a hallgatag macska naplója

Miért is kell nekem esténként spanyol horrorfilmeket néznem??... Az Ördöggerincre van „mentségem”: hangszóró vásárlása közben a DVD-szekcióban ott volt, valami nevetséges összegért. Hangszóró kell a számítógéphez, egy 700.- Ft-os DVD-et pedig nem hagyhatok ott, mikor azt a Faun labirintusa rendezője rendezte, annak a „kistestvéreként” szokták emlegetni és még sosem láttam.

Kellett a horror, mert hétfőre terveztem be az új munkahelyhez szükséges orvosi alkalmassági vizsgálatot. Az ilyesmi előtt mindig ideges vagyok kissé (egyrészt, mert orvos, másrészt, mi van, ha azt mondja, alkalmatlan vagyok?) – és a feszültség oldása céljából tettem be az Ördöggerincet vasárnap este.

Eddig nyugtató hatás tekintetében minden horror és thriller közül nálam a Psycho vitte a pálmát. Az Ördöggerinc valamiért nem érte el most ezt a megnyugtató és pihentető hatást – bár nagyon jó film volt, fantasztikus helyszínen játszódott, az operatőrt és a zeneszerzőt pedig külön megpuszilnám. Sőt: a gyerekszínészek – akikből sok volt, lévén árvaházban játszódik – egytől egyig királyul játszottak, pedig ezt ritkán mondom.

 …De mégis – úgy megijedtem a szellemtől (én! aki horrorfilmeken nőttem fel!), hogy kimondottan idegesen aludtam, az meg külön nyugtalanított, hogy a forgószékem az ágynak háttal állt, azt pedig éppen a Psycho révén tudjuk, hogy nem jó dolog…na szóval az Ördöggerinc jó film és jó dráma volt, de mint kikapcsolós horror, nálam nem működött. Ettől függetlenül hamarosan meg fogom nézni újra, mert nagyon jó.

Hétfőn tehát előzetes orvosi alkalmassági vizsgálat. Nincsenek túl jó emlékeim az ilyenekről. Vagyis totál semleges élményeim vannak, kivéve egyetlen munkahelyemet, ami félig-meddig fegyveres szerv volt, és ezért, noha közönséges irodai aktakukac melóra vettek fel, de előtte úgy átvizsgáltak orvosilag, mintha Mars-expedícióra készülnék. Szemészet, fülészet, bőrgyógyászat, ideggyógyászat, nőgyógyászat (!), labor, komolyan, két napig ki sem jöttem a szakrendelőből.

És sajnos kétféle orvosnál szoktam lódítani: az egyik a véradás, a másik a foglalkozás-egészségügy.

Most például megkérdezte a doki, miféle betegségei vannak a szüleimnek. Apám cukorbetegségét bevallottam, de anyám ilyen-olyan nyavalyáiról már egy szót sem ejtettem. Megkérdezte, van-e visszerem. Nincs – hazudtam rögtön, holott van egy kicsi, már amennyiben a térdhajlatban lévő vénatágulat a visszér (tudtommal az). De ha ezt megmondom, akkor rögtön azt akarja, hogy mutassam meg, elkezd hümmögni, rosszabb esetben gyógyszert ír fel vagy horribile dictu, műtétet javasol; még rosszabb esetben pedig kitalálja, hogy például akkor nem is végezhetek ülőmunkát. Akkor hogy dolgozzam, bogaram?

Ezek után megkérdezték a magasságomat és a súlyomat. A magasságról az igazat közöltem, de a súlyomról azt állítottam, hogy 55 kg – az orvosok azt szeretik, ha minél több kiló az ember, ezért véradások előtt is ezt mondom – pedig most épp 52,1 kg vagyok. Hol vannak már az április eleji régi szép idők, amikor 50,0 is voltam! …

A doki megtaperolta a hasamat, meghallgatta a tüdőmet és a szívemet. Baromi ideges lettem, mert októberben a kardiológus is ilyen egyszerű fonendoszkópos kagylózással jött rá a mitralis prolapsusomra, ami ártalmatlan szívbillentyű-nyavalya, viszont ha ez a doki most rájön, még képes és nem adja meg az alkalmasságimat.

De nem jött rá… Viszont levetette velem a szemüveget és nézegette a szememet. Kérdezte, tudom-e, hogy az egyik szemem kisebb (nem, vazze… marha). És hogy biztos gyengébben is látok rá… Mondtam, ó igen, egy kicsit, születésem óta. Hogy gyakorlatilag nem látok arra a szememre, azt nem mondtam meg. Mert monitor előtt dolgozom, irodában, és van rá esély, hogy fél szemmel talán nem adja meg az alkalmasságimat…

Ezek után már csak alá kellett írnom egy papírt, hogy az általam közöltek a valóságnak megfelelnek, és nincs eltitkolt betegségem :-)

Az alkalmassági papírral a kezemben, megkönnyebbülten indultam haza. Siettem, mert bár eredetileg nem akartam otthon gubbasztani egy szabadnapon, de pont aznap délelőtt, dokihoz indulás előtt írta ki valaki a Tony-féle fórumra, hogy azt a filmet, amit eddig csak németül és elképzelhetetlenül vacak minőségben lehetett nézni, most feltették a youtube-ra. Ahol lehetőleg iszonyú gyorsan meg kellene nézni, mert onnan hajlamosak leszedni, amint észreveszik, hogy nem jogtiszta cucc van fent. (Ismét a vesszőparipám: tessék kiadni DVD-n!)

Tehát dokitól hazafelé beugrottam alkoholmentes sörért a közértbe, aztán a gép elé pattantam. Nos hát, a filmben kicsit csalódtam. 1970-es volt, kedvencem 38 éves benne, és természetesen ő, mint mindig, nagyon jó, és relatíve helyes is. Azért mondom, hogy relatíve, mert itt amolyan egyszerűbb embert játszott, olyan vidéki állattartó-félét (tehenek, lovak, tanyaház, farmer kertésznadrág, sár, tehénlepény, lócitrom). Tehát túl csinos nem is lehetett, amellett érezhetően jobban állnak neki az értelmiségibb szerepek, de azért kellemes volt. Viszont a sztori 40 évet ölelt fel, ezért a végére öreg lett és meghalt (most kellett ezt? nem volt elég a valóságban?) És ami még ennél is idegesítőbb: megint egy csajjal volt viszonya, aki egy másik fickót választott helyette – ha jól értettem, a testvérét – aki nagyságrendekkel rondább volt.

