a hallgatag macska naplója

Úgy néz ki, átbillentem a határon, és a két hete tartó folyamatos idegfeszültség valahogy ezen a héten végre szétfoszlott. Belefáradtam az idegeskedésbe. – Vagy csak kezdek teljesen becsavarodni, és ez egy természetellenes nyugalom? :-) A lényeg, hogy belenyugodtam az áthelyezésbe, a melót sem veszem valami véresen komolyan, bár gyakran túlórázom, annyi a munka most. Viszont úgy istenigazából nem különösebben érdekel. Talán a reggelenként ivott orbánfű-tea is ludas a hidegvéremben.

Belül kizárólag az „igazi” dolgok foglalkoztatnak, a könyvek, amiket olvasok, a filmek, amiket nézek vagy nézni akarok, és például a súlyom, ami örvendetesen alacsony (ma 51,9 kg!). Igaz, hogy amikor múlt pénteken futottam, bele kellett sétálnom a gyengeségtől, de nem izgat.

„Rákattanós” korszakomban vagyok – megint … Ez az az időszak, amikor az ember rákattan egy témára, könyvre, színészre, és akkor azonnal akarja a témához, filmhez, színészhez kapcsolódó lehetőleg összes könyvet, filmet. Gyerekes dolog, de hozzátartozik a bioritmusomhoz :-) Ilyenkor azt akarom, hogy ebédszünetben kirúghassam magam alól a forgószéket, kisétálhassak a boltba és ott feltankoljak az összes cuccból, ami kell.

Itt volt például a Hobbit egy évvel ezelőtt. Már készült belőle a mozifilm, de az istennek sem lehetett beszerezni a könyvet. Fogalmam sem volt, mi történik benne, már a guta kerülgetett. Végül mailt írtam a két könyvkiadónak, akik a korábbi kiadásokat megjelentették, amiben tömören vázoltam, hogy készül a film, lenne rá igény. Ki is adták pár héten belül, meg is vettem a megjelenés napján. – Persze nem gondolom, hogy én fújtam a passzátszelet, nyilván igen nagy volt az érdeklődés és sokan mások is jelezték, hogy örülnének végre egy Hobbit könyvnek.

Ugyanez rendszeresen előfordult több könyvvel is, amiket megkívántam, azonban nem voltak beszerezhetők. Nagy nehezen, netes könyváruházból vagy raktárkészletből rendeltem meg végül ezeket. Aztán biztos rájöttek, hogy van igény rá, és rendszerint kiadták őket újra, és most simán megvásárolhatók minden boltban. A piacgazdaság nagy előnye, gondolom, hogy a kereslet hatással van a kínálatra! :-)

Filmekkel is hasonló eseteim voltak. Utálok letölteni – illetve letölTETni másokkal, mert még ahhoz is béna vagyok –, én minden engem érdeklő filmet becsületesen megvennék legális DVD-n. De ha nem lehet kapni!? A Leon, a profi után úgy három éve szó szerint lejártam a lábamat, Moulin Rouge, Ford Fairlane kalandjai dettó, hálistennek azóta megjelentek és újra beszerezhetők. A Drakulát netes aukciós portálról vadászta nekem a tesóm, mert sehol máshol nem volt. Egy Gary Oldman-féle Drakula!! A Star Trek: Nemezist fájlcserélőről szedte egy ismerős – természetesen totál legálisan – , mivel egy boltban sem volt, és most sincs.

Szerencsére örvendetes tendencia, hogy ha egy film iránt több helyen is érdeklődöm, aztán türelmesen várok – ezzel a várással vannak csupán apróbb gondjaim –, akkor nemsokára megjelenik, mivel érzékelik, hogy van rá kereslet. De ha én most akarom!  

Most például nagyon akarok egy Psycho DVD-t. Az égnek hála, hogy pendrive-on megvan és bármikor megnézhetem a gépemen, de 1. nem szeretek monitoron filmet nézni, 2. a DVD-n extrák is vannak, amik nagyon érdekelnek, 3. a régi, klasszikus (király!) magyar szinkron ellenére néha átváltanék eredeti nyelvre. Talán mondanom sem kell, hogy nem kapható. De már felhívtam három boltot ez ügyben, tehát már csak idő kérdése :-)

Rosszabb a helyzet, ha a film, ami  kell  nekem, meg sem jelent Magyarországon. Ilyenkor vagy ráuszítom az ismerőst a fájcserélő oldalra (bár döbbenet, de még ott sincs fent minden), vagy pedig megrendelem külföldről. Egyszer annyira rá voltam kattanva egy itthon meg sem jelent filmre, hogy muszáj volt találnom egy netes céget, akik pont az ilyen beszerezhetetlen cuccokra szakosodtak. Elutaltam nekik a zsét, vártam, és három hét múlva Angliából megérkezett a film! Pontosan karácsony előtt, majd’ elolvadtam a boldogságtól.

Most hasonló helyzetben vagyok, mert a Psychón kívül is szeretném beszerezni lehetőleg az összes Anthony Perkins-filmet, főleg a régebbieket. Ez egyelőre apróbb akadályokba ütközik, mert ő egy egészen picit régebben született, mint ahogyan az ideális lenne, és a régi filmjeit vagy nem adták ki DVD-n, vagy ha mégis, azok már elfogytak; vagy egyik régebbi filmeket sugárzó tévécsatorna sem hajlandó egy Anthony Perkins-sorozatot indítani hirtelen az én két szép szememért.

Természetesen egyáltalán nem azért vagyok rá kíváncsi, mert balkezes volt (mint én), vagy mert nagyon helyes volt (mint én nem), hanem kizárólag kulturális érdeklődésből, azért, mert nagyon jó színész volt és sok jó filmet csinált ;-) És néha kevésbé jókat is. Például – remélem, hogy ezt nem olvassa senki ismerős – netről megrendeltem a Psycho három későbbi folytatását (mert az volt az egyetlen, ami azonnal hozzáférhető volt, és még ez sem ment egyszerűen), amikből az egyiket valamikor régen láttam is, de semmire nem emlékszem belőle. De Anthony van benne, tehát nem lehet annyira rossz.

... Vagy ha mégis, én azt meg fogom tudni magyarázni :-)

Szerencsére létezik fájlcserélő és netes aukciós oldal is. Sőt találtam egy rajongói fórumot, amitől könnyekig meghatódtam (mindig meghat, ha valaki szereti azt a színészt, akit én is): nyolcszáz hozzászólás, nagyon rokonszenves stílus, és csak úgy özönlenek az információk, fotók, filmcímek – mert  még nem is ismerem minden filmjét, olyan friss kedvenc számomra. És ami a legfontosabb: linkek, amik videómegosztó oldalakra vezetnek, ahová fel vannak pakolva részletek, vagy akár teljes filmek is. Hát igen, ilyenkor érzem, hogy imádom az internetet! :-)

Azért egy Psycho DVD-ről nem mondok le, az mindenképpen kell nekem fizikailag. De ha akármilyen formában találkoznék a Szereti ön Brahmsot? c., 1961-es filmmel, amiben Anthony ráadásul régi kedvencemmel, Ingrid Bergmannal játszott együtt, talán el is sírnám magam örömömben. Ezt egyébként leadta valamelyik tévécsatorna pontosan egy éve, nőnapkor – ami holnap lesz – de akkor oda se figyeltem, mert ilyen egy ló vagyok… Most bezzeg szívesen elcserélném az összes virágra és bonbonra, amivel holnap majd megszórnak :-)

Miért utáltam az iskolai tesiórákat, és miért járok felnőttként mégis futni?

Először is a tornaórák kötelezőek voltak, a futásról pedig  – vagy konditeremről, szobabicikliről, jógáról, úszásról, fegyencedzésről – én döntök :-) Másrészt a futás, szobabicikli, úszás vagy jóga tetszik nekem, és megfelel az igényeimnek. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Senki nem ordít a fülembe, hogy „GYORSABBAN!! Pörgesd, pörgesd, pörgesd!!” mint  anno a tesitanárunk futáskor. Azt veszek fel sportoláshoz, amit akarok, és senki nem röhög, hogy mi van rajtam (vagy legalábbis a hátam mögött, és nem hallom meg). Leállhatok futás közben, mégsem kapok egyest. Annyit olvasgatok az uszodában két úszásadag között, amennyit csak akarok. Nincs hetente háromszor kötelezően futás, idétlen kölykök között, kajabáló hajcsárral a pálya szélén, hanem amikor úri kedvem úgy tartja, felrántom a futócipőt és lemegyek kocogni a saját tempóm szerint, nem pedig lihegve, szúró oldallal loholva, mint a hülye.

A suliban két tanóra közé egyszerűen beraktak egy tesiórát. A 15 perc szünetben kellett átöltözni, majd vissza. Zuhanyról szó sem volt – vagyis volt zuhany, kettő darab, de fizikai képtelenség lett volna 15 lánynak lezuhanyozni és még fel is öltözni a következő óra előtt. Bele sem merek gondolni, mennyire büdös lehetett az osztály a következő órán.

Felnőttkoromban ezzel szemben lezuhanyozok és kellemes izomlazító kencével is bekenhetem magam, ha netán fájna valamim (5 km után többnyire).

A futóruhát és mindenekfelett a futócipőt is én veszem meg, hosszas tájékozódás után, a saját pénzemből a saját igényeim szerint, szemben a gyerekkorommal, amikor azt kaptam, amire volt pénze a szüleimnek, és amin a menő vállalatigazgató-csemeték időnként jókat röhögtek az öltözőben.

Egyáltalán, átöltözni, levetkőzni mások előtt, ez gyerekkoromtól stresszelt engem. A sportolást is ezért kerültem sokáig – amíg egy magányos futásra alkalmas park közelébe nem költöztünk –, más, vetkőzést igénylő tevékenységekről nem is beszélve :-) A mai napig összerándulok, ha mások előtt le kell vennem a ruháimat, még orvosnál is, és tudom, hogy ez az általános iskolai tornaöltözőkből származik.

A második fő problémám a szemüveg volt. Anélkül alig látok, azzal együtt viszont „veszélyes tornázni”. Hogy emiatt fel legyek mentve, az természetesen elképzelhetetlen volt (bár mindig volt két-három állandó felmentett gyerek, akiket rohadtul irigyeltem). Ezért aztán a szemüveget le kellett vennem, és szart se láttam. Párszor magamon hagytam, olyankor meg a pofámnak dobták a labdát, a szemüveg meg már akkor sem volt olcsó.

A mai napig is fóbiám van attól, ha labdáznak a közelemben, még most is, ha a parkban futok, összerándulok a focizó srácoktól, holott tudom, hogy egy ketrecen belül fociznak, de akinek már párszor a fejéhez vágtak egy labdát, az sajnos mindig ideges lesz tőle…

A harmadik fő gondom pont a labda. Egyeseket valami megszállott szenvedély fűz ehhez a dologhoz. Nekem soha nem tetszett. Egyrészt képtelen voltam elkapni, másrészt képtelen voltam célba találni vele, harmadrészt folyton féltem, hogy hozzám vágják. Ha futás közben kellett labdát pattogtatni, az esetek 50 %-ában az én labdám megszökött, és akkor laposkúszásban a többiek lábai között kellett megkeresnem, miközben a tornatanár kajabált.

Mostanában azért kellemesen elszórakoztat, ha néha kutya van a közelemben, akinek labdát dobok, ő meg visszahozza, és még akkor sem röhög ki, ha nem pontosan neki, hanem úgy tíz méterrel tőle jobbra dobom :-)

A negyedik, elkerülhetetlen mumus, ami minden egyes tornaórán felbukkant: az istenverte csapatos labdajátékok. Ezt utáltam a legjobban, és mindenki más ezt szerette a legjobban, és alig várták, hogy „Végre röplabdázzunk/kosarazzunk/focizzunk!” A tesiórák első fele futással meg mindenféle gyakorlattal telt, ezt még el lehetett viselni, aztán ahogy közeledett az óra utolsó húsz perce, már csapatokat választottunk és valami csapatjátékba kezdtünk. Engem eleve mindig utolsónak választottak ki, amikor a többiek már az első gólt is berúgták talán. Aztán nekifogtunk az aktuális játéknak. Nem tudom, miért, talán én vagyok a hülye, vagy az én családom valami elmaradott népség, de halvány fogalmam sem volt semmiféle csapatjátéknak a szabályairól. Egyetlen tornaórán sem állt neki a tanár elmagyarázni ezeket, mintha a jólneveltség része lenne, hogy az ember tudja, mi a poén a röplabdában (a mai napig sem tudom).

