a hallgatag macska naplója

Egy heti nyápickodás után (= nem futás, menstruáció, lábfájás) tegnapelőtt végre levonszoltam magam a parkba, és sikerült összehoznom 7 kört. Az durván 7 km. Büszke vagyok magamra, mert idén ez még nem sikerült. Minden évben próbálom növelni a távot, 5 körnél van a vízválasztó: addig simán megy, 5 kör után viszont már eltökéltség szükséges.

Azt megfogadtam idén, hogy úgy nem megyek le hogy, három körnél kevesebbet fussak. Annyiért egyszerűen nem érdemes átöltözni és cipőt húzni :-) Tavaly többnyire 4-5-6 köröket futottam, sőt amire a legbüszkébb vagyok, többször sikerült a 10 km is.

Ehhez persze ideális feltételek szükségesek: kevés ember, kellemesen hűvös idő, jó talajviszonyok. A mostani hét kör is ezekkel a feltételekkel teljesült. Valamiért kevesen voltak a parkban, ujjatlan trikó volt rajtam, így jobban szellőztem, és végre sikerült nem „elfutnom a rajtot”, amikor az ember a startnál futni kezd, mint a veszedelem, aztán kilóg a bele már a második körnél. Persze az én esetemben nagyon vicces, hogy „rohanok”, mivel mindenképpen lassan futok – de sokáig –, de éppen azért kell direkt lelassítanom az első körnél, hogy 1. bemelegedjek, 2. sokáig bírjam és beosszam az erőmet.

Az sem árt, ha inspirál valami. Jelen esetben több ilyen is volt: a négynapos pünkösdi hétvégém második napjáról volt szó (pénteken is szabit vettem ki, vagyis egy napot a felmentési időmből), tehát kipihent voltam. Valamint kora délután néztem meg az új Star Trek-mozit. A sok régi film után, amiket mostanában néztem, felüdülés volt egy ennyire modern film, szinte sajnáltam, hogy nem nézhetem 3D-ben. Igen kellemes volt …bár, a sok elragadtatott kritika miatt, én még talán ennél is jobbat vártam, de így is az idei egyik legjobb mozim volt. A főgonosz pedig – különlegesen fontosak számomra a főgonoszok, mint az köztudott :-) - az a Benedict Cumberbatch volt, aki a BBC Sherlock-sorozatának a címszereplője.

Amilyen rugalmatlan vagyok az életben, olyan nyitott vagyok az újdonságokra filmek terén. Erre kitűnő példa a Sherlock, ami a XXI. században játszódik, és nekem marhára tetszett, a főszereplő srác pedig remek volt, egyébként meg naggggyon érdekes az arca. Így nagy elvárásaim voltak a Trek-film ügyében is, és őbenne nem is csalódtam. Eleinte csak egy kissé hátborzongató volt a srác, aztán a film egy pontján bedühödött, és akkor én kimondottan félni kezdtem és ideges lettem, ott a nézőtéren ülve. Én!! :-)

Szóval Benedict, vagyis Khan, valahogy lendületet adott a hosszú futáshoz. Az ilyen mozgalmas filmek amúgy is mindig feltöltenek energiával, és direkt jó futni a megnézésük után.

De hogy a pénteki szabadnap se vesszen kárba, aznap még levadásztam a netről kb. az utolsó Anthony Perkins-filmet, ami még nincs meg, és hozzáférhető. Ez A tizedik napon c. krimi volt, 1971-es, igen jó film, noha igazán lehetett volna még jobb is, mert a rendezés valahogy mintha nem lett volna az igazi. Ennek ellenére a történet és a színészek nagyon ott voltak a szeren. Természetes, hogy Anthony nagyon jó volt, és már-már idegesítően fiatalos (39 évesen hogy nézhet ki 25-nek egy pasi, aki még csak nem is sminkelheti magát vagy festheti szőkére a tollát, mint a csajok?!). De az igazi nagy durranás számomra, hogy Orson Wellest most először láttam egy filmben. Úgy értem, hogy eddig még csak fényképen láttam, vagy hallottam róla. Őt látni valóban nagy élmény volt, tehát a film az apróbb hiányosságai ellenére is bőven megérte a több órás letöltési és kicsomagolási macerákat.

Na, szóval a futás második felében már kikapcsolt az agyam, úgy futottam, mint valami gép – persze, mint valami igen lassú és öreg gép –, a gondolataimat meg hagytam elkalandozni részben Tony, részben Benedict irányába, ami nagyon jót tett a futóteljesítményemnek. Végül is nem teljesen mindegy, mire gondolok, ha addig sem szenvedek, és tudom folytatni a futást?  … Sőt olyan kellemesen éreztem magam futás közben, hogy a hetedik körnél még azon is elgondolkodtam, talán lenyomok egy nyolcadikat is. De aztán kezdtem nagyon érezni a bal lábamat, így eldöntöttem, a hetedik lesz most az utolsó, az is nagyon szép teljesítmény tőlem összerogyás nélkül. Az utolsó fél kört jól megnyomtam, a végén még kissé hajráztam is. Az utolsó kétszáz méteren már az egész agyammal csak Tonyra és Benedictre koncentráltam, és szerintem ez adott energiát a hajrázáshoz. Úgy koncentráltam rájuk, hogy a vége felé már szinte éreztem, hogy ezek ketten ott futnak mellettem, és az egyik jobbról, a másik balról belém karolva segítenek a cél felé, ahogy a maratoni futásokon szokták kétoldalról körbevenni a haverok a versenyzőt. Szinte éreztem is a kezüket a könyökömnél, és az volt az érzésem, ha most a célvonal merev bámulása helyett oldalra néznék, még látnám is őket, Benedictet úgy, mint a Trekben, Tonyt úgy, mint a Tizedik napon-ban :-)

…Most utólag belegondolva ha Benedict mint Khan futna mellettem, asszem, még a gepárdok világrekordját is megdönteném :-)

Aztán beértem a célba, nekidőltem a kedvenc fámnak, lihegtem, leráztam a lábamat, és hazavonszoltam magam. Másnap pihenőnapot tartottam, ma este pedig szerintem újra lemegyek futni, csak hogy hozzászoktassam magam az ilyen, hosszabb távokhoz.

Ugyan most éppen állatira fáj a lábam, hiába kentem be rögtön a 7 km után izomlazítóval, de a bal hátsó combizmomat és a farizmomat valahogy kihagytam, és most a bal combom és a bal fenekem izma- ez milyen ciki dolog! :-) - rohadtul fáj. De ki gondolt arra, hogy a fenekemet bekenjem izomlazítóval? Valahogy nem voltam tudatában, hogy ott is van izom… Na mindegy, majd este lemegyek, szép lassan vonszolom magam, aztán meglátjuk. Ha úgy érzem, izomszakadásom lesz, akkor valószínűleg hazajövök, annyira azért nem vagyok megszállott. És ma nem is láttam semmiféle filmet, így most nem lesz, ami hajtson...

Szerencsésen átestem a bemutatkozó látogatáson a – papíron – új munkahelyemen. Utólag belegondolva nem is tudom, miért izgultam annyira? Valamiért úgy paráztam, mintha esélyes lenne, hogy a leendő főnököm majd késsel ront rám, és élethalálharcot kell vívnom vele.

A próbaúttal ellentétben az éles út tökéletesen simán ment. A metró olyan gyorsan a végállomásra ért, hogy még húsz percet kóboroltam is a végállomás-komplexum fölé épült bevásárlóközpontban. A mamatampont is beélesítettem, bár nemigen volt már rá szükség, mert az előző napi 1 liter/óra vérveszteséghez képest mostanra egészen elcsitult a dolog. A Céghez vezető busz pontosan indult, gyorsan végigszáguldott az útvonalán, így bármilyen lassan gyalogoltam is az intézményig, tíz perccel hamarabb értem oda. Én!!

Aztán nem is volt semmi extra, öt percet beszélgettünk a leendő főnökkel, akivel már ismerjük egymást. További öt percet hármasban a pénzügyessel, további tíz percig körbekísért a pénzügyes – akivel szintén munkakapcsolatban vagyunk telefonon és e-mailen –, még öt percet beszélgettünk a kapuban, és már mentem is a buszhoz. Az épület különben nagyon szép, nem számítva a városközponttól való rettentő távolságot.

Közben lefénymásolták a magammal hozott bizonyítványaimat – ezen izgultam talán a legjobban, hogy mi lesz, ha netán kirabolnak, mert az eredeti diplomám ott van a táskámban, az, ami a diplomás fizetést garantálja, és amit szakadék választ el az érettségizett fizetéstől. Majd még orvosi vizsgálatra kell mennem, pár papírt begyűjteni, és néhány hét múlva visszamenni minden papírral, amikor is igazi munkaszerződésem lesz, és ami a legfontosabb: leadom a bankszámlaszámomat, ahová érkezik a fizetés.

 Az egyetlen ciki talán maga a szituáció volt (legalábbis nekem): odamegyek, hogy szívességből felvegyenek olyan munkahelyre, ahol sosem fogok dolgozni, csakhogy a jelenlegi helyemen maradhassak… ez kicsit rossz érzés volt, annak ellenére, hogy természetesen nagyon hálás voltam. De talán nekik is kellemetlen volt, mert én meg a „vezetőségtől” érkezett külsős voltam számukra, kvázi a Főnökség küldötte, afféle protekciós. Még az is átfutott az agyamon, vajon azt hiszik-e, viszonyom van a közvetlen főnökkel, és azért protezsált be ide…

Annyira kimerültem az idegeskedéstől és a hosszú úttól, hogy aznap egyhuzamban végigaludtam az éjszakát, ami nagyon ritka, főleg mostanában.

Májusban már csak néhány napot dolgozom. Az egyhavi felmentés időtartamának több mint a felét végigdolgoztam, de az utolsó másfél hetet ki szándékozom venni, valódi pihenés céljára. A Cégnél tett látogatás után igyekeztem minden anyagomat gyorsan rendbe tenni, ez nagyjából sikerült is volna, csak ekkor beindult a jól ismert „szabi előtti dömping”.

Mindig, amikor szabadságra akarok menni, az utolsó két-három napban – a világért sem előbb! – hirtelen felbukkannak és összetorlódnak nem várt, sok munkát igénylő, bonyolult és SOS feladatok. Majdnem mindig, tehát úgy az esetek 90 %-ában. Békés nyugalomban szabira indulni szinte sosem sikerült.

Most is jött valami számokkal kapcsolatos hülyeség, amit már leadtam, de kiderült, hogy az úgy nem jó. Helyes értékadatokat egy másik cégtől kell kérni hozzá, őket tehát azonnal felhívtam, hogy nyomassátok, de ízibe’. Náluk viszont erre nincs szakember, mivel aki volt, az nyugdíjba ment, aki most van, az új, különben is jön a pünkösdi hétvége, „nem ígérik, hogy meglesz ezen a héten”. Na de most kell, mert utána én már nem leszek, és egyszerűen nincs ember, akire hagyhatnám!! Ez a feladat volt a fő meló. Részben cseszegettem ezt a céget adatokért, részben ígérgettem annak, aki tőlem kérte, hogy lesz, lesz, nyugi…

Ezen kívül még telefonáltak az egyik irodáról, hogy amit januárban írtam, az nekik nem tetszik, írjak helyette mást.  Most május van. Eddig ugyan egy szót nem szóltak, mert miért is szóltak volna, én meg azt hittem, legalább az az egy szar mehet irattárba. Utolsó előtti napomon még írok valami istenverte hülyeséget arra a dologra.

Egy másik ember is telefonál, hogy erre a jelentésre miért ezt írtam, amikor az szerinte nem jó. Megkeresem az ügyintézőt, kérdezem, mi legyen azzal a dologgal? Ő is ideges, mert ezer dolga van. Nagy nehezen kitaláljuk, mi legyen. Megírom tíz perc alatt. Ezek után – mivel közvetlen főnök szabadságon – le kell vinni a Nagyfőnöknek, hogy írja alá. Aki hol bent van, hol nincs. Hol eltalálja, ahol alá kell írnia, hol nem…

Az értékadatokkal kapcsolatos sürgetésemre nem érkezett meg az anyag az utolsó napomig, tehát e-mailben – mert szó elszáll, írás megmarad – nagyon alaposan és világosan elmagyaráztam két értelmes kolléganőmnek, hogy ha én már nem leszek, mit kell vele csinálni, kinek kell továbbítani, és hol található a gépemen az a táblázat, amibe be kell írni a dolgokat. Félórát fogalmaztam, aztán elküldtem nekik. A küldést követő tizedik percben megérkezett az adat, amire vártam, és amire azt mondták, hogy nem lesz meg ezen a héten. Persze ennek csak örültem, de most feleslegesen csiszoltam az agyamat a hosszú magyarázólevéllel…

Szóval, az utolsó egy órában még megírtam a kijavított táblázatot, leküldtem a vén marhának aláírásra – és reméljük, másodszorra is eltalálja a neve helyét –, aztán kinyitottam a nyilvántartó programot, amiben szintén ki kell javítani az adatokat. Nagy asztali számológéppel számítottam ki a hülye értékcsökkenéseket meg nettó értékeket, és pont, mire befejeztem, jött el a munkaidő vége. Semmi különösebb felszabadultság-érzésem nem volt, annyira leszívott az utolsó pár nap, hogy nem is tudtam örülni – még – a pihenésnek.

Barbitól az utcán búcsúzkodtunk, mert én ugyan még egyetlen napot bejövök dolgozni, viszont ő pont aznap nem lesz bent (én csak ezért jövök be). És kicsit kellemetlen érzésem volt, mert Barbiban csak most tudatosult, hogy én tulajdonképpen nem leszek másfél hétig.

Ezt ugyan már hónap elején tisztáztuk – részidőben dolgozom, részidőben otthon leszek – sőt neki és a főnöknek is küldtem naptárértesítést az Outlookjukba, amit mindketten visszajeleztek, viszont mindketten kerekre nyitották a szemüket és csodálkoztak, amikor ma emlékeztettem őket szóban is, hogy ugyebár tudják, hogy már csak egyszer jövök be ebben a hónapban?

A főnököt nem sajnálom, ő valahogyan ellesz nélkülem, viszont szegény Barbira hárul majd a feladataim egy része, és szar érzés, hogy csak tegnap esett le neki, hogy most egyedül lesz másfél hétig. Na de hát mért nem figyelt?... Én persze sajnálom őt, de annyira nem, hogy ezért bejárjak dolgozni – nem mintha megvesznék egy kis május végi henyélésért, amire különben nem lenne szükségem, de ezen a tavaszon öt évet öregedtem úgy márciustól kezdve, amióta először felröppent a leépítések híre.

Tehát most igenis szükségem van rá, hogy másfél hétig ne lássam a kollégák pofáját. Nincs most velük különösebb bajom, de úgy összességében a fél hatkor kelés, a fülledt iroda, a telefoncsengés, a monitor nonstop bámulása, az, hogy egy kiflit nem tudok egyvégtében megenni, mert vagy bemászik valaki, vagy a telefon csöng – na szóval, ezt ki akarom zárni most egy időre.