Itt persze megint az jutott eszembe, ami pl. a Brahmsnál, miszerint ki a fene akarna bármilyen más pasit, ha Tony Perkins a közelben van? Ezenkívül az is eszembe jutott, milyen remek, hogy a saját magántesóm és én különneműek és heteroszexuálisok vagyunk, ezért aztán soha nem fordulhatott elő, hogy ugyanabba az egyénbe legyünk szerelmesek, és vitatkoznunk vagy pláne verekednünk kellene emiatt, ami itt a filmben megtörtént.

Sőt, mivel különneműek vagyunk és az egyikünk kétszer akkora, mint a másik, még az sem történhetett meg, hogy elszedje tőlem a melltartómat vagy a blúzomat, ami talán még fontosabb is, mint az előző, mert a pasi ingyen terem, viszont a melltartó vagy a blúz kemény ezresekbe kerül :-)

Tehát, a logikátlan cselekmény (más pasi) és a szomorú befejezés (meghalás) ellenére azért roppantul örültem, hogy most végre a Lovin’ Mollyt is láttam, méghozzá a youtube-on, ahonnan ekkor még nem szedték le. A képminőség a német verzióhoz képest egyszerűen csodálatos volt, a hang pedig az eredeti angol, amiből úgy 10%-kal többet értek, mint a németből, tehát így a film szövegéből akár 11 %-ot is megértettem. Tiszta szerencse, hogy kábé kikövetkeztettem, hogy verekedés esetén haragszanak egymásra, csókolózás esetén szerelmesek egymásba stb. És amikor kisborjú született és megpuszilták, akkor örültek neki :-)

Az Ördöggerincet annyira emlegették a netes filmes fórumokon a „Faun kistestvérének”, hogy este – már csak a Molly szomorú vége miatt is – elővettem a Faun labirintusát, és most azt néztem meg.

Azt hiszem, ez volt az első spanyol film, amit láttam, és amikor anno szinkronnal kezdtem nézni DVD-n, rájöttem, hogy a spanyol ebben az esetben annyira szép, hogy visszatettem eredeti nyelvre. Pedig szinkronpárti vagyok. De a spanyol filmeket azóta mindig eredeti nyelven nézem. Ilyen volt a REC is – jó, az horrorfilm, horrort pedig tényleg eredetiben kell nézni, valahogy érezhető, hogy a szinkronszínészek nem féltek igazán :-)

A Faunt nagyon szeretem, de olyan sírós film – úgy értve, hogy én sírok rajta, nem a filmben sírnak –, hogy ritkán szoktam nézni. Ezért egy csomó dolgot már el is felejtettem belőle. De most is ugyanannyira tetszett, mint bármikor korábban. Már eleve gyönyörűek a képek; a rendező, a zeneszerző és az operatőr is ugyanaz, mint az Ördöggerincben. Itt is nagyon jók a színészek – még a gyerekszínész kislány is – itt is van természetfeletti, de spanyol polgárháború és emberi gonoszság is. A fantáziavilág teljesen elragad! Természetesen a Faunt is nagyon csípem, a „lakoma-jelenetnél” pedig még mindig összefosom magam. Pedig hányszor láttam már!

Na és, a végén, amikor a kislánynak oda kéne adnia a csecsemő öccsét, de ő nem hajlandó:

- Feláldoznád a királyságodat ezért a vakarcsért, akit alig ismersz?!

- Igen! Mindent feláldozok!

Ezen mindig bőgök. (Most is, miközben írom.) Ráadásul maga a vége is brutálisan drámai, miközben ha úgy nézzük, happy end is. Lehet vitatkozni, hogy melyik befejezés az igazi, mint mondjuk az Eredetnél… de minek?

Ez a mostani kis jutalompihenés eddig eléggé pörgősre sikerült. Állítólag az aktív pihenés a legjobb, sőt a sok történés még jobban kiszellőzteti a fejemből a munkahelyi stresszt. De azért egy jó kis alvás már hiányzik, úgy értem, az a hosszú, reggel fél tízig tartó, amit annyira szeretek…

Csütörtökön korán keltem, mert érkeztek a vízmelegítő-szerelők. Velük ugyan semmi dolgom nem volt, de valószínű volt, hogy a vízmelegítő nézegetését követően árajánlatot írni beülnek a nappaliba, ami a szobám és a fürdőszoba között fekszik. Próbáljam átaludni a látogatásukat, abban a tudatban, hogy addig nem mehetek ki pisilni, míg itt vannak? És ha később jönnek, akkor kuksoljak a paplan alatt ébren? … Éreztem, hogy nyugodtan tovább aludni úgysem tudnék, miközben idegen emberek kóricálnak a lakásban. Hát inkább felöltöztem és megcsináltam a reggelit, és míg azt szépen elnyammogtam, a jómunkásemberek elintézték a dolgukat tíz perc alatt.

Ezután több fordulóban nekilódultam vásárolni és ügyet intézni. Az erkölcsi bizonyítvány igénylésével kezdtem. Először ki kellett tölteni a csekket, aztán a feladóvevényt rányalni az igénylőlapra és azt is feladni ajánlva (tehát két lépésben, szemben a régi illetékbélyeges gyakorlattal). Kitöltöttem az igénylőlapot – már ehhez is olyan kis szájbarágós kitöltési útmutató volt, mint az adóbevalláshoz, hülyébb lett a nép, vagy anyáskodóbb az állam –, kitöltöttem a csekket is. A borítékot is meg akartam címezni, hogy ott helyben a postán felnyaljam a feladóvevényt az igénylésre és feladhassam, ám ekkor vettem észre, hogy a borítékot valami víz- vagy teafoltra tettem, és az most vizes lett, vagyis egyszerre csúnya és használhatatlan.

