a hallgatag macska naplója

Ma olyant láttam a Deichmannban, amit gyerekkorom óta nem tapasztaltam az ilyen egyszerűbb cipőboltokban: egy bakancsra ki volt írva, hogy „vízálló”.

Leesett az állam, mert tényleg évek óta nem láttam ilyent. A nyolcvanas években még magától értetődő volt, hogy a tél az hideg, eső, hó, lucsok, sár van az utcákon, ezért természetes, hogy a csizma, ami egy téli lábbeli, az vízálló, a fentiekre tekintettel. Az első cipőboltba bementünk, felpróbáltam a csizmát és már meg is volt, csak akkor kellett lecserélni, ha kinőttem, az pedig evidens, hogy a hólé nem folyt bele, fel sem merült ilyen opció.

Viszont az utóbbi években direkt vadásznom kell vízhatlan, városban hordható női csizmára. Van vízhatlan, de az munkavédelmi bakancs, vagy hegymászó bakancs, vagy orkánanyagból készült hótaposó, amit nem vehetek fel munkába. Vagy pedig helyes női csizma, ami papírtalpú, tűsarkú, ragasztott, és szépen fel van tüntetve, hogy „nem vízálló”; mikor először láttam ezt egy csizmán, nem akartam hinni a szememnek.

Évek óta kétféle csizmám van: az egyik a mindennapos, uniszex, nem beázós, a másik a csajos, színházba és szoknyához való, beázós. Időjárástól függ, hogy melyiket veszem fel, de néha nem az ésszerűség dönt, mert ha muszáj elegánsnak lennem, akkor a beázós csajos csizmát kell felvennem akkor is, ha már az első sarkon bokáig átázom :-(

A nőies csizmám idén lesz ötéves (egész jól bírta) – lassan muszáj újat vennem helyette, mert noha még nem jön szét a ragasztása, de a sarka már vészesen elkopott. A nem beázós bakancsom pedig csak kétéves, de ezt is le kell cserélnem, mivel csakugyan nem ázott be egy télen át, de a második télen elengedett a felsőrész ragasztása egy ponton, és onnantól kezdve természetesen beázott. Innentől kezdve pedig ez már nem téli csizma nekem. Szóval két csizmát kell valahogy vennem ezen a télen…

Átmeneti kabát is kell, ami combközépig ér, mert van a derékig érő bőrdzsekim, amiben fázik a csípőm egy bizonyos hőfok alatt, és van a télikabátom, ami térdig ér, viszont kurva ronda (azt már nem is mondom, hogy télikabát sem ártana, mert igazából funkcionál a meglévő, csak ugyebár rusnya). Az ideális átmeneti kabát eltakarná a csípőmet, tehát az nem fázna, és nem bámulhatnák meg a mögöttem állók a mozgólépcsőn, sőt még szoknyához is felvehetném.

Van ugyan egy szoknyához való vékony kabátom, ami azonban bokáig ér, sietni nem lehet benne, munkába nem hordható, és roppant kényelmetlen, kizárólag színházba veszem fel, de ha igazán hideg van, akkor hanyagolom, mert nem melegít semmit.

Szerencse, hogy sál, sapka és kesztyű terén el vagyok látva, mert akárhogy számolom, a csizmák és a kabát több tízezres kiadást jelentenek. Hiába keresek viszonylag jól, egyszerűen minden hónapban akad valami, ami elviszi a pénzt, vagy pedig több kisebb valami akad, ami szintén elviszi (most éppen toner is kellene a nyomtatóba, ami már önmagában tízezer fölött kezdődik).

A Deichmannban különben azért jártam, hogy mamuszt vegyek. Minden évben október környékén veszek egy mamuszt, ezeket ugye nem évtizedekre készítik, tehát többnyire tavasszal tönkre is megy, akkor kidobom és ősszel veszek újat. Most a tavalyi még egész jó állapotban van, de a talpa átázós és vékony, nem lehet vele a nedves fürdőszobapadlón járni, így most vettem egy vastag gumitalpút. „Azért vettem barna kalapot, mert szürke kalap is kell” :-)

Otthon már naponta néhány órára beindítottuk a fűtést, a munkahelyen ez tegnapig nem történt meg. Tegnap már mindenki vacogott – odakint 12-16 fok, bent teljesen lehűlt a levegő – így felhívtam az illetékeseket, hogy ugyan még nincs október 15., de tök jó lenne egy kis fűtés. Azt felelték, hogy csak akkor lehet, ha három egymást követő napon 15 fok alatt van az átlaghőmérséklet, de azt majd ők tudják, mert figyelik.

Én még épp elvoltam kardigánban és forró hársfateával, de a folyosó másik oldalán lakó kolléganők baromira fáztak, mert az ő ablakaikat kevésbé éri a nap, ami a 40 fokban jólesett nekik, de most nem örültek a dolognak.

Azonban a fűtőemberek megsajnálhattak minket, vagy mások is telefonáltak (vagy a Fontosabb Emberek is fázni kezdtek), mert némi langyos temperáló fűtés azért elindult tegnap délben.  Mára ezt lecsavarták, mert 17 fok volt kint. Bent ugyanolyan hűvös volt, mint a korábbi napokban, és több kolléga is meg van fázva. Attól tartok, kissé rám is lehelték a nyavalyás bacilusaikat, mert én is eléggé éreztem az orromat meg a torkomat.

Így, noha futni akartam ma délután, helyette inkább forró teákat ittam és aszkorbinsavat szórtam bele. Tesóm is lemondta a mai jövést – a tanfolyam, ahová ment volna, egy főből állt volna :-) – amit sajnálok ugyan, de mivel ő is meg van fázva, ezért mindkettőnknek jobb, ha hazamegyünk, teát iszunk és korán lefekszünk, mint az öregasszonyok.

Most még csak 19.07 van, és már teljesen sötét van odakint. Mi lesz majd, ha bejön a téli időszámítás? Bár én kedvelem a korai sötétedést. Közeleg a tél! :-)

Múlt éjszaka felriadtam és egy ideig nem tudtam visszaaludni, annyira felkavart a Soroksáron futás közben meggyilkolt nő esete. Velem egyidős volt, és mondhatni, sporttárs (ha futásnak nevezhető az, amit én csinálok). Teljesen kiakadtam, egyrészt mert ez akár velem is megtörténhetett volna, másrészt mert újra szembesültem vele – ez mindig sokkol, ha belegondolok – hogy bárki bármikor meghalhat, kilépsz az ajtón reggel és lehet, hogy már nem térsz haza, vagy elindulsz futni és nem mész haza, és csak azért, mert pár istenverte, égetnivaló genetikai hulladék épp arra jár.

Én most örülök annak, ami egyébként bosszant, hogy egy parkban futok, amit kétoldalról két forgalmas út vesz közre, ezért oda-vissza keresztüljárnak rajta az emberek, és tele van babakocsival, kutyával, nénikkel, szerelmespárokkal. Persze ez azért nem egyenértékű öt darab kétméteres testőrrel, de talán nem kapnának el észrevétlenül, pláne napközben. És én nem vagyok csinos és szőke, hogy meg akarjanak erőszakolni.

A másik, ami eszembe jutott, full demagóg gondolat, de leírom. Az ilyen támadások esetén én teljesen pártolnám a totális védekezést. Bár lett volna éles lőfegyver a meggyilkolt nőnél, akkor még most is élne, és öt fölösleges rohadék meg lenne dögölve. Kit érdekel? Aki rátámad másra és megöli, pláne öten egy ellen, az meg sem érdemli, hogy éljen. Ugyanezt gondolom a „helyi fiatalokról”, akik kelet-magyarországi falvakban törnek be éjszaka a nyolcvanöt éves nénikhez, és agyonverik őket a kétezer forintjukért. Ez utóbbi túlzás nélkül hetente megtörténik!! Én, bevallom, tiszta szívből helyeselném, ha a veszélyeztetett helyeken egyedül lakó öregek egyszerűen áramot vezetnének a kerítésükbe. Vagy jó, ne az utcára nyíló kerítésbe, hanem mondjuk közel a házhoz. Aki bemászik a más területére, aki rátámad másra, pláne tömegesen, pláne brutálisan, az megérdemli, magára vessen, ki a lófasz kérte, hogy odamenjen és gyilkoljon? Én abszolúte nem sajnálom ezeket. Ha tőlem függne, az emberek – némi pszichológiai vizsgálat után persze – tarthatnának maguknál sokkolót vagy lőfegyvert, és ha egy futó nő azt észleli, hogy ötfős csürhe ugrik a nyakába, hát azonnal lőhessen anélkül, hogy még őneki kelljen magyarázkodnia és a bíróság elé állítástól rettegnie.

Úgy kellene lennie, mint a Gran Torinóban, mikor Clint Eastwoodhoz betörtek az éjszaka közepén, az öreg pedig kipattant az ágyból, csőre töltötte a vadászpuskát és űzőbe vette a betörőt. Emlékszem, az egész nézőtér egyetlen nagy bólogatás volt ennél a jelenetnél.

Tudom, hogy a korlátlan fegyvertartás rengeteg visszaéléshez is vezetne, például engem lelőne valaki, akivel utáljuk egymást, és utána azt mondaná, hogy rátámadtam. És azt is tudom, hogy talán van, aki ezt olvasva kiábrándul belőlem, hogy ilyen ordas eszméket írok le. Sajnálom, ezt gondolom, és nem akarom tejszínhabba becsomagolni. És igenis, pont leszarom, ha meghal vagy megsebesül a gané, aki aljas szándékkal, akár gyilkolás céljából rátámad valami ártatlan futóra vagy öregasszonyra. Inkább a támadó pusztuljon el, abból már úgysem lesz rendes ember, aki tizenhat évesen néniket ver agyon vagy az osztálytársait késeli meg. Túl sok bűnöző van ebben az országban már így is. Engem kurvára feldühít és megrémít a lehetőség, hogy az ember egyszerűen meghalhat, csak azért, mert pechére összeakadt egy tetves csürhével, akiknek épp rossz napjuk van, vagy nem tetszik nekik a pofám, vagy tetszik nekik az aranyláncom. Hogy ne lehessen elmenni egy diszkóba, mert bejön egy harmincfős „társaság”, vagy ne szállhassak fel egy buszra, mert megerőszakol hat rohadék. Jó, ez utóbbi éppen India, de a párhuzam szerintem megvan.

Hát ezt gondolom.

Rég nem írtam. Mozgalmas egy hét volt ez – mármint csak úgy magamhoz képest mozgalmas, ami azt jelenti, hogy minden napra jutott valami tennivaló munka után, és blogot írni végképp nem volt időm. Vagy ha lett is volna egy félórám pusztán az írásra, azt még át kell tenni pendrive-ra, átvinni az internetkapcsolattal rendelkező családi gépre, feltölteni a blog.hu-ra, javítani, címkézni… ennyi energiám pedig nem volt :-)

A héten két ízben is nálunk aludt Öcsém. Sőt még több ilyen is várható, és ennek örülök. Elhúzódó tanfolyást követően végre nem tekert/buszozott haza a sötét éjszakában, hanem nálunk aludt, ami mégiscsak a város belseje. Végre jó alaposan kibeszélgethettük magunkat – amikor anyám megunta a saját beszélését, és magunkra hagyott minket –, és hát jó érzés volt a kölyökkel egy fedél alatt aludni, mint gyerekkorunkban. Az egyetlen hátrány, hogy az egyik napon tizenegykor, a másikon fél egykor mentünk csak aludni, így másnap kissé kóvályogtam, de hát erre van a kávé meg a koffeintabletta.

Öccs megnézte a biciklimet, és pozitívan nyilatkozott róla. (Még szép, mivel ő találta a cajgát a Vaterán :-) Átállította a váltót, megbigyulta a bigyót, észrevette, hogy kissé puha a kerék. Második napon neki is fogott késő este felpumpálni a kereket biciklipumpával, de ahogy elvettük a pumpát, a levegő szuszogva jött kifelé a kerékből, ami azt jelenti, hogy a belső már löttyedt, és ki kell cserélni.

Reggelre a kerék teljesen megpuhult, ezért a csütörtöki munkanapom végig izgatottságban telt, mivel délután eltolhatom a biciklit a közel lévő bicikliszervizbe, ahol majd kicserélik a belsőket. És megfordítják az első kerék külsőjét is, mert – magamtól nem vettem volna észre – a gumi mintázatának fordítva volt a választéka, ami nem helyes.

El is toltam kora este a biciklit, nagyon idegesen, mert teljesen ismeretlen számomra ez a biciklis világ, de a szervizben igazán rendes srácok fogadtak, és egy ügyfél sem volt ott rajtam kívül. Tíz perc alatt kicserélték a két belsőt, és megfordították a rossz irányba álló külsőt. Mindezt csak 3.600.- Ft-ért.

A bicikliszervizből rögtön telefonáltam apámnak, aki az utóbbi időben teljesen rákapott arra, hogy velem jöjjön biciklizéskor a parkba :-) Ennek én is örülök őmiatta, mert addig is friss levegőn van, és legalább sétál. Mert amíg én tekerek, addig ő lassan jön ugyanazon az úton, és végül is végigsétáljuk keresztül-kasul a parkot :-)

Most, hogy újak a kerekek, illetve Tesóm átállította a váltót, a bicikli valamivel stabilabban haladt ugyan, de az iránytartásom továbbra is messze van az ideálistól. Tudok ugyan egyenesen haladni, de akármilyen kis hatásra félrerántom a kormányt, aztán „korrigálok”, vagyis nagy svunggal eltekerek a másik irányba; lényegében olyan, mint mikor a részeg Pista teker hazafelé a falu kocsmájából, tíz pálinka után.

Na de legalább egyszer sem estem el, ez mégiscsak szép tőlem.

Ami a család egészségét illeti (értem ezalatt Fatert és magamat), mostanában Vitaminkirályos készítmények beszerzésén töröm a fejem. Ez azóta van, amióta a legutóbbi Tesóméknál tartózkodás során kaptam tőlük egy termékkatalógust, és már három nap múlva vettem is egy orbitális nagy kiszerelésű C-vitaminport, más néven aszkorbinsavat.

Ezt megelőzte egy feszült számolási manőver, míg kiszámítottam, hogy az általam – egészségpénztári kártyával – eddig vásárolt 500 mg-os C-vitaminból egy százas doboz, ami ötven-hatvan nap alatt elfogy (megfázáskor gyorsabban), pont ugyanannyiba kerül, mint a 400 grammos aszkorbinsav, ami viszont egy embernek egy évig is elég lehet. Ráadásul most már nem kapok cafeteriát, az egészségpénztárat is én magam fizetem, szóval még azt sem mondhatom, hogy a tablettás C-vitamin „ingyen van”.