Talán egy kicsit azért is vagyok feszült, mert nem futottam egy hete. Menstruáció alatt nem szoktam, és mintha valami sportsérülésem is lenne: a bal lábfejem felső felén ezek az inak vagy mik fájnak, ha behajlítom őket. Ha pl. a sarkamra ülök, az kimondottan fáj. Valószínűleg túlerőltettem, és az sem használ, hogy a bal lábammal mindig sokkal ’erősebben’ lépek. Tehát most még jó is, ha pihentetem pár napot, viszont így a futás pozitív hatásait sem élvezhetem.

Ezzel szemben a padlón és a fal mellett végzett fekvőtámaszok következtében már látszanak valamelyest a karizmaim, ott is, ahol korábban nem voltak. Hát ez is egy sikerélmény :-)

További jó dolog, hogy – szerintem a futástól – valahogy frissebb lettem. Először akkor vettem észre, mikor néhány napja anyámat mozizni, majd utána kajálni és vásárolgatni vittem (hogy azalatt otthon béke és csönd legyen), és míg máskor a harmadik óra táján már elájulok a kimerültségtől, most olyan kellemesen elvoltam, mintha ittam volna egy kávét. Pedig nem!

Sőt újabban, ha a szokott izmos kávét iszom – hát ilyen soha nem fordult még elő – dobog a szívem! Esküszöm, ezen a héten enyhébb kávét kellett csinálnom, mert a szokásos két kanál nescafé meglötyögtette a szívemet. Délután pedig abszolút nem ittam kávét, de nem is hiányzott.

Ez lehet jó dolog is (frissebb vagyok a futástól), vagy rossz dolog (a hibás szívbillentyűm vacakol), de ha én dönthetem el, melyikről van szó, akkor az előbbi mellett voksolok :-)

Múlt hétfőtől nem iszom szeszt, és néhány napja már nem is hiányzik. Eleinte még nagyokat nyeltem a közértben, a konyak és a sör előtt elhaladva, most viszont nem igazán érdekel. Olyan, mint mikor egy hete nem ettél édességet, kiürült a cukor a szervezetedből, és direkt nem kívánod azt a gejl vackot. (Na, ilyen – mármint az édességes verzió – igazán ritkán van :-)

Komolyan, tök spártai életet élek. Se pia, se cigi, se fű, az összes függőséget a mozzarella, a kenőmájas, a francia márványsajt, a szunyálás és egyes filmek jelentik :-)

Kis feszkó van bennem, holnap megyek becsekkolni a (papíron) új munkahelyemre. A szituáció eleve feszélyezne kicsit, de ez ráadásul a világ végén van.

Illetve amilyen az én formám, ez a cég egy roppant kellemes központi helyen volt, ahová csukott szemmel álmomban is eltalálok, de pont fél évvel ezelőtt kiköltöztek a … hát hogy brutálisan őszinte legyek, a halál f*szára.

Teljes mértékben nagyvárosi ember vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, egy hónapnál hosszabb ideig sosem voltam távol a várostól, és nagyjából büszke is voltam rá, hogy eléggé feltalálom magam majdnem minden részében. Ehhez képest már egy hónapja jól pofára estünk, mikor Barbival – tizenöt évvel idősebb, mint én, szintén világéletében itt élt – Újpesten kerestünk egy amúgy teljesen egyszerűen megtalálható boltot. Csak hát az már a mi életterünkön kívül esett…

Ahová én holnap megyek, az szintén olyan, ahol korábban még sosem jártam. Heteken át nézegettem a térképet, útvonalterveket és menetrendeket hívtam le a netről, a műholdas Google-térképen tájoltam be a helyszínt. Pénteken meló után a gyakorlatban is kiruccantam oda, hogy a szememmel lássam, mielőtt élesben kell odamennem, nehogy valami gikszer közbejöjjön.

Ez szokásom egyébként: egy pesterzsébeti esküvőn is előző nap becserkésztem a házasságkötő termet, hogy másnap biztosan odataláljak. Sikerült is. Az igaz, hogy előző nap viszont pont hogy nem találtam oda, mivel korábban szálltam le a buszról…

Na szóval, az ’új munkahelyemre’ többféle módon is el lehet jutni. Én úgy döntöttem, hogy odafelé így megyek ,visszafelé meg úgy. Meló után tehát a metróval elmentem addig, ahol fel kellett szállni a villamosra.

Persze hogy az a metróvonal megy oda, amelyiknél az a szokatlan, ha nem füstöl vagy gyullad ki. Ezúttal nem történt ilyen, viszont valamelyik megállóban csak úgy megállt és tíz percig nem ment tovább. No de sebaj, ez még csak próbaút.

A villamost simán megtaláltam. Azonnal el is indult. És aztán csak ment, és ment, és ment, és ment. Eleinte élveztem. Sosem jártam erre, vagy ha igen, csak autóval és nem odafigyelve. Olyan tájék volt, mint a Nagyváradról a magyar határ felé vezető út, ahol szintén megy egy állati hosszú egyenes villamosvonal.

Hát ez a villamos is úgy csinált, mintha a román határig akarna közlekedni. Egy idő után azt hittem, soha többé nem lesz vége ennek az útnak. Egy kedves vasúti sorompónál is álltunk tíz percig. A huszonötödik megálló után abbahagytam a számolást (elfogytak az ujjaim), és a menetidő kb. negyvenedik percében végre megérkeztünk a végállomásra.

Innen elméletileg egyszerű volt a továbbhaladás: egy hosszú út keresztezte a villamos vonalát, azon jár több busz is. Bármelyikre felpattanok, négy megálló, és ott vagyok. Jött is egy „bármilyen” busz (veszettül száguldó régi Ikarus, nyitott ablakokkal, hogy még teljesebb legyen a sebességélmény). Erősen kapaszkodva túléltem az utat, sikeresen eltaláltam a megállót. Ott ügyesen észrevettem a körforgalmat, amiről a műholdas térkép már említette, hogy ott kell lennie. A körforgalomból a buszos útra merőlegesen leágazott egy újabb út, na ez volt az enyém. Mobilról megnéztem az időt a buszmegállótól kezdve, és szép kényelmesen talpalni kezdtem. Mentem és mentem és mentem, aztán hirtelen ott volt előttem a Cég (nyolc perc kényelmes gyaloglás a buszmegállótól).

Elmentem a kapuig – hogy ezt az időt is lecsekkoljam – aztán 180 fokos fordulattal visszakanyarodtam, hisz csak ennyi érdekelt.

Azt csak visszafelé vettem észre, hogy térfigyelő kamera van felszerelve. Vajon mit gondolhattak, amikor egy elszántan gyalogoló nőt láttak a kapujuk felé menni, aki hirtelen megfordul és egyszercsak elmegy onnan?

Visszatalpaltam a buszmegállóig – természetesen az ellenkező irányú megállót értem ezalatt -, kinéztem, hogy melyik busz az, ami kellemes nekem. Jött is az illető busz két percen belül. Felszálltam rá. Sőt még le is ültem kimerültségemben, holott ez is régi, rázós fajta Ikarus volt nyitott ablakokkal, de ez ekkor már alig érdekelt, úgy elfáradtam a felderítőútban.

A busz ment, és ment, és ment, és ment. Szép kis kertvárosi részeken haladtunk át. Fogalmam sem volt, hogy ilyen része is van az én városomnak. Ilyen utca, olyan megálló, körforgalom, terecske, vasúti átjáró; hopp, most hirtelen gyanúsan sok ember szállt fel… kezdtem idegeskedni, mi van, ha ez most a Jászberénybe tartó távolsági busz, és én egyszerűen rossz járműre szálltam fel? De nem. A busz kb. harminckét perc menetidő után megérkezett a nagy metróvégállomásra, ami az én lakásomhoz képest még mindig a sátán segge alatt van, de most, „odakintről” jőve, kimondottan ismerős és otthonos helynek tűnt.

Leszálltam a buszról, és rögtön megkerestem, honnan indul visszafelé. Nehogy „élesben” eltévedjek. Ezek után pedig felmentem az egyik lépcsőn, lementem a másikon, mert a metróvégállomás egybeépült a buszvégállomással, a vasútállomással, és az egésznek a tetejébe egy rohadt nagy bevásárlóközpont is épült, tehát még én is, aki 35 éve egy kétmilliós városban élek, olyan tanácstalanul tébláboltam a lépcsők és táblák tömkelegében, mint falusi nénike, aki hatvan év után először érkezik meg a megyeszékhelyre.

Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam a metrón. De azért megnyugtatott, hogy nem vadidegen helyre kell mennem pár nap múlva, és most legalább tudom, melyik útvonal a nyerő. A villamosos verziót például hanyagolni fogom a jövőben.

Most már csak egy dolog aggaszt a holnappal kapcsolatban, ez pedig a vécé, már ha szabad ilyen ízléstelen témát említenem. Egy dolog, hogy idegességemben gyakran járok pisilni, de ezt tudom kezelni, ha minimális folyadékot iszom. Ezzel szemben most éppen menstruálok is, de nem kicsit. Abszolút semmi bajom nincs, nem fáj, nem vagyok gyenge, viszont óránként kell tampont cserélnem. Ha marad alatta egy maxibetét, az egy újabb óra alatt betelik. Ez azt jelenti, hogy még ha mindent frissre cserélek a buszvégállomáson, a tampon akkor is megtelik pont mire a Céghez megérkezem. Most három eset lehetséges: 1. holnapra csitul kissé a menzeszem. 2. Rögtön első tevékenységem lesz a Cégnél, hogy felkeresem a mosdót (ciki). 3. Éjszakai intimbetétet és egy számmal nagyobb, ún. mamatampont helyezek fel, amit valamikor régen még a négygyerekes kolléganőm adott kölcsön, és az még ilyen napokon is két órán át kitart – ezzel talán kihúzom a buszvégállomástól a Cégig, a Cégnél töltött időt, valamint vissza a buszvégállomásig. Csak el ne üssön egy autó útközben, mert ha a mentősök levetkőztetnek, és meglátnak így, szarrá fogják röhögni magukat…

A számítógép meglepő hamar visszatért a javításból. Pedig direkt felkészültem a hosszú megvonásra, aztán mire kettőt pislogtam volna, már itt is volt megint.

A javítás előtti egyik utolsó intézkedésem volt, hogy – hosszú vacillálást követően -  megrendeltem Anthony életrajzi könyvét. „Split Image” a címe (bájos, mi?), és persze csak külföldről, csak angolul lehetett rendelni.

Akkora spíler nem vagyok, hogy közvetlenül külföldről rendeljek, hanem ilyenkor kurkászom a neten valami közvetítőcéget, akik megrendelik nekem és én kifizetem. Eddig egyszer fordult elő ilyesmi, DVD-vel, két éve. Az akkor úgy ment, hogy megtaláltam az Amazonon a filmet, írtam a cégnek mailt az amazonos linkkel, azok visszaírtak egy árajánlatot, én átutaltam a suskát, és három hét múlva megérkezett Angliából a film.

Tudom, hogy ennyi erővel közvetlenül az Amazonról rendelhetnék, de 1. annyira azért nem bízom az internetben, hogy neten keresztül fizessek, pláne külföldre, 2. annyira nem tudok angolul – de még olaszul sem – hogy egy rendelést meg merjek kockáztatni.

Hozzám hasonló lúzerek sokan vannak, ezért a Split Image kapcsán válogathattam a külföldről rendelésre (is) szakosodott könyvesboltok közül. Végül azt választottam, ami mellett hetente elmegyek, és tetszik a cégtáblája. Regisztráltam, kikerestem a brit Amazonról a könyvet – mert az a legközelebbi angol nyelvű ország, ahonnan érkezhet a könyv –, ezt elküldtem a boltnak, ők pedig két óra múlva visszaírták az árajánlatot.

A külföldről jövő dolgok jóval drágábbak szoktak lenni, ezért ha valami irreális árat mondtak volna, akkor fájó szívvel, de nem fogadom el. Annyira azért nem vagyok megszállott, hogy két állás között félúton nyolc-tízezer ruppót adjak ki egy könyvért, még ezért sem... Az árajánlat azonban háromezer forintnál is kevesebb volt, ami egy vicc a könyvárakat tekintve, így rögtön visszaírtam, hogy OK, és amint nyitva lesztek – mert hétvége volt – megyek fizetni!

Az árajánlatban az is szerepelt, hogy 3-4 hét a szállítási idő. Teljesen feldobódtam! Hát az  pont május vége, a szabadságom, pihenőidő, isteni jel! Örömömben elhatároztam, hogy a könyv kifizetése és átvétele között nem iszom alkoholt, ez lesz a fogadalmam.

Azért vasárnap este még bedobtam egy deci Bailey’st, amit még tavaly névnapomra kaptam, tehát meg is kell inni, nehogy megromoljon :-)

Hétfőn munka után mentem személyesen kifizetni a könyvet a csinos cégtáblájú könyvesboltba. A sok egyedül mozizás már leszoktatott róla, hogy azon parázzak, mit gondolnak rólam a mozipénztárosok / könyvárusok, amikor egyedül megyek moziba / halott színészekről rendelek angol nyelvű könyvet… na de azért kicsit izgultam, szociális fóbiám van. De az eladó egy nagyon kedves hölgy volt, egyáltalán nem röhögött, rögtön beütötte a gépbe a rendelést, nézegette az ajánlatokat. Mondta, hogy lát egy olcsóbb találatot is, de  megnyugtattam, hogy áh, ez se drága.

Pötyögött még tíz percig, elkérte a mobilszámomat, elkérte a pénzt – száz forinttal kevesebbet, mint az eredeti árajánlat –, és ennyi volt. Boldogan búcsúzkodtam, és már csak úgy az ajtóból rákérdeztem, hogy akkor ugye majd mailt kapok, ha megérkezik? Mire ő: „Ó, igen, írni fogunk. Hat-nyolc hét lesz, mert Amerikából jön.”

…Placcs! Kifordultam a boltból, és majdnem visítottam. Száz forint kedvezményért vásároltam kétszeres szállítási időt!! Nyolc hét, az két hónap! Hat hét pedig másfél hónap! Holott én legszívesebben mostazonnal akarnám azt a könyvet, nem véletlenül a brit Amazonról néztem ki az első lehetőséget, és nem az amerikairól… Úgy bekészültem a május végig olvasásra!

Elszontyolodva baktattam az utcán – holott odafelé még boldogan libegtem – és csak a sarkon túl jutott eszembe a másik csapás: hiszen én megfogadtam, hogy a könyv átvételéig nem iszom szeszt! És most a duplájára nőtt ez az időtartam, és beleesik pár családi ünnep, névnap, esetleg még a tervezett nyaralás is, amikor pedig minden este bedobunk egy-egy doboz sört…

Mindezt egy kedves könyvesbolti eladó miatt, aki hozzám akart rendes lenni, ehelyett  akaratlanul is meghosszabbította a könyv és alkohol nélkül töltendő, és ezért nem éppen kellemes időszakomat. Erre mondják, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kimacskakövezve…

Hogy a könyv miért fontos, azt már cifráztam. Kedvenc színészem életrajzáról van szó, akinek érdekes élete és jó filmjei voltak. Az absztinencia más téma. A bioritmusomhoz, úgymond, hozzátartozik a péntek esti doboz sör, az esetek 70 %-ában pedig ugyanez szombaton is (vagy ha másnap nem kell dolgozni).