Ezért elmentem a közeli plázába, ahol posta is van. Feladtam a csekket és kértem egy új igénylőlapot. Majd vásároltam Évi néninek, akihez másnapra voltam hivatalos, és különféle csemegeuborka- meg papírtörlő-jellegű háztartási dolgokat kért tőlem.

A  megszűnőfélben lévő boltban csemegeuborka és zöld tea (ajándék) volt ugyan, de kenyér és papírtörlő nem. Papírtörlőt a piacon vettem. Aztán hazamentem, az új igénylőlapom borítékját nagyon-nagyon óvatosan, hogy még véletlenül se legyen ez is vizes, megcímeztem, a befizetett csekkszelvényt rányaltam az igénylőlapra, az egészet belevágtam a borítékba, ami persze nem ragadt – az utóbbi időben valahogy minden boríték tök simán felnyílik – így lecelluxoztam, ahogy minden levelemet szoktam. Kivéve a munkahelyen, mert ott le van ejtve.

Ezután újra útnak indultam – most a másik irányba, ahol szintén van egy posta, ott feladtam az erkölcsi bizonyítvány igénylését (ebben az ügyben háromszor jártam tehát a postán). Továbbhaladtam a közért felé, ahol szerencsére kenyér is volt, sőt sokféle alkoholmentes sör is… újabban nagyon fellelkesültem a mentes sör iránt :-)

A csütörtöki napból már szinte elég is volt ennyi. De 17.00-kor még találkozónk volt apámmal, hogy bőrdzsekit vegyünk neki, meg esetleg nekem is valami ruhát, ami mindkettőnknek jó, mert neki ruhaszámlája lesz, nekem ruhám. Végül végignéztünk egy csomó üzletet férfi bőrdzseki után, és tapasztaltuk, hogy május végén az ilyesmi szinte lehetetlen feladat. Azért volt egy kisbolt, ahol akciós bőrcuccok voltak, és ott találtunk végül egy olyant, ami Faternak tetszett és jó is volt rá. Majdnem megvettük, mikor kiderült, hogy pont épp abban a boltban nem lehet kártyával fizetni. Miért nem? Mert a bank csak bizonyos forgalom felett biztosítja a bankkártyás fizetés lehetőségét. Ez szerintem erősen 22-es csapdája, mivel ha lenne kártyás fizetés, pl. most mi is ott vásároltunk volna, tehát egy csomó ember esetleg épp azért nem megy oda, mert nem lehet kártyázni.

Pénteki napom kísértetiesen hasonló módon kezdődött: korán keltem, mert – szintén a vízmelegítővel kapcsolatosan – valami kéményseprő jött fél kilenc felé. Úgyis Évi nénihez készültem, tehát sokáig heverészni semmiképp sem tudtam volna. Megreggeliztem, közben néztem egy kis Sherlockot – istenem, a 2x01 epizód, az Irene Adler-sztori, talán a kedvencem, nagyon működik ott a kémia közöttük, miközben a sztori annyira csavaros, hogy én, aki filmeken nőttem fel, ezt az epizódot csak másodszori megnézésre és erősen koncentrálva értettem meg! –, aztán felrongyoltam Évi nénihez.

Kb. fél négykor indultam tőle haza. Az út nem volt kimondottan akadálymentes, mivel lomtalanítás volt, és a két lábon járó fémdetektorok csapatait kerülgetni nem semmi feladat.

Mikor hazaértem, Tesóm már ott volt. Valamiféle osztálytalálkozóra tartott, ami tőlük messze, viszont hozzánk közel helyezkedik el, ezért a bicajt és a poggyászt nálunk helyezte el a buli végéig. Le is pattant nemsokára, én pedig ebédeltem, ittam egy gyenge tejeskávét, néztem egy kis Sherlockot, aztán fürödtem, öltöztem, sminkeltem a színház előtt. Útban a villamos felé már néha az úttesten kellett haladni a rengeteg, járdát borító szemét miatt :-(

A számomra második, egyébként pedig utolsó Equus-előadás – hogy miért kell levenni a műsorról!? – most talán még jobban tetszett. A nüanszokra is jobban tudtam figyelni, most, hogy már tudtam, mikor mi fog történni. A humor is jobban átjött (persze, elsőre is, de most több mindent vettem észre). Alföldi megint csak nagyon jó volt, talán jobb is, mint a múltkor. A srácot játszó Szamosi Donáth pedig most is még jobban lenyűgözött, mégpedig azért, mert ő – amennyire felületesen utánanéztem a neten – nem is igazi színész (még?), tehát valamiféle őstehetség lehet benne, egyszerűen a padlón voltam tőle. Mindkettőjüktől! A „lovak” megjelenítése továbbra is zseniális. Végig izgultam kicsit, hogy egyszer valami baleset történik a nyílt színen. Akárhogy is, de mégiscsak egy ember-táncos vesz a nyakába egy elég izmos srácot, és „lovagolnak”. Nagyon drukkoltam, nehogy bármi rossz is történjen, és nem is történt.

A szünetben a női vécében meglepően nagy volt a csönd :-) semmiféle locsogás a darabról, mintha mindenkibe belefagyott volna a szó… A végén hat vagy nyolc vastaps, most a srác sem tűnt annyira agyonvertnek, mert mosolygott is :-) Én egy kicsit hiányoltam az álló tapsot – hiába, az Operetthez vagyok szokva – de azért azt hiszem, így is lehetett érezni, mennyire tetszett a darab, még ha kissé visszafogottak is voltak a népek.

Kivételesen gyorsan hazaértem. Úgy fel voltam dobva, hogy eszem ágában sem volt aludni. Kisöcsém még nem volt sehol, dobtam neki sms-t, hogy ne kapkodjon, megvárjuk. Kibontottam az alkoholmentes sört, adtam anyámnak is, akinek elmeséltem a darabot. Másodszorra, mert egyszer már elmeséltem neki, mikor először láttam, de egyszer nyilván kevés volt… Ezután Sherlockot néztem, de alig kezdtem bele, már jött a tesó.

