  (hallod, új gép? :-P)

Azt a nagyon bájos jelenetet sikerült pont kiválasztanom, amikor Ingrid Bergman kérdésre válaszolva elmondja, hogy 40 éves, mire Anthony Perkins nagyon szemtelenül egy hosszút füttyent :-)

Bár holtfáradt voltam és izomlázas, de szakadtam a pozitív röhögéstől; annyira imádom ezt a részt!!

… Illetve a jelenet nézése közben tudatosult bennem, hogy ezek ugyan beszélnek, de csak a szájuk mozog, mivel hangszóróm nincs a géphez…

Ezen már tényleg csak kacagni tudtam. Annyira jellemző rám, hogy veszek új billentyűzetet, és utánanézek az egérnek is, de hogy a filmeket hallgatni is tudjam, arra az apróságra már nem gondolok. Sebaj, a hangszóró szintén nem tétel, annyiba kerül, mint egy új könyv vagy DVD, arra meg igazán akad nálam mindig pénz…

Noha a pihenés nálam elsősorban azt jelenti, hogy punnyadok, mint egy visszavonult lajhár, de ennek a másfél hetes szabadságnak az első napját olyan aktívan töltöttem, mintha nem is én lennék.

Azt már eldöntöttem, hogy az első napon úszni megyek! Minden hátizmom el van ványadva, és régen úsztam, a fekvőtámasz meg a futás egészen másmilyen mozgások, nem ellensúlyozzák a napi 9-10 óra íróasztal mellett ülést.

Azt is eldöntöttem, hogy a szabi első napját megédesítendő, a Szereti ön Brahmsot? fogom nézni, még úszás előtt (délután már nem lehet egyhuzamban, csendben filmet nézni). Még csak egyszer láttam, és ez pont ilyen, ünnepélyes alkalomra való film.

A napokban érkezett új számítógép a háztartásba. A régit sem dobtuk ki, de az új gyorsabb, meg jobb, meg minden…Mondtam a rokonnak, aki hozta, hogy OK, de a régiről tetessünk már át mindent az ismerős informatikussal az újra. Doksik, filmek (naná! vért izzadtam velük, mire leszedtem őket!), programok (dettó). Még gondosan fel is írtam az átrakandó programok nevét egy papírra, hátha hülye az informatikus, és a „C:\ meghajtóról mindent tegyen át az új gépre” nem lenne elég egyértelmű. De hát ő az informatikus, csak tudja az ilyesmit.

Kedden hazajött mindkét gép. Az új gép szuper, tök gyors, mindent átmentettek a régiről, sőt egy csomó programot nem is kellett, mert eleve megvoltak rajta. Na mondom, király!

Este azért a netezés után, a biztonság kedvéért, rápillantottam a videós mappába, minden oké-e a filmjeimmel? Hát a legtöbb ott is volt, csak azt a két-három filmet felejtette el a fószer, amik éppen nem a Dokumentumok mappában laktak, hanem csak úgy a C:\ gyökérkönyvtárban. Pedig mondtam, vazze, hogy „mindent a C:\ meghajtóról”!! Na de sebaj, a filmek azért mind megvannak pendrive-on is, éljen a paranoiám. Rátettem a hiányzó filmeket (köztük a Brahms, a 25 millió fontos váltságdíj, és a Psycho! Hát van ennél fontosabb film ezen a gépen? Jó, most már lényegtelen, mert DVD-n is megvan, de az elv!)

Már majd’ elaludtam, de azért rákattintottam a Brahmsra, hogy lássam, reggel menni fog-e. No hát, nem ment. Kiírta a gép, hogy ő eztet nem tudja megnyitni, és hagyjam őt békén.

Erre azonnal felébredtem. Mi az édesanyád van, a régi gépen ez ment, mint a karikacsapás! OK, ez volt az egyik, amit több fájlból raktam össze és a CRC-fájl hiányzott, de ennek ellenére a régi gépünkön szépen lejátszotta a Windows Media Player, még beletekerni is lehetett, világosan emlékszem. De nem baj, az újfajta MediaPlayer biztos egy kényes vacak, de van még három-négy  videólejátszó program! Rákattintok jobb egérgombbal a fájlnévre, kiválasztom a Társítást, és ott lesz az MpcStar, a DivXPlayer, a PowerDVD, válogathatok.

Rákattintottam, és rohadtul nem jött fel semmi más program, csak a MediaPlayer, ami továbbra is sztrájkolt a Brahms lejátszását illetően.

A többi filmemet gyorsan lecsekkoltam, azok szerencsére elindultak, de pont ez az egy nem. De nekem ez kell, én a szabadságomat a Brahmsszal AKAROM indítani, még ha a fene fenét eszik is! Különben is, mi az, hogy egy filmet ne indítson el a gép, ezt a jelenséget nem tűrhetem.

Minden általam ismert módon kerestem az új gépen ezeket a filmlejátszó progikat, amik a régin megvoltak. Sőt, a PowerDVD pl. olyan régen ott volt, hogy még évekkel ezelőtt, amikor a tévé szervizben volt, de nekem muszáj volt látnom a Watchment, akkor épp ezzel a programmal néztem meg számítógépről.

Nem vagyok nagy számítógépguru, de azért azt, hogy egy (négy) program ott van-e egy gépen vagy sem, ki tudom deríteni. És ezek a filmlejátszók határozottan nem voltak. A k*rva informatikus valamiért egyszerűen nem telepítette át őket, vagy azt gondolta, elég lesz nekünk a MediaPlayer, vagy tényleg nem fogta fel, mit jelent a „mindent a C:\ meghajtóról, főleg a filmek, doksik, programok” mondat…

Meg tudtam volna ölni azt az embert, ha a közelemben lett volna. De álmos voltam – ez még mindig kedd este, a szabadság előestéje – ezért alternatívákat kerestem. Elsősorban a régi gépet áthurcoltam a szobámba, ahol egy özönvíz előtti, használatlan számítógép lakik (rég tönkrement), gondoltam, talán annak a monitorával ha beüzemelem a régi gépet, simán lejátszhatom a filmet. Így is tettem, viszont ez esetben már a régi monitor volt halott.

Ezen a ponton lefeküdtem aludni, mert 23.00 volt már. De álmomban is azon gondolkodtam, mi módon tudom megnézni a Brahmst, illetve micsináljak, hogy hosszú távon lehessen filmet nézni az új gépen is?

Végül is zaklatott forgolódás után, már 7.00 előtt felébredtem a szabim első reggelén. Ilyesmi normális körülmények között nem történhet meg, csakis a kedvenc színészem egyik legbájosabb filmje iránti megszállottság okozhat ilyent, meg az, hogy most már csakazértis látnom kellett azt a filmet, ha ezer ördög áll is az utamba (by Jókai).

Fél pohár tejeskávéval, pizsamásan, hajnalban kihúzkodtam az új gépből a madzagokat. Aztán mindent átdugtam a régi gépbe – amit előzőleg visszahurcoltam a nappaliba –, kivéve az internet madzagját, mert azt minek. Aztán megcsináltam a reggelimet, aztán lerogytam a gép elé a sonkás pirítóssal, és végre nekikezdtem a filmnézésnek.

A Brahms persze kárpótolt az egész előzetes maceráért, ami úgyis rövidebb volt, mint ahogy leírtam. De hát a technikai mérgelődés egy aktív rossz, a filmnézés pedig egy passzív jó. Így aztán szép hosszúra nyúlt reggelit eszegettem a film közben, ami még jobban tetszett, mint előszörre, megfelelő arányban volt kedves és komoly, Anthony pedig leírhatatlanul bájos, miközben azért mégsem egy kis hülye. Az természetesen most is dühített, hogy a fiatalabb fiúval járó idősebb nőt kvázi szörnyszülöttként kezelik, de hát 1961-es a film, és pont ez a témája.

Kellemesen kiszellőztettem a fejemet a filmmel, megettem a reggelit, aztán indultam volna az uszodába. Tőlünk tíz villamosmegállónyira van a létesítmény – azért járok épp oda, mert már megszoktam, és ott ismerem a járást (utálok új, esetleg bonyolultabb helyekre menni, ha már van egy bejáratott is). A kábeleket kihúzkodtam a régi gépből és beüzemeltem az újat, rácsatlakoztam az internetre, hogy menetrendet nézzek. Meg is találtam három másodperc alatt – a gép tényleg gyors – aztán amikor rákattintottam volna a menetrendre, a rendszer ezt sem volt hajlandó megnyitni. Közölte, hogy nincs megfelelő program hozzá…

Az átkozott informatikus még a sima .pdf-fájlok olvasására szolgáló Adobe Readert sem telepítette át az új gépre!! Ez volt az utolsó csepp. Abban a pillanatban átéreztem, mit jelent hirtelen felindulásból gyilkolni. Ha ott lett volna az az ember, esküszöm, puszta kézzel megölöm. A legszívesebben ordítva téptem volna a hajamat. Ótestamentumi átkokat szórtam (relatíve halkan) az informatikusra, amik közül az „égjél szénné a neved napján!” még a legbarátságosabb volt. Ha magas vérnyomású ember lennék, azt hiszem, agyvérzést kaptam volna. Hogy a filmlejátszó programokra tojik a rohadék, holott megmondtuk neki, hogy kell, az még hagyján, de hogy egy .pdf-fájl olvasó, alapvető programot, ami ott volt a régi gépen, sem tesz át, az egyszerűen sok!!