Persze arra rájöttem, hogy a kosárlabda lényege az, hogy a kosárba dobjam a labdát (hogyan?! 163 centi vagyok most, nemhogy 12 évesen…), és lehetőleg ne a sajátunkba, hanem az ellenségébe. No de: a., melyik a „mi kosarunk”?, b., kik a csapattársaim?? Mert az osztályt felosztottuk secperc alatt két csapatra, fogalmam sincs, hogy én melyikben vagyok, max, arra emlékszem, hogy az Ákos a csapatkapitány…

A kézilabda is hasonló elven működött, azzal a különbséggel, hogy itt összesen – a nyolc év alatt – vagy két ízben sikerült is a kapuba dobnom a labdát, mivel az normális magasságban volt.

No de a röplabda! Azt az első pillanattól kezdve a mai estéig gyűlöltem. Itt nagyjából egyhelyben kellett állni – azt hiszem – ahelyett, hogy legalább szaladgálni és eközben a többiek mögé rejtőzni lett volna lehetőségem. Aztán néha „forogni” kellett, vagyis helyet cserélni a többivel; holott már olyan jól elvoltam a leghátsó sorban. És így idővel eljutottam az első sorig, a háló elé, ahol mindenki láthatott! És valami döbbenetes logikát követve, amikor a leghátsó, legtávolabbi sarokban állt az ember, akkor az ő feladata volt a labdát valahogy hülyén, nyújtott karral elütni; ami az én esetemben pattant egyet, majd leesett a cipőm orrától 15 centire. (A tornatanár kajabált.)

No és hogy hol kell leesnie vagy pattannia a labdának! Most az a jó, ha hagyom, hogy leessen, vagy ha visszaütöm az ellenfélnek? El kell kapnom, el kell ugranom előle (leginkább ezt tettem), vagy vissza kell ütnöm? Soha senki a büdös életben el nem magyarázta ezeket! (Azóta sem.)

Aztán még a csapatjátékok nagy hátránya számomra, hogy értelemszerűen csapatban kell játszani. Én tudom, hogy be akarom dobni azt a labdát a kapuba. De mit akarnak a többiek? Mert előtte passzolgatni kell egymásnak. Most azért dobja nekem a Sanyi, hogy én dobjam be, vagy cselesen passzoljam tovább? Rám néz, jobbra int a fejével, de bal felé dobja a labdát, és kacsint, most mit akar, balra dobjam vagy jobbra dobjam, vagy dögöljek meg? És egyáltalán…. honnan kellene tudnom, mit akarnak a többiek? Belelátok én a fejükbe? El kell futnunk vagy maradjunk itt a kapu előtt?...

Táncolni is ezért nem táncolok, mert ugyanezek a gondolatok gyötörnek: nem tudom, merre fog lépni a fickó, vagy lehet, hogy mondjuk meg akar pörgetni, én meg épp nem arra mozdulok? Bár a táncnak legalább van valamiféle menetrendje, biztosan olyan lehet táncolni, mint a négyütemű fekvőtámasz négy lépését egymás után megcsinálni. Igazából nem tudom, mert még sosem táncoltam partnerrel. (Kivéve egy esküvőn, rokonnal, de a sok alkohol miatt arra nem emlékszem.)

Futni egyedül a parkban ehhez képest mégiscsak sokkal elviselhetőbb. Igaz, hogy még 2013-ban is vannak, akik a padon ülve tátott szájjal csodálkoznak rá az emberre – „Jé, ez fut!” –, vannak sétálók, akik nem tudják eldönteni, hogy az út jobb vagy bal oldalán óhajtanak-e haladni; vannak kutyasétáltatók, akik 35 méteres pórázon legeltetik Bundást, aki viszont hol erre, hol arra szalad. Akadnak kiskutyák, akik valamiért kedvelnek, és hozzám csatlakoznak pár lépés erejéig :-) Olyan is előfordult, hogy egy spániel az eldobott botot nem a gazdájának, hanem nekem hozta oda :-)

De volt már olyan, hogy a kutyával ki akartuk kerülni egymást, ő jobbra ment, én is, aztán ő balra ment, én is, és így tangóztunk egymást körül – én helybenfutásban –, így tulajdonképpen mégiscsak táncolok időnként :-)

Sikerült végre végignéznem a Bombák földjén-t. Videóra vettem fel, és több  szakaszban, esténként néztem. Azért annyira nálam nem jó, hogy Oscar-díjat érdemeljen, de az Avatar volt abban az évben a másik nagy esélyes, és annál százszor jobb.

Az Avatart már a moziteremben untam, és konkrétan ki is jelentettem egyszer valakinek, hogy csakis akkor nézem meg másodszor is, ha fizetnek érte, mondjuk egy mozijegy árát :-)

Szóval a Bombák földjén ehhez képest remek volt, tele feszültséggel, vérprofin megrendezve. Az én ízlésemnek kicsit túl pasis film – ami azért érdekes, mert nő rendezte. Bombakereső katonák az iraki háborúban. És a főszereplő afféle „háborúfüggő” (the war is a drug), az a fajta fickó, akit soha nem bírtam megérteni, ha könyvben olvastam vagy filmen láttam ilyent. A férfiak mindig megvesznek a boldogságtól, ha végre háborúba indulhatnak. Menjünk! Zúzzuk le őket! Leverjük az északiakat, mint vak a poharat! … stb., aztán fél év múlva csodálkoznak, hogy elvitte a fél lábukat az ágyúgolyó, odahaza pedig éhenhalt a család.

A Bombák főhőse annyira belejön az életveszélybe, hogy miután már letelt a határozott idejű szolgálata és hazamehetett a csajához és a kisfiához, rövid idő múlva mégis visszatér a sivatagba, újabb bombákat keresni, és ezzel fejeződik be a film. Remek katarzis volt, és értem is én, csak … nem tudom megérteni!

Na de sebaj, ’csak’ film…

Feltétlenül szükségem van filmekre és könyvekre, az ilyen idegeskedős időszakban főleg. Ma 52,2 kg-ot mutatott a mérleg. Ezt az egyetlen hatását speciel nem bánom :-)

Alig várom, hogy péntek legyen, amikor csak 14.00-ig dolgozom. Már sokáig világos van, és végre futni akarok. Utoljára a januári véradást követő héten futottam, de még ványadt voltam a vérveszteségtől, és többször is meg kellett állnom szívdobogás miatt. Majd erőre kaptam, és folytattam, aztán megint belesétáltam és így szép apránként futottam le a szokásos három kört. Holnap akár órákon át is futnék, hogy kiszellőztessem a fejemet. Aztán a legszívesebben leinnám magam úgy négy doboz sörrel, de ezt valószínűleg nem fogom megtenni, mert bár a pia kiüt, de mire kimegy a hatása, éjszaka felébredek, és nehezen alszom vissza. Valami kellemes horrorfilmet viszont mindenképp néznem kell péntek este. Már csak azért is, hogy megnyugtassam magam, mennyivel kellemesebb a valódi gondjaimmal szembenéznem, mint mondjuk egy trancsírozós gyilkossal :-)

… Habár a trancsírozós gyilkos egyértelműbb probléma: vagy ő, vagy én. Le kell gyakni és kész. Addig ütöm a fejét, amíg mozog. (Igen, én is röhögök.) De a munkaügyi gond, ahol átszervezéssel, főnökökkel, kollégákkal kell szembenézni, kisebbfajta politikai játszmák részeként lavírozni, helyezkedni, sakkozgatni, manőverezni, megfontolni, hogy kinek és mit mondhatok – hát az sokkal macerásabb és stresszesebb dolog.

Különben nem is értem, mit tépelődöm itt magamban, amikor már most tudom, hogy a Psychót fogom újranézni :-) Annyira remek az a film, és annyira régen nem láttam, és amúgy teljesen mellesleg olyan édes benne a srác! No nem mindig. Például ott a végén nagyon határozottan nem az, de még akkor is kellemes látvány; és örömteli, szívmelengető érzés, hogy egy ilyen aranyos fiú a főszereplő, magasról tojok én arra, hogy ő a gyilkos…

Agatha Christie több könyvében is említi, milyen izgalmas dolog a bizonytalanság, amikor nem tudni, mit hoz a holnap, és hogy ezt mennyire lehet élvezni.

Hát én marhára nem élvezem. Az életben a sírba visz a stressz gyakorlatilag a legkisebb bizonytalanságtól is. Momentán úgy néz ki, megmarad az állásom, pontosabban lesz is, meg nem is: a mostani státuszom megszűnik, de a felmentési idő végén rögtön átvesz egy társszerv, és külsősként tovább dolgozom, a jelenlegi helyemen. A fizetésem még egy picit több is lesz, bár a szabadságom kevesebb.

Ez pár napja derült ki, azóta hol örülök, hol szomorú vagyok. Rossz, hogy pont az én helyem szűnik meg, de persze nagyon jó, hogy mégis lesz munkám.

Bár ez egyelőre még nincs leírva sehová sem, a főnököm szavában kell bíznom, s ez a helyzet egy kicsit A mélység titka c. film egyik kulcsjelenetére emlékeztet: „Te most megfulladsz itt, én meg majd újjáélesztelek!”

De hát legyünk pozitívak! Ha minden jól alakul – ez de hülyén hangzik itt – április elején felmondanak; a részarányos szabimat kiveszem, vagy kifizetik. Májusban elvileg fel vagyok mentve a munkavégzés alól. Bárcsak ezt a szabadidő-mennyiséget átvihetném a következő munkaviszonyomra, mert hát májusban nemigen megyek nyaralni, ellenben főszezonban jól jönnének ezek a napok. Június elején átvesz az új hely; papíron ott leszek, fizikailag itt. De mivel itt már nem leszek állományban, sok munkát átadhatok a Tódorék csapatának, akik nagyon ráérnek, és az ő főnökük – egyben közös nagyfőnökünk – az, aki csökönyösen ragaszkodott a saját létszámukhoz,  emiatt kellett a miénkből leadni.

Szóval bár relatíve jó a helyzet, de mégis kicsit ki vagyok borulva. Nem szeretem a változásokat. Nyugtalan vagyok. Éjszaka rosszul alszom, ez nem lep meg; de pár napja étvágyam sincs, ez pedig tízéves korom óta nem fordult elő velem. Nem örülök, hogy pont az én helyem szűnik meg, noha tudom, hogy ez nem személyes, ahogy a maffiafilmekben mondják. Nincs kinek kiönteni a szívemet, nincs, akivel egy jó sörözés mellett kibeszélhetném magam vagy bőghetnék a jelenlétében. Amikor éjszaka felriadok, nem jó, hogy nem alszik mellettem egy pasi vagy egy kutya – mindegy :-) –, még akkor is, ha egyik sem volt úgy igazából sosem, így nincs is, ami hiányozzon.

De hajnali háromkor azért jólesne, ha valaki szuszogna mellettem; mármint valaki olyan, akit szeretek. Ennek hiányában valamelyik éjjel kénytelen voltam félórát olvasni A barna ruhás férfiból, mert nem tudtam aludni.

És a családnak még nem is meséltem el a dolgot. Kivéve persze a tesómnak, de mivel mindig ő az első, akinek bármit is elmondok, mondhatni, az nem is számít :-) Apám aggódna miattam, anyámnak pedig az az 1972-ből berögzült fixa ideája – hiába magyarázzuk neki az ellenkezőjét –, hogy „Kirúgni csak azt szokták, aki rosszul dolgozik!”

Talán mégis jobb, hogy nincs gyerekem – bár amikor éjjel háromkor felriadok, pont emiatt vagyok kétségbeesve –, de én azért elvagyok száraz kiflin, de hová tenném a gyereket, amíg egy állást találok?És ha nem találok azonnal, csak fél év múlva? Nem a mostani helyzetemről beszélek, mert ez inkább mázli (már ha összejön, amit nagyon remélek).

Barbi kolléganőm két napja beteg, így egyedül vagyok; ráadásul kiderült, hogy az a fárasztó pénzügyi jellegű adatrögzítés, amit már hetek óta csinálok, és tök jól haladtam vele, tulajdonképpen felesleges, mert az egészet rossz számlaszámra vezettem fel. Honnan a francból tudjam, mi a különbség a 124978 és az 1229781 között? Most kezdhetem elölről, a helyes számlaszámokkal. Túlóráztam, hogy gyorsan végigmenjek az egészen, de a rohadt program a munkaidő vége felé elkezd lassulni, és mire egy órát ráhúztam, már olyan lassú, mint egy reumás lajhár, hiába dolgoznék rajta ezerrel, minden ötször annyi időbe telik, mint napközben. Amikor viszont a jövés-menés és egyéb munkák miatt kevéssé tudok vele foglalkozni.