Nem úgy képzelendő el, hogy minden szabadságomon betolok egy sört este, vagy ha pénteken valamiért nem jutok sörhöz, kitör rajtam a veszettség. Egyszerűen csak megszoktam az utóbbi, mondjuk, tíz évben, hogy az életem része az enyhe alkohol is, mint a mozi vagy a futás vagy a szempillaspirál.  Ha nem kívánom, akkor nem iszom; van, hogy a fél doboz sört otthagyom másnapra, és van, hogy a 2 %-os gyümölcsös sör is bőven elég.

A bort is szeretem, csak az technikailag nehezebben kezelhető: üveg, nehéz, törékeny, dugóhúzóval kell verekedni vele, erősebb, nehezebb beosztani. A tömény piákat nem szeretem, kivéve, ha valami ünnepkor azzal koccintunk. – És amikor olyan helyen vagyok, ahol az élet része a köményes vagy a szilvapálinka, de az természetesen külön kategória :-)

Tavaly ősszel kíváncsiságból már tartottam egy absztinens hónapot, ez a szeptember volt, nem ittam semmit, és nem történt semmi érdekes. Tehát tudom, hogy meg tudom csinálni. Különben eddig a kb. húsz év alatt, amióta alkoholt fogyasztok, összesen két ízben fordult elő, hogy valami rettentően stresszes nap után konkrétan úgy éreztem, hogy „most azonnal innom kellene valamit”” Ebből az egyik alkalommal pont volt otthon karácsonyra kapott Piña Colada, a másik alkalommal nem volt otthon szesz, de akkor sem történt semmi.

Csak a tudat, hogy most és még sokáig nem ihatok, az vacak. Olyan, mintha azt mondta volna valaki: Most nem ehetsz két hónapig sárgaborsó-főzeléket! Különösebben nem szeretem a sárgaborsót, és nem is hiányozna akár egy évig, de maga a tény, hogy nem szabad enni a sárgaborsóból, kívánatos és jóízű kajává varázsolja azt a vacakot :-)

Egyébként majd úgy fogom fel, mint azt a néhány pénteki böjtnapot: ma nem eszem semmit, és kész. Azt is kibírtam, ezt is ki fogom. Sőt már az első péntek estén túl is vagyok, nem ittam sört, se semmit, és nem történt semmi.

Azért annyi tanulságot levonok az esetből, hogy 1. ha egy eladó kedvezményt kínál, kérdezzünk rá a határidőre is, 2. csak alaposan átgondolt fogadalmakat tegyünk :-)

Tudom, tudom, el vagyok kényeztetve, hogy meg akarok halni egy hétig internet nélkül… de szeretem az internetet, és a munkahelyen is be van tiltva fél éve :-( A Legnagyobb Nagyfőnök mániája, hogy az interneten csak két dolog van: pornó, meg „szivárogtatás”,  tehát a sátán műve az, és nem szabad használni!!

Mondhatnám, hogy mi mást várnék tőle, hisz már 60+ éves, ha nem ismernék 70, sőt 80 éveseket is, akik aktívak a neten, és nem a játékokra vagy a pornóra gondolok, hanem értelmes dolgokra, mert a neten mindenki oda „megy”, ahol az érdeklődési körét megtalálja.

Régebben az irodában többnyire nyitva tartottam egy ablakot a Tálcán, ahol egy híroldal vagy valami könnyed írás volt megnyitva, és amikor szünetet tartottam a melóban, olvasgattam. Azt hiszem, aki cigizik és az udvarra kell lemennie, időben többet lóg a munkából, mint én ezzel. Nem beszélve a magán e-mailjeimről, mivel a munkahelyi e-mail címemmel természetesen semmi magánjellegűt nem levelezek. Vagy a Google, ha akár munka-, akár magánügyben kerestem valamit hirtelen. Pl. meló után eltépek könyvet venni, de várjunk csak, mennyibe is kerül az a könyv?

Na, hát ezek a dolgok már tilosak a munkahelyen. Legfeljebb időjárást, ártatlan híroldalt, menetrendet vagy valami szigorúan munkával összefüggőt nézhetünk. Ez mondjuk OK. De miért nem foglalhatok ebédszünetben, a kefír kanalazása közben mozijegyet a 17.30-as előadásra, mikor tudom, hogy mire odaérek, már tele lesz a terem? Ezt csupán a Legnagyobb Nagyfőnök jóindulatával magyarázhatom.

Mindent, aminek utána akarok/kell néznem a neten, napközben kis cetlikre szoktam felírni, és ha otthon még van erőm/időm/nem folyik ki a szemem, akkor intézem ezeket a dolgokat. Amiket amúgy fél kézzel 30 mp alatt megnézhetnék odabent, de neeeem… Öt jegyzettömbnyi cetlit firkáltam tele a fél év alatt.

A tiltás bevezetése után eleinte reggel még itthon gyorsan megnéztem az e-mailjeimet és a híreket, de újabban csak e-mailt nézek, azt is csak akkor, ha kifejezetten várok valamit. Erre akkor szoktam rá, amikor egy – másik – kedvenc színészem halálhírét tolta az arcomba az Index reggel hétkor. Rossz ómen így kezdeni a napot. Ha napközben történik valami, akkor anyám sms-t ír, mert ezzel megbíztam őt. Szintén amikor valami történt, amiről mi odabent nem szereztünk tudomást, mivel az iroda mostanában olyan, mint egy pápaválasztó konklávé, vagy egy esküdtszék, akiket hermetikusan elzárnak a külvilágtól.

No de most itthon sem lesz kb. egy hétig, sőt egyáltalán számítógép sem, mert visszük megjavíttatni (Most már tényleg.)

Nem lesz e-mail, pedig olyan jó érzés este látni, hogy az a pár ember, akivel levelezésben vagyok, megint írt! Nem lesznek blogok, híroldalak; nem tudok hirtelen utánanézni, hogy Nike női futócipő hol és milyen árban van, nem nézhetem meg, mikor jön ki DVD-n a Napos oldal, vagy milyen gyakorlatok vannak vékony kar erősítésére, mikor érkezik Budapestre a vihar, mikor indul a vonat Velencefürdőre, pontosan mit jelent az az angol szlengszó, ami a nagyszótárban nincs, mikor fog megjelenni magyarul a Halhatatlan második része…

Persze a legfájóbb (szegény kis Szméagol! hüpp, hüpp…), hogy semmiféle online, vagy a gépemre/pendrive-jaimra letöltött filmet nem láthatok. Mint mindig, amikor egy bizonyos színészre rá vagyok kattanva, leginkább csak az ő filmjeit nézném, pedig Anthony filmjei közül a legjobbak csak gépről nézhetők. DVD-n „csak” a Psycho 1-4., a Nyomorultak, a Kés a sebben, a „nagyon pocsék, amit nem nevezünk a nevén”, a Valaki az ajtó mögött, meg egy igen jó akciófilm, amiben ő csak annyit szerepel, mint a 12 %-os narancslében a narancs. Ez nem kevés, de a legjobbak mégiscsak a gépen laknak: Phaedra, Brahms, Tall Story (kosárlabdázás!), és most a Vágy a szilfák alatt…

A Vágy… különben isteni jó film volt, ahogy azt előre tudtam. A vacak díszlettől eltekintve, a történet, a karakterek és színészek, a szinkron teljesen zseniális volt. Elfogultságom ide vagy oda, a három főszereplő – Loren, Tony és a papáját játszó idősebb színész – egyformán jó volt, sőt hármuk közül egyértelműen az utóbbi volt a legjobb. Nagyon tetszett a film befejezése is. Egy ’58-as film! És jobb, mint a legtöbb mai! Csont nélkül megnézném most azonnal háromszor egymás után, de gép nélkül nem lehet…

Illetve remélem, záros határidőn belül megjavul a gép és hazajön, különben egy idő után elvonási tüneteim lesznek, beviszem az irodába a pendrive-okat, megvárom, míg hazatakarodik mindenki, magamra zárom az ajtót, bemegyek a főnök irodájába – a többi gépen le van tiltva a pendrive-hozzáférés is – és illegálisan filmeket fogok nézni! :-)

Magát a gépet csak szövegszerkesztőként és filmnézésre használom, de az internet  hiányozni fog. Ha nem lenne net, akkor például nem tudtam volna külföldről megrendelni Anthony életrajzi könyvét, amit így kézhez kaphatok néhány héten belül. Igaz, hogy angolul, és igaz, hogy én inkább az olaszhoz értek, de azért némi minimális angoltudásom van. Egyszerűbb filmes cikkeket el tudok olvasni, és létezik szótár, Google fordító (mármint, amikor megint lesz gépem) és szótárprogramok is.

Az életrajzi könyv megrendelésén hetekig gondolkodtam. Az döntötte el a dolgot, amikor megtudtam, hogy ebből készült fel a színész, aki Tonyt játszotta a Hitchcock c. filmben – igen jól. Ezt én mondom, márpedig az igazi iránti rokonszenvem nem engedné, hogy olyant dicsérjek, aki nem tökéletes. De ez tényleg az volt!

Egyébként is marha kíváncsi vagyok a könyvre, mert tényleg érdekes élete volt, már csak az a része is, amiről bárki tudhat. És én még nem is kerestem rá úgy istenigazából a neten,  beértem a filmekkel és a fórumon talált információkkal. De ez a kevés is érdekes és különleges. Most képzeljük el azt, amiről még én sem tudok (hozzátehetném, hogy nem lepne meg semmi).

Az igazi az lett volna, ha ő maga ír önéletrajzot, de ezt nem tette. Én imádom, mikor valaki, akit kedvelek, ír valamit – akár önéletrajzot, mint Ingrid Bergman, vagy regényt, mint Stephen Fry azt a hármat, amiktől eldobtam a hajamat, vagy mesekönyvet, bármit. Tonynak pedig lett volna rá lehetősége, hiszen nem villámcsapásszerűen halt meg szegény, de nyilván ízléstelen és morbid ötlet lett volna odaállni elé, hogy: „Figyelj, testvér, halálos betegséged van, nincs kedved megírni a visszaemlékezéseidet?” Juj… tényleg szégyellem, hogy ilyeneket gondolok :-(

De én a helyében megírtam volna, már csak azért is, hogy ne szóbeszéd meg pletyi alapján próbálják meg összerakni a mozaikokat halálom után. Jó, persze az én életem szart sem érdekel, de ha lennék valaki, és tudnám, hogy egy évem van hátra, biztos nekiülnék és megírnám. Sőt talán így is megteszem (hogy kiszúrjak az utókorral :-)

Tehát most megpróbálom kibírni gép nélkül. Nyaraláskor sikerülni szokott :-) Valószínűleg össze fog gyűlni egy újabb jegyzettömbnyi cetli, mire megint lesz világhálós hozzáférésem.

De legalább most majd időben lefekszem és rendesen kialszom magam, mindennek megvan a jó oldala is…

A blog kezd kissé olyan lenni, mint egy bipoláris depressziós naplója: egyik héten hullámhegy, másik héten hullámvölgy. Asszem, múlt pénteken jutottam el arra a pontra, ahová Nite Owl a Watchmenben egy jól sikerült égő házból mentés, majd egy jó numera után: „A gyilkosságok, a háborúk:… ezek csak esetek… csak megoldandó problémák.” És bármilyen őrülten hangzik, szerintem az Equus billentett át a mélyponton (többé-kevésbé). Pont az a darab, amitől mindenki kifekszik és sokkolódik. Mondtam én, hogy fordítva vagyok bekötve.

A közszférában jóformán semmi nem egyszerű, még kilépni sem. Nem ám csak úgy „Holnap már be se jöjjön!” Az ember átvesz egy úgynevezett sétálópapírt, amire úgy huszonöt aláírást kell gyűjteni. Én a múlt héten vettem át, azóta legyalogoltam a lábamat.

Az első aláírásgyűjtéseket ott kezdtem, ahol tudtam, hogy semmi elszámolnivalóm nincs: lakáshitel, szolgálati lakás, fegyelmik, tanulmányi szabadság. A szolgálati lakásos tiszta lapomért háromszor kellett átmásznom az épület túlfelére (5 km), mivel kétszer, mikor bejelentés nélkül mentem oda, a szoba zárva volt (hárman dolgoznak ott). Az egyik személyzetis rovat aláírója szabadságon volt, aki helyette aláírhatott volna, az szabadságon volt, aki őhelyette aláírhatott, az szerencsére véletlenül éppen akkor lépett be a szobába.

Hogy munkaszemüvegem nincs, ahhoz az épület egy másik távoli végébe kellett zarándokolnom. Az illetékes szabadságon volt, a helyettese hozzám hasonlóan szintén a sétálópapírjával sétált, a kis ösztöndíjas, aki tartotta a frontot, majd a május 1-jei szünnap után ígért visszahívást. Nem hívott; én hívtam fel. Hát a szakember még nem jött be (10.30-kor). Talán szabin van? Hát, ő nem tudja. Mondtam, hogy nekem csak egy nullás aláírás kell, papírom van róla, itt a kezemben, hogy nincs munkaszemüveg-tartozásom. Hát, ő nem tudja, mindjárt megkérdezi… (telefon letakar, susog). Jaj, hát majd jön az az ember, csak ma később jön be. Egy óra múlva visszacsörögtek: most itt van az ember! Sprinteltem, mint a veszedelem, nehogy mire átérek az épület másik felére egy másik emeletre, a fickó megunja és lelépjen.

A rohanás közben pont akkor suhantam el a lift előtt, amikor a Legnagyobb Nagyfőnök épp kilépett onnan. Az, aki kitalálta a látványos létszámcsökkentést, tehát aki miatt egy hete szaladgálok a sétálópapírommal, én és a többi 70 ember a házból. Szerencséjére olyan gyorsan történt, hogy nem is kapcsoltam, hanem az udvariasságom jött elő, és azt mondtam, „Jó napot kívánok”, ahelyett, hogy a szívből jövő „Pusztulj el, te barom” jött volna a számra.

A begyűjtendő szignóknál jobban idegesítettek más dolgok. Például az informatikusok aláírása azt jelenti, hogy egyidejűleg leadom a hálózati jogaimat, hozzáférésemet és e-mailcímemet. De azok nélkül nem tudok dolgozni, márpedig dolgoznom kell, hogy 1. később lecsúsztathassam, 2. már nincs más, aki az én dolgaimat megcsinálná helyettem. Írásban kértünk további hozzáférést, amit meg is adtak, de viszont így nem fogják aláírni a papíromat! Gondoltam én kétségbeesve, és már felkészültem a hosszú szókaratéra, amelyben talán a főnökömet is rá kell majd uszítanom az ő főnökükre. Ezzel szemben szinte érthetetlen módon – mert az informatikusok még nagyobb bürokraták, mint a többi osztály – odatelefonáltam, odamentem, aláírták és kész. Nagyon csodálkoztam.

