a hallgatag macska naplója

Május 1. van, és noha szerda, tisztára hétvégi feelingem van :-) Délelőtt Faterral kószáltunk a Városligetben, ahol elég nagy tömeg volt, bár voltak elviselhetőbb részek is; utána pedig beültünk egy sörözőbe, ahol egyet fizet, kettőt kap akció volt. A harmincfokos melegben a korsó sör jól fejbevágott, otthon aludtam is egy félórát ebéd előtt.

Kaja után moziba terveztem menni – tavaly is ezt csináltam május 1-jén délután – de a betervezett Vasembert vagy túl későn játszották, vagy már tele volt a terem. Így aztán itthon maradtam, és kísérletképpen nekiláttam megint összehegeszteni a Brahmsot.

A Szereti ön Brahmsot? valószínűleg Anthony Perkins filmjei közül az, amit mindennél jobban meg akartam szerezni (OK, Psychót leszámítva, de az alapmű, és már megvan). A Brahmsban ugyanis Ingrid Bergman is játszik, akit nagyon szeretek. Talán, ha van egyáltalán kedvenc színésznőm, akkor leginkább ő nevezhető annak.

1990 végén, Évi néninél láttam meg Ingrid (ön)életrajzi könyvét, amit karácsonyra kapott valakitől, és elkértem kölcsönbe, mivel még az életben nem hallottam erről a színésznőről. Ez persze engem minősít, de még csak 13 éves voltam :-) A könyv nagyon rokonszenves volt, informatív és személyes, rengeteg jó fotóval, és onnantól rögtön rokonszenves lett Bergman, és sok filmjét meg is néztem. Pl. most hétvégén a Casablancát is. Úgy századszor.

Az életrajzban leírta, hogy a Brahms forgatásán behívta Anthonyt az öltözőjébe, és megkérte, hogy csókolja meg, mert majd a filmen is csókolózniuk kell, pedig ő nagyon szégyenlős és fél, hogy el fog pirulni; erre Anthony meg is csókolta és nagyon kedves volt (ezt nem én írom, hanem Bergman.) A két félénk!… bájos jelenet lehetett.

… Amikor most a közelmúltban vadászni jártam az online filmgyűjtő oldalra, elsőnek a Brahmsot szedtem le. Természetesen! Nem is egy, hanem egy csapásra KÉT kedvencem is van benne! Négy részletben volt fent a film, az ötödik a CRC-fájl, amivel össze lehet ragasztani a film darabjait. A négy filmrészlet gond nélkül lejött, a hegesztőfájlnál viszont kiírták, hogy bocsika, de ezt a fájlt törölték.

A gyakorlott filmletöltő és torrentező Barbit kérdeztem, mit lehet ilyenkor csinálni, mondta, hogy CRC-fájl nélkül nem lehet összerakni a filmet. A rajongói fórumon ellenben azt írták a lányok, hogy még így is összeállhat a film, max. nem lehet beletekerni, csak lejátszani egyhuzamban.

Egyszer neki is fogtam összehegeszteni a filmet, ez sikerült is, de egy lejátszóprogramot kellett volna társítani hozzá, és én egy olyan társítottam, amit nem ismert fel a gép. Ettől elkedvetlenedtem és hozzá sem nyúltam azóta. De ma a sörtől megjött a bátorságom, újra megparancsoltam a Commandernek, hogy ragassza egybe a filmet, de most már a Windows MediaPlayert társítottam hozzá. Az ugyanis fixen van.

És akkor az történt, hogy a MediaPlayer kicsit gondolkodott… aztán megjelent az ordító fekete-fehér oroszlán…

Már teljesen belenyugodtam, hogy a Brahmsot soha a büdös életben nem fogom látni, erre itt volt a gépemen!! Gyönyörű május elsejei meglepetés! Azonnal nekifogtam megnézni. Kellemes régi szinkronnal roppant jó film volt. Bár én valami könnyed vígjátékra számítottam – nem is tudom, miért – ezzel szemben komolyabb dologról volt szó, de elejétől a végéig tetszett. Ingrid egy negyvenes nő, akinek egy hasonló korú, elég link pasija van, nem házasok (Yves Montand). A pasi számomra roppant ellenszenves volt – mármint a karakter –, az a sármos, félrekúrós fajta, akire úgy igazából nem lehet számítani, és akiről többnyire kiderül, hogy nős. Itt nem ez volt a helyzet, csak link volt, félrecsajozott, és nem akarta elvenni az állandó nőt. Aztán jön egy fiatal srác (Anthony), aki beleszeret a nőbe, egy darabig szét is megy a negyvenes pár, a nő Tonyval van, aki el is venné, a pasi meg ilyen-olyan csajokkal. A végén szakítanak a fiatalabb partnerekkel és mégiscsak összeházasodnak, de már az utolsó jelenetben ugyanaz történik, mint a film elején: este a nő izgatottan várja haza a pasit (csak most már karikagyűrűvel a kezén), hogy induljanak vacsorázni, mikor a pasi hazatelefonál, hogy izé, közbejött valami, szívem, sajnos dolgoznom kell…. És ezzel van vége.

Amin felcsesztem az agyamat – a kézenfekvő gondolaton kívül, miszerint ki a fene akarna egy öregedő és elég csúnyácska Yves Montand-nal járni, akit jóformán evezővel sem piszkálnék meg, mikor ott van a 29 éves Anthony Perkins? – az az volt,  hogy a fiatal pasi-idősebb nő párosára úgy tekintettek az emberek, mintha gyerekgyilkosok vagy kannibálok lennének. Ingrid 46 volt és 40 éves a szerep szerint, Tony 29 volt és a szerepe szerint 25. És a nő ilyen beszólásokat kapott, hogy ez „természetellenes” meg ilyesmik…. Az senkit nem zavart, hogy a rusnya pasija szintén húszéves csajokkal hetyegett eközben, ráadásul komolyabb érzelmek nélkül, mint valami világ császára. Álszent marhák!

Azóta persze eltelt ötven év és változott a világ. Nekem egyelőre nem szoktak jóval fiatalabb pasik tetszeni, de még „csak” 36 leszek, és azt hiszem, nem nézek ki annyinak. Mi számít „jóval fiatalabbnak”? Elképzelhető, hogy létezik még nálam 5-10 évvel fiatalabb srác, aki normális és illene hozzám, akkor azt most rúgjam ki, csak mert később született? Ezek baromságok!

A Brahmsot elnézve fogcsikorgatva mosolyogtam magamban. Ezt a témát a fórumon már kitárgyaltuk: Anthony filmjeivel ugyanis az van, hogy fiatalkorában többnyire nagyon jó filmekben kapott nagyon jó szerepeket (amiket persze nagyon jól játszott el, de ez evidens), és ráadásul egyszerűen gyönyörű is volt ezen a kisfiús, fekete szemű, elbűvölő módján, amitől az ember egészen egyszerűen elolvad és hülyén vigyorog. Ezeket a filmeket remek dolog nézni, mert amolyan igazi jóféle 1960-as évekbeli filmek, és még csodás esztétikai élményt is nyújtanak mellé.

Idősebb korában viszont kissé közepesebb filmekben játszott nem mindig kimondottan jó szerepeket (persze azokat is jól), de addigra olyan férfias, markáns, igazi jó pasi lett belőle napbarnított bőrrel, tüsihajjal, kedves, egészséges magabiztossággal, hogy attól az ember lányának simán felborul a hormonháztartása. A vízválasztó valahol a hetvenes évek elején volt (’mint az köztudott’).

Tehát amikor Tonyt akarom látni valami filmben, választhatok, hogy egy régi, jó filmet nézek, amiben ő viszont inkább egy nagyon helyes öcsi, vagy a dögös pasit nézem meg egy közepes, későbbi filmben :-)  A Brahms az első kategóriába tartozott, tehát még igen sokszor meg lesz nézve, mert annyira jó és elgondolkodtató is.

Muszáj itt leszögeznem, hogy Yves Montand-nal semmi bajom, csak ebben a filmben volt olyan rohadtul antipatikus, hogy szívesen pofon vágtam volna. De ez a szerepnek szólt, mielőtt még bárki megrökönyödne.

Nagyon szégyellem, hogy különböző kulturális eseményeket a saját hangulatom javítására próbálok felhasználni, de ez a helyzet, tehát leírom. A péntek esti Equus-előadásra a jegy megvétele óta (két hete) nagyon készültem. És csak azért nem régebb óta, mert az utolsó pillanatig vacilláltam a jegyvásárlást illetően.

Vannak filmek / színdarabok, amiktől ódzkodik az ember, mert olyan rossz a híre. Nem mint rossz mű – az nem is lenne téma, hanyagolnám – hanem mint olyan, ami érzelmileg megviseli az embert, vagy ijesztő, vagy mindkettő. Ilyen volt korábban a Taxidermia, amit végül is megnéztem, és pozitívan csalódtam, bár étvágyam nemigen volt utána vagy egy hétig. Ilyen volt az Onibaba, amitől húsz évig féltem, végül egy nyári estén az Örökmozgóban beültem rá. Ez is pozitív csalódás volt, egy nagyon jó, bár tényleg kemény japán művészfilm. Na és ilyen volt a Psycho, amiről anyám azt mesélte, hogy az a legijesztőbb film a világon, aztán egy abszolút kellemes filmélmény lett. Az igaz, hogy tizenöt évesen, első megnézéskor, biztos, ami biztos, áthurcolkodtam a szüleim szobájába éjszakára :-)

Az Equustól is ugyanígy ódzkodtam. Eleinte nem érdekelt, aztán sokan dicsérték, de még ekkor sem érdekelt igazán. Különben is: a színházjegy már annyira drága, hogy tízezerszer is megfontolom, mire ülök be. De aztán egy kedves rokonom kétszer  is megnézte és írt is róla, ezzel egyidejűleg pedig véletlenül elém jött az infó, miszerint Aktuális Kedvencem is játszotta az egyik főszerepet 1975-ben.

Még ez sem lett volna elég, ha a neten nem látom, hogy mindössze két szabad hely van már egy pénteki előadásra, az egyik a 7. sor bal szélén. Mivel a 7 a szerencseszámom, és csak jobb szemmel látok, ezért ezt isteni jelnek tekintettem és már mentem is a Tháliába jegyet venni :-)

…Sajnálom, ha valakiben csalódást keltek, de nem tudok, és nem is akarok magáról a darabról írni. Én úgy készültem rá, mint egy nagyon megrázó, sokkoló, katartikus élményre, amitől majd kikészülök, bőgök, és jobban leszek lelkileg. És ez tulajdonképpen meg is történt, csak fokozatosan.

A péntek elviselhető munkanap volt, utána franciadrazsét vettem, mert éreztem, hogy a színház után szükségem lesz rá. Aztán a ruhámon gondolkodtam. Ez mégiscsak a Thália, és „komoly” darab, maximálisan jól akartam kinézni. Ugyanakkor egyedül mentem, és hazafelé késő este, egyedül, tömegközlekedéssel talán mégsem szerencsés tisztaselyem blúzban és gyémántos fülbevalókkal grasszálni egy nőnek. Ezért a piros, sztreccses, zsabós felsőmet vettem fel, amit eredetileg a Vámpírok Báljára vettem, és csak egyszer volt rajtam. Fekete gyöngyös fülbevaló, fekete szoknya, és az extra magas sarkú cipőm. Ez utóbbit át kellett cserélnem, mivel valami baleset érte, így végül a hétköznapi kis körömcipőmben mentem, amivel gyalog is hazajuthatok, ha a villamos lerobbanna.

Időben odaértem a színházba, kiálltam a vécésort, megtaláltam a helyemet. Nagyon furcsa volt teljesen egyedül lenni. Színházban eddig még mindig másokkal mentem, bár olyan már volt, hogy szétszóródva ültünk. De igazából nem zavart, a magányos mozizások már megedzettek. Az furcsább volt, ahogy a piros ruhámat nézegették az emberek :-)

A darab. Teljesen odavert. Szép fokozatosan kezdett kibontakozni, bár Alföldi már úgy az első percekben megragadott – nagyon bírom Alföldit színészként, bár nagyon kevésszer láttam, és főleg szinkronszerepekben tudom megfigyelni –, de az a helyzet, hogy a másik főszereplő, egy max. húszéves fiú, valami lehetetlen módon talán még nála is jobb volt. Nem értem, hogy lehet ez. Négy mellékszereplőnk is volt még, egyik jobb, mint a másik, és azon vettem észre magam, hogy én, aki amúgy folyton izgek-mozgok és nem tudok fókuszálni, egy halott mozdulatlanságával ülök és a szememet le sem veszem a színpadról, sőt nem is pislogok, mintha mesterlövész lennék egy háztetőn.

Lovak is voltak a darabban. Azt már tudtam, hogy táncosok játsszák majd őket. De hogy én el is fogom hinni két perc után, hogy azok lovak, azt még most sem fogom fel. Talán nem is a táncosok voltak olyan jó lovak, hanem az a mód, ahogy a színészek foglalkoztak a „lovakkal”, attól hittem el, hogy lovak.

És az a helyzet, hogy én szeretem azokat a büdös dögöket. A kutyákat jobban, de a ló is valami rendkívüli állat, és a tekintetében van valami, ami jó. Nem tudom jobban megfogalmazni. Ritkán vagyok lóközelben, akkor is félek persze, mert túlságosan nagyok, de ha nem félnék, akkor átölelném és megpuszilnám a lovat, ahogy kutya rokonommal ezt meg is teszem.

Volt egy jelenet a darabban – hogy miért ez ragadt meg bennem?? sokkal jelentősebbek is vannak –, amikor a főszereplő srác átöleli a „ló” fejét, és simogatja, a ló pedig odahajtja a fejét a vállára, ahogy egy ló szokta. Talán, mert kutyával ezt többször átéltem és ismerem azt az érzést, amikor átölelsz egy állatot, akit szeretsz,  vagy mert csak egyszerűen hülye vagyok, de ez az egy rövid jelenet másnap kétszer is eszembe jutott, és akkor húsz percig sírtam.