53,1 kg-ra lefogytam az étvágytalanságtól, és a Boltkóros olasz fordítását olyan gördülékenyen olvasom (jó… szóval haladok vele), hogy még élvezni is tudom a sztorit – idegen nyelven!!! Ilyen még életemben nem fordult elő velem! OK, hogy nem kvantummag-hasadásról beszélnek, történelmi régmúltban, na de akkor is.

A régi pápa is pont most kezdi a felmentési idejét; most már tényleg kezdek kíváncsi lenni az utódjára. Bárcsak a ghánai lenne az, nemcsak mert nyernék egy parenyicát, hanem egyébként is szimpatikus feje van.

A tavasz is közeleg – próbálom pozitív dolgokra koncentrálva kirántani magam az önsajnálatból –, pénteken már március, és egész héten blúzban dolgoztam, pulóver helyett, olyan kellemes az idő. Ha még jól is tudnék aludni, fizikailag tényleg semmi gondom nem lenne.

Vacak idő van. Úgy vártam már a hétvégére ígért +7 fokot, de napsütéses koratavasz helyett borús, esős maszat lett belőle, mintha november lenne. Persze február van, ami nagyjából ugyanaz.

A hétvégét kétségbeesés és kikapcsolódás között ingadozva töltöttem. A melóhely bizonytalansága pénteken csak tovább nőtt, a nagyfőnököt lehetetlen meggyőzni, hogy minket hagyjon békén, és a Tódor & tsai csapat feleslegesebb tagjait áldozza fel a nagy hivatali létszámleépítés oltárán. A feladatok kiszervezésének köszönhetően a másik csapatnak már alig van munkája, nekünk pedig elég sok, de a szenilis nagyfőnök a másik csapat embere, és őket szereti. Őt pedig szereti „A” Nagy Hivatali Vezető, tehát az lesz, amit ő akar, még akkor is, ha az öreg két hónap múlva elhúzza a bélését nyugdíjba.

Ha ennyire szereti ezeket a kreténeket – javasoltuk, persze csak úgy egymás között –, vigye haza őket a nyugdíjba, az egyik legyen kertész, a másik szobalány, és mindenki jól járna. De nem úgy tűnik, hogy efelé hajlana, ergo nekünk nagyjából meszeltek.

Ettől természetesen rohadt ideges lettem. Amúgy is utálok minden változást, pláne, ha 1. hirtelen jön és 2. rossz. Ezért munka után elcaplattam a WestEndbe, és ott megnéztem a Zero Dark Thirtyt, amit eredetileg a hétvégére terveztem be, de most úgy éreztem, rögtön munka után szükségem van a kikapcsolódásra. Jó kis feszült film volt Oszama kinyomozásáról/kiiktatásáról, remek akcióval a végén, kissé kiszellőztette a gondolataimból a munkahelyet és az ottani helyzetet.

Este beszedtem egy macskagyökeres tablettát, ami segített elaludni, ám hajnali nyolckor magamtól felébredtem. Az ilyesmi kizárólag nagy idegfeszültség esetén fordul elő velem. Ezúttal éppen nem bántam, mivel nagytakarítást terveztem, ami szintén oldja a stresszt, egyébként is már kezdett oltári kupleráj lenni a szobámban.

Reggeli közben Agatha Christie-t olvastam. Hála a jó égnek, már végeztem a Bagdadba jöttek-kel, ami rémes volt, őrülten untam, a magyar fordításon pedig szó szerint sírva fakadtam. A Balhüvelykem bizsereg volt a következő – ABC-sorrendben olvasom most végig őket –, ez nagyságrendekkel jobb sztori. Bár ennek meg az a házaspár a két főszereplője, akik számomra ájulnivalóan unalmasak, de maga a történet jó.

Reggel tízkor – máskor ilyenkor kelek fel – belevetettem magam a nagytakarításba. A szobám elég nagy, és tele van bútorral, kütyüvel, szobabiciklivel, polccal, íróasztallal. Meghatározott sorrend szerint kell végigmenni a szobán, mindig az ágyamtól kezdve (talán említettem már azt a valószínűsíthető Asperger-szindrómát); az ember letörli az ágy melletti polcokat, aztán a kredencet, aztán a cipős sarkot, aztán át kell menni az íróasztalom mögé, ahol letörölgetem a kis íróasztalt, a nagy íróasztalt, a polcokat, a dohányzóasztalt, amin a hi-fi áll, és mikor minden porféle lekerült a földre, akkor kezdődhet a talaj feltakarítása.

Apám a porszívózást preferálja, de szerintem a söprés az igazi. Miután felporszívóztam egy szőnyegdarabot, még simán összesöprök róla egy nagyobb pormacskát. (Lehet persze, hogy ez csak az én szobámban van így.) Ezért kombinálni szoktam a kettőt, először porszívózás, majd a maradék porok alapos felsöprése. A söprés amúgy fizikai munka, amire a jelen hangulatomban roppant nagy szükségem is volt.

Futni is lementem volna a parkba, de esett, és vizes, csúszós földutakon futni viszonylag kevés élvezeti értékkel bír. Így maradt a söprés, mint házi sport. Lesikáltam a szobabiciklit, kidobtam minden szemetet, és kora délutánra végeztem is mindennel. Addigra kész lett az ebéd – sült krumpli, rántott hal, a világ legjobb kajája, habár addigra bármit megettem volna.

Ebéd után áztam egy órácskát a kádban, mert teljesen leizzadtam a takarításban. Addig Fater azt a Woody Allen-filmet nézte, amit nyáron együtt láttunk moziban, és most, hogy kijött DVD-n, megvettem neki. Tulajdonképpen részben emiatt mentem inkább a fürdőkádba :-) Őszintén szólva az újabb kori Allen-filmeket csak igen mérsékelten kedvelem, de ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ha az Éjfélkor Párizsban és a Vicky Cristina Barcelona után most a római filmet is meg kellett volna néznem, biztosan sírva fakadok.

Mire kijöttem a kádból, a takarítástól jó kis izomláz volt a jobb hátsó lábamban; ez azóta is tart. Mármint remélem, csak izomláz, nem pedig trombózis.

És ekkor következett a nap fénypontja, Barbi kolléganőm ugyanis letöltötte nekem a Psychót, és már pénteken átadta, de a rengeteg idegeskedéstől szinte meg is feledkeztem róla. Most betettem a pendrive-ot a gépbe és végignéztem. Istenem, mennyire szeretem ezt a filmet! Most láttam harmadszor, de nem lehet elégszer látni. Hogy is nem volt meg nekem eddig…? Fantasztikus volt ez a folyamatos feszültség, ami az első perctől jellemzi a filmet.

Itt kell bevallanom, hogy imádom a horrorfilmeket. Mármint nem a trancsírozós fajtát, hanem azt, ami inkább feszültséget, ijesztgetést tartalmaz. Jót tesz nekem, hogy ha rémületes dolgokat látok a vásznon (képernyőn), amik nem valódiak, jól kiijedezem magam, és aztán visszatérek a való életbe. Sajátos módja ez a relaxációnak, de nálam beválik, és gyakran alkalmazom is.

Persze a Psycho inkább thriller, és természetesen filmtörténeti legenda, a legjobb filmek egyike. Pusztán mint filmalkotást nézni is csodálatos volt, de ugyanakkor úgy ellazított, mint általában a horrorok: végig féltem és dobogott a szívem, és úgyszólván kiizzadtam magamból az idegeskedést. Nagyon jót tett; nem győztem magamban hálálkodni Barbinak, amiért letöltötte nekem. (Megvettem volna legális DVD-n, ha lehetne kapni, de nem lehet.)

… És hát nem hagyhatom szó nélkül, hogy a 28 éves Anthony Perkins hú, de nagyon helyes volt a sötét szemeivel és a kisfiús arcával :-) … persze ez nagyon perverzül hangzik, tekintve hogy miről szól a film és hogy ki a gyilkos, de akkor is így van! :-)

Este beszedtem egy szem Seduxent, amit szigorúan vészhelyzetre tartok a fiókomban, de most szerettem volna végigaludni az éjszakát hajnali felébredés nélkül. Sikerült is, teljesen kiütött a bogyó. Bár gyakran szedek szunyatablettákat, de mindig csak természetes alapú macskagyökér- meg citromfű-alapúakat, ami olyan, mintha teát innék, csak a főzögetős macera nélkül. Szintetikus nyugtatóm bár van (nem nekem írták fel), de azt max. évente egyszer szoktam beszedni. A 2013. évi Seduxen-éjszaka most jött el :-)

Ma vasárnap van, továbbra is ótvar időjárás. Plusz 7 fok, de minek, ha esik az eső? Kiolvastam a Balhüvelykem bizsereg…-t, aztán sétáltam a környéken egy órácskát. Kell a mozgás (futni nem lehet az eső miatt). Nem mentem be sehová, mert ha beteszem a lábam egy boltba, onnan nem jövök ki vásárlás nélkül, és most, az esetleges munkanélküliség árnyékában, vigyáznom kell a pénzre.

Ha már vásárlásnál tartunk, a Boltkóros könyv 2. részét is kiolvastam a héten. A harmadik része olaszul van meg, nemrég nekikezdtem, hogy elolvassam. Szándékosan nem vettem meg magyarul, hogy ne tudjak „puskázni”… Marhára nincsen nyelvérzékem. Angolul annyit tudok, hogy ha egy filmről írnak valamit, tőmondatokban, roppant egyszerű megfogalmazásban, akkor a leglényegesebb dolgokat felfogom – ha nagyon jó napom van. Olaszul ennél valamivel többet tudok. De mindkét nyelven csakis írásban vagyok képes megérteni bármit, a beszélt szöveg egyszerűen az egyik fülemen be, a másikon ki, mint a búvárpálinka (= lemegy, körülnéz, visszajön).

Egyszer régen vettem egy Agatha Christie-t olaszul – hála az égnek a sok idegen nyelvű könyvesboltért –, szintén egy olyant, ami akkor még nem volt meg magyarul. A Halál a felhők között, vagy fölött címűt. Egy kis repülőn történik a gyilkosság, ami igen érdekes szituáció. Hát ezt olvastam el olaszul elsőnek. Kemény dolog volt, de azért a fontosabb lényeget, és a gyilkost a végén megértettem. És akkor tanultam meg egy életre, hogy a „vespa” az darázs :-)

Most ugyanezt próbálom a Boltkóros harmadik részével (talán megveszem magyarul, és odaadom anyámnak, hogy tegye el és majd névnapomra adja nekem). Szerencsére jelen időben van! A sokféle igeidő és összetett igeidő a sírba szokott kergetni; mert másként kell ám mondani, ha valami épp folyamatban volt, amikor egy másik esemény éppen bekövetkezett…. most nem rohadtul mindegy, hogy „én éppen levelet írtam, amikor Luigi eltüsszentette magát” – ezt milyen fajta múlt idővel mondjuk? Miért nem elég egy múlt, mint a normális nyelvekben?

Szóval a Boltkóros jelen időben íródott, és teljesen egyszerű, érthető kifejezések vannak benne. Most vasárnap délután – ebből is tisztán látszik, hogy ki vagyok fordulva önmagamból – olvastam is belőle két teljes oldalt, és tisztára megdöbbentem, hogy viszonylag értem, mi történik, hol vagyunk, kinek az esküvőjére mennek és mikor, és hogy a főszereplő koszorúslány lesz, de még nincs kész a ruhája.

Kellenek az apró sikerélmények a sovány kis önbizalmamnak. Mégiscsak könnyebb szembenézni a munkanélküliség rémével, ha vigasztal a tudat, hogy képes vagyok elolvasni egy esküvőt olaszul, egy általam eddig ismeretlen regényben...

Nem vagyok kimondottan jó passzban, és ez a legfrissebb munkahelyi hírek miatt van. Persze, a legutóbbi választások óta lengedezik a fejünk fölött a fejsze. Állami munkahelyeken  minden kormányváltáskor kicserélődik a felsővezetés, akik aztán hozzák magukkal a saját embereiket. Nálunk rögtön az elején már volt egy nagy tisztogatás, akkor csökkentünk a felünkre.

Természetesen a felsőbb vezetés és annak különböző irodái, emberei, tanácsadói egyre csak duzzadtak számszakilag, és sajnos a mi részlegünkhöz is került épp elég szégyenfolt, hogy csak a már említett Tódorkára gondoljunk.

A hét elején felmerült, hogy ilyen meg ilyen százalékos leépítés kell minden részlegnél. Rémülten kezdtünk sakkozni, hogy vajon ha x embert kell kirúgni, akkor közülünk kik mennek?  …

Tegnap aztán kiderült, hogy a helyzet még rosszabb: több hullámban összesen annyi embert terveznek kirúgni, hogy a jelen létszám kb. 41 %-a marad meg. Ezzel értelmét vesztette a sakkozgatás, hiszen – mivel a politikai és haveri magasbeosztásúak nyilvánvalóan a helyükön maradnak – az egyszerű dolgozók közül gyakorlatilag mindenki repülni fog.