Aztán a dühroham átment hisztérikus röhögésbe, és inkább összekészítettem az uszodai dolgaimat és útnak indultam, mert késő délelőtt volt már. Az már csak egy apró kis ráadás volt, hogy kikapcsolás előtt vettem észre, az új gépen angol nyelvű Total Commander van, holott a régin ott volt a magyar, és a TC bonyolultabb műveleteit nem szeretném angolul intézni. Naná, hogy ezt sem mentette át a fickó. Hogy az ég rogyna rá.

A villamosúton még ökölbe lehetett szorulva az arcom, mert az emberek érdekesen néztek rám. De aztán az uszoda felé közeledve megenyhültem kissé és csillapodott a dühöm. Mindenre van megoldás, a programokat le lehet tölteni újra, vagy talán pendrive-on is át lehet tenni egyszerűen, ahogy a filmeket? Ilyent én még nem csináltam, de biztos lehet. De akkor minek bízzuk informatikusra a melót, ha a felét nem végzi el?

Az uszodában, hétköznap dél lévén, alig voltak, velem és a személyzettel együtt max. 25 fő. Tökéletes! Átöltöztem, belemerültem a vízbe, és egy egész sáv az enyém volt, annyira kevesen úsztunk. Első körben úsztam ezer tempót. Nem ment simán, mert régen úsztam, és a karom sokkal gyengébb, mint pl. a lábam, ezért eléggé szenvedtem eleinte, de úgy a 300. tempónál belemelegedtem, és a futásnál már megszokott robotpilóta is bekapcsolt, mert onnantól csak számoltam a tempókat faltól falig, és sikerült lenyomni az 1000 tempót. Kimásztam pihegni, utána visszamentem és úsztam ötszáz tempót, aztán pedig egy-egy hossz között pár perc szünetet tartva csak úgy úszkálgattam. Másfél óra után két sávot elfoglaltak kiskölykök úszásoktatás címén. (Tudom, hogy antiszociális bunkó vagyok, de nem lehetne ezt valamikor akkor csinálni, amikor nincsenek ott a fizetős emberek? Mert így 6 sávba tömörültünk mi többiek, és most éppen apró kölykök voltak csak jelen, akik szó szerint nem sok vizet zavartak :-), de korábban csöppentem már olyan úszásoktatásba, ahol tizenévesek püfölték a vizet gyorsúszásban, hogy a felszínen öt méter magas hullámok képződtek. És így ússzak én 1.500 Ft-ért, nem beszélve pl. az öreg nyugdíjasokról, akik csendesen tempózgatni jöttek be.)

Háromórás jegyem volt, de őszintén, egy és háromnegyed óra után kezdtem elfáradni. Minek ázzak itt a vízben tovább, miközben már nincs kedvem úszni? Így kikecmeregtem, és elmentem szaunázni. Isteni, hogy itt is csak két-három tata volt rajtam kívül, és utána a hideg zuhanynál sem kellett sorban állni, mint hétvégenként!

Felöltöztem és elhagytam az uszodát. A tesómmal volt megbeszélve egy találkozó később, de addig még volt egy csomó idő, ezért bementem egy közeli bevásárlóközpontba, ahol még csak egyszer jártam, mikor a Napos oldalt néztem meg. Valamit enni akartam, ami finom és nem túl drága (mert van halas szendvics 800 Ft-ért, vagy csilis sajtgolyók ugyanennyiért, de az sok) – találtam is egy Il Treno pizzást, ahol négysajtos pizzaszeletet vettem, ami olyan volt, mint egy álom.

Evés után körbejártam a plázát – semmi érdekes – aztán legyalogoltam három megállót, ahol találkoztunk a tesómmal, aki biciklivel jött és így olyan volt, mint egy zöld árnyalatú földönkívüli. Komolyan, csodálom a kölyköt, hogy biciklivel jár, amikor 1. messze lakik, 2. a biciklizés nagyon nehéz dolog. Én egyszer próbáltam, de annyira foltos és izomlázas még soha nem voltam, mint akkor. Félórát beszélgettünk – főleg én pofáztam –, könyveket cseréltünk, aztán mindenki haza.

Nálunk kellemes családi ebéd/vacsora volt, ami után még visszafordultam vásárolni egy-két dolgot, mivel még mindig nem voltam fáradt. Talán felpörgetett a számítógéppel birkózás, a Brahms, az úszás vagy maga a csodálatos tény, hogy nem kellett dolgozni? :-)

Este fél kilenc felé azért kezdtem elkókadni. A kanapéra leroskadva kinyitottam egy citromos alkoholmentes Gössert… komolyan nem hiszem el, hogy mentes sört iszom, de 1. finom, 2. nincs benne alkohol, 3. pont a napokban találtam egy cikket a sör számtalan pozitív hatásáról (nem is tudtam, hogy ennyi van neki), és hogy az egyetlen hátránya az alkoholtartalma, tehát a mentes sör kifejezetten ajánlott dolog. Szóval a citromos Gösser mellé kinyitottam az ajándékba kapott doboz bonbont, és betettem a Sherlock DVD-t, amit rég nem láttam, tesóm ma adta vissza, és pont tökéletes esti kikapcsolódás. Az első évad megvan DVD-n, a második évad csak videókazettán, a harmadik évadra pedig leírhatatlanul kíváncsi vagyok, mivel a másodiknak olyan módon lett vége, hogy azt feltétlenül meg kell magyarázni a harmadik évadban :-)

Tizenegy felé aztán betámolyogtam az ágyba. Előzőleg az volt a szándékom, hogy délig alszom vagy ameddig csak tudok – sokáig tudok –, de úgy adódott, hogy a vakáció második napján megint csak korán kell felkelni, mivel reggel munkásemberek fognak érkezni a vízmelegítő ügyében. Ez az én formám :-)

Egy heti nyápickodás után (= nem futás, menstruáció, lábfájás) tegnapelőtt végre levonszoltam magam a parkba, és sikerült összehoznom 7 kört. Az durván 7 km. Büszke vagyok magamra, mert idén ez még nem sikerült. Minden évben próbálom növelni a távot, 5 körnél van a vízválasztó: addig simán megy, 5 kör után viszont már eltökéltség szükséges.

Azt megfogadtam idén, hogy úgy nem megyek le hogy, három körnél kevesebbet fussak. Annyiért egyszerűen nem érdemes átöltözni és cipőt húzni :-) Tavaly többnyire 4-5-6 köröket futottam, sőt amire a legbüszkébb vagyok, többször sikerült a 10 km is.

Ehhez persze ideális feltételek szükségesek: kevés ember, kellemesen hűvös idő, jó talajviszonyok. A mostani hét kör is ezekkel a feltételekkel teljesült. Valamiért kevesen voltak a parkban, ujjatlan trikó volt rajtam, így jobban szellőztem, és végre sikerült nem „elfutnom a rajtot”, amikor az ember a startnál futni kezd, mint a veszedelem, aztán kilóg a bele már a második körnél. Persze az én esetemben nagyon vicces, hogy „rohanok”, mivel mindenképpen lassan futok – de sokáig –, de éppen azért kell direkt lelassítanom az első körnél, hogy 1. bemelegedjek, 2. sokáig bírjam és beosszam az erőmet.

Az sem árt, ha inspirál valami. Jelen esetben több ilyen is volt: a négynapos pünkösdi hétvégém második napjáról volt szó (pénteken is szabit vettem ki, vagyis egy napot a felmentési időmből), tehát kipihent voltam. Valamint kora délután néztem meg az új Star Trek-mozit. A sok régi film után, amiket mostanában néztem, felüdülés volt egy ennyire modern film, szinte sajnáltam, hogy nem nézhetem 3D-ben. Igen kellemes volt …bár, a sok elragadtatott kritika miatt, én még talán ennél is jobbat vártam, de így is az idei egyik legjobb mozim volt. A főgonosz pedig – különlegesen fontosak számomra a főgonoszok, mint az köztudott :-) - az a Benedict Cumberbatch volt, aki a BBC Sherlock-sorozatának a címszereplője.

Amilyen rugalmatlan vagyok az életben, olyan nyitott vagyok az újdonságokra filmek terén. Erre kitűnő példa a Sherlock, ami a XXI. században játszódik, és nekem marhára tetszett, a főszereplő srác pedig remek volt, egyébként meg naggggyon érdekes az arca. Így nagy elvárásaim voltak a Trek-film ügyében is, és őbenne nem is csalódtam. Eleinte csak egy kissé hátborzongató volt a srác, aztán a film egy pontján bedühödött, és akkor én kimondottan félni kezdtem és ideges lettem, ott a nézőtéren ülve. Én!! :-)

Szóval Benedict, vagyis Khan, valahogy lendületet adott a hosszú futáshoz. Az ilyen mozgalmas filmek amúgy is mindig feltöltenek energiával, és direkt jó futni a megnézésük után.