Próbáltuk rábeszélni az őrültet, hogy aludjon nálunk, elfér a kanapén – ha pedig ott nem, akkor a padlón biztosan –, de  az istennek sem hajlott erre, átöltözött a biciklis Superman-jelmezbe és hazatekert. A biciklit, amit vagyonvédelmi megfontolásokból hozott fel a lakásba, kézben vitte le a földszintre, én pedig mögötte caplattam a félmázsás poggyászával, és eszembe sem jutott, hogy lift is van :-)

Szombaton is korán keltem, bár most semmiféle szerelő nem jött. De apám egész napra elment, tehát mind a tévé, mind a számítógép az enyém volt egész nap. Ez nem annyira a kikapcsolódásról szólt, mint arról, hogy DVD-t nézve elintéztem az összes vasalást, valamint délután átmásoltam a régi számítógépen meglévő, ám az újra át nem telepített programokat.

A régi számítógép az enyém lesz, miután mindent áttettünk róla az újra, ami kell. Már monitor is került hozzá, egér és billentyűzet eddig is volt. Valamelyik nap azért megnéztem, minden OK-e ez utóbbi kettővel, és láttam, hogy a billentyűzetet már sehogy sem tudom összedugni a leendő gépemmel, mivel nincs a gép fenekén olyan lyuk, ahová bepasszolna a billentyű madzagja. Affene… hát, ez egy nagyon régi billentyűzet. Szerencsére nem tétel (csütörtöki vásárlásom során beugrottam egy MediaMarktba és lecsekkoltam az árát, valamint az egérét is, ha esetleg az is kéne).

Tehát a szombati pihenős-munkanap úgy kezdődött, hogy kiruccantam a MediaMarktba és vettem egy szép új klaviatúrát. Semmi extra, olcsó, fekete, új… és az enyém :-) Még sosem volt saját, új klaviatúrám, mindig úgy örököltem valakitől. Saját billentyűzet!

Ezután rávetődtem a vasalódeszkára, miközben a Fekete hattyút néztem. Nagyon szeretem ezt a filmet, bár általában nem szoktam ’csajos’ filmeket nézni. De ez igazából egy rendes thriller, annak ellenére, hogy egy (két) lány a főszereplő. Thrillernek is jó, de ami igazán elbűvöl benne, az az, hogy balettos környezetben játszódik. Ahogy a Pankrátor a pankrátorok között. De bunyós filmet már sokat láttam, viszont olyant, azt hiszem, még soha, ami napjainkban és balerinák között játszódna. Hogy milyen rohadtul kemény egy meló ez, bár nagyon szép a végeredmény, de azért balett-táncos sosem lennék. És nagyon jó, katartikus befejezése van (majdnem mindig kijön a könnyem).

A film után elmentem futni, ami hétfő óta nem sikerült. Most kellemesen hűvös és borús idő volt, felhős, ami kevés embert vonz a parkba. Hát persze, hogy fél kör lefutása után a nap azonnal előbújt, és minden felhő felszívódott az égről!... A sétálók ellepték a parkot, de most tulajdonképpen nem zavart, a lassú kis tempómban szépen lekocogtam két laaaassúúúú bemelegítő kört, aztán már könnyebben ment és futottam egy harmadikat, negyediket, …. összesen nyolc kört sikerült futnom. Talán még egyet-kettőt tudtam volna, de ekkor már teljesen beállt a bal lábszáram és a csípőm. Hazajöttem, zuhanyoztam, bekentem minden lábamat izomlazítóval – okulva a múltkorin, most már a fenekemet is, mivel kiderült, hogy ott is van izom :-)

Már kora este volt, amikor beüzemeltem a régi gépet, és pendrive-ra mentettem a programokat, amik az új gépre nem kerültek rá. Kicsit bizonytalan voltam, mert ilyesmit még nem csináltam. Maga a program, az az .exe kiterjesztésű, „alkalmazás” megnevezésű izé, ugye… De hát egy-egy mappában laknak ezek mind, amiben az .exe fájlon kívül még egy halom másmilyen segédfájl is lakik, hátha azok is kellenek a futtatáshoz vagy a telepítéshez. Hmmm, most mi legyen? … Vacilláltam, aztán végül is mindent a mappájával együtt tettem a pendrive-ra. Végül is mi lehet? Ezek mind ott laktak a régi gépen, és jól érezték magukat ott.

Beüzemeltem az új gépet és rátettem a programokat. Gondolkodtam, mit kell most ezekkel csinálni, telepítsem, vagy futtassam, vagy mi? De már este nyolc volt, holtfáradt voltam, és semmit nem akartam most, amihez DivX vagy magyar Total Commander kellene.

Fogtam a régi gépet, és könnyedén átvittem a szobámba. – Azért hangsúlyozom, hogy könnyedén, mert a fekvőtámaszoktól már kellemes erőben van a karom… – Szóval, ez most már az én gépem, és a feltételek gyakorlatilag adottak ahhoz, hogy internetkapcsolat nélküli, de faszán működő kis gépem legyen: billentyű, egér, monitor előállt. Összedugtam minden madzagot, az új klaviatúrát is kihámoztam a csomagolásából.

Alapvetően két dologra kell a gép, szövegszerkesztésre és filmeket nézni. De a szövegszerkesztő a másikon is megy, így most a filmlejátszásra koncentráltam, és kikerestem kedvencemet, a Szereti ön Brahmsot, és elindítottam, lélegzetvisszafojtva… Na szóval, a régi gépen a régi verziójú Win. MediaPlayer gond nélkül – mint mindig – elindította a CRC-fájl nélküli .o00 kiterjesztésű filmet, tökéletes minőségben, magyar szinkronnal  (hallod, új gép? :-P)

Azt a nagyon bájos jelenetet sikerült pont kiválasztanom, amikor Ingrid Bergman kérdésre válaszolva elmondja, hogy 40 éves, mire Anthony Perkins nagyon szemtelenül egy hosszút füttyent :-)

Bár holtfáradt voltam és izomlázas, de szakadtam a pozitív röhögéstől; annyira imádom ezt a részt!!