Végignéztem a katalógust, és csomó vitamint meg gyógynövénytablettát találtam, amit én is szedek, de a VK-s darabszám/hatóanyag jobb árban van, mint amit én eddig vettem. Például a szójalecitin, ugyanaz az a kiszerelés, ugyanaz a darabszám 2.100 Ft a VK-ban, és 2.799 Ft a DM-ben. Elhatároztam, hogy tételesen végigmegyek a VK-katalóguson, minden általam szedett cumó árát és darabszámát/hatóanyagtartalmát összevetem a boltival, és a kedvezőbbet fogom venni. Persze csak ha majd megjön az októberi fizetés, ami remélhetőleg órákon belül megtörténik ;-)

Még hajat is festettem a múlt héten, az egyik munkanap után és Öcsém érkezése előtt. Őrület, hogy szinte világosszőkét kell a hajamra kenni, hogy kijöjjön az a közepes világosbarna, amit akarok… de fő, hogy sikerült.

A hajnövesztéssel jól állok, noha még a vállig érőtől is messze vagyok, de már látszik a növés. Szép az állaga, és talán sűrűbb is. Persze a fazonja most elég hülyén néz ki, hiszen kimondottan rövid hajból lett növesztve. Még várok pár hetet, aztán majd elmegyek a fodrászhoz, hogy kicsit összevágja. Csak nehogy megvaduljon, és többet vágjon a kelleténél… Amikor meg rövidet akartam, akkor mindig hosszabbra hagyta – fordítva vannak bekötve ezek a fodrászok.

Egymás után kiolvastam három thrillert: a Holtodiglan volt az első (időrendben és színvonalban is) – baromira tetszett, jó fordulatok és csattanók voltak benne, és ez egy olyan vétel, amit tutira nem bántam meg. Legszívesebben azonnal újraolvastam volna, de féltem a csömörtől, így elraktam pár héttel későbbre.

A második a Démoni suttogás, olasz thriller, sokáig szemeztem vele, míg végül megvettem. Ez sem volt éppen rossz, de sokkal jobbra számítottam, a gyilkos kiléte pedig teljesen hülyén derült ki és valahogy érdektelen is volt, ami nem igazán jó egy thrillernél.

A harmadik a Nincs menekvés, amit egy kolléga adott kölcsön. Egy elrabolt, aztán kiszabadult nő sztorijának indult, de mivel már a közepénél kiszabadult, tudtam, hogy lesz itt még csavar… És tényleg lett. Kiderült, hogy ki rabolta el és miért, és főleg kinek a megbízásából; hát ez a végkifejlet pont olyan ütős volt, mint a Holtodiglané, azzal az eltéréssel, hogy a Holtodiglan végig istenkirály volt, ez pedig „csak” négyes, és a vége ötös.

Most a Nézd, ki van itt-et olvasom, ami ’Hitler napjainkban’-regény, de humorosan. Nagyon élvezem. Sajnos tudatosult bennem, hogy két dologban biztosan hasonlítok Hitlerre: szeretem a kutyákat és szeretek sokáig aludni – és még csak a regény egyharmadánál tartok, több hasonlóság nem kell…

Kedden és pénteken futottam is. Pénteken öt kört, közben marha lomhának éreztem magam, aztán kiderült, hogy öt körön ez volt a legjobb időm!! - Most vagy nagyon vackul mérem fel a futótempómat, vagy a stopperem kezd kimerülni :-)

Egyetlen hátrány, hogy a parkban egyre több a csöves, olyan helyeken is látok belőlük, ahol eddig nem voltak. Én komolyan nem tudom, mi az isten haragját csinál a közterület-felügyelet (vagy minek nevezik őket most)? A metróban tizenöten állnak sorfalat, hogy a hatvankilós bliccelőket elkapják, de ahol kellene némi tekintélyt mutatni vagy azt mondani, hogy „ejnye-bejnye!”, akkor hirtelen sehol nincsenek, vagy ha vannak, pont másfelé néznek. Tudom, ez demagóg duma, de leszarom, azt akarom, hogy ne legyenek büdös csövesek az életteremben, például a futóparkomban meg az aluljárókban, és pláne ne ennyi!

A hétvégén nagyon házias voltam. Elsősorban vasaltam, mert rengeteg vasalás összegyűlt. Bevallom, hogy ez önmagában még nem hajtott volna munkára, de az összes hosszúujjú blúzom is vasalatlan volt, márpedig ezek kellenek az irodában. Megnéztem a Harry Potter és a titkok kamráját (ez a legjobb film a sorozatból), a Jane Austen könyvklubot és a Párbaj felét, és ezalatt kivasaltam az összes blúzomat és egy csomó ágyneműt. Ez szombaton délelőtt volt, délután pedig moziba mentünk Faterral. Elég szokatlan tőle a mozizás, de tőlem kérte a tippet, én pedig javasoltam a Családi üzelmeket, amiről 1. biztosan tudtam, hogy jó, 2. én is meg akartam nézni még egyszer, 3. szinkronos. Megnéztük, és tényleg tetszett neki.

Vasárnap délelőtt folytattam a vasalást. Utána kitakarítottam a szobámat (Öccs a jövő héten is várható, és már bokáig értek a porcicák). És ha már benne voltam a háziasságban, megcseréltem a szekrényben a téli cuccokat a nyáriakkal.

Eközben néhány ruhát kidobtam, amiket már évek óta nem hordtam, és/vagy kinyúltak, nem tetszenek, lötyögnek vagy éppen feszülnek rajtam. Nem szeretek ruhát kidobni, de elrettentő példa előttem anyám, aki soha, semmit nem dob ki, és plafonig áll a szar a szobájában. Most minek őrizgessek kinyúlt hosszú ujjú pólókat, amikor tuti, hogy én nem veszem fel őket, és ahhoz már igénytelenül néznek ki, hogy tovább ajándékozzam. Így kicsit szellősebb lett a szekrény.

Ahhoz már nem volt energiám, hogy a fehérneműimet is átvizslassam, bár azokat nem túl rég már végigselejteztem, és kidobtam egy csomó mindent (amikért fájt a szívem, de ha nem hordtam őket?). Most valószínűleg nincsenek felesleges fehérneműim, csak a kupleráj nagy.

Vasárnap késő délután Fater kezdeményezésére (!) megint csak lementünk a parkba biciklizni. Lehet, hogy már fáradt voltam, vagy nem koncentráltam, de nagyon vackul ment az iránytartás. Bár a biciklizés maga, az ment. Folyton ideges lettem, ha valaki szembejött, főleg ha kutyás vagy gyerekes egyén (a kutya meg a gyerek csak megy bele a vakvilágba, és még ha ő ki is kerülne engem, nem garantálom, hogy én ki tudom kerülni őt). Sajnos kellemes idő volt, és a fél kerület kicsődült a parkba, így elég nehezen találtam kellően néptelen utakat. Azért sikerült a biciklizés, csak közben alkonyodni kezdett, és mivel lámpám még nincs – hátsó egyáltalán, az elsőben meg elem nincs –, hét órakor hazabattyogtunk. A biciklit sikerült betenni a liftbe (megint!).

Azután lezuhanyoztam, és könnyed esti kikapcsolódásként a Carrie c. thrillert (ezúttal film) néztem, amit eddig még soha nem láttam, csak a könyvet olvastam. Stephen King egy korai regénye. Tetszett a könyv, csak valahogy pocsék a tördelése, kényelmetlen olvasni, igazából csak egyszer olvastam. King-regényekből hajlamosak elrontani a filmet, de ez nagyon a helyén van – bár még csak a negyedénél tartok, de eddig korrekt. Sissy Spacek elmondhatatlanul zseniális színésznő, ezt már más filmjeiből is tudom, de itt újra meggyőződhettem róla. Nem hiszem, hogy ilyen remek kezdés után a végére elrontanák a filmet. Pedig vagy fél éve megvan ez a DVD, csak eddig nem mertem megnézni… Kár volt!

Kész, totál ki vagyok merülve fizikailag!... Nem vagyok valami sportos alkat, a sok gyaloglás meg a hosszú kocogások a maximum. De ezen a hétvégén mozgásból rekordot döntöttem, nem annyira a mennyiséget, hanem inkább az intenzitást tekintve.

Először is pénteken délután futottam öt kört a szokott parkomban. Mivel kellemes időjárás volt, az én ízlésemhez képest túl sok ember tartózkodott a parkban, de hát ezt már annyira megszoktam a nyár folyamán, amikor lépni is nehezen lehetett, hogy nem is izgatott igazán. Sokkal jobban zavart, hogy bár kifejezetten jó időt futottam, a seggemet egyszerűen idegesítően nagynak éreztem. mintha még egy kispárna is lett volna a nadrágomban, és azt is vonszolnom kellene. Mert hiába a sok sétálás, ha közben sokat ülök és sok csokit eszem :-(

Azért mégiscsak letoltam az öt kört, és erre büszke vagyok. Egy hete nem futottam, és noha  extrém mértékű a parlagfű koncentrációja, mostanában allergiagyógyszert sem szedtem, tehát hátránnyal indultam, és mégis sikerült. Ráadásul péntek este, egy fárasztó hét után.

Szombaton és vasárnap pedig bicikliztem!! Mindkét napon. Hát ezért vagyok kimerülve.

Szombaton elsősorban moziztam, utána hazajöttem ebédelni, majd késő délután – mikor összeszedtem a bátorságomat –, lementem tekerni. (Közben, hogy teljen az idő, és valamelyest elnéptelenedjenek a közterületek, a Holtodiglan c. krimit olvastam, amit hirtelen ötletből vettem meg a héten, és nem bántam meg, mert rohadtul izgalmas.) Fater leeresztette nekem a nyerget, így pont megfelelt a magasságomnak.

Persze a „lementem tekerni” rengeteg bökkenővel járt. Komolyan mondom, ha rögzítem az eseményeket és felteszem a youtube-ra, ezen röhögne a fél világ. Először is sehogy sem bírtam felkattintani a bicikli kitámasztóját, akárhogy próbáltam. Aztán rájöttem, hogy azért, mert útban van a pedál. Akkor előre-hátra tologattam a bringát, mindezt még ott a lakásajtó előtt, hogy a pedál felfelé álljon, és így a kitámasztót fel tudjam hajtani.

A lépcsőházba sem volt egyszerű kivinni a biciklit, aminek a kormánya jobbra-balra hajlongott, a pedál pedig mindenbe bele akart akadni. Ezúttal meg sem kíséreltem, hogy bevarázsoljam a liftbe, mert a szomszédok itthon voltak, és nem akartam, hogy rajtam kacagjanak, amint szerencsétlenkedek. Fogtam a bicajt a váz két stabil pontján, a súly egy részét a jobb csípőmre emeltem és így gyalog lementünk az ötödikről a földszintre.

A ház előtt szép, néptelen betonplaccon, gondoltam, tekerek pár métert, hadd lássam, hogy megy ez nekem a városban. De ez sem sikerült, mert a táv túl rövid volt, a kormány pedig minduntalan elkunkorodott arra, amerre épp csak egy centiméternyit billentem… Félő volt, hogy nekimegyek a falnak, így abbahagytam a dolgot, és toltam a bicajt az utcánk végéig.

Olyan szerencsés helyen lakom, hogy az utcánk mindkét végén van egy-egy park. A baloldaliban futni lehet, mert ott egy szép nagy kavicsos út vesz körbe egy nagy füves területet. A jobb oldaliban pedig lehet biciklizni tanulni, mert ott eldugottabb, bokros utak vannak, és talán kevesebb a sétáló, mint a futóparkomban.

A biciklit az utcánk végéig toltam, a park mellett. Maga az utca egy nagy parkolónál ér véget. Odatoltam a bicajt, és akkor felültem rá! … Persze, nagyon nehezen sikerült csak fennmaradnom és nem nekiszáguldani semminek, mert iszonyú szokatlan és nehéz nekem mind az egyensúlyozás, mind az iránytartás. De azért tulajdonképpen sikerült néhány tíz métert megtenni a parkolóban. Sajnos volt ott némi forgalom: egyes családok autóba szálltak és hazamentek, valamint más biciklisták is jöttek, úgy értem, igaziak. És az út egy szakaszon lejtett is, amitől pánikot kaptam, mert ilyenkor a bicikli zabolátlanul szaladt lefelé,  én meg rémülten húztam a féket, ami nyiszorgott, és ideális esetben nem szaladtam neki semminek (csak majdnem).

Jobbnak láttam, ha bemegyek a parkba. A park legvégén szerencsére kevesen sétáltak, és akadtak itt hosszabb, egyenes szakaszok, amiken képes voltam végigtekerni, elesés nélkül (!). Igaz, nem haladtam valami egyenesen, és az is nehézséget jelentett, hogy a kb. egy méter széles kavicsos sétaút határain belül maradjak, de el nem estem, és erre baromi büszke voltam. Sajnos még a legenyhébb emelkedőket sem mertem megkockáztatni, mert felfelé még csak-csak haladtam, de lefelé a bicikli ijesztően száguldott, amitől mindig megrémültem és behúztam a féket, és/vagy leugrottam az eszközről… Kénytelen voltam a teljesen sima, egyenes utakon járni.

Szerencsére mindenki el volt foglalva a saját dolgával, és rajtam viszonylag keveset röhögtek, vagy csak én nem vettem észre :-) Úgy egy órát rontottam a levegőt a parkban, aztán fokozatosan orientálódtam hazafelé oly módon, hogy a békés, hosszabb szakaszokat többször is végigtekertem, aztán mentem a következőre, egyre közelebb a házunkhoz. Az utolsó pár száz métert már végig tekerve tettem meg. Az ugyan állandóan megriasztott, ha más emberek, főleg biciklisek jöttek szembe; sőt igazából ha bárki felbukkant a látóteremben :-) de nem lett semmi zűr.

Simán hazaértem az első napi gyakorlásból úgy, hogy még az utcánkban is tekertem vagy húsz métert, természetesen a járdán. Aztán kézben vittem fel a bicajt az ötödikre (megint), mivel nem sikerült bevarázsolnom a liftbe (megint). Estére alig éreztem a karomat, merthogy biciklizés közben is inkább a kapaszkodás és az egyensúlyozás viselte meg az izmaimat, nem is annyira maga a tekerés. És a lábizmaim kb. jó állapotban vannak – azokon járok –, viszont a karizmaim nélkül elvagyok a hétköznapokban, vagyis nincsenek annyira jó formában.

Ezentúl komolyan gyúrnom kell bicepszre, mert a biciklicipelés nem olyan, mint az alakkal való dicsekvés a kolléganőknek, amit ügyesen szabott ruhákkal és csípőfarmerrel meg lehet oldani: nem, itt tényleg fel kell juttatni az eszközt az ötödikre, nincs mese.