De hogy a pénteki szabadnap se vesszen kárba, aznap még levadásztam a netről kb. az utolsó Anthony Perkins-filmet, ami még nincs meg, és hozzáférhető. Ez A tizedik napon c. krimi volt, 1971-es, igen jó film, noha igazán lehetett volna még jobb is, mert a rendezés valahogy mintha nem lett volna az igazi. Ennek ellenére a történet és a színészek nagyon ott voltak a szeren. Természetes, hogy Anthony nagyon jó volt, és már-már idegesítően fiatalos (39 évesen hogy nézhet ki 25-nek egy pasi, aki még csak nem is sminkelheti magát vagy festheti szőkére a tollát, mint a csajok?!). De az igazi nagy durranás számomra, hogy Orson Wellest most először láttam egy filmben. Úgy értem, hogy eddig még csak fényképen láttam, vagy hallottam róla. Őt látni valóban nagy élmény volt, tehát a film az apróbb hiányosságai ellenére is bőven megérte a több órás letöltési és kicsomagolási macerákat.

Na, szóval a futás második felében már kikapcsolt az agyam, úgy futottam, mint valami gép – persze, mint valami igen lassú és öreg gép –, a gondolataimat meg hagytam elkalandozni részben Tony, részben Benedict irányába, ami nagyon jót tett a futóteljesítményemnek. Végül is nem teljesen mindegy, mire gondolok, ha addig sem szenvedek, és tudom folytatni a futást?  … Sőt olyan kellemesen éreztem magam futás közben, hogy a hetedik körnél még azon is elgondolkodtam, talán lenyomok egy nyolcadikat is. De aztán kezdtem nagyon érezni a bal lábamat, így eldöntöttem, a hetedik lesz most az utolsó, az is nagyon szép teljesítmény tőlem összerogyás nélkül. Az utolsó fél kört jól megnyomtam, a végén még kissé hajráztam is. Az utolsó kétszáz méteren már az egész agyammal csak Tonyra és Benedictre koncentráltam, és szerintem ez adott energiát a hajrázáshoz. Úgy koncentráltam rájuk, hogy a vége felé már szinte éreztem, hogy ezek ketten ott futnak mellettem, és az egyik jobbról, a másik balról belém karolva segítenek a cél felé, ahogy a maratoni futásokon szokták kétoldalról körbevenni a haverok a versenyzőt. Szinte éreztem is a kezüket a könyökömnél, és az volt az érzésem, ha most a célvonal merev bámulása helyett oldalra néznék, még látnám is őket, Benedictet úgy, mint a Trekben, Tonyt úgy, mint a Tizedik napon-ban :-)

…Most utólag belegondolva ha Benedict mint Khan futna mellettem, asszem, még a gepárdok világrekordját is megdönteném :-)

Aztán beértem a célba, nekidőltem a kedvenc fámnak, lihegtem, leráztam a lábamat, és hazavonszoltam magam. Másnap pihenőnapot tartottam, ma este pedig szerintem újra lemegyek futni, csak hogy hozzászoktassam magam az ilyen, hosszabb távokhoz.

Ugyan most éppen állatira fáj a lábam, hiába kentem be rögtön a 7 km után izomlazítóval, de a bal hátsó combizmomat és a farizmomat valahogy kihagytam, és most a bal combom és a bal fenekem izma- ez milyen ciki dolog! :-) - rohadtul fáj. De ki gondolt arra, hogy a fenekemet bekenjem izomlazítóval? Valahogy nem voltam tudatában, hogy ott is van izom… Na mindegy, majd este lemegyek, szép lassan vonszolom magam, aztán meglátjuk. Ha úgy érzem, izomszakadásom lesz, akkor valószínűleg hazajövök, annyira azért nem vagyok megszállott. És ma nem is láttam semmiféle filmet, így most nem lesz, ami hajtson...

Szerencsésen átestem a bemutatkozó látogatáson a – papíron – új munkahelyemen. Utólag belegondolva nem is tudom, miért izgultam annyira? Valamiért úgy paráztam, mintha esélyes lenne, hogy a leendő főnököm majd késsel ront rám, és élethalálharcot kell vívnom vele.

A próbaúttal ellentétben az éles út tökéletesen simán ment. A metró olyan gyorsan a végállomásra ért, hogy még húsz percet kóboroltam is a végállomás-komplexum fölé épült bevásárlóközpontban. A mamatampont is beélesítettem, bár nemigen volt már rá szükség, mert az előző napi 1 liter/óra vérveszteséghez képest mostanra egészen elcsitult a dolog. A Céghez vezető busz pontosan indult, gyorsan végigszáguldott az útvonalán, így bármilyen lassan gyalogoltam is az intézményig, tíz perccel hamarabb értem oda. Én!!

Aztán nem is volt semmi extra, öt percet beszélgettünk a leendő főnökkel, akivel már ismerjük egymást. További öt percet hármasban a pénzügyessel, további tíz percig körbekísért a pénzügyes – akivel szintén munkakapcsolatban vagyunk telefonon és e-mailen –, még öt percet beszélgettünk a kapuban, és már mentem is a buszhoz. Az épület különben nagyon szép, nem számítva a városközponttól való rettentő távolságot.

Közben lefénymásolták a magammal hozott bizonyítványaimat – ezen izgultam talán a legjobban, hogy mi lesz, ha netán kirabolnak, mert az eredeti diplomám ott van a táskámban, az, ami a diplomás fizetést garantálja, és amit szakadék választ el az érettségizett fizetéstől. Majd még orvosi vizsgálatra kell mennem, pár papírt begyűjteni, és néhány hét múlva visszamenni minden papírral, amikor is igazi munkaszerződésem lesz, és ami a legfontosabb: leadom a bankszámlaszámomat, ahová érkezik a fizetés.

 Az egyetlen ciki talán maga a szituáció volt (legalábbis nekem): odamegyek, hogy szívességből felvegyenek olyan munkahelyre, ahol sosem fogok dolgozni, csakhogy a jelenlegi helyemen maradhassak… ez kicsit rossz érzés volt, annak ellenére, hogy természetesen nagyon hálás voltam. De talán nekik is kellemetlen volt, mert én meg a „vezetőségtől” érkezett külsős voltam számukra, kvázi a Főnökség küldötte, afféle protekciós. Még az is átfutott az agyamon, vajon azt hiszik-e, viszonyom van a közvetlen főnökkel, és azért protezsált be ide…

Annyira kimerültem az idegeskedéstől és a hosszú úttól, hogy aznap egyhuzamban végigaludtam az éjszakát, ami nagyon ritka, főleg mostanában.

Májusban már csak néhány napot dolgozom. Az egyhavi felmentés időtartamának több mint a felét végigdolgoztam, de az utolsó másfél hetet ki szándékozom venni, valódi pihenés céljára. A Cégnél tett látogatás után igyekeztem minden anyagomat gyorsan rendbe tenni, ez nagyjából sikerült is volna, csak ekkor beindult a jól ismert „szabi előtti dömping”.

Mindig, amikor szabadságra akarok menni, az utolsó két-három napban – a világért sem előbb! – hirtelen felbukkannak és összetorlódnak nem várt, sok munkát igénylő, bonyolult és SOS feladatok. Majdnem mindig, tehát úgy az esetek 90 %-ában. Békés nyugalomban szabira indulni szinte sosem sikerült.

Most is jött valami számokkal kapcsolatos hülyeség, amit már leadtam, de kiderült, hogy az úgy nem jó. Helyes értékadatokat egy másik cégtől kell kérni hozzá, őket tehát azonnal felhívtam, hogy nyomassátok, de ízibe’. Náluk viszont erre nincs szakember, mivel aki volt, az nyugdíjba ment, aki most van, az új, különben is jön a pünkösdi hétvége, „nem ígérik, hogy meglesz ezen a héten”. Na de most kell, mert utána én már nem leszek, és egyszerűen nincs ember, akire hagyhatnám!! Ez a feladat volt a fő meló. Részben cseszegettem ezt a céget adatokért, részben ígérgettem annak, aki tőlem kérte, hogy lesz, lesz, nyugi…

Ezen kívül még telefonáltak az egyik irodáról, hogy amit januárban írtam, az nekik nem tetszik, írjak helyette mást.  Most május van. Eddig ugyan egy szót nem szóltak, mert miért is szóltak volna, én meg azt hittem, legalább az az egy szar mehet irattárba. Utolsó előtti napomon még írok valami istenverte hülyeséget arra a dologra.

