a hallgatag macska naplója

Nagyon tetszett a Jane Austen könyvklub. Most olyan filmre vágytam, ahol végre senkit nem ölnek meg, és senki nem hord pisztolyt a lábszárára szíjazva :-)

A Könyvklub az olyan csendes, aranyos filmek sorába tartozik, amiket léleksimogatás céljából szoktam nézni. Amikben nem történnek hatalmas fordulatok, nincs autósüldözés és robbantás, csak hétköznapi emberek vannak mindennapos gondokkal, és a végére szép csendesen megoldódnak a dolgok, ahogy ideális esetben az életben is, és én jóleső érzéssel kelek fel a tévé elől. A Könyvklubban persze sok humor is volt, és a szereplők (öt nő & másfél férfi) nagyon el voltak találva. És a film végére szépen megoldódott mindenkinek a sorsa, miközben Austen-regényeket olvastak és beszélgettek róluk, nem mintha a könyvek tettek volna csodát, hanem a könyvklub és a barátságuk.

Rögtön kedvet kaptam én is Austent olvasni, bár – egyelőre! – csak az Értelem és érzelem, meg a Büszkeség és balítélet van meg itthon. Ezenkívül a Meggyőző érveket és az Emmát is olvastam, viszont A klastrom titka és A mansfieldi kastély – eddig! – kimaradt. De, amint nem lesz nemzeti ünnep és így munkaszüneti nap, elloholok egy boltba és beszerzem őket.

Nekem a J. A.-könyvek is olyanok, mint ezek a léleksimogatós filmek: semmi extra nem történik bennük, csendes, jólnevelt vidéki élet folyik, és ha valaki a mezőn sétálva megfázik, az egy hatalmas központi esemény tud lenni :-) De ezt nem gúnyosan mondom, mert én szeretem ezt a kellemes ’eseménytelenséget’, ami azért mégsem unalmas. Hisz közben beleszeretnek egymásba emberek, meg olykor kiábrándulnak, és van azért néha kavarás is a háttérben, meg gonosz emberek is, de egyikük sem Szauron.

Szóval mielőbb beszerzem a két hiányzó regényt, az biztos. A filmben annyira bájos volt, ahogy halálos komolysággal beszélgettek a szereplőkről, és hogy szerintük igazából ki kibe szerelmes, és kivel kellett volna összejönnie ahelyett, akivel összejött :-) Nagyon élveztem.

Még a Könyvklub nézése közben eszembe jutott az Állomásfőnök, ami szerintem az abszolút tökéletes példája az ilyen csendes, megnyugtató filmeknek. Mikor megvettem, nem is annyira a film érdekelt, csak feltétlenül le akartam csekkolni a címszereplőt, mielőtt megnézem a Trónok harcában. Ő játszotta ugyanis Tyriont, a kedvenc szereplőmet, és még mielőtt beruháztam volna a Trónok harca-DVD-re, fontos volt, hogy lássam, jó-e a kulcsszereplő, mert ha nem, megmaradtam volna a könyveknél.

Hát a színész természetesen jó volt, olyannyira, hogy az egyik kedvencem is lett, és mindeddig az egyetlen törpe színész, akit kifejezetten roppant módon bírok. Tyrionnak is zseniális volt, és az összes többi filmben, amit csak láttam vele. Borzasztó jó, humoros dumákat nyomott az interjúkban, amiket olvastam tőle; ugyanabban a hónapban született, mint én (csak nyolc évvel korábban), és amit nem hittem volna, hogy egy kisnövésű emberről valaha mondani fogok: jó pasi is, olyan értelemben, hogy valami természetes magabiztosság és férfiasság sugárzik belőle, amitől az ember szinte megfeledkezik róla, hogy 30 centivel kisebb nálam. Ezt biztosan nemcsak én gondolom így, mert felesége is van, sőt a GQ magazinban az Év Legdögösebb Pasijának választották – ez utóbbi talán túlzás egy picit, de ha csak az arcát nézzük, akkor kétségtelenül az öt legjóképűbb pasi között van, akit életemben láttam. Azóta is mindig örülök, ha hirtelen meglátom egy-egy filmben; vagy a hangját hallom, mint a Jégkorszak 4-ben (amit kifejezetten miatta néztem meg eredeti nyelven).

Én mindig Tyrionnak nevezem magamban, mert ez a név sokkal jobban illik hozzá, mint Peter Dinklage, az igazi neve. Ez persze csak az én meglátásom :-D – Szóval, a Trónok harcának egy kedvenc színészt is köszönhettem.

De mielőtt még a Trónokat filmen megnéztem volna, beszereztem az Állomásfőnököt, ami önmagában is nagyon jó volt. (Egy másik film, amit a Trónok harcának köszönhettem – bár több okból mérges vagyok Martin bácsira, de emiatt a két dolog miatt hálás lehetek :-)

Az Állomásfőnök, némileg hasonlóan a Jane Austen könyvklubhoz, néhány nem éppen győztes típusú ember sztorija, akik külön-külön talán totál lúzerek lennének, viszont véletlenségből pont egymás mellé költöznek egy csendes, szép kisvárosba, és a maguk sajátos módján barátkozni kezdenek, sőt idővel még szerelem is kialakul, és olyan csöndes, nyugodt kis happy enddel fejeződik be, amikor az elnök nem mond beszédet és tűzijáték sincs, de jóleső érzéssel kel fel az ember a tévé elől. Pedig teljesen hétköznapi események követték egymást. Van benne egy kis finom humor, és Peter karaktere révén némi önirónia is. Azt is megmutatják érintőlegesen, milyen tetűk tudnak lenni az emberek a fogyatékosokkal, de épp csak annyira, hogy nem csap át eltúlzott polkorrektségbe a dolog.

A film egyik fórumán valaki azt írta, ő kéthetente megnézi. Én eddig azért nem jutottam el, de összesen öt-hatszor biztosan láttam már, és azóta is sokszor előveszem, mert úgy hat, mint egy kellemesebb antidepresszáns. Vagy egy enyhe sör. A Cinema annak idején 100 %-ot adott rá – ez teljesen meghatott :-), én kb. 80 %-ra értékelném, de a 100 sem vészes túlzás.

Persze ha valami zúzós pörgésre vágyom, akkor nem ezt veszem elő és nem a Könyvklubot, de van, amikor ilyen kis simogatós filmek kellenek :-)

Hajnali nyolcra beállítottam az ébresztőt, hogy gyorsan hajat festhessek, mielőtt még anyám felébredne. (A nyolc óra nekem igenis hajnal, ha előzőleg fél tizenkettőkor fekszem le :-) Szólt is az ébresztő, én leragadt szemekkel, gyakorlatilag négykézláb kitántorogtam a fürdőszobába a hajfestő eszközeimmel – ahol is szembesültem vele, hogy apám pont a fürdőszobát takarítja, most gyorsan, reggel, mielőtt még anyám felébredne :-D

Így betoltam egy tejeskávét, addig Fater kitakarított, utána hajat festettem. De lábujjhegyen, nehogy anyám felébredjen, mert olyankor mindig valami észrevétele van, és én pont azért keltem korán, hogy ezt elkerüljem. 

Hogy egy klasszikust idézzek: „Elmehetek melletted úgy, hogy nem szólsz hozzám?” :-)

A hajfestés gyönyörűen sikerült. Remélem, valóban világosbarna lesz; az utóbbi két alkalommal valahogy egy árnyalattal sötétebbek lettek a hajszíneim a kelleténél. Persze a természetes hajam is sötét, de ha egyszer azt mondom neki, hogy „mogyoróbarna legyél!”, akkor nem csokoládébarnára gondolok. Most középszőkét tettem rá, ebből remélhetőleg kialakul az a kellemes világosbarna. Ha nem, az sem aggaszt nagyon. Viszont kellemes formára száradt a haj, és most először tűnik úgy, hogy már nőtt valamennyit. Most úgy körbefogja az arcomat, és ha fújja a szél, akkor libeg is.

Napok óta gondolkoztam, felkeressem-e a Várban a Mesterségek Ünnepét. Eleinte anyámat is el akartam volna vinni – hogy Faternak egy szép, nyugodt napja legyen –, de ezt a tervet végül ejtettem. A Várban tömeg van, hőség és útépítések. Különben sem érzek elég erőt magamban, hogy több órát anyámmal töltsek a tűző napon, turistacsoportokat kerülgetve.

Arra is gondoltam, hogy Faterral megyek el, de ő meg nem szeret több órát gyalogolni, és ezen az utolsó meleg napon biztosan inkább strandra ment volna (már ha feldobom a közös programot), azt meg én nem szeretem különösebben, mert ott tömeg van, fürdőruhában kell lenni, és ha kijövök a vízből és megszáradok, akkor ugyanakkora a hőség, mint a városban. És mindezt több ezer forintért. Ezért Fatert nem hívtam, nehogy végül strand legyen belőle.

Felmentem a Várba egyedül. Gyalog, mivel nincs messze tőlünk, és annyit henyéltem a többhetes hőség alatt, mintha valami vizsgaidőszak lett volna. A belépő kétezer forint volt, és karszalagot adtak érte. Imádom a karszalagot – eleve praktikus, nem veszíthetem el, mint a jegyet, amellett olyan bulihangulata van. Életemben először egy Mozifanatikusok Éjszakáján kaptam szalagot, akkor is addig hordtam, míg le nem szakadt a csuklómról :-) (Addig gyerek a gyerek, amíg játszik.)

Nem volt nagy tömeg, bár még nincs is huszadika. Holnap majd nyilván kétszer ennyien lesznek. Az emberek fele külföldi volt. Rengeteg stand volt, főleg gyapjú- meg nemez-témában, aztán fafaragók, csipkefaragók, patkófaragók, sok ékszer (ezeket meg sem közelítettem, mert abból vásárlás lett volna), kecsketejes szappan, játékok, néptánccsoport.

Úgy lézengtem a tömegben, mintha én is turista lennék. Gyakran szoktam ilyent csinálni. Nem is értem az olyan embereket, mint pl. a balatoniak, akik ott élnek a Balaton mellett, és egész életükben bele sem mennek a tóba. (Ezt nem én találtam ki, több ottani ember a saját szájával mondta.) Én mindig szívesen kóricálok a Várban, a hidakon, a budai hegyekben, csak az aktuális munkahelyem környékét szoktam elkerülni.

Ebben különben hasonlítunk egymásra a tesómmal, ő direkt imádja a Várat és korábban roppant sokat mászkált arra.

Más tészta, amikor igazán turista vagyok (Balatonon, Erdélyben, vagy valamikor régen Olaszországban) – azokat még jobban élvezem, de teljesen máshogy…

A kellemes turistaélménybe csak olyan apróságok zavartak be, mint hogy igen nagy volt a meleg, és három ízben is iszonyúan szúrni kezdett az orrom, ami egyértelműen az allergia előszele. De aztán az orrfacsarások elmúltak, és nem vettem be gyógyszert, sőt idén egyáltalán nem szedtem még, holott augusztus 19. van. Csodálom a dolgot, hiszen az allergológus már ’98-ban megmondta, hogy az allergia életem végéig megmarad, és most napok óta magas a parlagfű szintje, én mégis szépen megvagyok a gyógyszer nélkül.

A Váron végiggyalogolva kijutottam a Clark Ádám térre, onnan gyalog át a Lánchídon, onnan gyalog a Nyugatiig, ahol rövid bevásárlóutat tettem a WestEndbe. Két akciós DVD-t zsákmányoltam, a Bosszúállókat – mert azt erősen dicsérték –, meg a Jane Austen könyvklubot, mert azt részben láttam tévében, és nagyon tetszett. Ez a két film (a sci-fi/akció, meg a könyves-csajos) kábé pontosan tükrözi a filmes ízlésemet :-D

Hazavonszoltam magam, kissé fáradtan a több órás gyaloglástól. Érdekes módon mostanában nem a lábam, hanem a derekam fájdul meg hosszabb gyaloglás után. Talán túl megfeszítve tartom a hátizmaimat, vagy a derekam hajlásánál kikopott a porckorong? A lényeg, hogy a villamoson le kellett ülnöm, hogy kilazítsam.

Kaja közben megnéztem a Maffiózók utolsó epizódját, és ezzel sajnos végeztem is a teljes sorozattal. Sajnálom, mert állati jó volt. A Keresztapa első megnézése, vagyis tizenhárom éves korom óta imádom az olasz-amerikai maffiás filmeket. Ez nem a legjobb filmsorozat a világon, de hibátlan a sztori, a karakterek tulajdonképpen mind zseniálisak, és ami a legjobban tetszik, minden színész és minden szinkronhang egy-egy telitalálat. A lezárás különösen ötletes, bár most másodszor látom már, és kiguvadt szemű figyelés ellenére sem jöttem rá, végül is lelövik-e Tony Sopranót vagy sem – de erről az interneten is nagy viták folynak a nézők között. A filmből nem derül ki, bár tény, hogy sok gyanús alak grasszált ott az étteremben. Na de ha minden gyanús alak lelőné az embert, én már rég nem élnék.