Az első felvonás végén volt az a bizonyos botrányos, híres, katartikus jelenet. Én azt teljesen megértettem…. hogy miért történik, és miért úgy történik, és nem volt sem nevetséges, sem közönséges az a meztelen jelenet, hanem egyszerűen… Ki kellett mennem az utcára, levegőt szívni, át a túloldalra az Operett elé, és igyekeztem visszafogni a könnyeimet, mert majdnem sírtam az élménytől. De visszafojtottam, mivel nem akartam panda lenni a második felvonásra.

A második felvonás eseménydúsabb volt, viszont rövidebb. Akkor ezt sajnáltam, ma már úgy tűnik, pont így volt jó. És valahogy nem volt annyira katartikus a befejezés, mint az első részé. A tapsrendnél úgy láttam, hogy a főszereplő srác teljesen ki van merülve, komolyan mondom, támolygott, aggódtam érte. Még benne volt a szerepben, szegény, látszott, hogy ezt nem fogja egy csettintéssel ledobni magáról…

Talán egyetlen morzsányit csalódva jöttem ki, mert akkora ütős befejezést vártam volna, amit nem kaptam meg.

De már a villamoson éreztem, hogy a darab, mint a lassú ejtőernyősök, esik lefelé bennem. Otthon meg azon kaptam magam, hogy anyámnak – aki kérdezgetett, hogy mi volt? – egyszerűen csak mutogatom a színházjegyet, rázom a fejem és olyasmit mondogatok, hogy: - Állati volt…. Nem, nem tudom elmondani… Nem is tudom… Olyan… Megyek lefeküdni.

És akkor úgy szombat délelőtt, amikor pedig már vasaltam, a Pi életét, az Ilyen a bokszot és a Casablancát néztem, akkor kezdtek aktiválódni a darab részletei. Mint mondtam, kétszer bőgtem, de lehet, hogy ha belegondolok még, harmadszor is fogok. El kellene olvasni a darabot, vagy megnézni még egyszer, mert biztos, hogy olvasva is jó, de ezt az előadást látnom kell egyszer még, ezekkel a szereplőkkel, ezzel a látvánnyal.

… Mióta ezt írom, a darab óta három nap is eltelt, és még mindig a hatása alatt vagyok. Olyan, mint egy gumiból készült étel: nem tudom lenyelni, csak rágom magamban.  Hétfőn reggel a metrón jutott eszembe még egy mozzanat: amikor a pszichiáter azt mondja a sráccal kapcsolatban (nem tudom pontosan idézni): ’Én eljárok nyaralni Görögországba, gondosan megtervezett útvonalakon és széntablettákkal a poggyászomban, ez meg teremt magának egy vallást a semmiből, és éjszakánként meztelenül vágtat a saját istenével! És én menjek oda, hogy kigyógyítsam őt az őrültségből?!’

Furcsa, de az Equus – ami egy botránydarab, és ódzkodnak tőle az emberek – engem lelkileg helyretett, pont azért, mert pofon csapott. Lehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, lehet, hogy mindenkire így hat, de nekem most pontosan ez kellett. Azt hiszem, ebben maga a darab csak 50 %, a másik fele maga EZ az előadás, a színészek, a látvány, a rendezés. A lovak.

Érdekes kiborulás vett erőt rajtam szerda-csütörtök magasságában. Ez még a péntekiből eredő elhúzódó stressz következménye lehet, és hogy megint vacakul alszom…. mindegy, miért, de csütörtökön eléggé kivoltam. Pedig viszonylag jónak ígérkezett a hét. Szerdán jótékonysági koncert kedves rokonokkal, pénteken színház, a Pi élete is kijön DVD-n, gondoltam, ezek majd elterelik a figyelmemet az idegeskedésről.

Kedden kora este lementem futni, hogy jól kifárasszam magam és tudjak aludni. Életem legjobb időeredményét futottam 3 körön – tehát a leggyorsabbat –, ennek ellenére nem aludtam jól.

A szerdai nap humoros kis epizóddal kezdődött. Feszült voltam, ezért arra gondoltam, hogy kivételesen keresztet fogok hordani a nyakamban. Ritkán szoktam, noha kettő is van. Gondoltam, ez esetben maga Isten vigyáz majd rám kiemelten, tehát a hétköznapi stressz nem fog bántani (annyira). Aktuális kedvenc színészem is hordott (amerikai létére kettős) keresztet, az előző kedvencem pedig ír katolikus létére latin keresztet, amilyen nekem is van. És a fekete blúzt akartam felvenni, aminek magas a nyaka, tehát nem is fog látszani.

Már rajtam volt a blúz, mikor rádöbbentem, hogy ugyan magas nyakú, de gyárilag nincs neki felső gombja; majd ezzel egyidejűleg bevillant az is, hogy a pletykák szerint a közvetlen főnökünk nem biztos, hogy keresztény vallású. És a kollégák közül még senkin nem láttam keresztet az irodában.

Dermedten álltam a tükör előtt: most mi legyen? Ha magamon hagyom a keresztet, talán a főnök megorrol rám és leveszi rólam a kezét, mint Szivar Prücsökről; ha leveszem a keresztet, Isten lesz mérges. Micsináljak?! Végül gyáván úgy döntöttem, hogy a főnök szeme fizikailag lát engem és szükségem van a hozzám való pozitív hozzáállására, Isten pedig majd belenéz a szívembe. A keresztet pedig gyorsan lecseréltem egy Erdélyben vásárolt medálra, ami sajnos egy állatot ábrázol, ami alighanem gyík vagy más efféle teremtmény. Jámbor vallási jelkép helyett egy hüllő lógott a nyakamban aznap :-)

Nem halogathattam tovább a sétálópapír átvételét. Ez az az elszámolási izé, amit ezer emberrel alá kell íratnom, hogy nem tartozom semmivel. A személyzetis csaj, mikor átadta, rögtön sipákolni kezdett, hogy nem vettem ki a részarányos 14 nap szabimat, MOST MI LESZ!?? (Persze hogy nem vettem ki: egyrészt azt kifizetik nekem, másrészt ki végezte volna addig a melómat?) De olyan óbégatást csapott („Mekkora botrány lesz ebből!”), hogy komolyan aggódni kezdtem, mi van, ha mégsem fizetik ki? Mégiscsak pénzből élünk…

A folyosón elkaptam egy másik csajt a személyzetiről, akivel jóban vagyunk, és bizalmasan megkérdeztem a témáról. Megnyugtatott, hogy mindenképp kifizetik nekem a ki nem vett napokat, de el is szörnyedt, mert még nem hallott az esetemről. Egyúttal gyorsan elmesélte, hogy neki is cafatokban lógnak az idegei a saját közvetlen munkahelye miatt, gyakorlatilag Andaxinnal jár dolgozni és teljesen ki van borulva. Vigasztalgattuk egymást, és én kicsivel jobban éreztem magam, nem szemétségből vagy a más bajának örülve, hanem hogy nem én egyedül vagyok, aki ki van borulva. Egyébként Barbi is napi fél Seduxent szed, és úgy jön be dolgozni. Ezért ilyen higgadt. Én pedig mindennap lefőzök egy orbáncfű teát reggelente.

A leszerelő papírt tanulmányozva kezdtem kissé pánikolni. Most szembesültem vele, hogy mennyi mindent kell még lerendezni: mindent, amit csinálok, papíron át kell adni másnak; plusz az informatikai jogosultságaimat, belépőkártyámat, e-mailfiókomat is elveszik. Na de ne vegyék el, hisz csak papíron megyek el! De még nem vagyok az új helyen papíron, ahonnan fizikailag visszajöhetnék! Most mi lesz? Írjunk levelet, hogy hagyjanak meg mindent nekem, mert ugyanitt leszek? De ha nem adom át a dolgaimat, nem írják alá a kilépőpapírt, nem kapok végkielégítést, nem mehetek át az új helyre, és onnan nem jöhetek vissza ide!

Rendes körülmények között a főnököt megkérdeztem volna (a gyíkkal a nyakamban), de ő vagy rohangált valamerre, vagy az eddig ki nem vett szabadságát töltötte, amit írásban megparancsoltak neki, így még hozzá sem fordulhattam ezzel.

Szerda este szerencsére akadt némi kikapcsolódás a jótékonysági musical-est képében, ami hálistennek ezúttal nem a város túlfelén volt, hanem tőlem tíz perc sétára. Nagyon kellemes dalok voltak és fantasztikus előadók, némi őrületes röhögés is befigyelt, és olyan meleg tavaszi este volt, hogy melltartóban & vékony blúzban sem fáztam este 23.00-kor.

A délutáni erős kávétól még éjfélig pörögtem, alig négy-öt órát aludtam. Éjszaka lidérceseket álmodtam. A jó kis családi-baráti műsoros musicalest után álmomban a nyakamba zuhant a valóság: az, hogy a rokonok hazamennek és én itt vagyok tulajdonképpen egyedül, a leadandó, olykor sáros aktákkal, köcsög kollégákkal – jó, csak 1-2, de annyi is elég, hogy megkeserítse az életet –, a nem egészen biztos jövővel (mert én mindent csak akkor hiszek, ha már látom leírva is). A könyvek, filmek és a futás időlegesen megvigasztalnak és kikapcsolnak, de a valóság az, amikor eljön „a hétfő reggel”, és akkor fel kell kelni és bemenni, amit egy porcikám sem kíván, de muszáj, mert ha nem, akkor nincs fizetés, és ha nincs fizetés, akkor  mégis miből éljek?

Csütörtökön reggel ezért kiborulva és kialvatlanul ébredtem, azzal a hisztérikus-kiborulós hangulattal, amikor muszáj lenne egy jót sírni vagy nagyobb mennyiségű szeszt inni, de munkanap reggele volt, ezért a szomorú kutyás könyvet vettem elő, ami ha a megfelelő novellát olvasom el, mindig megríkat. Most is sírva fakadtam a szegény Mézes kutya történetén, de neki szegénynek már úgyis mindegy, nekem pedig jót tett.

Olyan mérges voltam magamra és a világra, hogy úgy döntöttem, fordítva kezdem a napot: hetek óta minden rohadt munkanap reggelén ittam egy orbáncfű teát, most pedig csak azért sem. Az mégsem állapot, hogy orbáncfű megivása vagy nem ivása döntse el a lelkiállapotomat! És hetek óta minden reggel belenéztem valamelyik Anthony-féle filmbe is, hogy jól induljon a nap. Most ezt sem tettem: egy vacaknak ígérkező nap legyen csak vacak, rokonszenves színészeket majd rokonszenves időpontokban fogok nézni, ma reggel DVD helyett olvasok és punktum.

A taktika bevált, mert meglepetésemre nem kaptam idegösszeomlást az orbáncfű elhagyásától – a reggeli sírás ezt gondolom megelőzte –, és egész elviselhetően folytatódott a nap, a Pi életét megvettem DVD-n, és elintéztem több függő ügyet is.

És péntekre ott volt a másik, az „igazi” színházi élmény, amire nagyon régóta vártam már, és nagy elvárásaim voltak vele kapcsolatban…

Olyan dolog történt a múlt héten, amilyen még soha: megcsináltam az adóbevallásomat! Tulajdonképpen egyedül. Mindig is paráztam az ilyen, munkaügyes, pénzes, számolós, hivatalos papíroktól, főleg, ha meg kell csinálni és határidőre beadni, ezért az utóbbi években legkedvesebb rokonomat bíztam meg ezzel a feladattal, mert ő tud számolni és van agya.

Meg is csinálta, és nem is fordult elő olyasmi, ami a munkáltatói adóelszámolásnál igen, miszerint áprilisban derült ki, hogy tavaly rosszul számfejtettek, és mire rájöttem, már le is vették a következő fizumból az elmaradt harmincezer forintnyi adót, csak úgy.

De idén bekeményített a rokon és mondta, hogy írjam meg én ceruzával, majd ő leellenőrzi. Mire én rémülten elzártam a fiók mélyére az egész borítékot (hogy még fel se bontottam, azt mondanom sem kell), és megpróbáltam rá sem gondolni. De május 21. a határidő, mégis azért neki kéne fogni…

A múlt pénteki munkahelyi jelenet után úgy éreztem, el kell terelnem a gondolataimat valami agyi feladattal, amúgy is eljött az idő, mikor már nem tényleg halogathatom tovább. Hál’istennek, egy másik kolléganőm javasolta, hogy a kitöltési útmutatót feltétlenül olvassam el a bevalláshoz. Magamtól kivágtam volna a fenébe, mivel ijesztően hosszú és bonyolult írásnak tűnt.

Kikészítettem balra a kitöltési útmutatót, jobbra a tavalyi bevallást, középre az idei bevallást, fölé a munkáltatói jövedelem- és járulékigazolást, kezem ügyébe a mobilt, amin számológép van, és keresztet vetettem!

… Nos. 10.00-kor kezdtem, 12.30-ra meglett az adóbevallásom. Ilyen csoda nem volt, amióta Jézus urunk borrá változtatta a vizet. A személyes adataimmal nem volt gond – bár valójában azt is a tavalyi bevallásomról másoltam át nagy alapossággal –, utána pedig az érdemi részt olyan szájbarágósan és könnyen felfogható módon magyarázta el a kitöltési útmutató, hogy szinte magától csinálódott az egész. „Azt az összeget, ami a munkáltatói papíron az x sorban van ide írd, ami meg az y sorban, azt ide, és a 25. sorba írd be a 19. és a 17. sor különbözetét szépen!”, „Ha önnek nincs eladott lakása vagy adócsökkentő gyereke, akkor ezt a papírt nem kell kitöltenie!”, „Amennyiben ez az összeg nagyobb, mint az az összeg, akkor… „ és így tovább, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy már csak az 1+1 % felajánlásokról kell döntenem. Beugrottam a gépbe, kikerestem a vakvezetőkutya-kiképző iskola meg a krisnások adó- és technikai számait, és megvoltam az egésszel.

Olyan büszke és boldog voltam, és utólag olyan könnyűnek tűnt, hogy mikor apám megjegyezte, hogy ő azért a sajátját továbbra is szakemberrel csináltatja meg, kis híján kicsúszott a számon, hogy: „Add ide nekem, majd én megcsinálom!” Ami nagyobb poén, mint a Gyalog galopp és a Trópusi vihar együttvéve.

