a hallgatag macska naplója

Nem akartam hinni a szememnek, mikor megtudtam, hogy a vasárnap fél kettőkor postára adott Split Image hétfőn délutánra már megérkezett az angolos lányhoz! Egy piros pont a Magyar Postának. Oké, hogy elsőbbségivel adtam fel, de akkor is.

Az egész fórum nagyon lelkes, és izgatottan várja, hogy érkezzenek a lefordított apróbb információmorzsák, illetve később majd Wordben a teljes anyag. Én is nagyon örülök, hogy valaki olyan kezében van a könyv, aki nemhogy már túljutott a kezdő tankönyv harmadik leckéjén, hanem olyan a nyelvtudása, mint nekem a névmemóriám.

Bár minden kívánságunk így válna valóra! Még egy hónapja azon sírtunk a fórumon, hogy az ég szerelmére, miért nem adják ki Anthony életrajzát magyarul is, holott: 1. lenne rá kereslet, 2. mindenki tudja, kiről van szó, 3. biztosan akadnak benne botrányos részletek, tehát szépen fogyna is. – Erre most megvan a könyv fizikailag, és nemsokára a kezünkben lesz magyarul is. Talán elkezdhetnénk lottó ötös után áhítozni.

Tegnap kissé sokkoló hír érkezett. Barbi „szerezte”, aki visszatért a múlt heti betegállományból és nálam diplomatikusabb alkat lévén, könnyen jut értesülésekhez. A szervezeti egységünk nagyfőnökéről van szó, aki már jó másfél éve itt van, kevéssé kedveljük és őszintén szólva vén marhának nevezzük, mert totálisan nincs képben és összevissza marhaságokat csinál, már ha csinál valamit; de sosem azt, amit kellene. Mondhatjuk, hogy nagyjából fogalma sincs semmiről, és inkább ne is nyúlna semmihez. Jövő hónappal már nyugdíjba megy – akart ő maradni, de Odafönt nem támogatták – de ez mindegy is, mert mint kiderült, valamiféle agyi történése van: vagy agyvérzés, vagy agydaganat, de valószínűleg műteni is fogják napokon belül.

Ezek után már nem haragudtam a szerencsétlenre, sőt sok mindent megmagyaráz egy ilyen nyavalya. Én korábban inkább egy kissé korai agyérelmeszesedésre tippeltem, de lehet, hogy abból lett agydaganat, vagy a fene tudja. Egy közvetlen kollégája szerint egész pontosan két hete lett igazán rosszul, amikor is kiderült, hogy a Felső Vezetők ugyan szeretnek vele iszogatni, meg megpaskolgatják a vállát, de ha arról van szó, hogy a kényszernyugdíjazása ellen kellene intézkedni, abban már nem akarnak segíteni neki.

Szar ügy – sose legyél túlságosan jóban egy főnökkel –, de a nyugdíjba menetelét határozottan támogatom a jóembernek. A betegség miatt természetesen sajnálom. Különben dühös nem vagyok rá, mert eddig is érezhető volt, hogy nem rosszindulatú ő, csak állat mód nincsen képben, és tulajdonképpen rosszat tett vele, aki iderakta (a nyakunkra, amivel meg nekünk is rosszat tett).

Nem igazán szerencsés azt mondani erre az esetre, hogy „fog az átok”, mert én az öreget nem is átkoztam meg, a fentieknek megfelelően. De az tény, hogy közülünk senki nem volt oda érte valami nagyon, mert tényleg csak hátráltatta a munkát. És nem is ez az első eset. Egy korábbi munkahelyemen volt egy biztonsági őr, akit tényleg utált mindenki, nem alaptalanul. Egyik délután hazament és másnapra meghalt.

Ezt azért nem kívánom az öregnek, gyógyuljon meg és maradjon szépen otthon, hogy mindenki jól járjon.

A hivatali ügymenetben is okozott a dolog némi fennakadást, mivel a közvetlen főnökünk meg épp szabadságon van, és ő az, aki ezt az öreg nagyfőnököt szokta helyettesíteni. Más nincs már. Tehát ha valamit alá kell írni, a közvetlen főnöknek kell bejönnie szabadságról, ami viszont nem szabályszerű.

Napközben meglátogatott a biztosítási ügynököm, aki az életbiztosításomat „kezeli” – legrövidebb futamidejű, legolcsóbb biztosítás, csak azért, hogy ha lejár, legyen sok suskám, illetve ha meghalok addig, legyen miből eltemetni. Többnyire nem szoktunk találkozni, csak postán küldik a papírokat, de most valamiért mégis kellett, úgyhogy marha kínos félórát töltöttem vele egy éppen szakvizsgázó kolléganőm üres irodájában, arra várva, hogy végre elmenjen és mehessek ebédelni, mert a különböző befektetések és további biztosítások sajnos hidegen hagynak. Vagyis, alapvetően nem idegenkednék valami kis megtakarítástól, de havonta csak a legminimálisabb suskát merném kockára tenni, mert láttunk már olyant, hogy egy kétmillió forintos egészségpénztári számla egyik napról a másikra semmivé lett, és minek kockáztassam ezt? Egy volt kollégám is kötött valami munkanélküliség elleni biztosítást, és mikor arra került a sor, hogy igénybe vette volna, a cég közölte, hogy ó bocsi, ő most akkor kivonul Magyarországról. Hát ezt minek? Jó, hogy az én biztosítóm elég nagy cég, de én mégsem érzem úgy, hogy azt a nagyon pici megtakarított zsémet épp rájuk akarnám bízni. Inkább vennék egy kis trezort.

Két napja megszállt valami téboly: megrendeltem a Maffiózók első három évadát, és ma már át is vettem. Büdös keselyűnek érzem magam, szegény James Gandolfini még ki sem hűlt, és én már katasztrófaturistaként gyűjtöm be a Maffiózókat! De az a helyzet, hogy ezt a sorozatot, amennyire ismerem, igencsak csíptem.

Vicces módon annak idején kölcsönkaptam valakitől először az első, aztán egy év múlva az utolsó évadot. Marhára tetszett, de akkoriban még kevesebbet kerestem és nem volt reális, hogy megvegyem az egészet. Most viszont többet keresek, és nem akarok úgy járni, mint bizonyos más filmekkel, amik már a fülemen jöttek ki a MediaMarkt polcain, aztán mikor egy év múlva én akartam őket, akkor hirtelen nem voltak sehol sem.

A Maffiózóknak még a szinkronja is tetszett. Egyáltalán, az egész jó volt, szuper kis olasz-amerikai maffiacsaládos sztori, de a magyar szinkron is külön dicséretet érdemel. Azt hiszem, ott jegyeztem meg Kőszegi Ákos nevét, akit később még rengetegszer hallottam magyar hangként, viszont látni csak most tavasszal láttam először: ő volt a papa az Equusban. (A hangja szebb, mint a feje :-)

Mostanában megint sokszor eszembe jut az Equus, egyrészt Alföldi Róbert miatt, akit pár napja akkora hihetetlen tapsviharral és eksztázis közepette búcsúztattak a Nemzeti utolsó előadásán. Alföldit rendezőként csak mérsékelten kedvelem, viszont mint színészért, totálisan odavagyok érte. Az Equusban pedig szó szerint földhöz vert (ő is, a darab is). – A Split Image-ben olvastam – bár tudtam eddig is –, hogy Alföldi szerepét az Equusban Anthony Perkins is játszotta még a hetvenes években.

Na, ez az a furcsa szituáció, hogy senki mással, még Tonyval sem tudom elképzelni ezt a szerepet, csakis Alföldivel. Sosem hittem volna, hogy ilyent mondok – az aktuális kedvenc színész nálam mindig a non plus ultra, minden szerepben – de ez az egy számomra összeforrt Alföldivel. Bárcsak felvette volna valami tévé azt az előadást! – A kolléganőimmel egyetértésben sóhajtottuk éppen ma, éppen Alföldi kapcsán, hogy miért mindig jó pasiknak kell melegnek lenniük? … Én, persze, sóhajthattam volna Tony kapcsán is ezt, na de ő biszex volt, az mégis egy fokkal ’jobb’. Mármint nekünk, nőknek :-)

Munkaidő végén Barbi még ott maradt, mert Vaterán elpasszolt valakinek egy cuccot, aki zárás után jött csak érte, én pedig ott maradtam vele locsogni. Kiderült, hogy ez roppant okos ötlet volt tőlem, mert húszezresből kellett visszaadnia a vevőnek egy ötöst, és nálam fillérre ennyi apró volt. Így meló után még bementünk egy DM-be, és ott valami tamponvásárlással felváltottuk a húszast, hogy abból Barbi visszaadja nekem a suskát. Hja, kaland az élet sója :-)

Olyan kis eseményteljes nap volt ez a mai, és olyan kellemesen lehűlt a levegő, hogy hazaérkezés után el is mentem futni a parkba. Két hetet hagytam ki: egyet a nyaraláskor, aztán a következő héten, amikor moccanni sem lehetett a hőségtől. De most már több ürügyem nem volt a halogatásra.

A három kilométer egész simán ment, és jólesett a relatíve erős tempójú futás. Sajnos valami iskoláscsapatot pont ott és akkor futtatott az edzőjük vagy tanárjuk, biztos valami nyári futó napközis tábor – este fél hétkor? hm –, de ezek kultúrkölykök voltak, és normálisan elfutottak mellettem, anélkül hogy beszóltak vagy fellöktek volna. Kellemes meglepetés.

Talán ma este elkezdem a Maffiózókat. De előtte be kell néznem a fórumra, hátha történt már fejlemény az életrajz fordításával kapcsolatban. Ha más nem, akkor esetleg valami érdekes pletyi, ami az én figyelmemet elkerülte :-)

Teljesen kimerültem: az utolsó 48 órát gyakorlatilag folyamatosan angolul olvasással töltöttem… És még mindig hőség van – az a duma a lehűlésről tutira csak kacsa –, ami duplán kifáraszt.

Csütörtökön meló után átvettem a Split Image-et az idegennyelvű könyvesboltban. Annyira ideges voltam, mint a Psycho 3.-ban Norman – aki véletlenül látta a filmet, kb. sejtheti az idegállapotomat –, ezt azonban megpróbáltam valamiféle „Oh, de nagyon megvisel engem ez a rettentő hőség!”-attitűddel álcázni. A bolti eladók kedvességét jelzi, hogy nem röhögtek ki, vagy csak miután elmentem. Pedig az átvételi nyugtát is baromi nehezemre esett aláírni, miközben Tony ott figyelt a könyv borítójáról – nagyon örültem, hogy egyáltalán a saját nevem eszembe jutott.

Hazaérve azonnal beleolvastam a könyvbe: igen informatívnak és alaposnak tűnt. Kivéve a fotókat, mert azokból volt vagy tíz. Azért elvárnám, hogy egy életrajzi könyvben ennél több kép legyen, pláne egy dekoratív színészről! Még ha rólam lenne szó, megérteném… Beléptem a netre, és értesítettem a fórumtagokat meg a leendő fordítót a jó hírről.

Pénteken bementem dolgozni, bár azt is minek? Elviselhetetlen volt a hőség, kialvatlan voltam, és haza akartam menni olvasni. Még szerencse, hogy péntek volt, 14.00-kor felpattantam és tepertem kifelé, mint a veszedelem.

Mivel a könyv megérkezésével lejárt az alkoholtilalmam is, betértem egy boltba és hezitáltam a(z alkoholos) sör és a bor között. Végül cidert vettem, mert azt nagyon ritkán szoktam inni, és hatheti absztinencia lezárását valami szokatlannal akartam ünnepelni.

Péntek délutántól vasárnap kora délutánig szinte kizárólag a Split Image-et olvastam. Persze csak annyit tudok angolul, hogy az egy tízes skálán maximum 2-nek felel meg. Ezért igazából csak úgy végigsvenkeltem a szememmel az oldalakon, és ahol egyértelműen éreztem, hogy ott valami érdekes dolog van – vagy felbukkant egy olyasmi kulcsszó, mint pl. „sex” –, akkor megálltam, fellapoztam az angol szótárat és végigrágtam magam azokon a bekezdéseken.

Jó buli volt ez, de fárasztó is, mert 1. az egész heti hőség teljesen leszívta az energiáimat, 2. nagyon nincs nyelvérzékem, még a könnyebb olaszhoz sem, 3. az utóbbi hetekben olaszul olvastam a Boltkórost, így sokkal inkább az olaszra voltam ráállva.

Angolul minden átkozott szónak több jelentése van, és vannak egymáshoz marhára hasonlító, de mégis más jelentésű szavak. Továbbá van, ami az olaszban is létezik, de teljesen mást jelent. Kedvenc példám a „so”, ami olaszul a sapere (tudni) ige E/1 alakja. Állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy az angolban nem ezt jelenti.

Azért annyira mégsem ment pocsékul az olvasás, mint előzetesen vártam, mert többnyire úgy-ahogy sejtettem, hogy éppen miről lehet szó. A hülye filmforgatásokkal kapcsolatos dolgokat egyből átugrottam – az benne van minden filmlexikonban –, és főleg a személyes és/vagy érdekes témákra koncentráltam. Ezekből volt bőven. Kezdem érteni, hogy Tony miért nem maga írta meg a visszaemlékezéseit… Nem mintha stikában valódi sorozatgyilkos lett volna, de a szimpatikus dolgok mellett igazságosan ott voltak a kevésbé szimpatikus vonásai is, nagyjából egyforma arányban.

Tulajdonképpen hasonlítunk egymásra (ez a szentségtörő gondolat már pénteken késő éjjel jutott eszembe): ha elvesszük a színészi (és énekesi, zongorázási stb.) tehetséget, a jóképűséget és a szexuális beállítottságot, és csak a szemszínt, balkezességet, állatok és tej szeretetét, a gyengeségeket és hibákat hagyjuk meg, akkor nagyjából olyan volt, mint én :-)

Néha kissé megrökönyödtem, de azért minden nem rokonszenves eseményre jutott egy rokonszenves is, összességében pedig teljesen emberi volt az összkép. Lásd: „a barátainkat a jó tulajdonságaikért szeretjük, de a hibáikért imádjuk” :-)

Külön kis öröm volt számomra, hogy a könyv egyetlen birtoklójaként írhattam a fórumra pár apróbb csemegét, amit én már olvashattam, de a többiek még nem :-)

Szombat estére a könyv derekánál tartottam, aznap már nem bírtam tovább. A melegtől és az egész napi olvasástól a fejem is megfájdult. Félretettem a könyvet, kinyitottam az 5%-os alkoholtartalmú cidert, és ahogy megfogadtam májusban, a jobb kezemben a könyvvel, bal kezemben az üveggel végre alkoholt ittam! :-)

Nagyon kellemes volt a cider, de úgy elszoktam a piától és úgy fájt a fejem, hogy kb. egy decit ittam összesen. Nem is kívántam többet. Ennek megvan az az előnye, hogy vasárnapra is marad belőle.

Vasárnap magamtól ébredtem nyolckor – nyolckor! a hőség teljesen szétcincálja az alvási ciklusomat! –, felkeltem és folytattam az olvasást. Már Tony házasságánál tartottam, ami több mint a könyv fele. Az járt a fejemben, hogy ha ledarálom még délelőtt, akkor a közeli pláza vasárnap is nyitva tartó postáján még aznap fel is adhatom a leendő fordítónak. Ha hétfőre halasztom a postázást, be kell vinnem a könyvet a munkahelyre, márpedig a munkahely és a magánélet totális szétválasztását pártolom, és a magánéletemhez tartozó kellemes dolgokat lehetőleg sosem viszem be az irodába.

Mivel az ősök délelőtt elmentek – nagy sokára –, be is tudtam fejezni a könyvet még időben. Illetve az utolsó fejezetet épphogy átlapoztam, ki a fene kíváncsi részletesen a kedvence halálára. Majd fordításban elolvasom… Lezuhanyoztam – bár minek? 5 perc, és újra levert a víz – és elcsattogtam a postára.

Most a könyv úton van az angolul tudó fórumtaghoz, én pedig fejben kimerülve, de jóleső fáradtsággal pihegek itthon. Jó lenne kialudni magam egy heti pocsékul alvás és két napi angol gyorsolvasás után, talán megiszom a maradék cidert az ügy érdekében. Esetleg beleöntöm az alkoholmentes citromos Gösserbe, amit megszokásul vettem – a kettő együtt majd csak elaltat…

Kis internetes csapatunk társasélete felélénkült az utóbbi napokban: új tag csatlakozott a Tony Perkins-féle rajongói klubhoz. Ez önmagában nem újdonság, az állandó törzstagokon kívül mindig van pár futó hozzászóló, és van, aki jön és ott ragad (hja, könnyen kialakul a függőség :-)

Pár héttel ezelőtt is felbukkant egy friss ember, aki csodálatát fejezte ki Tonyval kapcsolatban, mire mi lelkesen üdvözöltük és ajánlgattuk neki a megnézni való filmeket. Majd tovább társalogtunk a megszokott témáinkról – amelyek között a színészi teljesítményen kívül olykor szóba került esetleg a szemszíne, a mosolya vagy az alakja is… –,  mire az új tag szerényen közölte, hogy ő amúgy fiú, és így Tonyt kissé más szemmel nézi, mint a hölgyek (sic :-) Erre kicsit elszégyelltük magunkat, amiért ezen a fórumon mindenkiben azonnal feltételezzük a nőt, holott teljesen logikus, hogy férfi színészeknek is lehetnek férfi rajongói, vagy kedvelői. Neki meg pláne.