Tegnap Évi néninél jártam. Minden alkalommal elcsodálkozom rajta, hogy lehet szellemileg még mindig ennyire friss?? 1924-ben született! Fizikailag sajnos elég rossz bőrben van szegény, de olyan dolgokkal is képben van, amihez nekem a neten kell kutatásokat folytatnom. A tévés digitális átállás ügyében totál naprakész volt, ugyanígy a belvárosi átépítésekkel kapcsolatban, vagy az internetes vásárlások ügyében.

Bár ez utóbbi kapcsán pont arról volt szó, hogy neki nincs, és most már egyre több mindent kizárólag a netről lehet beszerezni. Szerintem helyes lenne, ha számítógépe lenne és netezne. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulná; a neten pedig nem számít a kor, sem az, hogy nehezen mozog.

Azt már meg sem merem említeni, hogy a lakás is mindig tiszta és rendes, sokkal inkább, mint az én szobám. Mindig enyhe lelkiismeret-furdalással jövök el tőle, ugyanakkor csodálom is őt, hiszen ha belegondolok, jóval több mint húsz éve meghalt a férje, a fia pedig most néhány éve, és ő mégsem roskadt össze, hanem teljesen tartja magát, mindig jön hozzá valaki, ahogy én is szoktam, barát vagy volt kolléga, ezenkívül az unokái is felváltva látogatják és vásárolnak neki. Azt hiszem, ez olyasmi öregkor, amit én is szeretnék, leszámítva a mozgásszervi és hallásproblémákat; meg hogy én totál  összeroppannék a fiam halála esetén, sőt a férjemén is, feltéve persze hogy szerettem az illetőt.

Még egy teljesen önző szempont van, amiért jó Évi nénihez járni: neki is két unokája van, ahogy Tesóm és én, ugyanígy fiú és lány, ugyanígy a fiú megnősült, családja van és sikeres, a lány pedig lúzerebb (na nem annyira, mint én), sőt ez a lány még idősebb is nálam egy kicsivel, és mégsem ment férjhez, továbbá gyereke sincs. Ezért Évi néni empatikusabb velem, hisz az unokája is ugyanebben a cipőben jár, mint én, és ezért nem hallok tőle „mikor mész már férjhez”-beszólásokat. Bár lehet, hogy anélkül sem mondaná, szerintem ő nem az a típus.

… Mesterségek Ünnepe-regenerálódás ürügyén sajnos felfaltam mindkét zacskó franciadrazsét, amit elméletileg kétnapi adagnak vettem :-( Le kéne állni a szénhidrátról. Pedig most egy ideig egész jól visszafogtam magam. Szerencsére épp van egy netről kinyomtatott, dohányzásról leszoktató könyv, talán azt majd elolvasom az édességekre vonatkoztatva :-)

… Anyám végre kiolvasta a Százéves embert. Ez nagyon jó, mert most el fogom olvasni, újra. Beiktatom a jelenleg olvasás alatt álló, komorabb svéd krimi és a Vörös Oroszlán mellé (sőt egy Agatha Christie is forgalomban van, étkezések idejére). Ezzel egyszerre négy könyvet fogok olvasni. Rekord lesz.

Fater is kiolvasta a Vízilovat. Nem mertem megkérdezni a véleményét, mert eszembe jutott, hogy a Vámpírok Bálján Herberttől is kiakadt szegény – bele sem merek gondolni, mit gondolhatott az Orgonáról szóló fejezetnél :-D

Kimerítő éjszakám volt, több okból.

Elsősorban mert elhatároztam, hogy most már mindenképpen kipróbálom a ricinusolajos hajpakolást éjszakára. Rengeteget összeolvastam a hajnövesztésről, és alapvető információ, hogy a ricinust a lehető leghosszabb ideig a hajon kell hagyni. Persze nem napokig, de kimondottan előnyös egy teljes éjszakán át fent hagyni.

Ehhez azonban szükségem volt egy zuhanysapkára, mivel a ricinust nem akartam a párnámra folyatni, a törülköző fejemre tekeréséhez pedig béna vagyok. Zuhanysapka nem volt a DM-ben, nem volt a Rossmannban, nem volt a Müllerben. Anyámat is riasztottam, hátha neki van egy – volt is, de azt még 1978-ban vette és azóta már használhatatlanra lazult a gumija (de azért nem dobta ki, hátha valamire még jó lesz).

Végül egy fodrászkellék-boltban sikerült zuhanysapkát szereznem. Lefekvés előtt vattapamaccsal tíz perc alatt felkentem az olajat – már vérprofi vagyok –, felhúztam a nejlonsapkát, de egy kicsit még mindig aggódtam a párnahuzatom testi épségéért, ezért egy szemeteszsákot húztam a párnámra. Ettől úgy festett a hálószobám, mint mikor Dexter Morgan gyilkolni készül. A szemeteszacskó ráadásul minden mozdulatomra hangosan zizegett. Még tiszta szerencse, hogy viszonylag mozdulatlanul alszom.

Éjszaka újabban kifejezetten hűvös van, hála az égnek, ezért a paplanomat már korábban előszedtem a kredencből és felhúztam rá a huzatot. Hetekig csak a huzatba takarózva aludtam, de ez most már kevés. Sőt, hálóinget is felvettem. Azonban mégis fáztam, mert két nappal ezelőtt három kört futottam, és közben a bal lábujjamon a köröm kissé beszakadt, és hogy elkerüljem a begyulladását, Betadine-nal kentem be. De egyrészt hogy a Betadine ne fogja be a paplant, másrészt hogy az ujjamról a paplan ne törölje le a Betadine-t, a bal szélső lábamat ki kellett dugnom a paplan alól. Ettől viszont a lábam fázott. Közben zuhanysapkában és zizegős szemeteszacskón feküdtem hanyatt.

Azt álmodtam, hogy tél van, rajtam usanka van és egy elegáns, plázaszerű épületben dolgozunk Barbival, de nem irodában, hanem valami hostess-féle beosztásban, és közben korcsolyázunk - mindezt a hajpakolás és a fázós lábam miatt.

De ezzel még nem volt vége. Éjszaka többször felkeltem a szándékosan bekapcsolva hagyott számítógéphez, ellenőrizni a csatolt fájl feltöltését. A négy részletben, német szinkronnal (brrrr) meglévő 1958-as Tall Storyt próbáltam átküldeni e-mailen annak a lánynak, aki a Split Image-et fordítja nekünk nyári vakációja alatt, ingyen és bérmentve. A Facebook-csoportban – mivel pár hete átköltöztünk az FB-re – szóba került valahogy ez a jó kis kosaras film, és akkor említette a lány, hogy neki ez nincs meg. Ő akkor még nem volt a csapatban, amikor valaki Németországban legális DVD-n megvette és részletekben feltöltötte valami oldalra, ahonnan mi többiek leszedtük.

Hogy jó fej legyek, felajánlottam, hogy majd én elküldöm neki, de arra nem számítottam, hogy az ¼ film fájlmellékletként csatolása is kb. két órát vesz igénybe. Az első részletet két napja küldtem el, a másodiknak tegnap este, lefekvés előtt, beolajozott fejjel fogtam neki. Ittam egy pohár vizet, hogy két óra múlva biztosan felkeljek pisilni, majd lefeküdtem.

Két óra múlva valóban pisilnem kellett, felkeltem, és láttam, hogy a Tall Story 2. része sikeresen csatolódott az e-mailhez. Éjfél volt. Leragadt szemekkel elküldtem a 2. részt, majd gondoltam, ennyi erővel akár a harmadik rész csatolásának is nekikezdhetnék. Rákattintottam a fájlmelléklet csatolása ikonra, kiválasztottam a harmadik videófájlt, a számítógép a maga állati lassú módján apránként nekifogott csatolni. Én ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Hajnali négykor ébredtem, akkorra a harmadik videófájl szerencsésen csatolásra került. Ellőttem az e-mailt, majd az utolsó fájlt is beizzítottam. Aztán visszafeküdtem.

Fél hatkor a szokásos ébresztőre felkeltem, a zuhanysapkát leszedtem, megreggeliztem, közben megnéztem egy Maffiózókat. Mire ezzel végeztem, a negyedik videófájl fel volt töltve és végre azt is elküldhettem.

Reggeli után négyszer mostam meg a hajamat, mire kijött belőle a ricinusolaj. Nem szárítottam meg, és nem tettem rá semmiféle hajformázót, mert olvastam, hogy azt nem szabad. Ettől az eljárástól már harmadik hete úgy nézek ki, mint aki frissen szabadult egy diliházból, lelapuló, formátlan frizurával, viszont az is igaz, hogy szép fényesen csillog a hajam – a teljesen sima haj egyetlen előnye –, és most már kibír mosás nélkül három napot.

A két felébredés, fázás, zizegés, szemeteszacskó, zuhanysapka és éjszakai e-mailküldözgetés ellenére egészen jól aludtam, mindazonáltal alig várom, hogy végre megint aludhassak, most, amikor péntek este van, és holnap nem kell dolgoznom, sőt egész jövő héten sem, mert a négynapos hétvégét követő négy munkanapot lecsúsztatom és a melóhelynek még a közelébe sem megyek! :-)

Szombaton megjött a lehűlés, előzőleg pedig Tesómék szerencsésen megérkeztek Erdélyből. Amikor Erdélyben – vagy igazából bárhol – vannak, mindig kicsit aggódom miattuk, nem is annyira azért, hogy a medve megeszi őket, hanem hogy valami közlekedési baleset éri őket. E két ténytől most jelentősen javult a hangulatom. Barbi is felhagyott a haldoklással, és készen állt a hétfői munkakezdésre.

Isteni dolog volt szombaton a várost járni úgy, hogy még a napon is csak kellemes langyos szellő fújt, és hosszú farmernadrágban sem kellett megdögleni. Csak egy rövid kiruccanást tettem egy DM-be, de kerülő úton, hogy valamennyit gyalogoljak is (hetek óta nem mozogtam, a hőség miatt létezni is nehéz volt). E-vitamint vettem, ami most hirtelenjében nem is emlékszem, hogy a hajra vagy a visszérre van-e jótékony hatással, az biztos, hogy felkiáltójellel írtam egy cetlire, és aláhúztam, tehát biztosan fontos valamiért :-)

Szombat kora délután bekövetkezett Öcsém. Rövid áttekintő beszámolót adott az erdélyi útról, amit hallva már nem is fájt annyira a szívem. Különösen, amikor – már a szabadtéri színház előterében – óvatosan puhatolózva rákérdeztem, biztosan megyünk-e ősszel is négyesben még egyszer? és mondta, hogy igen!

Ettől állat mód boldog lettem. Jó volt hallani Tesó történeteit, de még sokkal jobb arra gondolni, hogy belátható időn belül én is ott leszek, és nemcsak hallhatom a sztorikat, hanem átélhetek hasonlókat. Jó, medvével nem akarok találkozni…. Bár ők is csak egy kis medvebocsánatot láttak, aki átszaladt előttük az úton. Engem ennyitől is a frász törne.

Habár egy medvebocs aranyos lehet. Csak az a baj, hogy az ilyen bájos kisállatok mögött tíz méterrel mindig ott tartózkodik egy izgága anyamedve, aki miatt nem lehet felhőtlenül simogatni a kis dögöt.

Szombat este Öccsel szabadtéri színház. Nekem ez nagy élmény volt, mert emlékeim szerint ilyenben még nem voltam. … Nem, most hazudok: valamikor igen rég a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már jártunk Éva barátnőmmel. Elég vacak darabot néztünk meg, ráadásul az első sorba szólt volna a jegy, de én még az előadás kezdete előtt pánikot kaptam a tőlünk fél méterre lévő hatalmas hangszórótól, és inkább felmásztunk a hetvenkettedik sorba, biztonságos távolba az erősítőktől. A hangos zajoktól majdnem annyira félek, mint a sebességtől, habár az előbbi azért mégis könnyebben leküzdhető. A sebesség ellen nincs mit tenni :-(

Szóval a szabadtéri színház kellemes élmény volt. Nem mintha a darab jó lett volna, mert kimondottan gyenge volt; de a színészek azért odatették magukat, volt jópár poén, és a Budapest Bár játszott élőben – már csak ez utóbbiért is megérte az egész. De ami a legjobb: fedett tetejű, de összességében nyitott helyszín, a szél tépte a fákat, hűvös volt, friss levegő… És végre öcsémmel is tudtunk kommunikálni tíz percnél hosszabb ideig.

Dumáltunk az őszre tervezett erdélyi útról, szállásokról, és hogy mit nézzünk meg és mikor. Megállapodtunk, hogy előre megtervezzük a programot, hogy semmi ne maradjon ki, amit Faternak mindenképpen látnia kell. Teljesen lázba jöttem a tervezgetésből – holott az ilyesmi távol áll tőlem –: végre megint van miért élnem, kis túlzással… nagyon rosszul viseltem volna, ha nem jutok el Erdélybe idén. És őszintén szólva olyan borongós gondolatok gyötörtek, hogy Tesóméknak talán idénre már elegük is volt Erdélyből, és mégsem megyünk ősszel.