Gond volt még az ügyirataimmal is. Papíron nem lehet semmi a nevemen, mert az irattár csak így írja alá a sétálómat. Na de nem tehetek mindent irattárba, folyamatosan fut legalább tizenöt aktám, másik öt-tíz pedig néha felüti a fejét, mint a Loch Ness-i szörny! Ha pedig papíron, átadás-átvételi jegyzőkönyvvel minden aktámat aláírással átadom egy-egy kollégának – papíron szétdobták a munkakörömet – az két hét, mert mindegyik húzni fogja a száját, el kell nekik magyarázni, hogy mivel mit kell csinálni, miközben semmit nem kell csinálni, mert én csinálom tovább. Főleg a paraszt Marival való kommunikációtól óvakodtam persze, aki egyrészt tapló, másrészt rettentő ostoba.

A problémára zseniális módon Barbi találta meg a megoldást. Nem adunk át semmit – úgyis nálam maradnak az akták –, hanem elektronikusan megmódosítjuk az ügyintéző nevét! Így nem lesz akta a nevemen, mindegyiknek valaki más lesz az ügyintézője. Én továbbra is tudok levelet írni az ügyekben oly módon, hogy a sajátom helyett az új nevet írom az elektronikus iktatás ügyintéző rovatába. Ők nem is tudnak róla.

Egyetlen akta kivételével mindegyik ügyirat lekerült a nevemről. Ez a fennmaradó egyetlen egy hároméves akta, amit még a két évvel ezelőtti átszervezésnél adtunk át fizikailag is, gépileg is egy másik belső szervezeti egységhez, de ott azóta sem vette át (elektronikusan) a titkárnő. Negyedévente szóltam neki én is, az iktató osztály is, de azóta sem hajlandó. Most felhívtam, hogy kilépek, vegye már át azt a szart. Ő nem veszi át, mert őneki az az akta nem is került a kezébe. – Persze hogy nem, mert a 2009-es akta bele volt rakta a 2010-esbe, amit már ők irattároztak le. – Megint csak Barbi oldotta meg a problémát valahogy úgy, hogy az irattárosokkal zsírozta le telefonon a dolgot. Ezek után nulla ügyirat maradt a nevemen, és az irattár aláírta a kilépőpapíromnak azt a rovatát. Hogy Barbi nélkül mit csinálnék, azt nem is tudom.

A maceráknak még ezzel sem volt vége, mivel leltárfelelős is vagyok. Természetesen ez sem maradhat így, mivel hivatalosan megszűnök létezni. Terv szerint a Nagyfőnök titkárnőjének adtam át. Mire utánajártam, hogy hogyan, milyen papíron, milyen leltáríven, milyen aláírásokkal kell átadni egy leltárfelelősi beosztást, az megint csak hosszú kirándulásokat jelentett a leltáros osztályra, merthogy ott is szabin volt az illetékes, a helyettese pedig kevésbé volt képben.

Pedig nagyon igyekeztem minden problémásnak ígérkező dolgot direkt ezen a héten lezárni, mert a saját közvetlen főnökünk csak ekkor volt bent. Évek óta felgyűlt a szabadsága, amit eddig sosem vett ki – kirúgás esetén fizessék csak ki neki, gondolta, és igaza is van –, de most ráparancsoltak írásban, hogy tessékazonnal kivenni!! ő pedig bekeményített, és a kiírt szabadságát be is tartja és akkor tényleg nem jön be. Régebben bejárt, de mostanra odalett a motivációja. Nem csodálom. Viszont ha gondunk van, ő többnyire secperc alatt megoldja egy-két telefonnal, és ezért feltétlenül a dolgozós hetében akartam elintézni az összes nehézkesnek ígérkező feladatot.

Például aláírt néhány helyen a Nagyfőnök helyett, olyan dátummal, amikor az öreg tényleg nem volt bent. Így elkerültük azt, hogy leküldjem az aláírnivalót a tatához, aki még képes és elveszíti. Volt már példa ilyesmire, a 25 aláírást tartalmazó sétálópapíromat nem akartam kockáztatni.

Nagy nehezen kipasszíroztuk a titkárnőből a leltárfelelősi átvételes aláírásokat. Nem volt egyszerű, mert érthetően ő is ódzkodott tőle. Megértem, de mit csináljak? Ráadásul külön probléma jelentkezett, mert Barbinak pont a leltárátadás napján romlott el a telefonkészüléke, láthatóan megjavíthatatlanul – konkrétan eltört –, így igényelnem kellett még utoljára egy telefont, az utolsó napon, úgy, hogy mire átvesszük, már az utódomé a dolog; és úgy adtam át a leltárt, hogy ez az igénylőkönyv nem is volt ott az átadott iratok között, mivel a raktárban pihent. A telefon meg sem jött a hét végéig, mivel természetesen a raktárosok is szabadságon vannak.

Már ’csak’ a belépőkártyám leadása van hátra, ezt viszont igyekszem halogatni, mert utána érdekes lesz bejárnom. De ha nem adom le, nem kapom meg az utolsó aláírást, és nem vihetem a személyzetire a cetlit, hogy elszámolják a ki nem vett szabimat és számfejtsék a végkielégítésemet (pénzből élek, kérem). Majd’ minden kijáratnál mágneskártyás kiléptető van; reggelente bevárom majd Barbit és együtt jövünk, hazafelé pedig majd kiszivárgok a tömegben. De ha kimegyek ebédszünetre? Vagy ha Barbi rosszul lesz, és előbb megy haza? Vagy én megyek előbb haza? Állítólag van egy titkos kocsibejáró, ahol gyalog is be lehet hussanni kártyázás nélkül. Ezt még ki kell tapasztalnom, mert a számtalan kijárat közül ezt az egyet pont nem ismerem.

Azért mindent egybevetve jól állok. Hétfőn még előttem állt ez a sok elintéznivaló, és csak négynapos munkahét állt a rendelkezésemre, hogy megcsináljam őket. Péntekre pedig tulajdonképpen befejeztem a legmacerásabbakat. Jó, még van egy jelentés – mert noha létszámcsökkentés van és kirúgnak, de azért érdekes módon a feladataim csak tovább jönnek –, ami hétfői határidős, viszont hozzá sem tudtam még kezdeni. Majd hétfőn elkezdem, nem egy fontos dolog. És ha az lenne is csak két kezem van, és 24 óra a nap nekem is…

Szóval Barbinak és a főnöknek köszönhetően majdnem mindennel megvagyok (ami az én dolgaimat illeti). Még két hetet szándékozom dolgozni, aztán másfél hét tényleges pihenés. Ezt már nagyon várom, rám férne némi szusszanás, normális időben felkelés, kollégák nem látása, sok futás, séta, olaszul olvasás… illetve, ha az Ég is úgy akarja, talán addigra már egy angol nyelvű olvasnivalóm is lesz…

A jelenlegi kedvenc színészem (és) filmjei iránti elragadtatás sajátos módon nem is annyira a filmtörténeti ismereteimet vagy a műveltségemet, hanem leginkább az informatikai tudásomat fejleszti :-) Péntek este például sikerült egy 1958-ashoz hozzájutnom!

A számítógép hetek óta gyengélkedik – lehet, hogy részben nekem és valami gyanús letöltött vagy kitörölt dolognak köszönhetően –, ezért most már napokon belül elvisszük javíttatni. Hogy ne vesszen el a nehéz munkával megszerzett, letöltött, átmásolt Psycho, Phaedra és Tall Story, azokat kimentettem pendrive-ra.

Pendrive-om sem lenne, ha nem kaptam volna még  karácsonyra Barbitól. Eleinte nem is nagyon értettem, minek ez? Azóta már vágom a témát :-) Nyolc gigás, pont ráfért ez a három film, amiket muszáj volt átmásolnom, hátha kitisztogatják őket a gépből, és mivel kettő közülük teljesen beszerezhetetlen,  hát biztosan agyvérzést kapok, ha eltűnnek.

Május elsején a Brahmsot is sikerült lejátszhatóvá varázsolnom, tehát azt is ki kell menteni. Viszont a 8 gigás pendrive-om már betelt. Így vettem egy új, 16 gigásat (mit árthat, ha több is van, nem igaz?), rámásoltam a Brahmsot, és a pendrive-ról megnyitva is leellenőriztem, tényleg ott van-e.

Ezeken kívül már csak az 1958-es Vágy a szilfák alatt volt a gépemen, amit több becsomagolt .rar fájl alakjában már három hete letöltöttem, de nem tudtam kicsomagolni őket, így csak ott pihentek. WinRar alkalmazás kellett volna hozzá, ami nem volt, és már igazán nem mertem új programokat leszedni a netről… De most muszáj volt, hogy kicsomagoljam és át tudjam tenni a pendrive-ra.

Mint a huzat, letöltöttem a WinRart egy ingyenes oldalról. Aztán kisebb nehézségek árán feltelepítettem a gépre. Ezután még húsz perc ügyeskedésbe és egyoldalú veszekedésbe került („Maga összeveszett egy géppel?”), amíg történt valami a hat fájllal, és már nem így, hanem úgy néztek ki, de még mindig nem álltak össze és nem akartak filmmé lenni. Kattogtattam összevissza, kiléptem, beléptem, összekulcsoltam a kezem, minden módon próbáltam varázsolni a fájlokat, mígnem egyszer feltűnt, hogy az egyik fájlnak már .rar helyett .avi a kiterjesztése. Rákattintottam, kiválasztottam hozzá a MediaPlayert, és egyszerre csak megindult a film!!

Erről a filmről már olyan szinten mondtam le magamban, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is hiányzott. Sosem éreztem úgy, hogy „Úristen, a Vágy a szilfák alatt-ot feltétlenül látnom kell!” Pedig a lányok a fórumon erősen dicsérték, és a főcímről látom is, hogy egy Eugene O’Neill drámából készült, tehát rossz semmiképp sem lehet.

Annyira fáradt lettem már így estére, hogy éppen csak beletekertem, hogy megnézzem, mégis milyen. Más körülmények között azonnal végignéztem volna, de éjjel keveset aludtam, futottam három kört, vásároltam, erőlködtem a számítógéppel, ezért csak néhány jelenetbe pillantottam bele összesen pár perc erejéig. Majd a hétvégén bepótolom, az sem érdekel, ha éjjel kell néznem… Anthony jóképű, és valahogy nyersen férfias – pedig csak 26 volt. Nem két napja mondtam, hogy idősebb korában lett belőle igazán jó pasi? Hát ez a tétel megdőlt, nyomokban sem található kisfiús báj vagy tündérkirályfi-feeling. Ami roppant helyes is, egy színész legyen színész, ne fotómodell, akkor is, ha csinos. Ezek után természetesen alig várom, hogy végignézhessem nyugiban. A női főszereplő Sophia Loren (mint a Kés a sebben – komolyan, kezdem irigyelni azt a nőt); a díszletek kissé fapadosak, mintha rosszabb stúdióban vagy színpadon forgatták volna, de ez az, ami engem nem tud zavarni. Én már végignéztem a Dogville-t is, és öt perc után elhittem, hogy az üres színpadon falak vannak, ahol a valóságban csak krétacsíkok, nem beszélve az Equus lovairól.

Egyelőre ennyit állapítottam meg a Szilfákról (jó szinkron, férfi & női főszereplő: papírforma :-), vacak díszlet), de nagy reményeket fűzök hozzá, és előre, látatlanba állítom, hogy jó lesz.

… De hogy én, a műszaki analfabéta, képes voltam hat .rar fájlból összeállítani egy komplett filmet, ami működik és lejátszható, az itt az igazi csoda! Fel sem tudom fogni, úgy látszik, nagyon hajtott a megszállottság! :-)

Május 1. van, és noha szerda, tisztára hétvégi feelingem van :-) Délelőtt Faterral kószáltunk a Városligetben, ahol elég nagy tömeg volt, bár voltak elviselhetőbb részek is; utána pedig beültünk egy sörözőbe, ahol egyet fizet, kettőt kap akció volt. A harmincfokos melegben a korsó sör jól fejbevágott, otthon aludtam is egy félórát ebéd előtt.

Kaja után moziba terveztem menni – tavaly is ezt csináltam május 1-jén délután – de a betervezett Vasembert vagy túl későn játszották, vagy már tele volt a terem. Így aztán itthon maradtam, és kísérletképpen nekiláttam megint összehegeszteni a Brahmsot.

A Szereti ön Brahmsot? valószínűleg Anthony Perkins filmjei közül az, amit mindennél jobban meg akartam szerezni (OK, Psychót leszámítva, de az alapmű, és már megvan). A Brahmsban ugyanis Ingrid Bergman is játszik, akit nagyon szeretek. Talán, ha van egyáltalán kedvenc színésznőm, akkor leginkább ő nevezhető annak.

1990 végén, Évi néninél láttam meg Ingrid (ön)életrajzi könyvét, amit karácsonyra kapott valakitől, és elkértem kölcsönbe, mivel még az életben nem hallottam erről a színésznőről. Ez persze engem minősít, de még csak 13 éves voltam :-) A könyv nagyon rokonszenves volt, informatív és személyes, rengeteg jó fotóval, és onnantól rögtön rokonszenves lett Bergman, és sok filmjét meg is néztem. Pl. most hétvégén a Casablancát is. Úgy századszor.

Az életrajzban leírta, hogy a Brahms forgatásán behívta Anthonyt az öltözőjébe, és megkérte, hogy csókolja meg, mert majd a filmen is csókolózniuk kell, pedig ő nagyon szégyenlős és fél, hogy el fog pirulni; erre Anthony meg is csókolta és nagyon kedves volt (ezt nem én írom, hanem Bergman.) A két félénk!… bájos jelenet lehetett.

… Amikor most a közelmúltban vadászni jártam az online filmgyűjtő oldalra, elsőnek a Brahmsot szedtem le. Természetesen! Nem is egy, hanem egy csapásra KÉT kedvencem is van benne! Négy részletben volt fent a film, az ötödik a CRC-fájl, amivel össze lehet ragasztani a film darabjait. A négy filmrészlet gond nélkül lejött, a hegesztőfájlnál viszont kiírták, hogy bocsika, de ezt a fájlt törölték.

A gyakorlott filmletöltő és torrentező Barbit kérdeztem, mit lehet ilyenkor csinálni, mondta, hogy CRC-fájl nélkül nem lehet összerakni a filmet. A rajongói fórumon ellenben azt írták a lányok, hogy még így is összeállhat a film, max. nem lehet beletekerni, csak lejátszani egyhuzamban.

Egyszer neki is fogtam összehegeszteni a filmet, ez sikerült is, de egy lejátszóprogramot kellett volna társítani hozzá, és én egy olyan társítottam, amit nem ismert fel a gép. Ettől elkedvetlenedtem és hozzá sem nyúltam azóta. De ma a sörtől megjött a bátorságom, újra megparancsoltam a Commandernek, hogy ragassza egybe a filmet, de most már a Windows MediaPlayert társítottam hozzá. Az ugyanis fixen van.