… Bár ami engem illet, rengeteg színésznőt kedvelek, de még soha egyikük oldalára sem írtam egy sort sem, és egyikük sem dobogtatja meg a szívemet… Az életem elég fontos részét jelentik a filmek, az aktuális „kedvenc színészem” ezért mindig egy kicsit a „szívem csücske” is egyben, és mint ilyen, mindig hímnemű.

A srác után még csatlakozott hozzánk egy lány, ’új hús’, akiben a Psychót megnézve azonnal kialakult a függőség, mint az első adag heroin után :-) Tippeket adtunk neki a megnézendő filmekhez, örültünk az új tagnak, és hogy lány, aki előtt a többi lány mégiscsak fesztelenebbül cseveg csajos témákról. Aztán előkerült a netről egy angol nyelvű írás, amiben minket érdeklő roppant fontos információk voltak.

Az angollal ironikus módon ezen a fórumon minden törzstag hadilábon áll – ami baromi vicces, hisz pont egy amerikai színészről van szó –, mindenki inkább németül tud, az egyikük pedig egészen kicsit olaszul. Ha angol szöveg bukkant fel, rávetődtünk a Google fordítóra, és aki a leggyorsabb volt, az begépelte a megfejtést :-)

Ezúttal azonban az új lány 25 perc alatt, fejből lefordította a szöveget. Hihetetlenül boldog volt mindenki: új törzstag, aki tud angolul!!  - Az más kérdés, hogy a lefordított szöveg nem volt kifejezetten hízelgő, bár nyilvánvaló volt, hogy olyan ember írta, aki érthetetlen módon nem kedvelte Tonyt, ezért a valóságtartalma enyhén megkérdőjelezhető. De azért a cikk mindenesetre érdekes volt.

Aztán valahogy szóba került, hogy íródott Tonyról egy életrajzi könyv…. amit tök jó lenne megszerezni… és tök jó lenne elolvasni oly módon, hogy értsük is… és, hmmm, ha lenne valaki, aki jól tud angolul, és elmesélné nekünk, hogy mi is van a könyvben… persze a könyv csak külföldről beszerezhető, de az lenne a tökéletes megoldás, ha meglenne a könyv is, és az angolul tudó – és a téma iránt elkötelezett – fordító is… és ha a könyv és a fordító valahogyan találkoznának, az lenne az igazi boldogság!

Ez a beszélgetés nélkülem, napközben zajlott, amikor én – aki a könyvet külföldről megrendeltem – épp munkában voltam, ahol szigorúan tilos a csúnya internet. Csak este láttam a fejleményeket. Az angolul tudó lánynak nagyon tetszett az ötlet, ő bármit lefordít, ha Tonyról van szó, cikket vagy könyvet is akár. No de hát hogy szerezzük meg a könyvet?

Izé – válaszolták az állandó jellegű tettestársak – tulajdonképpen valaki már meg is rendelte, és éppen úton is van. (Ezen a ponton szinte éreztem a felém forduló virtuális tekinteteket és a bennük vibráló feszült várakozást…) Tehát bejelentkeztem és megírtam, hogy a könyv most már bármelyik percben kopogtathat az ajtón, és néhány napi meghatott nézegetés után szívesen eljuttatom fordítás céljára, mivel úgy mindenki jól fog járni.

Innentől egy merő örömmámor lett a fórum! Ugráltunk és a farkunkat csóváltuk, mint a családi kutya etetés előtt. A régi törzstagok boldogok voltak, hisz hónapok óta téma a Tonyról írt egyetlen életrajzi könyv, ami magyarul talán soha nem jelenik meg, vagy ha mégis, csak marha sokára. Például tervbe van véve egy életrajzi film – ha az esetleg majd elkészül, talán egy magyar kiadó a könyvet is kiadja. Vagy nem. Az ’új lány’ is boldog volt, mert egyetemista lévén nyári szünete lesz és ezzel most majd elfoglalja magát, továbbá friss rajongó is, aki minden információra éhes (na jó, ezzel a régebbi rajongók is így vannak). És én is boldog voltam, mert egy majdnem ötszáz oldalas angol nyelvű könyvvel marha sokáig szenvednék, mire a lényeget megérteném, és a finomabb árnyalatok még így is elvesznének.

Tehát kialakult a terv, hogy a könyvet, amint megérkezik és én már kellően összecsókolgattam, elküldöm az olvtársnak, aki fordít és e-mailen szétküldi nekünk a szöveget. A fórumra nem lenne szerencsés kitenni, mert bizonyára mindenféle jogok védik. De abban azért megállapodtunk, hogy ha a fordítás során érdekes apróságokat talál – olyasmit, mint például, hogy Nicole Kidman fél a lepkéktől, vagy George Clooney kismalacot tartott –, azt azért közzéteszi a fórumon is.

…. Most már csak a könyv megérkezésére várunk – vagyis, már csak VÁRTUNK!! Mert a mai szent napon, hazaérkezés és e-mailfiókba történő belépés után, ott várt rám a könyvesbolt levele – legyenek áldottak –, amiben értesítenek, hogy megérkezett a könyv és mehetek érte!

Ha nem a bolt zárása előtt félórával olvasom el a mailt, még ma elmentem volna érte, de így marad a holnap. Talán jobb is – valószínűleg ma éjjel nem aludtam volna egyáltalán, hanem az egyik kezemben a könyv lenne, a másikban az angol szótár, a harmadikban a Google fordító...

Igazán nem az az ember vagyok, akinek sosem rohad le a fülig érő vigyor az arcáról, de ezt a könyvet baromi nehéz lesz komoly pofával átvenni, nem is tudom, hogy fog sikerülni. Valószínű, hogy sehogy :-)

… Az már csak kellemes plusz, hogy ezzel megszűnt a fogadott alkoholtilalmam is! Így a születésnapomon már koccinthatok. Konkrétan úgy terveztem, hogy az első korty alkoholt majd csak akkor fogom meginni, ha az egyik kezemben a pia, a másikban a Split Image lesz :-)

Amint elhagytuk a Balatont, rögtön tíz fokkal megnőtt a hőmérséklet. Mostanra a lakásban 31 fok van, az irodában 33, odakint, a napon pedig meg sem merem mérni.

Tinédzserkoromban kifejezetten bírtam a hőséget, az utóbbi időben viszont ez megváltozott. Először is hajlamos lettem a napszúrásra. Nem vagyok ugyan hülye, hogy reggeltől estig a napon heverjek, de egyszer csak már néhány órás fedetlen fejjel való napozást követően is rendszeresen fejfájás és hányinger jött rám. Azóta törülközőt tekerek a fejemre, árnyékban strandolok, vagy baseballsapkát teszek fel – rettenetesen utálom a sapkát, képzelhető, mennyire komoly a helyzet. Ez a napszúrásos téma szerencsére nem is igazán érint, annyira keveset vagyok strandon.

De a hőség többi vonzata! A legrémesebb, hogy állandóan izzadok. Pedig nem vagyok kövér, reggel-este fürdök, és mégis, ha 7.00-kor kilépek a zuhany alól, 8.00-kor már csatakosan lépek be az irodába. A metró egy szauna. Ha véletlenül – krhmm: szóval igen gyakran – késve indulok és rohannom kell, már a sarkon lever a víz. Egyszerűen sosem vagyok száraz! Legszívesebben félóránként kezet mosnék, mert ragad a kezem, a hónaljam, derekam és minden részem, ahol verejtékmirigy van, olyan vizes, mint negyvenöt perc kemény szobabiciklizés után. Nem tudom, mások hogy csinálják, de a saját szememmel láttam nem izzadt embereket, ugyanebben a hőségben, sőt van, aki hosszúujjút meg zárt cipőt képes felvenni, és így is életben marad!

Az irodában az utóbbi napokban 32-33 fok volt, a tavalyi rekordunk 36. Lapos tetős épületben dolgozunk, légkondi nélkül. Már a folyosón is állati meleg van, de az irodában annyival nagyobb a hőség, hogy mikor egy óra múlva kilépek ugyanarra a folyosóra, az kifejezetten hűvösnek érződik. Szellőztetünk és huzatot csinálunk, ez kicsit növeli a komfortérzetet, mert legalább jár a levegő, de sokat nem segít. Valaki ventilátort használ. Én nem. Az a vacak csak hangosan kerreg, és a meleg levegőt hajtja a pofámba… minek?

Annyira meleg van és annyira izzadok, hogy átlagosan félóránként innék egy pohár vizet (minimum), nem beleszámítva a teát és a kávét. Ennek a nagyját kiizzadom ugyan, de egy része mégiscsak a vesémen keresztül szeretne távozni, tehát még gyakrabban járok WC-re, mint egyébként. És még nem is panaszkodhatok komolyan, mert idén (még?) nem volt az az undok hőség-fejfájásom, amit a napfény, a meleg, a kevés ivás és a sóveszteség okoz, és ami majdnem olyan pocsék, mint egy migrén.

Kénytelen vagyok szoknyában járni, mert az még úgy-ahogy szellőzik. A lehető leglengébb, törökös, bő szárú nadrágomat is nehezen viseltem el már a hét elején, és azóta három fokkal még melegebb van. A szoknyához kis magassarkú szandálkát illene hordani, ami viszont iszonyú kényelmetlen, mert megfájdul benne a talpam két óra után, és izzad a lábam. A kényelmes szandálban is izzad, de abban legalább lehet fájás nélkül gyalogolni. Viszont az kissé üti a szoknyát.

Nehéz olyan ruhát felvenni, ami nem kurvás, de mégis kilenc órán át viselhető a hőségben, megőrülés nélkül. Ma például egy ujjatlan blúzban voltam. Remekül szellőzött a hónom alja, viszont állandóan rettegtem, hogy a halványkék anyagon egyszercsak átüt egy izzadságfolt. Na de talán feketét vegyek fel 35 fokban!? És nincs is fekete ujjatlan blúzom, ujjasat pedig ilyenkor nem tudok elviselni. A mai blúznak továbbá magas nyaka volt, ami nagyon elegáns, viszont majdnem megfulladtam benne. Alá pedig csak szabályos melltartót lehetett venni, topot semmiképp, és a melltartó vizes lett reggel 9.00-re, mely állapot egészen végig kitartott.

Szoknyát elméletileg úgy illene hordani, hogy az ember lába frissen van borotválva. Na de, mindennap nem lehet borotválni (mert nincs mit) – kell három-négy nap, amíg lesz mit borotválni, és addig mit hordjon az ember? Én például ma bokáig érő szoknyát vettem fel emiatt, ami roppant kényelmes és a célnak (láb eltakarása a borotválás előtti napon) pont megfelelt, de négynaponként mégsem vehetek fel hosszú szoknyát, ami most épp nincs divatban. Bár én nagyon szeretem, pont mert kényelmes. Attól viszont mindig félek, hogy egyszer majd rálépek a mozgólépcsőn szaladás közben, és lerántom magamról az emberek szeme láttára. Vagy ami még jobb, valaki más lép rá...

De legalább hordhatok szoknyát, ami a pasiknak nem adatik meg. Íme egy alkalom, amikor jobb nőnek lenni :-) Szegény fiúk kénytelenek nadrágban – nálunk hosszúnadrágban – járni, sajnálom őket, mármint, aki megérdemli. Van olyan is, aki megérdemli a szenvedést, azokat természetesen nem sajnálom, hanem némileg kárörvendezve vigyorgok (magamban).

Az izzadással vele jár, hogy az arcom is fénylik állandó jelleggel, pedig a 30 faktoros fényvédő krémet mindenképpen fel kell kennem, mivel a napfény öregíti és foltosítja a bőrt, meg egészségtelen is. A fényvédő krém isteni, és direkt érzékeny-zsíros bőrre való, és úgy 25-30 fokig komfortos is, na de most!? Felkenem az arcomra, és azonnal olyan, mintha étolajat tettem volna rá. A bőröm, úgy látszik, csak a testemen öregszik, mert a nyakra és dekoltázsra kent 50 faktoros fényvédő már nem csillog – azt az arcomra nem kenhetem, mert előállítana a rendőr – , a karomra való könnyű és olcsó 30 faktoros pedig tök szépen beivódik, még ebben a hőségben is. Ez egyrészt jó – hogy nézne már ki, ha a karom is csillogna! – másfelől szomorú, mert tényleg az öregség szelét érzem benne…

Otthon már lecseréltem a téli vastag paplant a nyári iszonyat vékony paplanra, pizsama helyett a létező leglengébb hálóinget állítottam csatasorba. Ennek ellenére már három napja bőrkötésben alszom, egy szál semmiben sem, amit igen ritkán szoktam, és csakis a legnagyobb hőségben.

Ez egy relatíve új szokásom. Régen mindig volt rajtam minimum egy bugyi. (Egyedül alszom, a közönség nem szempont tehát.) Valahogy úgy éreztem, hogy ez így helyes. Tesómtól tanultam meg, hogy lehet egyszerűen meztelenül is aludni. Én viszont mindig csak végszükségben folyamodom ehhez, amikor már sehogy nem bírom elviselni még az egy bugyit sem. Most eljött ez az állapot: a bugyi fedte részeim is verejtékeznek, így lefekvés előtt ledobok mindent. Őszintén megmondom, hogy így sokkal kényelmesebb, jólesik a tudat, hogy mindent megtettem a saját kényelmem érdekében, és nincs ruhadarab, amit igazgatni kelljen, vagy zavarjon.

A hőség kevés pozitív hatásai közé tartozik, hogy ilyenkor igen mélyen tudok aludni, ami nálam elég ritka. Levetkőzöm, lefekszem, és majdnem olyan jól alszom, mint akit fejbe vertek, ahogy a normális emberek szokták. Majd, ha egyszer éjszaka leég a ház, érdekes lesz ruha nélkül menekülni, de remélhetőleg ez azért még odébb van :-)

Itt a nyár. Mármint naptárilag már itt van két hete, de mostantól már talán el lehet tenni a polárfelsőt és a térdzoknit, sőt olykor a harminc fokot közelíti a hőmérséklet. Ez igazán majd a munkahelyemen lesz ideális, a lapostetős, légkondi nélküli irodában :-(

Előszedem a nyári ruháimat, és dühöngök. 75A a melltartóméretem. Igen, tudom, ez nem mell, de mit csináljak? Nem nőtt tovább. Ezt én amúgy magasról és nagy ívben, sőt nem is tudom, mit kezdenék egy nagyobb mellmérettel. Mostanra tök megszoktam és rá sem gondolok. Velem úgysem áll szóba olyan pasi, aki a DD-s (vagy mi a legnagyobb? ) mellű nőkre bukik, én felpumpáltatni biztosan nem fogom, szóval aki ilyen méretekkel leáll velem, az pont az ilyent szereti. Előfordult már.

Viszont ami kiakaszt: a ruházkodás. Tessék tudomásul venni, kedves divattervezők – vagy akik varrják a női konfekcióruhákat – hogy léteznek kismellű nők is! Most itt vannak előttem a nyári pólóim. S-es meg XS-es méretűek, bár van M-es is, mert képtelenek egységesen számozni, de nem is ez a lényeg, hanem hogy akkora dekoltázsuk van, amiben saját magamon kívül még két tacskókutyát is el tudnék vinni. De komolyan! Tényleg azt képzelik, hogy az a nő, akinek vékony a karja, a válla, és ezért S-es pólót vesz, az amúgy mellesleg (höhö…) Pamela Anderson? Vagy minden felül vékony nőnek (mert a fenekemről most ne beszéljünk) gyárilag szilikon van beépítve? Hogy gondolják azt a dekoltázst, amit maximum akkor tudnék kitölteni, ha teljesen felszívnám magam, és aznap már ki sem fújnám azt a levegőt?

Akkora a pólók, ruhák kivágása, amiben ha egy milliméternyit előrehajolok, már simán le lehet látni a szoknyámig, vagy ha épp egyberuháról beszélünk, konkrétan a bugyimig. De hát gondolkozzunk már: a mély kivágás azoknak a hölgyeknek való, akiknek van mivel kitölteni azt a kivágást, van cucc, amit oda lehet csoportosítani, és az szépen megtartja a dekoltázst, de egy magamfajta A kosarason az ilyesmi úgy lóg, mint tehénen a gatya, vagy ami rosszabb, mintha szándékosan azért vettem volna fel, hogy mindenem kilátszódjon belőle!