Vasárnap felkirándultam a Normafához, onnan pedig a Jánoshegyi úton le a Budakeszi útig, az erdőn át. Fejben már Erdélyben jártam közben, mint egy skizofrén sorozatgyilkos, aki azt képzeli, a valóságban van, közben pedig egy másik tudatállapotban gyilkol. A néptelen erdőt például könnyen a Csomádnak is vélhettem volna, ha nem hallom távolról a forgalom zaját. Sőt, kétszer is eléggé megijedtem, mikor megrezzent az avar – és elhallgattak a madarak! –, mert rögtön arra kellett gondolnom, hogy medve jön. Pedig a budai hegyekben nemigen jár medve (bár vaddisznó igen).

Tesóm átküldött csíkszeredai szállással kapcsolatos linkeket. Néhányat végignéztem közülük, teljesen normális áron vannak teljesen jó szállások. Mondanám, hogy akár pincében is ellaknék, ha ott lehetek, de ez azért nem teljesen igaz, szeretek ágyban aludni, tusolót és WC-t a szobán belül tudni és reggelit kapni, KÁVÉVAL :-)

További fellélegzés – bár Erdélyhez képest teljesen másodlagos – hogy a DVD-lejátszó újra működik, és a tévé is kifogástalan, most, hogy a távirányítót megjavíttattuk, és ugyanakkor a tévéadás digitálisra változott. Fantasztikus dolog reggelizés közben Maffiózókat nézni úgy, hogy ha egy mondatot nem értettem az utcán átszáguldó busz hangja miatt, egy könnyed gombnyomással visszatekerhetem, nem úgy, mint korábban :-)

Kellemetlen, hogy a vasárnapi gyaloglástól most izomlázam van. Ennyire eltunyultam. És az allergiám is kezd kijönni, folyton viszket az orrom és néha tüsszögök. Nem foglalkozom vele – a káromkodást leszámítva –, majd ha nagyon pocsék lesz, vizes orrsprayt használok, és ha végképp elviselhetetlen, akkor majd beszedek gyógyszert. Most egyelőre kipróbálom, hogy pozitív gondolatokkal (Erdély! :-) mennyire tudom elmulasztani az allergiát…

A sivatagban legalább éjszakára lehűl a levegő, itt még akkor sem… 20.36-kor 32 fok van az  erkélyen. Fizikailag bírom, de nyűgös, türelmetlen és ingerült vagyok egész nap. A menstruációm is pont ma kezdődött :-( Inkább bele se gondolok, milyen lesz a következő két nap, szintén 39-40 fokban…

Mégsem a hőség nyomaszt lelkileg a legjobban, hanem az, hogy Tesómék Erdélyben vannak, és én nem vagyok velük. – Illetve mire ezt megírom, már talán haza is indulnak… sokat vártam, hogy írjak erről, mert nem akartam sem sértettnek, sem erőltetetten vidámnak látszani.

Az persze jó, hogy legalább ők ott vannak. Így egy kicsit olyan, mintha én is ott lennék. Öcsém végül is a lényem egy része, olyan értelemben, hogy közel érzem magamhoz. Majd elmesélik, mi volt, mutogatnak fényképeket és az nagyon jó lesz.

Két dologtól óvtam őket előzőleg, a túlzott száguldozástól és a medvéktől, ehhez képest már odafelé volt egy gyorshajtásuk, később pedig találkoztak medvével is :-D Én bezzeg eddig még csak a medve nyomaival, konkrétabban medveszarral találkoztam az erdőkben, bár azt hiszem, jobb is így.

Másfelől viszont fáj, hogy ÉN nem vagyok ott. Igaz, hogy összesen tizenegy (!) fős a társaság most. Ennyi ember egy fürdőszobára és egy kerti budira kicsit sok; én még akkor is vacilláltam, amikor „csak” hatan mentünk – komolyan hetekig sorakoztattam magamban az érveket és ellenérveket, és végül elmentem. Talán az volt eddig a legjobb erdélyi utam. (Ha már fürdőszobát említettem, meg kell jegyeznem, hogy természetesen menstruáltam.) – Lehet, hogy az akkori vacillálásért büntet most a sors.

Szóval, idén, ezzel a 11 fős tömeggel, ha hívtak volna, valószínűleg akkor is lemondom – de csak a létszám miatt, meg azért, mert elvileg őszre be van tervezve egy második út is, ahová majd Fatert is vinnénk, hogy végre ő is lássa Erdélyt. De az az igazság, hogy nem is hívtak.

Nem azt mondom, hogy engem kötelező elhívni Erdélybe, de ha már egy ekkora társaság összeverbuválódott, elméletileg elfértem volna, csak egy darab ember vagyok, nem hozok magammal aktuálispasit +1 főnek. Imádom Erdélyt, amióta először ott jártam, és oda macerásabb eljutni, mint Balatonra; vagyis eljutni még el lehet vonattal, de onnan csillagtúrákat tenni és kiruccanni kocsi kell – és társaság, a hangulat végett –, és ez olyan jól adta magát eddig Tesómék társaságával, akik 1-2-3-4-….akárhány fővel úgyis minden évben kimentek, és akkor az utolsó négy évben én is velük.

Az természetes, hogy az összes költséget szétosztjuk és minden rám eső közös kiadást fizetek, erre a célra minden évben hülyegyerek módjára egy kinyithatatlan malacperselyben gyűjtöm a készpénzt :-) Amit utazás előtt hagyományosan kalapáccsal feltörök, és az egy év alatt összegyűlt zsé jóformán fedezi az én részemet.

Sőt olyan is volt, hogy nálam rengeteg, még itthon kiváltott román készpénz volt, és én kölcsönöztem lejt a társaságnak, amikor épp kellett. És adtam zsepit meg fogkrémet azoknak, akik „csak öt bugyit csomagolnak, szinte nincs is poggyászuk”, csak zsepit felejtettek el hozni. És mosogatok reggeli után (ezt anyám meg ne tudja valahogy). Tehát nem vagyok egy teljesen haszontalan tagja a csapatnak. Még a pofámat is befogom, és nem engem kell hallgatnia a tömegnek.

Tudom, hogy ezt olvasni fogják, akiket érint, és hogy ez bunkón hangzik. De hol legyek őszinte, ha nem a saját blogomban?? Haverjaim, akiknek egy sör mellett kiönthetném a lelkemet, mostanra elfogytak, Tesómék nincsenek itt, így kénytelen vagyok ide leírni, amit gondolok.

Ja, és erről a témáról Barbinak sem beszéltem. A munkahelyi barátságokkal résen vagyok (vannak rossz tapasztalataim): megbízom benne, de hátha elszólja magát véletlenül valakinek, akinek nem kéne. És akkor kiderül, hogy én, aki minden évben repesve várom az erdélyi utat, és gondosan tartalékolok két hét szabit, és hangosan hirdetem, hogy oda akkor is elmegyek, ha mindenki más konkrétan meghal az irodán és én vagyok az egyetlen hadrafogható ember – , szóval hogy én itt ülök a 40 fokos Budapesten, miközben a szokott társaság most éppen Erdélyben van.

Pont azon a héten, melynek végén ők indultak, náluk töltöttem két napot, és rohadt jó volt. Ittam alkoholos sört is (nem magamtól, kínáltak), alaposan beszélgettünk, és az édes Salátát, kutya unokahúgomat is annyit simogathattam, amennyit akartam… szóval jó volt, leszámítva, hogy óránként jöttek a telefonok a társaság tagjaitól, és ment a tervezgetés, hogy mit hozzunk, kit vigyünk, mi fér a csomitartóba, kit hol szedjünk fel. Fizikailag vágytam rá, hogy beüljek a kocsiba két tömött sporttáskámmal, vizespalackommal, fényképezőgéppel, és tíz órán át poshadjak a hátsó ülésen, hogy végül az erdélyi kertben szálljak ki, ahová egész évben vágyódtam…

Elmehetnénk Faterommal kocsin, de 1. neki azért túl hosszú lenne az út, 2. annyira azért nem bízom a reflexeiben, 3. én magam sem ismerem annyira az utat, hogy végignavigáljak, 4. nem tudom átvenni a vezetést, ha ő elfáradna.

Elmehetnék egyedül – ez Tesómék kedvenc érve –, de amennyire irtózom bizonyos társasági helyzetektől, annyira irtózom bizonyos helyzetekben az egyedülléttől. Ezt magyaráztam nekik, de nem akarták megérteni…

Egyedül elmegyek moziba, színházba (fel sem fogom, hogy van, akinek meg EZ a nehéz dolog!), elmegyek egyedül Balatonra (háromnapos hosszú hétvége egyszer már volt), de az ország keleti felén, aztán Románia felén át egy vonaton, egymagam a poggyászommal, az 53 kilómmal, a kiszámíthatatlan vasúti csatlakozásokkal?? Még a balatoni vonatot is néha kettéválasztják Székesfehérvárnál, mi van, ha Constanţában vagy Bukarestben kötök ki?

De ha mégis simán megérkezem, és kiveszek egy szobát, egy hétig tekeregjek Csíkszeredában? Imádom persze a várost, de még van vagy hét stabil hely, ahová minden évben el kell mennem, vagy meghalok (hm, ha az idén kimarad, lehet, hogy tényleg meghalok?) Kocsim nincs. Mehetek busszal, de nem bírom a rázkódó, gyorsan száguldó járműveket, és az erdélyi sofőrök nem a finom vezetésükről híresek. Nem veszélyesen vezetnek, de baromi gyorsan. Kevés cikibb helyzetet tudok elképzelni, mint hogy pánikrohamot kapjak egy erdélyi távolsági buszon :-)

Miért nem szállok meg a szokott helyen, E.-nél? Ez Tesómék másik kedvenc kérdése volt, és én sem értem igazán. Hiszen az az a hely, amire az év minden egyes napján, kivétel nélkül, legalább egyszer gondolok, és amikor ott vagyok, az olyan, mintha hazaérkeztem volna. E. is szívesen látna (ööö – legalábbis asszem…) Nincs hely, ahová jobban vágyódnék, és mégis képtelen vagyok rá, hogy lebonyolítsak pár telefont, vonatjegyet vegyek, csomagoljak és odamenjek. Még mindig megvan a szabim és a félretett pénzem is.

Amikor társasággal vagyok, akkor én csak ellappangok a sarokban, max. néha beleszólok a beszélgetésbe. Az nekem pont megfelel. De ha egyedül lennék, akkor beszélgetni kellene. Nem mintha E. egy locsogós ember lenne :-), de azért több napot szó nélkül mégsem lehet eltölteni. És azt hiszem, itt a gond.

E.-t én annyira tisztelem és szeretem, hogy attól félek, ha egyedül, Tesóm, sógornőm vagy a többi haver fedezéke nélkül kellene beszélgetnem Vele vagy a többi kedves, ottani emberrel – egyszerre észrevennék, hogy igazából nem vagyok senki. Nem tudok mit mondani. Nem vagyok senki, csak a munkám, a látott filmek, az olvasott könyvek, a családom; valójában olyan vagyok, mint egy kamera egy filmben: nem szereplő, egyszerűen senki. Főleg hozzájuk képest, akik sokkal nehezebb körülmények között élnek, és mégis olyanok, amilyenek ♥, és mégis én vagyok az, aki mindenért picsogok. Attól félek, hogy ezt meglátnák, és ezért, így, nem merek odaállni eléjük egymagamban.

… Persze sosem lehet tudni, lehet, hogy egyszer mégiscsak valami csoda történik és nekidurálom magam, ha kellő lökést kapok… Végül is egyszer elmentem én már sörért is teljesen egyedül a falu másik végére :-)

Olyan rég van már kánikula, hogy mostanra teljesen hozzászokott a szervezetem. Baromira izzadok, de ettől lehűlök kicsit, mindenesetre nem szenvedek annyira, mint eleinte, és sem migrénes fejfájás, sem émelygés nem jelentkezett. Tök jól el is voltam így, amíg tegnap munka után el nem mentem az Allee-ba. Villamossal (állva), ott vásároltam több dolgot – köztük a nélkülözhetetlen mentolos szappant a Stendersből –, majd hazajöttem villamospótlóval (állva, mert félelmetesen száguld a régi fajta csuklós busz), és estére lassan, de biztosan elkezdett fájni a lábam!

Nem vagyok az a lábfájós típus, csak izomláz miatt szokott fájni. Most a visszér a ludas. Még azzal sem lennék tisztában, hogy ez a visszér, ha annak idején Éva barátnőm a velencefürdői szabadstrandon fel nem világosít róla. Itt van a bal térdhajlatomban – a visszér, nem Éva –, igazából csak ronda, nem szokott fájni. Eddig egyszer fájt nagyon, amikor fogamzásgátlót szedtem öt éve, és szintén ilyen meleg nyár volt. Azt hittem, megpusztulok. Akkor vettem az első doboz Venorutont, hogy segítsen. Segített is – akkor meg azért nem tudtam egész éjjel aludni, mert érezni véltem, ahogy a Venoruton szép erősen húúúúúzza össze a kitágult vénát…

Most majdnem úgy fájt, mintha még mindig szednék fogamzásgátlót, pedig azt abbahagytam épp emiatt (nincs kedvem trombózisban megpusztulni). Az a vicces, hogy a Venorutont most már napok óta szedem, épp a visszér miatt, és mégis nekikezdett fájni… Lezuhanyoztam hideggel, bevettem 1000 mg C-vitamint, a vacsorához is beszedtem Venorutont, és éjszakára megpróbáltam feltenni a lábamat valami párnára, ami sokat ugyan nem használt, de pszichésen jót tett. Ma pedig vettem feketeáfonya-tablettát – Google ezt javasolta, állítólag ez jó a visszérre és természetes –, beszedtem egyet napközben, és nem is fájt, egészen most este 19.00-ig. Bár már nem annyira, mint tegnap.