Egy másik ember is telefonál, hogy erre a jelentésre miért ezt írtam, amikor az szerinte nem jó. Megkeresem az ügyintézőt, kérdezem, mi legyen azzal a dologgal? Ő is ideges, mert ezer dolga van. Nagy nehezen kitaláljuk, mi legyen. Megírom tíz perc alatt. Ezek után – mivel közvetlen főnök szabadságon – le kell vinni a Nagyfőnöknek, hogy írja alá. Aki hol bent van, hol nincs. Hol eltalálja, ahol alá kell írnia, hol nem…

Az értékadatokkal kapcsolatos sürgetésemre nem érkezett meg az anyag az utolsó napomig, tehát e-mailben – mert szó elszáll, írás megmarad – nagyon alaposan és világosan elmagyaráztam két értelmes kolléganőmnek, hogy ha én már nem leszek, mit kell vele csinálni, kinek kell továbbítani, és hol található a gépemen az a táblázat, amibe be kell írni a dolgokat. Félórát fogalmaztam, aztán elküldtem nekik. A küldést követő tizedik percben megérkezett az adat, amire vártam, és amire azt mondták, hogy nem lesz meg ezen a héten. Persze ennek csak örültem, de most feleslegesen csiszoltam az agyamat a hosszú magyarázólevéllel…

Szóval, az utolsó egy órában még megírtam a kijavított táblázatot, leküldtem a vén marhának aláírásra – és reméljük, másodszorra is eltalálja a neve helyét –, aztán kinyitottam a nyilvántartó programot, amiben szintén ki kell javítani az adatokat. Nagy asztali számológéppel számítottam ki a hülye értékcsökkenéseket meg nettó értékeket, és pont, mire befejeztem, jött el a munkaidő vége. Semmi különösebb felszabadultság-érzésem nem volt, annyira leszívott az utolsó pár nap, hogy nem is tudtam örülni – még – a pihenésnek.

Barbitól az utcán búcsúzkodtunk, mert én ugyan még egyetlen napot bejövök dolgozni, viszont ő pont aznap nem lesz bent (én csak ezért jövök be). És kicsit kellemetlen érzésem volt, mert Barbiban csak most tudatosult, hogy én tulajdonképpen nem leszek másfél hétig.

Ezt ugyan már hónap elején tisztáztuk – részidőben dolgozom, részidőben otthon leszek – sőt neki és a főnöknek is küldtem naptárértesítést az Outlookjukba, amit mindketten visszajeleztek, viszont mindketten kerekre nyitották a szemüket és csodálkoztak, amikor ma emlékeztettem őket szóban is, hogy ugyebár tudják, hogy már csak egyszer jövök be ebben a hónapban?

A főnököt nem sajnálom, ő valahogyan ellesz nélkülem, viszont szegény Barbira hárul majd a feladataim egy része, és szar érzés, hogy csak tegnap esett le neki, hogy most egyedül lesz másfél hétig. Na de hát mért nem figyelt?... Én persze sajnálom őt, de annyira nem, hogy ezért bejárjak dolgozni – nem mintha megvesznék egy kis május végi henyélésért, amire különben nem lenne szükségem, de ezen a tavaszon öt évet öregedtem úgy márciustól kezdve, amióta először felröppent a leépítések híre.

Tehát most igenis szükségem van rá, hogy másfél hétig ne lássam a kollégák pofáját. Nincs most velük különösebb bajom, de úgy összességében a fél hatkor kelés, a fülledt iroda, a telefoncsengés, a monitor nonstop bámulása, az, hogy egy kiflit nem tudok egyvégtében megenni, mert vagy bemászik valaki, vagy a telefon csöng – na szóval, ezt ki akarom zárni most egy időre.

Talán egy kicsit azért is vagyok feszült, mert nem futottam egy hete. Menstruáció alatt nem szoktam, és mintha valami sportsérülésem is lenne: a bal lábfejem felső felén ezek az inak vagy mik fájnak, ha behajlítom őket. Ha pl. a sarkamra ülök, az kimondottan fáj. Valószínűleg túlerőltettem, és az sem használ, hogy a bal lábammal mindig sokkal ’erősebben’ lépek. Tehát most még jó is, ha pihentetem pár napot, viszont így a futás pozitív hatásait sem élvezhetem.

Ezzel szemben a padlón és a fal mellett végzett fekvőtámaszok következtében már látszanak valamelyest a karizmaim, ott is, ahol korábban nem voltak. Hát ez is egy sikerélmény :-)

További jó dolog, hogy – szerintem a futástól – valahogy frissebb lettem. Először akkor vettem észre, mikor néhány napja anyámat mozizni, majd utána kajálni és vásárolgatni vittem (hogy azalatt otthon béke és csönd legyen), és míg máskor a harmadik óra táján már elájulok a kimerültségtől, most olyan kellemesen elvoltam, mintha ittam volna egy kávét. Pedig nem!

Sőt újabban, ha a szokott izmos kávét iszom – hát ilyen soha nem fordult még elő – dobog a szívem! Esküszöm, ezen a héten enyhébb kávét kellett csinálnom, mert a szokásos két kanál nescafé meglötyögtette a szívemet. Délután pedig abszolút nem ittam kávét, de nem is hiányzott.

Ez lehet jó dolog is (frissebb vagyok a futástól), vagy rossz dolog (a hibás szívbillentyűm vacakol), de ha én dönthetem el, melyikről van szó, akkor az előbbi mellett voksolok :-)

Múlt hétfőtől nem iszom szeszt, és néhány napja már nem is hiányzik. Eleinte még nagyokat nyeltem a közértben, a konyak és a sör előtt elhaladva, most viszont nem igazán érdekel. Olyan, mint mikor egy hete nem ettél édességet, kiürült a cukor a szervezetedből, és direkt nem kívánod azt a gejl vackot. (Na, ilyen – mármint az édességes verzió – igazán ritkán van :-)

Komolyan, tök spártai életet élek. Se pia, se cigi, se fű, az összes függőséget a mozzarella, a kenőmájas, a francia márványsajt, a szunyálás és egyes filmek jelentik :-)

Kis feszkó van bennem, holnap megyek becsekkolni a (papíron) új munkahelyemre. A szituáció eleve feszélyezne kicsit, de ez ráadásul a világ végén van.

Illetve amilyen az én formám, ez a cég egy roppant kellemes központi helyen volt, ahová csukott szemmel álmomban is eltalálok, de pont fél évvel ezelőtt kiköltöztek a … hát hogy brutálisan őszinte legyek, a halál f*szára.

Teljes mértékben nagyvárosi ember vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, egy hónapnál hosszabb ideig sosem voltam távol a várostól, és nagyjából büszke is voltam rá, hogy eléggé feltalálom magam majdnem minden részében. Ehhez képest már egy hónapja jól pofára estünk, mikor Barbival – tizenöt évvel idősebb, mint én, szintén világéletében itt élt – Újpesten kerestünk egy amúgy teljesen egyszerűen megtalálható boltot. Csak hát az már a mi életterünkön kívül esett…

Ahová én holnap megyek, az szintén olyan, ahol korábban még sosem jártam. Heteken át nézegettem a térképet, útvonalterveket és menetrendeket hívtam le a netről, a műholdas Google-térképen tájoltam be a helyszínt. Pénteken meló után a gyakorlatban is kiruccantam oda, hogy a szememmel lássam, mielőtt élesben kell odamennem, nehogy valami gikszer közbejöjjön.

Ez szokásom egyébként: egy pesterzsébeti esküvőn is előző nap becserkésztem a házasságkötő termet, hogy másnap biztosan odataláljak. Sikerült is. Az igaz, hogy előző nap viszont pont hogy nem találtam oda, mivel korábban szálltam le a buszról…

Na szóval, az ’új munkahelyemre’ többféle módon is el lehet jutni. Én úgy döntöttem, hogy odafelé így megyek ,visszafelé meg úgy. Meló után tehát a metróval elmentem addig, ahol fel kellett szállni a villamosra.

Persze hogy az a metróvonal megy oda, amelyiknél az a szokatlan, ha nem füstöl vagy gyullad ki. Ezúttal nem történt ilyen, viszont valamelyik megállóban csak úgy megállt és tíz percig nem ment tovább. No de sebaj, ez még csak próbaút.

A villamost simán megtaláltam. Azonnal el is indult. És aztán csak ment, és ment, és ment, és ment. Eleinte élveztem. Sosem jártam erre, vagy ha igen, csak autóval és nem odafigyelve. Olyan tájék volt, mint a Nagyváradról a magyar határ felé vezető út, ahol szintén megy egy állati hosszú egyenes villamosvonal.

Hát ez a villamos is úgy csinált, mintha a román határig akarna közlekedni. Egy idő után azt hittem, soha többé nem lesz vége ennek az útnak. Egy kedves vasúti sorompónál is álltunk tíz percig. A huszonötödik megálló után abbahagytam a számolást (elfogytak az ujjaim), és a menetidő kb. negyvenedik percében végre megérkeztünk a végállomásra.

Innen elméletileg egyszerű volt a továbbhaladás: egy hosszú út keresztezte a villamos vonalát, azon jár több busz is. Bármelyikre felpattanok, négy megálló, és ott vagyok. Jött is egy „bármilyen” busz (veszettül száguldó régi Ikarus, nyitott ablakokkal, hogy még teljesebb legyen a sebességélmény). Erősen kapaszkodva túléltem az utat, sikeresen eltaláltam a megállót. Ott ügyesen észrevettem a körforgalmat, amiről a műholdas térkép már említette, hogy ott kell lennie. A körforgalomból a buszos útra merőlegesen leágazott egy újabb út, na ez volt az enyém. Mobilról megnéztem az időt a buszmegállótól kezdve, és szép kényelmesen talpalni kezdtem. Mentem és mentem és mentem, aztán hirtelen ott volt előttem a Cég (nyolc perc kényelmes gyaloglás a buszmegállótól).