És akkor az történt, hogy a MediaPlayer kicsit gondolkodott… aztán megjelent az ordító fekete-fehér oroszlán…

Már teljesen belenyugodtam, hogy a Brahmsot soha a büdös életben nem fogom látni, erre itt volt a gépemen!! Gyönyörű május elsejei meglepetés! Azonnal nekifogtam megnézni. Kellemes régi szinkronnal roppant jó film volt. Bár én valami könnyed vígjátékra számítottam – nem is tudom, miért – ezzel szemben komolyabb dologról volt szó, de elejétől a végéig tetszett. Ingrid egy negyvenes nő, akinek egy hasonló korú, elég link pasija van, nem házasok (Yves Montand). A pasi számomra roppant ellenszenves volt – mármint a karakter –, az a sármos, félrekúrós fajta, akire úgy igazából nem lehet számítani, és akiről többnyire kiderül, hogy nős. Itt nem ez volt a helyzet, csak link volt, félrecsajozott, és nem akarta elvenni az állandó nőt. Aztán jön egy fiatal srác (Anthony), aki beleszeret a nőbe, egy darabig szét is megy a negyvenes pár, a nő Tonyval van, aki el is venné, a pasi meg ilyen-olyan csajokkal. A végén szakítanak a fiatalabb partnerekkel és mégiscsak összeházasodnak, de már az utolsó jelenetben ugyanaz történik, mint a film elején: este a nő izgatottan várja haza a pasit (csak most már karikagyűrűvel a kezén), hogy induljanak vacsorázni, mikor a pasi hazatelefonál, hogy izé, közbejött valami, szívem, sajnos dolgoznom kell…. És ezzel van vége.

Amin felcsesztem az agyamat – a kézenfekvő gondolaton kívül, miszerint ki a fene akarna egy öregedő és elég csúnyácska Yves Montand-nal járni, akit jóformán evezővel sem piszkálnék meg, mikor ott van a 29 éves Anthony Perkins? – az az volt,  hogy a fiatal pasi-idősebb nő párosára úgy tekintettek az emberek, mintha gyerekgyilkosok vagy kannibálok lennének. Ingrid 46 volt és 40 éves a szerep szerint, Tony 29 volt és a szerepe szerint 25. És a nő ilyen beszólásokat kapott, hogy ez „természetellenes” meg ilyesmik…. Az senkit nem zavart, hogy a rusnya pasija szintén húszéves csajokkal hetyegett eközben, ráadásul komolyabb érzelmek nélkül, mint valami világ császára. Álszent marhák!

Azóta persze eltelt ötven év és változott a világ. Nekem egyelőre nem szoktak jóval fiatalabb pasik tetszeni, de még „csak” 36 leszek, és azt hiszem, nem nézek ki annyinak. Mi számít „jóval fiatalabbnak”? Elképzelhető, hogy létezik még nálam 5-10 évvel fiatalabb srác, aki normális és illene hozzám, akkor azt most rúgjam ki, csak mert később született? Ezek baromságok!

A Brahmsot elnézve fogcsikorgatva mosolyogtam magamban. Ezt a témát a fórumon már kitárgyaltuk: Anthony filmjeivel ugyanis az van, hogy fiatalkorában többnyire nagyon jó filmekben kapott nagyon jó szerepeket (amiket persze nagyon jól játszott el, de ez evidens), és ráadásul egyszerűen gyönyörű is volt ezen a kisfiús, fekete szemű, elbűvölő módján, amitől az ember egészen egyszerűen elolvad és hülyén vigyorog. Ezeket a filmeket remek dolog nézni, mert amolyan igazi jóféle 1960-as évekbeli filmek, és még csodás esztétikai élményt is nyújtanak mellé.

Idősebb korában viszont kissé közepesebb filmekben játszott nem mindig kimondottan jó szerepeket (persze azokat is jól), de addigra olyan férfias, markáns, igazi jó pasi lett belőle napbarnított bőrrel, tüsihajjal, kedves, egészséges magabiztossággal, hogy attól az ember lányának simán felborul a hormonháztartása. A vízválasztó valahol a hetvenes évek elején volt (’mint az köztudott’).

Tehát amikor Tonyt akarom látni valami filmben, választhatok, hogy egy régi, jó filmet nézek, amiben ő viszont inkább egy nagyon helyes öcsi, vagy a dögös pasit nézem meg egy közepes, későbbi filmben :-)  A Brahms az első kategóriába tartozott, tehát még igen sokszor meg lesz nézve, mert annyira jó és elgondolkodtató is.

Muszáj itt leszögeznem, hogy Yves Montand-nal semmi bajom, csak ebben a filmben volt olyan rohadtul antipatikus, hogy szívesen pofon vágtam volna. De ez a szerepnek szólt, mielőtt még bárki megrökönyödne.

Nagyon szégyellem, hogy különböző kulturális eseményeket a saját hangulatom javítására próbálok felhasználni, de ez a helyzet, tehát leírom. A péntek esti Equus-előadásra a jegy megvétele óta (két hete) nagyon készültem. És csak azért nem régebb óta, mert az utolsó pillanatig vacilláltam a jegyvásárlást illetően.

Vannak filmek / színdarabok, amiktől ódzkodik az ember, mert olyan rossz a híre. Nem mint rossz mű – az nem is lenne téma, hanyagolnám – hanem mint olyan, ami érzelmileg megviseli az embert, vagy ijesztő, vagy mindkettő. Ilyen volt korábban a Taxidermia, amit végül is megnéztem, és pozitívan csalódtam, bár étvágyam nemigen volt utána vagy egy hétig. Ilyen volt az Onibaba, amitől húsz évig féltem, végül egy nyári estén az Örökmozgóban beültem rá. Ez is pozitív csalódás volt, egy nagyon jó, bár tényleg kemény japán művészfilm. Na és ilyen volt a Psycho, amiről anyám azt mesélte, hogy az a legijesztőbb film a világon, aztán egy abszolút kellemes filmélmény lett. Az igaz, hogy tizenöt évesen, első megnézéskor, biztos, ami biztos, áthurcolkodtam a szüleim szobájába éjszakára :-)

Az Equustól is ugyanígy ódzkodtam. Eleinte nem érdekelt, aztán sokan dicsérték, de még ekkor sem érdekelt igazán. Különben is: a színházjegy már annyira drága, hogy tízezerszer is megfontolom, mire ülök be. De aztán egy kedves rokonom kétszer  is megnézte és írt is róla, ezzel egyidejűleg pedig véletlenül elém jött az infó, miszerint Aktuális Kedvencem is játszotta az egyik főszerepet 1975-ben.

Még ez sem lett volna elég, ha a neten nem látom, hogy mindössze két szabad hely van már egy pénteki előadásra, az egyik a 7. sor bal szélén. Mivel a 7 a szerencseszámom, és csak jobb szemmel látok, ezért ezt isteni jelnek tekintettem és már mentem is a Tháliába jegyet venni :-)

…Sajnálom, ha valakiben csalódást keltek, de nem tudok, és nem is akarok magáról a darabról írni. Én úgy készültem rá, mint egy nagyon megrázó, sokkoló, katartikus élményre, amitől majd kikészülök, bőgök, és jobban leszek lelkileg. És ez tulajdonképpen meg is történt, csak fokozatosan.

A péntek elviselhető munkanap volt, utána franciadrazsét vettem, mert éreztem, hogy a színház után szükségem lesz rá. Aztán a ruhámon gondolkodtam. Ez mégiscsak a Thália, és „komoly” darab, maximálisan jól akartam kinézni. Ugyanakkor egyedül mentem, és hazafelé késő este, egyedül, tömegközlekedéssel talán mégsem szerencsés tisztaselyem blúzban és gyémántos fülbevalókkal grasszálni egy nőnek. Ezért a piros, sztreccses, zsabós felsőmet vettem fel, amit eredetileg a Vámpírok Báljára vettem, és csak egyszer volt rajtam. Fekete gyöngyös fülbevaló, fekete szoknya, és az extra magas sarkú cipőm. Ez utóbbit át kellett cserélnem, mivel valami baleset érte, így végül a hétköznapi kis körömcipőmben mentem, amivel gyalog is hazajuthatok, ha a villamos lerobbanna.

Időben odaértem a színházba, kiálltam a vécésort, megtaláltam a helyemet. Nagyon furcsa volt teljesen egyedül lenni. Színházban eddig még mindig másokkal mentem, bár olyan már volt, hogy szétszóródva ültünk. De igazából nem zavart, a magányos mozizások már megedzettek. Az furcsább volt, ahogy a piros ruhámat nézegették az emberek :-)

A darab. Teljesen odavert. Szép fokozatosan kezdett kibontakozni, bár Alföldi már úgy az első percekben megragadott – nagyon bírom Alföldit színészként, bár nagyon kevésszer láttam, és főleg szinkronszerepekben tudom megfigyelni –, de az a helyzet, hogy a másik főszereplő, egy max. húszéves fiú, valami lehetetlen módon talán még nála is jobb volt. Nem értem, hogy lehet ez. Négy mellékszereplőnk is volt még, egyik jobb, mint a másik, és azon vettem észre magam, hogy én, aki amúgy folyton izgek-mozgok és nem tudok fókuszálni, egy halott mozdulatlanságával ülök és a szememet le sem veszem a színpadról, sőt nem is pislogok, mintha mesterlövész lennék egy háztetőn.

Lovak is voltak a darabban. Azt már tudtam, hogy táncosok játsszák majd őket. De hogy én el is fogom hinni két perc után, hogy azok lovak, azt még most sem fogom fel. Talán nem is a táncosok voltak olyan jó lovak, hanem az a mód, ahogy a színészek foglalkoztak a „lovakkal”, attól hittem el, hogy lovak.

És az a helyzet, hogy én szeretem azokat a büdös dögöket. A kutyákat jobban, de a ló is valami rendkívüli állat, és a tekintetében van valami, ami jó. Nem tudom jobban megfogalmazni. Ritkán vagyok lóközelben, akkor is félek persze, mert túlságosan nagyok, de ha nem félnék, akkor átölelném és megpuszilnám a lovat, ahogy kutya rokonommal ezt meg is teszem.

Volt egy jelenet a darabban – hogy miért ez ragadt meg bennem?? sokkal jelentősebbek is vannak –, amikor a főszereplő srác átöleli a „ló” fejét, és simogatja, a ló pedig odahajtja a fejét a vállára, ahogy egy ló szokta. Talán, mert kutyával ezt többször átéltem és ismerem azt az érzést, amikor átölelsz egy állatot, akit szeretsz,  vagy mert csak egyszerűen hülye vagyok, de ez az egy rövid jelenet másnap kétszer is eszembe jutott, és akkor húsz percig sírtam.

Az első felvonás végén volt az a bizonyos botrányos, híres, katartikus jelenet. Én azt teljesen megértettem…. hogy miért történik, és miért úgy történik, és nem volt sem nevetséges, sem közönséges az a meztelen jelenet, hanem egyszerűen… Ki kellett mennem az utcára, levegőt szívni, át a túloldalra az Operett elé, és igyekeztem visszafogni a könnyeimet, mert majdnem sírtam az élménytől. De visszafojtottam, mivel nem akartam panda lenni a második felvonásra.

A második felvonás eseménydúsabb volt, viszont rövidebb. Akkor ezt sajnáltam, ma már úgy tűnik, pont így volt jó. És valahogy nem volt annyira katartikus a befejezés, mint az első részé. A tapsrendnél úgy láttam, hogy a főszereplő srác teljesen ki van merülve, komolyan mondom, támolygott, aggódtam érte. Még benne volt a szerepben, szegény, látszott, hogy ezt nem fogja egy csettintéssel ledobni magáról…

Talán egyetlen morzsányit csalódva jöttem ki, mert akkora ütős befejezést vártam volna, amit nem kaptam meg.

De már a villamoson éreztem, hogy a darab, mint a lassú ejtőernyősök, esik lefelé bennem. Otthon meg azon kaptam magam, hogy anyámnak – aki kérdezgetett, hogy mi volt? – egyszerűen csak mutogatom a színházjegyet, rázom a fejem és olyasmit mondogatok, hogy: - Állati volt…. Nem, nem tudom elmondani… Nem is tudom… Olyan… Megyek lefeküdni.

És akkor úgy szombat délelőtt, amikor pedig már vasaltam, a Pi életét, az Ilyen a bokszot és a Casablancát néztem, akkor kezdtek aktiválódni a darab részletei. Mint mondtam, kétszer bőgtem, de lehet, hogy ha belegondolok még, harmadszor is fogok. El kellene olvasni a darabot, vagy megnézni még egyszer, mert biztos, hogy olvasva is jó, de ezt az előadást látnom kell egyszer még, ezekkel a szereplőkkel, ezzel a látvánnyal.

… Mióta ezt írom, a darab óta három nap is eltelt, és még mindig a hatása alatt vagyok. Olyan, mint egy gumiból készült étel: nem tudom lenyelni, csak rágom magamban.  Hétfőn reggel a metrón jutott eszembe még egy mozzanat: amikor a pszichiáter azt mondja a sráccal kapcsolatban (nem tudom pontosan idézni): ’Én eljárok nyaralni Görögországba, gondosan megtervezett útvonalakon és széntablettákkal a poggyászomban, ez meg teremt magának egy vallást a semmiből, és éjszakánként meztelenül vágtat a saját istenével! És én menjek oda, hogy kigyógyítsam őt az őrültségből?!’

Furcsa, de az Equus – ami egy botránydarab, és ódzkodnak tőle az emberek – engem lelkileg helyretett, pont azért, mert pofon csapott. Lehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, lehet, hogy mindenkire így hat, de nekem most pontosan ez kellett. Azt hiszem, ebben maga a darab csak 50 %, a másik fele maga EZ az előadás, a színészek, a látvány, a rendezés. A lovak.

Érdekes kiborulás vett erőt rajtam szerda-csütörtök magasságában. Ez még a péntekiből eredő elhúzódó stressz következménye lehet, és hogy megint vacakul alszom…. mindegy, miért, de csütörtökön eléggé kivoltam. Pedig viszonylag jónak ígérkezett a hét. Szerdán jótékonysági koncert kedves rokonokkal, pénteken színház, a Pi élete is kijön DVD-n, gondoltam, ezek majd elterelik a figyelmemet az idegeskedésről.

Kedden kora este lementem futni, hogy jól kifárasszam magam és tudjak aludni. Életem legjobb időeredményét futottam 3 körön – tehát a leggyorsabbat –, ennek ellenére nem aludtam jól.

A szerdai nap humoros kis epizóddal kezdődött. Feszült voltam, ezért arra gondoltam, hogy kivételesen keresztet fogok hordani a nyakamban. Ritkán szoktam, noha kettő is van. Gondoltam, ez esetben maga Isten vigyáz majd rám kiemelten, tehát a hétköznapi stressz nem fog bántani (annyira). Aktuális kedvenc színészem is hordott (amerikai létére kettős) keresztet, az előző kedvencem pedig ír katolikus létére latin keresztet, amilyen nekem is van. És a fekete blúzt akartam felvenni, aminek magas a nyaka, tehát nem is fog látszani.

Már rajtam volt a blúz, mikor rádöbbentem, hogy ugyan magas nyakú, de gyárilag nincs neki felső gombja; majd ezzel egyidejűleg bevillant az is, hogy a pletykák szerint a közvetlen főnökünk nem biztos, hogy keresztény vallású. És a kollégák közül még senkin nem láttam keresztet az irodában.