Mi a szart csináljak? Legszívesebben magánúton tartanám karban, feketeáfonyával, hideg zuhannyal meg futással (majd ha nem lesz negyven fok). Dokihoz nem nagyon merek elmenni, mert úgyis csak megoperálni akarják. Egy igazi nagy műtéthez persze kicsi ez a visszér, és különben sem vagyok hajlandó műtétre menni az egészségügy mostani helyzetében, csakis közvetlen életveszély esetén. Lehet még valami injekciós eljárással kvázi „betömni” a kitágult vénát, ezzel a visszér elméletileg megszűnik, de 1. az rohadt fájdalmas, 2. Évának pont ilyent csináltak, és elrontották és tovább fájt neki, 3. azt olvastam a neten, hogy a visszér ettől nem múlik el, csak egy másik vénát fog kipécézni magának és áttágul majd oda. Akkor meg minek szenvedjek és költsek? … Az az egy baj van, hogy kissé parázok a vérrögök és a trombózisveszély miatt. De hát az úgysem lesz csak úgy egyik pillanatról a másikra. Illetve, remélem…

… A hétvégén végre hozzájutottam a Mama c. horrorfilmhez, aminek május végén meg kellett volna jelennie DVD-n, de nem tette. Azóta fentem rá a fogam. Talán nem is érdekelne ennyire, ha a megjelenése nem csúszott volna mindig tovább és tovább – hivatalosan azóta sem jelent meg! –, mert például a Frankenweenie is ugyanakkor jött ki, amikor ennek kellett volna, és azt mégsem vettem meg azóta sem, holott akkor még akartam. A Mamára viszont rákattantam.

Most Barbi leszedte nekem a netről – hja kérem, ha nem tetszünk kiadni legális DVD-n, amit akarok, akkor megszerezzük máshogy :-) –, és szombat este, illetve vasárnap délelőtt meg is néztem. Szombat este kezdtem. De túl ijesztő volt, ezért egy idő után kénytelen voltam felkapcsolni az állólámpát :-) Én is röhögtem magamon… Aznap este nem is néztem végig, hanem vasárnap, amíg a hajamra kent ricinusolaj szikkadt, akkor fejeztem be a Mamát.

A sztorija lehetett volna még jobb is, viszont a színészi játék és a hangulat nagyon zsír volt. Én komolyan nem értem, újabban honnan teremnek ilyen zseniális gyerekszínészek!? Ezt már az Ördöggerincben is megfigyeltem. Itt konkrétan egy kb. nyolcéves és egy kb. ötéves kislányról volt szó – jobban játszottak, mint sok felnőtt színész. Teljesen paff voltam. A címszereplő szörnyet pedig a REC csontvázszerű szörnye játszotta, aki ott is, itt is nőt alakított, holott egy velem pont egyidős spanyol fiú, és bár az alakja állítólag tényleg ilyen rémisztő, de az arca egészen kellemes (imdb.com). Hmmmm.

Horrorfilmek után, ha igazán ijesztőek voltak, gyakran utánanézek a szörnyeket játszó színészeknek, mert mindig megnyugtat, ha látom, hogy valójában aranyos, sőt helyes egyének. Így jártam el pl. a 2010-es Rémálom az Elm utcában-remake esetében is, ahol a főszereplő később nagy kedvencem is lett (de nem ezért, hanem a Watchmen miatt).

Barbi ezenkívül leszedte nekem a Farkas kamerás verzióját is. Tiszta szerencse, mert így nem kell 1.600 Ft-ot kiadnom a mozijegyre. Ezt épp most nézegetem szakaszosan, de sajnos már látom, hogy nem érte volna meg a jegy árát, vagy csak akciós napon. Kár, mert az X-Men sorozatot csípem, Hugh Jackmant szeretem, és mégis halvány…. Na nem baj, itthon, monitoron nézve pont jó.

A Mamánál sokkalta jobban kikészített a kutyás regény, amit pénteken és szombaton kiolvastam. Rég szemeztem vele, végül most megvettem: „Enzo, avagy az emberré válás művészete”, ez a címe. Százas csomag papírzsepit kellett volna csomagolni hozzá, mert én legalább ennyit elsírtam, míg kiolvastam. Pedig egyáltalán nem egy érzelgős giccs, de én minden kutyás dolgon el tudom sírni magam – sőt ennek már a fülszövegén is bőgtem :-) Az első fejezetnél épp a fürdőkádban áztam, akkor telesírtam három zsepit. A regény többi része inkább izgalmas volt, így akkor kitartottam; de aztán, amikor már tulajdonképpen happy end volt, akkor az utolsó előtti fejezeten megint zokogtam, mivel értelemszerűen eltelt x év és a címszereplő kutya már öreg. De ez persze nem a vég, mint a könyvből kiderül, épp ez a történet lényege – de akkor is annyira szívszakasztó, hogy gátlástalanul sírtam, sőt azóta újra és újra elolvastam azt az utolsó előtti fejezetet, és még mindig sírtam rajta. Személyesen pedig most éppen nem is ismerek öreg kutyát, a családi kutya, Saláta, inkább fiatal és bohó… Ezt a könyvet jó ötlet volt megvenni. Barbi már jelezte is, hogy elolvasná, majd mellékelek hozzá zsepit neki :-)

Szombaton délelőtt rekordhosszúságú ricinusolaj-pakolást tettem a fejemre, úgy számolom, hat óra hosszat rajta volt. Még nem látszik különösebben a hajhosszabbító hatás – nem csoda, eleve csak egy hónapja kezdtem növeszteni. Viszont a szempillám, amit szintén bekenek néha éjszakára, láthatóan hosszabb és olyan, mintha ki lenne festve, pedig nem :-)

Megpróbálok kissé ritkábban hajat mosni – korábban kétnaponta mostam, most tolom ki ezt három napra. A harmadik napon már eléggé szenvedek, már csak pszichésen is („jaj, piszkos a hajam!”). Pedig a haj lassanként megszokja majd. És erre is jó a ricinus, mert javítja a hajszerkezetet, és valamelyest csökkenti a zsírosodást is. Tényleg nem néz ki annyira ocsmányul a hajam így a harmadik napon. Az is igaz, hogy kevesebb hajformázót teszek rá. És az is igaz, hogy negyven fok van, tehát végül is lényegtelen, hogy piszkos vagy izzadt-e a hajam, mert ha naponta mosnám, akkor is úgy festene estére, mintha egy hete mostam volna.

Gyerekkoromban a nyár volt a kedvenc évszakom. Két és fél hónap szünet, és a születésnapom is nyáron van. A nyár egy gyönyörű, hosszú időszak volt, ami az iskola befejezését követően rögtön a szülinapommal kezdődött, aztán egy (vagy régebben két)  hét nyaralás Balatonon, vagy Egerben; aztán egy hét Nagyiéknál, egy hét a telken, egy hét otthon… Akkor keltem, amikor akartam, csatangolhattam, senki nem csesztetett, akármennyi gyümölcsöt zabálhattam, szóval én voltam a világ ura.

Rá kellett jönnöm, hogy amióta teljes munkaidőben dolgozom, már nem a nyár a kedvenc évszakom. Nem igazán a felhőtlen pihenésről szól, viszont több, korábban ismeretlen gondom is akad ilyenkor.

Például ’98-ban kijött a parlagfű-allergiám. Minden augusztus elején folyt az orrom, tüsszögtem és viszketett a szemem. Minden nyáron két órán át rohadtam az allergológiai váróban, mert az allergiagyógyszert csak szakorvosi receptre adták 90 %-os kedvezménnyel. A gyógyszer nagyjából hatályon kívül helyezte a szénanáthás tüneteimet; ezenkívül orrsprayt és szemcseppet is kellett használnom.

Ez minden átkozott augusztusban így volt. Sőt az egyik évben az egész július szénanáthával telt! Azt hittem, megőrülök. A doki közölte, hogy most már a fekete ürömre is allergiás lettem. És nyugodtak meg, az allergia életem végéig nem múlik el, csak a tünetek mérsékelhetők.

Azért írok múlt időben, mert az utóbbi három-négy évben számottevően csökkentek a tüneteim. Alapvetően nem hiszek az ilyesmiben, de négy éve azt mondtam magamban, „a k. életbe, egyszerűen nem vagyok hajlandó foglalkozni ezzel a dologgal, majd ha tényleg nagyon nem bírom, akkor szedek csak gyógyszert, addig pedig leszarom!” Attól kezdve július hónapban soha semmilyen szénanáthám nem volt, és augusztusban is csak a legdurvább időszakban, mondjuk 10-e és 20-a között kellett bogyót szednem, de azt is csak a legnagyobb vészhelyzetben. Tehát, mondhatni, a saját akaraterőmmel elmulasztottam az allergiám 85 %-át :-) Most is augusztus 4. van, és épp hogy a bal szemem ég egy egészen picit.

Különben pedig az allergológushoz sem kell már eljárni, mert a gyógyszer azóta megszűnt vényköteles lenni. Hogy korábban miért kellett órákat ülni egy váróban ugyanezért a gyógyszerért, az nekem magas.

A másik, amiért nem szeretem már teljes szívből a nyarat: dolgoznom kell. – Kivehetnék szabit, de minek fogyasszam a nem túl sok szabadságomat csak azért, hogy ne a munkahelyen izzadjak, hanem otthon? Akkor már inkább tavasszal, ősszel tartok pár napos otthon lógást, vagy hozzácsapom a karácsonyi szünethez a megmaradó szabadnapjaimat.

Csak elutazásos nyaralás esetén veszek ki szabadságot, az évszak többi részét bent töltöm. Vannak előnyei is a nyári dolgozásnak: a kollégák fele szabin van, úgy általában az egész hivatal fele szintén szabin van, sokkal kevesebben fárasztanak minket, sokkal kevesebb a munka. Néha még el is engednek minket korábban. Szóval igazán nem kell megszakadni, csak ez az állati hőség! Ha legalább árnyékos helyen feküdne az irodánk, vagy légkondi lenne. Jövő szombatig megint hőhullám lesz, ami azt jelenti, hogy reggel 30, délután 35 fok az irodában. Ha otthon lennék, lezuhanyozhatnék délben, mikor már folyik rólam a víz, de a munkahelyen nincs zuhanyzó. Az is behatárolt, hogy milyen ruhát vegyek fel, ami kényelmes, de relatíve elegáns, és mégsem sülök meg benne.

Vannak ismerőseim, akik szerint a „nyár azért van, hogy meleg legyen”, illetve „mikor legyen negyven fok, ha nem nyáron”?! És boldogan ragyog az arcuk. Ezek véletlenül mindig azok az ismerőseim, akik otthon dolgoznak egy vastag falú, árnyékos kertű családi házban, vagy akiknek légkondi megy a munkahelyükön (az otthonuk pedig szintén egy vastag falú családi ház). Társasház legmagasabb emeletén lakó, klímátlan munkahelyen dolgozó emberektől, tehát akik ebben az időszakban soha nincsenek 30 foknál hűvösebb helyen – mint én –, még nem hallottam ilyesmit.

Az az igazság, hogy kezdem inkább az őszt kedvenc évszakomnak tekinteni. Amikor már csípősek az éjszakák, hűvösek a reggelek, de azért napközben még kellemes meleg van, és nem tűz a nap még este fél tízkor is. A parkban futhatok anélkül, hogy hőgutát és napszúrást kapnék; megreggelizhetek anélkül, hogy patakokban folyna rólam az izzadság. Felvehetek farmert, és nem sülök bele; felvehetek harisnyát és körömcipőt, kifesthetem a szememet úgy, hogy meg is marad délutánig. Nem kell mentolos szappant használni és nem megtörülközni fürdés után, hogy valamelyest hűvösebbnek érezzem a levegőt, mert az magától is kellemesen hűvös.

Igen, az a helyzet, hogy én, a nyári Macska, tényleg jobban szeretek most már egy szép hosszú, szeptember 1-től november 30-ig tartó őszt, mint ezt a nyarat. Különben is a hideg elől el lehet bújni (meleg ruha, meleg takaró, bemegyek a fűtött épületbe), de a hőség elől mégis hová menjek?... – Ma vasárnap van, és mégis 7.20-kor magamtól (!) felébredtem egyrészt a meleg miatt, másrészt, mert minden ablakomat tövig kitártam éjszakára, és reggel besütött a nap. Pedig már csak a paplan héjával takarózom, és mindössze a saját héjamban alszom…

Érdekes dolgot figyeltem meg magamon. Két napon belül háromszor kerültem férfi pénztároshoz (egyszer DM-ben, egyszer MediaMarktban, egyszer közértben), és mindháromszor borzasztó ideges lettem.