Pedig a legextrémebb darabokat meg sem veszem ezekből az ilyen ’S-es és mélyen kivágott’ ruhákból, most csak azokról beszélek, amik a próbafülkében még úgy-ahogy hordhatónak látszottak, viszont ahogy elindulok az utcán és a vállamra vetem a táskámat, már kiestem a tulajdon dekoltázsomon….

Másik véglet is van, amikor a ruhatervező úgy gondolja, hogy A kosarú mell az olyan, mintha nem lenne, vagy fiú lenne az ember, és egyszerűen nem csinál helyet a ruhában annak a minimális mellnek. Ezt az ember felveszi és simán megfullad benne. Ha mégsem, a ruha szétreped, amikor vállmagasságig emelem a karomat. Ha egyik sem következik be, akkor el lehet valahogy lenni benne, de egy igazán jó mély levegőt nem szabad venni, csak aprókat pihegni, mint Scarlett a fűzőben.

Még kényesebb dolog a melltartó kérdése. Eleve rühellem a melltartót és igazságtalannak is tartom. Nekem nincs is mit tartani, csak azért hordom, hogy ne botránkoztassam meg az embereket, és ne mondhassák, hogy „juuuj, ez melltartó nélkül van!” Csupán egy plusz réteg a bőröm és a felsőruhám között. És mégis mennyi macera van vele! Én például nem hordok merevítőt, sem szivacsbetétet. A merevítő irritál és szúr, hosszú távon nem bírom – egy-egy színházi estére még oké – a szivacsbetét meg, hát ne röhögtessenek… minek? Melltartót csakis meleg időben hordok (hidegben kombinét), és amikor meleg van, majd hülye leszek még plusz szivacsbetéttel is izzasztani magam.

De a komoly gond, hogy nem is igen lehet 75A-s melltartót kapni. Illetve vadászni kell rá. Melltartó csakis B és D kosár között létezik, punktum, aki azon kívül esik, nyugodtan megdögölhet.

Erdélyben járva egyszer egy kedves rokonommal tartottunk melltartóvadászatot, akinek szintén 75 a mérete, azonban a kosármérete inkább a legnagyobb felé tendál. Budapesten szegény alig talált melltartót, Csíkszeredában valamiért jobb volt a választék. A rokon eleinte nem akarta elhinni, hogy 75A-s melltartót sem lehet kapni. Tíz boltban jártunk, mindenhol megkérdeztük előbb az ő méretét: „Hát az nincs”, aztán az enyémet: „hát az sincs, B a legkisebb”. Ekkor már elhitte...

Azért persze lehet kapni. Csak nem mindenhol, és nem mindegy, hogy milyent. Többnyire Triumphot szoktam venni, mert kényelmes, és van valami egészen szimpla, gondolom, eredetileg tinédzserlányok részére kifejlesztett modelljük, amiben semmi rúd-léc-tömés nincs, csak maga az anyag. Ebből szoktam feltankolni, aztán ha pár év múlva tönkremennek, megyek és szerzek egy újabb kupaccal.

De azért néha szoktam nézelődni melltartófronton. A fehérneműcégek hozzáállása igen szórakoztató. Egy részük szintén úgy gondolja, hogy a 75A-s, az tulajdonképpen fiú vagy transzvesztita. Csinálnak valami pántot, amit az ember felcsatolhat magára, csak a mellének nincs már hely. Mindezt úgy 5.990-ért.

A másik részük úgy áll hozzá, hogy a 75A-s, az tulajdonképpen mellamputált. Ezért a melltartóba gyógyászati segédeszköznek is beillő szivacsbetéteket tesznek, amik nagyobbak, mint az ember saját melle. Kizárólag push-up modell létezik náluk a 75A-sból. Szegény fogyatékosoknak minek másmilyen? Örüljenek, így legalább úgy néz ki, mintha lenne mellük. Hogy mit szól majd a pasi, amikor éles helyzetben leveszi az emberről a melltartót és szembesül a szomorú valósággal, az nem fontos.

Hétköznap, nyolc óra munka plusz egy óra utazás időtartama alatt kényelmesen hordható melltartó nincs, csakis csipkés, szivacsos, merevítős vagy mindhárom egyszerre. Így az ember végül is mindig visszakanyarodik a jó öreg Triumph iskoláslány-melltartókhoz, amik legalább viselhetők reggel 7.30-tól este 18.00-ig anélkül, hogy ordítva akarnám letépni magamról már délben a viszkető csipkét.

Fürdőruhában ugyanez a helyzet, csakis kitömött, szivacsos-merevítős szarok vannak, amik teljesen ideálisak egy 38 fokos strandon, valamint úszni is biztos igen jól és kényelmesen lehet bennük. Így én valamelyik sportáruházban vettem két úszódresszt még tavaly, és az úszódressznek kinézőt uszodába hordom, a kissé fürdőruhásabban kinézőt meg strandon; semmiféle szivacsa nincs egyiknek sem, viszont kényelmesek, feketék, nem látszanak át és tudok bennük úszni akár ezer tempót is, már ha bírom erővel, és a szivacsos „igazi” fürdőruhákat röhögve kerülöm ki az áruházakban addig, míg ez a két úszódressz szét nem foszlik majd valamikor…

Igaz a relativitáselmélet. Erre minden nyaralás után rájövök, szembesülve azzal, hogy az elmúlt hét nap és hat éjszaka rövidebb volt, mint egy hétfő reggeltől péntek délutánig tartó munkahét, sőt a munkahét háromszor olyan hosszúnak tűnik.

Ha jól számolom, három éve ugyanabban a szállodában nyaralunk apámmal. Nem lustaságból megyünk mindig épp oda, hanem mert egyszerűen ezen a helyen van meg minden, ami nekünk kell: félpanzió, saját strand, külön ágy, és mindezt roppant megfizethetően. Idén heteken át gubbasztottunk a net előtt és hasonlítgattuk össze az összes többi létező szálloda árait és fekvését, de azoknál vagy a vacsora nem volt az árban, vagy vízparti nem volt, vagy sokkal többe került, így ennél maradtunk. Ez a hely kicsi, de aranyos, és mivel jól ismerjük, mostanra már én sem tévedek el benne.

A szálloda egyetlen hátránya, hogy az olvasólámpák kissé kényelmetlenül, pont az ember feje fölött középen vannak. Hátrány még a zuhanyfüggöny, ami a Psycho óta egy leheletnyit idegesít. Továbbá komoly hátrány, bár erről a szálloda nem tehet, hogy az erkély szélén minden este, sötétedéskor, megjelent egy rohadt nagy pók és ott szövögette a hálóját, amitől a sötétben már nem mertem kimenni az erkélyre és kikönyökölve nézegetni az előttem elterülő Balatont, mert rettegtem, hogy a tenyérnyi pók majd pont akkor fog a fejemre ereszkedni.

Természetes, hogy minden erőfeszítésem ellenére pontosan az indulás reggelén kezdődött a menstruációm. Nem is számítottam egyébre :-( Azért az első napon, rögtön megérkezés után fürödtem egyet, hátha később rossz idő lesz, és úgy mégsem akarok Balaton mellett nyaralni, hogy egyszer sem mentem a vízbe. Tamponnal úszni ugyan kicsit idegesítő, de ezúttal semmi gondom nem volt vele.

Az az isteni ezekben a Faterral kettesben töltött nyaralásokban, hogy nyugi van. Eleve még a Balaton legnagyobb városa is sokkal kisebb, mint Budapest. Másrészt, sehová nem kell rohannunk. Senki nem cseszeget, hogy miért nincs kész ez vagy az, anyám nem jön be és beszél félórát (a semmiről), a telefon nem csöng. Vagy ha csöng, az nem munkaügy.

Esténként, vacsora és a vacsorát követő vízparti séta után, elheverészünk az ágyon – néha én sötétedésig az erkélyen –, és olvasunk, tévézünk, sörözünk. Idén persze úgy alakult, hogy nekem alkoholmentes sört kellett innom – de mostanra már annyira hozzászoktam a szeszmentességhez, hogy a mentes sör ugyanolyan kellemesen ellazított, mint az igazi.

Egyszer éreztem csak enyhe kísértést, amikor Fater valami finom bort válogatott a Tescóban, én pedig ott voltam mellette, és néztem azt a rengeteg bort a polcokon… hát, akkor kellett nyelnem egyet, mert úgy éreztem, egy jóféle félszáraz vörösbort most azért meg tudnék inni… De gyorsan odébb mentem, és elmúlt a kísértés :-)

A félpanziós ellátást is nagyon élveztem. Reggeli 7.00 és 10.00 között – komolyan, van olyan, aki olyan korán kel, hogy 7.00-kor már a reggelinél ül? – és azt eszel, amit akarsz, mármint, ami ki van téve. És kérhetek rántottát vagy tükörtojást is. A kávéból is csapolhatok akár négyszer is. Utána rövid séta a parton, míg Fater elszív egy cigit, közben az időjárást latolgatjuk és a horgászokat nézzük, vagy a többi sétálót, akik jó esetben kutyát is hoznak magukkal, akik érdekesen viselkednek: egyesek beugranak a vízbe, mások a gyepen hemperegnek, természetesen a kutyák, nem a sétálók…

Reggeli után kényelmes készülődés és öltözködés, fogmosás, miután eldöntöttük, hogy aznap hová megyünk. Aztán útra kelünk. Első napon Balatonfüred és Tihany volt a cél. Hűvös volt, és esett az eső, de legalább nem volt tömeg egyik helyen sem. Én kicsit feszült voltam a menstruáció, pontosabban a tamponcsere esedékessége miatt – féltem, hogy megismétlődik az egy hónappal ezelőtti özönvíz, vagyis inkább patakvér –, de úgy látszik, a rozmaringnak annyi hatása legalább volt, hogy meglepően rövid és könnyű volt ez a ciklusom. Magyarán egyszer sem kerültem ciki helyzetbe, de azért résen voltam állandóan.

Jártunk a Badacsonyon is, ami az egyik kedvenc helyem, sajnos az erdő lábáig kocsival mentünk, pedig én jobb szeretek egészen a vasútállomástól gyalogolni, ami igazi jó, kimerítő túra. Most kissé kilométerhiányom volt. De azért a hegy gyönyörű volt, kellemesen hűvös az előző napi esőtől, viszont mégsem sáros.

A Kis-Balatont is körbeautóztuk, útba ejtve röviden Zalakarost is. Gyerekkoromban már jártam a zalakarosi fürdőben, de az több mint húsz éve volt, és szívesen beugranék még egyszer, csak most ugyebár nem volt aktuális. De a Kis-Balatonban lévő Kányavári-sziget, amit tavaly fedeztünk fel, kárpótolt. Ez egy nagyon szuper kis sziget, ahol nincs semmi, csak élővilág, illetve padok és szemetesek (!), mely utóbbi roppant fontos, ha kirándulók által látogatott természetvédelmi látnivalókról van szó. A Badacsony tetején pl. egyetlen szemetes volt a kilátónál még tavaly, idénre az eltűnt valahogy, és a szemét csak úgy heverészett a földön összevissza :-(

Az utolsó teljes napunkon pedig Hévízre mentünk. Tavaly jártam ott először, és azonnal megtetszett. Már eleve maga a város is nagyon szép. Sőt tavaly még szebb volt, mert akkor kolbász- és palacsintasütő bódék álltak a főtéren. A fürdőt pedig imádtam! Tök korszerű belépőrendszerrel, kulturált kabinban, teljesen remek körülmények között lehet úszkálni a 32 fokos vízben.

Tavaly egy kicsit megrökönyödtem, midőn azt láttam, hogy majd’ mindenki úszógumikkal úszkál a tavon. Hát, gondoltam, biztos mind mozgássérült, szegények…. Aztán belementünk a tóba és tapasztaltuk, hogy a lépcsők után már nemigen ér le az ember lába, konkrétan több méter mély a víz. Ezért hordott mindenki úszógumit… Idén ugyanúgy gumi nélkül – hja, van, aki szeret veszélyesen élni – mentünk a tóba, de most már óvatosan úsztunk, nem mint tavaly, mint a vak egér. Szép apránként úszkáltunk egyik pihenődeszkától a másikig, és több szünetet is tartottunk. Ennek ellenére a három óra végére teljesen kifáradtunk, én pedig le is égtem, mert bár bekentem magam naptejjel, de az természetesen a vízben leázott.

A hévízi napra már olyan pöpecül voltam, hogy tampont sem használtam, mert addigra teljesen abbamaradt a ciklusom. Azért is akartam mindenképp az utolsó napon látogatni Hévízre… És olyan meleg idő volt, hogy délután még a Balatonban is úsztunk.

És aztán szombaton egyszerűen csak hazajöttünk. Az eltelt napok olyanok voltak, mintha csak öt perc telt volna el. Megreggeliztünk – idegesítően korán, hogy legyen idő csomagolni a kicsekkolás előtt –, összepakoltunk és jöttünk hazafelé. Balaton északi partján végig, Füreden még megálltunk vásárolni és (ingyen) pisilni a Tescóban, Kenesén betoltunk némi palacsintát (Fater egy lekvárost, én két lekvárost és két kakaóst :-), aztán M7-es, aztán már itthon is voltunk…

Azt nem mondom, hogy mire megszoktam volna a nyaralást, már haza is kellett jönni, mivel már érkezés után öt perccel hozzászoktam a nyaraláshoz. De visszaszokni az itthoni életbe már sokkal nehezebb. Én minden két napnál hosszabb nyaralásom után lehetőleg azonnal elszaladok moziba, hogy a film némileg feldobjon, és az oda- és visszaút során hozzászokjak a városi légkörhöz. Most is ez történt, ledobtam a csomagomat és rögtön elrohantam megnézni a Szemfényvesztőket. Nagyon szuper kis mozi volt, bár a vége lehetett volna kicsit még jobb is, így csak 85 %. Hogy még jobban akklimatizálódjak, másnap megnéztem a Transz c. filmet is, amitől viszont előzőleg kevesebbet vártam és ehhez képest jobb lett, így ez is 85 %. Két jó film egymás után, ez most egy kicsit megvigasztal a bánatért, hogy vissza kell csöppenni a keserű hétköznapokba.

Megnéztem az e-mailjeimet. Barbi nem írt – ami vagy azt jelenti, hogy a munkahelyen minden oké, vagy akkora bajok vannak, hogy azzal inkább nem akart idegesíteni. Az internetes könyvesbolt sem írt – ami azt jelenti, hogy egy darabig még nem ihatok alkoholt…

Először is a rozmaringtea mondjon le! Egy hete iszom minden reggel éhgyomorra, de semmi hatás :-( Visszatérő és aktuális problémám, hogy a menstruációm pontosan a nyaralás idejére esedékes, ezért megpróbáltam előrébb hozni a dolgot. Mivel fogamzásgátlót nem szedek, valamiféle természetes megoldáson törtem a fejem, így jutottam el a cickafark és a rozmaring kombinációjához, amely tavaly nyáron pompásan bevált.

Ugyanezt csináltam most is, de nem sikerült. Indulás előtti nap van, és semmi. De most már mindegy is, a Balaton mellett két-három óránként azért hozzá lehet jutni egy-egy nyilvános vécéhez… de akkor is utálom! És teljesen feleslegesen főztem azt a rohadt rozmaringot minden reggel!

Pénteken a Cégnél kezdtem a napot, ahol elkészültek az új munkapapírjaim, ezeket aláírtam. Valamint leadtam az erkölcsi bizonyítványomat is, mert az, meglepő hamar, már meg is érkezett (ha jól számolom, két hét kellett csak hozzá).

Akaratlanul is majdnem a fél munkaidőt ellógtam, mert ugyanakkor indultam el, mint egyébként, nem számolva azzal, hogy a célállomás háromszor olyan messze van. 8.00-ra még csak a buszvégállomáson voltam. A buszra várni kellett még tíz percet, az út húsz perc volt, onnan még tíz perc séta a Cégig – pedig gyorsan gyalogolok –, ott húsz percet töltöttem a munkaügyessel, aztán ugyanez visszafelé. Húsz perc ügyintézésért utaztam ennyit.

Pénteken még gyorsan összecsaptam a munkáim hátralévő részét, és amit nem sikerült, azt meghagytam az utókornak. Jó, hát sajnálom, hogy mostanában kissé többet hiányzom, és lelkifurdalásom is van Barbival szemben, akire a munkám egy része hárul ilyenkor. De én szinte sosem vagyok betegállományban, mások pedig kéthavonta otthon maradnak krahácsolni. Mindenki akkor jön be reggel, amikor akar, mert ha épp zárva a szobájuk, bárki azt hiheti, hogy csak vécére szaladtak ki, csak mi nem tehetjük meg ezt. Nekem az utóbbi két hónap merő idegeskedés meg rohangálás volt – hát az istenit neki, ennyi pihenést igenis megérdemlek!

Még Barbi is megteszi néha (igaz, újabban egyre ritkábban), hogy ha nincs kedve felkelni, akkor betelefonál, hogy ma kivesz egy napot. Marha jó érzés reggel ezzel szembesülni. Ha legalább előző napon tudnám!  