Javasoltam Faternak, hogy a következő tekerési gyakorlatra kísérjen el ő is. Ezzel három célom volt: 1. ne égjek egyedül, 2. Fater is legyen kicsit a szabad levegőn, 3. eldicsekedjek neki, hogy tudok biciklizni (na… szóval, amennyire tőlem telik).

Fater meglepetésemre rögtön beleegyezett, sőt még ő javasolta, hogy rögtön másnap menjünk le. Így vasárnap, hajnali fél tizenegykor újra felcsatoltam a kesztyűt, felmarkoltam a bicajt – már nagyon rutinosan tudom lefelé cipelni – és kilibbentünk a parkba. Első körben Fatert letettem egy padnál, ahol újságot olvashatott, én pedig kocka alakban haladgattam, meg-megállva, ha ember jött.

A hétvége egyetlen esése ebben az időszakban következett be: a park végében jártam épp, és jött szembe – harminc méterre – egy kiscsalád. Én meghúztam a féket, de pont egy lejtős szakaszon voltam, így a bicikli nem állt meg nyugodtan, hanem kissé eldőlt, én pedig nem tudtam kellő gyorsasággal leszállni róla, mert maga a váz is magasabb, mint amin az Őrségben gyakoroltam, ezért térdre és tenyérre estem („Kuss, úgy szállok le a bicikliről, ahogy akarok!”) – , de mivel farmer és bicikliskesztyű volt rajtam, nem viselt meg a dolog.

Fizikailag legalábbis. Bár a kikerülni kívánt családot nem hallottam röhögni, de a nyelvemre készítettem a választ, ha mégis meghallom („Új a bicikli, harminchat éves vagyok, félszemű és most tekerek életemben negyedszer!”), de ezen a hétvégén nem kellett elsütnöm :-)

Fater javaslatára kimentünk a parkolóba, sőt kicsivel azon túl is, ahol hosszú, kellemesen néptelen betonút terült el, ahol oda-vissza tekergettem, sőt még körbe is mentem egy nagyobb területen. Érdekes, hogy inkább bal felé tudok körözni, jobbra valahogy nem megy annyira… De ez egyelőre elméleti probléma, mivel most az a legnagyobb teljesítményem, hogy végigtekerek egy egyenes szakaszon, és aztán nagy ívben, derékszögben be tudok kanyarodni – jó esetben –, ha nem jön senki, aki megzavar, és ha ott is kellően egyenes és néptelen a terep. De ez a derékszögű kanyar is lehetőleg balfelé legyen. Hogy miért, azt nem tudom…

Egy órányi tekerés, illetve Fater részéről biztatás és újságolvasás után indultunk haza, szép fokozatosan szakaszonként tekerve és meg-megállva. Aztán pedig csoda történt, mert Fater segítségével mégiscsak be tudtuk rámolni a bicajt a liftbe úgy, hogy a hátsó lábára állítottuk és a falnak döntöttük, és még mi ketten is befértünk (remélem, semmi fontos drótot nem rongáltunk meg eközben). Nem semmi teljesítmény ez, mert a liftünk ajtaja ráadásul befelé nyílik, és az egész alapterülete egy papírzsebkendőnél is kisebb .

Lezuhanyoztam, ittam egy tejeskávét és elmentem megnézni egy horrorfilmet. Most pedig itthon ülök, lelkileg felfrissülve, fizikailag (jólesően) kifacsarva. A hátam jól érzi magát – a biciklizés, asszem, a hátat is mozgatja, én pedig épphogy a vasárnapi gyakorlás végére jutottam odáig, hogy eszembe jusson, egyenes derékkal kellene tekerni –, a két karom pedig tiszta izomlázas, olyan, mintha valami erős emberrel birkóztam volna sokáig. Marha nehéz egyenesen tartani a biciklit, és néha még puklikat is kerülgetni, és ezt mind karral kell! Olyan érzésem van, mintha Darth Vaderrel verekedtem volna (amire mondhatnám, hogy „nyamm” – mert tizenhárom éves koromban szerelmes voltam belé :-)

Rosszabb, amit a nyereg okoz. Én komolyan nem értem, hogyan képesek fiúk is biciklizni, és ezt tényleg nem viccnek szánom. Talán megkérgesedik az ember gátja egy idő után? Nekem most marhára fáj ott minden szövetem. … Ha most pasim lenne és szexelni akarna, kénytelen lennék azt mondani neki, hogy inkább aludjunk úgy, mint a testvérek (csak a paplant ne szedje le rólam, mint az igazi testvérem, akivel sokat tusakodtunk emiatt gyerekkorunkban).

Mindent összeszedve azért nagyon jól érzem magam, sikerélménynek könyvelem el a biciklizést, még akkor is, ha bárki röhögőgörcsöt kapna a látványtól. Tőlem mindenfajta biciklizés hatalmas teljesítmény, olyan ez számomra, mint más rendes embernek az űrséta, vagy
tengeri merülés cápaketrec nélkül…

… mondta a kéményseprő, és most már én is :-)

Péntek délután bementem a Sparba sajtot és alkoholmentes sört venni a hétvégére. Mikor húsz perc sor után végre a pénztárhoz értem, a pénztárosnő lehúzta a sajtokat, aztán azt mondta:

- Az italokhoz kérnék egy igazolványt.

Nem voltam túl jókedvemben húsz perc sorbanállás után, és a nyelvemen volt, hogy a mentes sör (= tkp. üdítő) miért is „ital” a Sparnál?, valamint hogy 36 éves vagyok. De mindezek helyett csak annyit mondtam, hogy:

-  Ez két alkoholmentes sör.

-  Az mindegy – felelte a nő, náluk a rendszerben az szeszesital, nézzem meg, hogy csipog tőle a pénztárgép. Le is húzta a két mentes sört, azok valóban csipogtak, de én morcos voltam, és bár legszívesebben tovább vitatkoztam volna („Az NEM alkohol!!”), inkább hagytam a fenébe és egy szó nélkül mutattam a személyimet. A nő megnézte a 77-es születési dátumot, aztán összevetette a pofámmal, és csak ezek után engedett utamra.

Először dühöngtem, aztán megenyhültem, mert nyilvánvalóan egy csomó harmincasnak látszó tizenéves próbavásárlóval szívatta már meg őket a NAV. Harmadjára jutottam csak addig, hogy ez mekkora egy bók!! Három hónappal a harminchatodik születésnapom után azt feltételezik rólam, még ha csak egy bolti pénztáros is, hogy még nem vagyok tizennyolc!? Ráadásul női pénztáros, aki mégiscsak járatosabb a női praktikákban, mint valami botszemű pasi. Lám, néha mégiscsak jó, hogy farmerban és bőrdzsekiben járok, fotóstáskával, szinte smink nélkül, és hogy pénzt áldozok arcradírra, fényvédő kencére meg retinolos éjszakai krémre! :-)

Tudom, hogy rajtam kívül mindenkinek olyan dolog a biciklizés, mint halnak az úszás, vagy nekem az olvasás: anélkül el sem tudják képzelni az életet; de nálam ez nem így volt. A bicikli marhára nem képezte az életünk részét gyerekkorunkban, először hatodik emeleti lakótelepi lakásban laktunk, aztán meg harmadik emeleti, lift nélküli körfolyosósban, aztán ötödiken, de akkorra már gyakorlatilag fel is nőttünk.

Tesóm közben valamikor azért megtanult biciklizni, és mióta a városhatáron kívül lakik, gyakran teker, olyannyira, hogy most már életvitelszerűen azzal jár. Szinte jobban teker, mint ahogy a lábain megy. De engem sosem vonzott ez a dolog, és egyáltalán: nincs egyensúlyérzékem, félszemű vagyok, mi a szarnak az a vacak, amit mindig oda kell kötni valahová, és aztán aggódni, hogy a kötés ellenére esetleg mégis ellopják.

Huszonnégy órája azonban biciklitulajdonos vagyok! :-)

Ennek csak annyi az előzménye, hogy harmincnégy éves koromban, a két évvel ezelőtti őrségi hosszú hétvégénken, a vendégházban, ahol biciklik is voltak, sógornőm és öcsém rávett a biciklizésre. Azt most nem akarom leírni, hogy egy egyensúlyérzékkel nem rendelkező, félszemű és egyébként is szemüveges, balkezes, harmincnégy éves nő hogyan tanul meg biciklizni, hogy mennyi időbe telt, hányszor estem el, és milyen állapotban volt minden testrészem deréktól lefelé.

Mivel a faluvégi betonúton gyakoroltam, ami egy kihalt murvás útban folytatódott, amelyen  számtalan kis gödör és nagyobb mélyedés volt, komolyan örültem, hogy lány vagyok, és még így is sziszegve ültem le három napig.

Tulajdonképpen akkor megtanultam biciklizni, még ha ökörhugyozás-szerű volt is az iránytartásom, és a kanyarodás abból állt, hogy megálltam, leszálltam a bicajról, megfordítottam és újra felültem rá :-D De a végére szinte már alig estem el, és volt, hogy akár száz métert is tekertem egyhuzamban!

Borzasztó büszke voltam magamra, hogy ennyi idősen és a felsorolt tulajdonságokkal mégiscsak képes vagyok biciklizni. Aztán részemről feledésbe is merült a dolog. Öcsém ugyan minden egyes találkozásunkkor fellőtte a „Mikor veszel biciklit?” kérdést, igazából még a Szia! és a Hogy vagy? helyett is :-), de hát nem foglalkoztam a témával.

Most ősszel, két héttel ezelőtt, megintcsak az Őrségben jártunk kikapcsolódni, megint ott voltak a biciklik és megint tekertem rajtuk. Ezúttal nehezítésként Saláta kutya is ott volt, bár ő nem akadályozott a tekerésben, sőt inkább inspirált a tudat, hogy nagy fekete kutya kocog mögöttem. Odáig jutottam, hogy el sem estem egész idő alatt (!), csak az zavart, hogy a menetszéltől alig hallottam valamit és mindig féltem, nehogy egy autó jöjjön mögöttem. Valamint az is zavart, ha a családon kívül más ember is felbukkant a látótávolságomon belül.

Aztán pár nap múlva Öcsém talált nekem való gazdaságos női mountain bike-ot a Vaterán, és noha én még habozva vacilláltam – de nem mondtam nemet –, estére már meg is vette nekem.

Nagyon izgatott lettem, mert nekem kell átvennem a bicajt és hazajuttatni. És egyáltalán, mikor és hol tekerjek majd? Arról szó sem lehet, hogy életvitelszerűen, a forgalomban, autók között haladjak. Ennyire sem magamban, sem a többi autósban nem bízom. (Még autót vezetni sem merek a forgalomban, pedig annak van karosszériája.) De a környékemen található több, relatíve kihalt terep, ahol gyakorolhatok a későbbiekben. Esetleg hétvégenként kijárok, mire teljesen megtanulom a dolgot – már ha… – és aztán bicikliutakon, vagy széles, kihalt járdákon majd tekergetek, hisz rajtam kívül mindenki más ezt csinálta eddig is, nemde?

Úgy éreztem magam, mint aki felnőttkorában tanul meg olvasni, vagy úszni, vagy magassarkút hordani. A korcsolyázással is valahogy így voltam: tizenkilenc évesen tanultam meg (nna – szóval annyira, amennyire biciklizni tudok :-) Nagyon furcsa érzés.

A bicikli eladója szerencsére tőlem nem messze lakott. Pontosan a megadott időben találkoztunk, kicseréltük az árut és a pénzt, és aztán hazamentem a bringával.

Természetesen toltam, mivel azt semmiképp sem mertem megkockáztatni, hogy a népes körúton felpattanjak a járműre és azzal a lendülettel el is essek vele. De azért terveztem, hogy majd valami kihalt szakaszon felülök rá és tekerek kissé… Sajnos megdöbbentő mennyiségű ember volt az utcán, mert bár napközben tök hideg volt, estére kellemes langyos lett az időjárás, és mindenki kicsődült a közterületre. Egyszerűen nem akadt egy kihalt, széles és autók által nem fenyegetett járdaszakasz!

A biciklit hazatolni sem volt semmi élmény. Bár csak öt villamosmegállónyi volt a táv, de a tárgyat egyenesen kellett tartani magam mellett és még haladni is mellette, óvatosan, hogy semmibe ne akadjak bele. Mire hazaértem, már rendesen éreztem a karizmaimat annak ellenére, hogy a bicaj női volt és kimondottan kicsi, könnyebb és alacsonyabb, mint az, amit az Őrségben használtam.

A tolás eleve egy kicsit ciki volt: olyan érzés, mint mikor egy cowboy lovat vesz, aztán egymás mellett gyalogolnak :-D

De már majdnem a házunknál voltam, és még mindig nem volt alkalom, hogy tekerjek!! Bementünk hát ketten a bringával egy néptelen mellékutcába, ott addig mentem, míg egyetlen élőlényt sem láttam – sötét is volt már – és ekkor felültem a bringára! … És fennakadtam, mint majom a köszörűkövön. A nyereg egyszerűen túl magas volt nekem. Arról szó sem lehetett, hogy tekerjek, mert ha ültem a nyergen, a lábam már nem ért le a földig. Tudtam, hogy a nyereg lejjebb állításához valamiféle csavarhúzós szerelés kell, tehát ma este biciklizésről már szó sem lehet. Káromkodva visszafordultam a házunk felé.

A kaput nyitva tartani és egyidejűleg a biciklit betolni sem volt kis feladat, de még ezek után fel kellett juttatni valahogy az ötödikre. Öcsém már elmagyarázta, hogyan kellene betolni a – rohadtul kicsi, és befelé nyíló ajtajú – liftbe, hogy felszaladjon a falra, és hogyan kell behúzni a féket, hogy ne guruljon vissza a nyakamba.

Ennek a tolásnak háromszor futottam neki, mindháromszor sikertelenül, úgyhogy eldöntöttem, ha az eladótól két emeletnyit képes voltam lefelé cipelni ezt a biciklit, akkor a lakásunkig felfelé öt emeletnyit is képes leszek. Nekiindultam gyalog.

Azt nem tudtam – eddig – hogy a bicikli, noha nem nehéz, mégsem könnyen cipelhető, mert nincs rajta jó fogás. Olyan, mint Saláta: nincs neki egy korrekt fogantyúja, csak kifejezetten izomerőből lehet megemelni. A bicikli legalább nem ficeg, mint a kutya, viszont a kormány állandóan eltekerődött. Csúnyán káromkodtam. Végül találtam két stabil pontot a vázon, és azoknál fogva emeltem a szerkentyűt, félig-meddig a jobb vállamra. Kissé olyan volt, mint mikor Quark cipelte Odót a DS9-ben, csak még viccesebb :-D

Szerencsére voltam olyan jó kondiban, hogy majdnem egyhuzamban fel tudtam vinni ezt a vackot az ötödikre. Ott még be kellett vinnem a rácsos ajtón, aztán – mivel úgy terveztem, a szobámban vagy az erkélyen fog lakni – az előszobába is bejuttattam; ekkor szembesültem vele, hogy milyen rohadtul keskenyek nálunk a helyek. Én bicikli nélkül simán beférek a lakásba az 54 kilómmal, de a bicikli a maga széles kormányával nagyon szűkösen volt. Ekkor szerencsére előjött anyám, és tőle szokatlanul logikus módon javasolta, hogy a bicaj lakjon a folyosón, a lakás előterében, mivel leginkább csak ott fér el.