Másik kellemes hivatali jellegű meglepetésben is részem volt mostanában, ez pedig a személyi igazolvány. Utoljára valamikor a kilencvenes évek közepén csináltattam, 2013. nyara akkor még a ködös messzeségbe tűnt, de most rádöbbentem, hogy nemsokára itt van ez az idő is. Érvényes személyi nélkül nem szabad létezni – az más kérdés, hogy lehet –, és noha engem még soha nem igazoltattak, de a román határt évente egyszer átlépem (hála Istennek érte), és nagyon nem akarnék határőrökkel vitatkozni, hogy „de hát épp csak egy hete járt le, tessék átengedni engem!”.

Annak idején az ember odaült az igazgatásrendészetre és megcsinálta a zsarunéni, na de most? Okmányiroda? Rémtörténetek keringenek róla, hogy az állampolgár januárban bejelentkezett, de már csak szeptemberre volt időpont, 8.00-ra, de csak 17.30-kor került sorra, akkor is leköpték és vasvillával kergették.

Tesóm javasolta, hogy ne telefonáljak és ne kérjek időpontot, csak állítsak be, mint betyár a csárdába. Ezt meg is tettem végül, csak nem abban a kerületben, ahová ő ajánlotta, hanem abba, amelyikben Barbi lakik. Aki szintén épp most csináltatott személyit, és ott bankkártyával is lehetett fizetni. Ez utóbbi eldöntötte a dolgot, inkább kártyázok, mint postára meg házipénztárba szaladozzak. Szerdán este nyolcig vannak, Barbinak pont elkészült a személyije, így munka után együtt odacsattogtunk. Az remek dolog, hogy nem vagyok a saját kerületemhez kötve, hanem válogathatok.

Az okmányirodában már voltak vagy nyolcan, és a portás bácsi közölte, hogy ügyeleti rend van, csak ketten dolgoznak. Amúgy kompetensebbnek tűnt, mint minálunk egyes ügyintéző kollégák: szépen kikérdezett minket, van-e nálunk minden, ami kell, bankkártya, régi személyi, lótüdő. Eltelt félóra. Behívták az egyik várakozó családot, öt perc múlva a másikat; kettőt sem pislogtunk, és már mi következtünk. Barbinak a kezébe nyomták a kész személyit, tőlem elvették a régit, aláíratták az aláírásmintát, lefényképeztek, elkérték a mobilszámomat, lehúzták a bankkártyámat. Mire egyáltalán kinyitottam volna a számat, már kint is voltunk az utcán a személyi-igénylő adatlappal (rajta a fényképem, ami meglepően jó volt, tekintve hogy nálam kevésbé fotogén ember nem él a Földön).

Csodálkozva hápogtunk egymásra, nicsak, egy darabka Svédországba csöppentünk?... De akkor csodálkoztam csak igazán, amikor 30 nap helyett 16 nap múlva megkaptam az sms-értesítést az igazolvány elkészüléséről !

Holnap már mehetek is érte, és lesz új kártyás igazolványom a régi jó lapozgatós helyett. Azért hiányozni fog…

Mostanában megint nyugtalan vagyok és szarul alszom. Különösen ma éjjel, csak 4 órát. A tegnap esti műsoros buli király volt, arra a pár órára kikapcsolódtam, de aztán éjjel csak hánykolódtam.

Kétségbeesettnek és magányosnak érzem magam, nem is tudom, az orbáncfű és a futás nélkül mi lenne velem? A munkahelyi bajok, a számítógép & a filmek gondjai és a minimális számú haver egyaránt elkeserítő.

Ma reggel pl. a sírás kerülget. Talán most volt a mélypont: a felmentési papíromat sem találtam meg hirtelen. Tíz percig kurkásztam még reggeli előtt (!), akkor végre meglett. Ezt igyekszem pozitív jenek tekinteni.

Úgy ki vagyok bukva, hogy levettem a polcról a Kutyák a rendelőmben-t, és végigolvastam az egyik szomorú sztorit, direkt azért, hogy elsírjam magam tőle, hátha az segít rajtam most… A sírás meg is volt, majd ma meglátom, mennyit használ.

És most a pozitívumok! Elsősorban az, hogy péntek van. Másodszor, egész nap nem ettem és kellemesen elvagyok. (A tejeskávé is folyadék.) Sört azért ezúttal nem fogok inni, habár az is folyadék, de a kalóriamennyiség most nem hiányzik.

Egész héten csak vonszoltam magam a melóban, mára tértem úgy-ahogy magamhoz. A főnök szabin volt, végre nem csöngött állandóan a telefon és a légkör is nyugodtabb volt. Viszont a munkára nehezebben vettem rá magam, és a kollégák is olykor idegesítettek. Mit csináljak?  néha rühellem, ha túl sok ember hemzseg körülöttem, főleg, ha egy összefüggő félórás néptelen nyugi sosem jön össze.

A héten menstruáció miatt eddig csak egyszer futottam, de akkor sikerült öt kört, egész jó időeredménnyel, és össze se rogytam a végén. Egyszer ugyan kissé lihegtem, amikor egy hetvenéves tatát akartam megelőzni (végül sikerült). Összességében büszke vagyok magamra. Most viszont karra kéne gyúrni, mert a vállam olyan vékony lett a tél alatt, hogy a futópólóm, ami kimondottan sztreccses volt szeptemberben, most lötyögött rajtam :-(

Majd’ minden nap ellátogattam a Tony Perkins-féle fórumra. Szórakoztató :-) Egy ízben például volt némi, teljesen elméleti jellegű nézeteltérés arról, hogy mi minősül „ez már túlzás”-nak, és mi az „ez még belefér” :-) Csajok, akik egy pasiról beszélgetnek, na…A gyakorlati tennivalók a filmek megszerzése-letöltése-megnézése körül csoportosulnak, tekintve, hogy Tony már nincs köztünk (és ha olvasna minket, talán ezt nem is bánná), viszont a filmjei beszerzése elég komoly kihívás.

Ezen a héten könnyű esti kikapcsolódásként a neten néztem a filmeket. Egy 1974-es például, amit sokan dicsértek, online nézhető volt. Sajnos azonban német szinkronnal, amit még elviselnék, de rettenetesen szakadozott volt a letöltés, és rémes a minősége. Több estén keresztül birkóztam vele, de mindig hajtépésbe és káromkodásba fulladt a dolog (részemről), mert rendszeresen előfordult, hogy Anthony a szoba egyik végéből a másikba húsz perc alatt sem volt képes eljutni, és nem azért, mert mozgássérültet alakított volna.

Szerencsére jó események is történtek filmes fronton. Már hetek óta a köztudatban lebegett egy totálisan megszerezhetetlen, 1957-es film, amiről Magyarországon még csak nem is hallott senki. De az egyik fórumtag, aki valahol külföldön él, levadászta DVD-n, hetek kemény munkájával feldarabolta (nem fizikailag a DVD-t, hanem a filmet elektronikusan :-). Ezt azért kellett – hooosszú, technikai jellegű megbeszélések az eredetileg „rajongói fórumon”, a színész neve szóba sem kerül napokon át –, mert egyben nem lehetett sehová sem feltölteni. Szóval feldarabolta az ember, aki informatikailag kb. az én szintemen van (mindenki áldotta érte, hogy ennyit dolgozott vele, ’analfabéta’ létére), és négy darabban feltöltötte egy oldalra, ahonnan le lehetett szedni.

Az első két rész linkjét simán megkaptam e-mailen, és letöltöttem. Hiba nélkül lejött és futott a gépemen, ezen én csodálkoztam a legjobban. Ezután pár nap szünet következett.

Ekkor, mivel virtuálisan sírva fakadtam, hogy a ’74-es filmet nemtom anélkül nézni, hogy minden hajszálamat ki ne tépjem mérgemben, javasoltak egy linket, ahonnan le lehet tölteni azt. Németül, de legalább nem szakadozik. Hálásan nekifogtam a letöltésnek, és most utólag úgy gondolom, ez lehetett a hiba. Vagy a fene tudja… Először egy letöltőprogramot akart letölteni, aztán .exe fájlformátumban a film nevét, és még ez-az lejött, amit nem akartam. Basszuskulcs, nekem csak a film kell!! Kezdtem ideges lenni, nehogy még valami vírus vagy efféle jöjjön a gépemre, ahol a Phaedra is ott van és más értékes dolgok. Így leállítottam a letöltést és kitöröltem mindent, ami aznap este lejött. Majd megnézem online a ’74-est, legfeljebb karácsonyig is eltart majd a dolog, a Király visszatér extra bővített rendezői változata sem volt rövidebb…

Egyelőre hanyagoltam ezt a ’74-est, és nekifogtam az Indavideón egy régi, fekete-fehér, 1956-ban forgatott filmnek (jópofa, hogy Amerikában ekkoriban idegösszeroppanásos fiatal baseballjátékosokról készítettek filmeket, míg eközben nálunk…). Ez egy rohadt jó film volt. Picit szakadozott, a hang és a kép el volt csúszva, de Tony alakítása kifejezetten zseniális volt, és hálistennek happy end, amit szeretek. Angolul volt felirat nélkül, keveset értettem belőle, de még mindig többet, mint a ronda német szinkronból.

No de aztán egy szép estén megérkezett a négyfelé vágott (Tóték! :-) 1957-es film 3. és 4. részének linkje e-mailen! Hálásan köszöntük, és töltöttük is lefelé. Illetve töltöttük volna. Mert én felmentem arra a letöltőoldalra, amire három napja, és az nem csinált semmit.  Kiléptem, beléptem, megpróbáltam a 3. linket, a 4. linket, újraindítottam a gépet, imádkoztam, újra rákattintottam… Közben a többiek már irritálóan áradoztak a neten erről a vígjátékról, amit megértek, hisz én is belepillantottam az 1-2. részekbe és sírtam a röhögéstől: az az édes, bájos fajta vígjáték, amit amúgy nagyon szeretek, még akkor is, ha nincs benne 25 éves Tony Perkins, vagy más szabadon választott aranyos pasi. Rövidre fogva, órákon át minden létező módon próbáltam letölteni a film második felét, és semmi nem sikerült.

Csütörtökön egész nap tépelődtem, mi lehet a baj. Nyilvánvalónak látszott, hogy a ’74-es film letöltési kísérlete során vagy letöltöttem, vagy kitöröltem valamit, amit nem kellett volna. Munka(helyi tevékenykedés) közben az egyik agyféltekémmel folyamatosan azon töprengtem, most mi a megoldás? Töltsek le valami alkalmazást; de lehet, hogy csak a megosztóoldal van túlterhelve; vagy kérjem meg a csajokat, hogy aki már leszedte, küldje el nekem mailen? Nem, ahhoz biztos túl nagy a fájl. Pedig most már látni akarom azt a filmet!

Este megint órákon át próbálkoztam, de semmi. Végül aztán kénytelen voltam e-mailben imádkozni Barbinak, hogy az Isten nevére, továbbküldöm a linkeket, próbálja meg magához letölteni és rámenteni a pendrive-omra, amit majd beviszek másnap, légyszi, légyszi…

Ezután lefeküdtem aludni, és lidérceseket álmodtam az új munkahelyemről, 25 éves kosarasokról, letöltőoldalakról…  Reggel indulás előtt lecsekkoltam az e-mailjeimet; Barbitól jött egy, hogy „Nekem simán lejött”, 01.25-kor. Oh!! „Azért vannak a jó barátok…”! :-)

Barbi be is hozta a saját pendrive-ján a filmdarabkákat. Ha nem vagyok olyan kevéssé élénk a nem evés miatt, szerintem röpködni kezdek az irodában, vagy hisztérikusan nevetni. A főnök gépén – mert annak a legnagyobb a memóriája – átrakta az ő pendrive-járól az enyémre a fájlokat (ez sem volt egyszerű). Én közben kimentem és vettem neki két tábla csokit. Cigit is akartam, de mivel ő előzőleg pont kért cigit és adott is rá pénzt, az lett ebből, hogy én tuszkoltam neki vissza a cigipénzt, ő meg nem vette el, és így pingpongoztunk a pénzzel, de egy ponton túl már nem akartam tovább erőszakoskodni, mert az már kissé sértő lett volna.

Munka után, előzetes terv szerint, elkísértem Barbit Újpestre, ahol valami szemüveget csináltatott. Nagy kaland volt, mármint mire odataláltunk, mert arrafelé egyikünk sem ismerős. Olyan volt a városnak ez a számomra teljesen ismeretlen része, mintha Debrecenben vagy Segesváron járnék. Egyébként kedves rövid kaland volt, a nap sütött, a dzsekinket már kézben kellett vinni; szemüvegcsináltatás után pedig röviden vásároltunk a Lidl-ben.

Hazajöttem és szinte azonnal rávetettem magam a gépre, a 3-4. részeket átmásolni és megnézni. De valami gyanú azért munkált bennem, és rákattintottam a korábban leszedett 1-2. részekre, amik három napja simán elindultak.

Hát, ezekre most egy „Alkalmazáshiba – ismeretlen szoftverkivétel történt az alkalmazásban a következő helyen: szám-betű-szám” szövegű hibaüzenet jött fel, és nem indult el a film. Sem az 1., sem a 2. Kikapcsoltam a gépet, újraindítottam, imádkoztam, próbáltam Commanderből, Intézőből, Sajátgépből megnyitni, de semmi. A 3-4. részeket azért átmentettem, hogy mégis egy helyen legyenek. Azok sem indultak el! :-(

Ezen a ponton azt hittem, a mai nap mérlege mégis negatív, és a hülye kolléganő negatív hullámai elcseszték a filmemet. Sajnos még ennél is rosszabb volt a helyzet: egyetlen, a gépemen lakó film sem indult el. Még a Phaedra sem, aminek a letöltését kifejezetten ünnepeltem múlt héten. Azt hittem, agyvérzést fogok kapni, vagy hisztérikus idegösszeroppanást. Mennyire örültem, hogy ezekre nincs energiám, mert nem ettem egész nap!

A fórumra már nem akartam segítségért írni, mert az már teljesen átment technikai tanácsadássá, és különben sem akarok én lenni a leghülyébb. Barbinak nem akartam írni, mert már így is túl sokat kértem tőle. Valami új videólejátszó alkalmazást egyszerűen nem mertem telepíteni. Mit csináljak!?