Listát is írtam a nyaraláshoz csomagolandó dolgokról. Ez szükséges, hogy ne felejtsek itthon semmi fontosat. Különben is a tavalyi listát aktualizáltam. Elég hosszú lett, nem értem, miért, amikor tényleg csak a legszükségesebb dolgok vannak rajta.

Nyaraltam már olyan emberekkel, akiket mindenki erősen dicsért, hogy alig van csomagjuk, milyen jó, milyen ügyesen tudnak pakolni. Aztán a harmadik napon: „Nincs egy papírzsepid? Tudsz adni egy kis fogkrémet? Nincs nálad ragtapasz?” Hát, bocsi, de én inkább viszek ragtapaszt is, fogkrémet is, zsepit is, már alapból.

Csak egyszer bántam meg, hogy az ösztönöm helyett az eszemre hallgatva, kitettem a csomagomból a zseblámpát. Erdélybe készültünk. Ugyan minek zseblámpa Erdélyben? Nem is kellett, amíg egy este, 22.00 órakor, el nem ment az áram. Valami bibliai jellegű, abszolút sötét lett, mert a közvilágítás is meghalt. Részben tapogatózva, részben a mobilommal világítva jártam vécére aznap éjjel, szörnyű volt.

Kaját is tankoltam az útra, szendvicset és némi kekszet. Okulva a tavalyi nyaralásból, amikor ezt is megszívtuk. Elindultunk délelőtt, szép lassan lecsorogtunk a Balatonig és megérkeztünk nagyon éhesen, de még órák voltak a szállodai vacsoráig. És abban a városban a régi jó kis kifőzdéket, talponállókat, halsütőket már mind átváltoztatták beülős-pincéres vendéglővé. (Amitől egyrészt drágább, másrészt macerásabb és lassabb a kajálás.) Beültünk egy ilyen helyre, tíz percet vártunk a pincérre, újabb tíz perc, mire hozta az étlapot, újabb tíz, mire felvette a rendelést, és ehhez képest húsz perc, mire kihozta a kaját. Soha többé nem mentünk abba a vendéglőbe, viszont egy életre megjegyeztük, hogy csomagoljunk útikaját!

Egyébként még nincs is nyaralási hangulatom… Mármint persze nagyon boldog vagyok, hogy megyünk, és főleg hogy elhagyhatom a várost, ami már nagyon hiányzott. De mostanában annyi másféle gondom volt, az állás, papírok, orvos, erkölcsi, világ végére rohangálás, munka, futás stb. – hogy egyszerűen nem vagyok még lelkileg ott a nyaralásnál. Gyakran megtörténik ez velem. Mint az az anekdota az indián törzsfőnökről, akit repülővel elvittek valahová, és leszálláskor leült a földre, és azt mondta: „A testem megérkezett. Most arra várok, hogy a lelkem is megérkezzen.”

Ma reggel volt pár órám egyedül, ezt elsősorban levélírással (Évi néni), másodsorban filmnézéssel (Anthony) töltöttem. Még mindig nem tértem magamhoz, és nem jó értelemben. Nem a levélírás, hanem a film viselt meg.

Nincs már sok olyan filmje Tonynak, amit én ne láttam volna, ami megszerezhető volt, azt levadásztam így vagy úgy ;-) Viszont van egy, amit itt forgattak Budapesten 1988-ban, egy Jekyll és Hyde-feldolgozás. Ezt még nem sikerült látnom, de tegnap este egy kedves fórumtárs belinkelte az online nézhető filmet, és én ma reggel nekikezdtem, hogy nyaralás előtt mégis valami csemegém legyen.

Hiba volt. Arról most ne beszéljünk, hogy a történetet hogy változtatták meg, mert azon még túltenném magam, de alapvetően egy B-kategóriás pornó-horrort csináltak belőle. Nem is részletezném tovább. Én Tony helyében csakis abban az esetben vállaltam volna el, ha 1. pisztolyt szorítanak a fejemhez, 2. annyi pénzt fizetnek, amiből megvehetem Elba szigetét.  Reménykedtem, hogy a szoftpornós feelingnek legalább annyi hasznos vonzata lesz, hogy majd ő is ledobja a textilt legalábbis részben, de ez sajnos nem történt meg, igaz, az utolsó félóra még  hátravan.

Ami jó, hogy nagy csodálkozásomra egész sokat – úgy értem: magamhoz képest sokat, vagyis még így is keveset – értek az angol szövegből, ám ez csak rontott a helyzeten, mert bizonyos jelenetekben, amikor rájöttem, hogy mit mond, teljesen rózsaszínű lettem (és nem jó értelemben). De legalább pénzbe nem került :-)

A film nézése közben most először gondoltam, hogy na most meg tudnék inni egy vizespohár pálinkát, egy hajtásra. A film nézését befejezve pedig tíz percig hisztérikusan röhögtem és kissé sírtam is egyszerre. De ez direkt jólesett, mert kijött belőlem az elmúlt hét összes feszültsége is egyben.

Kora délután még vásároltam ezt-azt, többek között egy könyvet is, amit egyszerűen muszáj volt (thriller. Alapvető fontosságú egy nyaraláshoz!!). Hazafelé jövet elkapott a monszuneső, komolyan trópusi módon esett, borsónyi jégdarabokkal. Esernyő volt nálam, de combközéptől lefelé szó szerint bőrig áztam.

Most pedig talán el kellene kezdenem csomagolni, végül is este 19.00 óra van és holnap indulunk :-)

Letelt a „hosszú” – másfél hetes – szabadságom, most egy hetet dolgozom, aztán jön a „rövid, de igazi” szabadság: egy hét Balaton! :-)

Sokkal kellemesebb úgy dolgozni, hogy tudom, nem örökké tart, hanem csak ezt a hetet kell kibírni, és aztán magam mögött hagyhatom végre a várost… Nem mintha most megszakadnék a munkában, de mégis kellemesebb bárhol máshol lenni, mint az irodában.

A szabi utolsó napján az örökölt számítógépemhez, a klaviatúra és a hangszóró után, végül vettem egy optikai egeret is. Ez részben felesleges pénzkiadás volt, hisz a régi egérnek semmi baja, azonban az még golyós hasú régi szürke fajta volt, amit néha noszogatni kellett, hogy oda menjen, ahová én akarom. Akkor persze odament. Félt egy Macskától.

Az új egér, bevallom, erős rózsaszín. Lány egér :-) Nem vagyok valami csajos alkat, totál távol áll tőlem a miniszoknyás, flörtölős, csipkésmelltartós nőiesség, de időnként elkap, hogy „Lány vagyok! Lányos színűt akarok ebből az izéből!” Az új mobiltelefonomat is pink színben szerettem volna eredetileg – túl sok Sherlockot néztem akkoriban –, de végül csak sima fekete volt abból a modellből.

Enyhébb aggodalmakkal kezdődött a hét. Nemcsak azért, mert hétfő volt, és munkába kellett menni – habár, ha van valami, amit igazán utálok, az a szabadságokat követő hétfő reggel. Amikor szól a vekker, és fel kell kelni :-( De ezen a héten meg kellett hogy kapjam az összes papíromat, amik az új munkaviszony létesítéséhez kellenek, majd azokat el kellett vinnem az új munkahelyre, majd ott el kell hogy készítsék a belépő papírjaimat, és mindezt ezen a héten, mert a jövő héten Balatonon leszek. Végszükség esetén vonattal fel tudok jönni, de ha van még valami, amit igazán utálok, az az, ha meg kell szakítani egy nyaralást, főleg ha munkaügyben (de megtettem volna, ha kell, mert fizetést nem kapni még ennél is jobban utálnék).

Ezenkívül a., a fizetésnek, b., az egy havi végkielégítésnek és c., a tizenkét ki nem vett nap szabadságomnak a pénzbeli megváltása is meg kellett hogy érkezzen a számlámra. Ez nagy összegnek tűnik így egyszerre, de amíg meg nem kapom az első fizetésemet a Cégtől, én nem tudok megnyugodni pénzügyileg…

Hétfőn meg is érkezett valamiféle összeg. De sehogy sem stimmelt. A fél munkanapot azzal töltöttem, hogy sakkoztam, hogy jött ki ez a suska.  Ahhoz túl kevés volt, hogy mindháromfajta pénz legyen, viszont ahhoz kevés, hogy csak fizetés + végkielégítés, ahhoz meg gyanúsan sok, hogy fizetés + szabadságmegváltás… Vagy olyan állati sok adót vontak volna le a végkielégítésből, hogy ez az – ahhoz képest – kevés pénz maradt?... Az nagyon nem lenne jó!

Sokára jutott eszembe, hogy lekérjem a fizetési jegyzékemet a hálózatról, de akkor végre – részben – megnyugodtam: egy fizetés és a szabadságmegváltás érkezett. Ráadásul a szabipénz meglepően sok volt! Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ha teheti, esze ágában se legyen kivenni a részarányos szabadnapjait, hanem fizesse csak ki szépen a munkáltató! :-)

De akkor hol van a végkielégítésem? … Egy véletlen, és teljesen más célra irányuló telefonálás során aztán kiderült, hogy azt nem közvetlenül a munkahely utalja, tehát egy napot csúszik, de már elutalták. És valóban, két nap múlva meg is érkezett. Némileg fellélegeztem, mert most egy ideig el tudok tengődni akkor is, ha valami gebasz mégiscsak adódna az új hellyel… persze ilyen nem történhet, pozitív gondolatok gyorsan, gyorsan…

Szintén hétfőn – noszogató telefont követően – megérkeztek az utolsó leszerelő papírjaim. Azonnal rácsörögtem a Cégre, hogy mennék becsekkolni. Meg is állapodtunk a másnapban. Most már teljesen dörzsölt voltam az isten háta mögötti útvonalat illetően. Az egyetlen gondot a menetrend jelentette, amit az utóbbi hetekben lehetetlen interneten meglelni, mióta a BKV honlapján már, a BKK honlapján pedig még nem kérdezhető le a buszmenetrend. Vagyis lekérdezni lehet,  csak választ nem kap rá az ember. Remélem, lesz változás, mert marhára nem mindegy, hogy húsz percet kell-e várni egy buszra, mert nem lehet előre kiszámítani, mikor fog indulni.

Félórát sem töltöttem a Cégnél. Most bent volt a munkaügyes, aki elvette a vonatkozó papírjaimat, a személyes irataimat pedig lefénymásolta – köztük a bankszámlaszámomat is, aminél fontosabb számomra aligha van, már ami a fizetés utalását illeti. Öt kilogramm papírt cipeltem magammal, mint aki kirabolt egy levéltárat, és végül alig pár dologra volt csak szükség… de mindegy, inkább cipeljek, mint hogy még egyszer kelljen mennem.

Illetve, még egyszer biztosan kell majd mennem, aláírni az elkészült papírokat. „Csak látnám már, uram!” És lenne rendben minden…

A hét további részében meglepve tapasztaltam, hogy az enyémen kívül más személyi változások is várhatóak a közeljövőben mifelénk. Az első ilyen hír hallatán a színtiszta, őszinte káröröm érzése fogott el :-)

Történt ugyanis, hogy valamelyik nap a paraszt Mari – akivel áprilisban konfrontációm volt, született ősbunkó paraszt és ha lehet, rá sem nézek – bejött az irodánkba, ahol Barbi épp nem tartózkodott. Barbi mágneskártyáját időkorlát nélkül lehet használni, ezért néha kölcsönkérik a kollégák, ha nem az engedélyezett ebédidőben akarnak kimenni. Kimehetnek a sajátjukkal is, csak akkor be kell írni magukat. Ez a Mari azonban mindig – de tényleg mindig – a Barbi kártyájával megy ki, a sajátjával sosem. Valószínűleg 1. lusta ahhoz, hogy beírja magát a kilépőfüzetbe, és 2. azt hiszi, hogy mivel nincs nyoma, hogy ő kimenne a házból, majd „odafent” azt hiszik, hogy ő milyen egy szorgalmas munkaerő. Volt, hogy Barbi kártyáját valaki hosszabb időre kölcsönvette – ez a paraszt inkább nem ment ki addig, képes volt órákig ülni és megvárni, míg visszajött az illető, ahelyett hogy a sajátjával ment volna ki.

Szóval Barbi nem volt a helyén, én pedig egy másik kolléganővel beszélgettem, amikor ez bejött. Neki kell a Barbi kártyája! A kolléganő felvetette, hogy miért nem mész ki a sajátoddal? Erre csak legyintett, majd nekiállt kutatni a Barbi fiókjaiban, egyesével kihúzkodta őket és kurkászott, hogy nincs-e ott a kártya!!

Erre az ősparasztságra levegőhöz sem jutottunk. OK, ez egy munkahely, senki nem szerelmesleveleket vagy családi ékszert tart a fiókjaiban, de azért csoki, cigi, készpénz (!), gyógyszer, tárca simán lehet ott… erre ez a tapló, csak mert kóricálni akar, belenyúl a büdös mancsaival a más fiókjába! Ha az enyémmel csinálja, én esküszöm, ott töröm el a kezét. 

Persze mikor Barbi visszajött, tájékoztattuk a dologról (Mari képes volt utánamenni az épület másik felébe, hátha nála van a kártya – persze nem nála volt, hanem az irodának valami olyan helyén, ahol pont nem kutakodott – erre visszakísérte, hogy adja oda neki. Még nem tudja, hogy most már az én kártyám is ugyanilyen szabad felhasználású… de jobb lesz, ha álmában sem jut eszébe, hogy el merje kérni tőlem). Ez a fiókban kurkászós eset engem jobban kihozott a sodromból, mint Barbit – nem véletlenül zárom a fiókomat, és ha elmegyek, eldugom vagy magammal viszem, de Barbié nem zárható – és ő, hogy megnyugtasson, tájékoztatott, hogy már csak decemberig kell elviselnünk. Ugyanis ennek a riskának a haverja a főnökhelyettes asszony, ő hozta ide (gondolom, azóta megbánta), ezért nem lehetett eddig hozzányúlni. De most, decemberben, a főnökhelyettes nyugdíjba megy! Ezt már sokszor tervezte, de most istenbizony, tutifix, 100 %. És akkor…!

Hát, gonosz dolog kárörvendezni, de bevallom, úgy vigyorogtam, mint Joker a Sötét lovagban :-)

A második hír is hasonló kellemes volt: a szenilis nagyfőnökünk szintén nyugdíjba megy, de ő már a nyáron. Szerintem eddig is nyugodtan megtehette volna, hisz szellemileg már nagyon, de nagyon nincs a topon, én ki sem neveztem volna egy kicsit is felelős beosztásba. Szórakoztató, hogy nem fáradtság vagy kimerültség miatt megy el, hanem mert most szembesült azzal, hogy nem kaphat egyidejűleg nyugdíjat és fizetést is! Ó, szegény… Megjegyzem, már öt évvel ezelőtt is meg akarták szüntetni a nyugdíj melletti munkát (vagyis választhatóvá tenni), úgy látszik, a tatának ez a hír is kimaradt. Persze az ő fizetése az enyémnek a háromszorosa, a nyugdíja pedig ennél alig valamivel lenne kevesebb. Tehát ha szeret bejárni, nézegetni az érdekes papírokat, ingyen munkaebédekre járni és fogdosni az ösztöndíjas lányokat, akkor igazán maradhatna – több pénzért –, de valamiért nem ezt választotta. Sebaj, tegye fel a kezét, aki hiányolni fogja a vén marhát.

A harmadik hír nem ennyire kellemes, de minket csak távolról érint. A politikai felettesünk eddigi irodavezetőjét kirúgják (vagyis: „ő kérte, hogy elmehessen”), és helyette a kb. 25 éves, politikai kapcsolatok miatt odarakott, arrogáns, bár csinos kis csávó lesz az irodavezető. Az eddig irodavezetőt az esetek 99 %-ában úgy láttam, hogy a folyosón állt mobillal a kezében, és halkan magántelefonált. A leendő irodavezetőről eddig kétféle véleményt hallottam: 1. buzi, 2. arrogáns. A saját véleményem sem különösebben tér el ettől.

Így telt el ez a hét. De mire alaposan belerázódtam volna a munkába, már jön is a nyaralás.

Még egy dolog van, ami őszinte elégedettséggel tölt el, és mégsem káröröm: egy hónapja, hogy nem ittam egy falat alkoholt sem, és nemhogy nem hiányzik, de vagy két hete már eszembe sem jutott!

Egyszer már tartottam egy alkoholmentes hónapot – tavaly szeptemberben, csak úgy brahiból – de akkor azért számon tartottam a napokat, és igen jólesett utána az az első korty sör. Most még csak kilátásom sincs rá, hogy mikor ihatok megint – az, ugye, az USÁ-ból érkező könyvtől függ – de egyáltalán nem izgat, hogy a nyaralás alatt, sőt talán még a születésnapomon sem ihatok.