… Különben egész normálisan viszonyult a tényhez, hogy biciklit vettem, pedig aggódtam, hogy hápogni fog, de nem, vagy csak egy kicsit. Az volt az első kérdése, hogy ugye nem fogok vele a forgalomban menni?? Mivel ezt magam sem akartam, így megnyugtattam.

A biciklitolás és –cipelés úgy megizzasztott, hogy rájöttem, nem is szükséges tekerni ahhoz, hogy sportoljak: elég lesz lecipelni az ötödikről, körbetolni a háztömbön, majd visszahurcolni a helyére :-D

Azóta beszéltem öcsémmel, aki hasznos tanácsokat adott, és Fater is hazajött a konferenciáról. Ő is elhűlt kissé a bicikli láttán, de mivel megnyugtattam – őt is – hogy csak kihalt és csöndes helyeken, hobbiszinten szándékozom tekerni, nem idegeskedett tovább a témán.

Most tehát itt van a bicikli, nekem izomlázam van a bicepszemben, és holnap utána kell néznem, hol van felnőtt ember biciklitanulására alkalmas terep a közelben, kevés néppel és sima talajjal :-)

Sokáig nem ismertem személyesen kutyákat, sőt gyerekkoromban féltem tőlük. Ijesztően ugattak, és tudtam, hogy harapnak is, ha akarnak. Az sem segített, hogy szüleim közölték, ha félek, azt a kutya megérzi és akkor megharap. Ez különösebben nem nyugtatott meg, úgyszólván ördögi kör alakult ki, hisz ha féltem egy kerítés mögött ugató kutyától, azt semmiképp nem tudtam leplezni, mert ő úgyis megérzi, és ezért megharap…

Tinédzserkoromban aztán megismerkedtem Anikó barátnőm fekete keverék kutyájával, aki nem harapott meg, sőt kedves volt hozzám, és onnantól kezdve nem félek a kutyáktól. Jó, persze ha felém szalad egy veszett pitbull vagy egy éhes dobermann, akkor igen nyugtalan leszek, de alapvetően csípem ezeket a dögöket.

Anikónak aztán több kutyája is volt egymás után, köztük az alaszkai malamut, aki egyszerűen gyönyörű volt, és teljesen normális, holott később olvastam olyan hírt, hogy a malamut megeszi a csecsemőket (esetleg nem kellene lakótelepi lakásban tartani a hideg égövi, nagy mozgásigényű kutyákat). Később pedig a menhelyről örökbefogadott két kiskutya érkezésekor éppen ott voltam, és azok a dögök kifejezetten szerettek engem. Roppant jó érzés volt, mikor a két vacsorázó kiskutya, ha kimentem hozzájuk a kertbe, simán otthagyta a kaját és odajött hozzám, hogy a kezemet nyalogassa :-)

A mi családunkban nem volt kutya, mert 1. folyton hatodik, harmadik, ötödik emeleti lakásokban laktunk, 2, mindenki dolgozott és iskolába járt, így nem volt, aki levitte volna napközben a jószágot, 3. egyszerűen nem volt hagyománya a dolognak. Mikor Tesóm elköltözött Sógornőmhöz, náluk már tartozék volt a nagy, sárga szemű, fekete kutya, akit öcsém úgy jellemzett, hogy nagy és félelmetes állat. Később többször találkoztam szóban forgó a kutyával, aki valóban nagy és fekete volt, de nemigen volt ijesztő. Odajött hozzám, kedvesen nézett rám és meleget lehelt a lábamra :-)

Sajnos ez a kutyus, akivel csak néhányszor találkozhattam, felköltözött az angyalok közé. Ezután következett némi szünet, és ekkor jött Saláta! Ugyanolyan típusú, mint elődje; fekete, krokodilorrú, barna szemű lány állat. Nagytestű kutya, ami azt jelenti, hogy már örökbefogadásakor, három hónaposan sem volt apró. Azóta ügyesen megnőtt 50 kilósra :-)

Saláta elég izgága és eleven dög, régebben zabolátlan is volt („nagy és szenvedélyes állat”), de aztán sokat járt kutyasuliba és megjavult. Most, ötévesen már kimondottan jólnevelt. Értelmesebb, mint néhány általam személyesen ismert ember, és jobb színésznő, mint több emberi művész :-) Úgy tud hízelegni, mint akárhány macska, és amikor elköszönsz tőle, hogy bemenj a házba – és őt egyedül hagyd az udvaron – bánatos, nagy szemeket mereszt rád, leül és meghatóan néz: ez a Csizmás Kandúr-nézése. Az is teljesen egyértelmű, hogy lány: nagy barna szemei vannak, és őzike bokája, ezenkívül törleszkedik és dorombol, konnektororrát az ember hasába dugva.

Selymes kis csutkafarkú, lobogó fülű jószág, akit nem lehet eleget simogatni. Egyszerre tűnik nagynak és kicsinek: egy nagy, batár dög, akit muszáj megdögönyözni; sőt megenni sem lehet rossz, amint ezt antivegetáriánusként sokszor megjegyeztem (lehet, hogy ő is így gondol rám? :-) Ugyanakkor pici, poronty kutya, egy kis toportyán, aki gyerekszerű, és akit kismadárnak, pintyőkémnek és apró borjamnak is szoktam szólítani, ha nagyon ellágyulok és rám jön a nagynénis gügyögés (és ha nem lök fel merő szeretetből :-D)

Állatokat talán nem illendő csókolgatni, de Salátát többször is megpusziltam már. Igaz, hogy mindig a kis feje búbját, mert ott a legtisztább, és mert kissé bennem van a félsz, hogy ha az arcát puszilnám meg, akkor leharapná az orromat, persze tisztán szeretetből :-)

Relatíve ritkán találkozunk, csak ha kimegyek Tesómékhoz. Földrajzilag kissé távol laknak, ennek ellenére rendszeresen találkozunk, de az ritkább, hogy én kimegyek hozzájuk. Ezért van az, hogy amikor kimegyek, először félórát örömködök az udvaron a kutyával és csak utána üdvözlöm a háziakat, mert a családtagokkal bármikor összefuthatunk a városban egy kávéra vagy mozira, viszont Saláta egyedül nemigen jön be a városba, és csak az állandó lakóhelyén elérhető.

Ezért különösen kellemes élmény volt, mikor a legutóbbi Őrségben töltött hosszú hétvégére Tesómék magukkal hozták az állatkát is. Mire Faterom és én leértünk a helyszínre, ők már mindhárman ott voltak, és a kutya boldog lihegéssel fogadott minket. Egyébként csöndes dög, nemigen ugat, inkább csak szuszog, röfög, vagy néha tüsszent. Sőt előfordul, hogy egészen meglepő hangokat ad ki magából.

Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyen kevés gond lesz Salátával a hétvége alatt. Arra számítottam, hogy majd hullajtja a szőrét, netán odapisil a csempére vagy felugrik az asztalra, ahol a kaja van. Ezzel szemben első szólásra leült Sógornőm és Tesóm közé, egész vacsora alatt befogta a pofáját és nem avatkozott közbe, utána pedig leheveredett a földre és szuszogva szunyált, míg mi a magyar-román meccset néztük. (Kár volt.)

Éjszaka bent aludt a szüleivel. Állítólag zajongott és csámcsogott álmában, mivel a meccs alatt kialudta magát és volt energiája a zajongáshoz – de ez engem egyáltalán nem zavart, mert én távolabb aludtam tőlük :-)

Másnap jó húsz kilométeres kirándulást tettünk a környéken, és felkészültem rá, hogy a nem rendszeresen sportoló kutya majd idővel kinyúlik, és vihetjük a hátunkon, vagy félóránként megállhatunk, hogy szusszanjon. Ezzel szemben szépen gyalogolt mellettünk mindvégig, igaz, hogy lihegett, de hát szegény állat csak a nyelvén át tud hűsölni. Jóformán a füle botját sem mozgatta, amikor falvakon haladtunk át és az ottani kutyák megugatták.

Víziszonyos létére még a patakba is belement térdig. És amikor víz alatti mélyedésbe lépett, akkor fejtetőig :-D Sokat röhögtünk rajta :-) Végig nyugodtan viselkedett, még a sötét erdőben is. Az igaz, hogy igyekezett mindig úgy helyezkedni, hogy lehetőleg két ember közé kerüljön – biztos, ami biztos :-)

Utolsó napon bicikliztem – ez külön történet lesz –, Saláta és tesómék gyalog kísértek. Saláta abszolút nem izgágáskodott a biciklizés láttán (ebből is látszik, hogy jó idegei vannak). Több ízben különböző irányokba indultunk, és előfordult, hogy a jószág engem követett, és nem őket :-) Eleinte. Később aztán elfáradt, és amikor én az egyik irányba eltekertem, Tesómék pedig a másik irányban bementek a sötét erdőbe, akkor a kutya egészen egyszerűen leült az útra – arccal Tesómék irányába –, és várta, hogy előbb-utóbb majdcsak előjönnek. Igaza is volt.

Nekem muszáj volt visszafordulnom, leguggoltam mellé, és tutujgattam a dögöt; sosem hittem volna, hogy így lehet szeretni egy ilyen bolond kutyát :-)

Még a búcsúfényképezkedéskor is jólnevelt állat módjára viselkedett. Komolyan, jobb volt, mint sok kisgyerek, ezek után már azt sajnáltam, hogy korábban nem hozták el Tesómék, pedig volt róla szó – de persze lehet, hogy neki ötéves korára nőtt be a feje lágya, és egy évvel ezelőtt még egy kis istencsapása lett volna. Nekem mindenesetre maradandó emlék ez az első kutyás nyaralás.

Eredetileg hosszú beszámolót akartam írni a családdal és a kutyával töltött őrségi hosszú hétvégéről, de ezt most egy darabig elhalasztom. Bár a hosszú hétvége fantasztikus volt – külön plusz élmény számomra a kutya, mivel háziállattal még sosem nyaraltam együtt –, és isteni volt az időjárás is, és remekül teltek a napok, de aztán az utolsó egy óra tkp. mindent felülírt.

Most ki vagyok borulva, és nemcsak a szokásos, „vége a nyaralásnak és munkába kell menni” módon, hanem más miatt is… Persze a munka is vacak. De majd valamikor, ha összeszedtem magam, mindent leírok részletesen.

Most a bőgés kerülget, már tegnap délelőtt kénytelen voltam előszedni egy Remotivot, amiben koncentráltan van jelen az orbáncfű, ergo hatásosabb, mint a tea. Ha mégis kiborulok nyilvános helyen, most legalább nyugodtan rá tudom fogni a parlagfűre és az allergiára.

Pénteken Vámpírok Bálja. Tiszta mák, hogy péntek, és így jutott időm zuhanyozni, átöltözni és kényelmesen táplálkozni, sőt kávét is betoltam, mert a Claritine miatt nem lehettem biztos benne, hogy pusztán a lelkesedés ébren fog tartani késő estig.

Ha a Bálra veszek jegyet, csak két kikötésem van: az első és legfontosabb, hogy Egyházi Géza legyen a gróf, a második (de ez végszükségben elhagyható), hogy Mihálka Gyuri legyen Alfréd. Hát ez volt az a nap, amikor ez az ideális szereposztás összejött – a többiek nem érdekeltek –, illetve a 200. előadás is ilyen volt még, de arra már nyomokban sem voltak jegyek.

Most harmadszor látom amúgy: először Tesómék hívtak meg szülinap alkalmából (nyári szezon), aztán én hívtam meg apámat az ő szülinapja alkalmából (téli szezon). Nekem borzasztóan tetszett a darab, Faternak kissé kevésbé. Szegény talán leginkább Herberttől akadt ki :-)

Érthető okokból rohadtul drágák a jegyek, ezért van, hogy mindig erkélyen, és elég hátul ülök. Bár komolyan tervezem, hogy majd egyszer, amikor sok pénzem lesz – nagybőgőbe ugrás helyett – veszek magamnak jegyet a földszint 3. sor közepére, és onnan fogom nézni! Bizony... Csak ezt senkinek nem fogom elárulni, nehogy hüledezzenek, hogy annyi pénzt kiadok egy színházjegyre…

Most is erkélyen, hátul, jobbra ültünk. Természetesen elkéstünk volna, ha Fater nem visz el minket kocsival. Anyám valami álomvilágban él az időt illetően. Ezerszer elmondtam neki, hová megyünk, hánykor kezdődik a darab, hánykor kellene elindulnunk, hogy villamossal és gyalog kényelmesen odaérjünk, és hogy várhatóan hány percet kell sorbaállnunk a vécé előtt. Számításaim szerint 17.45-kor kellett volna indulnunk, hogy mindez beleférjen. Anyám csak 18.15-re készült el (délután még lefeküdt aludni!! Négykor! És még ezután fogott neki enni és fürdeni!) – addigra Fater már felöltözött és röhögve hozta a ház elé a kocsit. Mindketten előre tudtuk, hogy ez lesz.

Én, kivételesen, 17.50-re már kajával, fürdéssel, öltözködéssel, sminkkel együtt készen voltam :-)

Kocsival simán odaértünk fél hétre a színházhoz. Kiálltuk a vécésort, és már háromnegyedkor a helyünkön ültünk. A darab nem kezdődött hétkor, és a nézők úgy szállingóztak be, mintha egy multiplex moziban lennének: kezdés után öt, tíz perccel is még jöttek. Volt, aki erkély oldal helyett erkély középre ült, aztán rájött a tévedésre és átült a rendes helyére, rajtunk, a sor szélén átkelve; ez kb. háromszor ismétlődött meg, nem értem, senki nem képes elolvasni, mi áll a saját színházjegyén?? Ami meglepett, hogy a lépcsőn is ültek emberek, legális, „lépcsőre szóló” színházjeggyel.