Végső kétségbeesésemben rájöttem, hogy ha jobb egérgombbal kattintok, akkor egy másik alkalmazással talán el lehetne indítani a filmeket. A Phaedra, hála annak a jó Istennek, el is indult Windows MediaPlayerrel (még sosem örültem ennyire ordító fekete-fehér oroszlánnak). Az 1957-es film viszont egy másik fájlformátumban van meg, amire a MediaPlayer nincs hatással („Ugyan már! Ez rám nem hat!”) Az esélytelenek nyugalmával a Társítás funkcióval kinéztem valami másmilyen lejátszóprogramot, aztán nem akartam hinni a szememnek, amikor az is elindult!!

Gyorsan belekukkantottam az 1-2-3-4. részekbe, de mindegyik ment, csak ezzel a másmilyen lejátszóval. Szóval valószínűleg „csak” azzal a videólejátszó alkalmazással van valami, ami az alapértelmezett program ezeknél a filmeknél. Persze ez sem megnyugtató, és utána kell néznem, mégis hogy oldjam meg ezt a gondot, de most a legfőbb, hogy működnek a filmjeim!! :-) Nagyon nem örültem volna, ha annyi szenvedés és Barbi fárasztása felesleges lenne.

… Most este van, fizikailag holtfáradt vagyok, de 50,8 kg; és tudom nézni a filmjeimet!! Azt hiszem, ma a „négy darabba vágott” ’57-est fogom nézni, mert nyilván egész hétvégén erről fog menni a társalgás a fórumon. Azt az apróságot már nem is említem, hogy ez is német szinkronos verzió, és fekete-fehér, de tökéletes kép- és hangminőség, most már ezt is megtanultam becsülni.

Holnap este a Story4-en Psycho. Teljesen hülye vagyok, amiért tulajdonképpen „készülök rá”, mikor itt van DVD-n, sőt még a pendrive-omról sem töröltem le, ahová két hónapja Barbi feltöltötte nekem. De ahogy a fórumon olvasom, a többiek is készülnek a tévés megnézésére, mintha nem lenne meg mindenkinek :-) Azt hiszem, ha csak egyetlenegyet választhatnék Tony filmjei közül, az úgy 100 %, hogy a Psycho lenne. Bár ő minden filmben jó, és idősebb korában, mint pasi, jobban tetszik nekem (de akkor meg kevésbé jó filmekben játszott); de a Psychóban összejött ez a két tényező: Tony zseniális és helyes egyszerre, a film pedig egészen egyszerűen tökéletes, a zenével, rendezéssel, azzal az első pillanattól az utolsóig tartó hihetetlen feszültséggel együtt. (OK, két gyengébb pillanat van benne, az a két fapados bunyóféleség, de ennyit igazán elnézhetünk.)

Jó is, hogy eszembe jutott a DVD: még ki sem bontottam, mióta átvettem :-) Nem mert nem érdekel, hanem afféle ínyencfalatként tartogattam. Most szombaton megnézzük a filmet – esetleg anyámmal, hadd kupálódjon ő is – aztán vasárnap az Így készültet. Állítólag egy-másfél órányi extra van rajta, és nagyon jók. Alig várom, szép hétvége lesz.

Még akkor is ha adóbevallást is kell csinálnom úgy mellesleg. Sokkal szívesebben viaskodnék késes sorozatgyilkosokkal.

Miért a rosszal kezdem? Pesszimista vagyok, bár ezen igyekszem változtatni (kisebb-nagyobb sikerekkel). És az a típus vagyok, aki egy sérelmen jó alaposan rágódik, aztán idővel túlteszi magát rajta. Sajnos ha egy viszonylag jó napon ér egy amúgy lényegtelen kellemetlenség, az néha az egész napomat beárnyékolja.

Ma pont ez történt. Habár azóta, hogy elkezdtem fogalmazni ezt a posztot, szembesültem egy sokkal nagyobb problémával, de ez utóbbit szerencsére, végső kétségbeesésemben, nagyjából megoldottam (részletek a poszt pozitív párjában! :-)

Szóval. Böjtölős péntek: elhatároztam, hogy lehetőleg péntekenként nem fogok szilárdat enni. Talán nem minden héten, de mivel már többször is kibírtam 24 órákat kaja nélkül, úgy gondoltam, fog ez nekem menni. Most 18.08 van, és eddig semmi probléma. Kissé becsapom magam és másokat persze – nem is én lennék, ha nem tenném –, mert felvizezett tejeskávét és egy pohár light kólát azért betoltam a teák és almalé mellé. De annyi koffein kell nekem, különben nem működöm, semmilyen szinten.

A nap jól indult, elsősorban mert péntek, másodsorban egy részletekben leszedett és feltöltött filmmel kapcsolatos gondjaim határozottan megoldódni látszottak (részletek majd a pozitív posztban). A melóhelyen sem voltam annyira mizantróp, mint az utóbbi napokban, amikor kifejezetten idegesítettek a folyton be-bejövő kollégák. Valahogy ma őket is simán tűrtem.

A fénymásolónk beszart, ezért átmentem a közös fénymásolóba másolni. Ott van a közös kisnyomtatónk is. Egyszer csak bejött a legparasztabb kolléganőnk, aki a. ostoba, b., bunkó, c. mindenkinek tele vele a töke, de d. a főnökhelyettes haverja, tehát a helye biztos, már amíg a főnökhelyettes nyugdíjba nem megy (nem túl sokára)! Nem csípem ezt a csajt, mert a melója 95 %-át mások végzik helyette, ő látványosan unatkozik, beténfereg hozzánk (is), és ott téblábol a seggét vakarva, nézi, hogy kivel tudna beszélgetni, ebédelni, kávézni; mindenki más meg szétszakad a melóban. De ezt még elnézném, ha nem lenne a végletekig tirpák. Ő az, aki nem bír köszönni, a kérem, köszönöm szavakat még sosem hallottam tőle. Kéthetente felmegy az agyvizem, mikor pl. dossziét kér, én adok, ő megfogja és elmegy. Semmi „Kösz”, vagy „dögölj meg”, vagy „még szép, hogy adtál”. De ez mindenkivel ilyen. Van, akit nem nevelt meg az anyja abban az istállóban, ahol felnőtt.

Na szóval ez bejött, elvitte a nyomtatását, az ajtót meg tárva-nyitva hagyta, holott előzőleg csukva volt, és én ott fénymásoltam. Vártam 10-20 másodpercet, hátha azért hagyta úgy, mert még visszajön. De nem. Erre kissé belerúgtam az ajtóba, hogy az jó nagy döndüléssel becsapódott, és magamban megjegyzést tettem, hogy ez is barlangban nőtt fel.

Visszajött tíz perc múlva, és benyitva az ajtón, minden előzmény nélkül rákezdte: „Na, te pont olyan bunkó vagy, mint voltál” (sic!)

Én általában lefagyok, ha valaki így rámront – ékes példa: Barom Tódor a nyáron –, de most  valahogy megtaláltam a hangomat, és javasoltam, hogy tán édesanyjával beszéljen ezen a hangon, és ha nem tanulta meg maga mögött becsukni az ajtót, ne csodálkozzon, ha bevágják. De nem rezonált rá, és még vagy három-négy mondatban hasonló stílusban folytatta, konkrétum nélkül, „te kis ócska…” meg efféle kiszólássokkal tarkítva – sajnálom, a pontos szavakat nem tudom idézni –, mire másodszor is javasoltam, hogy melyik rokonaival beszéljen így; aztán ő kiment.

Én kb. ekkorra kezdtem csak reszketni az idegtől. Pont végeztem a fénymásolással, visszamentem a szobánkba és mondtam Barbinak, hogy mi történt. Az első reakcióm az volt, hogy a főnökhelyettesnek rögtön elmondom a sztorit (főnök épp szabin volt), de rögtön meggondoltam, tudván, hogy barátnők ezzel a Marival. (Na, ennek az egynek leírom az igazi nevét, úgysem olvassa ezt a blogot, és úgyis annyi Mari van, mint égen a csillag.) Barbi azt javasolta, hogy inkább a főnöknek említsem meg, ha majd hétfőn bejön.

Egy másik kolléganőmhöz, I.-hez is beültem tíz percre kibeszélni magamból a dolgot. Ő teljesen el volt képedve. Akkorra már én is. Ezzel a bunkó Marival volt ugyan egyszer egy kisebb csörténk, de az még két évvel ezelőtt volt, azóta csak köszönünk egymásnak és max. munkaügyben beszélünk, de én még azt is végszükségben, mivel ostoba és lusta is, tehát jobban járok, ha bárki mást kérdezek meg akár az ő dolgaiban is.

I. még jobban ki volt bukva, mint én. Főleg, hogy teljesen előzmény nélkül történt a dolog, mármint én bunkósággal (ajtó becsapás) válaszoltam az ő bunkóságára (ajtó nyitva hagyása). Tehát ez 1:1. De nekem az az elvem, hogy az igazán bunkókkal néha szabad, sőt kell bunkón bánni, hogy érezzék, milyen is az, mert a csiszolt jelzéseket az ilyenek sosem fogják észrevenni, mint a normális emberek.

I. aztán vigasztalt, és a beszélgetés végére jobban éreztem magam – azért mégis jó egy munkahelyen, ha többen vagyunk, és abból legalább két-három emberre mindig számíthatok – igaz, ők is énrám. Más megvilágításba helyezve a dolgot, azt mondta, hogy ilyen bunkók sajnos mindenhol vannak, és gondoljak arra, hogy ezzel a Marival naponta max. kétszer látjuk egymást, alapvetően a főnökkel és Barbival vagyok egy légtérben, ők meg rendesek; ne boruljak ki ezen. Bár ő is meg volt döbbenve… Én pedig mondtam, hogy muszáj ilyenkor alaposan kibeszélnem magamból a sérelmeket, jól felhúzom magam rajtuk és kiakadok, és mérges vagyok, és ettől aztán elmúlik, lecsitul, és pár nap alatt helyre teszem magamban. De addig a pár napig rágódom ezen – nem szándékosan, hogy „Na, most én ezen rágódni fogok!” –, hanem egyszerűen „kell”, mint ahogy futás után az izomláz jön.

Most, leírva ezt az „esetet”, én magam is érzem, hogy totálisan lényegtelen apróság. De én utálom, ha a személyemet támadják, pláne ha alaptalanul! Úgy értem, ha valakit pl. felpofozok, az érthető, ha így reagál. Vagy ha szarul dolgozom – előfordul –, akkor amiatt lecsesznek, az is teljesen OK. Na de beállít egy ilyen paraszt egy szép péntek délelőtt, pont ő, aki helyett minden melót más végez, és megenged magának ilyeneket!? (A parasztot természetesen nem „mezei munkásember”, hanem „bunkó, akinek kilóg a kapanyél a szájából” értelemben használom.)

Sajnos, mivel konfliktuskerülő típus vagyok, rögtön észrevettem magamon, hogy ezt követően a nap hátralévő részében megfontoltam, hogy melyik irányba is induljak el WC-re, nehogy összefussak a Marival. Hát ez az, amit utálok az ilyen szituációkban: mikor gondolkoznom kell, hogy kerüljem ki a másikat! Ezt kikérem magamnak, hogy én egyem magam emiatt!

A többiek figyelmeztettek, és nekem is eszembe jutott, hogy négyszemközt voltunk az esetnél tanúk nélkül, tehát még az is előfordulhat, hogy Mari azt hazudja, ha netán a főnökhöz fordulnék, hogy én mondjuk rátámadtam egy spirálfüzettel vagy hasonlók. Én azért néztem ezt ki belőle, mert sok filmet láttam már, de a többiek szerint sajnos ez a nő tényleg képes a szemedbe hazudni ilyen esetben. Talán mindig legyen nálam diktafon, ha négyszemközt leszünk, az ilyenek ellen?

Na, szép kilátások. De délután kettőig semmi nem történt. Remélhetőleg csak nem vette be a klimaxgyógyszerét a hülye kurva, és a drasztikus létszámcsökkenés következtében már csak én vagyok az egyetlen, akivel rikoltozhat, ha rájön a dili. Vagy egyszerűen csak rosszindulatú, tudja, hogy rágódós típus vagyok, és jólesett neki, ha tönkreteheti a napomat így hétvége előtt? („Nem sikerülhet” :-)

Ez volt az egyes számú fő negatívum a mai napon. (Hogy nem eszem, az már nem is érdekel, sőt 12.00 óta már csak vizet és almalét ettem, és ez sem zavar.) A második, ami sokkal érzékenyebben érintett, Aktuális Kedvenc Színészem egy filmjével kapcsolatos (akinek a nevét nem írom le egy negatív posztban). A lényeg az, hogy egy nehezen megszerezhető film, amit úgy volt, hogy ma, Barbi segítségével, sikerült mégiscsak megszereznem. Erre ma, itthon, a film elindításakor derült ki, hogy valami technikai probléma miatt mégsem megy a film!

Ezen a ponton elsírtam volna magam, ha nem vagyok annyira fásult az egész napi nem evés miatt. Így egyszerűen kerestem megoldást a problémára – ha valamit NAGYON akarok, akkor előfordul, hogy sikerül is – és találtam! :-)

Történelmi jelentőségű esemény fordult elő filmes fronton: sikeresen letöltöttem egy filmet a netről, szinkronosan, remek minőségben. Mégpedig éppen a Phaedrát!! Ez eddig életem informatikai sikerélménye! Hogy mint filmnéző ember mennyire boldog vagyok, hogy végre megvan a film, azt pedig nem is tudom kellőképpen érzékeltetni.

A Phaedra nem az első kísérletem volt a filmletöltésre, amit ezen a héten csináltam életemben először. Mint már írtam, alapvetően legális DVD-n szeretem a filmeket, vagy tévéről VHS-re felvéve, legrosszabb esetben feketepiaci másolt DVD-ről, és ha ez se megy, valaki töltse le nekem a netről, aki ért hozzá. Ha sehogy máshogy, akkor talán valami weblapon fent van a film, és megnézem online.

Ezen a héten viszont az Anthony-féle rajongói fórumról – amely az elmúlt napokban inkább technikai/informatikai tanácsadó chatszolgálat lett – javasoltak egy filmes gyűjtőoldalt, amiről tudtam ugyan, de mindig kerültem, mert onnan csak letölteni lehet, online nézni nem, és féltem tőle, mint macska a víztől. De most direkt figyelmeztettek a csajok, hogy húzzak bele, mert onnan idővel letörlik a filmeket!