Bár az az igazság, hogy kicsit csalok, hisz iszom sört, még ha alkoholmenteset is… Tehát az az élmény, hogy „este megittam egy doboz sört”, azért csak megvan, és ez nagyon kellemes valami. Sőt engem a mentes sör is kiüt egy kicsit, mivel komló van benne, ami altató-nyugtató hatású! Nem csoda, ha ugyanolyan álmos leszek tőle, mint a valódi sörtől.

Nem mintha különösebben altatni kellene az utóbbi napokban. Tegnap a tíz kilométeres futás úgy felpörgetett, hogy vagy másfél órával a szokott idő után feküdtem le. Ma éjjel pedig fel fogok kelni, mivel a 25 millió fontos váltságdíj lesz a tévében, amit videóra akarok venni. Megvan gépen, de utálok monitoron filmet nézni, ha akad más lehetőség is. A videónkat programozni nem lehet, a kereskedelmi csatornák pedig telenyomják reklámmal, így elképzelhető, hogy ott maradok a tévé előtt az éjszaka közepén, és kiszűröm a reklámokat.

Természetesen éjjel fél háromkor kezdődik, ugyan mikorra is raknának egy jó kis filmet? … Pedig derék film, sok humorral és fordulattal, és nem is folyik benne sok vér. Az egyetlen hátránya, hogy Kedvencemet kinyírják a végén, de itt meg is érdemli, mert robbantással fenyegetőző terrorista. Gondolta volna át jobban a dolgot! :-)

Túl vagyok az idei első tíz kilométeres futásomon. Ráadásul, ahogy visszanézem a jegyzeteimet, a második legjobb időeredménnyel: 1 óra 38 perc 28 másodperc (a rekordom 1:38:05).

A 10 km-es mennyiség a tűréshatárom, annál többet nem hinném, hogy egyhuzamban valaha is le tudnék futni. Mindig csodálkozom is magamon, amikor sikerül. Tegnap például abszolút nem úgy indultam neki, hogy „na most futok egy tízest” – három-négy kört akartam csak, de olyan kellemesen belelendültem, hogy nyolcat lenyomtam, aztán arra gondoltam, ezek után még kettőt, levezetésül, igazán meg tudok csinálni. És sikerült is, igaz, a másfél órás folyamatos rázkódástól annyira felkavarodott a gyomrom – pedig igazán lassan kocogtam – hogy kis híján kidobtam a taccsot. A lábam is remegett a végén, de mivel igyekeztem végig marha lazán futni, nem görcsölt és alig fájt. Nyújtás és zuhany után bekentem izomlazítóval az egész lábamat, és most, 24 órával később éppen csak a bokám körüli izmokat érzem kissé.

A gyomromat jobban megviselte a dolog. Még este, mikor a hosszú futás és zuhanyozás után megvacsoráztam, éreztem, hogy nem jó lesz ez így, vajda… Könnyű saláta volt a vacsi, pár falat hússal és gombával, de úgy éreztem, mintha zsírban sült féldisznót faltam volna fel. És utána még csokit is kellett ennem. (Névnapomra kaptam, csak nem hagyhattam tönkremenni? És a felét anyámnak adtam, úgy kell neki ;-) Szóval ezek után úgy ültem a számítógép előtt, mint valami három ikergyerekkel terhes nő a nyolcadik hónapban. Konkrétan kézzel kellett megtartanom a hasamat. Svédkeserű-cseppet ittam – némileg megszegve ezzel az alkoholmentes fogadalmamat, mivel abban van alkohol, de úgy döntöttem, ez nem az a kategória –, és akkor kicsit könnyebb lett.

Viszont másnap, ma, végig úgy viselkedett a hasam, mintha egy slagon keresztül levegőt pumpáltak volna a gyomorszájamtól kezdve úgy a köldökömig. Szelíd kiflit és kefírt ettem, cukratlan kólával (ami orvosilag jó a gyomornak), de így sem csitult. Végül kénytelen voltam Barbihoz fordulni, aki első körben Cholagol cseppet adott, majd mikor ez sem használt különösebben, egy szem Bilagittal is megdobott. Nagyon szégyelltem magam, mert ilyen emésztésserkentő izéket még életemben nem ettem (mármint a Bilagitra célzok, a Cholagol az kb. a svédkeserűvel van egy súlycsoportban).

Most, mikor ezt írom, kora este, már jobb a bélésem, és éhes is vagyok – könnyű kis leves lesz a kaja – de azért nagyon furcsa, hogy egy igen könnyű tempóban lefutott mindössze tíz kilométer így szétcsapjon. Mit csinálnak a fél- és egész maratont futók? Vagy csak én vagyok ilyen nyámnyila?

A gyomromtól eltekintve nagyon elégedett vagyok a teljesítményemmel. Az én koromban, napi nyolc és fél óra ülőmunka, aztán otthon még egy óra számítógépezés és olvasás, mint elsődleges hobbi mellett tíz kilométert lefutni, szerintem egész szép dolog :-)

Bár ezt úgysem olvassa, de köszönettel tartozom az inspirálásért Murakami Haruki japán írónak (is), akinek ugyan egy regényét sem olvastam, de a (hosszútáv)futásról írt könyvét igen. Ő ugyanis író, és mellette fut. Komolyan. Nagyon komolyan: maraton, szupermaraton, reggeltől estig tartó versenyek meg hasonló kemény dolgok. Azt írta, hogy egy napnál több szünetet sosem tart (nyilván a sérülés kivételt képez).

Noha tőlem kimondhatatlanul távol áll ez a fegyelmezett, szinte robotszerű japános stílus, de azért roppant nagy tiszteletet éreztem a könyv olvasása közben. Pont, mert mint nyápic amatőr futó (höhö….) pontosan tudom, milyen rohadt kemény dolog akár 3-4 kilométert is futni valamelyes rendszerességgel, nemhogy majdnem mindennap, 10-20 kilométereket! Ráadásul a fickó 1949-ben született. Tehát az én tíz kilométeremnek az utolsó pár körében már részben az tartotta bennem a lelket, hogy erősen szuggeráltam magam: ha egy nálam 28 évvel idősebb japán ennél ötször többet le tud futni, akkor kizárt, hogy én ezt az apró kis tíz kört ne tudjam megcsinálni… Szóval, kösz, Murakami! :-)

Csak. Azért, mert nekem is van. Nem tetszik, hogy neked meg nincs. Legyen azonnal!

Persze én nem felelhetem azt, amit szívem szerint mondanék: „Ne legyen gyereked. Mert nekem sincs. És nem tetszik, hogy neked van. Add őket árvaházba, azonnal!”

A hozzáállás szerencsére egyáltalán nem mindenkire jellemző, de elég sok kisgyerekes szülő, nagyszülő részéről tapasztalom, hogy unszolják az embert a gyerekvállalásra. Nem diszkréten. Nem olyanok, akiknek joguk lenne beleszólni ebbe. Egyáltalán: senki nem szólhat bele, csak az érintett nő vagy pár.

De ezt ezek nem érzik. Nemhogy nem tapintatosak, de kialakul bennük valami terrorista jellegű magatartás, talán még fegyvert is szorítanának a fejemhez az azonnali gyerekvállalás érdekében. Többnyire kollégák, távolabbi ismerősök és netes kommentelők köréből kerül ki ez az idegesítő, erőszakos, tukmálós réteg. Személyes sértésnek érzik, az életmódjuk elleni támadásnak, hogy valaki máshogy merészel élni, mint ők, és még jól is érzi magát úgy.

Most volt az esküvőtök? Na, akkor biztos nemsoká érkezik a baba. Már egy éves házasok vagytok, és még nincs baba? Na, majd biztos hamarosan! Már három éves házasok vagytok, és még mindig nincs babaaaa?? Csak nem beteg valamelyikőtök? Tudok egy nagyon jó orvost, aki… (Pár évvel korábban, ugyanezektől az emberektől: mikor mész már férjhez?)

Nem szülnek ezek a mai fiatalok. Pedig folyton mondom a lányomnak, hogy úúúúgy szeretnék már unokázni. De hát nem. Én az ő korában már kétgyerekes anyuka voltam, de hát ezek a mai lányok.

Már el sem tudja képzelni, milyen lehet gyerek nélkül. Elképzelhetetlen. Az nem is igazi élet. A saját, gyerektelenül eltöltött 30 éve is full értelmetlen és felesleges volt ezek szerint. Ugyan mi a fenét lehet csinálni, ha nincs az embernek gyereke? Minden este buliztok meg színházba jártok? Á, az mind csak pótcselekvés!

Nekem pedig kutyám van, nem is tudom elképzelni, hogy lehet anélkül élni? Majd minden kolléganőmet nyektetni fogom, hogy tessékazonnal örökbefogadni kutyuskát, tele vannak a menhelyek árva, ártatlan állatokkal. Kutya nélkül nem élet az élet. Kis tappancsok motoszkálása az ágyam körül, kedves csámcsogás, ahogy falja a tápot. Ez az igazi élet.

Nem elég a kisgyerekes szülőnek, hogy van gyereke. Örüljön neki, és hagyja békén a másikat. De nem elég, hogy csak neki van, legyen mindenkinek! Főleg annak, aki szülőképes korban van, van állása, esetleg párkapcsolata is. Mi az, hogy nincs gyereked?

Nem tesz különbséget aközött, hogy nem akarok, vagy nem lehet. Pedig csak ez a két lehetőség van. Nem akarok: mert nem szeretem a gyerekeket, nincs kedvem, időm … akármiért! Ez esetben tépheti a száját bármeddig, nem fogok leülni és elgondolkodva magam elé suttogni: „A Margitkának igaza van. Még ma szülök!”

Vagy nem lehet: mert valami betegségem van. Meddő vagyok, a párom meddő, nem szülhetek, genetikai betegségem van, öt munkanélküli családtagot tartunk el, hitelt fizetünk, a párom hallani sem akar gyerekről, feketén dolgozom, súlyosan veszélyeztetne a terhesség; csont nélkül kirúgnának már a terhesség alatt, ha akkor nem, akkor a gyes alatt.

Nincs bölcsőde, nincs óvoda, ahová a gyereket tenném, mikor visszamegyek dolgozni, vagy ha van, csak 8-16-ig van nyitva. Nincs nagymama, nagynéni, sógornő, akire nyugodtan rábíznám, aki meg van, az szintén dolgozik. Kapcsoljam ki a gyereket, vagy kloroformmal kábítsam el, hogy végigaludja a munkaidőmet + az utazás idejét?

De ezeket már el sem magyarázza nekik az ember, mert csak legyintenek. Ugyan! Nagyanyáink a világháború alatt is szültek gyerekeket, oszt mégis lett valahogy! Aha. Akkor talán a vakbelünket se vetessük ki, mert az ősembernek sem volt ilyen lehetősége, mégis lett valahogy.

Vannak párok, ahol az egyik fél – jellemzően a nő – akar gyereket, míg a másik – jellemzően a férfi – nem. Ezt pláne nem fogjuk elmagyarázni a kisgyerekesnek, mert végképp semmi köze hozzá. De ha mégis, akkor mit mondana? Ugyan! Majd meggondolja magát a Béla! Meglátod, majd ha a kezében tartja a kis gőgicsét, rögtön meglágyul a szíve! Mind ilyenek a férfiak, csak akkor akarják a gyereket, amikor már megvan! Hát csapd be egy kicsit, majd azt mondod, elfelejtetted bevenni a bogyót. Biztos nem haragszik meg érte. Ő is csak szeretne családot, ugye. Fogadok, hogy már anyósod is örülne neki.

Nem hiheti komolyan, hogy majd ezt a tanácsot épeszű nő megfogadja. Először is, rég megette a fene azt a kapcsolatot, ahol a másik háta mögött kell a fogamzásgátlót kiköpni, és kész tények elé állítani a pasit. Másodszor, mi van, ha a Béla tényleg komolyan nem akar gyereket, és még dühös is lesz, hogy átvágtam? Veszi a batyuját és megpattan, én pedig ott állok egymagamban egy gyerekkel. Hisz még olyan apák is megpattannak, akik maguk is akarták a gyereket, csak mikor már három éjszakát ordít át zsinórban, hirtelen rájönnek, hogy nem is így gondolták, ők még nem is éltek igazán, ezt ők nem bírják, és már csomagolnak is.

A tipikus kisgyerekesnek ezt nem lehet megmagyarázni. Blabla, kifogás. Irányítani kell a Bélát, legyél okos. Neki ugyan fogalma sincs, hogy is van ez másoknál, mert ő már húszévesen hozzáment a gimnáziumi padtársához, egy év múlva jött az első gyerek, két év múlva a második, a Józsinak most már esze ágában sincs lelépni tőle, hisz a fele fizetését elvinné a gyerektartás. Így mintegy páholyból osztogatja a tanácsait másoknak.

Másról nem is lehet beszélgetni vele, mert előbb vagy utóbb, de visszakanyarodik a gyerekvállaláshoz. Különben is csak munkáról érdemes társalogni vele, mert bármilyen magánjellegű téma (sport, filmek, egészségügy, könyvek) kétféle módon végződhet: 1. a gyerekvállaláshoz, 2. „nincs nekem erre időm, gyerekeim vannak”. Esetleg még hozzáteszi: „Majd ha neked is lesz gyereked, meglátod!” Ez különben jolly joker, ezt mindenre tudja mondani. Lehet, hogy 90 kg vagyok, de szültem három gyereket (hogy a legfrissebbet is tíz éve, az mellékes).

Különben sem célszerű a beszélgetés kisgyerekes szülő kollégákkal, mert a „tápszer, orvos, pelenka, játszótér, átaludta az éjszakát, hintőpor, büfi, gyes, gyed” témakörben ők úgyis profibbak, más most úgysem érdekli őket, és úgyis elő fog kerülni a „Neked mikor lesz?”

A netes kommentelők még riasztóbbak. Volt olyan férfi, aki leírta, hogy neki a nő csak akkor számít, ha gyereke van. A természet arra teremtette a nőt, hogy anya legyen, ezért aki harminc felett van és nincs gyereke, az neki nem létezik, azzal ő nem képes mit kezdeni, a létezésük is indokolatlan. Azért kedves volt és azt már nem írta, hogy az ilyen nőt agyon kellene lőni.

Gondoltam, megkérdezem, hogy neked van-e gyereked, és mennyi időt töltesz vele naponta? Tisztába teszed-e, eljársz-e szülői értekezletekre, otthon maradsz-e vele, ha beteg? Mármint nem egyszer, hanem rendszeresen! Aztán mégsem kérdeztem.

Még ennél a pasasnál is riasztóbbak azok a nők – anyák! – akik valami gonosz kárörvendezéssel kb. így írnak: „höhö, úgy kell neked, majd egyedül fogsz megdögleni, én mindig röhögök az ilyeneken, majd öregkorodban bánni fogod, de meg is érdemled!” Nem karikírozás, szó szerint ilyeneket olvastam. És ezek nevelnek gyereket... Biztos őket is így nevelték.

A párkapcsolatban élő gyerekteleneknél persze van még rosszabb, az egyedülálló gyerektelen. Ezt szinte fel sem tudják fogni, nem tudnak mit kezdeni az információval. Értelmezhetetlen kifejezés: „egyedülálló”. Ők férjhez mentek húszévesen a gimis padtársukhoz / huszonöt évesen a főiskolás csoporttársukhoz. Hogy lehet, hogy valakinek nincs pasija. Hihetetlen. De ennek ellenére csak nyomatják tovább a „szüljél gyereket”-mantrát. Kitől, hogyan, hová és miből, az mindegy, lényegtelen, nagyanyáink a világháborúban ugye.

Az más kérdés, hogy például én senkivel nem közlöm, hogy egyedülálló vagyok: aki számít, úgyis tudja, aki nem számít, annak köze sincs hozzá. De hallom, ahogy a többi egyedülálló lányt ugyanígy biztatják. Sőt a fiúkat is, ami még érdekesebb. Egy elszánt lány esetleg magára húz egy fickót a diszkóban, és kilenc hónap múlva szülhet, de egy fiú mégis hogy a fenébe csinálna gyereket egyedül?

Hát keressél valakit, és gyorsan alapítsatok családot! (= Már az első randevún rögtön közöld a pasival, hogy mielőbb gyereket akarsz, aztán nézd a mögötte felszálló porfelhőt.)

És hát persze egy gyerek nem elég. Már a kórházban megkérdezi, mikor jön a kistestvér. Ők négyen voltak testvérek, micsoda remek gyerekkoruk volt. Már kétéves a Kisbence és nincs testvére? Hogy lehet az? – Bár, ezzel kivételesen nagyjából egyetértek, mert nekem is roppant szórakoztató gyerekkorom volt a saját testvéremmel, de akkor eléggé más időket írtunk, amelyek, legalábbis a gyerekvállalásnak, jobban kedveztek.