… Illetve a jelenet nézése közben tudatosult bennem, hogy ezek ugyan beszélnek, de csak a szájuk mozog, mivel hangszóróm nincs a géphez…

Ezen már tényleg csak kacagni tudtam. Annyira jellemző rám, hogy veszek új billentyűzetet, és utánanézek az egérnek is, de hogy a filmeket hallgatni is tudjam, arra az apróságra már nem gondolok. Sebaj, a hangszóró szintén nem tétel, annyiba kerül, mint egy új könyv vagy DVD, arra meg igazán akad nálam mindig pénz…

Noha a pihenés nálam elsősorban azt jelenti, hogy punnyadok, mint egy visszavonult lajhár, de ennek a másfél hetes szabadságnak az első napját olyan aktívan töltöttem, mintha nem is én lennék.

Azt már eldöntöttem, hogy az első napon úszni megyek! Minden hátizmom el van ványadva, és régen úsztam, a fekvőtámasz meg a futás egészen másmilyen mozgások, nem ellensúlyozzák a napi 9-10 óra íróasztal mellett ülést.

Azt is eldöntöttem, hogy a szabi első napját megédesítendő, a Szereti ön Brahmsot? fogom nézni, még úszás előtt (délután már nem lehet egyhuzamban, csendben filmet nézni). Még csak egyszer láttam, és ez pont ilyen, ünnepélyes alkalomra való film.

A napokban érkezett új számítógép a háztartásba. A régit sem dobtuk ki, de az új gyorsabb, meg jobb, meg minden…Mondtam a rokonnak, aki hozta, hogy OK, de a régiről tetessünk már át mindent az ismerős informatikussal az újra. Doksik, filmek (naná! vért izzadtam velük, mire leszedtem őket!), programok (dettó). Még gondosan fel is írtam az átrakandó programok nevét egy papírra, hátha hülye az informatikus, és a „C:\ meghajtóról mindent tegyen át az új gépre” nem lenne elég egyértelmű. De hát ő az informatikus, csak tudja az ilyesmit.

Kedden hazajött mindkét gép. Az új gép szuper, tök gyors, mindent átmentettek a régiről, sőt egy csomó programot nem is kellett, mert eleve megvoltak rajta. Na mondom, király!

Este azért a netezés után, a biztonság kedvéért, rápillantottam a videós mappába, minden oké-e a filmjeimmel? Hát a legtöbb ott is volt, csak azt a két-három filmet felejtette el a fószer, amik éppen nem a Dokumentumok mappában laktak, hanem csak úgy a C:\ gyökérkönyvtárban. Pedig mondtam, vazze, hogy „mindent a C:\ meghajtóról”!! Na de sebaj, a filmek azért mind megvannak pendrive-on is, éljen a paranoiám. Rátettem a hiányzó filmeket (köztük a Brahms, a 25 millió fontos váltságdíj, és a Psycho! Hát van ennél fontosabb film ezen a gépen? Jó, most már lényegtelen, mert DVD-n is megvan, de az elv!)

Már majd’ elaludtam, de azért rákattintottam a Brahmsra, hogy lássam, reggel menni fog-e. No hát, nem ment. Kiírta a gép, hogy ő eztet nem tudja megnyitni, és hagyjam őt békén.

Erre azonnal felébredtem. Mi az édesanyád van, a régi gépen ez ment, mint a karikacsapás! OK, ez volt az egyik, amit több fájlból raktam össze és a CRC-fájl hiányzott, de ennek ellenére a régi gépünkön szépen lejátszotta a Windows Media Player, még beletekerni is lehetett, világosan emlékszem. De nem baj, az újfajta MediaPlayer biztos egy kényes vacak, de van még három-négy  videólejátszó program! Rákattintok jobb egérgombbal a fájlnévre, kiválasztom a Társítást, és ott lesz az MpcStar, a DivXPlayer, a PowerDVD, válogathatok.

Rákattintottam, és rohadtul nem jött fel semmi más program, csak a MediaPlayer, ami továbbra is sztrájkolt a Brahms lejátszását illetően.

A többi filmemet gyorsan lecsekkoltam, azok szerencsére elindultak, de pont ez az egy nem. De nekem ez kell, én a szabadságomat a Brahmsszal AKAROM indítani, még ha a fene fenét eszik is! Különben is, mi az, hogy egy filmet ne indítson el a gép, ezt a jelenséget nem tűrhetem.

Minden általam ismert módon kerestem az új gépen ezeket a filmlejátszó progikat, amik a régin megvoltak. Sőt, a PowerDVD pl. olyan régen ott volt, hogy még évekkel ezelőtt, amikor a tévé szervizben volt, de nekem muszáj volt látnom a Watchment, akkor épp ezzel a programmal néztem meg számítógépről.

Nem vagyok nagy számítógépguru, de azért azt, hogy egy (négy) program ott van-e egy gépen vagy sem, ki tudom deríteni. És ezek a filmlejátszók határozottan nem voltak. A k*rva informatikus valamiért egyszerűen nem telepítette át őket, vagy azt gondolta, elég lesz nekünk a MediaPlayer, vagy tényleg nem fogta fel, mit jelent a „mindent a C:\ meghajtóról, főleg a filmek, doksik, programok” mondat…

Meg tudtam volna ölni azt az embert, ha a közelemben lett volna. De álmos voltam – ez még mindig kedd este, a szabadság előestéje – ezért alternatívákat kerestem. Elsősorban a régi gépet áthurcoltam a szobámba, ahol egy özönvíz előtti, használatlan számítógép lakik (rég tönkrement), gondoltam, talán annak a monitorával ha beüzemelem a régi gépet, simán lejátszhatom a filmet. Így is tettem, viszont ez esetben már a régi monitor volt halott.

Ezen a ponton lefeküdtem aludni, mert 23.00 volt már. De álmomban is azon gondolkodtam, mi módon tudom megnézni a Brahmst, illetve micsináljak, hogy hosszú távon lehessen filmet nézni az új gépen is?