Valahogy egyszerűen frászt kaptam a pasiktól. Míg egy női pénztárosnál nyugodtan köszönök, fizetek, elpakolok, elköszönök és elhúzok – addig ha férfinál kell fizetnem, lesütöm a szemem, verejtékezni kezdek, reszket a kezem, képtelen vagyok megszámolni, mennyi aprót adjak, leejtem a táskámat stb. Aztán a végén motyogok valamit, összegyűrve besöpröm a pénzt a tárcába, a cuccot a szatyorba és villámgyorsan elhúzok.

Ez különben mindig is így volt, de csak ma tudatosult bennem.

Tizenhárom éves korában ennyire félénk az ember. Én már mindjárt háromszor ennyi leszek, és pasikkal a mai napig képtelen vagyok higgadtan elbeszélgetni. (Kivétel a család vagy a haverok, de ahogy jobban belegondolok, ez utóbbi kategóriába már alig tartozik valaki.)

Ha egy pasival beszélek, többnyire az jut eszembe, hogy biztos egy rusnya nőnek tart engem, biztos van egy bomba barátnője, akivel magában összehasonlít engem és azt gondolja, hogy úristen, micsoda egy csúnya, selejt nő ez itt.

Ha beszélgetnem kell velük, akkor pedig végképp meg vagyok lőve. Miről beszélgessek? Egyrészt meg sem tudok szólalni, másrészt semmi értelmes téma nem jut eszembe. A kocsikról dumáljak? Fogalmam sincs róluk. Sport? Dettó. (Max. azt az egy mondatot el tudom mondani, hogy „Néha körbefutom a parkot az utca végén.”) Filmekről? Még nem volt pasi, akivel filmekben egyetértettünk volna, különben is mintha csak az Ingmar Bergman-, vagy a Van Damme-rajongók két véglete létezne náluk.

Nőkkel mindig könnyebben megtaláltam a hangot, nem valamiféle rejtett leszbikus vonzalom miatt, hanem egyszerűen azért, mert azok ugyanolyan faj, mint én. Kábé tudom, mi lehet a fejükben. Különben is 80 %-ban nőkkel vagyok körülvéve, még ha nem lennék én magam is az, akkor is jobban tudnék kommunikálni velük, mint a férfiakkal.

Egy kolléganővel meg lehet nyitni úgy egy beszélgetést, hogy „Te hogy bírod ezt a meleget? Nálunk az irodában 35 fok van, már komolyan nem tudok mit felvenni, a ventilátortól meg fülgyulladást kapok.”

Ezt egy férfinak nem lehet elsütni. Még ha meg is mernék szólalni, és előadnám a fentieket, rögtön arra gondolnék, hogy ő arra gondol:

1. Basszus, micsoda egy felszínes hülye tyúk ez!
2. Lujza, az én bomba barátnőm bezzeg nem beszélne      ilyen marhaságokat.
3. Mi a szart akar ez tőlem?

Úgyhogy ha egy aktával más irodába kell mennem és ott nő fogad, akkor: „Helló, X. vagyok, Y. irodáról jöttem, hoztam a Kecskebéka Kft. szerződéseit, szeretnék kérni rá szignót és légyszi csörögjetek ránk, ha megvan! De jó légkondi megy nálatok, nálunk meg kell dögleni, de hát ez van, állítólag nemsoká jön a lehűlés…”

Ha férfi fogad, akkor: „…. ’napot… Ezt a papírt hoztam volna, köszönöm, viszlát.” És 5 mp múlva már 150 méterrel távolabb vagyok.

Boltban ugyanez van, női pénztárossal szóba elegyedtem már a szemfestéklemosóról vagy a levendulás halántékbalzsamról, pasiknak csak fizetek és leszegett fejjel eltiprok. – Mondjuk, az furcsa is lenne, ha szemfestéklemosóról beszélgetést kezdeményezne egy férfi pénztáros :-)

De nálam ez nem szándékos, csak reflexszerűen ideges és dadogós leszek. Próbálnék rajta változtatni, sehogy sem sikerül: csak annyi lesz az eredménye, hogy megpróbálok mást mutatni kifelé, mint amit érzek, és az sosem sikerül. Ha egyszer ideges vagyok, akkor nem tudok nyugalmat mutatni.

Nem tudom, ezt mikor kellett volna kinőnöm, vagy hogy mások mikor növik ki. Természetesen randizni is ezért nem merek. Elképzelhető, hogy akár az életben, akár randin, a másiknak talán tetszene, hogy milyen kis félénk csaj vagyok, de én annyira kínban vagyok ilyenkor – nyilván randin még jobban – hogy nem tudom értékelni a kedvességét, nem tudok normálisan gondolkozni, nem akarok kávét, sem fagyit, hanem ki akarok kerülni a szituációból minél hamarabb, és hazamenni a biztonságba (vagy akárhová, ahol nincs ott a pasi és megnyugszom).

Még a különben kedves kollégákkal is ez történik. Ott van a nagyon jó fej Tihamér, aki gépkocsivezető és átlag hetente jár hozzánk, Barbival jóban van, és én is őszintén kedvelem. Hozzám is nagyon aranyos meg figyelmes (habár azt sosem hagyná ki, hogy mikor megyek férjhez), de én olyan zavarba jövök tőle, hogy ha ott van, tízből kilencszer inkább elmegyek valahová ügyet intézni, csakhogy ne maradjak ott vele. Sőt sokszor volt, hogy sajnos undok is voltam vele – nem bunkó, hanem csak röviden válaszolgattam és éreztettem, hogy szeretném, ha lelépne –, mert annyira ki akartam szabadulni a helyzetből.

Pedig ő például tényleg aranyos. És mikor elhúz, utána mindig eszembe jut, hogy kedvesebbnek kellett volna lennem vele. Szerencsére Barbinak ezt mindig meg is mondom, ő pedig nyilván elmondja Tihamérnak, mivel jóban vannak és együtt cigiznek, és ezért Tihamér nem bunkónak, hanem furcsának könyvel el magában, ami mégiscsak jobb. Azt nem mondhatom, hogy 36 éves létemre még mindig félszeg és félős vagyok férfitársaságban, mert az nem egy normális dolog, amivel tisztában is vagyok, csak hát nem tudok mit csinálni.

Csak azzal a pasival tudok normálisan beszélgetni, aki még nálam is félénkebb(nek látszik); ilyen azért elég ritkán van (vagy orvosi eset az illető, akkor viszont más miatt idegesít a helyzet). Vagy azzal, akit olyan szinten leszarok, hogy totálisan nem érdekel, mit gondol magában rólam. Például ha a Barom megkérdezi tőlem, mennyi hatszor kettő, szemrebbenés nélkül válaszolom, hogy tizenkettő, és most el húzz a vérbe. Társalogni pedig nem kell vele, de ha kellene, ezzel akkor sem állnék vele szóba.

Tudom, hogy ezzel a félelmemmel a rendes pasiknak sem adok sok esélyt, de nem tudok mit csinálni… A legrosszabb, hogy többnyire eleven ridegen viselkedem velük, mert félek és mielőbb be akarom fejezni a beszélgetést, még mielőtt a halálverejték szagát megéreznék rajtam. Emiatt aztán biztos azt hiszik, hogy én valami jégkirálynő vagyok, vagy őrült. Illetve, talán jobb is, ha nem tudom pontosan, hogy mit hisznek rólam…

Pokoli, kizárólag a hőmérsékletet tekintve (és persze eleve azért, mivel hétfő). Az év legmelegebb napján vagyok túl. Fokozatos melegedéssel fenyegetett a meteorológia, ami ma érte el a csúcspontját. Múlt héten teljesen elviselhető volt a hőmérséklet, a hétvége aztán már eléggé forró volt, a mai nap pedig horror. A leglengébb ruhámat vettem fel, huzatot csináltam, a főnök által kora reggel bekapcsolt két ventilátort is úgy hagytam – pedig utálom a ventilátort –, de semmi nem használt. Ha kinyitottam az ajtót, a huzat levitt mindent, viszont a forróság megmaradt. Ha pedig becsuktam az ajtót, azonnal levert a víz. Trópusi, párás hőség volt az irodában. Barbi nem is jött be, ahogy előre sejtettem.

A legérdekesebb, hogy mindezek ellenére mindössze 33,5 fok volt, holott a korábbi hőségriadók idején ugyanezzel a hőmérővel mérve, ugyanezen az íróasztalon 35-36 fok volt. Vagy a hőmérőm romlott el (saját, otthonról behozva), vagy a magas páratartalom növelte a hőérzetet.

Ma már fényvédőt sem kentem az arcomra, mert az már a hétvégén is tolerálhatatlanul csillogott a pofámon, de akkor a várost jártam, tehát muszáj volt. Ma a lehető legkönnyebb Bioderma hidratálót dobtam fel, hogy azért mégis, de még ettől is úgy festettem, mint akit étolajjal öntöttek arcon. Óránként törölgettem az arcomat, de mindig újracsillogta magát.

A hétvége kellemes shoppingolással telt. Azzal a takarékos fajtával, amikor ugyan semmi olyant nem sikerül megvenni, amit eredetileg akartam, de mégis kielégültem a sok nézelődéstől. Bár hazudok: a Stenders által végre újra piacra dobott mentolos szappant sikerült megvennem. A derék Stenders pár év kihagyás után mégiscsak rájött okosan, hogy nyáron meleg van, és igény lenne valamiféle hűsítő szappanra. Bárcsak a Lush is rájönne, hogy igény van a levendulás halántékbalzsamukra!...

Az utóbbi két hétben Barbi és én felváltva lelépünk két órával munkaidő vége előtt. Éljen a jó kis laza nyári időszak ;-) Ezt természetesen a főnök tudtával, sőt, az ő kezdeményezésére. Pénteken rám esett a szerencse, délben megpattantam. Elhatároztam, vásárolgatni fogok, mivel a kolléganők hatalmas leértékelésekről és bagóért megvásárolt príma ruhákról regéltek. Ruhaipari szempontból már szezon vége van, mindjárt itt az ősz (= július vége!), több üzletben már valódi vastag pulóvereket és kardigánokat láttam, tehát ideje kiszórni a nyári cuccokat.

Valamelyik évben rá is fáztam erre az időzítésre, amikor utószezoni (augusztus 20. utáni) nyaralás előtt egy héttel próbáltam fürdőruhát és valami nyári cumót szerezni. Nem részletezem: nem sikerült.

Na de most! Metróra pattantam és elmentem abba a bevásárlóközpontba, ahol szinte minden van. Végignéztem elsőként a bejárathoz közeli H&M-et. Jó cuccok voltak, sőt nyári ruhák is, amitől vérszemet kaptam, mert régi titkos vágyam, hogy egyberuhákat hordhassak. Gyerekkoromban ez a műfaj valahogy ment. Az ember kinézett egyet, megvette, hordta, és kész. Most meg valamiért csak szoknya/ nadrág és felső létezik, isteni szerencse, ha hordható és megfizethető egyberuhát találok. Hogy miért, rejtély, de hát divattervező vagyok én? Talán túl praktikus lenne, vagy mi….

Szóval a H&M-ben isteni ruhák voltak, azonnal nekiálltam próbálni. A gyakorlati teszten sajnos mindegyik ruha elbukott :-( Amit először felpróbáltam, pont megfelelő dekoltázzsal rendelkezett, nem volt sem vastag, sem műszálas, azonban csak combközépig ért és sztreccses volt, az a fajta, amiben ha egy nagyobbat lépek, az alja felszalad a bugyimig. Hogy a buszlépcsőre fellépést már ne is említsem.

Találtam ehhez teljesen hasonlót, aminek kellemesen kibővült az alja, viszont annak meg a dekoltázsa volt olyan széles, hogy kiugrottak belőle a 75A-s melleim, ha 1 milliméternyit is lehajoltam.

Aztán találtam egy igen vagányat, fehér alapon fekete halálfejes felsőrésszel és fekete szoknyarésszel, viszont aki ezt varrta, az még az én mellméretemet sem tervezte bele (az S-es modellbe!), talán kisfiúknak vagy 11 éves lányoknak varrták…. pedig a felnőttrészlegen volt.

A halálfej miatt nagyon sajnáltam, az én morbid ízlésemnek igen megfelelt volna. Bár valószínűleg munkába nemigen hordhattam volna.

A többi egyberuha mind nyakpántos vagy kombinépántos volt, és én olyant nem hordok.

Ezek után átmentem a C&A-ba, ahol még a már leértékelt cuccokból is volt további leértékelés. Itt is voltak egyberuhák, de ezeket már fel sem próbáltam. Nagy részük műszálas volt (ezt hogy gondoljátok, kedves C&A-sok?? Nyáron!?) Ami nem, annak térdig érő dekoltázsa volt, vagy kombinépántos volt, vagy iszonyatos mintája volt, vagy még a nagymamámnak is öregesen állt volna.