Fogy a magyar. Hát azt akarjátok, hogy majd kínai meg román bevándorlók népesítsék be ezt az országot?! Ha csak két gyereket vállaltok, az még nem szaporítja a népességet! Legalább három kell, de inkább négy! Jellemzően olyan anyuka mondja ezt, aki csak viccből jár a közigazgatásba dolgozni, a férje több jól menő vállalkozás tulajdonosa (és mikor majd  adócsalás miatt lecsukják, anyuka a közszférai fizetéséből és a családi pótlékból próbálja eltartani a derék nagycsaládot).

Ambivalens megnyilatkozások, akár egy mondaton belül: „Te szerencsétlen nyomorult, fogalmad sincs, mi az igazi öröm az életben” és „Te átkozott mázlista, hogy beülhetsz a Rudasba és színházba is eljutsz”. Vagy: „bezzeg engem eltartanak majd a gyerekeim öregkoromban”, ugyanakkor: „a gatyámat is ráfizetem a kölykökre”.

Hát döntsük már el, irigyeljük-e a gyerektelent vagy sajnáljuk? Győzködjük, hogy szüljön, de panaszkodunk, hogy mekkora szívás, mintha csak azért győzködnénk, hogy más is szívjon? Miért nem bírjuk elviselni, hogy a másik máshogy él? És honnan vesszük a bátorságot, hogy belepofázzunk a másik magánügyeibe? (Már, ha nem közeli családtag vagy barát.)

Én talán mondok neki olyant, hogy „figyelj, marhára irritál az a középső kölyköd, nem bírom a képét, szerintem add örökbe gazdag amcsiknak!” Vagy mondok olyant, hogy „pofád lapos, és törődj a magad dolgával”? Mert eddig ugyan nem mondtam, de nagyon kikívánkozott, így a jövőben lehet, hogy fogom mondani. Ha pedig valami főnökféle kérdezi, akinek ezt mégsem mondhatom, akkor sajnos hazudni fogok valami genetikai betegségről vagy petevezeték-elzáródásról. Ha ez kell, hogy nyugton hagyják az ember magánszféráját…

Ritkán mondom, hogy egy amerikai filmben csalódtam, ugyanakkor egy európaival roppantul meg voltam elégedve, de most ez történt. Szerdán megnéztem a Mellékhatásokat, amit eléggé dicsértek, a mozi is olcsóbb aznap, a film témája is érdekes (klf. nyugtatók drasztikus mellékhatásai). Valami jóféle kis orvosos-gyilkosságos thrillerre számítottam. Ehhez képest összességében csalódtam, noha a gyilkosság megvolt, orvosok is, nyugtató is.

De a film első fele marha vontatott volt, a főszereplő csaj pofáját kevéssé bírom, a depresszió miatti nyekergése meg kifejezetten idegesített. Aztán úgy félidőtől rendesen beindultak a dolgok, de ez már nem tette jóvá az első felét. Jó kis csavarok voltak benne, de ezekre számított is az ember, mivel minden ismertetőben leírták, hogy „csavaros! fordulatos! kiszámíthatatlan!”, úgyhogy majdnem mindenre számítottam is, ami végül bekövetkezett. Aztán jött a végkifejlet, tulajdonképpen úgy-ahogy rendben volt, de mégis úgy jöttem ki a moziból, hogy ez nem érte meg nekem még az akciós mozijegy árát sem. Talán egy 999.- Ft-os DVD-n még elmegy, vagy ha elszánt rajongója lennék bármelyik szereplőnek (nem így van).

Szerencsére délelőtt már nekifogtam az Ördöggerinc másodszori megnézésének, ezért este, hogy kiöblítsem a fejemből a Mellékhatásokat, ezt folytattam. És hát másodszorra még jobban tetszett! Illetve jobban összeálltak a dolgok, és most, amikor már tudtam, mikor mi lesz, jobban figyeltem az apró részletekre. Még mindig nem fér a fejembe, hogy tudnak gyerekszínészekből ilyen jó alakításokat kitaposni. OK, tudom, hogy a gyerek is ember, csak kisebb, de akkor is… teljesen felnőtt, igazi színészekhez méltó alakítást nyújtottak. Pedig nem vagyok valami gyerekfan, csak igazán indokolt esetben dicsérek gyerekeket, de itt aztán tényleg le a kalappal! :-)

Természetesen a többi színész is jó volt. Akárcsak a Faun labirintusában, itt is felbukkan egy „szörny”, természetfeletti lény – ott a Faun, itt a kísértet – aztán idővel kiderül, hogy az igazi szörny nem is ez, hanem egy-egy igazi, emberi szereplő. Mindkét filmben nagyon helyes pasikat választottak erre a szerepre, a Faunban a kapitányt (dettó: le a kalappal), itt meg egy fiatalabb, nagyon helyes spanyol srácot. Az Ördöggerincben, nekem legalábbis, rögtön elsőre nem esett le, hogy ez lesz majd „a” gonosz, csak szép apránként… Nagyon tetszett ez a megoldás.

A film után levezetésként még megnéztem a werkfilmet is. Egy barátnőm, aki nagyon félt a horrorfilmektől, azt mondta, hogy csak úgy tudja megnézni őket, ha előtte a DVD-n látta az Így készült részt. Mert akkor látja az ember, hogy készül a szörny maszkja; kávéznak meg viccelődnek az emberek, szóval, utána már kevésbé lehet félni.

Én viszont a filmek után szoktam megnézni az Így készültet. Különben nem tudnám komolyan venni, hogy „vazze, tényleg beledöfnek egy dárdát a fickóba!” És persze nem féltem volna annyira a kísértettől sem, ha előtte látom, ahogy rakják rá a maszkot a szerencsétlenre, és a maketteket, amikkel kísérletezgettek előtte.

Szóval, a mérleg: egy negatív csalódás, egy pozitív csalódás. És egy – egyelőre – semleges, mert a youtube-on ott van Anthonynak egy újabb filmje, ami csak nekem új, mert nem hallottam még róla, de abból csak 10 percet láttam, és eddig eléggé emlékeztet egy thrillerre, ami valamikor mostanában készült (és ha tényleg ugyanaz lesz a cselekménye, akkor biztos erről koppintották).

A Napos oldal is megjelent DVD-n, már előző napon, de csak a harmadik boltban volt ott fizikailag, hogy megvehessem. Nemtom, hogy van ez, nemhogy a megjelenés napján, de másnap sincs kint a polcokon? De mindegy, a fő, hogy a harmadik helyen ott volt, és megvettem. Most ezt nézegetem apránként. Moziban kétszer láttam, de tudtam, hogy megveszem majd DVD-n is. Nagyon édes film, részben dráma, részben vígjáték, és a magyar szinkron csak jót tett neki (nem mintha eredetiben rossz lett volna). Hab a tortán, hogy Robert De Niro, régi, nagy kedvencem is szerepel benne, végre megint rendes filmekben játszik :-) Itt kimondottam imádtam a karakterét, de a két fiatal főszereplő is nagyon tetszett. Pedig korombeli – vagy fiatalabb – színészeket éppúgy nem szoktam csak úgy dicsérni, mint a gyerekszínészeket. Ha én dicsérek egy 22 évest, az tuti, hogy jó :-)

Időjárásról nyefegni nagy marhaság, de engem az utóbbi hetekben teljesen kikészít ez a kiszámíthatatlanság. Tudom, hogy május van, és szeszélyes, de akkor is, ez már túlzás. Nem is az a bajom, hogy akkor esik, amikor nincs nálam ernyő, hanem inkább az ellenkezője!

Kinézek az ablakon indulás előtt: felhők, félhomály, borús, lóg az eső lába. Dioptriás napszemüveget kiteszem a táskából, esődzsekit felveszem (vagy ha nem vagyok lusta, bőrdzsekit és esernyőt viszek). Elindulás után, amikor már megtettem akkora távolságot, hogy nincs értelme – sem idő, sem kedv, sem lehetőség – visszafordulni, a felhők pikkpakk eltűnnek, nap előbújik, ezerrel süt. A szemem kifolyik, az esődzseki rám olvad – mert annyira nem kicsi, hogy összegyűrve elférne a táskámban, de ahhoz túl könnyű és csúszós, hogy a kezemben vihessem.

Ritkán előfordul a fordítottja is, amikor elindulok pólóban, napszemüvegben, és akkor kezd esni, de az számomra könnyebben kezelhető. Napszemüveget leveszem és káromkodok, mást nem tehetek. De ez az „eső lesz öt percen belül, hűvös szél fúj”-idő, ami 10 perc múlva szicíliai napsütésbe torkollik, mintha üldözne engem, és az agyamra megy!

Futáskor minősítetten rossz ez. Mint az köztudott, utálom a tömeget és a túlságosan sok embert a parkban. Na most, ha leesik kettő csepp eső, a népek úgy húznak el a parkból, mintha vadászgépek bombáznának, vagy kénsav csepegnek. Tehát ezért kedvelem az esőt futáskor. Azért ne legyen túl sok, mert akkor meg a talajviszonyok lesznek annyira vizesek, hogy képtelenség futni, de az a pár csepp eső, kis szitálás, távoltartási célból, az direkt kellemes.

Májusban legalább ötször fordult elő, hogy igazi szép futóidő volt: borús, szeles, hűvös – már csak azért is jó a hűvös, mert futáskor legalább +10 fokkal többnek érzem a hőmérsékletet – napsütés sehol, esőfelhők az égen. Átöltözöm, lemegyek, futok tíz lépést, mire minden felhő varázsütésre felszívódik, nap előbújik és süt ezerrel, a szemem kifolyik, a babakocsi-tologató és kutyasétáltató emberek pedig úgy kerülnek elő konkrétan a semmiből, mintha a park szélén lévő bokrokban bújtak volna meg eddig, és most csak elő kellett volna lépniük onnan.

Persze a napsütéstől melegebb is lesz, és világosabb is, tehát díszkivilágításban, izzadva loholok, és az eddigi 5 fő helyett 45 nézi ezt.

Ma speciel szerencsém volt, többé-kevésbé becsületes felhők borították az eget, de a nap néha kibújt, és mivel nyolc kört futottam 1 óra 13 perc alatt, körönként változott, hogy épp rossz vagy jó-e az idő, sokan vagy kevesebben vannak-e a parkban. – És annyi idő alatt futottam le ezt a nyolc kört, ami alatt máskor a hetet szoktam – ennek ugyan semmi köze a témához, de muszáj eldicsekednem vele :-)

Miért nem lehet következetes az időjárás?! Ha 10.05-kor borús és hűvös, és ezért esődzsekit veszek, a napszemüveget pedig kiteszem, akkor tessék már legalább pár órán keresztül kitartani emellett! Különben az időzítéssel is vannak gondjaim. Teszem azt, munkából jövök haza. 16.00-kor még ideális futóidő (szeles, hűvös stb.). Teljesen ráizgulok, hogy most micsoda kellemes hosszú futást fogok beiktatni. Kilépek a munkahely kapuján, rögtön kevesebb a felhő. Mire kiszállok a metróból, már elállt a szél. Hazaérek, a nap már ezerrel süt. Mire átöltözöm és leérek a parkba, már olyan tökéletes napsütés van, mint Floridában.

Hogy a délután érkező esők meg rendszerint olyan napokon jönnek, amikor reggel verőfényes napsütés volt, és eszembe sem jutott, hogy esernyőt kéne vinni, az természetes. Tudom, nézzek időjárás-jelentést. Hát nézek is, meg hallgatok, de a „futó zápor” simán jelentheti azt is, hogy munkaidőben jön az a zápor, és hazafelé megúszom. De nem, az égszakadás többnyire pontosan a munkaidő végére érkezik.

A hőmérséklettel sem vagyok megelégedve. Úgy értem, télen egyértelmű, hogy hideg van, és vegyek pamutharisnyát, pulóvert, csizmát. Nyáron is egyértelmű, hogy negyven fok van és a lehető legkevesebb cuccot vegyem magamra, fényvédővel. De ebben a hülye májusi időben?! Kinézek az ablakon, meleg van: melltartót, pólót veszek, dzsekit itthon hagyom. Befordulok a sarkon, ott tíz fokkal hidegebb van, libabőr, a karom lefagy. De többnyire fordítva van: hűvösnek látszó idő, hosszúujjú, esődzseki, zárt cipő, aztán tíz perc után Florida, az esődzsekit meg cipelhetem egész nap, mert már egyetlen csepp eső sem fog esni, ami okot adna rá, hogy felvegyem.

Komolyan mondom, ezek után már szinte várom azt a nagy nyári hőséget, amit egyébként marhára nem bírok az utóbbi években, de olyankor legalább egyértelmű, hogy mi a helyzet, és tudom, hogy nem lesz hirtelen egy totálisan más éghajlat, mire beérek a munkahelyre…

Miért is kell nekem esténként spanyol horrorfilmeket néznem??... Az Ördöggerincre van „mentségem”: hangszóró vásárlása közben a DVD-szekcióban ott volt, valami nevetséges összegért. Hangszóró kell a számítógéphez, egy 700.- Ft-os DVD-et pedig nem hagyhatok ott, mikor azt a Faun labirintusa rendezője rendezte, annak a „kistestvéreként” szokták emlegetni és még sosem láttam.

Kellett a horror, mert hétfőre terveztem be az új munkahelyhez szükséges orvosi alkalmassági vizsgálatot. Az ilyesmi előtt mindig ideges vagyok kissé (egyrészt, mert orvos, másrészt, mi van, ha azt mondja, alkalmatlan vagyok?) – és a feszültség oldása céljából tettem be az Ördöggerincet vasárnap este.

Eddig nyugtató hatás tekintetében minden horror és thriller közül nálam a Psycho vitte a pálmát. Az Ördöggerinc valamiért nem érte el most ezt a megnyugtató és pihentető hatást – bár nagyon jó film volt, fantasztikus helyszínen játszódott, az operatőrt és a zeneszerzőt pedig külön megpuszilnám. Sőt: a gyerekszínészek – akikből sok volt, lévén árvaházban játszódik – egytől egyig királyul játszottak, pedig ezt ritkán mondom.

 …De mégis – úgy megijedtem a szellemtől (én! aki horrorfilmeken nőttem fel!), hogy kimondottan idegesen aludtam, az meg külön nyugtalanított, hogy a forgószékem az ágynak háttal állt, azt pedig éppen a Psycho révén tudjuk, hogy nem jó dolog…na szóval az Ördöggerinc jó film és jó dráma volt, de mint kikapcsolós horror, nálam nem működött. Ettől függetlenül hamarosan meg fogom nézni újra, mert nagyon jó.

Hétfőn tehát előzetes orvosi alkalmassági vizsgálat. Nincsenek túl jó emlékeim az ilyenekről. Vagyis totál semleges élményeim vannak, kivéve egyetlen munkahelyemet, ami félig-meddig fegyveres szerv volt, és ezért, noha közönséges irodai aktakukac melóra vettek fel, de előtte úgy átvizsgáltak orvosilag, mintha Mars-expedícióra készülnék. Szemészet, fülészet, bőrgyógyászat, ideggyógyászat, nőgyógyászat (!), labor, komolyan, két napig ki sem jöttem a szakrendelőből.

És sajnos kétféle orvosnál szoktam lódítani: az egyik a véradás, a másik a foglalkozás-egészségügy.

Most például megkérdezte a doki, miféle betegségei vannak a szüleimnek. Apám cukorbetegségét bevallottam, de anyám ilyen-olyan nyavalyáiról már egy szót sem ejtettem. Megkérdezte, van-e visszerem. Nincs – hazudtam rögtön, holott van egy kicsi, már amennyiben a térdhajlatban lévő vénatágulat a visszér (tudtommal az). De ha ezt megmondom, akkor rögtön azt akarja, hogy mutassam meg, elkezd hümmögni, rosszabb esetben gyógyszert ír fel vagy horribile dictu, műtétet javasol; még rosszabb esetben pedig kitalálja, hogy például akkor nem is végezhetek ülőmunkát. Akkor hogy dolgozzam, bogaram?

Ezek után megkérdezték a magasságomat és a súlyomat. A magasságról az igazat közöltem, de a súlyomról azt állítottam, hogy 55 kg – az orvosok azt szeretik, ha minél több kiló az ember, ezért véradások előtt is ezt mondom – pedig most épp 52,1 kg vagyok. Hol vannak már az április eleji régi szép idők, amikor 50,0 is voltam! …

A doki megtaperolta a hasamat, meghallgatta a tüdőmet és a szívemet. Baromi ideges lettem, mert októberben a kardiológus is ilyen egyszerű fonendoszkópos kagylózással jött rá a mitralis prolapsusomra, ami ártalmatlan szívbillentyű-nyavalya, viszont ha ez a doki most rájön, még képes és nem adja meg az alkalmasságimat.