Dermedten álltam a tükör előtt: most mi legyen? Ha magamon hagyom a keresztet, talán a főnök megorrol rám és leveszi rólam a kezét, mint Szivar Prücsökről; ha leveszem a keresztet, Isten lesz mérges. Micsináljak?! Végül gyáván úgy döntöttem, hogy a főnök szeme fizikailag lát engem és szükségem van a hozzám való pozitív hozzáállására, Isten pedig majd belenéz a szívembe. A keresztet pedig gyorsan lecseréltem egy Erdélyben vásárolt medálra, ami sajnos egy állatot ábrázol, ami alighanem gyík vagy más efféle teremtmény. Jámbor vallási jelkép helyett egy hüllő lógott a nyakamban aznap :-)

Nem halogathattam tovább a sétálópapír átvételét. Ez az az elszámolási izé, amit ezer emberrel alá kell íratnom, hogy nem tartozom semmivel. A személyzetis csaj, mikor átadta, rögtön sipákolni kezdett, hogy nem vettem ki a részarányos 14 nap szabimat, MOST MI LESZ!?? (Persze hogy nem vettem ki: egyrészt azt kifizetik nekem, másrészt ki végezte volna addig a melómat?) De olyan óbégatást csapott („Mekkora botrány lesz ebből!”), hogy komolyan aggódni kezdtem, mi van, ha mégsem fizetik ki? Mégiscsak pénzből élünk…

A folyosón elkaptam egy másik csajt a személyzetiről, akivel jóban vagyunk, és bizalmasan megkérdeztem a témáról. Megnyugtatott, hogy mindenképp kifizetik nekem a ki nem vett napokat, de el is szörnyedt, mert még nem hallott az esetemről. Egyúttal gyorsan elmesélte, hogy neki is cafatokban lógnak az idegei a saját közvetlen munkahelye miatt, gyakorlatilag Andaxinnal jár dolgozni és teljesen ki van borulva. Vigasztalgattuk egymást, és én kicsivel jobban éreztem magam, nem szemétségből vagy a más bajának örülve, hanem hogy nem én egyedül vagyok, aki ki van borulva. Egyébként Barbi is napi fél Seduxent szed, és úgy jön be dolgozni. Ezért ilyen higgadt. Én pedig mindennap lefőzök egy orbáncfű teát reggelente.

A leszerelő papírt tanulmányozva kezdtem kissé pánikolni. Most szembesültem vele, hogy mennyi mindent kell még lerendezni: mindent, amit csinálok, papíron át kell adni másnak; plusz az informatikai jogosultságaimat, belépőkártyámat, e-mailfiókomat is elveszik. Na de ne vegyék el, hisz csak papíron megyek el! De még nem vagyok az új helyen papíron, ahonnan fizikailag visszajöhetnék! Most mi lesz? Írjunk levelet, hogy hagyjanak meg mindent nekem, mert ugyanitt leszek? De ha nem adom át a dolgaimat, nem írják alá a kilépőpapírt, nem kapok végkielégítést, nem mehetek át az új helyre, és onnan nem jöhetek vissza ide!

Rendes körülmények között a főnököt megkérdeztem volna (a gyíkkal a nyakamban), de ő vagy rohangált valamerre, vagy az eddig ki nem vett szabadságát töltötte, amit írásban megparancsoltak neki, így még hozzá sem fordulhattam ezzel.

Szerda este szerencsére akadt némi kikapcsolódás a jótékonysági musical-est képében, ami hálistennek ezúttal nem a város túlfelén volt, hanem tőlem tíz perc sétára. Nagyon kellemes dalok voltak és fantasztikus előadók, némi őrületes röhögés is befigyelt, és olyan meleg tavaszi este volt, hogy melltartóban & vékony blúzban sem fáztam este 23.00-kor.

A délutáni erős kávétól még éjfélig pörögtem, alig négy-öt órát aludtam. Éjszaka lidérceseket álmodtam. A jó kis családi-baráti műsoros musicalest után álmomban a nyakamba zuhant a valóság: az, hogy a rokonok hazamennek és én itt vagyok tulajdonképpen egyedül, a leadandó, olykor sáros aktákkal, köcsög kollégákkal – jó, csak 1-2, de annyi is elég, hogy megkeserítse az életet –, a nem egészen biztos jövővel (mert én mindent csak akkor hiszek, ha már látom leírva is). A könyvek, filmek és a futás időlegesen megvigasztalnak és kikapcsolnak, de a valóság az, amikor eljön „a hétfő reggel”, és akkor fel kell kelni és bemenni, amit egy porcikám sem kíván, de muszáj, mert ha nem, akkor nincs fizetés, és ha nincs fizetés, akkor  mégis miből éljek?

Csütörtökön reggel ezért kiborulva és kialvatlanul ébredtem, azzal a hisztérikus-kiborulós hangulattal, amikor muszáj lenne egy jót sírni vagy nagyobb mennyiségű szeszt inni, de munkanap reggele volt, ezért a szomorú kutyás könyvet vettem elő, ami ha a megfelelő novellát olvasom el, mindig megríkat. Most is sírva fakadtam a szegény Mézes kutya történetén, de neki szegénynek már úgyis mindegy, nekem pedig jót tett.

Olyan mérges voltam magamra és a világra, hogy úgy döntöttem, fordítva kezdem a napot: hetek óta minden rohadt munkanap reggelén ittam egy orbáncfű teát, most pedig csak azért sem. Az mégsem állapot, hogy orbáncfű megivása vagy nem ivása döntse el a lelkiállapotomat! És hetek óta minden reggel belenéztem valamelyik Anthony-féle filmbe is, hogy jól induljon a nap. Most ezt sem tettem: egy vacaknak ígérkező nap legyen csak vacak, rokonszenves színészeket majd rokonszenves időpontokban fogok nézni, ma reggel DVD helyett olvasok és punktum.

A taktika bevált, mert meglepetésemre nem kaptam idegösszeomlást az orbáncfű elhagyásától – a reggeli sírás ezt gondolom megelőzte –, és egész elviselhetően folytatódott a nap, a Pi életét megvettem DVD-n, és elintéztem több függő ügyet is.

És péntekre ott volt a másik, az „igazi” színházi élmény, amire nagyon régóta vártam már, és nagy elvárásaim voltak vele kapcsolatban…

Olyan dolog történt a múlt héten, amilyen még soha: megcsináltam az adóbevallásomat! Tulajdonképpen egyedül. Mindig is paráztam az ilyen, munkaügyes, pénzes, számolós, hivatalos papíroktól, főleg, ha meg kell csinálni és határidőre beadni, ezért az utóbbi években legkedvesebb rokonomat bíztam meg ezzel a feladattal, mert ő tud számolni és van agya.

Meg is csinálta, és nem is fordult elő olyasmi, ami a munkáltatói adóelszámolásnál igen, miszerint áprilisban derült ki, hogy tavaly rosszul számfejtettek, és mire rájöttem, már le is vették a következő fizumból az elmaradt harmincezer forintnyi adót, csak úgy.

De idén bekeményített a rokon és mondta, hogy írjam meg én ceruzával, majd ő leellenőrzi. Mire én rémülten elzártam a fiók mélyére az egész borítékot (hogy még fel se bontottam, azt mondanom sem kell), és megpróbáltam rá sem gondolni. De május 21. a határidő, mégis azért neki kéne fogni…

A múlt pénteki munkahelyi jelenet után úgy éreztem, el kell terelnem a gondolataimat valami agyi feladattal, amúgy is eljött az idő, mikor már nem tényleg halogathatom tovább. Hál’istennek, egy másik kolléganőm javasolta, hogy a kitöltési útmutatót feltétlenül olvassam el a bevalláshoz. Magamtól kivágtam volna a fenébe, mivel ijesztően hosszú és bonyolult írásnak tűnt.

Kikészítettem balra a kitöltési útmutatót, jobbra a tavalyi bevallást, középre az idei bevallást, fölé a munkáltatói jövedelem- és járulékigazolást, kezem ügyébe a mobilt, amin számológép van, és keresztet vetettem!

… Nos. 10.00-kor kezdtem, 12.30-ra meglett az adóbevallásom. Ilyen csoda nem volt, amióta Jézus urunk borrá változtatta a vizet. A személyes adataimmal nem volt gond – bár valójában azt is a tavalyi bevallásomról másoltam át nagy alapossággal –, utána pedig az érdemi részt olyan szájbarágósan és könnyen felfogható módon magyarázta el a kitöltési útmutató, hogy szinte magától csinálódott az egész. „Azt az összeget, ami a munkáltatói papíron az x sorban van ide írd, ami meg az y sorban, azt ide, és a 25. sorba írd be a 19. és a 17. sor különbözetét szépen!”, „Ha önnek nincs eladott lakása vagy adócsökkentő gyereke, akkor ezt a papírt nem kell kitöltenie!”, „Amennyiben ez az összeg nagyobb, mint az az összeg, akkor… „ és így tovább, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy már csak az 1+1 % felajánlásokról kell döntenem. Beugrottam a gépbe, kikerestem a vakvezetőkutya-kiképző iskola meg a krisnások adó- és technikai számait, és megvoltam az egésszel.

Olyan büszke és boldog voltam, és utólag olyan könnyűnek tűnt, hogy mikor apám megjegyezte, hogy ő azért a sajátját továbbra is szakemberrel csináltatja meg, kis híján kicsúszott a számon, hogy: „Add ide nekem, majd én megcsinálom!” Ami nagyobb poén, mint a Gyalog galopp és a Trópusi vihar együttvéve.

Másik kellemes hivatali jellegű meglepetésben is részem volt mostanában, ez pedig a személyi igazolvány. Utoljára valamikor a kilencvenes évek közepén csináltattam, 2013. nyara akkor még a ködös messzeségbe tűnt, de most rádöbbentem, hogy nemsokára itt van ez az idő is. Érvényes személyi nélkül nem szabad létezni – az más kérdés, hogy lehet –, és noha engem még soha nem igazoltattak, de a román határt évente egyszer átlépem (hála Istennek érte), és nagyon nem akarnék határőrökkel vitatkozni, hogy „de hát épp csak egy hete járt le, tessék átengedni engem!”.

Annak idején az ember odaült az igazgatásrendészetre és megcsinálta a zsarunéni, na de most? Okmányiroda? Rémtörténetek keringenek róla, hogy az állampolgár januárban bejelentkezett, de már csak szeptemberre volt időpont, 8.00-ra, de csak 17.30-kor került sorra, akkor is leköpték és vasvillával kergették.

Tesóm javasolta, hogy ne telefonáljak és ne kérjek időpontot, csak állítsak be, mint betyár a csárdába. Ezt meg is tettem végül, csak nem abban a kerületben, ahová ő ajánlotta, hanem abba, amelyikben Barbi lakik. Aki szintén épp most csináltatott személyit, és ott bankkártyával is lehetett fizetni. Ez utóbbi eldöntötte a dolgot, inkább kártyázok, mint postára meg házipénztárba szaladozzak. Szerdán este nyolcig vannak, Barbinak pont elkészült a személyije, így munka után együtt odacsattogtunk. Az remek dolog, hogy nem vagyok a saját kerületemhez kötve, hanem válogathatok.

Az okmányirodában már voltak vagy nyolcan, és a portás bácsi közölte, hogy ügyeleti rend van, csak ketten dolgoznak. Amúgy kompetensebbnek tűnt, mint minálunk egyes ügyintéző kollégák: szépen kikérdezett minket, van-e nálunk minden, ami kell, bankkártya, régi személyi, lótüdő. Eltelt félóra. Behívták az egyik várakozó családot, öt perc múlva a másikat; kettőt sem pislogtunk, és már mi következtünk. Barbinak a kezébe nyomták a kész személyit, tőlem elvették a régit, aláíratták az aláírásmintát, lefényképeztek, elkérték a mobilszámomat, lehúzták a bankkártyámat. Mire egyáltalán kinyitottam volna a számat, már kint is voltunk az utcán a személyi-igénylő adatlappal (rajta a fényképem, ami meglepően jó volt, tekintve hogy nálam kevésbé fotogén ember nem él a Földön).

Csodálkozva hápogtunk egymásra, nicsak, egy darabka Svédországba csöppentünk?... De akkor csodálkoztam csak igazán, amikor 30 nap helyett 16 nap múlva megkaptam az sms-értesítést az igazolvány elkészüléséről !

Holnap már mehetek is érte, és lesz új kártyás igazolványom a régi jó lapozgatós helyett. Azért hiányozni fog…

Mostanában megint nyugtalan vagyok és szarul alszom. Különösen ma éjjel, csak 4 órát. A tegnap esti műsoros buli király volt, arra a pár órára kikapcsolódtam, de aztán éjjel csak hánykolódtam.

Kétségbeesettnek és magányosnak érzem magam, nem is tudom, az orbáncfű és a futás nélkül mi lenne velem? A munkahelyi bajok, a számítógép & a filmek gondjai és a minimális számú haver egyaránt elkeserítő.

Ma reggel pl. a sírás kerülget. Talán most volt a mélypont: a felmentési papíromat sem találtam meg hirtelen. Tíz percig kurkásztam még reggeli előtt (!), akkor végre meglett. Ezt igyekszem pozitív jenek tekinteni.

Úgy ki vagyok bukva, hogy levettem a polcról a Kutyák a rendelőmben-t, és végigolvastam az egyik szomorú sztorit, direkt azért, hogy elsírjam magam tőle, hátha az segít rajtam most… A sírás meg is volt, majd ma meglátom, mennyit használ.

És most a pozitívumok! Elsősorban az, hogy péntek van. Másodszor, egész nap nem ettem és kellemesen elvagyok. (A tejeskávé is folyadék.) Sört azért ezúttal nem fogok inni, habár az is folyadék, de a kalóriamennyiség most nem hiányzik.

Egész héten csak vonszoltam magam a melóban, mára tértem úgy-ahogy magamhoz. A főnök szabin volt, végre nem csöngött állandóan a telefon és a légkör is nyugodtabb volt. Viszont a munkára nehezebben vettem rá magam, és a kollégák is olykor idegesítettek. Mit csináljak?  néha rühellem, ha túl sok ember hemzseg körülöttem, főleg, ha egy összefüggő félórás néptelen nyugi sosem jön össze.

A héten menstruáció miatt eddig csak egyszer futottam, de akkor sikerült öt kört, egész jó időeredménnyel, és össze se rogytam a végén. Egyszer ugyan kissé lihegtem, amikor egy hetvenéves tatát akartam megelőzni (végül sikerült). Összességében büszke vagyok magamra. Most viszont karra kéne gyúrni, mert a vállam olyan vékony lett a tél alatt, hogy a futópólóm, ami kimondottan sztreccses volt szeptemberben, most lötyögött rajtam :-(

Majd’ minden nap ellátogattam a Tony Perkins-féle fórumra. Szórakoztató :-) Egy ízben például volt némi, teljesen elméleti jellegű nézeteltérés arról, hogy mi minősül „ez már túlzás”-nak, és mi az „ez még belefér” :-) Csajok, akik egy pasiról beszélgetnek, na…A gyakorlati tennivalók a filmek megszerzése-letöltése-megnézése körül csoportosulnak, tekintve, hogy Tony már nincs köztünk (és ha olvasna minket, talán ezt nem is bánná), viszont a filmjei beszerzése elég komoly kihívás.