A C&A forradalmi újítása a télikabát-anyagból készült ujjatlan nyári ruha. Ezt amikor először megláttam, azt hittem, vicc, de mikor több üzletükben is láttam, kénytelen voltam rájönni, hogy komolyan gondolják. Nem viccelek, konkrétan télikabát vastagságú a cucc. Húsz fok fölött ilyen felvenni egyenlő a hőgutával. Húsz fok alatt viszont normális ember nem vesz ujjatlan rövid ruhát. Tényleg nem értem, hogy egyes ruhabolti hálózatok honnan merítik az ötleteiket? … „Gondolkozz, Szása! Gondolkozz!”

Végül a Rossmannban vettem metálfényű körömlakkot és a bioboltban hangulatjavító teát, ami a vásárlási vágyamat kielégítette, és értelme is volt, bár egyik sem ruha.

Szombaton megismétlődött a jelenet. Ezúttal az Allee-ba mentem, mert ott van Stenders bolt és amióta tudomást szereztem a mentolos szappan újbóli árusításáról, azóta tudtam, hogy anélkül nem élhetek. Pláne harmadfokú hőségriadóban. Tehát a szappanboltban kezdtem.

Rám roppant jellemző módon először végigsasoltam az összes polcot, ahol háromszázféle szappan volt, csak pont a mentolos nem; majd szemrehányóan az eladóhoz fordultam, hogy leordítsam a haját, amiért nem tartanak mentolos szappant, mikor pedig akkora a hőség, hogy még a légkondicionált áruházban is folyik rólunk a víz – amikor is az eladó mutatta, hogy ott  előttem a pulton, tőlem 15 cm-re található egy egész lavórnyi mentolos szappan :-)

De megérte végigcsinálni a cikis epizódot, mert amikor otthon lemostam magam a mentolossal, és éreztem, ahogy a habja elkezdi hűteni a bőrömet, az valami isteni érzés volt! :-)

A szappanbolt után felkerestem a C&A-t és a H&M-et, ahol kb. ugyanaz játszódott le, mint előző napon a másik plázában. Kivéve, hogy az itteni H&M-ben találtam príma, könnyű kis ujjatlan blúzokat, ami még a hőségben is kellemes és irodába is alkalmas viselet. Azonban felpróbáláskor kiderült, hogy ezek nemhogy áttetszőek, hanem konkrétan átlátszóak. Nem bánom, ha a melltartóm kissé átsejlik a blúz anyagán, de hogy a melltartó minden egyes varrását kristálytisztán és szabad szemmel két méterről is meg lehessen látni a blúzomon át, az azért sok. Így fájó szívvel otthagytam.

Vasárnap utolsó kísérletet tettem egy TAKKO-val, ahonnan több kellemes nyári ruhám is származik. Eddig ez volt az egyetlen bolt, ahol simán találtam nem műszálas, nem tapadós, nem kombinépántos egyberuhát. Most ez sem jött be: egyetlen nyári ruhájuk volt, fekete és térd alá érő, mint egy apáca kimenőruhája, aminek ugyanakkor érdekes módon olyan széles ÉS mély dekoltázsa volt, mintha a felső felét pornószínésznőknek tervezték volna. A 38-as, illetve a 36-os modellekről beszélek, ugyebár, a 75A-s mellbőségemmel.

A szombati ruhavásárlásból szappan- és Szamos marcipán-trüffelgolyó-vásárlás lett, a vasárnapiból pedig sajt, hagymás kenyér és mentes sör beszerzése. Este összeöntöttem a narancsos mentes sört a több héttel ezelőtt vásárolt feketeribizlis ciderrel, sirály kis enyhén alkoholos italt kaptam, amitől jól aludtam, már amennyire 32 fokos szobában lehet; viszont normális nyári ruhát az idén sem találtam, tehát a világ rendje olyan nagyon nem dőlt meg…

Megyek a fodrászhoz, aki korombeli csaj, tíz éve ismerjük egymást, igazán kedvelem.

Mondom neki, hogy most épp csak a frufrumat vágja le, a többit hagyja, mert hajnövesztésben vagyok, azt akarom, hogy HOSSZÚ legyen, fazont majd pár hónap múlva igazítunk, most a növés a lényeg!

Tök örül, beleegyezik, megigazítja a frufrumat, meg alul egy kicsit, majd ezek után megkérdi:

-          Itt fent a tetején ne tépjem meg egy kicsit?

Este megnéztem videóról a Psychónak azt a változatát, amit valami őrült újraforgatott kb. 2000-ben. Nem remake – mert azt még el tudnám viselni –, hanem konkrétan, kockáról kockára újraforgatta. Nem is értem, miért néztem meg… talán ennyire mazochista lennék? A Tony-fórumon megjegyeztem, hogy ennek a filmnek egyáltalán nem kellett volna létrejönnie, mire valaki azt írta, hogy ő egész elviselhetőnek találta, mire én felvettem (múlt éjjel volt) és most megnéztem, hogy mégis tudjam, mit szidok.

Nem azért mondom, de nekem volt igazam. Hogy a klasszikust idézzem: „Zuzuval beszélgetni olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de inkább fájdalmas.” Nem mintha rossz lett volna a film, mert nem is volt film, hanem valami fénymásolat. A világ legjobb thrillerét, aminek az összes percében maximális feszültség volt, a csúcspontokon pedig többszöri nézésre is a szívemhez kapok, sikerült valami uncsi, érdektelen, nyammogós szarként újracsinálni. Az ijesztőnek szánt jeleneteknél többnyire gúnyosan röhögtem, vagy a fejemet fogtam. A főszereplő fiú még úgy-ahogy próbálkozott, de hát Hitch nem véletlenül adta személy szerint Perkinsnek ezt a szerepet annak idején. A főszereplő csaj pedig annyira antipatikus volt, hogy én magam, civilként is szívesen meggyilkoltam volna, ha összetalálkozom vele.

A régi film egyetlen hibáját, a vacak bunyót a végén, azt legalább jól csinálták meg, és tényleg volt némi tusakodás. Ja, és Viggo Mortensen látványa ruha nélkül hátulról :-) Ezért a két jelenetért volt érdemes megnézni. De most legalább elmondhatom, hogy ezt is láttam.

Ezt a szörnyűséget alapozásnak szántam az Eden Lake-hez, ami szintén thriller, ugyanaznap este 22.00-kor kezdődött, így este előbb ezt vettem fel, utána éjjel a „Psychót”. Az Eden Lake-et egyébként eléggé dicsérték, de azt is mondták, hogy nagyon durva. Majd megnézem a napokban, és ha nagyon kiborulnék tőle, itt van a szülinapra kapott, és még meg nem nézett Scott Pilgrim-DVD, ami majd feldob utána.

Elmélyedtem az interneten a ricinusolajjal történő hajnövesztésben, mindenki roppant pozitívakat írt a dologról. Tudtam, hogy ezt nekem mindenképpen ki kell próbálnom. A ricinusolajat minimum egy, de inkább két-három órát kell rajta hagyni a hajon, sőt az a legjobb, ha este felkenjük és úgy alszunk. Erre én nem mertem vállalkozni, mert mi van, ha a ricinus leszedi a hajfestékemet, vagy kihullik a hajam, esetleg gyíkká változom?

Az sem járható út, hogy kora este felkenem és majd lefekvés előtt lemosom, mert: 1. többször is meg kell mosni, hogy kijöjjön a rici (ehhez késő este már nincs energiám), 2. én mindig reggel mosok hajat, mert ha frissen mosott hajjal fekszem le, nagyon érdekes frizurám lesz reggelre (= szörnyű).

Ezért beállítottam a reggeli ébresztőt tíz perccel korábbra. – Az, hogy én önként korábban keljek, csak roppant minősített esetekben fordul elő, úgymint Erdélybe indulás, orvosi vizsgálat, vagy… haj ricinusolajjal történő bevonása :-)

Felkeltem 5.20-kor és a ricinussal, egy tálkával meg vattapamaccsal kicsoszogtam a fürdőbe. A vattapamacs ötletét a netről vettem, aki ott leírta, az pedig egy indiai oldalon találta a tippet. Remek ötlet volt, magamtól sosem találtam volna ki, hogy vigyek fel olajat a hajamra úgy, hogy csak a haj legyen olajos, a fürdőszoba pedig lehetőleg ne. A vattapamaccsal betunkoltam a hajamat, tényleg marha gyorsan ment, még úgy is, hogy félálomban voltam… Olajozás közben az egyik szemhéjam szépen megduzzadt. Ejnye, csak nem allergiás vagyok a ricire?! Pedig ekkor már az egész fejem tocsogott az olajban. Vízzel mosogattam a szemhéjamat, de csak nem lappadt le, viszont nem is terjedt tovább a duzzanat. Ellenőriztem, kapok-e levegőt, mert ha igen, nem fogok allergiás rohamban megfulladni itt és most.

Egész reggeli – és közben egy epizód Maffiózók – alatt duzzadt volt a fél szemhéjam, úgy néztem ki, mint egy Forrest Whitaker. Végül csak lelappadt, én pedig rájöttem, hogy nem is a ricinusolaj, hanem a tegnap este le nem mosott szemfesték irritálhatta a szememet. (A lustaság ára.)

Különben tiszta bomba kinézetem volt olajos hajjal!! Olyan volt, mint egy totál zselés, tincsenként szanaszét kunkorodó frizura, mint valami latin versenytáncos vagy, hm, maffiózó-lány, csak nem lenyalt, hanem kócos. Nagyon tetszettem magamnak! :-) Ha divat lenne nem zselézett, hanem konkrétan olajos hajjal nyilvánosan megjelenni, azt tök bírnám, hiszen úgy nem is lehet látni, hogy zsíros-e a hajam vagy sem, illetve hogy hülyén áll-e, mert úgy áll, ahogy akarom :-)

Egy óra és tizenöt perc után kénytelen voltam lemosni az olajat, mert mégiscsak munkába kellett indulnom. Legközelebb több órát hagyom rajta, aztán ha oké minden, majd alszom is a pakolásban. Most különben négyszer samponoztam a hajamat, bár három mosás is elég lett volna, de inkább biztosra mentem. Egy lány azt írta, neki egy hónap alatt hat centit nőtt a ricinusolajjal. Ha én ezt tudtam volna tinédzserkoromban! … Ennyire jó eredményre azért nem számítok, de bármilyen kicsi haladással elégedett leszek. Minden cikk azt írta a neten, hogy roppant jót tesz a hajnak.

Az enyém most például egész jól néz ki. Igaz, még csak tizenkét órája, hogy utoljára megmostam :-)

Tegnap olvastam egy cikket a neten, ami arról szólt, hogy sok japán fiatal van (átlagéletkor 32 év, tehát nem is annyira fiatalok), akik bezárkóznak a szobájukba és egyszerűen nem jönnek elő. Sokszor évekig. A szülők odaviszik a kaját az ajtó elé, ők meg néha kijönnek megfürdeni, de ennyi.

Nem ennyire szélsőségesen, de ezt simán el tudnám képzelni én is. Apróbb eltérésekkel, például naponta fürdenék, és nem a szobámban, hanem úgy az egész lakásban tartózkodnék. Esetleg a sarki közértig elmennék. De ha van kaja, fürdőszoba, könyvek, internet és DVD-k, tök simán el tudnám képzelni, hogy nem hagyom el a lakást akár egy évig.

Sajnos ezt nem tehetem meg, mert a fizetésem nem nő a fán, így legalább a munkahelyre mindenképp be kell mennem. De nagyon nem áll távol tőlem a totális bezárkózás gondolata.

Most éppen morcos vagyok: már vagy egy hete elkezdtem növeszteni a hajamat, szedem a kovaföld- és sörélesztő-tablettát, és még alig nőtt! Jelenleg pontosan úgy nézek ki, mint egy rövid hajú nő, akire már nagyon ráfér egy vágás, de a fodrász épp nem ért rá.

Utánanéztem a neten különböző hajnövesztéssel és zsírosodással kapcsolatos tippeknek. Imádom a blogoszférát, mindenféle témában, még hajnövesztésben is találtam blogot! Például egy lány, akinek kb. lapockáig ér a haja, és derékig akarja növeszteni, indított erről blogot, sok hasznos tippel. Állítólag ricinusolajat kell kenni a hajra és rajta hagyni órákig, vagy akár egész éjjel, ettől sokkal gyorsabban nő. Vettem is azonnal ricinusolajat, de egyelőre még nem mertem használni. Szempillára is jó. Vajon ezt hogy?...