Erre én rémületemben azonnal regisztráltam és tíz perc múlva már töltöttem is lefelé a Szereti ön Brahmsot? első részét, mivel ezek a filmek több fájlban vannak felrakva, amiről eddig fogalmam sem volt. Óránként egy fájlt enged letölteni, ezért több napig is eltartott a folyamat, mivel csak este jutok géphez és ha tölt, mindenkit távol tartok tőle, nehogy nekem belenyúljanak és megszakítsák a letöltést…

Közben megérdeklődtem a fórumon, hogy mégis hogyan lesz egy film az öt fájlból? Tájékoztattak, hogy Total Commanderrel kell összeilleszteni őket. Van-e Commander a gépemen?

… Hát így alakult át időlegesen az eredetileg Tonyval foglalkozó fórum afféle technikai segítőszolgálattá. Rajtam kívül még több embernek vannak most hasonló gondjai: van, aki DVD-ről akar filmet másolni és van, aki megszerzett egy amúgy beszerezhetetlen filmet, és azt szeretné feltölteni és továbbítani, de technikailag kb. ott tart, ahol én, így a többiek folyamatos tanácsokkal segítik. Gondolom, ha Tony olvasná most a fórumot, erősen elcsodálkozna. Persze néha észbe kapunk, és úgy tíz hozzászólásból egy azért vele is foglalkozik, de alapvetően az érdekel most minket, hogyan szedjük le az adott filmet és konvertáljuk át? :-)

Megnéztem a gépemet és láttam, hogy nincs Commanderem. Eddig nem kellett. Töltögettem a Brahms részeit, és napközben megkérdeztem Barbit, aki informatikai zseni, hogy honnan szerezzek Commandert, és ha megszereztem, hogyan hegesszem egybe a filmet?

Csütörtök reggel, mikor bekapcsoltam a gépet, tök véletlenül észrevettem egy floppy alakú ikont az Asztalon. Hát ez meg mi a fene?? Nézem, és kiderült, hogy igen, ez tényleg a Total Commander, ami van a gépemen, csak én nem ott kerestem, ahol kellett volna, az Asztalon lévő ikonokat pedig a fene sem szokta nézegetni … Juhéj, most már össze tudom illeszteni a Brahms fájljait!

Péntekre kiderült, hogy mégsem, mert az utolsó fájlt, ami a „hegesztő” fájl, időközben törölték. Nagyon lekonyultam, bár a fórumon megírták, hogy talán anélkül is menni fog a lejátszás. De még nem mertem nekifogni.

Közben több online megnézhető filmet felpakoltak a netre, amiket én képtelen voltam megnézni. Nem mintha horror lenne vagy én lennék buta egy online film elindításához, hanem egyszerűen nem akart engedelmeskedni a gépem. Segítséget kértem a fórumon – igen, Anthony helyett egy órán keresztül az én számítógépemről folyt a beszéd, szégyelltem magam –, és a lányok ezer megoldást javasoltak, de semmi, holott éjfélig próbálkoztam. Arra gyanakodtam, hogy talán a gépem videókártyája rossz. De az mégsem lehet, hisz rengeteg mindent meg tudok nézni, csak egyes fájlokat nem… Végül felderengett egy gondolat az agyamban, amit reggel a csajok is megerősítettek: valószínűleg nincs Adobe Flash Player a gépemen.

Megint megnéztem a gépet, és ezúttal nem volt szerencsém: Flash Player tényleg nincs. Na de így már legalább érthető, miért nem hajlandó lejátszani egyes filmeket. Csak azt nem értem, miért nem képes szólni az adott videómegosztó, hogy „Helló!, nincs Flash Playered, telepítsd!”, mint ahogy más weboldalak más programokkal kapcsolatban teszik. Például DivX Playerem szintén Tony egy 1978-as filmje miatt lett, mert azt a filmet csak az a program játszotta le, és az online oldal azonnal felkínálta, hogy nesze itt van, telepítsd.

Flash Playert egyelőre nem vadásztam, a Brahms lejátszására, utolsó hegesztőfájl nélkül, még nem mertem kísérletezni. Végignéztem a vonatkozó filmes gyűjtőoldalt, ahol színészenként vannak kigyűjtve a letölthető filmek, és mindegyik több fájlból állt.

Kivéve a Phaedrát, ahol csak egyetlen link volt.

Péntek este keresztet vetettem és nekikezdtem a Phaedra letöltésének, de jóformán az esélytelenek nyugalmával, hisz oly hihetetlen, hogy pont ezt az isteni filmet, pont nekem, pont most, sikerüljön letöltenem… amúgy persze ez is fent volt egy online oldalon, ahol annak idején meg is néztem, de onnan azóta már törölték. Remek! :-(

Ezután három órán keresztül köröztem a gép előtt idegesen, mint egy éhes cápa vagy mint atya a szülőszoba előtt. Közben megnéztem a Nagy kékséget, amit előző este vettem videóra (pontosabban majdnem éjfélkor, mivel akkor kezdődött; előtte pedig a Flash Player hiányából fakadó gondokkal küszködtem, így azon az éjszakán viszonylag keveset aludtam).

A Nagy kékség nagyon szép volt, ahogy emlékeztem is rá, és a végére megint csak kijött a könnyem :-)

Kora estére letelt a Phaedra töltési ideje. Reszketve mentem a géphez, megnyitottam a gépemen lévő mappát, és láttam, hogy benne van a film fájlja. Megnyitottam, de semmi jóra nem számítottam. Olyan pechem van filmek terén… Erre egyszer csak jön a fekete-fehér oroszlán, és úgy hirtelen meglepő módon elkezdődik a film!! Leesett az állam, de akkor jött a stáblista! Kiírták a szereplőket és bemondták a magyar hangokat, és akkor elkezdődött maga a film, én pedig belerogytam a székbe és nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek… Belehúztam a gördítősávval a filmbe, hogy csakugyan végig ott van-e, és csakugyan végig ott volt! Istenem, ha nem lettem volna fizikailag annyira fáradt, mint amennyire voltam, valószínűleg elsírom magam örömömben, így csak rettenetesen vigyorogtam és lezártam a gépet.

Az örömnek itt még nem volt vége, bár a Phaedrát aznap este nem néztem végig – gépről, pláne péntek este, nem szeretek filmet nézni. Viszont volt egy 1963-as film, a Kés a sebben, amit még az elsők között vettem vagy egy hónapja, mert ezt éppen, valami rejtélyes okból kifolyólag, lehet kapni szinkronos, legális DVD-n. Hogy pl. a Phaedrát miért nem, azt már nem is firtatom, nagyobb rejtély, mint a fekete lyuk.

Ráfolytam a kanapéra egy sörrel (ami hiba volt, mert meghozta az étvágyamat, és felfaltam miatta a fél frigót), és nekifogtam a filmnek. Nem annyira elmondhatatlanul szuper, mint a Psycho vagy akár a Phaedra, de azért nagyon kellemes kis film. Az a jófajta, 60-as évekbeli becsületes ’régi film’, aminek van története, eleje, közepe, vége, nincs üresjárat, nincs felesleges vekengés, passzol a filmzene és tulajdonképpen nincs vele semmi baj. Sophia Loren a női főszereplő, akit nagyon bírok. Tony pedig 31 évesen simán 25 éves, fekete szemű, gyönyörű tündérkirályfinak nézett ki, pedig inkább simlis gazember volt, aki kavarta rendesen, de minden gazemberséget követően azonnal az arcára tette azt az édes, kisfiús mosolyt, amitől az ember az ilyen pasiknak, valamint öccsöknek és kutyáknak szinte mindent megbocsátana :-)

Nem arra gondolok, amikor egymagam megyek mozizni, mert az nagyon gyakori, hanem amikor konkrétan én egyedül vagyok a nézőtéren. Ez ma történt meg életemben negyedszer.

Talán magyaráznom kell, miért járok egyáltalán egyedül moziba? Hát azért, mert érdekel egy film, és akkor is meg akarom nézni, ha senki nem jön velem. Vagy mert olyan jó a film, vagy mert X. rendezte, aki mindig jókat csinál, vagy mert játszik benne valaki, akit látnom kell.

Vannak barátnőim, akik néha rákezdenek sírni: „Jaj, úgy érdekelne A kör 2., de nem tudom megnézni, mert senki nem jön el velem!” (Jellemzően a horrorokra még kevésbé lehet másokat moziba rángatni.) Na és ilyenkor mi lesz? Soha nem fogja megnézni azt a filmet, ami pedig érdekelné? Vagy vár négy hónapig, amíg kijön DVD-n, akkor megveszi, és ha mégse tetszik, majd elpasszolja a DVD-t? Vagy persze letöltheti a netről is, csak nekem ez az utóbbi verzió még mindig nem épült be a tudatomba.

Velem ilyesmi nem fordul elő, én, ha egy film érdekel, megnézem és kész. Örülök persze, ha nem egyedül megyek, de újabban ez a ritkább eset.

De az, hogy full egyedül legyek a nézőtéren, eddig csak négyszer fordult elő. Ezt viszont nem szeretem túlzottan. Úgy érzem, mintha röhögne rajtam a mozi személyzete, amiért ott ülök egyszál magamban egy 200 fős nézőtéren. Ciki bemenni, ciki kijönni; bár nem mindig zavar, attól függ. Nézzük az eddigi eseteket:

1. Kinsey. Egy amerikai szexológusról szólt, aki az ’50-es években végzett kutatásokat, ami akkor kifejezetten tabu volt. Érdekelt a film, meg Liam Neeson is volt a főszereplő, tehát elmentem rá. Moziba napközben szoktam járni (hétvégén), mert este már ezren vannak, és én addigra álmos vagyok. Ezt egy 13.00 órás vetítésen néztem meg. Az utcán 40 fok volt, a légkondicionált nézőtéren 15. Rajtam sort, szandál és ujjatlan trikó. A film kétórás volt, előtte húsz perc reklámmal. A végére lefagyott mindenem, és majd’ összepisiltem magam.

2. Ha/ver. Kellemes kis képregény-paródia. Ezt éppen hétköznap, délután láttam, és mégis egyedül voltam, de akkor ez nem zavart, mert valami nyaralásból jöttem haza, és nyaralásból hazajövés után – hacsak nem az éjszaka közepén érkezem – nekem muszáj moziba mennem, hogy könnyebben visszarázódjak a hétköznapokba. Segíti az akklimatizálódásomat. Szóval a Ha/vert megnéztem egyedül, de kis terem volt és zsúfolt plázamozi, ahogy kiléptem a teremből, már el is vegyülhettem az emberek között, és nem látszott rajtam a stigma, hogy „Ez egyedül ült a nézőtéren!”.

3. Avatar. Karácsonyra jött a film, én a januári szabadságom alatt néztem meg, hétköznap délelőtt. Gondoltam, hogy majd vizsgaidőszaki egyetemistákkal lesz tele a terem. Hát nem így lett. De végül örültem neki: feltettem a lábamat az előttem lévő sor támlájára, és hangos megjegyzéseket fűztem a filmhez, anélkül hogy bárkit is zavartam volna. Ezek a megjegyzések nem voltak éppen pozitívak. Már a nézőtért elhagyva elhatároztam, hogy másodszor csak akkor fogom ezt megnézni, ha fizetnek érte. Nekem.

4. Eleven testek. A mai. Zombis romantikus film, gondoltam, majd lesz ott egy csomó kis tinédzsergyerek. Ehhez képest az egész moziban csak a büfés, a jegyszedő, a pénztáros meg én voltunk, holott plázamozi. Igaz, hogy távolabb a központtól. Beültem hátra, középre, és mivel a film igen kellemes volt, egy idő után már nem zavart, hogy egyedül vagyok. – Sőt, olyan hetem volt, ami után kifejezetten felüdülés egy kicsit egy szál magamban lenni egy hatalmas teremben, úgy, hogy nem nyüzsög ott senki, nem bámulnak a pofámba, és nem csöng a telefon.

A film külön erénye, hogy a főszereplő az a srác, aki tíz évvel ezelőtt az Egy fiúról c. filmben az „egy fiút” volt. Mostanra úgy 22 éves lehet, és a. nagyon jól játszott, b. igencsak jó pasi lett belőle… Tessék, még a végén pedofil hajlamaim lesznek?...

Mikor kijöttem a nézőtérről, egy pillanatra azt hittem, még a filmben vagyok, ahol  zombik miatt kihalt minden, mert ugyanúgy nem volt sehol senki. Délután négykor, egy plázamozi előterében!!! De most csak vigyorogtam ezen, és hazasétáltam a tavaszi napsütésben, és vettem egy zacskó franciadrazsét, hogy ezzel csökkentsem az egyedüli mozizás miatti sokkot. Vagy mert szükségem van az édességekre is időnként. Vagy mert a franciadrazsé finom, és úgyis meg fogom enni, nem mindegy, miért? :-)

Próbálok visszatérni a rendes kerékvágásba, most, hogy itt a tavasz, elértem a 49,9 kilót, vagyis most már élhetek normálisan. Megint elkezdtem futni, ami a hosszú kihagyás után nem túl könnyű.

Két nap egymás után lefutottam a három kört a parkban. Az egyik alkalommal történt ez az apróság… Futáskor, ugye, nem tudom, miért, de ufónak néz a park sétálóközönsége (gondolom, a többi futót is, mert mindig legalább ketten, de inkább négyen-öten vagyunk ott). Első körben elhúzok a padon ülő két nyugdíjas tata mellett, hallom:

- Hö, némá, fut!

Kocogok tovább, kanyar, felső hosszú szakasz, visszafordulok; második kör. Elhúzok a két nyugdíjas tata mellett, most már a szája is tátva van az egyiknek:

- Hö Bandi, fut még mindig, némá!

A harmadik körnél már nem is mondtak semmit, vagy csak akkorra már elértem azt a pontot, ahol már csak a légzésemre meg a lépteimre tudok figyelni.

Harmadik kör, utolsó, csak most ne rogyjak össze… A felső hosszú szakaszon elhúzok egy pad mellett, azon egy ilyen félcsöves-alkesz, az valamit beszólt, mire én nevelő célzattal valami „Ki kérdezett, kisköcsög”-szerű mondatot préseltem ki.