Huszonöt perces késéssel kezdődött a darab, de miután elkezdődött, engem már semmi nem zavart. Tökéletes volt a zene, a színészek, a látvány, a dalok. Illetve néha azt mondta az oldalról beszivárgó füstköd, hogy „sssssssssszzzzzzzzz…”, és Mihálka Gyuri mikrofonjával is többször volt valami (recsegett, illetve néha egyszerűen nem működött a hangosítása). De az új Sarah jobb volt, mint a korábbi, a díszlet még mindig sirály – én örömmel laknék ilyen helyeken, bármelyik díszletben, de persze főleg a kastélyban –, és a poénok rendesen ültek. ("Ez rám nem hat!" :-) 

És hát Géza!... Nem tudom jobban kifejezni: amikor megjelent, ott akkor megállott a levegő, és az ember lánya csak annyit nyögött ki (magában): „hűűű, bzmeg, … mmmmmmmmmm….!” Még négyszáz méteres távolságból is! Egészen az erkély 9. sorig simán felsugározta a kisugárzását! :-) El sem tudtam dönteni, a megjelenése vagy a hangja jobb-e, de nem is tépelődtem ezen túl sokat.

Az énekhangja neki is, meg Mihálkának is csak egyre jobb lett az idő előrehaladtával. A CD-vel összevetve kicsit idősebb volt a hangjuk, de egyik jobb, mint a másik. Jó: nekem egyértelműen Géza a jobb, mert őt nagyon roppantul csípem, de a kissrác is kezd komolyan jó lenni!

Úgy éreztem magam, mint az a macska, aki elé letesznek libamájat is, egeret is, sonkát is, és azt sem tudja, melyiknek örüljön jobban :-)

A szünetben végigálltuk a vécésort (én csak a biztonság kedvéért). Kellemesen hosszú szünet volt, újrarúzsoztam a számat, és roppant jól éreztem magam, amikor is hirtelen bemondták a hangszórókba, hogy helyzet van, Egyházi Géza rosszullét miatt nem folytatja az előadást, a második felvonásban Bot Gábor veszi át a szerepét, és bocsi, de az átöltözések miatt kicsit csúszni fogunk.

Bennem megfagyott a velő! Éppen azt ecseteltem anyámnak, hogy Géza milyen jó fej, ami a sok Musical Plusz során derült ki („Holtverseny esetén az győz, akit személyesen ismerek” :-), és hogy mennyire kedveli Sógornőm is, én is, meg egyáltalán a jóízlésű emberek; és milyen kellemes emlékem, amikor egyszer egy társaságban fogyasztottunk pálinkát egy fellépés után az éjszakai parkolóban (ahol én persze egy büdös szót sem nyögtem ki, viszont tíz percig közelről láttam Gézát, aki nagyon aranyos volt).

Biztos én hoztam rá a balszerencsét! Lám, ez történik, ha egyszer egy kicsit alaposabban ránézek egy helyes férfiemberre, az azonnal megbetegszik!

Már több színész is elhunyt, miután én élőben láttam őket! Igaz, ők olyan 80+ évesek voltak, míg Géza csak néhány évvel idősebb nálam… Anyám is megnyugtatott a Caruso haláláról szóló történettel, aki állítólag nem akarta abbahagyni az éneklést, és ezért valami torokvérzés következtében a színpadon halt meg (ennek azért utána kell néznem, anyám meséit jobb leellenőrizni).

Aztán az aggódást háttérbe szorítottam, és inkább arra gondoltam, hogy valami más dolga van neki, és amiatt kell megpattannia. Ez a lehetőség kissé dühített, de a kettő közül még mindig ez a jobb. Na de, most jön a második felvonás, maga a Bál, és a csúcsok csúcsa, az El nem múló vágy – valaki mással lássam ezt? Az lehetetlen! Soha eszembe nem jutott olyan opció, hogy ne Gézás előadásra vegyek jegyet! Erre szembesülnöm kell vele, hogy mostantól Bot Gabi a gróf… Hát, őszintén, csalódott voltam és el voltam kenődve (és még aggódtam is, hogy Gézának ne legyen valami komoly baja).

Bot Gábort is hallottam már több fellépésen, de így színházban még sosem láttam. És az az igazság – sosem hazudnék ilyesmiről csak azért, hogy Gézát még jobb színben tüntessem fel –, hogy pozitívan csalódtam!

A második felvonás elejére már egész tekintélyes csúszása volt a darabnak. Valószínűleg emiatt, elég gyorsnak tűnt a dalok tempója az első felvonáshoz, illetve a CD-hez képest. Ez volt az egyetlen hátrány, meg a füstköd sssssszzzzzisssssssszzegése, Drágaszágom. A Carpe Noctem szólóját Bot Gabitól valaki más vette át, aki kicsit gyengusz volt, de ez az apróság nem rontotta el azt a számot. Bot Gabi pedig igazán jó volt! Persze, ő nem Géza, alighanem fiatalabb is nála, és nem állt meg tőle a levegő, olyan magas sem volt, sem annyi sötét méltóság nem sugárzott belőle. De azért, amikor elkezdett énekelni, leraktam a hajamat a meglepetéstől, és az El nem múló vágy is kijött belőle úgy, ahogy annak hangzania kell.

A végén nagyon jó hangulatú tapsrend jött, a földszinten állva tapsoltak az emberek (ez a lelkesedés az erkélyig már nem jutott fel :-(. És ha pozitív oldaláról nézzük a dolgot, tulajdonképpen egy színházjegy áráért két Krolockot kaptunk :-)

Nekem azért inkább hiányérzetem volt, és csalódott voltam. De azért akárhogy is, mégiscsak a Vámpírok Bálja volt, még ha a második fele nélkülözte is a legjobb adalékot…

A csúszások miatt 23.00 is elmúlt, mire vége lett a darabnak. Simán hazaértünk. Én lefekvés előtt még ittam egy pohár – stílszerűen – vörösbort :-) és megettem a direkt erre a célra vásárolt öt darab Szamos marcipános rumos trüffelgolyót, hogy teljes legyen az öröm (ürügy mindig van ;-)

… Azért a csalódás bennem maradt, annyira, hogy másnap éjszaka álmomban visszamentem a színházba, és az előző napi jegyemet lengetve követeltem, hogy engedjenek be a mai előadásra, mert én csakis Géza miatt váltottam jegyet, és ő csak félidőig szerepelt, tehát nekem most jogom van látni vele egy teljes előadást! :-D

És némileg megingott az az elhatározásom is, hogy egyszer majd valami király helyről újra megnézem a Bált. Mert mi van, ha Géza megint elromlik?

A naptári ősz első napja. Gyerekkoromban rühelltem – iskolakezdés!! –, most viszont úgy érzem, ilyenkor visszazökkennek a dolgok a rendes kerékvágásba. Van abban valami természetellenes, hogy mindenki nyaral, pihen, vakációzik, én pedig eközben dolgozom a forró irodában, a félig üres hivatalban…

De ilyenkor azt is érzem minden évben, hogy elmúlt ez a nyár is, és nem történt semmi különleges. Júniusban persze voltam nyaralni, aztán volt születésnap, aztán … aztán nem is igen volt semmi. Dolgoztam, meleg volt, filmeket néztem, Tesóméknál laktam egy napig és fényképeztem a bolond kutyát (na jó, ez kétségtelenül fénypont volt); Amerikából rendeltem könyvet, és túléltem a legnagyobb kánikulákat. De azért olyan érzés van bennem, mintha egy rohadt nagy buli zajlott volna valahol, amin mindenki ott volt, csak én nem. Ezt minden nyár végén szoktam érezni, és persze valójában utálom a bulikat, de nem ez a lényeg, hanem az a nyomasztó érzés, hogy „megint elmúlt egy nyár és nem történt velem semmi”.

Másrészről jó dolgok is várhatóak. Például az az istentelen hőség már biztosan nem jön vissza – igen, hülyeség, hogy az időjárástól függjek, mint egy öregasszony, de amikor elviselhetetlen a létezés a meleg miatt, akkor igenis megbecsülöm, ha 42 fok helyett csak 28 a maximum. Most is farmer van rajtam, és nem sülök meg benne.

Már csak pár nap, és őszi kiruccanást teszünk az Őrségbe családilag. Imádok ott lenni! Erdély után talán a második kedvenc helyem. Lehet persze, hogy csak azért érzem így, mert a nyaralóhelyek közül közlekedésileg ezeket a legnehezebb elérni? :-) Badacsonyt is nagyon szeretem, de felpattanok a vonatra és hipphopp ott vagyok – az Őrségbe és Erdélybe vezető út meg baromi hosszú, vagy elég macerás.

Az allergiagyógyszer szedését sajnos kénytelen voltam elkezdeni, mert már állandóan viszketett az orrom, a szemem égett és kiszáradt, de a legfontosabb, el akartam kerülni, hogy péntek este, a Vámpírok Bálján törjön ki rajtam az a csillapíthatatlan orrfolyás, ami előbb-utóbb bekövetkezik allergiaszezonban.

Így csütörtök este beszedtem az első gyógyszert. Ha nem túl későn veszem be, akkor reggelre elmúlik a gyógyszer okozta álmosság. Sajnos a Bál után annyira későn értünk haza, hogy majdnem éjfél lett, mire beszedtem a bogyót, és szombaton egész nap csak támolyogtam az álmosságtól.

Csütörtökön kellemesnek induló, de rémálomba illő napunk volt a munkahelyen. A társaság fele szabin van – hál’istennek – főnökünk is vidékre ment valami konferenciára; és ekkor érkezett egy telefon Egészen Föntről, hogy valami infó kellene, de mostazonnal. A téma a paraszt Mari szakterülete, így összehoztam őket, miután tisztáztuk, hogy sem a főnök, sem a főnökhelyettes nem elérhető.

Bevallom, kicsit örültem is, amolyan egészséges kárörömmel, hogy végre kénytelen csinálni is valamit ez a luvnya, aki egyébként egész nap csak a seggét vakarja, telefonálgat és unatkozva beszélget akárkivel, akivel a folyosón összeakad…

Aztán rögtön felhívott a főnök, hogy volt-e valami, és majdnem agyvérzést kapott, amiért nem őt hívtuk fel először, és hogy pont ezt a barom nőt érte a feladat, akire kb. semmi fontosat nem lehet bízni. A főnök vidékről, a mobiljáról diktálta telefonon Marinak, hogy mit kell csinálni, de ezenkívül még kettő darab másik kolléganő is odaült segíteni neki, és még így is tíz perccel kifutottak a határidőből (mert „egy óra múlva legyen kész” feladat volt).

Az persze más kérdés, hogy nagy bunkóság a Felső Vezetéstől egyórás határidőt szabni egy olyan csoportnak, akiknek a háromnegyedét éppen ők rúgták ki, és ahol most 9 ember csinálja azt, amit két éve még 25 csinált. De viszont az is igaz, hogy én is sokszor kapok SOS melót, és nekem nem áll ott két ember plusz egy a telefonban, hogy segítsen, maximum Barbira számíthatok.

Így a péntek azzal kezdődött, hogy korábban mentem be, hogy ha még ki akar osztani a főnök, azt ne plénum előtt tegye. De addigra már lehiggadtak a kedélyek, meg a fő, hogy sikerült megoldani a problémát, viszont én az aznap esti Vámpírok Báljára mégis kissé kialvatlanul mentem, az allergiagyógyszer, a korai kelés és az előző napi idegeskedés miatt…

Holtfáradt vagyok, de jólesően. Három napja dolgozom, és a lelkivilágomnak most kifejezetten jót tesz, hogy nincs sok időm agyalni a gondjaimon… Lekopogom, mintha a depresszióm is kezdene visszahúzódni. – Azért az orbáncfű tea itt van a szekrény tetején.

Ma elbúcsúztattuk a kis ösztöndíjas csajt, aki alig fél évet dolgozott nálunk, és fenntartásokkal fogadtuk, ám végül pozitívan csalódtunk benne. Én eleve gyanakvó vagyok sajnos minden új emberrel, mivel voltak már rossz tapasztalataim. De ez a lány értelmes is volt, aranyos is, dolgozni is szeretett, nem csoda, hogy kapott valami jobb állásajánlatot.

Azt csak délben tudtuk meg, hogy ma van utoljára. Nosza, kellene neki valami kis búcsúajándék! Ezt Barbi találta ki, nekem őszintén szólva eszembe sem jutott volna, de ő nagylelkűbb, mint én :-) Kiszámítottuk, hogy ha csak pár száz forintot dobunk össze fejenként, két-háromezer forint jön össze, abból lehet venni valami jópofa dolgot. De mit?

Mégiscsak valami maradandó apróság kellene. Mindenki ezerrel törte a fejét. Javasoltam DVD-t, bögrét, bizsut, vagy valami könyvet; és ekkor eszembe jutott, hogy az Alexandrában nagy leárazások vannak, és mi lenne, ha megvennénk az Életfogytig talárban-t, ami nagyon szórakoztató könyv, mondanivalónak sincs híján, és pont egy pályakezdő diplomás lánynak való ajándék.

Én rögtön vállaltam, hogy kiugrok a sarki Alexandrába és megveszem, a többiek majd utólag összedobják és kifizetik, de a búcsúztatást még ma le kell zavarni, mert Zsófinak ez az utolsó napja.

Kiugrottam az Alexandrába, és nem volt ott a könyv. Sem a szokott helyén – ahol még egy hete is láttam –, sem sehol, és ráadásul átrendezték a rohadékok a boltot. Na de sebaj, ötven méternyire van egy Libri. Átsiettem oda, noha tudtam, hogy ezt a könyvsorozatot inkább csak az Alexandra szokta árulni, de nem akartam kihagyni egy lehetőséget. Libriben nem volt. Na de sebaj, mert ott van mellette a Fókusz könyváruház.

Mondanom sem kell, hogy ott sem volt. Kezdtem ideges lenni (már félórája vadásztam azt az átok könyvet). Még szerencse, hogy reggel nem a kis magassarkú szandálkát vettem fel, hanem a kényelmes, lapos talpú puha papucsot…

Benéztem egy akciós könyvbarlangba, mert a saját példányomat ebből a regényből egy ilyen helyen vettem. De most itt sem volt.

Ez az a tipikus eset, amikor minden bolt minden polcán ott van egy bizonyos áru állandóan, de amikor én azt mondom, hogy „hát nekem most kell ez a dolog!”, akkor hirtelen kiderül, hogy volt, de most nincs, és nem is lesz soha többé.

Felcsörögtem Barbit, hogy mit intéztem (semmit), de teszek egy kört egy másik Alexandrába. A legközelebbi a Nyugatinál van – felugrottam a metróra, persze napközben az is ritkán jár, és ekkor már háromnegyed órája lófráltam kint –, de hogy kizárjam a tévedés lehetőségét, elsőnek a WestEndbe szaladtam be, mert ott van Libri is.