A Barom hozta a hírt, látszott rajta, hogy már ő is kezd aggódni magáért. Noha nem mondhatnám, hogy nagyon sajnáltuk :-) Azért fenntartással kezeltük a hírt, éppen mert ő hozta, és hát simán lehet, hogy valami fontosat rosszul értett.

De sajnos mindenkinek az az érzése, hogy kivételesen ez a pletyka igaz, legfeljebb az arányok fognak változni, de nekünk (= nekem és a három legkedvesebb kollégámnak) valószínűleg sehogy sem lesz jó. Vannak  szent tehenek – nem mi –, akikhez „nem lehet nyúlni”, mert az egyik semmit nem dolgozik és roppant ostoba, de a főnökasszony kedvence, a másik dolgozik ugyan, de rosszindulatú és a legtöbben utálják, viszont a főnök rajong érte, mintha édesgyermeke lenne. Ez a kettő tehát tuti marad, és így szinte az összes többi fennmaradó ember mehet is, mínusz a főnök. Hogy dolgozni ki fog, az nem szempont.

… Nem először kerülök ilyen helyzetbe, hogy inogni kezd alattam a munkahely, és soha nem én vagyok az a csókos, aki holtbiztosan megmarad. És még így is szerencsés vagyok, amiért  legalább rutinom van az ilyesmiben.

Egyelőre még fel kell dolgoznom a hírt, hogy nemsokára álláskeresés várható. Az sem ártana, ha teljesen biztos, végleges híreket kapnánk. Nagy a sunnyogás, egyszerűen nem jön egyértelmű, világos, tiszta duma „odaföntről”, és még ha jönne is egy jól érthető „Rúgjatok ki öt embert!, jó lenne tudni, ki lesz az az öt, és ez a főnökünktől függ. Vagy az is lehet, hogy kitör a parasztlázadás, és nem 41 % marad, hanem 61.

És én benne leszek-e ebben a 61 maradó százalékban? Ritkán vagyok beteg, nem lógok, viszonylag jól dolgozom – figyelembe véve, hogy egy rohadt titkárságon ülök, ami átjáróház és klubhelyiség is egyben –, gyerekem nincs, tehát amiatt sem hiányzom. A főnökkel semleges-pozitív a kapcsolatom. De nem vagyok csókos és a fentebb felsorolt két csókossal sem vagyok jóban, mert 1. rühellem a fejüket, és ezt nem is nagyon tudom titkolni, habár persze nem köpöm szemen őket, de az én arcomon nagyjából minden látszik, 2. egyszerűen nincs is időm jópofizni velük, még ha akarnék sem. Mi az esélye, hogy az én állásom megmarad, ha a főnöki szimpátiától függ, hogy melyik beosztottjáért fog lobbizni?

Tegnap a piacon megint észrevettem egy állatpatikát. Vagy elszaporodtak újabban, vagy csak én veszem észre őket azóta, hogy egyszer szükségem volt rá. Pár évvel ezelőtt történt, amikor a tesómék beszereztek egy kiskutyát, a kiskutya pedig egy bélférget.

Mivel én a városban tartózkodtam, ők pedig nem, kétségbeesett telefonhívás érkezett szombat délelőtt, mikor épp céltalanul bóklászgattam a városban, hogy az isten szerelmére, az új kiskutyában bélféreg van, és próbáljak szerezni ilyen és ilyen nevű bélféreg-ellenes kutyagyógyszert!

Természetesen felhagytam a bóklászással, és azonnal a cél felé fordultam: állatgyógyszertár!! Na de… És olyant én hol találok? Tudom a mozikat, színházakat, nagyobb könyvesboltokat, gyorskajáldákat, na de kutyapatika…

A város belsejében voltam, betértem egy nagy bevásárlóközpontba. Információs tábla: állatpatika nuku. No de emberpatika van, ez egészen biztos, mert többször vettem már ott ránctalanító krémeket. Betértem oda, és pirulva rákérdeztem: nem-e tartanak-e esetleg kutyának való féreghajtót; tudom, hogy ez emberpatika, de végső soron az ember is csak egy állat, nemde? De sajnos ők nem e logika mentén gondolkodtak.

Ekkor bementem a plázában lévő kisállat-kereskedésbe. Itt már nyuszit vagy papagájt simán vehettem volna, akár kettőt egy áráért is, de féreghajtó gyógyszert nem.

Kínomban átmentem egy másik plázába, és végigjártam ugyanezt az utat: emberpatika, sorry, a családi kutyánk férges, valami tipp…? Semmi. És ekkor már szorított az idő, hisz szombat kora délután volt! Úgy éreztem magam, mint III. Richárd, országomat egy állatpatikáért...

Bementem az ottani kisállatkereskedésbe is, letérdeltem és sírva fakadtam: – Kérem, a családi kiskutyánk szörnyen férges, az istennek sem találok állatpatikát az egész városban (némi költői túlzás :-), nem tudnának segíteni? Hol van féreghajtó, vagy legalább hol van állatpatika??

Ők szerencsére tudtak állatpatikát. Öt villamosmegállóval feljebb, egy kis bevásárlóközpontban. Repesztettem, mint a veszedelem, hiszen már fél kettő volt, és valahogy éreztem, hogy az ilyen kisebb boltok szombaton kettőkor könyörtelenül bezárnak. Végre odaértem! Be az ajtón, neki az információs táblának – közben minden bolt húzogatta lefelé a redőnyeit –, fel a mozgólépcsőn, na, hálistennek, végre itt az állatpatika!! Bezuhantam az ajtón és rávetettem magam a patikusnőre:

-         Csókolomvanféreghajtógyógyszerkutyának??? Nagyonfontoslenne!

-         Igen, persze, van. Kiskutya vagy nagy kutya?

-         Ööö… hát felnőttkorában lesz vagy hatvan kiló, de most még gyerek… izé… kb. tizenöt kiló lehet, ahogy a fotókról láttam, plusz a fülei.

-         Tíz kilónként egy tablettát kell neki adni. Adok egy dobozzal, abban van húsz szem, az sokáig elég lesz.

Elernyedtem a megkönnyebbüléstől, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a kutyagyógyszer talán az embergyógyszernél is drágább, vagyis igen sokezer forintot kellett volna fizetnem. Annyi készpénz épp nem volt nálam, nyújtottam a kártyát, de kártyaterminál nem volt a boltban. Így lerohantam a bevásárlóközpont elé, ahol bankautomata volt, kivettem a pénzt, visszanyargaltam a patikába, átvettem a gyógyszert, és másnap, amikor kiruccantunk kiskutyanézőbe a rokonékhoz, szerencsésen át is tudtam adni az eb gazdáinak.

Fél évvel később a lakásunktól kétszáz méterre nyílt egy új állatgyógyszertár, és tegnap a piacon is találtam még egyet. Örültem ugyan neki, de a guta is majdnem megütött, mert miért nem voltak képesek akkor létezni ezek a boltok?? Nyilván a kereslet generálja a kínálatot. Most már persze gondosan elraktározom az agyamban, ha találok egy ilyent, hátha még egyszer szükség lesz rá. Bár szerencsére egészséges a dög, legalábbis bélféregről azóta nem hallottam; egy kicsit mohó és falánk ugyan a drágaság, de azt már nem én fogom megoldani :-)

Istenem, ma két nap után végre elmúlt a fejfájásom! Igaz ugyan, hogy az a két nap pont a hétvége volt. Szombat reggel kezdődött, de akkor még a melegfrontra fogtam és arra, hogy a tíz órányi alvással elfeküdtem a nyakamat. Kis adag Algopyrinre elmúlt, de délután megint visszajött, és ezt játszotta egész hétvégén: lüktetés, fájás – várakozás, hogy elmúlik-e magától – nem – fél tabletta Algopyrin (mióta receptköteles lett, baromira spórolok vele) – elmúlik – boldog vagyok – két óra múlva megint kezdődik – elmúlik-e? – nem – fél Algopyrin.

Ma volt a negatív csúcs – naná, hogy a hétfőre virradó éjszakán – mert most arra ébredtem 4.05-kor, hogy fáj a fejem! Beszedtem egy fél Algopyrint, aztán visszafeküdtem, de míg hatni nem kezdett a bogyó, sehogy sem bírtam úgy rakni a fejemet a párnán, hogy az ne fájjon. A koponyám tartalma hátralötyögött és lüktetni kezdett a fejem hátulja; akkor a jobb oldalamra fordultam, ott tovább fájt, aztán a bal oldalamra, ott kevésbé fájt (valahogy a nyakcsigolyáim állnak úgy, hogy a bal oldalon fekvés javít a fejfájáson), viszont akkor meg az orrsövény-ferdülésem miatt nem kaptam levegőt az orromon. A számon kezdtem lélegezni, mire kiszáradt a torkom és köhögni kezdtem. Ráadásul émelyegni kezdett a gyomrom. Rövid töprengés után (Mi ez? Migrénem van, vagy már agydaganatom, most meg gyomorrákom is?!) rájöttem, az Algopyrin kezdi kurkászni a gyomromat. De most éjszaka fél ötkor keljek fel és egyek egy falatot, hogy az Algopyrin ne érezze magát egyedül a gyomromban!?

Végre hatott a bogyó és pont kezdtem volna kellemes álomba szenderülni, mire természetesen megszólalt az ébresztő :-(

A reggeli, tejeskávé és zöld tea segített, de az irodába beérve megint lüktetni kezdett a fejem és émelyegni a gyomrom, ezért Zero Colát kezdtem inni – tudom, a vég kezdete, de két orvos is ajánlotta émelygés ellen –, és betoltam egy Panadol Extrát. A Panadol a második legjobb fájdalomcsillapítóm fejfájásra, az első az Algo – ha ez a kettő nem hat… nem, olyan még nem fordult elő.

A Panadol és a kóla idővel elkezdett hatni, én pedig azon vettem észre magam, hogy már eltelt egy óra, két óra, három óra, és se a fejem, sem a gyomrom nem fáj. Édes istenem, de jó érzés volt… A fejfájás az a fájdalom, amit a legjobban gyűlölök. OK, még nem szültem, vesegörcsöm sem volt, lábamat sem vágta még le a szegedi gyors, de azon fizikai fájdalmak közül, amikhez volt szerencsém, a lüktető, émelygős, migrénes, sokáig tartó fejfájást utálom a legjobban.

Fejfájás nélkül már egész kellemesen végig tudtam dolgozni a napot. „Gépfegyver nélkül aránylag milyen kellemes” :-) Még az sem idegesített különösebben, hogy hétfő van, hisz nem teljesen mindegy, milyen nap van, ha egyszer itt kell ülnünk fél ötig?

Elég mechanikusan dolgoztam, lélekben többnyire a tegnap látott Némafilmesre gondoltam, meg a Boltkóros-sorozat második kötetére, amit most olvasok. Néha kell ilyen baromi könnyű kis vacakot is olvasni, na… mindent meg tudok magyarázni ;-)

Délután adtunk az izgalmaknak: a közvetlen kolléganőmmel/szobatársammal véglegesítettük a leendő pápa személyére kötött fogadásunkat. Mindketten megmaradtunk az eredeti választottunknál, miután a hétvégén utánuk nyomoztunk a neten. Noha bíborosokról meglepő módon sokkal kevesebb érdekes információ van fent, mint mondjuk egyes filmszínészekről.  Például hogy szereti-e a kávét az enyém, vagy sem, arra nem sikerült rájönnöm (félmeztelen fotókról pláne szó sem volt). Barbi egy olaszra fogadott, én pedig a ghánaira. Szerintem egyébként Barbié fog győzni, de a ghánai igen szimpatikus, és miért ne lenne végre fekete pápa? Nem vagyok katolikus, tehát igazából nem érdekel, de milyen izgalmas dolog, hogy egy halom bíboros közül lehet válogatni. Teljesen lehátaztam, mikor meghallottam az öcsémtől, hogy online fogadóirodákban is lehet fogadni rájuk! Én azt hittem, hogy ilyen vallásos dolgokkal csak a magunkfajta komolytalan irodai tyúkok viccelődnek.