De nem jött rá… Viszont levetette velem a szemüveget és nézegette a szememet. Kérdezte, tudom-e, hogy az egyik szemem kisebb (nem, vazze… marha). És hogy biztos gyengébben is látok rá… Mondtam, ó igen, egy kicsit, születésem óta. Hogy gyakorlatilag nem látok arra a szememre, azt nem mondtam meg. Mert monitor előtt dolgozom, irodában, és van rá esély, hogy fél szemmel talán nem adja meg az alkalmasságimat…

Ezek után már csak alá kellett írnom egy papírt, hogy az általam közöltek a valóságnak megfelelnek, és nincs eltitkolt betegségem :-)

Az alkalmassági papírral a kezemben, megkönnyebbülten indultam haza. Siettem, mert bár eredetileg nem akartam otthon gubbasztani egy szabadnapon, de pont aznap délelőtt, dokihoz indulás előtt írta ki valaki a Tony-féle fórumra, hogy azt a filmet, amit eddig csak németül és elképzelhetetlenül vacak minőségben lehetett nézni, most feltették a youtube-ra. Ahol lehetőleg iszonyú gyorsan meg kellene nézni, mert onnan hajlamosak leszedni, amint észreveszik, hogy nem jogtiszta cucc van fent. (Ismét a vesszőparipám: tessék kiadni DVD-n!)

Tehát dokitól hazafelé beugrottam alkoholmentes sörért a közértbe, aztán a gép elé pattantam. Nos hát, a filmben kicsit csalódtam. 1970-es volt, kedvencem 38 éves benne, és természetesen ő, mint mindig, nagyon jó, és relatíve helyes is. Azért mondom, hogy relatíve, mert itt amolyan egyszerűbb embert játszott, olyan vidéki állattartó-félét (tehenek, lovak, tanyaház, farmer kertésznadrág, sár, tehénlepény, lócitrom). Tehát túl csinos nem is lehetett, amellett érezhetően jobban állnak neki az értelmiségibb szerepek, de azért kellemes volt. Viszont a sztori 40 évet ölelt fel, ezért a végére öreg lett és meghalt (most kellett ezt? nem volt elég a valóságban?) És ami még ennél is idegesítőbb: megint egy csajjal volt viszonya, aki egy másik fickót választott helyette – ha jól értettem, a testvérét – aki nagyságrendekkel rondább volt.

Itt persze megint az jutott eszembe, ami pl. a Brahmsnál, miszerint ki a fene akarna bármilyen más pasit, ha Tony Perkins a közelben van? Ezenkívül az is eszembe jutott, milyen remek, hogy a saját magántesóm és én különneműek és heteroszexuálisok vagyunk, ezért aztán soha nem fordulhatott elő, hogy ugyanabba az egyénbe legyünk szerelmesek, és vitatkoznunk vagy pláne verekednünk kellene emiatt, ami itt a filmben megtörtént.

Sőt, mivel különneműek vagyunk és az egyikünk kétszer akkora, mint a másik, még az sem történhetett meg, hogy elszedje tőlem a melltartómat vagy a blúzomat, ami talán még fontosabb is, mint az előző, mert a pasi ingyen terem, viszont a melltartó vagy a blúz kemény ezresekbe kerül :-)

Tehát, a logikátlan cselekmény (más pasi) és a szomorú befejezés (meghalás) ellenére azért roppantul örültem, hogy most végre a Lovin’ Mollyt is láttam, méghozzá a youtube-on, ahonnan ekkor még nem szedték le. A képminőség a német verzióhoz képest egyszerűen csodálatos volt, a hang pedig az eredeti angol, amiből úgy 10%-kal többet értek, mint a németből, tehát így a film szövegéből akár 11 %-ot is megértettem. Tiszta szerencse, hogy kábé kikövetkeztettem, hogy verekedés esetén haragszanak egymásra, csókolózás esetén szerelmesek egymásba stb. És amikor kisborjú született és megpuszilták, akkor örültek neki :-)

Az Ördöggerincet annyira emlegették a netes filmes fórumokon a „Faun kistestvérének”, hogy este – már csak a Molly szomorú vége miatt is – elővettem a Faun labirintusát, és most azt néztem meg.

Azt hiszem, ez volt az első spanyol film, amit láttam, és amikor anno szinkronnal kezdtem nézni DVD-n, rájöttem, hogy a spanyol ebben az esetben annyira szép, hogy visszatettem eredeti nyelvre. Pedig szinkronpárti vagyok. De a spanyol filmeket azóta mindig eredeti nyelven nézem. Ilyen volt a REC is – jó, az horrorfilm, horrort pedig tényleg eredetiben kell nézni, valahogy érezhető, hogy a szinkronszínészek nem féltek igazán :-)

A Faunt nagyon szeretem, de olyan sírós film – úgy értve, hogy én sírok rajta, nem a filmben sírnak –, hogy ritkán szoktam nézni. Ezért egy csomó dolgot már el is felejtettem belőle. De most is ugyanannyira tetszett, mint bármikor korábban. Már eleve gyönyörűek a képek; a rendező, a zeneszerző és az operatőr is ugyanaz, mint az Ördöggerincben. Itt is nagyon jók a színészek – még a gyerekszínész kislány is – itt is van természetfeletti, de spanyol polgárháború és emberi gonoszság is. A fantáziavilág teljesen elragad! Természetesen a Faunt is nagyon csípem, a „lakoma-jelenetnél” pedig még mindig összefosom magam. Pedig hányszor láttam már!

Na és, a végén, amikor a kislánynak oda kéne adnia a csecsemő öccsét, de ő nem hajlandó:

- Feláldoznád a királyságodat ezért a vakarcsért, akit alig ismersz?!

- Igen! Mindent feláldozok!

Ezen mindig bőgök. (Most is, miközben írom.) Ráadásul maga a vége is brutálisan drámai, miközben ha úgy nézzük, happy end is. Lehet vitatkozni, hogy melyik befejezés az igazi, mint mondjuk az Eredetnél… de minek?

Ez a mostani kis jutalompihenés eddig eléggé pörgősre sikerült. Állítólag az aktív pihenés a legjobb, sőt a sok történés még jobban kiszellőzteti a fejemből a munkahelyi stresszt. De azért egy jó kis alvás már hiányzik, úgy értem, az a hosszú, reggel fél tízig tartó, amit annyira szeretek…

Csütörtökön korán keltem, mert érkeztek a vízmelegítő-szerelők. Velük ugyan semmi dolgom nem volt, de valószínű volt, hogy a vízmelegítő nézegetését követően árajánlatot írni beülnek a nappaliba, ami a szobám és a fürdőszoba között fekszik. Próbáljam átaludni a látogatásukat, abban a tudatban, hogy addig nem mehetek ki pisilni, míg itt vannak? És ha később jönnek, akkor kuksoljak a paplan alatt ébren? … Éreztem, hogy nyugodtan tovább aludni úgysem tudnék, miközben idegen emberek kóricálnak a lakásban. Hát inkább felöltöztem és megcsináltam a reggelit, és míg azt szépen elnyammogtam, a jómunkásemberek elintézték a dolgukat tíz perc alatt.

Ezután több fordulóban nekilódultam vásárolni és ügyet intézni. Az erkölcsi bizonyítvány igénylésével kezdtem. Először ki kellett tölteni a csekket, aztán a feladóvevényt rányalni az igénylőlapra és azt is feladni ajánlva (tehát két lépésben, szemben a régi illetékbélyeges gyakorlattal). Kitöltöttem az igénylőlapot – már ehhez is olyan kis szájbarágós kitöltési útmutató volt, mint az adóbevalláshoz, hülyébb lett a nép, vagy anyáskodóbb az állam –, kitöltöttem a csekket is. A borítékot is meg akartam címezni, hogy ott helyben a postán felnyaljam a feladóvevényt az igénylésre és feladhassam, ám ekkor vettem észre, hogy a borítékot valami víz- vagy teafoltra tettem, és az most vizes lett, vagyis egyszerre csúnya és használhatatlan.

Ezért elmentem a közeli plázába, ahol posta is van. Feladtam a csekket és kértem egy új igénylőlapot. Majd vásároltam Évi néninek, akihez másnapra voltam hivatalos, és különféle csemegeuborka- meg papírtörlő-jellegű háztartási dolgokat kért tőlem.

A  megszűnőfélben lévő boltban csemegeuborka és zöld tea (ajándék) volt ugyan, de kenyér és papírtörlő nem. Papírtörlőt a piacon vettem. Aztán hazamentem, az új igénylőlapom borítékját nagyon-nagyon óvatosan, hogy még véletlenül se legyen ez is vizes, megcímeztem, a befizetett csekkszelvényt rányaltam az igénylőlapra, az egészet belevágtam a borítékba, ami persze nem ragadt – az utóbbi időben valahogy minden boríték tök simán felnyílik – így lecelluxoztam, ahogy minden levelemet szoktam. Kivéve a munkahelyen, mert ott le van ejtve.

Ezután újra útnak indultam – most a másik irányba, ahol szintén van egy posta, ott feladtam az erkölcsi bizonyítvány igénylését (ebben az ügyben háromszor jártam tehát a postán). Továbbhaladtam a közért felé, ahol szerencsére kenyér is volt, sőt sokféle alkoholmentes sör is… újabban nagyon fellelkesültem a mentes sör iránt :-)

A csütörtöki napból már szinte elég is volt ennyi. De 17.00-kor még találkozónk volt apámmal, hogy bőrdzsekit vegyünk neki, meg esetleg nekem is valami ruhát, ami mindkettőnknek jó, mert neki ruhaszámlája lesz, nekem ruhám. Végül végignéztünk egy csomó üzletet férfi bőrdzseki után, és tapasztaltuk, hogy május végén az ilyesmi szinte lehetetlen feladat. Azért volt egy kisbolt, ahol akciós bőrcuccok voltak, és ott találtunk végül egy olyant, ami Faternak tetszett és jó is volt rá. Majdnem megvettük, mikor kiderült, hogy pont épp abban a boltban nem lehet kártyával fizetni. Miért nem? Mert a bank csak bizonyos forgalom felett biztosítja a bankkártyás fizetés lehetőségét. Ez szerintem erősen 22-es csapdája, mivel ha lenne kártyás fizetés, pl. most mi is ott vásároltunk volna, tehát egy csomó ember esetleg épp azért nem megy oda, mert nem lehet kártyázni.

Pénteki napom kísértetiesen hasonló módon kezdődött: korán keltem, mert – szintén a vízmelegítővel kapcsolatosan – valami kéményseprő jött fél kilenc felé. Úgyis Évi nénihez készültem, tehát sokáig heverészni semmiképp sem tudtam volna. Megreggeliztem, közben néztem egy kis Sherlockot – istenem, a 2x01 epizód, az Irene Adler-sztori, talán a kedvencem, nagyon működik ott a kémia közöttük, miközben a sztori annyira csavaros, hogy én, aki filmeken nőttem fel, ezt az epizódot csak másodszori megnézésre és erősen koncentrálva értettem meg! –, aztán felrongyoltam Évi nénihez.

Kb. fél négykor indultam tőle haza. Az út nem volt kimondottan akadálymentes, mivel lomtalanítás volt, és a két lábon járó fémdetektorok csapatait kerülgetni nem semmi feladat.

Mikor hazaértem, Tesóm már ott volt. Valamiféle osztálytalálkozóra tartott, ami tőlük messze, viszont hozzánk közel helyezkedik el, ezért a bicajt és a poggyászt nálunk helyezte el a buli végéig. Le is pattant nemsokára, én pedig ebédeltem, ittam egy gyenge tejeskávét, néztem egy kis Sherlockot, aztán fürödtem, öltöztem, sminkeltem a színház előtt. Útban a villamos felé már néha az úttesten kellett haladni a rengeteg, járdát borító szemét miatt :-(

A számomra második, egyébként pedig utolsó Equus-előadás – hogy miért kell levenni a műsorról!? – most talán még jobban tetszett. A nüanszokra is jobban tudtam figyelni, most, hogy már tudtam, mikor mi fog történni. A humor is jobban átjött (persze, elsőre is, de most több mindent vettem észre). Alföldi megint csak nagyon jó volt, talán jobb is, mint a múltkor. A srácot játszó Szamosi Donáth pedig most is még jobban lenyűgözött, mégpedig azért, mert ő – amennyire felületesen utánanéztem a neten – nem is igazi színész (még?), tehát valamiféle őstehetség lehet benne, egyszerűen a padlón voltam tőle. Mindkettőjüktől! A „lovak” megjelenítése továbbra is zseniális. Végig izgultam kicsit, hogy egyszer valami baleset történik a nyílt színen. Akárhogy is, de mégiscsak egy ember-táncos vesz a nyakába egy elég izmos srácot, és „lovagolnak”. Nagyon drukkoltam, nehogy bármi rossz is történjen, és nem is történt.

A szünetben a női vécében meglepően nagy volt a csönd :-) semmiféle locsogás a darabról, mintha mindenkibe belefagyott volna a szó… A végén hat vagy nyolc vastaps, most a srác sem tűnt annyira agyonvertnek, mert mosolygott is :-) Én egy kicsit hiányoltam az álló tapsot – hiába, az Operetthez vagyok szokva – de azért azt hiszem, így is lehetett érezni, mennyire tetszett a darab, még ha kissé visszafogottak is voltak a népek.

Kivételesen gyorsan hazaértem. Úgy fel voltam dobva, hogy eszem ágában sem volt aludni. Kisöcsém még nem volt sehol, dobtam neki sms-t, hogy ne kapkodjon, megvárjuk. Kibontottam az alkoholmentes sört, adtam anyámnak is, akinek elmeséltem a darabot. Másodszorra, mert egyszer már elmeséltem neki, mikor először láttam, de egyszer nyilván kevés volt… Ezután Sherlockot néztem, de alig kezdtem bele, már jött a tesó.

Próbáltuk rábeszélni az őrültet, hogy aludjon nálunk, elfér a kanapén – ha pedig ott nem, akkor a padlón biztosan –, de  az istennek sem hajlott erre, átöltözött a biciklis Superman-jelmezbe és hazatekert. A biciklit, amit vagyonvédelmi megfontolásokból hozott fel a lakásba, kézben vitte le a földszintre, én pedig mögötte caplattam a félmázsás poggyászával, és eszembe sem jutott, hogy lift is van :-)

Szombaton is korán keltem, bár most semmiféle szerelő nem jött. De apám egész napra elment, tehát mind a tévé, mind a számítógép az enyém volt egész nap. Ez nem annyira a kikapcsolódásról szólt, mint arról, hogy DVD-t nézve elintéztem az összes vasalást, valamint délután átmásoltam a régi számítógépen meglévő, ám az újra át nem telepített programokat.

A régi számítógép az enyém lesz, miután mindent áttettünk róla az újra, ami kell. Már monitor is került hozzá, egér és billentyűzet eddig is volt. Valamelyik nap azért megnéztem, minden OK-e ez utóbbi kettővel, és láttam, hogy a billentyűzetet már sehogy sem tudom összedugni a leendő gépemmel, mivel nincs a gép fenekén olyan lyuk, ahová bepasszolna a billentyű madzagja. Affene… hát, ez egy nagyon régi billentyűzet. Szerencsére nem tétel (csütörtöki vásárlásom során beugrottam egy MediaMarktba és lecsekkoltam az árát, valamint az egérét is, ha esetleg az is kéne).

Tehát a szombati pihenős-munkanap úgy kezdődött, hogy kiruccantam a MediaMarktba és vettem egy szép új klaviatúrát. Semmi extra, olcsó, fekete, új… és az enyém :-) Még sosem volt saját, új klaviatúrám, mindig úgy örököltem valakitől. Saját billentyűzet!

Ezután rávetődtem a vasalódeszkára, miközben a Fekete hattyút néztem. Nagyon szeretem ezt a filmet, bár általában nem szoktam ’csajos’ filmeket nézni. De ez igazából egy rendes thriller, annak ellenére, hogy egy (két) lány a főszereplő. Thrillernek is jó, de ami igazán elbűvöl benne, az az, hogy balettos környezetben játszódik. Ahogy a Pankrátor a pankrátorok között. De bunyós filmet már sokat láttam, viszont olyant, azt hiszem, még soha, ami napjainkban és balerinák között játszódna. Hogy milyen rohadtul kemény egy meló ez, bár nagyon szép a végeredmény, de azért balett-táncos sosem lennék. És nagyon jó, katartikus befejezése van (majdnem mindig kijön a könnyem).

A film után elmentem futni, ami hétfő óta nem sikerült. Most kellemesen hűvös és borús idő volt, felhős, ami kevés embert vonz a parkba. Hát persze, hogy fél kör lefutása után a nap azonnal előbújt, és minden felhő felszívódott az égről!... A sétálók ellepték a parkot, de most tulajdonképpen nem zavart, a lassú kis tempómban szépen lekocogtam két laaaassúúúú bemelegítő kört, aztán már könnyebben ment és futottam egy harmadikat, negyediket, …. összesen nyolc kört sikerült futnom. Talán még egyet-kettőt tudtam volna, de ekkor már teljesen beállt a bal lábszáram és a csípőm. Hazajöttem, zuhanyoztam, bekentem minden lábamat izomlazítóval – okulva a múltkorin, most már a fenekemet is, mivel kiderült, hogy ott is van izom :-)

Már kora este volt, amikor beüzemeltem a régi gépet, és pendrive-ra mentettem a programokat, amik az új gépre nem kerültek rá. Kicsit bizonytalan voltam, mert ilyesmit még nem csináltam. Maga a program, az az .exe kiterjesztésű, „alkalmazás” megnevezésű izé, ugye… De hát egy-egy mappában laknak ezek mind, amiben az .exe fájlon kívül még egy halom másmilyen segédfájl is lakik, hátha azok is kellenek a futtatáshoz vagy a telepítéshez. Hmmm, most mi legyen? … Vacilláltam, aztán végül is mindent a mappájával együtt tettem a pendrive-ra. Végül is mi lehet? Ezek mind ott laktak a régi gépen, és jól érezték magukat ott.