Elmentem a kapuig – hogy ezt az időt is lecsekkoljam – aztán 180 fokos fordulattal visszakanyarodtam, hisz csak ennyi érdekelt.

Azt csak visszafelé vettem észre, hogy térfigyelő kamera van felszerelve. Vajon mit gondolhattak, amikor egy elszántan gyalogoló nőt láttak a kapujuk felé menni, aki hirtelen megfordul és egyszercsak elmegy onnan?

Visszatalpaltam a buszmegállóig – természetesen az ellenkező irányú megállót értem ezalatt -, kinéztem, hogy melyik busz az, ami kellemes nekem. Jött is az illető busz két percen belül. Felszálltam rá. Sőt még le is ültem kimerültségemben, holott ez is régi, rázós fajta Ikarus volt nyitott ablakokkal, de ez ekkor már alig érdekelt, úgy elfáradtam a felderítőútban.

A busz ment, és ment, és ment, és ment. Szép kis kertvárosi részeken haladtunk át. Fogalmam sem volt, hogy ilyen része is van az én városomnak. Ilyen utca, olyan megálló, körforgalom, terecske, vasúti átjáró; hopp, most hirtelen gyanúsan sok ember szállt fel… kezdtem idegeskedni, mi van, ha ez most a Jászberénybe tartó távolsági busz, és én egyszerűen rossz járműre szálltam fel? De nem. A busz kb. harminckét perc menetidő után megérkezett a nagy metróvégállomásra, ami az én lakásomhoz képest még mindig a sátán segge alatt van, de most, „odakintről” jőve, kimondottan ismerős és otthonos helynek tűnt.

Leszálltam a buszról, és rögtön megkerestem, honnan indul visszafelé. Nehogy „élesben” eltévedjek. Ezek után pedig felmentem az egyik lépcsőn, lementem a másikon, mert a metróvégállomás egybeépült a buszvégállomással, a vasútállomással, és az egésznek a tetejébe egy rohadt nagy bevásárlóközpont is épült, tehát még én is, aki 35 éve egy kétmilliós városban élek, olyan tanácstalanul tébláboltam a lépcsők és táblák tömkelegében, mint falusi nénike, aki hatvan év után először érkezik meg a megyeszékhelyre.

Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam a metrón. De azért megnyugtatott, hogy nem vadidegen helyre kell mennem pár nap múlva, és most legalább tudom, melyik útvonal a nyerő. A villamosos verziót például hanyagolni fogom a jövőben.

Most már csak egy dolog aggaszt a holnappal kapcsolatban, ez pedig a vécé, már ha szabad ilyen ízléstelen témát említenem. Egy dolog, hogy idegességemben gyakran járok pisilni, de ezt tudom kezelni, ha minimális folyadékot iszom. Ezzel szemben most éppen menstruálok is, de nem kicsit. Abszolút semmi bajom nincs, nem fáj, nem vagyok gyenge, viszont óránként kell tampont cserélnem. Ha marad alatta egy maxibetét, az egy újabb óra alatt betelik. Ez azt jelenti, hogy még ha mindent frissre cserélek a buszvégállomáson, a tampon akkor is megtelik pont mire a Céghez megérkezem. Most három eset lehetséges: 1. holnapra csitul kissé a menzeszem. 2. Rögtön első tevékenységem lesz a Cégnél, hogy felkeresem a mosdót (ciki). 3. Éjszakai intimbetétet és egy számmal nagyobb, ún. mamatampont helyezek fel, amit valamikor régen még a négygyerekes kolléganőm adott kölcsön, és az még ilyen napokon is két órán át kitart – ezzel talán kihúzom a buszvégállomástól a Cégig, a Cégnél töltött időt, valamint vissza a buszvégállomásig. Csak el ne üssön egy autó útközben, mert ha a mentősök levetkőztetnek, és meglátnak így, szarrá fogják röhögni magukat…

A számítógép meglepő hamar visszatért a javításból. Pedig direkt felkészültem a hosszú megvonásra, aztán mire kettőt pislogtam volna, már itt is volt megint.

A javítás előtti egyik utolsó intézkedésem volt, hogy – hosszú vacillálást követően -  megrendeltem Anthony életrajzi könyvét. „Split Image” a címe (bájos, mi?), és persze csak külföldről, csak angolul lehetett rendelni.

Akkora spíler nem vagyok, hogy közvetlenül külföldről rendeljek, hanem ilyenkor kurkászom a neten valami közvetítőcéget, akik megrendelik nekem és én kifizetem. Eddig egyszer fordult elő ilyesmi, DVD-vel, két éve. Az akkor úgy ment, hogy megtaláltam az Amazonon a filmet, írtam a cégnek mailt az amazonos linkkel, azok visszaírtak egy árajánlatot, én átutaltam a suskát, és három hét múlva megérkezett Angliából a film.

Tudom, hogy ennyi erővel közvetlenül az Amazonról rendelhetnék, de 1. annyira azért nem bízom az internetben, hogy neten keresztül fizessek, pláne külföldre, 2. annyira nem tudok angolul – de még olaszul sem – hogy egy rendelést meg merjek kockáztatni.

Hozzám hasonló lúzerek sokan vannak, ezért a Split Image kapcsán válogathattam a külföldről rendelésre (is) szakosodott könyvesboltok közül. Végül azt választottam, ami mellett hetente elmegyek, és tetszik a cégtáblája. Regisztráltam, kikerestem a brit Amazonról a könyvet – mert az a legközelebbi angol nyelvű ország, ahonnan érkezhet a könyv –, ezt elküldtem a boltnak, ők pedig két óra múlva visszaírták az árajánlatot.

A külföldről jövő dolgok jóval drágábbak szoktak lenni, ezért ha valami irreális árat mondtak volna, akkor fájó szívvel, de nem fogadom el. Annyira azért nem vagyok megszállott, hogy két állás között félúton nyolc-tízezer ruppót adjak ki egy könyvért, még ezért sem... Az árajánlat azonban háromezer forintnál is kevesebb volt, ami egy vicc a könyvárakat tekintve, így rögtön visszaírtam, hogy OK, és amint nyitva lesztek – mert hétvége volt – megyek fizetni!

Az árajánlatban az is szerepelt, hogy 3-4 hét a szállítási idő. Teljesen feldobódtam! Hát az  pont május vége, a szabadságom, pihenőidő, isteni jel! Örömömben elhatároztam, hogy a könyv kifizetése és átvétele között nem iszom alkoholt, ez lesz a fogadalmam.

Azért vasárnap este még bedobtam egy deci Bailey’st, amit még tavaly névnapomra kaptam, tehát meg is kell inni, nehogy megromoljon :-)

Hétfőn munka után mentem személyesen kifizetni a könyvet a csinos cégtáblájú könyvesboltba. A sok egyedül mozizás már leszoktatott róla, hogy azon parázzak, mit gondolnak rólam a mozipénztárosok / könyvárusok, amikor egyedül megyek moziba / halott színészekről rendelek angol nyelvű könyvet… na de azért kicsit izgultam, szociális fóbiám van. De az eladó egy nagyon kedves hölgy volt, egyáltalán nem röhögött, rögtön beütötte a gépbe a rendelést, nézegette az ajánlatokat. Mondta, hogy lát egy olcsóbb találatot is, de  megnyugtattam, hogy áh, ez se drága.

Pötyögött még tíz percig, elkérte a mobilszámomat, elkérte a pénzt – száz forinttal kevesebbet, mint az eredeti árajánlat –, és ennyi volt. Boldogan búcsúzkodtam, és már csak úgy az ajtóból rákérdeztem, hogy akkor ugye majd mailt kapok, ha megérkezik? Mire ő: „Ó, igen, írni fogunk. Hat-nyolc hét lesz, mert Amerikából jön.”

…Placcs! Kifordultam a boltból, és majdnem visítottam. Száz forint kedvezményért vásároltam kétszeres szállítási időt!! Nyolc hét, az két hónap! Hat hét pedig másfél hónap! Holott én legszívesebben mostazonnal akarnám azt a könyvet, nem véletlenül a brit Amazonról néztem ki az első lehetőséget, és nem az amerikairól… Úgy bekészültem a május végig olvasásra!

Elszontyolodva baktattam az utcán – holott odafelé még boldogan libegtem – és csak a sarkon túl jutott eszembe a másik csapás: hiszen én megfogadtam, hogy a könyv átvételéig nem iszom szeszt! És most a duplájára nőtt ez az időtartam, és beleesik pár családi ünnep, névnap, esetleg még a tervezett nyaralás is, amikor pedig minden este bedobunk egy-egy doboz sört…

Mindezt egy kedves könyvesbolti eladó miatt, aki hozzám akart rendes lenni, ehelyett  akaratlanul is meghosszabbította a könyv és alkohol nélkül töltendő, és ezért nem éppen kellemes időszakomat. Erre mondják, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kimacskakövezve…

Hogy a könyv miért fontos, azt már cifráztam. Kedvenc színészem életrajzáról van szó, akinek érdekes élete és jó filmjei voltak. Az absztinencia más téma. A bioritmusomhoz, úgymond, hozzátartozik a péntek esti doboz sör, az esetek 70 %-ában pedig ugyanez szombaton is (vagy ha másnap nem kell dolgozni).