Ezen a héten könnyű esti kikapcsolódásként a neten néztem a filmeket. Egy 1974-es például, amit sokan dicsértek, online nézhető volt. Sajnos azonban német szinkronnal, amit még elviselnék, de rettenetesen szakadozott volt a letöltés, és rémes a minősége. Több estén keresztül birkóztam vele, de mindig hajtépésbe és káromkodásba fulladt a dolog (részemről), mert rendszeresen előfordult, hogy Anthony a szoba egyik végéből a másikba húsz perc alatt sem volt képes eljutni, és nem azért, mert mozgássérültet alakított volna.

Szerencsére jó események is történtek filmes fronton. Már hetek óta a köztudatban lebegett egy totálisan megszerezhetetlen, 1957-es film, amiről Magyarországon még csak nem is hallott senki. De az egyik fórumtag, aki valahol külföldön él, levadászta DVD-n, hetek kemény munkájával feldarabolta (nem fizikailag a DVD-t, hanem a filmet elektronikusan :-). Ezt azért kellett – hooosszú, technikai jellegű megbeszélések az eredetileg „rajongói fórumon”, a színész neve szóba sem kerül napokon át –, mert egyben nem lehetett sehová sem feltölteni. Szóval feldarabolta az ember, aki informatikailag kb. az én szintemen van (mindenki áldotta érte, hogy ennyit dolgozott vele, ’analfabéta’ létére), és négy darabban feltöltötte egy oldalra, ahonnan le lehetett szedni.

Az első két rész linkjét simán megkaptam e-mailen, és letöltöttem. Hiba nélkül lejött és futott a gépemen, ezen én csodálkoztam a legjobban. Ezután pár nap szünet következett.

Ekkor, mivel virtuálisan sírva fakadtam, hogy a ’74-es filmet nemtom anélkül nézni, hogy minden hajszálamat ki ne tépjem mérgemben, javasoltak egy linket, ahonnan le lehet tölteni azt. Németül, de legalább nem szakadozik. Hálásan nekifogtam a letöltésnek, és most utólag úgy gondolom, ez lehetett a hiba. Vagy a fene tudja… Először egy letöltőprogramot akart letölteni, aztán .exe fájlformátumban a film nevét, és még ez-az lejött, amit nem akartam. Basszuskulcs, nekem csak a film kell!! Kezdtem ideges lenni, nehogy még valami vírus vagy efféle jöjjön a gépemre, ahol a Phaedra is ott van és más értékes dolgok. Így leállítottam a letöltést és kitöröltem mindent, ami aznap este lejött. Majd megnézem online a ’74-est, legfeljebb karácsonyig is eltart majd a dolog, a Király visszatér extra bővített rendezői változata sem volt rövidebb…

Egyelőre hanyagoltam ezt a ’74-est, és nekifogtam az Indavideón egy régi, fekete-fehér, 1956-ban forgatott filmnek (jópofa, hogy Amerikában ekkoriban idegösszeroppanásos fiatal baseballjátékosokról készítettek filmeket, míg eközben nálunk…). Ez egy rohadt jó film volt. Picit szakadozott, a hang és a kép el volt csúszva, de Tony alakítása kifejezetten zseniális volt, és hálistennek happy end, amit szeretek. Angolul volt felirat nélkül, keveset értettem belőle, de még mindig többet, mint a ronda német szinkronból.

No de aztán egy szép estén megérkezett a négyfelé vágott (Tóték! :-) 1957-es film 3. és 4. részének linkje e-mailen! Hálásan köszöntük, és töltöttük is lefelé. Illetve töltöttük volna. Mert én felmentem arra a letöltőoldalra, amire három napja, és az nem csinált semmit.  Kiléptem, beléptem, megpróbáltam a 3. linket, a 4. linket, újraindítottam a gépet, imádkoztam, újra rákattintottam… Közben a többiek már irritálóan áradoztak a neten erről a vígjátékról, amit megértek, hisz én is belepillantottam az 1-2. részekbe és sírtam a röhögéstől: az az édes, bájos fajta vígjáték, amit amúgy nagyon szeretek, még akkor is, ha nincs benne 25 éves Tony Perkins, vagy más szabadon választott aranyos pasi. Rövidre fogva, órákon át minden létező módon próbáltam letölteni a film második felét, és semmi nem sikerült.

Csütörtökön egész nap tépelődtem, mi lehet a baj. Nyilvánvalónak látszott, hogy a ’74-es film letöltési kísérlete során vagy letöltöttem, vagy kitöröltem valamit, amit nem kellett volna. Munka(helyi tevékenykedés) közben az egyik agyféltekémmel folyamatosan azon töprengtem, most mi a megoldás? Töltsek le valami alkalmazást; de lehet, hogy csak a megosztóoldal van túlterhelve; vagy kérjem meg a csajokat, hogy aki már leszedte, küldje el nekem mailen? Nem, ahhoz biztos túl nagy a fájl. Pedig most már látni akarom azt a filmet!

Este megint órákon át próbálkoztam, de semmi. Végül aztán kénytelen voltam e-mailben imádkozni Barbinak, hogy az Isten nevére, továbbküldöm a linkeket, próbálja meg magához letölteni és rámenteni a pendrive-omra, amit majd beviszek másnap, légyszi, légyszi…

Ezután lefeküdtem aludni, és lidérceseket álmodtam az új munkahelyemről, 25 éves kosarasokról, letöltőoldalakról…  Reggel indulás előtt lecsekkoltam az e-mailjeimet; Barbitól jött egy, hogy „Nekem simán lejött”, 01.25-kor. Oh!! „Azért vannak a jó barátok…”! :-)

Barbi be is hozta a saját pendrive-ján a filmdarabkákat. Ha nem vagyok olyan kevéssé élénk a nem evés miatt, szerintem röpködni kezdek az irodában, vagy hisztérikusan nevetni. A főnök gépén – mert annak a legnagyobb a memóriája – átrakta az ő pendrive-járól az enyémre a fájlokat (ez sem volt egyszerű). Én közben kimentem és vettem neki két tábla csokit. Cigit is akartam, de mivel ő előzőleg pont kért cigit és adott is rá pénzt, az lett ebből, hogy én tuszkoltam neki vissza a cigipénzt, ő meg nem vette el, és így pingpongoztunk a pénzzel, de egy ponton túl már nem akartam tovább erőszakoskodni, mert az már kissé sértő lett volna.

Munka után, előzetes terv szerint, elkísértem Barbit Újpestre, ahol valami szemüveget csináltatott. Nagy kaland volt, mármint mire odataláltunk, mert arrafelé egyikünk sem ismerős. Olyan volt a városnak ez a számomra teljesen ismeretlen része, mintha Debrecenben vagy Segesváron járnék. Egyébként kedves rövid kaland volt, a nap sütött, a dzsekinket már kézben kellett vinni; szemüvegcsináltatás után pedig röviden vásároltunk a Lidl-ben.

Hazajöttem és szinte azonnal rávetettem magam a gépre, a 3-4. részeket átmásolni és megnézni. De valami gyanú azért munkált bennem, és rákattintottam a korábban leszedett 1-2. részekre, amik három napja simán elindultak.

Hát, ezekre most egy „Alkalmazáshiba – ismeretlen szoftverkivétel történt az alkalmazásban a következő helyen: szám-betű-szám” szövegű hibaüzenet jött fel, és nem indult el a film. Sem az 1., sem a 2. Kikapcsoltam a gépet, újraindítottam, imádkoztam, próbáltam Commanderből, Intézőből, Sajátgépből megnyitni, de semmi. A 3-4. részeket azért átmentettem, hogy mégis egy helyen legyenek. Azok sem indultak el! :-(

Ezen a ponton azt hittem, a mai nap mérlege mégis negatív, és a hülye kolléganő negatív hullámai elcseszték a filmemet. Sajnos még ennél is rosszabb volt a helyzet: egyetlen, a gépemen lakó film sem indult el. Még a Phaedra sem, aminek a letöltését kifejezetten ünnepeltem múlt héten. Azt hittem, agyvérzést fogok kapni, vagy hisztérikus idegösszeroppanást. Mennyire örültem, hogy ezekre nincs energiám, mert nem ettem egész nap!

A fórumra már nem akartam segítségért írni, mert az már teljesen átment technikai tanácsadássá, és különben sem akarok én lenni a leghülyébb. Barbinak nem akartam írni, mert már így is túl sokat kértem tőle. Valami új videólejátszó alkalmazást egyszerűen nem mertem telepíteni. Mit csináljak!?

Végső kétségbeesésemben rájöttem, hogy ha jobb egérgombbal kattintok, akkor egy másik alkalmazással talán el lehetne indítani a filmeket. A Phaedra, hála annak a jó Istennek, el is indult Windows MediaPlayerrel (még sosem örültem ennyire ordító fekete-fehér oroszlánnak). Az 1957-es film viszont egy másik fájlformátumban van meg, amire a MediaPlayer nincs hatással („Ugyan már! Ez rám nem hat!”) Az esélytelenek nyugalmával a Társítás funkcióval kinéztem valami másmilyen lejátszóprogramot, aztán nem akartam hinni a szememnek, amikor az is elindult!!

Gyorsan belekukkantottam az 1-2-3-4. részekbe, de mindegyik ment, csak ezzel a másmilyen lejátszóval. Szóval valószínűleg „csak” azzal a videólejátszó alkalmazással van valami, ami az alapértelmezett program ezeknél a filmeknél. Persze ez sem megnyugtató, és utána kell néznem, mégis hogy oldjam meg ezt a gondot, de most a legfőbb, hogy működnek a filmjeim!! :-) Nagyon nem örültem volna, ha annyi szenvedés és Barbi fárasztása felesleges lenne.

… Most este van, fizikailag holtfáradt vagyok, de 50,8 kg; és tudom nézni a filmjeimet!! Azt hiszem, ma a „négy darabba vágott” ’57-est fogom nézni, mert nyilván egész hétvégén erről fog menni a társalgás a fórumon. Azt az apróságot már nem is említem, hogy ez is német szinkronos verzió, és fekete-fehér, de tökéletes kép- és hangminőség, most már ezt is megtanultam becsülni.

Holnap este a Story4-en Psycho. Teljesen hülye vagyok, amiért tulajdonképpen „készülök rá”, mikor itt van DVD-n, sőt még a pendrive-omról sem töröltem le, ahová két hónapja Barbi feltöltötte nekem. De ahogy a fórumon olvasom, a többiek is készülnek a tévés megnézésére, mintha nem lenne meg mindenkinek :-) Azt hiszem, ha csak egyetlenegyet választhatnék Tony filmjei közül, az úgy 100 %, hogy a Psycho lenne. Bár ő minden filmben jó, és idősebb korában, mint pasi, jobban tetszik nekem (de akkor meg kevésbé jó filmekben játszott); de a Psychóban összejött ez a két tényező: Tony zseniális és helyes egyszerre, a film pedig egészen egyszerűen tökéletes, a zenével, rendezéssel, azzal az első pillanattól az utolsóig tartó hihetetlen feszültséggel együtt. (OK, két gyengébb pillanat van benne, az a két fapados bunyóféleség, de ennyit igazán elnézhetünk.)

Jó is, hogy eszembe jutott a DVD: még ki sem bontottam, mióta átvettem :-) Nem mert nem érdekel, hanem afféle ínyencfalatként tartogattam. Most szombaton megnézzük a filmet – esetleg anyámmal, hadd kupálódjon ő is – aztán vasárnap az Így készültet. Állítólag egy-másfél órányi extra van rajta, és nagyon jók. Alig várom, szép hétvége lesz.

Még akkor is ha adóbevallást is kell csinálnom úgy mellesleg. Sokkal szívesebben viaskodnék késes sorozatgyilkosokkal.

Miért a rosszal kezdem? Pesszimista vagyok, bár ezen igyekszem változtatni (kisebb-nagyobb sikerekkel). És az a típus vagyok, aki egy sérelmen jó alaposan rágódik, aztán idővel túlteszi magát rajta. Sajnos ha egy viszonylag jó napon ér egy amúgy lényegtelen kellemetlenség, az néha az egész napomat beárnyékolja.

Ma pont ez történt. Habár azóta, hogy elkezdtem fogalmazni ezt a posztot, szembesültem egy sokkal nagyobb problémával, de ez utóbbit szerencsére, végső kétségbeesésemben, nagyjából megoldottam (részletek a poszt pozitív párjában! :-)

Szóval. Böjtölős péntek: elhatároztam, hogy lehetőleg péntekenként nem fogok szilárdat enni. Talán nem minden héten, de mivel már többször is kibírtam 24 órákat kaja nélkül, úgy gondoltam, fog ez nekem menni. Most 18.08 van, és eddig semmi probléma. Kissé becsapom magam és másokat persze – nem is én lennék, ha nem tenném –, mert felvizezett tejeskávét és egy pohár light kólát azért betoltam a teák és almalé mellé. De annyi koffein kell nekem, különben nem működöm, semmilyen szinten.

A nap jól indult, elsősorban mert péntek, másodsorban egy részletekben leszedett és feltöltött filmmel kapcsolatos gondjaim határozottan megoldódni látszottak (részletek majd a pozitív posztban). A melóhelyen sem voltam annyira mizantróp, mint az utóbbi napokban, amikor kifejezetten idegesítettek a folyton be-bejövő kollégák. Valahogy ma őket is simán tűrtem.

A fénymásolónk beszart, ezért átmentem a közös fénymásolóba másolni. Ott van a közös kisnyomtatónk is. Egyszer csak bejött a legparasztabb kolléganőnk, aki a. ostoba, b., bunkó, c. mindenkinek tele vele a töke, de d. a főnökhelyettes haverja, tehát a helye biztos, már amíg a főnökhelyettes nyugdíjba nem megy (nem túl sokára)! Nem csípem ezt a csajt, mert a melója 95 %-át mások végzik helyette, ő látványosan unatkozik, beténfereg hozzánk (is), és ott téblábol a seggét vakarva, nézi, hogy kivel tudna beszélgetni, ebédelni, kávézni; mindenki más meg szétszakad a melóban. De ezt még elnézném, ha nem lenne a végletekig tirpák. Ő az, aki nem bír köszönni, a kérem, köszönöm szavakat még sosem hallottam tőle. Kéthetente felmegy az agyvizem, mikor pl. dossziét kér, én adok, ő megfogja és elmegy. Semmi „Kösz”, vagy „dögölj meg”, vagy „még szép, hogy adtál”. De ez mindenkivel ilyen. Van, akit nem nevelt meg az anyja abban az istállóban, ahol felnőtt.

Na szóval ez bejött, elvitte a nyomtatását, az ajtót meg tárva-nyitva hagyta, holott előzőleg csukva volt, és én ott fénymásoltam. Vártam 10-20 másodpercet, hátha azért hagyta úgy, mert még visszajön. De nem. Erre kissé belerúgtam az ajtóba, hogy az jó nagy döndüléssel becsapódott, és magamban megjegyzést tettem, hogy ez is barlangban nőtt fel.

Visszajött tíz perc múlva, és benyitva az ajtón, minden előzmény nélkül rákezdte: „Na, te pont olyan bunkó vagy, mint voltál” (sic!)