A Libriben persze hogy nem volt meg a könyv. De azért vétek lett volna nem megnézni. Pisilnem is kellett; a Libri melletti vécénél tizenöt fős sor állt, a folyosó közepén lévő nagy kapacitású vécét épp takarították, így az egész nyavalyás pláza hátsó végébe rohantam át, ahol se nem takarítottak, se nem állt sor…

Aztán vissza a WestEnd elejére, át az aluljárón. Az aluljáróban van egy antikvárium, ahová szintén beugrottam, mert ki tudja? Ekkor már nem is olvastam el a könyvek címeit, csak ráállítottam a szemem a vastag, sötétkék könyvgerincre és azt az egyet próbáltam kiszűrni a választékból. De hiába.

Nyomás a Nyugati Alexandrába. Őrületes választék volt, rengeteg könyv leértékelve, még annak a sorozatnak négy további kötete is ott volt, amelyben a Talárt kiadták, csak maga a Talár nem volt sehol.

Ezután villamossal és gyalog átrongyoltam a Párizsi Alexandrába, mert ott már találtam korábban olyasmit, ami más Aliban nem volt meg (az X-akták 1. évadát :-). Végignéztem az összes polcot, csak a jellegzetes borítót keresve, de semmi.

Utálok eladótól segítséget kérni, mert az az elvem, hogy ha van egy könyv, azt tessék szépen kitenni az eladótérbe! Ha a raktárban tárolják a könyveket, akkor mitől könyvesbolt?! Tehát ha megvan egy könyv, azt én előbb-utóbb megtalálom; ha meg nincs, és eldugják, akkor menjenek az édesanyjukba. Ezenkívül persze utálok idegenekkel beszélni is :-)

De most fel kellett adnom ezt az elvemet, mert már nagyon szorított az idő. Megkérdeztem egy nénit, hogy mégis hun van ez a könyv már? Erre ő megnézte a számítógépben – roppant kedvező árra volt leértékelve! – aztán elszaladt, aztán vissza, aztán megint el és megint vissza. Tömören a lényeg, hogy a gép szerint van ugyan pár példány, de a gyakorlatban mégsincs, és „visszáruzni kellett” ezt a könyvet amúgy, ami azt jelenti, hogy a kiadó visszakérte a példányokat (WTF?!) De van – a gép szerint… - három másik Alexandrában, azok közül kettő állati távol esett, a harmadik pedig az volt, ahol az egész vadászatot kezdtem.

Úja felhívtam Barbit most már kissé hisztérikus hangon, hogy akkor visszamegyek a kiindulási ponthoz, mert talán ott… Visszamentem az első Alexandrába, és rögtön a pénztárnál a pultra csaptam: – Azonnal mondd meg, van-e nektek az Életfogytig talárban!

A kiscsaj megnézte, és mondta, hogy nincs. De van abban a két másik boltjukban, amit már az előző helyen is megneveztek, és ami tőlem pillanatnyilag rohadt távol esik…

Harmadszor is felhívtam Barbit, hogy most mi legyen? Hát – válaszolta –, akkor nincs mit tenni, vegyek valami mást, akármit!

Na de mit?? Pont azért döntöttünk a Talár mellett, mert az minden szempontból megfelelő! Mi a francot vegyek Zsófinak, akivel összesen ha tíz szót váltottam, fogalmam sincs, mit szeret és mit nem. Amellett nem bízom az olyan könyvekben, amiket én magam nem olvastam még el. Hogy vegyek ajándékba valamit, ami lehet, hogy egy fosnak bizonyul, és akkor az egész csapat ajándékáért engem terheljen az erkölcsi felelősség?

Skandináv krimit nem; túl romantikusat nem. A Nővérem húga pl. nagyon jó, de nagyon tragikus. Vámpírosat mégse, Danielle Steelt sem, Gyűrűk Ura – az olyan alapműveltség része, amellett drágább, mint a keretünk. Történelmi regényt? Na de mit, ami jó, nem uncsi, és belefér a keretbe? A másik Boleyn lányt fontolgattam, de az egyrészt nem volt, másrészt az írója többi regénye egyáltalán nem volt akciós. Mikszáth, Móricz, Jókai, meg egyáltalán a nagyobb klasszikusok mégiscsak túl komoly és túl kötelezőolvasmány-jellegűek egy informális kis búcsúajándékhoz. Komolynak látszó csajos regényt nem mertem választani, mióta egyszer kölcsönkaptam egy ilyent, aztán olvasás közben sírva imádkoztam, hogy legyen már végre vége… Enzo, Marley és egyéb kutyás regények túl sírósak. Több jónak tűnő krimi is le volt akciózva, de nem mertem bízni bennük, ha nem ismerem őket, valamint krimit ajándékozni búcsúkönyvnek? hát az olyan… szóval, komolytalan. Egy gésa emlékiratai marha jó, de hát ezt hogy magyarázom meg a férfi főnököm előtt?

Valami komoly, de nem túl súlyos, lánynak való, de nem nyálas kellene…  Na és ekkor, miután már ötször körbekeringtem és minden eladó engem sasolt, megláttam az Árvák hercegét! Amit ugyan sosem olvastam, azonban filmen láttam – és az egy jó film volt –, továbbá az író két másik regényét olvastam, és azok egyértelműen jók voltak. Főleg a Garp szerint a világ. Bár annak a fordítása elég sajátságos.

Megragadtam tehát az Árvák hercegét, amely Isten kegyelméből 1.395.- Ft-ra volt leakciózva, így még simán belefért egy tábla Milka csoki is, amit Barbi javasolt, hogy ha kijön a zsozsóból, vegyek ráadásnak. Aztán visszakúsztam a munkahelyre. Egy délután alatt bejártam három Alexandrát, két Librit, egy antikváriumot, egy könyvbarlangot, összesen hét boltot, sőt ha az első Alit, ahová a végén visszatértem, kettőnek számolom, akkor nyolcat!

A könyvről levakartuk az árcédulát és Barbi bekötötte egy előadói ívbe :-), aztán ajánlást írt bele, mi meg mind aláírtuk, a főnök összeröffentette a csapatot és rögtönzött beszédet tartott, aztán meg átadtuk az ajándékokat, puszizkodtunk és szétoszlottunk. Zsófi hiányozni fog, bár az az igazság, hogy alig találkoztam vele, de akkor is, pozitív kisugárzást éreztem belőle. A másik ösztöndíjas, aki egy fiú és roppant aranyos, pár hét múlva szintén el fog menni. De ő nem is a mi veszteségünk, hanem a másik csapaté, ahol emiatt majd nagyot fog esni az össz-IQ.

Egyáltalán, pozitív csalódás volt ez a két mostani ösztöndíjas, pedig én fenntartásokat érzek az ösztöndíjas foglalkoztatás iránt, mert hivatalosan nem szabad rájuk bízni komoly feladatot, ugyanakkor mégiscsak dolgozniuk kell valamit, és valakinek foglalkoznia kell(ene) velük, de mi már annyira kevesen vagyunk, hogy erre nem nagyon van időnk.

Hazafelé bementem abba az Alexandrába, ahol állítólag több példány is volt a Talárból, mert Barbival megállapodtunk, hogy feltankolunk belőle, ha tényleg ilyen olcsó. Lesz még szükség búcsúajándékra máskor is :-) Hát volt is, vagy tíz példány, amiből én rögtön vettem hármat, és még így sem fizettem annyit, mint egy átlagos regényért. Igazán megérte.

Kora este még futottam is öt kört, ha már napközben is bemelegítettem az izmaimat a sok gyaloglással. Asszem, ma sem kell altatni :-)

Évek óta tervezem, hogy egyszer majd, nyaraláson kívül is, leruccanok Badacsonyba egy napra: reggel oda, este vissza, közben megmászom a hegyet és eszem egy sült hekket. De ez évek óta halasztódik, mert vagy túl meleg van, vagy már hideg, vagy túl nagy a tömeg; vasárnap nem jó, mert másnap munka, de szombaton sem jó, mert akkor nem alszom ki magam stb. …

De most, az egyhetes szabadságomon már igazán nem húzhattam tovább. Péntek helyett végül is szombatra toltam az utat, mert az munkanap, tehát biztos nem lesz akkora tömeg, viszont mégiscsak szombat, tehát rajtam kívül lesz még egypár nyaraló, akik között elvegyülhetek.

Már csupán a vonatjegy vásárlásától is izgatott lettem. Évente egyszer ha vonatjegyet veszek (amióta nem tartjuk a kapcsolatot azzal, akihez vonattal szoktam járni). Ez az izgatottság nagyon jól jött, mert a szabim alatt mindennap depressziót éreztem, főleg reggelente – orbáncfű teát kellett innom, hogy délelőttre úgy-ahogy helyrebillenjek. Pedig igazán próbáltam elfoglalni magam könyvekkel, filmekkel, futással, vasalással, de a reggeli elnyammogása közben valahogy mindig rám törtek a borús gondolatok … szerencsére van orbáncfű, és az én depressziómra (még?) az is megfelel.

Vettem kólát, kiflit és csokit az útra, és kinéztem egy gyorsvonatot, ami 7.30-kor indul és 10.50-kor érkezik. Ez nekem pont ideális. Hazafelé pedig 17.10-kor indul, és 20.28-kor érkezik. Ez még ideálisabb. Több mint hat órám lesz Badacsonyban, már ha odafelé nem késik sokat a vonat. Ez a hat óra kicsit soknak tűnt, akár 1-2 órával korábban is hazaindulhattam volna – nem olyan magas az a hegy –, de a korábbi vonatok mint Intercityk voltak, ami kétszer annyiba kerül. Akkor inkább csavargok plusz két órát, minthogy ennyi pénzt öljek a MÁV-ba :-D

Szombaton ötkor keltem, megreggeliztem, fürödtem, bepakoltam a hátizsákba a cuccaimat. Eltettem egy esődzsekit, mert a meteorológia valami futó záporokról magyarázott, és tűnődtem, szandálban vagy zárt cipőben menjek-e. Budapesten még 32 fok volt napközben. Végül csakis azért vettem fel a zárt túracipőt, mert a vonaton nem akartam szandálban utazni. Hogy ez mennyire okos döntés volt, az csak a helyszínen derült ki :-)

Negyedórával indulás előtt pattantam fel a vonatra. Tavaly májusban már tettem egy ilyen kiruccanást Balatonföldvárra, akkor még bőven előszezon volt, de a vonat már tömve indult a Déliből. Most is erre számítottam, ehhez képest kellemesen meglepődtem, mikor a mi szakaszunkban összesen ha öt ember utazott, velem együtt. Régi fajta termes kocsi volt, ami nyugtalanít a sebességfóbiám miatt: ha később valaki mégis velem szemben ül le, nagyon ciki, ha rámnéz, miközben pánikkal küzdök… De ezt szerencsére megúsztam, mert egész úton alig szállt fel plusz utas. Nem értem, mi történhetett, hogy ennyire kevés volt az ember, de nagyon örültem neki.

Ezt a gyorsvonatot különben úgy hívják, hogy Tekergő. Ez külön tetszett :-)

Útközben elkezdtem olvasni A klastrom titkát – praktikus okokból ezt hoztam magammal az 1000 oldalas, ötkilós Szabadulás helyett –, nagyon bájos könyv, ugyanakkor szellemesség is van benne és kedves finom humor. Austent nemhiába dicsérik. Mikor elfáradt a szemem, akkor pedig becsuktam (a könyvet is) és szunyókáltam kicsit.

A vonat persze vadul száguldott, de rájöttem, ha erősen nézek egy, a kocsi belsejében lévő, tehát hozzám képest mozdulatlan pontot, akkor elkerülhető a pánikroham, így komolyan fixíroztam valami anyacsavart a falon. Jó is, hogy nem ült velem szemben senki, akit ez meghökkentett volna.

Mire a Balatont elértük, néha szemerkélt az eső, és az ablakon is hűvösnek tűnő levegő jött be. Mire leszálltam Badacsonyban, már ott is szemerkélt, és nemcsak tűnt hűvösnek, hanem az is volt: rögtön fel kellett vennem az esődzsekit, mert pólóban már fáztam. Ekkor kezdtem örülni a zárt cipőnek is.

Hat órám volt a visszafelé induló vonatig, ezért roppant lassú és komótos cammogásba mentem át. Elsősorban átsétáltam a hajóállomásra (a vasútállomástól tíz méter), ott kisétáltam – lassan – a kikötő végéig, és néztem a távolba. Az ég ugyan teljesen szürke és felhős volt, az idő borús, de ez mégiscsak a Balaton!, ahol ráadásul két és fél hónapja nem jártam.

Amíg nézelődtem a tó felé, feltűnt, hogy két katamarán közeledik a távolból. Pont úgy néztek ki, mintha épp az orrom előtt akarnának összeütközni. Az egyik Siófok irányából jött, a másik Fonyódról. Végül nem ütköztek össze, hanem az egyikük a kikötő jobb, a másikuk a bal oldalára beparkolt, és kiszállt belőlük az összes utas: sokan voltak, ettől rögtön megnyugodtam. Korábban ugyanis azon aggódtam, hogy esetleg az egyetlen vendég leszek Badacsonyban, ebben a zegernye, esős időben. Hihetetlen volt, hogy ahonnan jöttem, ott tegnap még 30 fok és verőfény volt…

Mivel átfáztam, és energia is kellett, ittam egy kávét, aztán pisiltem (minden pisilés 150 Ft), és ezek után indultam neki a hegymászásnak. Pontosan 12.00 volt. Az eső újra szemerkélt. A lehető leglassabb léptekkel, rettentő kényelmesen indultam neki a dombnak, hogy minél tovább tartson a túra (17.10-ig el kell töltenem az időt).

Kicsit meglepett, hogy rajtam kívül több turista is volt, igaz, főleg lefelé jöttek, de akkor is: emberek a hegyen, esőben! Még németek is! Jólesett, hogy 1. nem egyedül vagyok őrült, 2. léteznek még nem nyápic emberek is. Az igaz, hogy a legtöbben a borpincék környékén csoportosultak :-)

Lassan bandukoltam felfelé, ha autó jött, még meg is álltam, míg elment. Öreges cammogásom ellenére is mindössze félóra alatt felértem a Kisfaludy-házhoz (12.30).

Innen indult a tulajdonképpeni hegymászás, felfelé, az erdőbe. Talán mondanom sem kell, hogy az eső ekkor változott át szemerkélésből amolyan igazi esővé… Más körülmények között dühös lettem volna, de most nem. Végül is, vízhatlan túracipő és esődzseki van rajtam; a nadrágom a vastagabbik nyári naci, igaz, hogy csak lábszárközépig ér (az az egy centi fedetlen bőrfelület azért fázott), de nem vagyok én szőlőcukor, hogy elolvadjak egy kis augusztusi esőtől… És egy család, két felnőttel és három darab gyerekkel, esőkabátban, pont ugyanekkor vágott neki a hegynek. Tehát nem vagyok egyedül :-)

A kiscsaládot szépen lehagytam (szeretem, hogy nem egyedül vagyok, de azért a többiek legyenek csak látótávolságon kívül), és továbbra is borzasztó lassan totyogtam felfelé. A túracipőnek hála el sem estem, meg sem csúsztam, pedig magas lépcsőkön, sáron és csúszós sziklákon vezet az út. Többen jöttek lefelé a csúcsról. Időnként félreálltam egy fa alá, hátha eláll az eső (nem tette), valamint hogy teljen az idő. Egyébként abszolút nem fárasztott a mászás. Előző napon már futottam négy kilométert, és két nappal azelőtt is, így a kondim úgy-ahogy a normálist közelítette.