A hajzsírosodással kapcsolatban mindenki azt javasolja, hogy próbáljuk megnyújtani a két hajmosás közti időszakot, ne használjunk hajszárítót, hajformázókat és ne fésülgessük túl gyakran. Magyarán ebben az időszakban, amíg 1. növesztem, 2. próbálom elérni, hogy 2-3 nap helyett 4-5 naponta kelljen megmosni, majd úgy fogok kinézni, mint egy igénytelen hippi, formálatlan, fésületlen és lelapuló hajjal (ez utóbbi a hajszárító mellőzése miatt). Hajjaj…

Legutóbb már nem szárítottam meg, így tök sima és lapos a hajam, igaz, hogy optikailag hosszabbnak tűnik. Eddig lakkal formáztam, de most olvastam, hogy az eltömíti a hajat, ezért vettem vaxot – bizony, minden ürügyet megragadok a vásárolgatásra – és majd azzal fogom óvatosan formázgatni a tincseimet, inkább csak a végüket, hogy a hajhagymák és a fejbőr szabadon lélegezhessenek. Persze most még nincsenek „tincseim”, azok majd pár hét növesztés után fognak kialakulni.

Ajánlották még a műanyag hajkefe helyett a vaddisznósörtéből készült kefét, így vettem egy olyant is. Kellemes kis eszköz, csak úgy érzem, hogy nem jutnak el a sörték a fejbőrömig, mikor használom. De állítólag ez jó a hajnak. Utánanéztem még pár természetes samponnak is, és néhányra rá is kattantam, de olvastam a felhasználói véleményeket, és volt, akinek egy-egy biosampon leszedte a festéket a hajáról. Ezt inkább nem kockáztatnám meg.

Szombaton elvittem anyámat egy animációs filmre, és utána több órás bolyongásra a plázában. Múlt héten apám vitte el vásárolgatni, miáltal reggel kilenctől délután háromig csodálatos csönd volt a lakásban, én a kanapén felpolcolt lábbal olvasgattam és Maffiózókat néztem. Viszonzásul ezen a héten én vittem el a muttert, és igyekeztem minél tovább elhúzni a dolgot, hogy Faternak nyugta legyen, valamint ablakmosást is tervezett, amihez szintén nyugi kell.

Így mi ketten megnéztük a Szörny Egyetemet: kellemes volt, bár 100 %-ra értékelték mindenhol, nekem azért ennyire nem jött be, de egy 80 %-ot megérdemel. A film után megittunk egy kávét (én már harmadik napja nem aludtam ki magam becsületesen, anyám is elbóbiskolt a film alatt). A kávét szééép lassan kortyolgattam, és hagytam, hogy anyám dumáljon. Utána sétálgattunk a tetőteraszon. Utána felkerestük a kajás szintet, végignéztük a választékot, megbeszéltük, hogy mit együnk, milyen körettel és melyik kajáldában. Megvettük a kaját, helyet kerestünk, szép lassan megeszegettük a kaját; utána ugyanezt végigjátszottuk a desszerttel is (anyámnak fagyi, nekem palacsinta, két különböző helyről). Direkt lassan nyámmogtam el a három palacsintámat (diós-lekváros, és két kakaós), ezt követően pedig húsz percet politizáltunk. Ezután elmentünk mosdóba (10 perc), végignéztünk egy ruhaboltot (20 perc), bementünk a kisállatboltba, ahol degukat és nyuszikat nézegettünk (15 perc), bementünk egy drogériába vastablettát és körömerősítő lakkot venni, de ha már ott voltunk, hát néztünk akciós tusfürdőt, nejlonzacskót, bodzateát is … (25 perc). Ezután pedig nem a villamossal, hanem busszal mentünk haza, ami mellesleg a fél várost is megkerüli (várakozás 8 perc, menetidő 20 perc), sőt a végállomásra megérkezve, mit ad Isten, eszembe jutott, hogy kellene kifli is, így beugrottunk a sarki boltba kifliért, de ha már ott voltunk, hát vettünk karajt, mentes sört és karfiolt is… Summa summárum, Faternak déli tizenkettőtől majdnem este nyolcig tartó szép békés szombatja volt :-)

A jóízű kajálás következtében másnap 53,4 kg voltam, holott szombat reggel még csak 52,0 :-( Miért van az, hogy egy kellemes ebéddel simán felugrik 1,4 kg egyetlen nap alatt? A fordítottját, vagyis hogy egy nap alatt lemenjen ugyanennyi súly, még sosem tapasztaltam. – Bár ezt vasárnap délután írom, és mostanra 52,9 vagyok. Némileg megnyugodtam.

Este még megnéztem a Hitchcock-DVD-t, amit születésnapra kaptam és azóta nem bontottam ki. Magyar szinkronnal is tetszett a film – Hopkins természetesen zseniális volt; és ami a legjobban érdekelt, az Anthony Perkinst játszó srác alakítása. Amióta utoljára néztem meg ezt a filmet, Tonyt olyan sokszor láttam már, hogy mostanra úgy ismerem, mint a tenyeremet (kicsit túlzok :-), de ez a srác halálpontosan alakította, pedig biztos nem lehetett túl egyszerű. Bárcsak leforgatnák azt az életrajzi filmet! Csak bele kellene húzni, mert James D’Arcy két évvel idősebb nálam, vagyis már nem igazán fiatal…

Éjfél volt, mire végeztem a filmmel, de még nem tudtam elaludni, ezért A sátán kutyáját olvastam, amit még a nyaralás alatt hagytam félbe. Kívülről fújom ezt a könyvet, vagy százszor olvastam már, de épp annál a fejezetnél tartottam, amikor éjszaka kimennek a lápra, és a sátán kutyája ott vonyít. Hiába olvastam százszor, én ettől úgy összeszartam magam még most is, hogy haladéktalanul a paplan alá bújtam és összegömbölyödtem egészen kicsire :-)

Szegény Barbi, aki cigizik, szeretne leszokni. A végső nagy elhatározás, hogy „na, akkor most” egyelőre még nem érett meg benne, de a szándék megvan.

Én persze biztatom ezerrel, hogy milyen jó lesz, mennyivel egészségesebb, mennyi pénzt fog megspórolni, mivel a cigi rohadtul egészségtelen, rohadt sokba kerül, de ami a fő, mostantól már csak ezekben az undorító kormánytrafikokban lehet kapni majd. Én, ha cigiznék, esküszöm az úristenre, már csak ez utóbbi miatt is azonnal leszoknék.

Önző hátsó szándékaim is vannak, mikor Barbi leszokását ilyen lelkesen támogatom, mert a cigijét többnyire én szoktam megvenni, mivel én majdnem mindennap kimegyek ebédszünetben – ha másért nem, a fejemet kiszellőztetni –, ő pedig szinte soha, így egyértelmű, hogy én veszem neki a cigit is. Már fejből tudom, hogy azt a mentolos fajtát, amit ő szív, melyik boltban lehet kapni, és hogy mennyibe kerül a kínainál, a közértben és az újságosnál.

Természetesen szívesen szállítom neki a cigit, mert jóban vagyunk, és pl. csokit is szoktunk hozni egymásnak néha, csak úgy ajándékba (a cigit persze kifizeti), de azért, amikor odakint +40 fok van, vagy éppen -5, és a lábamon kis elegáns magassarkú szandál/csizma, akkor nem a legkellemesebb még egy fél megállónyit talpalni a közérttől – ahol nem volt cigi – az aluljáróig, ahol tuti, hogy mindig van. Nem beszélve arról, hogy ez plusz időt is jelent, és zűrösebb napokon a főnök joggal húzhatja érte a száját.

Ezenkívül Barbi meló közben le szokott menni cigizni az udvarra. Mert az épületben természetesen nem lehet dohányozni. Most már, amióta ilyen drámaian megritkítottak bennünket, már csak Barbi és egy másik kolléganő dohányzik közülünk. Ez a másik lány konkrétan láncdohányos. Szakmailag ő a legjobb az egész csapatból, régebben fél kézzel dolgozott, másik kezével cigizett, és a napi nyolc órából nyolcat végigdolgozott. Most ha cigizni akar, leszalad az udvarra (odaút öt perc, dohányzás öt perc, visszaút öt perc, és akkor még optimistán számoltam) – ez óránként negyedóra kiesés, és munka közben sem koncentrál teljesen, hanem a cigizési időt várja. Hát mi a franc értelme van ennek? És persze, ha már lent vannak az udvaron, távol a figyelő fülektől, hát  megbeszélik a napi dolgokat, hivatali pletykákat, nem félóráig persze, de mondjuk, kétszer annyi ideig, míg maga a puszta dohányzás egyébként tartana.

Szóval ha Barbi és a kollegina lemennek cigizni, az nekem tizenöt-húsz perc egyedül levést jelent. Nem nagy gond ez, csak ha épp egy izgága ügyfél jön, nincs ott velem senki más. Vagy, ha jön az ügyfél, és közben csöng a telefon, kénytelen vagyok az ügyfelet csendre inteni – hisz ki tudja, miféle fontosember van a telefonban –, mert nincs más, aki felvegye helyettem. És nem hagyhatom csengeni, hisz titkárság, tehát kvázi telefonközpont is vagyunk. És ha véletlenül rám jön a hasmenés, nem zárhatom be az irodát, hogy kirohanjak a retyóra. Ez tehát további ok, amiért támogatom, hogy Barbi leszokjon a dohányzásról :-)

Kevesebbet is keres, mint én, és ebből még dobozonként nyolcszáz forintot költ a cigire. Igaz, hogy nem szív sokat, egy doboz két-három napig is elég, de ez akkor is havi többezer forint olyasvalamire, amit (az én nem dohányzó szememmel nézve) nem lehet elolvasni, megenni, meginni, tehát semmi haszna nincs belőle az embernek. Ha csokira lefordítom ezt az összeget, én nyolcszáz forintért két tábla jó minőségű csokit tudok venni, és azt akár két hétig is elcsócsálgatom, már ha képes vagyok megállni, hogy még aznap ne faljam fel.

Továbbá a dohányzás marhára egészségtelen is, Barbinak meg úgyis van pont elég egészségi problémája, más sem hiányzik – sem neki, sem (önzőn nézve) nekem – hogy még valami érszűkülete is legyen, amivel hosszú betegállományba kerül.

Azonban mindezeket az érveket magamnak is nyugodtan mondhatnám, mert én az édességgel és általában a szénhidrátokkal vagyok hasonló helyzetben. Holott tudom, hogy egészségtelen is (családi hajlam a cukorbetegségre), hizlal is (épphogy lefogytam 51,8-ra) meg pénzbe is kerül (bár a ciginél még mindig olcsóbb). Nem zabálok fel mindennap egy tábla csokit, bár igaz, hogy tegnap pontosan ez történt :-) Hát ki tud ellenállni egy tábla egészmogyorós tejcsokinak?! Gondoltam, hogy megveszem és majd szépen beosztom, de sajnos ez valamiért nem jött össze.

Ha nincs itthon csoki, akkor eszem egy-két kanál mézet helyette. De ha bemegyek egy boltba és megveszem a szükségeset, olykor odatévedek az édességekhez is. És ha már az édességet megvettem és hazavittem, akkor evés után ott mocorog bennem, hogy enni kéne egy sort abból a Milkából… még ha történetesen nem is érzem azt az állati farkaséhséget a csoki után, a tudat, hogy ott van, egyszerűen nem hagy nyugton. Egyetlen módon lehet ezt kivédeni, ha megteszem azt, ami tavasszal többször is sikerült: nem veszek édességet. Végszükségben pedig ott van a még tavaly Erdélyből hozott nagy üveg méz, ami finom is, egészséges is és édes is.

Sajnos ma sem sikerült megállnom: bementem a boltba alkoholmentes sörért estére, és ott figyelt a zacskó franciadrazsé… gyerekkorom egyik kedvence… és az csak hetven gramm, tehát kisebb, mint a tegnap felfalt tábla csoki (ami száz gramm volt) – még nem ettem ugyan meg, de nemsokára ebédelni fogok, és utána, már érzem, a franciadrazsé ki fog susogni a fiókból, hogy „Egyél meg! egyél meg!” :-(

Érdekes, hogy az alkoholt letenni sokkal egyszerűbb volt. Nemcsak a hathetes teljes absztinenciára gondolok, hanem hogy azóta mindössze a szülinapomon ittam egy pohár fehérbort, és azóta nem is igen kívánom. Ma ugyan vettem – a franciadrazsé mellé – egy áfonyás cidert, ami 4,5 % alkoholtartalmú, de inkább az áfonya, mint az alkohol miatt. Sőt lehet, hogy meg sem iszom. Az áfonya íze ugyan jólesne, de az alkoholt tényleg nem kívánom, és bár hamar elalszom tőle, de éjjel felriadok (főleg komolyabb piálások után), és dobog a szívem. Egy ilyen enyhe cider valószínűleg nem okoz majd ilyent, de akkor is, lehet, hogy csak felbontom majd, és beleöntök a
mentes sörbe egy keveset. Bár, ha már felbontok egy dobozos piát, azt azért hamar meg kell inni. Lehet, hogy nem is bontom ki?