Beüzemeltem az új gépet és rátettem a programokat. Gondolkodtam, mit kell most ezekkel csinálni, telepítsem, vagy futtassam, vagy mi? De már este nyolc volt, holtfáradt voltam, és semmit nem akartam most, amihez DivX vagy magyar Total Commander kellene.

Fogtam a régi gépet, és könnyedén átvittem a szobámba. – Azért hangsúlyozom, hogy könnyedén, mert a fekvőtámaszoktól már kellemes erőben van a karom… – Szóval, ez most már az én gépem, és a feltételek gyakorlatilag adottak ahhoz, hogy internetkapcsolat nélküli, de faszán működő kis gépem legyen: billentyű, egér, monitor előállt. Összedugtam minden madzagot, az új klaviatúrát is kihámoztam a csomagolásából.

Alapvetően két dologra kell a gép, szövegszerkesztésre és filmeket nézni. De a szövegszerkesztő a másikon is megy, így most a filmlejátszásra koncentráltam, és kikerestem kedvencemet, a Szereti ön Brahmsot, és elindítottam, lélegzetvisszafojtva… Na szóval, a régi gépen a régi verziójú Win. MediaPlayer gond nélkül – mint mindig – elindította a CRC-fájl nélküli .o00 kiterjesztésű filmet, tökéletes minőségben, magyar szinkronnal  (hallod, új gép? :-P)

Azt a nagyon bájos jelenetet sikerült pont kiválasztanom, amikor Ingrid Bergman kérdésre válaszolva elmondja, hogy 40 éves, mire Anthony Perkins nagyon szemtelenül egy hosszút füttyent :-)

Bár holtfáradt voltam és izomlázas, de szakadtam a pozitív röhögéstől; annyira imádom ezt a részt!!

… Illetve a jelenet nézése közben tudatosult bennem, hogy ezek ugyan beszélnek, de csak a szájuk mozog, mivel hangszóróm nincs a géphez…

Ezen már tényleg csak kacagni tudtam. Annyira jellemző rám, hogy veszek új billentyűzetet, és utánanézek az egérnek is, de hogy a filmeket hallgatni is tudjam, arra az apróságra már nem gondolok. Sebaj, a hangszóró szintén nem tétel, annyiba kerül, mint egy új könyv vagy DVD, arra meg igazán akad nálam mindig pénz…

Noha a pihenés nálam elsősorban azt jelenti, hogy punnyadok, mint egy visszavonult lajhár, de ennek a másfél hetes szabadságnak az első napját olyan aktívan töltöttem, mintha nem is én lennék.

Azt már eldöntöttem, hogy az első napon úszni megyek! Minden hátizmom el van ványadva, és régen úsztam, a fekvőtámasz meg a futás egészen másmilyen mozgások, nem ellensúlyozzák a napi 9-10 óra íróasztal mellett ülést.

Azt is eldöntöttem, hogy a szabi első napját megédesítendő, a Szereti ön Brahmsot? fogom nézni, még úszás előtt (délután már nem lehet egyhuzamban, csendben filmet nézni). Még csak egyszer láttam, és ez pont ilyen, ünnepélyes alkalomra való film.

A napokban érkezett új számítógép a háztartásba. A régit sem dobtuk ki, de az új gyorsabb, meg jobb, meg minden…Mondtam a rokonnak, aki hozta, hogy OK, de a régiről tetessünk már át mindent az ismerős informatikussal az újra. Doksik, filmek (naná! vért izzadtam velük, mire leszedtem őket!), programok (dettó). Még gondosan fel is írtam az átrakandó programok nevét egy papírra, hátha hülye az informatikus, és a „C:\ meghajtóról mindent tegyen át az új gépre” nem lenne elég egyértelmű. De hát ő az informatikus, csak tudja az ilyesmit.

Kedden hazajött mindkét gép. Az új gép szuper, tök gyors, mindent átmentettek a régiről, sőt egy csomó programot nem is kellett, mert eleve megvoltak rajta. Na mondom, király!

Este azért a netezés után, a biztonság kedvéért, rápillantottam a videós mappába, minden oké-e a filmjeimmel? Hát a legtöbb ott is volt, csak azt a két-három filmet felejtette el a fószer, amik éppen nem a Dokumentumok mappában laktak, hanem csak úgy a C:\ gyökérkönyvtárban. Pedig mondtam, vazze, hogy „mindent a C:\ meghajtóról”!! Na de sebaj, a filmek azért mind megvannak pendrive-on is, éljen a paranoiám. Rátettem a hiányzó filmeket (köztük a Brahms, a 25 millió fontos váltságdíj, és a Psycho! Hát van ennél fontosabb film ezen a gépen? Jó, most már lényegtelen, mert DVD-n is megvan, de az elv!)

Már majd’ elaludtam, de azért rákattintottam a Brahmsra, hogy lássam, reggel menni fog-e. No hát, nem ment. Kiírta a gép, hogy ő eztet nem tudja megnyitni, és hagyjam őt békén.

Erre azonnal felébredtem. Mi az édesanyád van, a régi gépen ez ment, mint a karikacsapás! OK, ez volt az egyik, amit több fájlból raktam össze és a CRC-fájl hiányzott, de ennek ellenére a régi gépünkön szépen lejátszotta a Windows Media Player, még beletekerni is lehetett, világosan emlékszem. De nem baj, az újfajta MediaPlayer biztos egy kényes vacak, de van még három-négy  videólejátszó program! Rákattintok jobb egérgombbal a fájlnévre, kiválasztom a Társítást, és ott lesz az MpcStar, a DivXPlayer, a PowerDVD, válogathatok.

Rákattintottam, és rohadtul nem jött fel semmi más program, csak a MediaPlayer, ami továbbra is sztrájkolt a Brahms lejátszását illetően.

A többi filmemet gyorsan lecsekkoltam, azok szerencsére elindultak, de pont ez az egy nem. De nekem ez kell, én a szabadságomat a Brahmsszal AKAROM indítani, még ha a fene fenét eszik is! Különben is, mi az, hogy egy filmet ne indítson el a gép, ezt a jelenséget nem tűrhetem.

Minden általam ismert módon kerestem az új gépen ezeket a filmlejátszó progikat, amik a régin megvoltak. Sőt, a PowerDVD pl. olyan régen ott volt, hogy még évekkel ezelőtt, amikor a tévé szervizben volt, de nekem muszáj volt látnom a Watchment, akkor épp ezzel a programmal néztem meg számítógépről.

Nem vagyok nagy számítógépguru, de azért azt, hogy egy (négy) program ott van-e egy gépen vagy sem, ki tudom deríteni. És ezek a filmlejátszók határozottan nem voltak. A k*rva informatikus valamiért egyszerűen nem telepítette át őket, vagy azt gondolta, elég lesz nekünk a MediaPlayer, vagy tényleg nem fogta fel, mit jelent a „mindent a C:\ meghajtóról, főleg a filmek, doksik, programok” mondat…

Meg tudtam volna ölni azt az embert, ha a közelemben lett volna. De álmos voltam – ez még mindig kedd este, a szabadság előestéje – ezért alternatívákat kerestem. Elsősorban a régi gépet áthurcoltam a szobámba, ahol egy özönvíz előtti, használatlan számítógép lakik (rég tönkrement), gondoltam, talán annak a monitorával ha beüzemelem a régi gépet, simán lejátszhatom a filmet. Így is tettem, viszont ez esetben már a régi monitor volt halott.

Ezen a ponton lefeküdtem aludni, mert 23.00 volt már. De álmomban is azon gondolkodtam, mi módon tudom megnézni a Brahmst, illetve micsináljak, hogy hosszú távon lehessen filmet nézni az új gépen is?

Végül is zaklatott forgolódás után, már 7.00 előtt felébredtem a szabim első reggelén. Ilyesmi normális körülmények között nem történhet meg, csakis a kedvenc színészem egyik legbájosabb filmje iránti megszállottság okozhat ilyent, meg az, hogy most már csakazértis látnom kellett azt a filmet, ha ezer ördög áll is az utamba (by Jókai).

Fél pohár tejeskávéval, pizsamásan, hajnalban kihúzkodtam az új gépből a madzagokat. Aztán mindent átdugtam a régi gépbe – amit előzőleg visszahurcoltam a nappaliba –, kivéve az internet madzagját, mert azt minek. Aztán megcsináltam a reggelimet, aztán lerogytam a gép elé a sonkás pirítóssal, és végre nekikezdtem a filmnézésnek.

A Brahms persze kárpótolt az egész előzetes maceráért, ami úgyis rövidebb volt, mint ahogy leírtam. De hát a technikai mérgelődés egy aktív rossz, a filmnézés pedig egy passzív jó. Így aztán szép hosszúra nyúlt reggelit eszegettem a film közben, ami még jobban tetszett, mint előszörre, megfelelő arányban volt kedves és komoly, Anthony pedig leírhatatlanul bájos, miközben azért mégsem egy kis hülye. Az természetesen most is dühített, hogy a fiatalabb fiúval járó idősebb nőt kvázi szörnyszülöttként kezelik, de hát 1961-es a film, és pont ez a témája.

Kellemesen kiszellőztettem a fejemet a filmmel, megettem a reggelit, aztán indultam volna az uszodába. Tőlünk tíz villamosmegállónyira van a létesítmény – azért járok épp oda, mert már megszoktam, és ott ismerem a járást (utálok új, esetleg bonyolultabb helyekre menni, ha már van egy bejáratott is). A kábeleket kihúzkodtam a régi gépből és beüzemeltem az újat, rácsatlakoztam az internetre, hogy menetrendet nézzek. Meg is találtam három másodperc alatt – a gép tényleg gyors – aztán amikor rákattintottam volna a menetrendre, a rendszer ezt sem volt hajlandó megnyitni. Közölte, hogy nincs megfelelő program hozzá…

Az átkozott informatikus még a sima .pdf-fájlok olvasására szolgáló Adobe Readert sem telepítette át az új gépre!! Ez volt az utolsó csepp. Abban a pillanatban átéreztem, mit jelent hirtelen felindulásból gyilkolni. Ha ott lett volna az az ember, esküszöm, puszta kézzel megölöm. A legszívesebben ordítva téptem volna a hajamat. Ótestamentumi átkokat szórtam (relatíve halkan) az informatikusra, amik közül az „égjél szénné a neved napján!” még a legbarátságosabb volt. Ha magas vérnyomású ember lennék, azt hiszem, agyvérzést kaptam volna. Hogy a filmlejátszó programokra tojik a rohadék, holott megmondtuk neki, hogy kell, az még hagyján, de hogy egy .pdf-fájl olvasó, alapvető programot, ami ott volt a régi gépen, sem tesz át, az egyszerűen sok!!

Aztán a dühroham átment hisztérikus röhögésbe, és inkább összekészítettem az uszodai dolgaimat és útnak indultam, mert késő délelőtt volt már. Az már csak egy apró kis ráadás volt, hogy kikapcsolás előtt vettem észre, az új gépen angol nyelvű Total Commander van, holott a régin ott volt a magyar, és a TC bonyolultabb műveleteit nem szeretném angolul intézni. Naná, hogy ezt sem mentette át a fickó. Hogy az ég rogyna rá.

A villamosúton még ökölbe lehetett szorulva az arcom, mert az emberek érdekesen néztek rám. De aztán az uszoda felé közeledve megenyhültem kissé és csillapodott a dühöm. Mindenre van megoldás, a programokat le lehet tölteni újra, vagy talán pendrive-on is át lehet tenni egyszerűen, ahogy a filmeket? Ilyent én még nem csináltam, de biztos lehet. De akkor minek bízzuk informatikusra a melót, ha a felét nem végzi el?

Az uszodában, hétköznap dél lévén, alig voltak, velem és a személyzettel együtt max. 25 fő. Tökéletes! Átöltöztem, belemerültem a vízbe, és egy egész sáv az enyém volt, annyira kevesen úsztunk. Első körben úsztam ezer tempót. Nem ment simán, mert régen úsztam, és a karom sokkal gyengébb, mint pl. a lábam, ezért eléggé szenvedtem eleinte, de úgy a 300. tempónál belemelegedtem, és a futásnál már megszokott robotpilóta is bekapcsolt, mert onnantól csak számoltam a tempókat faltól falig, és sikerült lenyomni az 1000 tempót. Kimásztam pihegni, utána visszamentem és úsztam ötszáz tempót, aztán pedig egy-egy hossz között pár perc szünetet tartva csak úgy úszkálgattam. Másfél óra után két sávot elfoglaltak kiskölykök úszásoktatás címén. (Tudom, hogy antiszociális bunkó vagyok, de nem lehetne ezt valamikor akkor csinálni, amikor nincsenek ott a fizetős emberek? Mert így 6 sávba tömörültünk mi többiek, és most éppen apró kölykök voltak csak jelen, akik szó szerint nem sok vizet zavartak :-), de korábban csöppentem már olyan úszásoktatásba, ahol tizenévesek püfölték a vizet gyorsúszásban, hogy a felszínen öt méter magas hullámok képződtek. És így ússzak én 1.500 Ft-ért, nem beszélve pl. az öreg nyugdíjasokról, akik csendesen tempózgatni jöttek be.)

Háromórás jegyem volt, de őszintén, egy és háromnegyed óra után kezdtem elfáradni. Minek ázzak itt a vízben tovább, miközben már nincs kedvem úszni? Így kikecmeregtem, és elmentem szaunázni. Isteni, hogy itt is csak két-három tata volt rajtam kívül, és utána a hideg zuhanynál sem kellett sorban állni, mint hétvégenként!

Felöltöztem és elhagytam az uszodát. A tesómmal volt megbeszélve egy találkozó később, de addig még volt egy csomó idő, ezért bementem egy közeli bevásárlóközpontba, ahol még csak egyszer jártam, mikor a Napos oldalt néztem meg. Valamit enni akartam, ami finom és nem túl drága (mert van halas szendvics 800 Ft-ért, vagy csilis sajtgolyók ugyanennyiért, de az sok) – találtam is egy Il Treno pizzást, ahol négysajtos pizzaszeletet vettem, ami olyan volt, mint egy álom.

Evés után körbejártam a plázát – semmi érdekes – aztán legyalogoltam három megállót, ahol találkoztunk a tesómmal, aki biciklivel jött és így olyan volt, mint egy zöld árnyalatú földönkívüli. Komolyan, csodálom a kölyköt, hogy biciklivel jár, amikor 1. messze lakik, 2. a biciklizés nagyon nehéz dolog. Én egyszer próbáltam, de annyira foltos és izomlázas még soha nem voltam, mint akkor. Félórát beszélgettünk – főleg én pofáztam –, könyveket cseréltünk, aztán mindenki haza.

Nálunk kellemes családi ebéd/vacsora volt, ami után még visszafordultam vásárolni egy-két dolgot, mivel még mindig nem voltam fáradt. Talán felpörgetett a számítógéppel birkózás, a Brahms, az úszás vagy maga a csodálatos tény, hogy nem kellett dolgozni? :-)

Este fél kilenc felé azért kezdtem elkókadni. A kanapéra leroskadva kinyitottam egy citromos alkoholmentes Gössert… komolyan nem hiszem el, hogy mentes sört iszom, de 1. finom, 2. nincs benne alkohol, 3. pont a napokban találtam egy cikket a sör számtalan pozitív hatásáról (nem is tudtam, hogy ennyi van neki), és hogy az egyetlen hátránya az alkoholtartalma, tehát a mentes sör kifejezetten ajánlott dolog. Szóval a citromos Gösser mellé kinyitottam az ajándékba kapott doboz bonbont, és betettem a Sherlock DVD-t, amit rég nem láttam, tesóm ma adta vissza, és pont tökéletes esti kikapcsolódás. Az első évad megvan DVD-n, a második évad csak videókazettán, a harmadik évadra pedig leírhatatlanul kíváncsi vagyok, mivel a másodiknak olyan módon lett vége, hogy azt feltétlenül meg kell magyarázni a harmadik évadban :-)

Tizenegy felé aztán betámolyogtam az ágyba. Előzőleg az volt a szándékom, hogy délig alszom vagy ameddig csak tudok – sokáig tudok –, de úgy adódott, hogy a vakáció második napján megint csak korán kell felkelni, mivel reggel munkásemberek fognak érkezni a vízmelegítő ügyében. Ez az én formám :-)