Nem úgy képzelendő el, hogy minden szabadságomon betolok egy sört este, vagy ha pénteken valamiért nem jutok sörhöz, kitör rajtam a veszettség. Egyszerűen csak megszoktam az utóbbi, mondjuk, tíz évben, hogy az életem része az enyhe alkohol is, mint a mozi vagy a futás vagy a szempillaspirál.  Ha nem kívánom, akkor nem iszom; van, hogy a fél doboz sört otthagyom másnapra, és van, hogy a 2 %-os gyümölcsös sör is bőven elég.

A bort is szeretem, csak az technikailag nehezebben kezelhető: üveg, nehéz, törékeny, dugóhúzóval kell verekedni vele, erősebb, nehezebb beosztani. A tömény piákat nem szeretem, kivéve, ha valami ünnepkor azzal koccintunk. – És amikor olyan helyen vagyok, ahol az élet része a köményes vagy a szilvapálinka, de az természetesen külön kategória :-)

Tavaly ősszel kíváncsiságból már tartottam egy absztinens hónapot, ez a szeptember volt, nem ittam semmit, és nem történt semmi érdekes. Tehát tudom, hogy meg tudom csinálni. Különben eddig a kb. húsz év alatt, amióta alkoholt fogyasztok, összesen két ízben fordult elő, hogy valami rettentően stresszes nap után konkrétan úgy éreztem, hogy „most azonnal innom kellene valamit”” Ebből az egyik alkalommal pont volt otthon karácsonyra kapott Piña Colada, a másik alkalommal nem volt otthon szesz, de akkor sem történt semmi.

Csak a tudat, hogy most és még sokáig nem ihatok, az vacak. Olyan, mintha azt mondta volna valaki: Most nem ehetsz két hónapig sárgaborsó-főzeléket! Különösebben nem szeretem a sárgaborsót, és nem is hiányozna akár egy évig, de maga a tény, hogy nem szabad enni a sárgaborsóból, kívánatos és jóízű kajává varázsolja azt a vacakot :-)

Egyébként majd úgy fogom fel, mint azt a néhány pénteki böjtnapot: ma nem eszem semmit, és kész. Azt is kibírtam, ezt is ki fogom. Sőt már az első péntek estén túl is vagyok, nem ittam sört, se semmit, és nem történt semmi.

Azért annyi tanulságot levonok az esetből, hogy 1. ha egy eladó kedvezményt kínál, kérdezzünk rá a határidőre is, 2. csak alaposan átgondolt fogadalmakat tegyünk :-)

Tudom, tudom, el vagyok kényeztetve, hogy meg akarok halni egy hétig internet nélkül… de szeretem az internetet, és a munkahelyen is be van tiltva fél éve :-( A Legnagyobb Nagyfőnök mániája, hogy az interneten csak két dolog van: pornó, meg „szivárogtatás”,  tehát a sátán műve az, és nem szabad használni!!

Mondhatnám, hogy mi mást várnék tőle, hisz már 60+ éves, ha nem ismernék 70, sőt 80 éveseket is, akik aktívak a neten, és nem a játékokra vagy a pornóra gondolok, hanem értelmes dolgokra, mert a neten mindenki oda „megy”, ahol az érdeklődési körét megtalálja.

Régebben az irodában többnyire nyitva tartottam egy ablakot a Tálcán, ahol egy híroldal vagy valami könnyed írás volt megnyitva, és amikor szünetet tartottam a melóban, olvasgattam. Azt hiszem, aki cigizik és az udvarra kell lemennie, időben többet lóg a munkából, mint én ezzel. Nem beszélve a magán e-mailjeimről, mivel a munkahelyi e-mail címemmel természetesen semmi magánjellegűt nem levelezek. Vagy a Google, ha akár munka-, akár magánügyben kerestem valamit hirtelen. Pl. meló után eltépek könyvet venni, de várjunk csak, mennyibe is kerül az a könyv?

Na, hát ezek a dolgok már tilosak a munkahelyen. Legfeljebb időjárást, ártatlan híroldalt, menetrendet vagy valami szigorúan munkával összefüggőt nézhetünk. Ez mondjuk OK. De miért nem foglalhatok ebédszünetben, a kefír kanalazása közben mozijegyet a 17.30-as előadásra, mikor tudom, hogy mire odaérek, már tele lesz a terem? Ezt csupán a Legnagyobb Nagyfőnök jóindulatával magyarázhatom.

Mindent, aminek utána akarok/kell néznem a neten, napközben kis cetlikre szoktam felírni, és ha otthon még van erőm/időm/nem folyik ki a szemem, akkor intézem ezeket a dolgokat. Amiket amúgy fél kézzel 30 mp alatt megnézhetnék odabent, de neeeem… Öt jegyzettömbnyi cetlit firkáltam tele a fél év alatt.

A tiltás bevezetése után eleinte reggel még itthon gyorsan megnéztem az e-mailjeimet és a híreket, de újabban csak e-mailt nézek, azt is csak akkor, ha kifejezetten várok valamit. Erre akkor szoktam rá, amikor egy – másik – kedvenc színészem halálhírét tolta az arcomba az Index reggel hétkor. Rossz ómen így kezdeni a napot. Ha napközben történik valami, akkor anyám sms-t ír, mert ezzel megbíztam őt. Szintén amikor valami történt, amiről mi odabent nem szereztünk tudomást, mivel az iroda mostanában olyan, mint egy pápaválasztó konklávé, vagy egy esküdtszék, akiket hermetikusan elzárnak a külvilágtól.

No de most itthon sem lesz kb. egy hétig, sőt egyáltalán számítógép sem, mert visszük megjavíttatni (Most már tényleg.)

Nem lesz e-mail, pedig olyan jó érzés este látni, hogy az a pár ember, akivel levelezésben vagyok, megint írt! Nem lesznek blogok, híroldalak; nem tudok hirtelen utánanézni, hogy Nike női futócipő hol és milyen árban van, nem nézhetem meg, mikor jön ki DVD-n a Napos oldal, vagy milyen gyakorlatok vannak vékony kar erősítésére, mikor érkezik Budapestre a vihar, mikor indul a vonat Velencefürdőre, pontosan mit jelent az az angol szlengszó, ami a nagyszótárban nincs, mikor fog megjelenni magyarul a Halhatatlan második része…

Persze a legfájóbb (szegény kis Szméagol! hüpp, hüpp…), hogy semmiféle online, vagy a gépemre/pendrive-jaimra letöltött filmet nem láthatok. Mint mindig, amikor egy bizonyos színészre rá vagyok kattanva, leginkább csak az ő filmjeit nézném, pedig Anthony filmjei közül a legjobbak csak gépről nézhetők. DVD-n „csak” a Psycho 1-4., a Nyomorultak, a Kés a sebben, a „nagyon pocsék, amit nem nevezünk a nevén”, a Valaki az ajtó mögött, meg egy igen jó akciófilm, amiben ő csak annyit szerepel, mint a 12 %-os narancslében a narancs. Ez nem kevés, de a legjobbak mégiscsak a gépen laknak: Phaedra, Brahms, Tall Story (kosárlabdázás!), és most a Vágy a szilfák alatt…

A Vágy… különben isteni jó film volt, ahogy azt előre tudtam. A vacak díszlettől eltekintve, a történet, a karakterek és színészek, a szinkron teljesen zseniális volt. Elfogultságom ide vagy oda, a három főszereplő – Loren, Tony és a papáját játszó idősebb színész – egyformán jó volt, sőt hármuk közül egyértelműen az utóbbi volt a legjobb. Nagyon tetszett a film befejezése is. Egy ’58-as film! És jobb, mint a legtöbb mai! Csont nélkül megnézném most azonnal háromszor egymás után, de gép nélkül nem lehet…

Illetve remélem, záros határidőn belül megjavul a gép és hazajön, különben egy idő után elvonási tüneteim lesznek, beviszem az irodába a pendrive-okat, megvárom, míg hazatakarodik mindenki, magamra zárom az ajtót, bemegyek a főnök irodájába – a többi gépen le van tiltva a pendrive-hozzáférés is – és illegálisan filmeket fogok nézni! :-)

Magát a gépet csak szövegszerkesztőként és filmnézésre használom, de az internet  hiányozni fog. Ha nem lenne net, akkor például nem tudtam volna külföldről megrendelni Anthony életrajzi könyvét, amit így kézhez kaphatok néhány héten belül. Igaz, hogy angolul, és igaz, hogy én inkább az olaszhoz értek, de azért némi minimális angoltudásom van. Egyszerűbb filmes cikkeket el tudok olvasni, és létezik szótár, Google fordító (mármint, amikor megint lesz gépem) és szótárprogramok is.