Ez vicces. Itt áll egy cider, és simán képes vagyok rá, hogy békén hagyjam. A szülinapra apámtól kapott tokaji bor is itt áll, és azóta hozzá sem nyúltam. A franciadrazsé pedig jobban kísértésbe ejt, mint az összes szesz a lakásban :-)

Nekem is le kéne szoknom az édességről, de tudom, hogy teljesen sosem fog menni. Az elképzelhető, hogy idővel képes leszek mérsékelni a mennyiséget, és egy teljes táblából tényleg csak egy csíkot megenni. Vagy nagy ívben elkerülöm a boltokban az édességes polcot, és az erdélyi mézre koncentrálok minden erőmmel :-)

U. i.: Az előző bekezdés óta eltelt egy óra, és jelentem, megettem a franciadrazsét. De meg tudom magyarázni: baromi izgalmas Maffiózók-epizódot néztem közben, különben is olyan fárasztó hetem volt, és a franciadrazsénak még mindig kisebb a kalóriatartalma, mint a csokinak, legalábbis ez van ráírva.

Igazság szerint van még egy teljes doboz kagylódesszertem is, amit tegnap vettem a Lidl-ben (ott a legfinomabb), de azt semmiképp sem fogom felbontani, különben farkasok tépjék ki a torkomat :-D

Mostanában a hajam újbóli megnövesztésének gondolata foglalkoztat. Sógornőm dobta fel a témát a születésnapi ebéd során, és én akkor elhessegettem, de azóta egyre többször eszembe jut…

Most rövid a hajam, már vagy tíz éve. Régebben sokszor volt hosszú, de úgy háromévenként mindig meguntam és levágattam, aztán újra megnövesztettem, aztán három év múlva megint meguntam és levágattam. A legutóbbi vágatás után aztán valahogy nem volt kedvem visszanöveszteni.

A rövid haj praktikus. Megmosom, megtörlöm és gyakorlatilag már indulhatok is. Kis hajlakkot ráfújok, összeborzolom és kész a frizura. Futáshoz, úszáshoz sem kell összefogni és utána félórát szárítani az uszodai hajszárítóval, festeni pedig sokkal könnyebb, mint a hosszút.

De azért a lelkem legmélyén titokban mindig is derékig érő hajat szerettem volna (ahogy fehér ruhás esküvőt, három kisgyereket és kutyát, valamint hogy annyi csokit ehessek, amennyi belém fér, és mégse hízzak el). Szeretem, mikor hosszú a hajam és fújja a szél, vagy frissen mosva szépen száll. Ott van A bálvány főszereplője, akinek bokáig (!) érő szőke haja van, és mintha valami összefüggés lenne e tény és aközött, hogy mindenki belezúgott :-)

Kár, hogy nekem tökegyenes, két nap után zsíros(nak látszó) hajam van, amit ha összefogok, csak még zsírosabbnak tűnik. Lazán nem lehet összefogni, mert rögtön kicsúszik belőle a csat vagy a hajgumi, a szoros lófarok viszont töri a hajat és zsírosít. És ha mosás után habot vagy waxot teszek rá, hogy szebb esése legyen, akkor pedig azért zsírosodik be két-három nap után… Télen lelapítja a sapka (így hiába van hideg, ugyanúgy zsírosodik), nyáron az izzadtság. Plusz öt perc fésülködési idővel növeli meg az amúgy sem csekély reggeli készülődésemet.

Sorolhatnám még az ellenérveket, de ahogy most érzem, az alapján mégiscsak megnövesztem majd valameddig.  Pedig tényleg csípem a rövid hajat!... De, akárhogy is: a hosszú (jó, vállig érő) mégiscsak nőiesebb. Én ugyan csöppet sem vagyok nőies típus, tehát ez a szempont nem érdekelne, de az egyik futó randevúpartnerem egyszer megjegyezte, hogy kissé úgy nézek ki, mint egy feminista leszbikus tanárnő.

Ezen ugyan jót röhögtem – nem sértődtem meg –, mert valahol igaza volt a srácnak: farmerban, bőrdzsekiben, pólóban, túracipőben járok, és még a hajam is rövid, hát csakis feminista leszbikus lehetek (bár ő sem sértésnek szánta). No de eszemben sincs egy két-háromórás, sétálós randira kis körömcipőt és szűk szoknyácskát felvenni, amiben tíz métert sem tudok kényelmesen megtenni. Tehát a ruhatáramon fix, hogy nem változtatok egyszerű kényelmi és egészségi megfontolásokból, viszont a hajamat igazán növeszthetem kicsit. Pusztán a hajtól nem leszek nőies, de annak fogok látszani.

Majd a fülem mögé teszem. Mert a hajcsatokat rühellem, különben is öt méter gyaloglás után kicsúsznak a tökéletesen sima hajamból. Frufrum továbbra is lesz, mert a forgóm miatt az ott növő tincsek iszonyú hülye módon belelógnának az arcomba vagy egy évig, míg akkorára nőnének, hogy megfoghatom őket egy hajgumival.

Valami vagány lépcsőzetes hajat akarok. Már néztem is pár frizuratervező programot a neten, és a cikkekben szereplő összes női fotót már frizuraügyi ötletgyűjtő szemmel figyelem.

Mindig, amikor hosszúból rövid, vagy rövidből hosszú hajat akarok, akkor a döntést követően szinte azonnal fellép a Dudley-effektus („Mostakarom!”), ami hajvágás esetén valóban megvalósul huszonnégy órán belül is akár, de fordítva sajnos sokkal hosszabb a folyamat. Például, ha most lenne olyan hajam, mint Selina Kyle-nak a TDKR-ben, akkor abból már vágathatnék egy vagány vállig érő lépcsőzetest, de én egyelőre a másik oldalról vagyok kénytelen indulni… Néhány természetes hajnövesztős cikket is keresek majd, igazán nem tudom, mi lenne velem internet nélkül.

Sebaj, jövő héten konzultálok a fodrásszal, ő majd ad jó kis tippeket! – Jut eszembe, a fodrásznak is hosszú haja van, és mégis olyan flottul néz ki mindig, majd rákérdezek, mi a trükkje? (Valószínűleg az, hogy fodrász :-)

És mindjárt megnézem a fiókjaim mélyét, hogy vajon maradt-e még néhány hajgumim és rákcsatom, vagy mindet elajándékoztam tíz évvel ezelőtt?

Pocsék hangulatom volt a nap első felében, és ez sokáig így is maradt. Aztán, ahogy ez néha megtörténik velem, egyszerre kellemesebbé váltak a dolgok és most, késő este, már egész jól érzem magam. Bár gyakrabban alakulna így!

A születésnapi kétségbeesés átfordult valami apátiába, egyszerűen semmihez nem volt kedvem az elmúlt pár napban. Nem voltam igazán depressziós, de legszívesebben csak punnyadtam és aludtam volna. Ebben biztos közrejátszott az is, hogy drasztikusan csökkentettem a kalóriabevitelt, és nyilván legyengültem egy kicsit, valamint meleg is van. Ennek ellenére munkába kell járnom, szóval nem ereszthetem el magam.

Reggel, hogy felrázzam magam a rosszkedvből, belepillantottam a legutoljára, igen kalandos módon (fórumtagok összefogásával) letöltött Anthony-filmbe, ami már komoly koncentrációt igényelt, mivel francia nyelvű volt, angol felirattal. De igen bájos volt (Tony és Brigitte Bardot nagyon aranyosak együtt), így kissé jobb kedvre derültem.

A metrón azonban visszatért a borús hangulatom, eltöprengtem, hogy hová is tartok – azonkívül, hogy munkába – és mi lesz velem, és már alig vannak haverjaim, szinte csak a tesómék. Egy csomó embert már rég nem hívtam vissza, vagy más okból nem beszélünk… ez nagyon nem jó.

Ekkor valaki a vállamra csapott a mozgólépcső alján. Kati barátnőm volt, akivel húsz éve ismerjük egymást, bár most már ritkán találkozunk, de akkor mindig fél napon keresztül beszélgetünk. Azok közül a régi haverok közül való, akik előtt nem kell megválogatnom a témákat vagy a szavaimat (kevés ilyen van – talán már ő az egyetlen).  Tehát, aki előtt nyugodtan lehetek hülye p*csa, hülye gondokkal…

Így munkakezdés előtt 5 perccel csak pár mondatot váltottunk (mindketten el fogunk késni, de kit érdekel, július közepén?), de megállapodtunk, hogy két hét múlva összefutunk és hosszan dumálunk.

Ettől a találkozástól megint kicsit kellemesebben éreztem magam, aztán az irodában minden összejött. Folyton csörgött az átkozott telefon; hülye üzeneteket hagytak felettünk álló, de seggfej emberek; ostoba és mézesmázoskodó protekciós ügyfél jött, akit nem küldhettem el az anyjába. A főnök egyszerre kétféle melót kért tőlem, és mindkettő technikai nehézségekbe ütközött. Az egyikhez kénytelen voltam Barbi segítségét kérni (íme, itt a példa, hogy mi lenne velem ilyenkor, ha ő nem lenne itt??) Meleg is volt, sok kolléga gyűlt körém, marhára ingerült és rosszkedvű voltam. Sőt rágózás közben még a nyelvemet is elharaptam, és rohadtul fájt.

Hála az égnek, vagy rájöttek már a többiek, hogy engem ilyenkor a legjobb békén hagyni, vagy ennyire félnek tőlem :-), de a lényeg, hogy senki nem cseszegetett, hogy mi bajom van, hanem szépen békén hagytak. A sok melónak köszönhetően gyorsabban is telt az idő; a gyomrom is összeszűkült annyira, hogy a minimális evés ellenére kevésbé voltam éhes, mint tegnap ilyenkor. Úgy déli tizenkettőkor vettem észre, hogy kicsivel jobb a hangulatom. Elintéztem ezt-azt, aztán kimentem közértbe és drogériába (zabkorpáért), és mire visszatértem, már negyed három volt. Nagyon szeretem a munkanapnak ezt az utolsó szakaszát, kizárólag azért, mert ez az utolsó szakasza.

Ekkorra már el is múlt a rosszkedvem – nem teljesen, de tőlem a részeredmény is szép – pár poén is elhangzott, mert délután már a főnöknek sem volt munkakedve (július közepén ki csodálná?). Én például ittam egy zöld teát, és rettenetesen fintorogtam, amin a többiek dőltek a röhögéstől, mert nem tudták, hogy a teába előzőleg a saját hajszálam esett bele, amit nem vettem észre, és most majdnem lenyeltem :-)

Munka után repesztettem haza, már amennyire magassarkú szandálban lehetett, mert öcsémet vártuk. Tőle mindig jobb lesz a hangulatom (kivéve, ha depressziós vagyok és azon agyalok, mi lenne velem nélküle – de ilyesmire inkább nem gondolok). Most jól eltársalogtunk, amikor szóhoz jutottunk anyám mellett. Engem a legjobban az dobott fel, hogy az idei erdélyi utazás is szóba került. Ők most külön mennek egy nagyobb csapattal, amibe én már számszakilag sem férnék bele, de ami jobb, ősszel elképzelhető egy második utazás, ahová csak négyen mennénk, apám és mi hárman. Annyira szeretném Faternak megmutatni Erdélyt (hogy beszélek…. mintha az enyém volna, vagy onnan származnék) – szóval, én már négyszer voltam ott és imádom. Illetve ez enyhe kifejezés, mert inkább olyan, mintha a második hazám lenne. Vagy még ez is túl enyhe kifejezés: úgy érzem, mintha az első ottlétemkor a szívemből egy darabot kivágtak volna, és az most mindig ott dobogna a vendéglátónk kőasztalán. Szó szerint így érzem, bármilyen hülyén hangzik is.

Viszont egyedül nem merek Erdélybe menni (Balatonra is csak félve), apámmal kettesben pedig további kockázatok merülnének fel. Több mint tíz óra vezetés, valamint részemről a navigálás … ez utóbbi a Balatonnál még elmegy, de Romániában nem vállalnám. Én most, ha minden jól alakul, van rá reális esély, hogy valamikor ősszel négyesben kimegyünk!

Borzasztó boldog lettem, mert már kezdtem titokban elbúcsúzni ettől a lehetőségtől. Pedig félre van téve rá a pénz és a szabadság, de hát nem rajtam múlik. És az évi egy Erdély ugyanúgy a bioritmusomhoz tartozik, mint az évi egy Balaton. Ha valamelyik elmaradna, azt nagyon rosszul viselném. De egy balatoni nyaralást mégiscsak pár kattintás megszervezni, viszont Erdély a távolság és a helyi viszonyok miatt nagyobb falat. Nagyon rossz évem lenne az, amikor nem mehetek Erdélybe. Az igaz, hogy az arra összegyűjtött pénzem megmaradna, viszont idegösszeroppanást kapnék, ez teljesen biztos.

Az öccs látogatásakor kajáltam is, egy teljes adagot, sőt még csokit is, talán ennek is volt hangulatjavító hatása. De ha mérleget vonok a mai napból, mégis inkább a pozitív dolgok vannak túlsúlyban: találkozás Katival, találkozás Öccsel és sógornőmmel, erdélyi utazás reális lehetősége, információ erdélyi ismerősökről, Főnök két napig nem lesz bent, 51,5 kg vagyok, és kisebb lehűlés jön.

Lehet, hogy holnap reggelre visszasüppedek az apátiába – sosem tudhatom előre – de legalább ma este nem teljesen nyomott hangulatban fekszem le. Tőlem ez is szép eredmény.