Én általában lefagyok, ha valaki így rámront – ékes példa: Barom Tódor a nyáron –, de most  valahogy megtaláltam a hangomat, és javasoltam, hogy tán édesanyjával beszéljen ezen a hangon, és ha nem tanulta meg maga mögött becsukni az ajtót, ne csodálkozzon, ha bevágják. De nem rezonált rá, és még vagy három-négy mondatban hasonló stílusban folytatta, konkrétum nélkül, „te kis ócska…” meg efféle kiszólássokkal tarkítva – sajnálom, a pontos szavakat nem tudom idézni –, mire másodszor is javasoltam, hogy melyik rokonaival beszéljen így; aztán ő kiment.

Én kb. ekkorra kezdtem csak reszketni az idegtől. Pont végeztem a fénymásolással, visszamentem a szobánkba és mondtam Barbinak, hogy mi történt. Az első reakcióm az volt, hogy a főnökhelyettesnek rögtön elmondom a sztorit (főnök épp szabin volt), de rögtön meggondoltam, tudván, hogy barátnők ezzel a Marival. (Na, ennek az egynek leírom az igazi nevét, úgysem olvassa ezt a blogot, és úgyis annyi Mari van, mint égen a csillag.) Barbi azt javasolta, hogy inkább a főnöknek említsem meg, ha majd hétfőn bejön.

Egy másik kolléganőmhöz, I.-hez is beültem tíz percre kibeszélni magamból a dolgot. Ő teljesen el volt képedve. Akkorra már én is. Ezzel a bunkó Marival volt ugyan egyszer egy kisebb csörténk, de az még két évvel ezelőtt volt, azóta csak köszönünk egymásnak és max. munkaügyben beszélünk, de én még azt is végszükségben, mivel ostoba és lusta is, tehát jobban járok, ha bárki mást kérdezek meg akár az ő dolgaiban is.

I. még jobban ki volt bukva, mint én. Főleg, hogy teljesen előzmény nélkül történt a dolog, mármint én bunkósággal (ajtó becsapás) válaszoltam az ő bunkóságára (ajtó nyitva hagyása). Tehát ez 1:1. De nekem az az elvem, hogy az igazán bunkókkal néha szabad, sőt kell bunkón bánni, hogy érezzék, milyen is az, mert a csiszolt jelzéseket az ilyenek sosem fogják észrevenni, mint a normális emberek.

I. aztán vigasztalt, és a beszélgetés végére jobban éreztem magam – azért mégis jó egy munkahelyen, ha többen vagyunk, és abból legalább két-három emberre mindig számíthatok – igaz, ők is énrám. Más megvilágításba helyezve a dolgot, azt mondta, hogy ilyen bunkók sajnos mindenhol vannak, és gondoljak arra, hogy ezzel a Marival naponta max. kétszer látjuk egymást, alapvetően a főnökkel és Barbival vagyok egy légtérben, ők meg rendesek; ne boruljak ki ezen. Bár ő is meg volt döbbenve… Én pedig mondtam, hogy muszáj ilyenkor alaposan kibeszélnem magamból a sérelmeket, jól felhúzom magam rajtuk és kiakadok, és mérges vagyok, és ettől aztán elmúlik, lecsitul, és pár nap alatt helyre teszem magamban. De addig a pár napig rágódom ezen – nem szándékosan, hogy „Na, most én ezen rágódni fogok!” –, hanem egyszerűen „kell”, mint ahogy futás után az izomláz jön.

Most, leírva ezt az „esetet”, én magam is érzem, hogy totálisan lényegtelen apróság. De én utálom, ha a személyemet támadják, pláne ha alaptalanul! Úgy értem, ha valakit pl. felpofozok, az érthető, ha így reagál. Vagy ha szarul dolgozom – előfordul –, akkor amiatt lecsesznek, az is teljesen OK. Na de beállít egy ilyen paraszt egy szép péntek délelőtt, pont ő, aki helyett minden melót más végez, és megenged magának ilyeneket!? (A parasztot természetesen nem „mezei munkásember”, hanem „bunkó, akinek kilóg a kapanyél a szájából” értelemben használom.)

Sajnos, mivel konfliktuskerülő típus vagyok, rögtön észrevettem magamon, hogy ezt követően a nap hátralévő részében megfontoltam, hogy melyik irányba is induljak el WC-re, nehogy összefussak a Marival. Hát ez az, amit utálok az ilyen szituációkban: mikor gondolkoznom kell, hogy kerüljem ki a másikat! Ezt kikérem magamnak, hogy én egyem magam emiatt!

A többiek figyelmeztettek, és nekem is eszembe jutott, hogy négyszemközt voltunk az esetnél tanúk nélkül, tehát még az is előfordulhat, hogy Mari azt hazudja, ha netán a főnökhöz fordulnék, hogy én mondjuk rátámadtam egy spirálfüzettel vagy hasonlók. Én azért néztem ezt ki belőle, mert sok filmet láttam már, de a többiek szerint sajnos ez a nő tényleg képes a szemedbe hazudni ilyen esetben. Talán mindig legyen nálam diktafon, ha négyszemközt leszünk, az ilyenek ellen?

Na, szép kilátások. De délután kettőig semmi nem történt. Remélhetőleg csak nem vette be a klimaxgyógyszerét a hülye kurva, és a drasztikus létszámcsökkenés következtében már csak én vagyok az egyetlen, akivel rikoltozhat, ha rájön a dili. Vagy egyszerűen csak rosszindulatú, tudja, hogy rágódós típus vagyok, és jólesett neki, ha tönkreteheti a napomat így hétvége előtt? („Nem sikerülhet” :-)

Ez volt az egyes számú fő negatívum a mai napon. (Hogy nem eszem, az már nem is érdekel, sőt 12.00 óta már csak vizet és almalét ettem, és ez sem zavar.) A második, ami sokkal érzékenyebben érintett, Aktuális Kedvenc Színészem egy filmjével kapcsolatos (akinek a nevét nem írom le egy negatív posztban). A lényeg az, hogy egy nehezen megszerezhető film, amit úgy volt, hogy ma, Barbi segítségével, sikerült mégiscsak megszereznem. Erre ma, itthon, a film elindításakor derült ki, hogy valami technikai probléma miatt mégsem megy a film!

Ezen a ponton elsírtam volna magam, ha nem vagyok annyira fásult az egész napi nem evés miatt. Így egyszerűen kerestem megoldást a problémára – ha valamit NAGYON akarok, akkor előfordul, hogy sikerül is – és találtam! :-)

Történelmi jelentőségű esemény fordult elő filmes fronton: sikeresen letöltöttem egy filmet a netről, szinkronosan, remek minőségben. Mégpedig éppen a Phaedrát!! Ez eddig életem informatikai sikerélménye! Hogy mint filmnéző ember mennyire boldog vagyok, hogy végre megvan a film, azt pedig nem is tudom kellőképpen érzékeltetni.

A Phaedra nem az első kísérletem volt a filmletöltésre, amit ezen a héten csináltam életemben először. Mint már írtam, alapvetően legális DVD-n szeretem a filmeket, vagy tévéről VHS-re felvéve, legrosszabb esetben feketepiaci másolt DVD-ről, és ha ez se megy, valaki töltse le nekem a netről, aki ért hozzá. Ha sehogy máshogy, akkor talán valami weblapon fent van a film, és megnézem online.

Ezen a héten viszont az Anthony-féle rajongói fórumról – amely az elmúlt napokban inkább technikai/informatikai tanácsadó chatszolgálat lett – javasoltak egy filmes gyűjtőoldalt, amiről tudtam ugyan, de mindig kerültem, mert onnan csak letölteni lehet, online nézni nem, és féltem tőle, mint macska a víztől. De most direkt figyelmeztettek a csajok, hogy húzzak bele, mert onnan idővel letörlik a filmeket!

Erre én rémületemben azonnal regisztráltam és tíz perc múlva már töltöttem is lefelé a Szereti ön Brahmsot? első részét, mivel ezek a filmek több fájlban vannak felrakva, amiről eddig fogalmam sem volt. Óránként egy fájlt enged letölteni, ezért több napig is eltartott a folyamat, mivel csak este jutok géphez és ha tölt, mindenkit távol tartok tőle, nehogy nekem belenyúljanak és megszakítsák a letöltést…

Közben megérdeklődtem a fórumon, hogy mégis hogyan lesz egy film az öt fájlból? Tájékoztattak, hogy Total Commanderrel kell összeilleszteni őket. Van-e Commander a gépemen?

… Hát így alakult át időlegesen az eredetileg Tonyval foglalkozó fórum afféle technikai segítőszolgálattá. Rajtam kívül még több embernek vannak most hasonló gondjai: van, aki DVD-ről akar filmet másolni és van, aki megszerzett egy amúgy beszerezhetetlen filmet, és azt szeretné feltölteni és továbbítani, de technikailag kb. ott tart, ahol én, így a többiek folyamatos tanácsokkal segítik. Gondolom, ha Tony olvasná most a fórumot, erősen elcsodálkozna. Persze néha észbe kapunk, és úgy tíz hozzászólásból egy azért vele is foglalkozik, de alapvetően az érdekel most minket, hogyan szedjük le az adott filmet és konvertáljuk át? :-)

Megnéztem a gépemet és láttam, hogy nincs Commanderem. Eddig nem kellett. Töltögettem a Brahms részeit, és napközben megkérdeztem Barbit, aki informatikai zseni, hogy honnan szerezzek Commandert, és ha megszereztem, hogyan hegesszem egybe a filmet?

Csütörtök reggel, mikor bekapcsoltam a gépet, tök véletlenül észrevettem egy floppy alakú ikont az Asztalon. Hát ez meg mi a fene?? Nézem, és kiderült, hogy igen, ez tényleg a Total Commander, ami van a gépemen, csak én nem ott kerestem, ahol kellett volna, az Asztalon lévő ikonokat pedig a fene sem szokta nézegetni … Juhéj, most már össze tudom illeszteni a Brahms fájljait!

Péntekre kiderült, hogy mégsem, mert az utolsó fájlt, ami a „hegesztő” fájl, időközben törölték. Nagyon lekonyultam, bár a fórumon megírták, hogy talán anélkül is menni fog a lejátszás. De még nem mertem nekifogni.

Közben több online megnézhető filmet felpakoltak a netre, amiket én képtelen voltam megnézni. Nem mintha horror lenne vagy én lennék buta egy online film elindításához, hanem egyszerűen nem akart engedelmeskedni a gépem. Segítséget kértem a fórumon – igen, Anthony helyett egy órán keresztül az én számítógépemről folyt a beszéd, szégyelltem magam –, és a lányok ezer megoldást javasoltak, de semmi, holott éjfélig próbálkoztam. Arra gyanakodtam, hogy talán a gépem videókártyája rossz. De az mégsem lehet, hisz rengeteg mindent meg tudok nézni, csak egyes fájlokat nem… Végül felderengett egy gondolat az agyamban, amit reggel a csajok is megerősítettek: valószínűleg nincs Adobe Flash Player a gépemen.

Megint megnéztem a gépet, és ezúttal nem volt szerencsém: Flash Player tényleg nincs. Na de így már legalább érthető, miért nem hajlandó lejátszani egyes filmeket. Csak azt nem értem, miért nem képes szólni az adott videómegosztó, hogy „Helló!, nincs Flash Playered, telepítsd!”, mint ahogy más weboldalak más programokkal kapcsolatban teszik. Például DivX Playerem szintén Tony egy 1978-as filmje miatt lett, mert azt a filmet csak az a program játszotta le, és az online oldal azonnal felkínálta, hogy nesze itt van, telepítsd.

Flash Playert egyelőre nem vadásztam, a Brahms lejátszására, utolsó hegesztőfájl nélkül, még nem mertem kísérletezni. Végignéztem a vonatkozó filmes gyűjtőoldalt, ahol színészenként vannak kigyűjtve a letölthető filmek, és mindegyik több fájlból állt.

Kivéve a Phaedrát, ahol csak egyetlen link volt.

Péntek este keresztet vetettem és nekikezdtem a Phaedra letöltésének, de jóformán az esélytelenek nyugalmával, hisz oly hihetetlen, hogy pont ezt az isteni filmet, pont nekem, pont most, sikerüljön letöltenem… amúgy persze ez is fent volt egy online oldalon, ahol annak idején meg is néztem, de onnan azóta már törölték. Remek! :-(

Ezután három órán keresztül köröztem a gép előtt idegesen, mint egy éhes cápa vagy mint atya a szülőszoba előtt. Közben megnéztem a Nagy kékséget, amit előző este vettem videóra (pontosabban majdnem éjfélkor, mivel akkor kezdődött; előtte pedig a Flash Player hiányából fakadó gondokkal küszködtem, így azon az éjszakán viszonylag keveset aludtam).

A Nagy kékség nagyon szép volt, ahogy emlékeztem is rá, és a végére megint csak kijött a könnyem :-)

Kora estére letelt a Phaedra töltési ideje. Reszketve mentem a géphez, megnyitottam a gépemen lévő mappát, és láttam, hogy benne van a film fájlja. Megnyitottam, de semmi jóra nem számítottam. Olyan pechem van filmek terén… Erre egyszer csak jön a fekete-fehér oroszlán, és úgy hirtelen meglepő módon elkezdődik a film!! Leesett az állam, de akkor jött a stáblista! Kiírták a szereplőket és bemondták a magyar hangokat, és akkor elkezdődött maga a film, én pedig belerogytam a székbe és nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek… Belehúztam a gördítősávval a filmbe, hogy csakugyan végig ott van-e, és csakugyan végig ott volt! Istenem, ha nem lettem volna fizikailag annyira fáradt, mint amennyire voltam, valószínűleg elsírom magam örömömben, így csak rettenetesen vigyorogtam és lezártam a gépet.

Az örömnek itt még nem volt vége, bár a Phaedrát aznap este nem néztem végig – gépről, pláne péntek este, nem szeretek filmet nézni. Viszont volt egy 1963-as film, a Kés a sebben, amit még az elsők között vettem vagy egy hónapja, mert ezt éppen, valami rejtélyes okból kifolyólag, lehet kapni szinkronos, legális DVD-n. Hogy pl. a Phaedrát miért nem, azt már nem is firtatom, nagyobb rejtély, mint a fekete lyuk.

Ráfolytam a kanapéra egy sörrel (ami hiba volt, mert meghozta az étvágyamat, és felfaltam miatta a fél frigót), és nekifogtam a filmnek. Nem annyira elmondhatatlanul szuper, mint a Psycho vagy akár a Phaedra, de azért nagyon kellemes kis film. Az a jófajta, 60-as évekbeli becsületes ’régi film’, aminek van története, eleje, közepe, vége, nincs üresjárat, nincs felesleges vekengés, passzol a filmzene és tulajdonképpen nincs vele semmi baj. Sophia Loren a női főszereplő, akit nagyon bírok. Tony pedig 31 évesen simán 25 éves, fekete szemű, gyönyörű tündérkirályfinak nézett ki, pedig inkább simlis gazember volt, aki kavarta rendesen, de minden gazemberséget követően azonnal az arcára tette azt az édes, kisfiús mosolyt, amitől az ember az ilyen pasiknak, valamint öccsöknek és kutyáknak szinte mindent megbocsátana :-)