Vonszoltam magam tovább, egyszercsak hallom, hogy valaki rohan mögöttem. Atyaisten, kellett nekem beszólni, most üldöz a csöves! Rákapcsoltam a sebességre, mégis azért csak nem fog utolérni itt a parkban…

De…! Baromi gyors rohanó léptek mögöttem!

Atyaúristen, üldöz a csöves! és basszus, jobb formában van, mint én! A rohadt életbe, csak kés ne legyen nála, vajon lesz erőm fejbe rúgni, mikor utolér? Már sprinteltem, mint állat, vártam, hogy véreset fogok köpni a tüdőm túlerőltetésétől…. Aztán egyszer csak utolért, majd megelőzött egy narancs futóruhába öltözött, hátizsákos, másik futó nő :-)

Csütörtök hajnalban történelmi esemény következett be. Ébredés és WC-re menés után gyorsan lehánytam a ruháimat - mármint nem úgy, hanem levettem -, ráálltam a mérlegre és 49,9 kg voltam!!!

1999 óta nem fordult elő, hogy 50 kg alá menjen a súlyom. Időről időre megpróbálkoztam vele, de sosem sikerült elérni, ezért kezdtem azt hinni, hogy ez valami üvegplafon nekem, mint ahogy 100 métert nem lehet 8 – vagy hány – másodpercnél rövidebb idő alatt lefutni.

1999-ben volt egy kellemes légcsőhurutom. Ez abból áll, hogy fáj a lélegzés, a nyelés; az ember alig kajál, de ez nem is baj, mert ágyban fekszik, nem kell az energia. Egy hét fekvés után olyan kellemesen összement a gyomrom, hogy csökkent az étvágyam, és faszán kibírtam a napokat úgy, hogy reggelire egy tejeskávét és multivitamin pezsgőstablettát ettem, aztán késő délután valami 3-4 falatból álló szilárdat. Akkor szép lassan lejjebb csökkent a súlyom, és talán 45 kg-ig is bírtam volna, mert abszolút nem éreztem semmiféle éhséget, de aztán jöttek a karácsonyi ünnepek, én meg egyszerűen meguntam a dolgot.

De marhára tetszett, és úgy félévente nekifogtam, hogy „na, most lemegyek ötven alá”. Például január 1-jén megfogadtam, hogy 31-ig megcsinálom, vagy más hasonló céldátumokat tűztem ki. 50,5 körül mindig feladtam, mert addigra már legyengültem és szédelegtem az éhségtől, csak arra gondoltam, hogy ha túl leszek rajta, májas táskát fogok zabálni a Fornettitől, és feldühített, hogy egy teljes napi nemevés után is 50,5-ről mondjuk 50,4-re csökken csak a súly.

Alapból nem vagyok kövér: 163 centihez 54-55 kg, ami nem sok. De ez mind a combomra, csípőmre és hasamra megy. Ha két-három napig alaposan bekajálok, olyan a hasam, mintha három hónapos ikercsecsemők lennének benne. Ha a súly egyenletesen oszlana el rajtam, talán soha nem izgat a fogyás.

Most annyiban volt szerencsém, hogy a munkahellyel kapcsolatos stressz komolyan elvette az étvágyamat két hétre. Olyan gyerekkorom óta nem volt, hogy előttem a kaja és nem kívánom. Ez a két hét megalapozta a lassú fogyást (mert az, hogy hétfőn 55 kg vagyok, vasárnap pedig 50, nekem a., soha nem ment, és b., baromi egészségtelen is lenne). A húsvéti hétvégén kajálgattam ugyan, de aztán megint visszafogtam magam, és április 4-én hajnalra elértem a tizenhárom éve vágyott 49,9 kilót!! :-)

Április 4. egyben Tony Perkins születésnapja is volt, aminek ugyan sok aktualitása sajnos már nincs, némi internetes megemlékezéstől és szomorkodástól eltekintve. Habár nekem megfordult a fejemben, hogy munkaszüneti nappá lehetne nyilvánítani ezt a napot, ahogy egész gyerekkoromban volt, bár akkoriban nem emiatt :-)

Ez volt a rövid szabadságom utáni első munkanap is. Egész jól alakult a nap, kora délután még egy adminisztratív-ismétlő-tökfölösleges továbbképzésre is elmentünk, ami jó kis szusszanásnak ígérkezett, de annyira unalmas volt, hogy komoly erőfeszítéseket kellett tennem az elalvás ellen. Ha az utolsó sorban ülök és nem kvázi középen, minimum húsz szempár látószögében, szerintem elalszom.

Pénteken aztán behoztam a lemaradásomat, majdnem mindent felfaltam, ami elém került. Na jó, végül is nem mindent, és ne féldisznót tessék elképzelni; csak éppen rendesen kajáltam, és édességet is ettem. Este pedig további falások történtek, de azokra van mentségem. Megnéztem Anthony egy filmjét, amelytől óva intettek a többiek a neten, de mivel 600 Ft-ért kapható volt, megvettem annak idején és gondoltam, mégsem állhat az idők végezetéig megnézetlenül a polcomon.

A film tényleg borzasztó volt, és csak úgy viseltem el, hogy 7,2 %-os barna sört ittam mellé. De ha még tíz percig tart, akkor kénytelen lettem volna a névnapomra tavaly kapott tömény italt is megbontani, hogy kibírjam. Tony ugyan zseniális volt, de ő sajnos kevés volt ahhoz, hogy megemelje ennek az ótvarnak a színvonalát (valamire kellhetett akkoriban a pénz, vagy csak kereste a kihívásokat?).

Sőt annyira megviselt a dolog, hogy noha éjfélkor végeztem a filmmel, még fel kellett bontanom az egy hónapja megvett hagymás-tejfölös chipset, és úgy, ahogy volt, felfalni, hogy a sokkot semlegesítse kissé. Ezt soha nem bocsátom meg annak a filmnek!

Muszáj megemlítenem, hogy két nappal később MediaMarktban jártam, és a DVD-k között nem volt ott a Psycho, sem a Phaedra, sem a Gyilkosság az Orient Expresszen, de ez a film, ez a péntek esti rémálom, ez ott volt. Erre már nincsenek szavaim…

A fogyós időszak alatt edzeni sem mertem, mert az izom nehezebb a zsírnál, és mi értelme minimálisat enni, ha ugyanakkor felszedek fél kiló izmot? Több heti kihagyás után péntek délután tekertem a szobabiciklin 40 percet, és nem haltam meg. Pár fekvőtámaszt is csinálgattam a fal mellett. De ami a legnagyobb sportteljesítmény, hogy rengeteg kihagyás után, vasárnap délután végre futottam a parkban! :-)

Három kört céloztam be, ami három kilométer, durván. Ezúttal okosan nem a szokásos időben, kora este futottam, hanem kora délután. Valamiért az estéhez ragaszkodom, mert akkor nemsokára leszáll az alkonyat, és a sötétben nem látnak engem. De ez hibás elképzelés, mert pont kora este rajzanak ki a szerelmespárok, a babakocsit tologatók, a kutyalegeltetők, és a többi futó is, habár engem ők zavarnak a legkevésbé. De fél kettőkor, vasárnap, mindenki otthon eszi a rántott húst, a reggeli kutyasétáltatás már megvolt, az esti még messze van. Jól is tettem, hogy fél kettőkor mentem, mert valóban alig volt nép a parkban. És bár tudom, hogy roppant antiszociális vagyok, de általában is utálom, ha túlságosan sokan hemzsegnek körülöttem, pláne ha futás közben kell szlalomoznom a kis csoportocskák között, vagy ami a legrosszabb, amikor a padon ülő kis szerelmespárok röhögnek vagy beszólnak. Hogy mi a francot kell 2013-ban, a fővárosban röhögcsélni, ha valaki fut – jó: kocog, mert lassan futok, de sokáig! –, azt tényleg nem értem. Még ha balettszoknyában futnék, egy borsodi falu főutcáján, megértem, hogy röhögnek, de így?...

Ami a lényeg, szép kényelmes lassú tempóban lefutottam a három kört, méghozzá 29:06 időeredménnyel. Ez egész szép. Ha 30:00 alatt van a három kör, akkor már király vagyok. Furcsa, hogy egy hónap nem edzés, alig evés, izomvesztés után még simán lefutok ennyit. Holott szívbillentyű-rendellenességem is van, mint azt ősszel megállapította a kardiológus. És mégis! Ezek az apró örömök azért mégiscsak jólesnek, még ha pótcselekvés meg hurráoptimizmus is…

Mi van akkor, ha az ember egyszerre 1. balkezes, 2. félszemű és 3. dinozmiás vagy hipozmiás vagy mi ennek a hivatalos neve, szóval alig érzi a szagokat?

Semmi különös :-)

A csökkent szaglóérzék még a legkellemesebb. Két parfümöt nem tudok megkülönböztetni ugyan egymástól, de ez nem is zavar igazán. Nem tökmindegy? Régebben az üvegük alapján választottam, amíg nem olvastam a Parfüm c. regényben, hogy minden embernek van saját szaga is, és olyan parfümöt kell választani, ami a saját szagunkhoz illik. Ekkor elvonszoltam a drogériába az egyik jó orrú barátnőmet, és ő kiválasztott nekem három középkategóriás (= megfizethető) parfümöt. Azóta ezeket váltogatom. Úgy jegyzem meg őket, hogy: „a csíkos üvegű”, „a sárga teknősös”, „a MEXX Very Nice”, mert ennek véletlenül a neve is rögzült.

Ha ajándékba kapok parfümöt, azt többnyire elhasználom, rossz biztos nem lehet, és addig sem kell vennem. Nekem tökmindegy, a környezetem meg majd szól, ha baj van.

Van előnye a dolognak. Amikor a kollégák megszólalnak, hogy „fujj, milyen égett szag van a folyosón, nem érzed?”, akkor én sosem érzem. Igaz, a gázszagot sem – mi a fene az, hogy gázszag?? –, tehát elvileg meghalhatok tőle és észre sem veszem. Előfordult, hogy a fodrásznál ültem, tőlem egy méterre műkörmöt épített a manikűrös, az átható acetonszagtól mindenki hanyatt feküdt a padlón, én pedig a fülem botját sem mozgattam. Az illóolajok szagát sem érzem, még a levenduláét sem, pedig azt imádom, mert segít elaludni. De a szagát nem érzem, ha konkrétan beledugom az orromba az üveget, akkor sem. A mesterséges kókuszillatot, tusfürdőkben, azt megérzem. Valamint a nagyon büdöset is. Jártam már olyan toi-toiban, hogy én magam a számon át lélegeztem, és még úgy is nehezen bírtam. Más már be sem ment. Ha belépek valami nyilvános WC-be és még én is érzek valamit, akkor tudom, hogy nagyon büdös lehet.

A nagyon erős alkoholszagot is érzem, és sajnos a legtöbb ételét is. Ez baj, mert attól éhes leszek. Ha például moziba megyek, ahol mindenki popcornt zabál, akkor folyik a nyálam, mert annak az illatát pont remekül érzem. A gyrososok mellett is csukott orral kell elhaladnom; a jó kis halszag is megvan (miért utálják olyan sokan a halszagot? Nekem a remek rántott halak jutnak eszembe róla), a savanyúság szaga is, és egyes gyümölcsöké is. Ami a legjobb, a kávé, kakaó, jó minőségű csoki illatát is többé-kevésbé érzem :-)

Balkezesnek lenni 2013-ban már természetesen nem probléma, de akadnak nehézségek. A legkevesebb, hogy bankban és gyógyszertárban a lerögzített toll jobb felől van, és át kell húzni. A tintát olykor összemaszatolom írás közben („tolom” a betűket, nem húzom). Az összes csőrös kiöntő jobbkezes. Krumplipucoló késből már van kétkezes, de a konzervnyitóval mindig megszenvedek. Az órát a jobb kezemre teszem, a karkötőt a balra. Ha gitároznék, vagy jobb kézzel csinálhatnám, vagy át kellene húroztatnom azt a vackot balkezesre. Ha azonban hegedülnék, azt mindenképpen jobb kézzel kellene, mivel a hegedű aszimmetrikus, nem lehet áthúrozni, hanem direkt balkezesre kellene csináltatni, az pedig hatalmas összeg lenne. Ezért van, hogy minden balkezes jobb kézzel hegedül, ami szerintem roppant szomorú dolog. Egész életemben csak egyetlenegyszer láttam bal kézzel hegedülni valakit, filmeket, koncerteket is beleszámítva :-(

A számítógép kialakítása viszont direkt kedvez nekünk: jobb kézzel használom az egeret (bár mire megszoktam, egy évet öregedtem), így bal kézzel tudok közben jegyzetelni. Nem is értem, hogy ez az egy dolog hogy alakult ilyen kellemesen? Bár lehet, hogy Bill Gates is balkezes? :-)

Ami picit idegesít: szinte soha nem úszom meg, hogy mikor írok, valaki meg ne szólaljon: „Jé, te balkezes vagy?” Nem, vazze, nem vagyok az, csak viccelek!! Szerinted miért írok bal kézzel? Hülye! – Rosszabb esetben még hozzáfűzi: „A balkezesek mind zsenik / különlegesek. Michelangelo / Leonardo is balkezes volt stb.” … Mért kell hozzáfűzni kommentárt? Most én is tegyek megjegyzést, hogy „Te meg mér hordod ilyen furán a hajadat?” vagy hasonló?

Persze én tudom, hogy ezeket nem rosszakaratból mondják, sőt teljesen spontán jön, de akkor is: zavar. 35 éves vagyok, egész életemben ezt hallottam, rohadtul unalmas, és mindig ugyanezt mondják!!