Az életrajzi könyv megrendelésén hetekig gondolkodtam. Az döntötte el a dolgot, amikor megtudtam, hogy ebből készült fel a színész, aki Tonyt játszotta a Hitchcock c. filmben – igen jól. Ezt én mondom, márpedig az igazi iránti rokonszenvem nem engedné, hogy olyant dicsérjek, aki nem tökéletes. De ez tényleg az volt!

Egyébként is marha kíváncsi vagyok a könyvre, mert tényleg érdekes élete volt, már csak az a része is, amiről bárki tudhat. És én még nem is kerestem rá úgy istenigazából a neten,  beértem a filmekkel és a fórumon talált információkkal. De ez a kevés is érdekes és különleges. Most képzeljük el azt, amiről még én sem tudok (hozzátehetném, hogy nem lepne meg semmi).

Az igazi az lett volna, ha ő maga ír önéletrajzot, de ezt nem tette. Én imádom, mikor valaki, akit kedvelek, ír valamit – akár önéletrajzot, mint Ingrid Bergman, vagy regényt, mint Stephen Fry azt a hármat, amiktől eldobtam a hajamat, vagy mesekönyvet, bármit. Tonynak pedig lett volna rá lehetősége, hiszen nem villámcsapásszerűen halt meg szegény, de nyilván ízléstelen és morbid ötlet lett volna odaállni elé, hogy: „Figyelj, testvér, halálos betegséged van, nincs kedved megírni a visszaemlékezéseidet?” Juj… tényleg szégyellem, hogy ilyeneket gondolok :-(

De én a helyében megírtam volna, már csak azért is, hogy ne szóbeszéd meg pletyi alapján próbálják meg összerakni a mozaikokat halálom után. Jó, persze az én életem szart sem érdekel, de ha lennék valaki, és tudnám, hogy egy évem van hátra, biztos nekiülnék és megírnám. Sőt talán így is megteszem (hogy kiszúrjak az utókorral :-)

Tehát most megpróbálom kibírni gép nélkül. Nyaraláskor sikerülni szokott :-) Valószínűleg össze fog gyűlni egy újabb jegyzettömbnyi cetli, mire megint lesz világhálós hozzáférésem.

De legalább most majd időben lefekszem és rendesen kialszom magam, mindennek megvan a jó oldala is…

A blog kezd kissé olyan lenni, mint egy bipoláris depressziós naplója: egyik héten hullámhegy, másik héten hullámvölgy. Asszem, múlt pénteken jutottam el arra a pontra, ahová Nite Owl a Watchmenben egy jól sikerült égő házból mentés, majd egy jó numera után: „A gyilkosságok, a háborúk:… ezek csak esetek… csak megoldandó problémák.” És bármilyen őrülten hangzik, szerintem az Equus billentett át a mélyponton (többé-kevésbé). Pont az a darab, amitől mindenki kifekszik és sokkolódik. Mondtam én, hogy fordítva vagyok bekötve.

A közszférában jóformán semmi nem egyszerű, még kilépni sem. Nem ám csak úgy „Holnap már be se jöjjön!” Az ember átvesz egy úgynevezett sétálópapírt, amire úgy huszonöt aláírást kell gyűjteni. Én a múlt héten vettem át, azóta legyalogoltam a lábamat.

Az első aláírásgyűjtéseket ott kezdtem, ahol tudtam, hogy semmi elszámolnivalóm nincs: lakáshitel, szolgálati lakás, fegyelmik, tanulmányi szabadság. A szolgálati lakásos tiszta lapomért háromszor kellett átmásznom az épület túlfelére (5 km), mivel kétszer, mikor bejelentés nélkül mentem oda, a szoba zárva volt (hárman dolgoznak ott). Az egyik személyzetis rovat aláírója szabadságon volt, aki helyette aláírhatott volna, az szabadságon volt, aki őhelyette aláírhatott, az szerencsére véletlenül éppen akkor lépett be a szobába.

Hogy munkaszemüvegem nincs, ahhoz az épület egy másik távoli végébe kellett zarándokolnom. Az illetékes szabadságon volt, a helyettese hozzám hasonlóan szintén a sétálópapírjával sétált, a kis ösztöndíjas, aki tartotta a frontot, majd a május 1-jei szünnap után ígért visszahívást. Nem hívott; én hívtam fel. Hát a szakember még nem jött be (10.30-kor). Talán szabin van? Hát, ő nem tudja. Mondtam, hogy nekem csak egy nullás aláírás kell, papírom van róla, itt a kezemben, hogy nincs munkaszemüveg-tartozásom. Hát, ő nem tudja, mindjárt megkérdezi… (telefon letakar, susog). Jaj, hát majd jön az az ember, csak ma később jön be. Egy óra múlva visszacsörögtek: most itt van az ember! Sprinteltem, mint a veszedelem, nehogy mire átérek az épület másik felére egy másik emeletre, a fickó megunja és lelépjen.

A rohanás közben pont akkor suhantam el a lift előtt, amikor a Legnagyobb Nagyfőnök épp kilépett onnan. Az, aki kitalálta a látványos létszámcsökkentést, tehát aki miatt egy hete szaladgálok a sétálópapírommal, én és a többi 70 ember a házból. Szerencséjére olyan gyorsan történt, hogy nem is kapcsoltam, hanem az udvariasságom jött elő, és azt mondtam, „Jó napot kívánok”, ahelyett, hogy a szívből jövő „Pusztulj el, te barom” jött volna a számra.

A begyűjtendő szignóknál jobban idegesítettek más dolgok. Például az informatikusok aláírása azt jelenti, hogy egyidejűleg leadom a hálózati jogaimat, hozzáférésemet és e-mailcímemet. De azok nélkül nem tudok dolgozni, márpedig dolgoznom kell, hogy 1. később lecsúsztathassam, 2. már nincs más, aki az én dolgaimat megcsinálná helyettem. Írásban kértünk további hozzáférést, amit meg is adtak, de viszont így nem fogják aláírni a papíromat! Gondoltam én kétségbeesve, és már felkészültem a hosszú szókaratéra, amelyben talán a főnökömet is rá kell majd uszítanom az ő főnökükre. Ezzel szemben szinte érthetetlen módon – mert az informatikusok még nagyobb bürokraták, mint a többi osztály – odatelefonáltam, odamentem, aláírták és kész. Nagyon csodálkoztam.

Gond volt még az ügyirataimmal is. Papíron nem lehet semmi a nevemen, mert az irattár csak így írja alá a sétálómat. Na de nem tehetek mindent irattárba, folyamatosan fut legalább tizenöt aktám, másik öt-tíz pedig néha felüti a fejét, mint a Loch Ness-i szörny! Ha pedig papíron, átadás-átvételi jegyzőkönyvvel minden aktámat aláírással átadom egy-egy kollégának – papíron szétdobták a munkakörömet – az két hét, mert mindegyik húzni fogja a száját, el kell nekik magyarázni, hogy mivel mit kell csinálni, miközben semmit nem kell csinálni, mert én csinálom tovább. Főleg a paraszt Marival való kommunikációtól óvakodtam persze, aki egyrészt tapló, másrészt rettentő ostoba.

A problémára zseniális módon Barbi találta meg a megoldást. Nem adunk át semmit – úgyis nálam maradnak az akták –, hanem elektronikusan megmódosítjuk az ügyintéző nevét! Így nem lesz akta a nevemen, mindegyiknek valaki más lesz az ügyintézője. Én továbbra is tudok levelet írni az ügyekben oly módon, hogy a sajátom helyett az új nevet írom az elektronikus iktatás ügyintéző rovatába. Ők nem is tudnak róla.

Egyetlen akta kivételével mindegyik ügyirat lekerült a nevemről. Ez a fennmaradó egyetlen egy hároméves akta, amit még a két évvel ezelőtti átszervezésnél adtunk át fizikailag is, gépileg is egy másik belső szervezeti egységhez, de ott azóta sem vette át (elektronikusan) a titkárnő. Negyedévente szóltam neki én is, az iktató osztály is, de azóta sem hajlandó. Most felhívtam, hogy kilépek, vegye már át azt a szart. Ő nem veszi át, mert őneki az az akta nem is került a kezébe. – Persze hogy nem, mert a 2009-es akta bele volt rakta a 2010-esbe, amit már ők irattároztak le. – Megint csak Barbi oldotta meg a problémát valahogy úgy, hogy az irattárosokkal zsírozta le telefonon a dolgot. Ezek után nulla ügyirat maradt a nevemen, és az irattár aláírta a kilépőpapíromnak azt a rovatát. Hogy Barbi nélkül mit csinálnék, azt nem is tudom.

A maceráknak még ezzel sem volt vége, mivel leltárfelelős is vagyok. Természetesen ez sem maradhat így, mivel hivatalosan megszűnök létezni. Terv szerint a Nagyfőnök titkárnőjének adtam át. Mire utánajártam, hogy hogyan, milyen papíron, milyen leltáríven, milyen aláírásokkal kell átadni egy leltárfelelősi beosztást, az megint csak hosszú kirándulásokat jelentett a leltáros osztályra, merthogy ott is szabin volt az illetékes, a helyettese pedig kevésbé volt képben.