Végül is zaklatott forgolódás után, már 7.00 előtt felébredtem a szabim első reggelén. Ilyesmi normális körülmények között nem történhet meg, csakis a kedvenc színészem egyik legbájosabb filmje iránti megszállottság okozhat ilyent, meg az, hogy most már csakazértis látnom kellett azt a filmet, ha ezer ördög áll is az utamba (by Jókai).

Fél pohár tejeskávéval, pizsamásan, hajnalban kihúzkodtam az új gépből a madzagokat. Aztán mindent átdugtam a régi gépbe – amit előzőleg visszahurcoltam a nappaliba –, kivéve az internet madzagját, mert azt minek. Aztán megcsináltam a reggelimet, aztán lerogytam a gép elé a sonkás pirítóssal, és végre nekikezdtem a filmnézésnek.

A Brahms persze kárpótolt az egész előzetes maceráért, ami úgyis rövidebb volt, mint ahogy leírtam. De hát a technikai mérgelődés egy aktív rossz, a filmnézés pedig egy passzív jó. Így aztán szép hosszúra nyúlt reggelit eszegettem a film közben, ami még jobban tetszett, mint előszörre, megfelelő arányban volt kedves és komoly, Anthony pedig leírhatatlanul bájos, miközben azért mégsem egy kis hülye. Az természetesen most is dühített, hogy a fiatalabb fiúval járó idősebb nőt kvázi szörnyszülöttként kezelik, de hát 1961-es a film, és pont ez a témája.

Kellemesen kiszellőztettem a fejemet a filmmel, megettem a reggelit, aztán indultam volna az uszodába. Tőlünk tíz villamosmegállónyira van a létesítmény – azért járok épp oda, mert már megszoktam, és ott ismerem a járást (utálok új, esetleg bonyolultabb helyekre menni, ha már van egy bejáratott is). A kábeleket kihúzkodtam a régi gépből és beüzemeltem az újat, rácsatlakoztam az internetre, hogy menetrendet nézzek. Meg is találtam három másodperc alatt – a gép tényleg gyors – aztán amikor rákattintottam volna a menetrendre, a rendszer ezt sem volt hajlandó megnyitni. Közölte, hogy nincs megfelelő program hozzá…

Az átkozott informatikus még a sima .pdf-fájlok olvasására szolgáló Adobe Readert sem telepítette át az új gépre!! Ez volt az utolsó csepp. Abban a pillanatban átéreztem, mit jelent hirtelen felindulásból gyilkolni. Ha ott lett volna az az ember, esküszöm, puszta kézzel megölöm. A legszívesebben ordítva téptem volna a hajamat. Ótestamentumi átkokat szórtam (relatíve halkan) az informatikusra, amik közül az „égjél szénné a neved napján!” még a legbarátságosabb volt. Ha magas vérnyomású ember lennék, azt hiszem, agyvérzést kaptam volna. Hogy a filmlejátszó programokra tojik a rohadék, holott megmondtuk neki, hogy kell, az még hagyján, de hogy egy .pdf-fájl olvasó, alapvető programot, ami ott volt a régi gépen, sem tesz át, az egyszerűen sok!!

Aztán a dühroham átment hisztérikus röhögésbe, és inkább összekészítettem az uszodai dolgaimat és útnak indultam, mert késő délelőtt volt már. Az már csak egy apró kis ráadás volt, hogy kikapcsolás előtt vettem észre, az új gépen angol nyelvű Total Commander van, holott a régin ott volt a magyar, és a TC bonyolultabb műveleteit nem szeretném angolul intézni. Naná, hogy ezt sem mentette át a fickó. Hogy az ég rogyna rá.

A villamosúton még ökölbe lehetett szorulva az arcom, mert az emberek érdekesen néztek rám. De aztán az uszoda felé közeledve megenyhültem kissé és csillapodott a dühöm. Mindenre van megoldás, a programokat le lehet tölteni újra, vagy talán pendrive-on is át lehet tenni egyszerűen, ahogy a filmeket? Ilyent én még nem csináltam, de biztos lehet. De akkor minek bízzuk informatikusra a melót, ha a felét nem végzi el?

Az uszodában, hétköznap dél lévén, alig voltak, velem és a személyzettel együtt max. 25 fő. Tökéletes! Átöltöztem, belemerültem a vízbe, és egy egész sáv az enyém volt, annyira kevesen úsztunk. Első körben úsztam ezer tempót. Nem ment simán, mert régen úsztam, és a karom sokkal gyengébb, mint pl. a lábam, ezért eléggé szenvedtem eleinte, de úgy a 300. tempónál belemelegedtem, és a futásnál már megszokott robotpilóta is bekapcsolt, mert onnantól csak számoltam a tempókat faltól falig, és sikerült lenyomni az 1000 tempót. Kimásztam pihegni, utána visszamentem és úsztam ötszáz tempót, aztán pedig egy-egy hossz között pár perc szünetet tartva csak úgy úszkálgattam. Másfél óra után két sávot elfoglaltak kiskölykök úszásoktatás címén. (Tudom, hogy antiszociális bunkó vagyok, de nem lehetne ezt valamikor akkor csinálni, amikor nincsenek ott a fizetős emberek? Mert így 6 sávba tömörültünk mi többiek, és most éppen apró kölykök voltak csak jelen, akik szó szerint nem sok vizet zavartak :-), de korábban csöppentem már olyan úszásoktatásba, ahol tizenévesek püfölték a vizet gyorsúszásban, hogy a felszínen öt méter magas hullámok képződtek. És így ússzak én 1.500 Ft-ért, nem beszélve pl. az öreg nyugdíjasokról, akik csendesen tempózgatni jöttek be.)

Háromórás jegyem volt, de őszintén, egy és háromnegyed óra után kezdtem elfáradni. Minek ázzak itt a vízben tovább, miközben már nincs kedvem úszni? Így kikecmeregtem, és elmentem szaunázni. Isteni, hogy itt is csak két-három tata volt rajtam kívül, és utána a hideg zuhanynál sem kellett sorban állni, mint hétvégenként!