Mi ketten amúgy egy parenyica sajtban fogadtunk. Kellemesen meglepne, ha én nyerném azt a parenyicát, de a válogatás izgalmáért cserébe azt sem bánom, ha elveszítem :-)

Lazulós szombatot tartok egy közepesen fárasztó munkahét után. A lazulás abból áll, hogy ma nem csinálok semmi extrát: miután fejfájással ébredtem (melegfront, vagy elfeküdtem a nyakamat) egy órácskán át reggeliztem, fél Algoyprineket szedve és mélyeket lélegezve a nyitott ablaknál. Egyébként francia márványsajt volt a reggeli, az, amit még múlt pénteken vettem, és az utolsó adag ma reggelre tökéletesen érett lett. Utána tejeskávé. Apró örömök! :-) Ezután zuhany a kávés Yves Rocher tusfürdővel, utána rövid kiruccanás a DM-be. Azóta vasalom a blúzaimat és DVD-ket nézek. Gyönyörű az idő amúgy, süt a nap, és amíg kint jártam az utcán, kifejezetten melegnek éreztem a levegőt. Ha nem lennék ma ilyen ványadt, sétálhatnék vagy kirándulhatnék, de mintha tavaszi fáradtság lenne rajtam. Az éjszaka tíz órát aludtam, és a következő éjszakán is simán tudnék ennyit.

Én az ilyent tartom kellemes hétvégének, amikor kikapcsolódik és feltöltődik az ember. Vacsi után ázni fogok a kádban, aztán esetleg egy kellemes horrorfilm, vagy csak olvasás. Ez számomra sokkal kellemesebb, mintha el kéne mennem egy szombat esti buliba, ahol törhetném a fejem, hogy mikor indul hazafelé az éjszakai busz, hány fok lehet odakint, és nem esik-e útba hazafelé túl rémes környék.

Nem igazán jól indult a hét, mert enyhe megfázást vagy influenza-kezdeményt éreztem magamban. Az egyik kolléganőm ótvarul festett hétfőn, közölte, hogy „a Botond influenzás, és én sem érzem jól magam”, mindezt az arcomtól 30 cm-re, majd egy jó nagyot sóhajtott. Rögtön éreztem, ahogy átugrálnák rám a vírusok.

Azonnal nekifogtam napi 3000 mg C-vitamint zabálni, ennek ellenére kedden elég szarul voltam. Szerdára viszont, nyilván az ipari mennyiségű aszkorbinsavtól, jobban lettem. Ami jó volt, mert (akciós mozinap!) a Hitchcock c. film megnézését terveztem. Amikor legutóbb beteg voltam, az a szégyen ért, hogy – noha már előző napon megvettem a jegyet – egyszerűen nem bírtam elmenni az Elrabolva 2-re, annyira náthás voltam.

Munka után átvettem a mozijegyemet (internetes jegyfoglalás, ahol látom is, hová fogok ülni), aztán, tekintettel arra, hogy 1. a hal nagyon egészséges, és 2. a héten van a második keresztnevem névnapja, beültem a Nordsee-be és ettem egy csőben sült tőkehalfilét remuládmártással. Kétségtelenül EZ az étkezés volt a hét abszolút fénypontja :-) Lehet, hogy kissé túl kajaközpontú vagyok, de a gombás-sajtos tőkehal azzal az isteni mártással a világ egyik legfinomabb ételének tűnt. Az áráról ne beszéljünk.

A Hitchcock is nagyon jó volt. Lehetett volna még jobb is, de így is meg voltam elégedve. Hitchcockot is szeretem, Anthony Hopkinst is szeretem, a Psychót, ha lehet, még ennél is jobban szeretem, így ez tökéletesen nekem való film volt, a humoráról nem is beszélve. Filmkritikát nem tudok írni, de ha tudnék sem akarnék most, a lényeg, hogy roppant kellemes kis mozi volt.

És a mozival még nem volt vége, mert – névnap, hiába – ettem egy kis Szamos marcipános trüffelgolyót. Fél tízkor pedig végre láthattam azt az egyetlen Sherlock-epizódot, amit eddig még sosem sikerült elcsípnem. Most végre itt van a videón. Nagyon jó volt ez is – különben is csípem ezt a sorozatot – csak ekkorra már kezdtem fáradni, főleg, hogy öt darab reklámblokkal szakították meg a másfél órás filmet, miáltal fél tizenkettőre lett vége. Akkor már olyan fáradt voltam, és a forgatókönyv annyira csavaros volt, hogy hiába szoktam már hozzá a ravasz filmekhez, most egyszerűen képtelen voltam felfogni két fő fordulatot is. Kénytelen voltam másnap visszanézni a videóról, akkor persze már összeállt a kép.

A sok logika tisztára leszívott, így most vasalás közben éppen a Streetdance-ot nézem, ami tényleg nem igényel sok gondolkodást :-)

Olvasás terén is kevergetem most a műfajokat: kaja közben a szokásos Agatha Christie (bár ez épp rohadtul unalmas, a kémregényei nekem nem tetszenek); alvás előtt pedig a Halhatatlant olvasgatom, másodszorra. Ott is volt egy jó kis csavar a vége felé, ami teljesen átírta a korábbi történéseket, így most ennek fényében muszáj másodszor is elolvasnom. De ez olyan kissé súlyosabb fajta, romantikus-misztikus könyv, hogy ellenpontként elővettem az Egy boltkóros naplóját, és felváltva olvasgatom ezt a kettőt. Kivéve evés közben, akkor A. C., ahol senki agyveleje nem fröccsen ki.

A Boltkóros persze jobban hasonlít rám. Ennyire súlyos eset azért nem vagyok, de szokásom a hangulatjavítási célú vásárolgatás. Legfeljebb nem egy 15.000 Ft-os szoknyát, hanem egy 900 Ft-os körömlakkot veszek. Vagyis már megvettem, de lássuk be, fehér gyöngyházfényű körömlakk mindig kell, nem igaz? :-)

De most még valami kell nekem. A Psycho, DVD-n. Mostakarom!!!

Valamiért nagyon rossz az arcmemóriám. Ez rólam köztudott, és sokszor roppant kínos, de néha viszont igen vicces szituációkat eredményez. Gyakran előfordul, hogy faarccal megyek el valaki mellett a folyosón, akivel fél éve együtt dolgoztunk ugyan egy ügyön, de azóta nem láttam, és hát ugyanúgy néz ki, mint a többi…! Középkorú hölgyismerősök az iwiwen: tudom, hogy volt kolléganők, de a sok asszonynévből (Kovács Béláné, Nagy Józsefné és egyéb fantáziadús verziók) már egyszerűen nem emlékszem több év távlatából, hogy melyik munkahelyről és  melyik emberről van szó.

Másodikos voltam, amikor egyszer a mamámra vártam a munkahelye előtt. Odajött egy hölgy és kedvesen beszélgetett velem. Tudta a nevemet, hogy másodikos vagyok, hogy anyámra várok, hogy kik a szüleim, hogy hova járok suliba. Félórát beszélgettünk, és végig fogalmam sem volt, ki a nő. Másnap sem. Két hét múlva sem. Úgy jó fél év múlva villant be, hogy az egyik gondozónő volt az óvodából, ahol egy éven át minden egyes nap láttam, de teljesen törlődött az arca.

Tízéves koromban új házba költöztünk, ahol rögtön a ház mögött volt egy király játszótér. Rengetegszer jártam oda hintázni; egyszer valahogy összeismerkedtünk egy korombeli szőke kislánnyal, aki nagy dumás volt, csak úgy ömlött belőle a szó, órákon át dumáltunk. Két nap múlva újra lementem a játszótérre: látom ám, megint, itt van a szőke kiscsaj. Rögtön kinyitottam a számat, hogy lássa, nem vagyok kuka én sem:

- Á, szia, helló, hogy vagy? De rég találkoztunk! Hogy vannak a szüleid? Sikerült a matek felmérő? Nézd, milyen magasra tudom hajtani magam! A tesóm most bárányhimlős, különben ő is lejött volna. Nem csúszdázunk egyet, most nincs ott senki. Fú, tornaórán akkorát taknyoltam, képzeld el… De már tudok kézenállást csinálni. Csak a fal mellett kell, különben átfordulok… - és így locsogtam tovább lelkesen, a szőke kiscsaj közben teljesen megkukulva és egészen kerekre nyílt szemekkel nézett, majd nagyon óvatosan azt mondta, hogy szerinte én összetévesztem őt valakivel, mert mi még az életben nem találkoztunk.

Egy másik volt, naná …

Így a saját káromon felnőttkoromra megtanultam, hogy ha van esély rá, hogy a másikkal még találkozom, és nem ártana, ha felismerném, jellegzetességeket kell keresnem az embereken. Nem ruhát, mert azt még képesek és lecserélik, hanem olyasmiket, hogy: ez az, aki úgy néz ki, mint egy róka; ez meg mindig ordítva beszél, ez az, akinek húszas évekbeli frizurája van; ez a csaj, aki mindig full sminkben jár; ez a nő az, aki hatvanéves létére hosszú copfot hord, ez úgy néz ki, mint Sam Rockwell, ennek meg szétcigizett a hangja, ennek tök fehér hidrogénezett haja van, ez az, aki hülyén röhög, ez a dagadt, aki nem képes köszönni, mikor bejön stb.

Talán bunkóságnak tűnik, de nekem ilyen iránytűk kellenek, hogy a nem mindennap látott embereket meg tudjam különböztetni egymástól. A legutóbbi munkakapcsolat-kolléganő például (azon kívül, hogy a keresztneve az enyémmel egyezik, de ez sajnos nincs a homlokára tetoválva) a következő: nagyon vékony, bubifrizura, csípőfarmer.

Ami tényleg fájdalmasan érint, hogy a filmszínészeket is hajlamos vagyok egymással összetéveszteni vagy elfelejteni. A filmek a második fő hobbim, így ez tényleg rossz, bár a film végén legalább van stáblista, nem úgy, mint az életben. Van, hogy felfedezek egy – számomra – „új” kedvenc színészt. Aztán kiderül, hogy már vagy két filmben láttam, de ha megfeszülök sem jut eszembe, hogy micsinált ott a fickó, hogy nézett ki és egyáltalán. Erre több konkrét példa is volt.

Van két elég híres és igen jó amerikai színész – ugyan nem ’kedvenceim’ tehát érzelmileg nem számít – akik annyira hasonlítanak egymásra, hogy soha, de tényleg soha nem tudom eldönteni, hogy most melyiket látom? Nem ikrekről van szó J Volt, hogy néztem egyikük filmjét, és minden agysejtemmel próbáltam rájönni, melyikük szerepel benne. Végül két óra után eldöntöttem, hogy X. A stáblistából láttam, hogy Y.

Hálistennek viszont a névmemóriám nagyon jó, talán a sok olvasás miatt, de ha egy nevet látok leírva, mondjuk kétszer, arra emlékezni fogok. Én vagyok, aki fejből köpöm a választ azokra a kérdésekre, hogy „Hogy is hívják annak a külkeres cégnek a jogtanácsosát, akivel leveleztünk fél éve, valamilyen Béla…”

Elégtétel, hogy más rossz arcmemóriájúak néha engem is összekevernek más hasonló emberekkel. Ezt megértem, hisz tényleg olyan egyformák az emberek, nincs nekem kék hajam vagy három kezem, honnan tudná, hogy nem ez vagyok, hanem az? Egy távolabbi kolléganő, akivel ritkán találkoztunk, például mindig Editkének hívott. OK, Editke is a mi csoportunknál dolgozik ugyan, de tizenöt évvel idősebb, más a munkaköre, másmilyen a haja, teljesen fiús, nagyokat röhög, jó a kapcsolati tőkéje és más effélék. De mit zavar az engem, hogy egy távoli kolléga Editkének hisz, mindig visszaköszöntem, nem javítottam ki és kész.

Aztán egyszer összetalálkoztunk egy olyan irodában, ahol mindenki tudta, hogy NEM Editke vagyok, nem Editke munkakörében dolgozom; ő pedig bejött és azt mondta, „Szia, Editke!” -, és azóta tudja szegényke, hogy ki vagyok valójában, én pedig, hogy nem egyedül az én arcmemóriám vacak :-)

 Amennyiben a legszebb öröm a káröröm, akkor most egyszerre örülök és dühöngök. Az a köcsög kopasz „kolléga” (idézőjelbe teszem, mert hiszen semmi haszna nincs az érdemi munkát illetően) ma nem először, de most már végérvényesen bebizonyította, hogy ostoba barom, akire a legegyszerűbb feladatokat is csak alaposan meggondolva érdemes rábízni.