Kellemesen kimelegedtem a mászástól, az eső nem is zavart, csak az idegesített, hogy a kapucnitól nem hallom az erdő zajait. Amióta Tesóm egyszer, még tinédzserkorunkban, rám hozta a frászt ugyanebben az erdőben azzal, hogy „valami barna állatot” lát a bokorban, azóta itt mindig parázok, ha egyedül vagyok, hogy vaddisznó, veszett kutya, farkas vagy valami még rosszabb bestia lopakodik felém az aljnövényzetben. Az Erdélyben tett kirándulások – amikor valóságos medveveszély volt az erdőben – nem csökkentették ezt a nyugtalanságomat… De most nem sem volt semmi. Felértem a hegytetőre, elértem az útkereszteződést, megtaláltam a kilátót. Ott épp volt egy társaság, de mire odaértem, pont indultak lefelé (vajon van összefüggés?) A kilátó második emeletéig felmásztam, de csak köd meg esőfelhők voltak, nagy szürkeség mindenhol, így tovább már nem mentem, hanem visszafordultam.

Lefelé ugyanazt az eljárást követtem, mint fel. Lassan és ráérősen haladtam, ha lombos fát láttam, beálltam alá, hátha az eső megunja, de nem. A Rózsakőnél kerek negyedórát dekkoltam egy vízhatlan fa alatt. Kirándulók haladtak el mellettem és valószínűleg erdei rémnek, vagy gyilkosnak néztek (Blair Witch Project :-), ahogy kapucniban, mozdulatlanul állok egy fa alatt …

Aztán lesétáltam a Rózsakőtől a „városközpontig”, és ekkorra már 15.00 volt. A hegyen megittam az összes kólát és vizet, így elmentem pisilni. A vasúti vécé be volt zárva, holott úgy harminc ember várt vonatra – már ők is panaszkodtak, de hiába. A MÁV kapja be :-( Szerencsére a városi önkormányzat üzemeltetett egy közretyót a kikötőhöz közel, teljesen kulturáltan, így odamentem. (Az a WC, ahol első körben voltam, szinten rendben volt, csak olyan gyanús arcú ember volt a vécésbácsi, aki ráadásul simán bejött takarítani a női részlegbe, míg én ott voltam, hogy oda nem volt kedvem másodszor is elmenni.)

WC és kézmosás után ideje volt kajálni. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy rohadt nagy sült hekket fogok enni. De most nem voltam annyira éhes, ezenkívül a sült hekkes helyek mind tömve voltak.  Viszont hegymászás után szükségem volt némi kalóriára, az otthoni vacsora pedig csak este kilenckor esedékes. Így kézenfekvő, hogy palacsintát kellett ennem, ami finom és kiadós, ráadásul szeretem is, és könnyű enni. Két lekvárost és két kakaóst toltam be (növésben vagyok :-). Ezekhez recés oldalú műanyag villát adtak, amit azonban jobbkezeseknek terveztek, így nemigen tudtam használni, de sebaj, palacsintát emiatt nem hagyok ott.

Fél négykor fejeztem be a táplálkozást. Hogy a vonatindulásig hátralévő időt értelmesen töltsem, a Római úton elindultam először Tördemic felé, aztán visszafordultam, és a másik irányba sétáltam a Németh pince irányába. – Itt talán meg kellene magyaráznom, hogy miért nem vettem bort, ha már ott jártam? Mert alig iszom alkoholt mostanában; mert nem akarok költeni egy erdélyi út előtt – amikor minden fillérre szükség lesz – olyasmire, amit alig fogyasztok; és mert Barbi négy üveg bort is hozott nekem a közelmúltban (amit ő is ajándékba kapott, de nem szereti).

Ekkorra már elállt az eső. – Naná, amikor lejöttem a hegyről! – Időnként petárdadurrogások vagy puskalövések hallatszottak. Arra gondoltam, bizonyára a szőlősgazdák vagy csőszök lődözik a seregélyeket, akik a szőlőt zaklatják.

Habár egyszer séta közben tüsszentettem kettőt, és erre valaki a levegőbe lőtt kettőt. Többet nem mertem tüsszenteni.

Visszafordultam a ’városközpontba’, mert kézzelfogható közelségbe került a vonatindulás. Végül is nem tűnt olyan elviselhetetlenül hosszú időnek ez a Badacsonyban töltött hat óra. 16.45-kor még átmentem a hajóállomásra, ahol korábban jópofa ékszereket láttam, és arra gondoltam, veszek egy fülbevalót Barbinak, mert néha ő is hoz nekem ilyesmit (persze nem félmillió forintos színarany dolgokról van szó). Kiválasztottam egy állati jó kéket, aztán türelmetlenül vártam, mert az eladó hosszan vacakolt vele valamit. Kezdtem idegeskedni, mert mi van, ha korábban akar jönni a vonatom?... Kedvem lett volna megszólalni, hogy „Meghempergeti joghurtban?!”, vagy „Nem kell a magyal!” – de aztán ideadta a cuccost, és mellé egy kézzel írt nyugtát.

Adóellenőrnek nézett szegény. Nem először fordul elő a Balatonnál. Volt már, hogy konkrétan fizikai erővel tuszkolták a kezembe a blokkot, miközben én őszintén csak palacsintát akartam zabálni…

A vonat időben jött. Mivel Tapolcáról indult és Badacsony az első megállója, még alig voltak rajta, és a relatíve sok badacsonyi felszálló utas ellenére rengeteg hely maradt. Először a Balaton melletti oldalra ültem, de előttem kinyitották az ablakot, amitől 1. fáztam, 2. sokkal rémisztőbb volt a sebesség. Ezért átültem a másik oldalra. Úgyis hamar elhagytuk a tavat, és kezdett alkonyodni. Már úgy délután négy órától éreztem, hogy kezdek elfáradni, mostanra ez fokozódott, ezért felváltva bóbiskoltam és olvastam A klastrom titkát.

A 19-20 fokos, esős időben kissé átfáztam, a nyitott ablak erre csak rátett egy lapáttal. Nagyon jólesett ezért, hogy a vonaton bekapcsolták a fűtést, és kellemes meleg ment a lábamra. Egy héttel ezelőtt nem hittem volna, hogy délután ötkor, zokniban, zárt cipőben, esődzsekiben ülök, és még pluszban fűtést is igénylek majd :-)

Fél kilencre megérkezett a vonat, teljesen menetrend szerint. Otthon lezuhanyoztam, betoltam a vacsorát, közben megnéztem A bosszúállók második felét, és ittam egy deci vörösbort (ha már borvidékről jövök). … Kellemes izomlázam is lett, a mászástól meg az előző napi futástól. Olyan jólesően elfáradtam az egész napos szabad levegőtől, hogy egyhuzamban nyolc órát aludtam, ami nagyon ritkán fordul elő: fél tizenkettőkor lefeküdtem és 7.33-kor ébredtem fel (persze még visszaaludtam), de éjszaka egyszer sem tértem magamhoz. Ha másért nem, már pusztán ezért megérte az egész kiruccanás :-)

Nagyon tetszett a Jane Austen könyvklub. Most olyan filmre vágytam, ahol végre senkit nem ölnek meg, és senki nem hord pisztolyt a lábszárára szíjazva :-)

A Könyvklub az olyan csendes, aranyos filmek sorába tartozik, amiket léleksimogatás céljából szoktam nézni. Amikben nem történnek hatalmas fordulatok, nincs autósüldözés és robbantás, csak hétköznapi emberek vannak mindennapos gondokkal, és a végére szép csendesen megoldódnak a dolgok, ahogy ideális esetben az életben is, és én jóleső érzéssel kelek fel a tévé elől. A Könyvklubban persze sok humor is volt, és a szereplők (öt nő & másfél férfi) nagyon el voltak találva. És a film végére szépen megoldódott mindenkinek a sorsa, miközben Austen-regényeket olvastak és beszélgettek róluk, nem mintha a könyvek tettek volna csodát, hanem a könyvklub és a barátságuk.

Rögtön kedvet kaptam én is Austent olvasni, bár – egyelőre! – csak az Értelem és érzelem, meg a Büszkeség és balítélet van meg itthon. Ezenkívül a Meggyőző érveket és az Emmát is olvastam, viszont A klastrom titka és A mansfieldi kastély – eddig! – kimaradt. De, amint nem lesz nemzeti ünnep és így munkaszüneti nap, elloholok egy boltba és beszerzem őket.

Nekem a J. A.-könyvek is olyanok, mint ezek a léleksimogatós filmek: semmi extra nem történik bennük, csendes, jólnevelt vidéki élet folyik, és ha valaki a mezőn sétálva megfázik, az egy hatalmas központi esemény tud lenni :-) De ezt nem gúnyosan mondom, mert én szeretem ezt a kellemes ’eseménytelenséget’, ami azért mégsem unalmas. Hisz közben beleszeretnek egymásba emberek, meg olykor kiábrándulnak, és van azért néha kavarás is a háttérben, meg gonosz emberek is, de egyikük sem Szauron.

Szóval mielőbb beszerzem a két hiányzó regényt, az biztos. A filmben annyira bájos volt, ahogy halálos komolysággal beszélgettek a szereplőkről, és hogy szerintük igazából ki kibe szerelmes, és kivel kellett volna összejönnie ahelyett, akivel összejött :-) Nagyon élveztem.

Még a Könyvklub nézése közben eszembe jutott az Állomásfőnök, ami szerintem az abszolút tökéletes példája az ilyen csendes, megnyugtató filmeknek. Mikor megvettem, nem is annyira a film érdekelt, csak feltétlenül le akartam csekkolni a címszereplőt, mielőtt megnézem a Trónok harcában. Ő játszotta ugyanis Tyriont, a kedvenc szereplőmet, és még mielőtt beruháztam volna a Trónok harca-DVD-re, fontos volt, hogy lássam, jó-e a kulcsszereplő, mert ha nem, megmaradtam volna a könyveknél.

Hát a színész természetesen jó volt, olyannyira, hogy az egyik kedvencem is lett, és mindeddig az egyetlen törpe színész, akit kifejezetten roppant módon bírok. Tyrionnak is zseniális volt, és az összes többi filmben, amit csak láttam vele. Borzasztó jó, humoros dumákat nyomott az interjúkban, amiket olvastam tőle; ugyanabban a hónapban született, mint én (csak nyolc évvel korábban), és amit nem hittem volna, hogy egy kisnövésű emberről valaha mondani fogok: jó pasi is, olyan értelemben, hogy valami természetes magabiztosság és férfiasság sugárzik belőle, amitől az ember szinte megfeledkezik róla, hogy 30 centivel kisebb nálam. Ezt biztosan nemcsak én gondolom így, mert felesége is van, sőt a GQ magazinban az Év Legdögösebb Pasijának választották – ez utóbbi talán túlzás egy picit, de ha csak az arcát nézzük, akkor kétségtelenül az öt legjóképűbb pasi között van, akit életemben láttam. Azóta is mindig örülök, ha hirtelen meglátom egy-egy filmben; vagy a hangját hallom, mint a Jégkorszak 4-ben (amit kifejezetten miatta néztem meg eredeti nyelven).

Én mindig Tyrionnak nevezem magamban, mert ez a név sokkal jobban illik hozzá, mint Peter Dinklage, az igazi neve. Ez persze csak az én meglátásom :-D – Szóval, a Trónok harcának egy kedvenc színészt is köszönhettem.

De mielőtt még a Trónokat filmen megnéztem volna, beszereztem az Állomásfőnököt, ami önmagában is nagyon jó volt. (Egy másik film, amit a Trónok harcának köszönhettem – bár több okból mérges vagyok Martin bácsira, de emiatt a két dolog miatt hálás lehetek :-)

Az Állomásfőnök, némileg hasonlóan a Jane Austen könyvklubhoz, néhány nem éppen győztes típusú ember sztorija, akik külön-külön talán totál lúzerek lennének, viszont véletlenségből pont egymás mellé költöznek egy csendes, szép kisvárosba, és a maguk sajátos módján barátkozni kezdenek, sőt idővel még szerelem is kialakul, és olyan csöndes, nyugodt kis happy enddel fejeződik be, amikor az elnök nem mond beszédet és tűzijáték sincs, de jóleső érzéssel kel fel az ember a tévé elől. Pedig teljesen hétköznapi események követték egymást. Van benne egy kis finom humor, és Peter karaktere révén némi önirónia is. Azt is megmutatják érintőlegesen, milyen tetűk tudnak lenni az emberek a fogyatékosokkal, de épp csak annyira, hogy nem csap át eltúlzott polkorrektségbe a dolog.

A film egyik fórumán valaki azt írta, ő kéthetente megnézi. Én eddig azért nem jutottam el, de összesen öt-hatszor biztosan láttam már, és azóta is sokszor előveszem, mert úgy hat, mint egy kellemesebb antidepresszáns. Vagy egy enyhe sör. A Cinema annak idején 100 %-ot adott rá – ez teljesen meghatott :-), én kb. 80 %-ra értékelném, de a 100 sem vészes túlzás.

Persze ha valami zúzós pörgésre vágyom, akkor nem ezt veszem elő és nem a Könyvklubot, de van, amikor ilyen kis simogatós filmek kellenek :-)

Hajnali nyolcra beállítottam az ébresztőt, hogy gyorsan hajat festhessek, mielőtt még anyám felébredne. (A nyolc óra nekem igenis hajnal, ha előzőleg fél tizenkettőkor fekszem le :-) Szólt is az ébresztő, én leragadt szemekkel, gyakorlatilag négykézláb kitántorogtam a fürdőszobába a hajfestő eszközeimmel – ahol is szembesültem vele, hogy apám pont a fürdőszobát takarítja, most gyorsan, reggel, mielőtt még anyám felébredne :-D

Így betoltam egy tejeskávét, addig Fater kitakarított, utána hajat festettem. De lábujjhegyen, nehogy anyám felébredjen, mert olyankor mindig valami észrevétele van, és én pont azért keltem korán, hogy ezt elkerüljem. 