Felöltöztem és elhagytam az uszodát. A tesómmal volt megbeszélve egy találkozó később, de addig még volt egy csomó idő, ezért bementem egy közeli bevásárlóközpontba, ahol még csak egyszer jártam, mikor a Napos oldalt néztem meg. Valamit enni akartam, ami finom és nem túl drága (mert van halas szendvics 800 Ft-ért, vagy csilis sajtgolyók ugyanennyiért, de az sok) – találtam is egy Il Treno pizzást, ahol négysajtos pizzaszeletet vettem, ami olyan volt, mint egy álom.

Evés után körbejártam a plázát – semmi érdekes – aztán legyalogoltam három megállót, ahol találkoztunk a tesómmal, aki biciklivel jött és így olyan volt, mint egy zöld árnyalatú földönkívüli. Komolyan, csodálom a kölyköt, hogy biciklivel jár, amikor 1. messze lakik, 2. a biciklizés nagyon nehéz dolog. Én egyszer próbáltam, de annyira foltos és izomlázas még soha nem voltam, mint akkor. Félórát beszélgettünk – főleg én pofáztam –, könyveket cseréltünk, aztán mindenki haza.

Nálunk kellemes családi ebéd/vacsora volt, ami után még visszafordultam vásárolni egy-két dolgot, mivel még mindig nem voltam fáradt. Talán felpörgetett a számítógéppel birkózás, a Brahms, az úszás vagy maga a csodálatos tény, hogy nem kellett dolgozni? :-)

Este fél kilenc felé azért kezdtem elkókadni. A kanapéra leroskadva kinyitottam egy citromos alkoholmentes Gössert… komolyan nem hiszem el, hogy mentes sört iszom, de 1. finom, 2. nincs benne alkohol, 3. pont a napokban találtam egy cikket a sör számtalan pozitív hatásáról (nem is tudtam, hogy ennyi van neki), és hogy az egyetlen hátránya az alkoholtartalma, tehát a mentes sör kifejezetten ajánlott dolog. Szóval a citromos Gösser mellé kinyitottam az ajándékba kapott doboz bonbont, és betettem a Sherlock DVD-t, amit rég nem láttam, tesóm ma adta vissza, és pont tökéletes esti kikapcsolódás. Az első évad megvan DVD-n, a második évad csak videókazettán, a harmadik évadra pedig leírhatatlanul kíváncsi vagyok, mivel a másodiknak olyan módon lett vége, hogy azt feltétlenül meg kell magyarázni a harmadik évadban :-)

Tizenegy felé aztán betámolyogtam az ágyba. Előzőleg az volt a szándékom, hogy délig alszom vagy ameddig csak tudok – sokáig tudok –, de úgy adódott, hogy a vakáció második napján megint csak korán kell felkelni, mivel reggel munkásemberek fognak érkezni a vízmelegítő ügyében. Ez az én formám :-)

Egy heti nyápickodás után (= nem futás, menstruáció, lábfájás) tegnapelőtt végre levonszoltam magam a parkba, és sikerült összehoznom 7 kört. Az durván 7 km. Büszke vagyok magamra, mert idén ez még nem sikerült. Minden évben próbálom növelni a távot, 5 körnél van a vízválasztó: addig simán megy, 5 kör után viszont már eltökéltség szükséges.

Azt megfogadtam idén, hogy úgy nem megyek le hogy, három körnél kevesebbet fussak. Annyiért egyszerűen nem érdemes átöltözni és cipőt húzni :-) Tavaly többnyire 4-5-6 köröket futottam, sőt amire a legbüszkébb vagyok, többször sikerült a 10 km is.

Ehhez persze ideális feltételek szükségesek: kevés ember, kellemesen hűvös idő, jó talajviszonyok. A mostani hét kör is ezekkel a feltételekkel teljesült. Valamiért kevesen voltak a parkban, ujjatlan trikó volt rajtam, így jobban szellőztem, és végre sikerült nem „elfutnom a rajtot”, amikor az ember a startnál futni kezd, mint a veszedelem, aztán kilóg a bele már a második körnél. Persze az én esetemben nagyon vicces, hogy „rohanok”, mivel mindenképpen lassan futok – de sokáig –, de éppen azért kell direkt lelassítanom az első körnél, hogy 1. bemelegedjek, 2. sokáig bírjam és beosszam az erőmet.

Az sem árt, ha inspirál valami. Jelen esetben több ilyen is volt: a négynapos pünkösdi hétvégém második napjáról volt szó (pénteken is szabit vettem ki, vagyis egy napot a felmentési időmből), tehát kipihent voltam. Valamint kora délután néztem meg az új Star Trek-mozit. A sok régi film után, amiket mostanában néztem, felüdülés volt egy ennyire modern film, szinte sajnáltam, hogy nem nézhetem 3D-ben. Igen kellemes volt …bár, a sok elragadtatott kritika miatt, én még talán ennél is jobbat vártam, de így is az idei egyik legjobb mozim volt. A főgonosz pedig – különlegesen fontosak számomra a főgonoszok, mint az köztudott :-) - az a Benedict Cumberbatch volt, aki a BBC Sherlock-sorozatának a címszereplője.

Amilyen rugalmatlan vagyok az életben, olyan nyitott vagyok az újdonságokra filmek terén. Erre kitűnő példa a Sherlock, ami a XXI. században játszódik, és nekem marhára tetszett, a főszereplő srác pedig remek volt, egyébként meg naggggyon érdekes az arca. Így nagy elvárásaim voltak a Trek-film ügyében is, és őbenne nem is csalódtam. Eleinte csak egy kissé hátborzongató volt a srác, aztán a film egy pontján bedühödött, és akkor én kimondottan félni kezdtem és ideges lettem, ott a nézőtéren ülve. Én!! :-)

Szóval Benedict, vagyis Khan, valahogy lendületet adott a hosszú futáshoz. Az ilyen mozgalmas filmek amúgy is mindig feltöltenek energiával, és direkt jó futni a megnézésük után.