Pedig nagyon igyekeztem minden problémásnak ígérkező dolgot direkt ezen a héten lezárni, mert a saját közvetlen főnökünk csak ekkor volt bent. Évek óta felgyűlt a szabadsága, amit eddig sosem vett ki – kirúgás esetén fizessék csak ki neki, gondolta, és igaza is van –, de most ráparancsoltak írásban, hogy tessékazonnal kivenni!! ő pedig bekeményített, és a kiírt szabadságát be is tartja és akkor tényleg nem jön be. Régebben bejárt, de mostanra odalett a motivációja. Nem csodálom. Viszont ha gondunk van, ő többnyire secperc alatt megoldja egy-két telefonnal, és ezért feltétlenül a dolgozós hetében akartam elintézni az összes nehézkesnek ígérkező feladatot.

Például aláírt néhány helyen a Nagyfőnök helyett, olyan dátummal, amikor az öreg tényleg nem volt bent. Így elkerültük azt, hogy leküldjem az aláírnivalót a tatához, aki még képes és elveszíti. Volt már példa ilyesmire, a 25 aláírást tartalmazó sétálópapíromat nem akartam kockáztatni.

Nagy nehezen kipasszíroztuk a titkárnőből a leltárfelelősi átvételes aláírásokat. Nem volt egyszerű, mert érthetően ő is ódzkodott tőle. Megértem, de mit csináljak? Ráadásul külön probléma jelentkezett, mert Barbinak pont a leltárátadás napján romlott el a telefonkészüléke, láthatóan megjavíthatatlanul – konkrétan eltört –, így igényelnem kellett még utoljára egy telefont, az utolsó napon, úgy, hogy mire átvesszük, már az utódomé a dolog; és úgy adtam át a leltárt, hogy ez az igénylőkönyv nem is volt ott az átadott iratok között, mivel a raktárban pihent. A telefon meg sem jött a hét végéig, mivel természetesen a raktárosok is szabadságon vannak.

Már ’csak’ a belépőkártyám leadása van hátra, ezt viszont igyekszem halogatni, mert utána érdekes lesz bejárnom. De ha nem adom le, nem kapom meg az utolsó aláírást, és nem vihetem a személyzetire a cetlit, hogy elszámolják a ki nem vett szabimat és számfejtsék a végkielégítésemet (pénzből élek, kérem). Majd’ minden kijáratnál mágneskártyás kiléptető van; reggelente bevárom majd Barbit és együtt jövünk, hazafelé pedig majd kiszivárgok a tömegben. De ha kimegyek ebédszünetre? Vagy ha Barbi rosszul lesz, és előbb megy haza? Vagy én megyek előbb haza? Állítólag van egy titkos kocsibejáró, ahol gyalog is be lehet hussanni kártyázás nélkül. Ezt még ki kell tapasztalnom, mert a számtalan kijárat közül ezt az egyet pont nem ismerem.

Azért mindent egybevetve jól állok. Hétfőn még előttem állt ez a sok elintéznivaló, és csak négynapos munkahét állt a rendelkezésemre, hogy megcsináljam őket. Péntekre pedig tulajdonképpen befejeztem a legmacerásabbakat. Jó, még van egy jelentés – mert noha létszámcsökkentés van és kirúgnak, de azért érdekes módon a feladataim csak tovább jönnek –, ami hétfői határidős, viszont hozzá sem tudtam még kezdeni. Majd hétfőn elkezdem, nem egy fontos dolog. És ha az lenne is csak két kezem van, és 24 óra a nap nekem is…

Szóval Barbinak és a főnöknek köszönhetően majdnem mindennel megvagyok (ami az én dolgaimat illeti). Még két hetet szándékozom dolgozni, aztán másfél hét tényleges pihenés. Ezt már nagyon várom, rám férne némi szusszanás, normális időben felkelés, kollégák nem látása, sok futás, séta, olaszul olvasás… illetve, ha az Ég is úgy akarja, talán addigra már egy angol nyelvű olvasnivalóm is lesz…

A jelenlegi kedvenc színészem (és) filmjei iránti elragadtatás sajátos módon nem is annyira a filmtörténeti ismereteimet vagy a műveltségemet, hanem leginkább az informatikai tudásomat fejleszti :-) Péntek este például sikerült egy 1958-ashoz hozzájutnom!

A számítógép hetek óta gyengélkedik – lehet, hogy részben nekem és valami gyanús letöltött vagy kitörölt dolognak köszönhetően –, ezért most már napokon belül elvisszük javíttatni. Hogy ne vesszen el a nehéz munkával megszerzett, letöltött, átmásolt Psycho, Phaedra és Tall Story, azokat kimentettem pendrive-ra.

Pendrive-om sem lenne, ha nem kaptam volna még  karácsonyra Barbitól. Eleinte nem is nagyon értettem, minek ez? Azóta már vágom a témát :-) Nyolc gigás, pont ráfért ez a három film, amiket muszáj volt átmásolnom, hátha kitisztogatják őket a gépből, és mivel kettő közülük teljesen beszerezhetetlen,  hát biztosan agyvérzést kapok, ha eltűnnek.

Május elsején a Brahmsot is sikerült lejátszhatóvá varázsolnom, tehát azt is ki kell menteni. Viszont a 8 gigás pendrive-om már betelt. Így vettem egy új, 16 gigásat (mit árthat, ha több is van, nem igaz?), rámásoltam a Brahmsot, és a pendrive-ról megnyitva is leellenőriztem, tényleg ott van-e.

Ezeken kívül már csak az 1958-es Vágy a szilfák alatt volt a gépemen, amit több becsomagolt .rar fájl alakjában már három hete letöltöttem, de nem tudtam kicsomagolni őket, így csak ott pihentek. WinRar alkalmazás kellett volna hozzá, ami nem volt, és már igazán nem mertem új programokat leszedni a netről… De most muszáj volt, hogy kicsomagoljam és át tudjam tenni a pendrive-ra.

Mint a huzat, letöltöttem a WinRart egy ingyenes oldalról. Aztán kisebb nehézségek árán feltelepítettem a gépre. Ezután még húsz perc ügyeskedésbe és egyoldalú veszekedésbe került („Maga összeveszett egy géppel?”), amíg történt valami a hat fájllal, és már nem így, hanem úgy néztek ki, de még mindig nem álltak össze és nem akartak filmmé lenni. Kattogtattam összevissza, kiléptem, beléptem, összekulcsoltam a kezem, minden módon próbáltam varázsolni a fájlokat, mígnem egyszer feltűnt, hogy az egyik fájlnak már .rar helyett .avi a kiterjesztése. Rákattintottam, kiválasztottam hozzá a MediaPlayert, és egyszerre csak megindult a film!!

Erről a filmről már olyan szinten mondtam le magamban, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is hiányzott. Sosem éreztem úgy, hogy „Úristen, a Vágy a szilfák alatt-ot feltétlenül látnom kell!” Pedig a lányok a fórumon erősen dicsérték, és a főcímről látom is, hogy egy Eugene O’Neill drámából készült, tehát rossz semmiképp sem lehet.

Annyira fáradt lettem már így estére, hogy éppen csak beletekertem, hogy megnézzem, mégis milyen. Más körülmények között azonnal végignéztem volna, de éjjel keveset aludtam, futottam három kört, vásároltam, erőlködtem a számítógéppel, ezért csak néhány jelenetbe pillantottam bele összesen pár perc erejéig. Majd a hétvégén bepótolom, az sem érdekel, ha éjjel kell néznem… Anthony jóképű, és valahogy nyersen férfias – pedig csak 26 volt. Nem két napja mondtam, hogy idősebb korában lett belőle igazán jó pasi? Hát ez a tétel megdőlt, nyomokban sem található kisfiús báj vagy tündérkirályfi-feeling. Ami roppant helyes is, egy színész legyen színész, ne fotómodell, akkor is, ha csinos. Ezek után természetesen alig várom, hogy végignézhessem nyugiban. A női főszereplő Sophia Loren (mint a Kés a sebben – komolyan, kezdem irigyelni azt a nőt); a díszletek kissé fapadosak, mintha rosszabb stúdióban vagy színpadon forgatták volna, de ez az, ami engem nem tud zavarni. Én már végignéztem a Dogville-t is, és öt perc után elhittem, hogy az üres színpadon falak vannak, ahol a valóságban csak krétacsíkok, nem beszélve az Equus lovairól.

Egyelőre ennyit állapítottam meg a Szilfákról (jó szinkron, férfi & női főszereplő: papírforma :-), vacak díszlet), de nagy reményeket fűzök hozzá, és előre, látatlanba állítom, hogy jó lesz.

… De hogy én, a műszaki analfabéta, képes voltam hat .rar fájlból összeállítani egy komplett filmet, ami működik és lejátszható, az itt az igazi csoda! Fel sem tudom fogni, úgy látszik, nagyon hajtott a megszállottság! :-)