A barmot – nevezzük Barom Tódornak – nyáron hozta a nyakunkra az év elején kinevezett nagyfőnökünk. Állítólag régen együtt dolgoztak valahol, onnan a szerelem. Az öreg közölte, hogy Tódor „titkárságvezető” lesz (ilyen beosztás hivatalosan nincs), az ő jobbkeze meg minden. Tódorka amikor elkezdett „dolgozni” (idézőjel okát lásd fentebb) bemutatkozni elfelejtett, viszont világossá tette, hogy a passzátszelet ő fújta, és mostantól kábé a főnöke ő mindenkinek itten.

Köztük az én közvetlen főnökömnek, aki vagy húsz éve űzi az ipart, és mindent tud a szakmáról, meg a hivatali ügyintézésről is.

Személy szerint a második napjától rühellem Tódorkát, midőn berohant hozzánk – egyáltalán, mindig jön, ahelyett hogy telefonálna, holott rém ocsmány – valami alapvető, orbitális hülyeséget kérdezett, mire én felvontam a szemöldökömet erősen kérdő arckifejezéssel, mire ő közölte, hogy „kikéri magának, hogy én itt pofákat vágjak” – mire nekem kinyílt a szemem, mire még hozzátette: „mint most is”.

Innentől Tódor elvágta magát nálam.

De persze lehetett volna ez egy rossz kezdés is, ha normálisan folytatja, de nem. Az arroganciája megmaradt, a fontoskodása és az „én vagyok itt a nagyfőnök után az első”-hozzáállása is. Nálam, mint írtam, elvágta magát; bocsánatot amúgy azóta sem kért (hét hónapja történt az eset). Egyszer kiderült, hogy fél évvel még fiatalabb is nálam, noha a kopasz, pszichopata arcával vagy tíz évvel idősebbnek saccoltam. Ugyanolyan diplomám van, mint neki, tehát semmivel sem magasabbrendű.

A nagyfőnök minden egyes fontos iratot a Tódorra szignált ki. Ebből rettentő kavarodások lettek, de a nagyfőnöknek 1. eleinte senki nem mert szólni, 2. később, mikor szóltak neki, akkor sem változott a helyzet. Tódor az őrá kiszignált fontosabb ügyiratokat, amelyekhez nem értett, két módon próbálta megoldani: elsősorban berontott valamelyik kolléganő szobájába, a pofája előtt lengette a papírt, és kvázi lediktáltatta magának a választ. Az se érdekelte, ha a kolléga éppen mással foglalkozott – már írtam, hogy drasztikus létszámcsökkenésen estünk át, egy ember kb. 2-3 fő melóját végzi; még pont egy ilyen csökött, arrogáns seggfej hiányzik, aki feltartja az embert.

A második megoldási módja az, hogy elrakja magához az ügyet, mindenféle intézkedés nélkül, és ez annyi, mintha a Bermuda-háromszögbe került volna az irat, mert ami Tódorkához kerül, arra kb. keresztet lehet vetni. Sajnos az öreg nem hagyott fel az imádatával, és továbbra is minden fontosat a Baromra szignált ki, holott év végére már legalább három-négy lényeges irat volt, ami az ő kezén tűnt el.

Volt olyan, hogy egyszerűen letagadta, hogy nála van valami, és a titkárnőre kente a dolgot. Később persze megtalálták nála a cuccost. Ettől fogva még inkább elvágta magát nálam, a titkárnőnél, illetve az összes kollégánál, kivéve a nagyfőnököt, aki továbbra is imádattal csüngött Tódorkán.

Na de! Időnként vannak kellemes fordulatok is az életben :-)! Jött az új jogszabály, miszerint aki nyugdíjas korú, azt el kell hajtani a fenébe. Ettől fogva Tódorka pofára esett, hiszen a Nagyfőnök simán ebbe a kategóriába tartozik, de azok a kolléganők is, akik az ő csoportjukban Tódor helyett elvégezték az érdemi munkát. Ezek most mind, mind távoznak tavasszal. Marad két ösztöndíjas, szintén csak tavaszig, tehát mostantól Tódorkának a saját kezével kell(ene) dolgozni.

A nagyfőnök még megpróbálkozott azzal, hogy Tódorkát kineveztesse valami csoportvezető-félének, ettől eleinte erősen megrémültünk, hisz ez már afféle házi világvége lenne – rendes helyen az ilyen embert max. istállótakarításra használnák, bár a lovak megsértődnének tőle. Ezt a kinevezési javaslatot Odafent okosan figyelmen kívül hagyták. Most Tódorka szembesül azzal, hogy nemsokára nem lesz, aki fújja neki a hátszelet, és előtörnek a saját képességei. És ez a része a jóleső káröröm, amelyben az egész kollektívánk osztozik :-)

A másik rész a dühöngés. Tódorka iratkezelési moráljára tekintettel január 1-jétől mindent, de mindent aláírással vetetünk át vele. Egy héttel ezelőtt volt határidős az a jelentés, amelynek az egyik felét én, a másikat Tódorkáék kis csapata készíti el. Én is csak tegnapelőtt végeztem vele, de jobb később, mint soha… Ma kérdezem, hogy hol az ő részük, adják ide, postázom.

Hát ők nem is tudnak ilyenről. Mi volt az, mikor volt az?

Elöntötte a szar az agyamat. Elővettem az átadókönyvet – ciki, hogy kell ilyen, de mint ez a példa is ékesen bizonyítja: kell ilyen – és megnéztem: igeeeen, Tódorka vette át azt a dolgot (úgy tudtam!), még emlékszem is, sokat röhögtünk rajta, mert a keresztnevét írta alá, mintha egy kocsma vendégkönyve lenne.

Tíz nappal ezelőtt vette át. Elvitte a tőlünk húsz méterre lévő irodájukba, és onnantól se kép, se hang. Ő – természetesen – nem csinálta meg, oda nem adta annak, akinek esze van, hogy megcsinálja, és ha én nem szólok, meg se tudja az illető, hogy dolog van. Még egy kézbesítést sem lehet rábízni a töketlenre!

Lefénymásoltam a levelet, odaadtam a majomnak másodszor is – semmi „Bocs, hülye voltam, elnézést” – és ma egy napja volt rá a kollégának, hogy megcsinálja, a Barom miatt. Hogy az istenbe lehet eltökíteni egy papírt, amit csak vinnie kellett a kezében, és odaadni valaki másnak?! De a vicces az, hogy feltúrták az egész irodáját ennek a tirpáknak, hogy megtalálják a szóban forgó levelet, és nem volt sehol…. Megette? Valami féregjárat van a folyosónkon és a papír eltűnt a Delta-kvadránsban?

Volt már olyan kollégám, akire semmit nem lehetett rábízni, de hogy ennyire arrogáns bunkó legyen valaki, ÉS MÉG semmit ne is lehessen rábízni, ÉS ezek után még egyáltalán szóba kerül, hogy esetleg valami vezetőféle legyen ez, ez komolyan mondom, öt karton Red Bullal felér.

Mikor elszállt a dühöm, már inkább szórakoztam a dolgon, hisz most már mind tudjuk, hogy Tódorkára lehetőleg papírzsebkendőt se bízzunk, mert még azt is eltökíti. Még hogy csoportvezető…. bazzeg! Ne is lássam, na…

Csak két dolog van, amitől igazán, leküzdhetetlenül félek. Az egyik a pókok, a másik a sebesség. Mégis, a mindennapi életben az utóbbi a nagyobb gond.

A pókproblémát kordában lehet tartani. A kisebbeket eleve nem is látom, vagy szórakozottságomban nem veszem észre. Ha már akkora, hogy azt tényleg nehéz tolerálni, akkor az ember egyszerűen nem áll szóba a pókkal, esetleg agyontapossa, vagy ha azt nem bírja idegekkel, segítségét kiált a családtagjainak. Az állatkerti rovarházból ki lehet menni, a madárpókot ábrázoló fotót összetépni, pókot tartó ismerőssel összeveszni. Egyébként is, a nagy pók maximum évente egyszer kerül elém, ellenben a sebességfóbia napi gond.

Talán gyerekkoromból ered, amikor hegyen laktunk, és a busz vadul száguldozott lefelé. Ki kellett volna nőnöm, de inkább az ellenkezője történt. Tömegközlekedéssel járok, és mindenre fel merek szállni, mióta rájöttem, hogy biztonságosabb az, ha nem ülök le. Vannak biztonságos és veszélyes vonalak, illetve járművek. A metró elvileg biztonságos, hisz zárt térben mozog egyenesen, viszont nagyon hangos, és vannak túlságosan hosszú megállók, amikor már alig bírom lélekjelenléttel. Ilyenkor elő kell venni a mobilt, sms-t olvasni, vagy külföldi nyelveken számolni magamban, ez segít. Érdekes viszont, hogy ugyanez a megálló visszafelé nem veszélyes!

A Tátra villamosok is kellemetlenek, mikor a végállomásról kiindulva egyszerre csak úgy nekirohannak. A Combinóval semmi baj. Az új fehér metrók szép simán járnak, viszont túlságosan nagy az ablakuk, jobban ki lehet látni és érezni a sebességet, mert ezek még gyorsak is ráadásul, mivel kevésbé leharcoltak. Szerencsére legalább halkak. Kisföldalatti teljesen rendben van. Hegyi buszjáratok szörnyűek, sőt egyáltalán minden buszjárat, ami megtorpan a piros lámpánál, majd nagy ívben kanyarodva gázt ad – ilyenkor néha még állva sem biztonságos számomra. Régi, csuklós Ikarus busz valójában nem igazán gyors, de viszont annyira ráz, hogy a 30 km/h-t is többnek érzem, ráadásul úgy hullámzik, mintha tengeri utazáson vennék részt. Régi csuklós busz hátuljában ezért nem is tudok létezni, az új buszok már jobbak. És minél tömöttebb egy jármű, annál biztonságosabb az utazás, hiszen a sok ember tulajdonképpen „kipárnázza” a sebességérzetet. Az sajnos nagyon rossz, mikor nyár vagy, vagy egyszerűen csak büdös, és valaki kinyitja az ablakot, mert a bevágó szél miatt rettentő gyorsnak érződik a száguldás.

Autóban gyerek- és tinikoromban teljesen jól éreztem magam (igaz, gyakorlatilag felnőtt voltam, mire egyáltalán autó lett a családban), újabban ez is megváltozott, sajnos nem a jó irányba. Vannak rossz sofőrök, akik mellett azért félek, mert rosszul vezetnek. Vannak jó sofőrök, akik mellett közlekedésbiztonságilag nem félek, de ők viszont gyorsan vezetnek, és akkor meg ezért félek mellettük. Van, akivel nincs nagyobb baj, de a zöldre váltó lámpánál rátapos a gázra, mint állat, és nekem kiugrik a gyomrom, és szólnom kell, hogy lassítson, ami nagyon kínos, ha éppen 40 km/h-val haladunk. A legrosszabb, hogy sokan azzal akarnak imponálni, hogy milyen gyorsan vezetnek. Ez még annál is rosszabb, mintha azt mondanák: „tök szép madárpókom van, Jenő a neve, épp itt van a belső zsebemben, megmutassam?”

Az autók ablakán befúvó szél ugyanúgy rettegést keltő, mint a buszon, így sokszor kénytelen vagyok azt hazudni, hogy nem bírom a huzatot (teljesen jól bírom, a sebességérzetet nem bírom). Néha az sem érdekel, ha harminc foknál is melegebb van. Szerencsére amikor nagyon fáradt vagyok, vagy éjszaka van, vagy gyorsan, de csukott ablakkal, sík autópályán haladunk, akkor nincs pánikom. Reggel, lehúzott ablaknál, hangos rádió mellett többnyire kénytelen vagyok trükkökhöz folyamodni, amíg a belső idegközpontom rá nem hangolódik a haladásra, és meg nem nyugszom.

Az a legrosszabb, ha történetesen többen vagyunk a kocsiban, és kíváncsian rám bámulnak: „Neked meg mi bajod van?”, miközben én levegő után kapkodok…

Életem egyik legkínosabb esete volt, mikor pár haverral mentünk színházba, és utána egyikük hazafuvarozott mindenkit. Aggódtam, de aztán észrevettem a kocsit: egy Trabant volt! Azonnal megnyugodtam. Hiba volt. A srác, talán kompenzálásból, vagy bizonyítandó, hogy a Trabant is autó, vagy csak mert sietni akart, ezerrel ment, lehúzott ablakkal, azokon a szörnyű, néptelen este tíz utáni utcákon, amiken lehet repeszteni, mert nincs ott senki… lepergett előttem az életem.

… És itt külön köszönet a közvetlen főnököm megértéséért, amikor szóba került, hogy vidéki kiküldetésekre mehetnék kollégákat kísérni, és én kénytelen voltam tájékoztatni, hogy a fentiek miatt nem ülök autóba. Ezt megértette, és azóta szóba sem került, hogy kocsiba kelljen ülnöm, hivatali sofőrök mögé, akik minél gyorsabban oda, majd minél gyorsabban vissza akarnak jutni.