Hozzátartozik a témához, hogy én büszke vagyok a balkezességemre J Nem érdem, tudom, és egyáltalán, semmiség, de én akkor is szeretem, hogy az vagyok. Gyerekkoromban rájöttem, hogy több a jobbkezes, de akkor még azt hittem, az arány úgy 70-30, vagy 80-20 %. Mikor megtudtam, hogy csak 4-5 % a balkezesek aránya, majdnem dobtam egy hátast! Részben tudatosan, szoktam is figyelni, hogy ki ír még bal kézzel. A filmekben ha ír vagy vív valaki, mindig lecsekkolom, hogy melyik kezével. Számon tartom, hogy ki balkezes a kedvenc színészeim közül, de nagyjából a nem kedvenceket is tudom. A szűk családban csak én vagyok balkezes, ami olykor humorizálás tárgya, mert én őket, ők pedig engem neveznek sutának :-) („Magamat kigúnyolom, ha kell” – ezen kívül csak a családomtól tűröm el :-)

Bár olvastam már netes fórumon, hogy valakinek, aki balkezes, beszólt a vidéki rokona, hogy ő márpedig azt a kaját nem eszi meg, amit ő a bal kezével főzött! … Hát… asszem, ha nekem mondana ilyent egy vidéki rokonom, rögtön megtapasztalná, hogy milyen is egy balkezes pofon :-(

Fél szemre nem látni is elviselhetőbb, mint sokan gondolják. Természetesen amióta az eszemet tudom, vigyázok rá, hogy a működő szememmel lehetőleg ne történjen semmi. De ha ettől a folyamatos résenlevéstől eltekintek, a hétköznapokban sok gondot nem okoz. A nem látó szemem kisebb, aszimmetrikus. Ezzel nem tudok mit csinálni, megszoktam, nem érdekel. Előfordult, hogy összeütköztem emberekkel, akik balról jöttek és nem láttam őket – ha egyenesen előrenézek, nincs perifériás látásom balra egy bizonyos szögön túl. Volt, hogy a szőkítő száradt a hajamon a fodrásznál, és csak akkor vettem észre, hogy végig ült mellettem valaki, mikor 20 perc után megmozdult az illető. Moziban, színházban lehetőleg balra ülök, hogy jobb szemmel lássak. Ha emberekkel megyek az utcán, a jobb oldalamra terelem őket, különben ki kell tekernem a nyakamat, mint egy sóvárgó zsiráfnak, hogy lássam őket. Háton úszáskor elkanyarodom valamelyik irányba, mert valamiért nem tudom tartani az egyenes vonalat. Rosszul dobok és kapok el dolgokat vagy labdákat, gondolom, a térlátás hiánya miatt. Szemorvosnál sem látom azokat a bigyókat a papíron, amik elvileg ott vannak. A 3D-s mozi nekem csak egy nagyon drága 2D, mert semmiféle térhatást nem érzékelek belőle. Ha egy film csak 3D-ben kerül a mozikba, az nálam ki van lőve. Hogy biciklizni úgy-ahogy megtanultam ilyen térlátással, az maga a csoda :-)

Az igazi gond az, hogy balkezes vagyok, viszont a jobb szememre látok. Ebből a kereszteződésből adódnak a problémák. Például bal kézzel kifesteni a jobb szememet úgy, hogy nem csukhatom be – különben nem látom, amit csinálok –, kifejezetten embert próbáló. Bár ezt naponta meg kell tennem, ritkán járok szemfesték nélkül, tehát már megszoktam.

De biliárdozni nem tudnék. Illetve egyszer csináltam, és jól is ment, de akkor sört ittam. Azóta józanul felismertem, hogy bal kézzel kéne löknöm, de bal szemmel nem tudok célozni, csak jobbal, viszont jobb kézzel nem tudok lökni… szóval biliárd kilőve. Ugyanez a helyzet az íjászattal és a pisztollyal is (nem mintha bármelyiket is csináltam volna): pisztollyal jobb kézzel kéne lőnöm, mert ha bal kézzel lövök és jobb szemmel célzok, eléggé odébb megy a golyó. Rossz bérgyilkos lennék. Íjjal is jobb szemmel kellene céloznom, viszont a jobb karom sokkal gyengébb, tehát azzal nem tudnám megfeszíteni azt az izét.

Vannak nálam kicsit szerencsésebbek is – például az az ember, aki Az ötödik elemben az Elnök volt. Hát ő is balkezes és félszemű, csak ő a bal szemére lát. Láttam is már kést dobálni – természetesen egy másik filmben! :-) –, ami nekem szintén nem menne.

… Hogy még egy jó kis késdobálásból is ki legyen rekesztve az ember! :-)

Húsvét hétfőt követően itt van a véradási szabadságom első napja. Már eleve az, hogy 5.30 helyett 8.00-kor kelhettem, megérte a véradást; és tovább is aludtam volna, ha nem vagyok bejelentkezve a fodrászhoz.

Sőt igazából a felkelés időpontjában tudtam volna csak igazán aludni, mert éjszaka felébredtem, nem tudtam visszaaludni és nekifogtam annak a kis könnyű limonádénak, amit Barbitól kaptam kölcsön. Meglepően kellemes volt, így vagy egy órát olvastam, és pont mikor szólt az ébresztő, akkor aludtam a legmélyebben. Bár én mindig hajnalban alszom a legmélyebben.

A három napos hétvége alatt a szokásosnál többet ettem. Istenem, hát volt sonka, sült krumpli meg sült gomba, sőt édességek is; bár ezeket zömmel igyekeztem rátukmálni a családtagjaimra (nem nagyon kellett unszolni őket :-) Ez azzal járt, hogy a pénteki egész napos nem evés után 50,0 kg voltam (HURRÁ!), de hétfőn már 51,4. Ez azonban nem baj, mert létezik a Ferenc József-gyógyvíz nevű csodálatos találmány, melynek segítségével most, mikor ezt írom – kedd délután – már ismét csak 50,1 kg vagyok.

Ma reggel tehát már kevesebbet reggeliztem, hogy csökkenjen a súly. A tejeskávét a tévé előtt ittam meg, visszanézve pár jelenetet a Nyomorultakból, amit a hétvégén már megnéztem teljes egészében. Rejtély számomra, hogy azt a hatalmas könyvet hogy sikerült 120 percbe belesűríteni, de jó kis pörgős film lett belőle, sok mellékszál levágásával. A két főszereplő igen jó, de természetesen Anthony Perkins Javert-ja konkrétan lemosott mindenkit. Ezt most nem (csak) elfogultságból mondom, hanem mert tényleg így van. Emellett igen impozánsan is nézett ki, és olyan pillantása volt, hogy ha rám nézne ilyen tekintettel, még azt is bevallanám, amit el sem követtem. Ettől természetesen csak még kellemesebben indult a nap.

Ezután kevéssé jól folytatódtak a dolgok, mert a tegnap délután megivott mintegy fél liter gyógyvíz hashajtó hatása nem akkor, hanem inkább most reggel jelentkezett, miáltal késve ugyan nem indultam el, azonban a villamos a kelleténél pont három perccel korábban érkezett. Tehát lekéstem. Sms a fodrásznak, hogy kések. A következő villamos bezzeg időben érkezett, vagyis az előzőhöz képest késve. Addig kortyogó hassal álltam a megállóban, azon töprengve, hogy vajon én győzök-e vagy a gyógyvíz?

A fodrász után betoltam egy hosszúkávét egy Mekiben – Csendes Macska – gyógyvíz: 1:0 –, aztán előzetes tervemhez híven indultam az egyik bevásárlóközpontba, mozizni. Sétálni akartam odáig, de közben eleredt a havas eső (csak emlékeztetőül: április másodika van). Mivel a frissen fodrászolt, hajhabozott, vaxozott frizurámnak sem az esővíz, sem a kapucni nem tesz jót, ezért alászálltam a metróba és így zakatoltam el a plázába, nagyon elégedetten az élettel. Mindaddig, míg a mozgólépcsőn eszembe nem jutott, hogy az egyik kolléganőm szintén szabin van, és mintha említette volna, hogy a gyerekét elviszi egy 4D-s mozielőadásra, pont kedden.

4D-s mozielőadás eddig egyelőre csak abban a plázában van, ahová én is tartottam. Lehervadt rólam a mosoly. Gyűlölök kollégákkal összetalálkozni szabadság alatt, utálom, ha felhívnak, ha életjelet adnak magukról, legszívesebben mindegyikkel közölném, hogy „A szemem elé ne kerüljetek szabi alatt!” Talán az egy Barbi a kivétel, akivel civilben is jóban vagyunk, és neki tényleg sokkal tartozom. Nem bírom, ha szabadság alatt bármi vagy bárki is eszembe juttatja a munkahelyet!

Ez a csaj pedig aranyos ugyan, de pont az a típus, akivel bár nem akarok összefutni szabadidőmben, de ő észrevesz, és képes száz méterről ezer decibellel felém ordítani az átható hangján. Nem tenne úgy, mintha meg sem látott volna. A szabim alatt egyedül plázamozikban mászkálok, hát milyen ciki ez? Úgy értem, én már rég megszoktam, de egy ilyen velem egyidős kétgyerekes családanyának ez biztos olyan dolog, mintha ufókkal járnék tekézni.

És bár alacsony vagyok és baromi jellegtelen, van bennem valami, amitől azonnal észrevesznek azok, akikkel semmiképpen nem akarnék összetalálkozni. Vagy a sors akarja, hogy mindig pont frontálisan jön szembe az ilyen ember.

Ezért lopakodó üzemmódba váltottam, és amennyire egy teljesen kivilágított bevásárlóközpontban ez lehetséges, fal mellett és az arcomat elrejtve közlekedtem, mintha én volnék a Sakál, aki De Gaulle-t akarja kinyírni. Sőt inkább mintha De Gaulle volnék, aki a Sakált akarja kiszúrni, még mielőtt az szúrhatná ki őt. Nem is vettem meg előre a mozijegyemet, mert láttam a Pesti Estből, hogy valami gyerekfilm pont abban az időben kezdődik; és biztos pontosan akkor futnék össze a kolleginával kölyköstül.

Félórát osontam lopakodva a plázában, mint egy bűnöző. Ezalatt benéztem az egyik ruhaüzletbe, mert úgyis kell egy új öv. Illetve tudtam volna még egy nagyobb halom ruhát venni, de most konkrétan övre vágytam, mert 1. a régi már kezd kissé amortizálódni, 2. miért ne lenne két övem?

Vicces, de megfelelő öv nem volt! Úgy értem, nem volt ujjnyinál vastagabb (mert az ujjnyi két hét alatt elkopik nálam, óraszíjjal már jártam így), ami hosszban is megfelelt volna. Minden öv – de az S-es méretű is – nagy volt rám. Nem értettem. A gatyák mind szűkek, direkt anorexiás tinédzsereknek készülnek, sőt szinte minden ruha olyan, hogy a normál alkatú nők már csak az XL-es kollekcióból válogathatnak. De ÖV, az viszont csak elefántokra van? Az S-es öv 85 cm volt, az én derékbőségem most 63 centi. Tekerjem magam köré duplán az övet? mert a legszűkebb lyuknál is bőven körbeért úgy, hogy fel sem húztam a polárpulóvert. És a legszűkebb lyuk után még egy méter hosszan folytatódott.

Azt már megszoktam, hogy 75A melltartó nincs, de hogy normális öv sincs, ezzel csak ma szembesültem. Még szoknom kell ezt a tényt. Átmentem a gyerekrészlegre, mert néha a gyerekruhák is jók rám (170 centis magasságig lehet kapni ruhákat), de ott öv nem volt egyáltalán. Remek!

Ezután beültem a moziba, még mindig laposkúszásban közlekedve. Kiterjesztettem a perifériás látásomat a szélrózsa minden irányában, szerencsére a kerülni kívánt kolléganőnek jó átható hangja is van, de sem a fejét, sem a hangját nem tapasztaltam. Remélem, megúsztam. Ha nem, majd csütörtökön úgyis megtudom, meg mindenki más is az irodában, akinek van füle.

A mozifilm igen kellemes volt, és mivel a kezdési időponthoz képest 15 perccel később ültem be, pont a főcímre érkeztem. Nagyon bájos volt, és totálisan kikapcsolt – többet nem tudok írni róla, még itt van fejemben.

A mozi végén sem volt még 16.00 óra. Kiosontam – 360 fokos szögben nézelődve körbe-körbe, de semmi –, és bementem az újonnan nyílt Lidl-be. Célirányosan csak saját márkás 100 %-os gyümölcsléket vettem, meg teát; ha csak úgy belezserkedem magam oda, még otthagyom a fél havi fizetésemet. Minden áruházláncnak megvan a maga előnye, Lidl-ben például lehet olyan dolgokat kapni, amiket máshol nem, és van, ami igen olcsó. Fogtam a gyümölcsleveket, a koktélparadicsomot és a májkrémet – ugye, hogy még így is több dolog lett belőle? – és kifordultam, mint Petőfi a konyhából.

Most itthon vagyok, fodrász után, mozi után, vásárlás után. Nyolc órája nem ettem, de nemigen vagyok éhes. Ha akarom, teleeresztem a kádat forró vízzel és beleheverek, Barbi limonádéját olvasgatva, vagy másodszor is megnézem a Nyomorultakat, vagy előveszem az olasz könyvet. És még holnap is szabad vagyok! Már csak az hiányzik a teljes örömömhöz, hogy lehetőleg ne essen havas eső az égből, mert az teljesen természetellenes ilyentájt.

Stephen Fry írja Víziló című könyvében a következőket: „Aki csak félig is tisztességes ember, valahonnét biztosan kirúgták már … Nincs értelme tagadni, hogy mind úgy érezzük, alulértékelnek bennünket: az, hogy hivatalosan is levesznek egy ügyről, csak igazolja a megérzésünket, miszerint az érzéketlen világ nem becsül meg bennünket.” Igaza van, és különben is rohadt jó az a könyv. Velem tegnap közölték „hivatalosan” a leépítésemet.

Az volt a nagy terv, hogy majd le kell mennem a vén marhához, és odamennek a személyzetisek a gyászhírrel. Először reggel 9.00, aztán 10.00 volt, aztán „majd csörgünk”, egész délelőtt ott rostokoltam a telefon mellett, végül 11.30-kor szóltak, hogy na most.

A személyzetisek állítólag azt kérték, hogy „az érintett ne tudja, miről van szó”. Ezek hülyék. A két évvel ezelőtti nagy kirúgási hullámkor akadt olyan, aki valóban nem tudta előre, és mikor közölték vele, mentőt kellett hívni hozzá.

Én full nyugodtan és elfojtani próbált gúnyos mosolygással a pofámon léptem be. Előzőleg a titkárságon ott ült a kedves titkárnő, aki aggódva nézett, meg a köcsög Tódorka, aki vigyorogva nézett – habár ennek mindig olyan vigyorgás ül a fején, mint egy idegbeteg cápának. Mikor negyedóra múlva kijöttem, ő még mindig ott malmozott; sok munkájuk lehet ezeknek.