Hogy egy klasszikust idézzek: „Elmehetek melletted úgy, hogy nem szólsz hozzám?” :-)

A hajfestés gyönyörűen sikerült. Remélem, valóban világosbarna lesz; az utóbbi két alkalommal valahogy egy árnyalattal sötétebbek lettek a hajszíneim a kelleténél. Persze a természetes hajam is sötét, de ha egyszer azt mondom neki, hogy „mogyoróbarna legyél!”, akkor nem csokoládébarnára gondolok. Most középszőkét tettem rá, ebből remélhetőleg kialakul az a kellemes világosbarna. Ha nem, az sem aggaszt nagyon. Viszont kellemes formára száradt a haj, és most először tűnik úgy, hogy már nőtt valamennyit. Most úgy körbefogja az arcomat, és ha fújja a szél, akkor libeg is.

Napok óta gondolkoztam, felkeressem-e a Várban a Mesterségek Ünnepét. Eleinte anyámat is el akartam volna vinni – hogy Faternak egy szép, nyugodt napja legyen –, de ezt a tervet végül ejtettem. A Várban tömeg van, hőség és útépítések. Különben sem érzek elég erőt magamban, hogy több órát anyámmal töltsek a tűző napon, turistacsoportokat kerülgetve.

Arra is gondoltam, hogy Faterral megyek el, de ő meg nem szeret több órát gyalogolni, és ezen az utolsó meleg napon biztosan inkább strandra ment volna (már ha feldobom a közös programot), azt meg én nem szeretem különösebben, mert ott tömeg van, fürdőruhában kell lenni, és ha kijövök a vízből és megszáradok, akkor ugyanakkora a hőség, mint a városban. És mindezt több ezer forintért. Ezért Fatert nem hívtam, nehogy végül strand legyen belőle.

Felmentem a Várba egyedül. Gyalog, mivel nincs messze tőlünk, és annyit henyéltem a többhetes hőség alatt, mintha valami vizsgaidőszak lett volna. A belépő kétezer forint volt, és karszalagot adtak érte. Imádom a karszalagot – eleve praktikus, nem veszíthetem el, mint a jegyet, amellett olyan bulihangulata van. Életemben először egy Mozifanatikusok Éjszakáján kaptam szalagot, akkor is addig hordtam, míg le nem szakadt a csuklómról :-) (Addig gyerek a gyerek, amíg játszik.)

Nem volt nagy tömeg, bár még nincs is huszadika. Holnap majd nyilván kétszer ennyien lesznek. Az emberek fele külföldi volt. Rengeteg stand volt, főleg gyapjú- meg nemez-témában, aztán fafaragók, csipkefaragók, patkófaragók, sok ékszer (ezeket meg sem közelítettem, mert abból vásárlás lett volna), kecsketejes szappan, játékok, néptánccsoport.

Úgy lézengtem a tömegben, mintha én is turista lennék. Gyakran szoktam ilyent csinálni. Nem is értem az olyan embereket, mint pl. a balatoniak, akik ott élnek a Balaton mellett, és egész életükben bele sem mennek a tóba. (Ezt nem én találtam ki, több ottani ember a saját szájával mondta.) Én mindig szívesen kóricálok a Várban, a hidakon, a budai hegyekben, csak az aktuális munkahelyem környékét szoktam elkerülni.

Ebben különben hasonlítunk egymásra a tesómmal, ő direkt imádja a Várat és korábban roppant sokat mászkált arra.

Más tészta, amikor igazán turista vagyok (Balatonon, Erdélyben, vagy valamikor régen Olaszországban) – azokat még jobban élvezem, de teljesen máshogy…

A kellemes turistaélménybe csak olyan apróságok zavartak be, mint hogy igen nagy volt a meleg, és három ízben is iszonyúan szúrni kezdett az orrom, ami egyértelműen az allergia előszele. De aztán az orrfacsarások elmúltak, és nem vettem be gyógyszert, sőt idén egyáltalán nem szedtem még, holott augusztus 19. van. Csodálom a dolgot, hiszen az allergológus már ’98-ban megmondta, hogy az allergia életem végéig megmarad, és most napok óta magas a parlagfű szintje, én mégis szépen megvagyok a gyógyszer nélkül.

A Váron végiggyalogolva kijutottam a Clark Ádám térre, onnan gyalog át a Lánchídon, onnan gyalog a Nyugatiig, ahol rövid bevásárlóutat tettem a WestEndbe. Két akciós DVD-t zsákmányoltam, a Bosszúállókat – mert azt erősen dicsérték –, meg a Jane Austen könyvklubot, mert azt részben láttam tévében, és nagyon tetszett. Ez a két film (a sci-fi/akció, meg a könyves-csajos) kábé pontosan tükrözi a filmes ízlésemet :-D

Hazavonszoltam magam, kissé fáradtan a több órás gyaloglástól. Érdekes módon mostanában nem a lábam, hanem a derekam fájdul meg hosszabb gyaloglás után. Talán túl megfeszítve tartom a hátizmaimat, vagy a derekam hajlásánál kikopott a porckorong? A lényeg, hogy a villamoson le kellett ülnöm, hogy kilazítsam.

Kaja közben megnéztem a Maffiózók utolsó epizódját, és ezzel sajnos végeztem is a teljes sorozattal. Sajnálom, mert állati jó volt. A Keresztapa első megnézése, vagyis tizenhárom éves korom óta imádom az olasz-amerikai maffiás filmeket. Ez nem a legjobb filmsorozat a világon, de hibátlan a sztori, a karakterek tulajdonképpen mind zseniálisak, és ami a legjobban tetszik, minden színész és minden szinkronhang egy-egy telitalálat. A lezárás különösen ötletes, bár most másodszor látom már, és kiguvadt szemű figyelés ellenére sem jöttem rá, végül is lelövik-e Tony Sopranót vagy sem – de erről az interneten is nagy viták folynak a nézők között. A filmből nem derül ki, bár tény, hogy sok gyanús alak grasszált ott az étteremben. Na de ha minden gyanús alak lelőné az embert, én már rég nem élnék.

Tegnap Évi néninél jártam. Minden alkalommal elcsodálkozom rajta, hogy lehet szellemileg még mindig ennyire friss?? 1924-ben született! Fizikailag sajnos elég rossz bőrben van szegény, de olyan dolgokkal is képben van, amihez nekem a neten kell kutatásokat folytatnom. A tévés digitális átállás ügyében totál naprakész volt, ugyanígy a belvárosi átépítésekkel kapcsolatban, vagy az internetes vásárlások ügyében.

Bár ez utóbbi kapcsán pont arról volt szó, hogy neki nincs, és most már egyre több mindent kizárólag a netről lehet beszerezni. Szerintem helyes lenne, ha számítógépe lenne és netezne. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulná; a neten pedig nem számít a kor, sem az, hogy nehezen mozog.

Azt már meg sem merem említeni, hogy a lakás is mindig tiszta és rendes, sokkal inkább, mint az én szobám. Mindig enyhe lelkiismeret-furdalással jövök el tőle, ugyanakkor csodálom is őt, hiszen ha belegondolok, jóval több mint húsz éve meghalt a férje, a fia pedig most néhány éve, és ő mégsem roskadt össze, hanem teljesen tartja magát, mindig jön hozzá valaki, ahogy én is szoktam, barát vagy volt kolléga, ezenkívül az unokái is felváltva látogatják és vásárolnak neki. Azt hiszem, ez olyasmi öregkor, amit én is szeretnék, leszámítva a mozgásszervi és hallásproblémákat; meg hogy én totál  összeroppannék a fiam halála esetén, sőt a férjemén is, feltéve persze hogy szerettem az illetőt.

Még egy teljesen önző szempont van, amiért jó Évi nénihez járni: neki is két unokája van, ahogy Tesóm és én, ugyanígy fiú és lány, ugyanígy a fiú megnősült, családja van és sikeres, a lány pedig lúzerebb (na nem annyira, mint én), sőt ez a lány még idősebb is nálam egy kicsivel, és mégsem ment férjhez, továbbá gyereke sincs. Ezért Évi néni empatikusabb velem, hisz az unokája is ugyanebben a cipőben jár, mint én, és ezért nem hallok tőle „mikor mész már férjhez”-beszólásokat. Bár lehet, hogy anélkül sem mondaná, szerintem ő nem az a típus.

… Mesterségek Ünnepe-regenerálódás ürügyén sajnos felfaltam mindkét zacskó franciadrazsét, amit elméletileg kétnapi adagnak vettem :-( Le kéne állni a szénhidrátról. Pedig most egy ideig egész jól visszafogtam magam. Szerencsére épp van egy netről kinyomtatott, dohányzásról leszoktató könyv, talán azt majd elolvasom az édességekre vonatkoztatva :-)

… Anyám végre kiolvasta a Százéves embert. Ez nagyon jó, mert most el fogom olvasni, újra. Beiktatom a jelenleg olvasás alatt álló, komorabb svéd krimi és a Vörös Oroszlán mellé (sőt egy Agatha Christie is forgalomban van, étkezések idejére). Ezzel egyszerre négy könyvet fogok olvasni. Rekord lesz.

Fater is kiolvasta a Vízilovat. Nem mertem megkérdezni a véleményét, mert eszembe jutott, hogy a Vámpírok Bálján Herberttől is kiakadt szegény – bele sem merek gondolni, mit gondolhatott az Orgonáról szóló fejezetnél :-D

Kimerítő éjszakám volt, több okból.

Elsősorban mert elhatároztam, hogy most már mindenképpen kipróbálom a ricinusolajos hajpakolást éjszakára. Rengeteget összeolvastam a hajnövesztésről, és alapvető információ, hogy a ricinust a lehető leghosszabb ideig a hajon kell hagyni. Persze nem napokig, de kimondottan előnyös egy teljes éjszakán át fent hagyni.

Ehhez azonban szükségem volt egy zuhanysapkára, mivel a ricinust nem akartam a párnámra folyatni, a törülköző fejemre tekeréséhez pedig béna vagyok. Zuhanysapka nem volt a DM-ben, nem volt a Rossmannban, nem volt a Müllerben. Anyámat is riasztottam, hátha neki van egy – volt is, de azt még 1978-ban vette és azóta már használhatatlanra lazult a gumija (de azért nem dobta ki, hátha valamire még jó lesz).

Végül egy fodrászkellék-boltban sikerült zuhanysapkát szereznem. Lefekvés előtt vattapamaccsal tíz perc alatt felkentem az olajat – már vérprofi vagyok –, felhúztam a nejlonsapkát, de egy kicsit még mindig aggódtam a párnahuzatom testi épségéért, ezért egy szemeteszsákot húztam a párnámra. Ettől úgy festett a hálószobám, mint mikor Dexter Morgan gyilkolni készül. A szemeteszacskó ráadásul minden mozdulatomra hangosan zizegett. Még tiszta szerencse, hogy viszonylag mozdulatlanul alszom.

Éjszaka újabban kifejezetten hűvös van, hála az égnek, ezért a paplanomat már korábban előszedtem a kredencből és felhúztam rá a huzatot. Hetekig csak a huzatba takarózva aludtam, de ez most már kevés. Sőt, hálóinget is felvettem. Azonban mégis fáztam, mert két nappal ezelőtt három kört futottam, és közben a bal lábujjamon a köröm kissé beszakadt, és hogy elkerüljem a begyulladását, Betadine-nal kentem be. De egyrészt hogy a Betadine ne fogja be a paplant, másrészt hogy az ujjamról a paplan ne törölje le a Betadine-t, a bal szélső lábamat ki kellett dugnom a paplan alól. Ettől viszont a lábam fázott. Közben zuhanysapkában és zizegős szemeteszacskón feküdtem hanyatt.

Azt álmodtam, hogy tél van, rajtam usanka van és egy elegáns, plázaszerű épületben dolgozunk Barbival, de nem irodában, hanem valami hostess-féle beosztásban, és közben korcsolyázunk - mindezt a hajpakolás és a fázós lábam miatt.

De ezzel még nem volt vége. Éjszaka többször felkeltem a szándékosan bekapcsolva hagyott számítógéphez, ellenőrizni a csatolt fájl feltöltését. A négy részletben, német szinkronnal (brrrr) meglévő 1958-as Tall Storyt próbáltam átküldeni e-mailen annak a lánynak, aki a Split Image-et fordítja nekünk nyári vakációja alatt, ingyen és bérmentve. A Facebook-csoportban – mivel pár hete átköltöztünk az FB-re – szóba került valahogy ez a jó kis kosaras film, és akkor említette a lány, hogy neki ez nincs meg. Ő akkor még nem volt a csapatban, amikor valaki Németországban legális DVD-n megvette és részletekben feltöltötte valami oldalra, ahonnan mi többiek leszedtük.

Hogy jó fej legyek, felajánlottam, hogy majd én elküldöm neki, de arra nem számítottam, hogy az ¼ film fájlmellékletként csatolása is kb. két órát vesz igénybe. Az első részletet két napja küldtem el, a másodiknak tegnap este, lefekvés előtt, beolajozott fejjel fogtam neki. Ittam egy pohár vizet, hogy két óra múlva biztosan felkeljek pisilni, majd lefeküdtem.

Két óra múlva valóban pisilnem kellett, felkeltem, és láttam, hogy a Tall Story 2. része sikeresen csatolódott az e-mailhez. Éjfél volt. Leragadt szemekkel elküldtem a 2. részt, majd gondoltam, ennyi erővel akár a harmadik rész csatolásának is nekikezdhetnék. Rákattintottam a fájlmelléklet csatolása ikonra, kiválasztottam a harmadik videófájlt, a számítógép a maga állati lassú módján apránként nekifogott csatolni. Én ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Hajnali négykor ébredtem, akkorra a harmadik videófájl szerencsésen csatolásra került. Ellőttem az e-mailt, majd az utolsó fájlt is beizzítottam. Aztán visszafeküdtem.

Fél hatkor a szokásos ébresztőre felkeltem, a zuhanysapkát leszedtem, megreggeliztem, közben megnéztem egy Maffiózókat. Mire ezzel végeztem, a negyedik videófájl fel volt töltve és végre azt is elküldhettem.

Reggeli után négyszer mostam meg a hajamat, mire kijött belőle a ricinusolaj. Nem szárítottam meg, és nem tettem rá semmiféle hajformázót, mert olvastam, hogy azt nem szabad. Ettől az eljárástól már harmadik hete úgy nézek ki, mint aki frissen szabadult egy diliházból, lelapuló, formátlan frizurával, viszont az is igaz, hogy szép fényesen csillog a hajam – a teljesen sima haj egyetlen előnye –, és most már kibír mosás nélkül három napot.

A két felébredés, fázás, zizegés, szemeteszacskó, zuhanysapka és éjszakai e-mailküldözgetés ellenére egészen jól aludtam, mindazonáltal alig várom, hogy végre megint aludhassak, most, amikor péntek este van, és holnap nem kell dolgoznom, sőt egész jövő héten sem, mert a négynapos hétvégét követő négy munkanapot lecsúsztatom és a melóhelynek még a közelébe sem megyek! :-)