Persze azért előfordult, hogy másfél órás utazás során busszal közelítettem meg a város másik felén található objektumot, ahová rajtam kívül minden kolléga kocsival ment ki, de nekem ennyit megért a dolog.

A másféle pánikbetegeknek szerintem mégiscsak jobb a helyzetük, hiszen vegyünk egy klausztrofóbiást: mi az ehhez képest? Őket nem neveti ki senki, és viszonylag ritkán zárják az embert kis szűk helyekre, ahonnan nem lehet kijönni. Szűk kis helyekről ki lehet jönni, de például a hullámvasútról nem lehet leszállni, bár én azt is megpróbáltam hatéves koromban, mivel a szüleim felvonszoltak rá, lehet, hogy akkor kezdődött az egész – noha az óriáskerékre is felvittek, tériszonyom mégsincs. Még szerencse.

Nőnek lenni nem mindig öröm. Hogy egy vulgáris példával kezdjek, aki erdei kirándulás során rákényszerült már bokor mögé bújva tampont cserélni, nagyjából sejti, mire gondolok. A munkahelyi feladatokat a férfi főnökök találják ki, de a női beosztottak oldják meg, érdemi véleményünk viszont inkább ne legyen, bőven elég, ha szépek vagyunk. Kapunk cserép virágot nőnapkor, de amikor tíz kiló szakirodalmat kell cipelni, valahogy sosem tülekednek a férfi kollégák.

De egyelőre hagyjuk a feminizmust a hanyatló Nyugat ópiumának! Három dolog van, amiért jó nőnek lenni. Először is, mikor biciklizni tanultam, kifejezetten hálát adtam a sorsnak ezért, pedig még így is megviselt a dolog :-) Másodszor, nyugodtan sírhatok minden könnyezős filmen. Harmadszor, akár farmeros-pulóveres, akár szoknyás-körömcipős hangulatom van, mindkét verziót felvehetem anélkül, hogy bárki is beszólna. Járhatok tűsarkúban, de bakancsban is, felvehetek miniszoknyát és trapézfarmert – lehetőleg nem egyszerre. És a sminkelés! Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy állandóan sminkelős alkat, de élvezem a tényt, hogy ha akarom, megtehetem. Most például, a tél derekán, amikor amúgy egy vámpír is egészségtől kicsattanó spanyolnak tűnne hozzám képest, fogom a pirosítót és máris nem vagyok hullaarcú. Szempillaspirál, szemceruza, felül ezüst, alul szürke; vagy a kedvenc barna szemhéjtus (egyetlen hátránya, hogy roppant biztos kéz kell hozzá), arcpír, egy kellemes rúzs, és egyszerűen jobban érzem magam a bőrömben.

Ha van rá lehetőségem, reggel időnként kilakkozom a körmömet. Ehhez mondjuk sok idő kell, mert a két réteg + fedőlakk száradási ideje legalább húsz perc (és tíz ujjam van), valamint tudnom kell, milyen színű ruhában leszek aznap. Mivel időrendileg első a lakkozás és a második a ruhaválasztás, volt már, hogy csillogó, hideg rózsaszín körömlakkomhoz kellett választanom pulóvert, és éppen csak csupa meleg piros, vagy zöld pulcsi volt kéznél. További technikai hátránya a (munkanapon) reggeli körömlakknak, hogy igazából mintha soha nem száradna meg rendesen, vagyis úgy hiszem, hogy igen, de mikor kapkodva nekikezdek a fogmosásnak, hirtelen beleér valamibe és azonnal elmaszatolódik, és félórás munkám veszett kárba, nem beszélve a szükséges utómunkálatokról: azonnali lemosás és káromkodás, mert újrafesteni már végképp nincs idő. Ha a lakk valami sötét árnyalat vagy pláne fekete volt, akkor ráadásul úgy néz ki az ember a nap folyamán, mint aki puszta kézzel ásta ki frissen elhunyt rokonát a Farkasrétiből.

Egyszer kaptam ajándékba valami olyan baromi szívós, sötétkék / fekete (már nem emlékszem) lakkot, hogy noha órákon át gyaszatoltam a lemosós vattával, még hetek múlva is ott voltak az apróbb maradványok. Ezért körömlakkozás szempontjából résen kell lenni, piros lakkos nap után nem lehet rögtön fehéret tenni másnap, hanem mondjuk rózsaszínt. Persze az is rossz, amikor kék lakk után szeretnék pirosat. Vagy fordítva.

Lehetőségem van játszani a hajszíneimmel is. Az eredeti hajam sötétbarna, de évek óta festem. Nem hosszú, tehát egyszerű a művelet. De hogy milyen legyen a hajszín, annak eldöntése egy nehéz, gyönyörűséges, pro és kontra érveket felsorakoztató folyamat eredménye. Most éppen pontosan olyan, mint az eredeti, „kakaó” fantázianevű középbarna. Előtte „trüffel” fantázianevű, kicsit sötétebb, hideg barna volt. Még korábban szőke is volt. Van ez a rossz fodrászduma, miszerint hajat nem lehet (szabad?) otthon egy lépésben szőkíteni, hanem szívatni kell, meg ráolvasni, meg szakember kell hozzá blabla… Hát ez sóder. Az ember megveszi a szupervilágosítót – azt a fajtát, ahol kvázi fehér hajú nő van a dobozon – rákeni a fejére, rajta hagyja egy óra hosszat, és szőke lesz. Ha a következő hajfestéskor a már szőke hajra újra szőkét teszünk, akkor már tényleg igazi szőkék leszünk, mindenféle varázsigék és leszívatás nélkül. Én például egész nyáron szőke voltam, és roppantul élveztem :-) Most a jelenlegi kellemes középbarna és valami vöröses között vacillálok… Gesztenye, vagy sötét mahagóni?

Az ékszerválasztás legszívesebben meg sem említeném, az már teljesen természetes, hogy az ember felveszi az ezüstláncot ilyen medállal vagy olyan medállal, vagy gyöngysort, vagy rubinköves aranygyűrűt, amit még a dédmamájától örökölt, de az is lehet, hogy inkább vámpíros-koponyás ezüstgyűrűt és pókos fülbevalót, amikor kimondottan jól jön a fülpiercing, kispók-kispók-nagypók összeállításban :-)

Próbálom csökkenteni a koffeinfogyasztásomat. Megvan már egy hete is, hogy elkezdtem. Teljesen nem tudnék leszokni  róla, hisz hogy lennék képes kilépni egyáltalán a lakásból a reggeli tejeskávé nélkül? Jó, amikor valami éhgyomros orvosi vizsgálat van, akkor kénytelen vagyok így tenni, de olyankor a szellemi képességeim egy retardált szarvasmarháét közelítik.

Egyébként is alacsony a vérnyomásom, egészségügyi okokból is   k e l l   a koffein, meg tudom magyarázni. De annyi nem, mint egy héttel ezelőttig…. Nézzük csak: reggel otthon egy zöld vagy fekete tea és tejeskávé, nescaféból. Beérek a munkahelyre, a főnök által meghagyott főzött kávét felszippantom. Ettől magamhoz térek. Még egy zöld/fekete tea, amivel kihúzom reggel tízig. Akkor főzök egy tejeskávét nescaféból, és elkortyolgatom fél tizenegyig. Ideális esetben ezzel elvagyok kora délutánig, akkor meg már úgyis mindegy. Ha nem ideális az eset, akkor ebéd után betolok még egy tejeskávét a csökkentett koffeintartalmú nescaféból. És, ha mondjuk rettenetesen álmos vagyok, akkor délelőtt egy koffeintablettát is bekapok, amiben 100 mg koffein van.

Mindezekre talán mentség a 90/50-es vérnyomás, de úgy döntöttem, elég ebből. Már csak az anyagiak miatt is. A nescafé sem olcsó (főleg, mióta azonos áron 50 gramm, és nem 75 gramm van egy utántöltőben), a tej olcsó ugyan, de utálom folyton a doboz tejeket cipekedni a közértből ebédszünetben. És még tiszta szerencse, hogy alapból nescafét iszom; volt olyan időszak, amikor valamiért zsinórban két hétig főzöttet ittam az irodában, és a két hét végén már felfordult a gyomrom a szagától.

Az új rendszer a következő: reggel egy tea és egy tejeskávét. Munkahelyre beérve egy tea (zöld, fekete, mindegy) – megvárom, míg az szépen hatni kezd (a tea szép lassan emeli a vérnyomást, nem úgy, mint a kávé, ami rögtön fejbecsap…. áááá, de jó érzés is az!). Mikor a tea elfáradt, megfőzöm a tejeskávémat, és soha többé semmi koffein, egészen másnapig. Az első ilyen napon 14.00-kor úgy éreztem, mint akibe három altatólövedéket lőtt egy mesterlövész a szemközti ház tetejéről. Fekete pöttyök ugráltak előttem, a pulzusom pedig percenként kb. tízet vert. Mélyeket lélegeztem, lelógattam a fejem a földig – a kollégák érdeklődve néztek – aztán húsz perc után kissé jobb lett. Másnap már ilyen nem volt, azóta pedig – kemény egy hete! – már egész jól kibírom a 11.00 után kávétlan napokat.  

Estére így eljutok abba a kellemes álmossági állapotba, ami kívánatos a jó alváshoz. A túl sok vagy túl késői kávé úgy felpörget, hogy csak nagyon, nagyon késő este leszek álmos, és mivel mindenképpen fel kell kelni fél hatkor, nem alszom ki magam jó. Ettől aztán sok kávét kell innom napközben és így tovább, ördögi kör. Aludni imádok, főleg jól aludni, és a kevesebb koffeinbevitellel sikerült elérnem, hogy úgy kilenc felé egészséges álmosság tör rám, és viszonylag jól is alszom.

Persze egy idegesítő munkanap után és egy minden bizonnyal még idegesítőbb munkanap előtt 100 %-osan jól aludni lehetetlen, de legalább végigalszom az éjszakát, sőt, egyáltalán képes vagyok elaludni este félórás vergődés nélkül, már ez is szép eredmény. És ha kevesebbet költök kávéra, több pénzem marad, teszem azt, csokira (következő házi feladat: csökkenteni a szénhidrát-bevitelt! :-)

Az első munkanap egy hétvége és három nap szabadság után. Istenem, de utálok fél hatkor kelni! Pont addigra kezdenék belejönni az alvásba. De mivel szeretek jóóóóó hosszan reggelizni, tejeskávét inni, zuhanyozni, egyszerűen muszáj ekkor kelnem. Vannak kollégáim, akik reggeli nélkül indulnak munkába. Ezt én nem bírnám. És mikor fogok enni, ha valami SOS meló akad 8.00-kor? Vagy elájulok az éhségtől fél tízre?

Nem telt rosszul a munkanap, mert akkora volt a pörgés, hogy nem volt időm keseregni a szabi vége miatt. Január vége van, év végi zárások és ahhoz kapcsolódó melók vannak, ráadásul mintha mindenki most ébredne fel és akarna tőlünk valamit. Szerencsére ügyfél nem jött. Nem is magával a munkával van most bajom.

Egyszerűen néha kiborító, hogy egy titkárságon ülök! Főiskolám van, ügyintéző vagyok, mint a többiek. Nagy-nagy, állami hivatal vagyunk, a létszám megfeleződött a legutóbbi kormányváltáskor. Mármint látványosan kirúgtak 300 embert, aztán csendesen felvettek 350-et, de persze mindet a felsőbb szintekre, politikai posztok, főfő-vezetők, tanácsadók. Minket megfeleztek, és a továbbiakban nem szaporodtunk. Ez azt jelenti, hogy egy ember kétszer annyit dolgozik, mint korábban – beismerem, a korábbi munkamennyiség igen elviselhető volt. Én most három volt kollégám munkájának általam elvégezhető részét csinálom, plusz a saját korábbi munkámat, plusz a 40 év munkaviszonnyal nyugdíjba ment titkárnő helyett én kerültem a titkárságra, és még a titkárnő is én vagyok. Szerencsés vagyok persze, hogy annak idején nem rúgtak ki engem is, és a fizetés még mindig jóval több, mint a diplomás munkanélküli segély; és inkább szívjon az ember nyolctól négyig, mint az Andrássy úton álljon sorban… Voltam már „csak” titkárnő is, tehát nem esik le a gyűrű az ujjamról. De…

Nem csukhatom magamra azt a tetves ajtót. Ki-be járnak a népek, mindenki akar valamit: kifogyott a festék a fénymásolóból, hol van a szabis tömb, bent van-e a főnök, mikor lesz testület ülés, adjak borítékot. Be kell írnom a postát, fel kell vennem a telefonokat. A legrosszabb, mikor jópofizni akarnak velem – reggel nyolckor. Rákönyökölnek a pultra az asztalom előtt és a pofámba vigyorognak. „Na, mi a helyzet, kis szívem?” Brrr! Engem reggel MINDENKI hagyjon békén, ez a legalapvetőbb, amit rólam tudni kell, és mivel már második éve vagyok ebben az irodában, már mindenkinek tudnia is kellene, igaz, a legtöbben tudják is, de két-három ember még így is akad, aki fárasztani próbál reggel.