A vén marha kezdte volna a sódert, hogy „jajj, ez a csúnya létszámleépítés, sajnos-sajnos, ó de kár”, de lehetett valami az arckifejezésemben, amitől leállt és átadta a szót a személyzetiseknek. Azok szegények elég rosszul festettek – aznap végig kellett járniuk a házat az összes hozzám hasonlóhoz, mint egy mobil kivégzőosztagnak. Amit velem közöltek, azt mind tudtam, két hónap felmentés, egy hónap végkielégítés (bárcsak kihúztam volna nyár végéig, akkor három havit kapnék), átadták a papírt, aláírtam, kijöttem, váltottam pár szót a titkárnővel. A Baromnak láthatóan lejjebb hervadt a vigyor a képén, hogy se nem sírok, se nem vagyok elkenődve. Vazze, hát vagy egy hónapja tudom, most legyek elkenődve, csak hogy te örüljél?

Különben is annyit idegeskedtem én már ezen a dolgon. Éjszakákon át nem aludtam, öt kilót fogytam, mostanra már bele is fáradtam az idegeskedésbe. Ezért nézhettem ki úgy, mint aki félvállról veszi, de az van, hogy a folyamatos stresszt sem bírja időtlen időkig az ember, és előbb-utóbb elkezd tojni rá.

A saját közvetlen kollégáim nagyon rendesek voltak aznap. Úgy viselkedtek velem, mint egy súlyos beteggel. Az egyikük megkérdezte, segíthet-e bármiben, pl. ne adjon-e nyugtatót. Egy másik, akivel amúgy utáljuk egymást, és akivel épp aznap számítottam némi csörtére, mert elfelejtettem neki megküldeni mailen valamit, amit mindenki másnak igen – és neki is kellett volna, komolyan véletlen, hogy kimaradt –, az most ezt nem tette szóvá, sőt helyettem megcsinált egy kisebb melót.

Az a helyzet, hogy – bármilyen furán hangzik –, de nagyon kellemesen éreztem magam ezen a napon. Több oka lehet ennek: a kirúgáshoz (áthelyezéshez) már hozzászoktam fejben, és az, hogy közölték, inkább megkönnyebbülést okozott. Orbáncfű tartalmú tablettát is szedtem az utóbbi időben, ami a nyugtalanság ellen kiváló. (És kényelmesebb, mint teát főzni belőle, amihez reggelente lusta vagyok.)

A Psycho eredeti DVD-t két nappal ezelőtt hozta a futár a munkahelyre – Barbit kértem, hogy rendelje meg, mert ő regisztrálva van az aukciós oldalon, és netbankja is van. Jobban vágytam a filmre, mint Gollam a Gyűrűre. Hogyne lettem volna jókedvű már csak pusztán ettől? Fogynom is sikerült annyit, hogy az 50 kg alá menés reális közelségben van. Lapos a hasam!!

A technikai nehézségeket leküzdve regisztráltam a Tony-féle rajongói fórumra, ahová írni is, olvasni is jó. Kellemes társaság van ott, és mind értelmes és a várakozással ellentétben nem csupa tinédzser, hanem harmincas vagy még idősebb csajok. A hétvégén végigcsekkoltam egy-két netre feltöltött filmet – erről a fórumról –, amikhez egyébként lehetetlen lenne hozzáférni, vagy csak külföldről megrendelni, így pedig a saját monitoromról nézhettem őket. És én, amikor éppen van egy Aktuális Kedvenc Színészem, aki a., jó színész, b., ki is néz valahogy és c., jó filmekben játszik (d., balkezes, mint az emberiség mindössze 4 %-a), akkor pusztán ezen filmek megnézésétől jól tudom érezni magam.

Tehát ha közeleg a tavasz – és főleg a húsvéti szünet +2 nap véradási szabadság –, lapos a hasam, egy hete nem ettem csokit, orbáncfű van bennem, két király krimit olvasok párhuzamosan és az aktuális kedvenc színészem legeslegjobb DVD-je, extrákkal, a polcomon áll (két másik pedig meg van rendelve), akkor egy ilyen Tódornak a fagyott kirakatbábu-mosolygása (by Rejtő) az én jókedvemet nem tudja elvenni :-)

… Aznap csak egyszer lábadt könnybe a szemem, amikor ebédszünetben kimentem, és teljesen váratlanul egy bolt ajtaján megpillantottam a székely zászlót. Akkor ugyanis azonnal eszembe jutott Erdély, és nem kaptam levegőt … de aztán elmúlt.

A kollégákkal beszéltünk róla, hogy vajon ki fogja végezni az én munkáim közül azokat, amihez papíron is ott kell dolgozni? Mert az OK, hogy ott leszek, de nem leszek állományban, tehát sok dologhoz ’nem szabad hozzányúlnom’. Mivel a mi részlegünket már tényleg nem lehet tovább terhelni – mindenki szétszakad a melóban –, kézenfekvő módon a Tódorkáék csapatára kell majd sózni ezt-azt. Köztük pár nehéz melót is. Akkor majd néznek, és nem fognak hülyén vigyorogni. Hehe, legszebb öröm a káröröm, ez tény :-)

Annak ellenére, hogy nem vettem a szívemre a hivatalos kirúgást, azért ettem egy Seduxent lefekvés előtt. Biztos, ami biztos, szeretek alaposan és nyugodtan aludni. Kiválóan aludtam csakugyan, csak este ettem egy csomó kis koktélparadicsomot, ami az én emésztésemre igen jó hatással van, így 1.30-kor és 3.30-kor fel kellett kelnem, mert hasmenésem volt. A következő 5.30-kor érkezett, de akkor már úgyis felkeltem volna:-)

A pénteki munkanap már mintha nem is lett volna. Délben eleresztettek minket, addig sem volt nagy nyüzsgés. Én délelőtt elszaladtam személyesen átvenni az 1978-as Nyomorultakat, amiben Anthony Javert-t játssza. A borítóképek alapján állati jónak kell lennie (neki legalábbis egész biztosan). Ezt a sztorit egyébként még csak olvastam és musical formájában láttam, így prózában még soha. 990 Ft volt a film, ami nem összeg, csak valamiért a boltokban nem kapható, úgy kellett a neten vadászni. De miért!?

Ma egyébként nagypéntek van, és úgy döntöttem, nem eszem semmit. Nem éppen vallási okokból, csak úgy – már úgyis hozzászoktam a minimális evéshez. És holnap jön a család másik fele, tehát lesz némi ünnepi ebéd. Most kora délután van, egész jól bírom. Eddig egyszer szédültem meg: reggel, amikor a kanapén ülve ittam a tejeskávét és néztem a Psycho 2.-t, aztán hirtelen felkeltem. Nem tudom, a kávé vagy a film csapott-e fejbe. Mindkettő feldobott, tehát mintha dupla kávét ittam volna.

Egyébként azt már megbeszéltem magammal, hogy a tejeskávé, az egy ital. És a sör is folyadék, amit esetleg inni fogok este :-)

Az időjárás idegesít ebben a pillanatban a legjobban. Hideg van, két napja a hó is esett, most már csak az eső. Nem lenne vele baj, ha nem eresztene a bakancsom, és nem folyna bele eddig a hólé, most pedig az eső. Bokáig vizes zokniban ültem végig a munkanapot, miután a Nyomorultakért elmentem (mert az mindenképpen kell nekem még húsvét előtt). Nagyon szar dolog vizes zokniban ücsörögni, hiába csak a négy végtagom egyike hideg és vizes, olyan, mintha teljesen át lennék fázva. Szerencsére volt bodzateám, amit megittam, és némileg felmelegített. A bodzatea is folyadék, evidens.

A húsvéti hétvégére felfüggesztem a minimál-kajálást, ez alkalomból vettem finom sajtocskát, némi sört, és csokit is akartam, de ez utóbbit végül is nem kellett, mert tegnap egy doboz Mercit, ma pedig egy doboz kagylódesszertet kaptam ajándékba kollégáktól. Ez nagyon meghatott, és ráadásul most már nem is kell édességet vennem :-)

Napi három liter vizet iszom, ebből a felét a munkahelyen, tehát ésszerű sűrűséggel járok vécére – napi négyszer biztosan (több kávé esetén többször). Így bőven volt alkalmam megfigyelni azokat a típusokat, akik velem együtt használják a nyilvános (munkahelyi, áruházi, színházi) vécéket, de nem úgy, ahogy szerintem ideális lenne.

Kezdjük a legdurvábbal!

Amelyik nem mos kezet. Konkrétan tudjuk így, több év után, melyik az a szőke, szemüveges, egyébként nagyon csinos és nett nő a 795/C. irodából, amelyik soha nem mos kezet WC után. Akkor sem, ha épp ott van valaki más, aki ezt látja. Akkor sem, ha hallod, hogy lehúzza, ő jön ki, te mész befelé, célzatosan rábámulsz a kezére, majd a csapra. Szó nélkül kimegy. Képzeljük el, hogy ezek után megfogja a kilincset, a tollat, a papírt. Nekem ugyan nem közvetlen kollégám – csak a mosdóban találkozunk – de ezek után rászoktam, hogy naponta végigtakarítom az íróasztalomat (telefont, egeret, klaviatúrát főleg) nedves fertőtlenítő kendővel.

Amelyik nem zárja magára a fülkeajtót, így mikor odamész és látod, hogy zöld a jelzés, és kinyitnád, felháborodottan rántja be. Másik alfaja: amelyik feltépi a te fülkeajtódat – annak ellenére, hogy te magadra zártad – anélkül, hogy a., előtte kopogna, b., utána elnézést kérne.

Amelyik bemegy a mosdóba, közli: „Jaj, de büdös van itt!” (Most őszintén: talán nem éppen azért van a mosdó, hogy büdös dolgok távozzanak az emberből? Talán rózsaillat terjengjen?) Pisil, kinyitja az ablakot, elégedetten elmegy, nem jön vissza becsukni. Aki utána félórával belép, látja a leheletét, a vécékagylóba pedig belefagyott a víz. Ja? hogy épp mínusz 15 fok van kint? Az őt nem érdekli. A másik kapjon vesemedence-gyulladást, így járt.

Amelyik a vécében akar társasági életet élni. Bemegyek, ő épp kezet mos. Jaj de rég látott, hogy áll az a munkánk, amit közösen kezdtünk el? Kis Ingyombingyomka még a mi osztályunkon dolgozik? A Vazul még a főnök? A Jozefina nem ment még el szülni? – Nem érdekli, hogy esetleg majd’ összepisilem magam, és/vagy sietnem kell vissza, mert csak egy percre szaladtam ki.

Egy leheletnyit elviselhetőbb alfaja, aki szintén beszélget, de munkáról, ami tényleg fontos lehet. OK, de nem várhatna kettő percet, és utána odakint a folyosón letárgyaljuk?

Aki mobiltelefonálni jár a vécére. Bemegy, telefonál, hosszan, magánt. Öt perc múlva én veszem a bátorságot és bemegyek pisilni. A torkát köszörüli bosszúsan, mintha legalábbis a sétálóutca közepén pisilnék; mentegetőzik a telefonba. Az épület egyébként tele van lépcsőfordulókkal, ablakmélyedésekkel, beugrókkal. Ő nem oda jár telefonálni, hanem a vécébe, a másik menjen még ötszáz métert a következő retyóig, egyáltalán minek jött be!?

A vécébe mosogatni járó. Van teakonyha, de ő nem ott mosogatja a csetreszt. Van mosdó a vécében, miért is ne? Bemegyek, ő épp mosogat. Csúnyán néz rám. Ezer bocsánat, hogy a vécébe neadj’ isten, pisilni járok.

A plázavécében társasági életet élő. Bemegyek, látom, sor van; állok, várok. Valaki kijön, senki nem megy be. Rájövök, az előttem álló öt tinilány egy hatodikra vár, aki épp bent van. Miért a vécé előterében várják, és nem odakint? Csak. Legyen sor. Mért ne?

Rosszabb alfaja: bemennek hatan, egyik sem pisil, mind ott beszélgetnek a vécé előterében.

Színházban – az külön keservem, hogy a legtöbb színházban a kelleténél kevesebb fülke van a női mosdókban, ezért mindig 25 percet kell állni előttük, míg a férfivécé full üres – de oda menjek pisilni?... Annyira azért vagyok szégyenlős.

Szóval színházban: bemegy, nem jön ki. Soha. Három fülke van, és tíz perce nyolcan várakoznak előttem. Mi történik odabent? Szülnek? Öngyilkosságot követnek el? Sminkelnek, sms-t írnak? Már volt első csöngetés, istenem, csak ki akarok tenni két deci folyadékot mintegy 15 másodperc alatt, engedjenek be…. de nem, nem jönnek ki.

Alfaja (plázás tinilányok mintájára): négy néni áll bent; beállok ötödiknek, tíz perc után szólnak, hogy tessék csak menni, ők csak a Manyikára várnak, aki az egyik fülkében van. Miért nem odakint várnak? Hát csak!

A számomra teljesen érthetetlen típus: bemegy a fülkébe, majd azonnal kifordul. „Nincs bent papír!” Húgom, nincs nálad papírzsepi?! Nekem kb. az első dolog, amit anyám megtanított, az volt, hogy legyen nálam zsebkendő, mindig. Amióta tinédzserkoromban sokszor vérzett az orrom, mindig van is nálam minimum kettő. Az ilyen ember mit csinál, amikor elkezd vérezni az orra?

A nyilvános vécék működtető sem mindig tökéletesek. Ha nincs szappan, azt nagyon tudom utálni, szerencsére ez a ritkább. Ha nincs a fülkében kis szemetes, az elég ciki, ha épp valami kidobni valóval a kezedben lépsz ki, és ott állnak öten… (és akkor csodálják, hogy egyesek a vécékagylóba szórják a kidobni valót?). Persze ha vécépapír nincs, az is elég dühítő tud lenni, még ha van is nálam zsebkendő. Az egyik bevásárlóközpontban például az volt a ritkaság, hogy legyen papír. Szinte soha nem volt. Egy ízben, mikor a hat fülke egyikében sem volt papír, rúzzsal ki is írtam az ajtóra egy barátságos üzenetet a személyzetnek, a vécépapír utántöltése tárgyában (mert rúzs is mindig van nálam).

Azután egy ideig nem jártam oda :-)