Nem azt mondom, hogy ha valakinek kell egy szem golyóstoll, akkor reggel tízig szteppeljen helyben, míg nekem jókedvem lesz. De mondja el, mit akar, aztán húzzon! Majd ha beszélgetni akarok, jelezni fogom! (Nem fogom, mert munkám is van.)

Reggel érkezéskor azonnal be kell írni a postát, mert különben nem viszik el. Közben jön a főnök, hogy SOS le kell fénymásolni egy 120 oldalas anyagot két példányban. Csöng a telefon – az ügyfél azt sem tudja, mit akar, kivel akar beszélni, de a telefonközpont szívesen kapcsol minden tanácstalan ügyfelet a mi osztályunkra. Mikor elirányítottam az ügyfelet és folytatom a fénymásolást, megint csöng. Nem tudom felvenni, mert a fénymásoló felső adagolójának a kis műanyag bizbaszát letörte egy kollegina egy éve, és nem lehet megjavítani, ezért az ujjammal kell tartani a fénymásolandó anyagokat. Addig csöng… Végül fel tudom venni, a vagyonnyilvántartási csoportunk hív, hogy az ilyen és ilyen ingatlanjainkat át kellene adni a másik osztálynak, de moströgtön, mert zárás van! Fogalmam sincs hirtelen, mit kellene az ügyben csinálni, az egyik nyugdíjba ment kolléga munkája volt, amit „örököltem”. Az egyik a három munkakör közül, amit örököltem. Majd ha lesz tíz percem, leülök és kipuskázom a régi fájlokból…. Az egyik nemkedves kolléganő odaáll az arcomba: Nincs egy töltőd? Kiderül, vidékre kéne mennie, tíz perce tudja, de a telefonja lemerülőben. Nincs töltőm. Telefon. Érkezett egy vendég a főnökhöz, de képtelen feljönni, ott áll a portán. A kolléganő rögtön lemegy önért! – ígéri a főnök a mobilba. Lemegyek. Magassarkú csizmában jöttem, végig az ötven méteres folyosón, le a lépcsőn (fáj a talpam), megfogom a vendéget, viszem az irodába. Jópofizás séta közben, nahát, milyen bonyolult épület, hogy el lehet itt tévedni... hát igen, hát igen. Vendéget átadom a főnöknek. Leülök, utánanézni, mit kellene kezdeni az átadni való ingatlanokkal? A főnök kidugja a fejét az ajtón, kéne egy cappuccino, sőt ő is inna egyet, akkor kettő. Felkelek, főzöm. Már csak kevés tej van – ezt is én vettem szabi előtt – ebédszünetkor kell majd még vennem. Repipénzt nem kapunk két éve, zsebből dobjuk össze a kávéra, tejre, kockacukorra valókat, vagy ha ajándékba kapunk ilyent, behozzuk. Én pl. a külsős intézményeinktől karácsonyra kapott kávékat dobtam be a közösbe, és a tejeket szinte mindig én veszem, mert én tejeskávét iszom.

Hónap utolsó napja van, gyorsan megírom a februári jelenléti ívet. A januárit lefénymásolom, az eredetit elviszem a Személyzetire. Viszem a pénteki véradásról szóló igazolásomat is, amiért jár majd a két nap szabadság :-) A nap fénypontja. A Személyzeti amúgy az épület másik sarkában van, két emelettel fölöttünk és a százméteres folyosó túlfelén, tíz perc oda, tíz perc vissza. A rendes lapos sarkú bakancsomban egy jó gyaloglás, kopogós sarkú csajos csizmámban kecses vagyok, de már délelőtt fáj a talpam.

A vendég lemegy, reméli, hogy eltalál a főbejárathoz. Én is remélem, mert semmi kedvem megint végigkísérni a baromi hosszú folyosókon. Megjön a posta, átnézzük, mielőtt beadnánk, van-e benne sürgős. A legellenszenvesebb kolléganőnk, aki az utóbbi időben túlságosan ránk szokott, betelepszik a titkárságra és cappuccinót főzöget magának. Direkt azért kapott saját mikrót már évekkel ezelőtt, hogy a szobájában főzhessen akármit, de nem, ő a miénket szereti. Elmegy végre a vacak cappuccinójával, aztán félóra múlva visszahozza a koszos csészét. Majd mi elmosogatjuk. A szabadságom alatt volt ennél pofátlanabb eset is: a szobatárs-kolléganőm elmosogatott minden csetreszt, majd félóra múlva tele volt a mosogatós lavór megint, beszáradt, többnapos kávéscsészékkel. Valamelyik kolléga gyűjtögette magánál, aztán egyszerűen visszacseszte hozzánk.

Tízkor főzök végre magamnak is egy tejeskávét. Nehéz időszak ez nekem, megpróbálom csökkenteni a koffeinbevitelt, ami azt jelenti, hogy lehetőleg 11.00 után már nem iszom kávéfélét. Nem könnyű.

Tizenegykor kiszaladok a közértbe tejért és kifliért, aztán vissza; felfalom a kiflit egy üres irodában, amihez kulcsom van. Erre nemrég szoktam rá, ugyanis a titkárságon NEM LEHET enni. Szó szerint nem tudtam még egy közönséges kiflit megenni anélkül, hogy vagy a telefoncsörgés, vagy egy ember ne szóljon hozzám. Őszintén bevallom, gyűlölöm, ha evés közben baszogatnak. Legalább arra az öt, tényleg nettó öt percre hagyjanak békén!! OK, a telefonáló nem tudhatja, hogy kajálok, de aki személyesen jön! Nem az ügyfél: ő sem tudhatja előre, és nyilván nem ér rá. De a kollégák! Bejön, látja, hogy eszem, de nem hagyja abba, odaáll a pofám mellé és mondja a baját. Én mikor megyek be a többiek szobájába, és állok oda a nyakukba: „Juliskám, látom ám, hogy eszed az otthonról hozott disznótorost, de nekem nagyon kellene ez a kimutatás, és légyszi segíts már ebben a dologban, mert ezt nem értem…”

Ezért tele lett a tököm egy idő után, és evés idejére átköltözöm az üresen maradt irodába – az egyik előnye a létszámleépítésnek, hogy akad még üres iroda – és egy Metropol újsággal felfalom a kiflimet, tényleg nem több mint tíz perc alatt.

És ekkor még az érdemi munkámhoz nem is jutottam hozzá.

Telefonálnak az intézmények, hogy hogy is kell kitölteni azt a vagyonkimutatásos Excel-táblát? Én se nagyon tudom. Közben próbálom elolvasni az igazi ügyintézői melómhoz érkezett leveleket. A szabadságos tömb betelt, míg én magam is szabin voltam; nyitom a szekrényt, ahol az üres tömbök laknak, de nincs ott egy sem. Ki lop itt szabis tömböket?? Írnom kell egy rendelést a raktárnak, mire meghozzák, az két nap, addig senki nem ír ki szabit, majd utólag pótolják.

A saját írószereimet egyébként az íróasztalfiókomban tartom. Nem tehetek róla, de amióta egy gyomorfertőzés következtében egy hétig hánytam, nem szívesen adom a saját tollamat mások kezébe. Van, aki nem mos kezet WC után – a női WC-ről beszélek!! Nekem van saját – úgy értem, pénzből vett, „magán” – tollam, ceruzám, sorkiemelőm. Amióta az ellenszenves, „cappuccino-főző” kolléganőm rászokott, hogy áthajolva a vállam fölött, elveszi a tollamat, a sorkiemelőmet, a tűzőgépemet, a…. amit ér (aztán visszaadja, de akkor is), azóta mindent a fiókomban tartok. Amit kiteszek, az a., eltűnik, b., elromlik. A pulton lévő golyóstoll hetente eltűnt. Nem túlzok. Végül a legrozogább állapotú, csúnya Pax-tollat tettem ki. Az már nem kell senkinek (egyelőre).

12.00 után már jobb a hangulatom, a nyüzsgés is csitul valamennyire. Még az a jó, hogy ma nem néztek minket különleges tudakozónak. Egyes kollégáknak ugyanis az a szokásuk, hogy odaállnak mellém és megkérdik (rendszeresen): Van-e valaki a főnöknél?

Igen, van.

(És most figyelj!): SOKÁIG FOG TARTANI?

Ezt kérdezi tőlem. Hát én vagyok a főnök? Vagy én vagyok a vendége? Van nekem fülem odabent? Honnan a fészkes fenéből tudjam, meddig fog tartani? A jövőbe látok én? Lehet, hogy két perc múlva abbahagyják, de lehet, hogy még másfél órát fognak pofázni. … Ilyenkor szép lassan emelkedik a vérnyomásom… A legcsökönyösebb kolléganő – hálistennek, elment tőlünk – egyszerűen lecövekelt, és ott állt, és állt, és állt, és állt. Negyven perc után takarodott csak vissza a szobájába, azzal, hogy majd visszajön…

Különleges tudakozónak néznek még minket, amikor feltesznek valami kérdést, amit ők sem tudnak, de mi sem, és nem is hallottunk a dologról még sosem. Bejön egy pénzügyi területen dolgozó kollegina, és kérdezi, hogy mikor küldi az APEH/NAV/mifene az 1 %-okról szóló igazolásizémicsodapapírt, amit szeptember 30-ig kell?

Mivan? Most hallok róla életemben először! – És erre néz rám, mintha elvettem volna tőle az üveggolyóit, fájó arccal. Vagy megkérdik, hogy kell megírni egy olyan dolgot, amit speciel tudok, de azt is tudom, hogy az elmagyarázása tisztán 45 percet vesz igénybe, és nekem most maximum három tőmondat elmondásához van időm és energiám. A szóban forgó dolgot különben minden kolléga tudja az osztályunkon (új kolléganő kérdezte). De miért nem megy be bármelyik másik munkatárshoz kérdezgetni, ahol magukra csukhatják az ajtót, nem csöng a telefon, nem jön az ügyfél, nem szaladgál egy izgága főnök és nem jön izgága ügyfél / vendég a mi főnökünkhöz? Miért mindig hozzám jönnek? Tényleg, mintha Albert Einstein és valami speciális gésahálózat keveréke lennénk néha.

Az ügyfelek is egy külön állatfaj. Nemrég jött egy nem öreg, de hihetetlenül leharcolt nő, aki azonnal a főnökkel akart beszélni. Nem ér rá, mondtuk, telefonáljon, kérjen időpontot. Nemsokára megint jött bejelentés nélkül,akkor már a portán megállították. Ott a helyszínen írt egy beadványt, hogy időpontot kér személyes megbeszélésre. Felhívtam, megbeszéltük az időpontot. Félóra késéssel jött, a főnöknek addigra el kellett mennie. Adtam új időpontot két hét múlvára, akkor már el sem jött. Akkor mi a fészkes fenét akart??

Másik ügyféltípus, aki, mint sok kolléga, hostess-szolgálatnak néz minket. Jött egyszer valami önkormányzati képviselő, várnia kellett negyedórát. Azalatt ő társalgott. Ezer dolgom volt, két kezemmel hat dolgot csináltam. Ő csak azt látta, hogy íme, titkárnő, most akkor ő beszélget. Ott volt a helyi újság, azt olvasgatta, kommentálta a híreket, én nem is hallottam, úgy elmerültem a munkában, végül némileg megsértődve, de elhallgatott.

… Hát ezek az apróságok nyomasztanak, amikor a titkársági munka miatt nyavalygok. Mert még ezen kívül egy teljes ügyintézői munkakör kell(ene) ellátnom, amit elég hiányosan tudok csak, a fentiek miatt. De mindenki csak annyit lát a kis szemével, hogy „No, ez itt a titkárság!”, és klubhelyiség-teakonyha keverékének véli az irodát.

Néha van persze könnyebb időszak, nekem is van sokszor jó napom, de most, mikor ezer a munka és még január is van, nagyon-nagyon nem vagyok szociális és bűbájos kedvemben, sőt, kifejezetten Aragog és Smaug keveréke vagyok, vagy éppen szó szerint egy magyar mennydörgő sárkány :-)