De hogy a pénteki szabadnap se vesszen kárba, aznap még levadásztam a netről kb. az utolsó Anthony Perkins-filmet, ami még nincs meg, és hozzáférhető. Ez A tizedik napon c. krimi volt, 1971-es, igen jó film, noha igazán lehetett volna még jobb is, mert a rendezés valahogy mintha nem lett volna az igazi. Ennek ellenére a történet és a színészek nagyon ott voltak a szeren. Természetes, hogy Anthony nagyon jó volt, és már-már idegesítően fiatalos (39 évesen hogy nézhet ki 25-nek egy pasi, aki még csak nem is sminkelheti magát vagy festheti szőkére a tollát, mint a csajok?!). De az igazi nagy durranás számomra, hogy Orson Wellest most először láttam egy filmben. Úgy értem, hogy eddig még csak fényképen láttam, vagy hallottam róla. Őt látni valóban nagy élmény volt, tehát a film az apróbb hiányosságai ellenére is bőven megérte a több órás letöltési és kicsomagolási macerákat.

Na, szóval a futás második felében már kikapcsolt az agyam, úgy futottam, mint valami gép – persze, mint valami igen lassú és öreg gép –, a gondolataimat meg hagytam elkalandozni részben Tony, részben Benedict irányába, ami nagyon jót tett a futóteljesítményemnek. Végül is nem teljesen mindegy, mire gondolok, ha addig sem szenvedek, és tudom folytatni a futást?  … Sőt olyan kellemesen éreztem magam futás közben, hogy a hetedik körnél még azon is elgondolkodtam, talán lenyomok egy nyolcadikat is. De aztán kezdtem nagyon érezni a bal lábamat, így eldöntöttem, a hetedik lesz most az utolsó, az is nagyon szép teljesítmény tőlem összerogyás nélkül. Az utolsó fél kört jól megnyomtam, a végén még kissé hajráztam is. Az utolsó kétszáz méteren már az egész agyammal csak Tonyra és Benedictre koncentráltam, és szerintem ez adott energiát a hajrázáshoz. Úgy koncentráltam rájuk, hogy a vége felé már szinte éreztem, hogy ezek ketten ott futnak mellettem, és az egyik jobbról, a másik balról belém karolva segítenek a cél felé, ahogy a maratoni futásokon szokták kétoldalról körbevenni a haverok a versenyzőt. Szinte éreztem is a kezüket a könyökömnél, és az volt az érzésem, ha most a célvonal merev bámulása helyett oldalra néznék, még látnám is őket, Benedictet úgy, mint a Trekben, Tonyt úgy, mint a Tizedik napon-ban :-)

…Most utólag belegondolva ha Benedict mint Khan futna mellettem, asszem, még a gepárdok világrekordját is megdönteném :-)

Aztán beértem a célba, nekidőltem a kedvenc fámnak, lihegtem, leráztam a lábamat, és hazavonszoltam magam. Másnap pihenőnapot tartottam, ma este pedig szerintem újra lemegyek futni, csak hogy hozzászoktassam magam az ilyen, hosszabb távokhoz.

Ugyan most éppen állatira fáj a lábam, hiába kentem be rögtön a 7 km után izomlazítóval, de a bal hátsó combizmomat és a farizmomat valahogy kihagytam, és most a bal combom és a bal fenekem izma- ez milyen ciki dolog! :-) - rohadtul fáj. De ki gondolt arra, hogy a fenekemet bekenjem izomlazítóval? Valahogy nem voltam tudatában, hogy ott is van izom… Na mindegy, majd este lemegyek, szép lassan vonszolom magam, aztán meglátjuk. Ha úgy érzem, izomszakadásom lesz, akkor valószínűleg hazajövök, annyira azért nem vagyok megszállott. És ma nem is láttam semmiféle filmet, így most nem lesz, ami hajtson...

Szerencsésen átestem a bemutatkozó látogatáson a – papíron – új munkahelyemen. Utólag belegondolva nem is tudom, miért izgultam annyira? Valamiért úgy paráztam, mintha esélyes lenne, hogy a leendő főnököm majd késsel ront rám, és élethalálharcot kell vívnom vele.

A próbaúttal ellentétben az éles út tökéletesen simán ment. A metró olyan gyorsan a végállomásra ért, hogy még húsz percet kóboroltam is a végállomás-komplexum fölé épült bevásárlóközpontban. A mamatampont is beélesítettem, bár nemigen volt már rá szükség, mert az előző napi 1 liter/óra vérveszteséghez képest mostanra egészen elcsitult a dolog. A Céghez vezető busz pontosan indult, gyorsan végigszáguldott az útvonalán, így bármilyen lassan gyalogoltam is az intézményig, tíz perccel hamarabb értem oda. Én!!

Aztán nem is volt semmi extra, öt percet beszélgettünk a leendő főnökkel, akivel már ismerjük egymást. További öt percet hármasban a pénzügyessel, további tíz percig körbekísért a pénzügyes – akivel szintén munkakapcsolatban vagyunk telefonon és e-mailen –, még öt percet beszélgettünk a kapuban, és már mentem is a buszhoz. Az épület különben nagyon szép, nem számítva a városközponttól való rettentő távolságot.

Közben lefénymásolták a magammal hozott bizonyítványaimat – ezen izgultam talán a legjobban, hogy mi lesz, ha netán kirabolnak, mert az eredeti diplomám ott van a táskámban, az, ami a diplomás fizetést garantálja, és amit szakadék választ el az érettségizett fizetéstől. Majd még orvosi vizsgálatra kell mennem, pár papírt begyűjteni, és néhány hét múlva visszamenni minden papírral, amikor is igazi munkaszerződésem lesz, és ami a legfontosabb: leadom a bankszámlaszámomat, ahová érkezik a fizetés.

 Az egyetlen ciki talán maga a szituáció volt (legalábbis nekem): odamegyek, hogy szívességből felvegyenek olyan munkahelyre, ahol sosem fogok dolgozni, csakhogy a jelenlegi helyemen maradhassak… ez kicsit rossz érzés volt, annak ellenére, hogy természetesen nagyon hálás voltam. De talán nekik is kellemetlen volt, mert én meg a „vezetőségtől” érkezett külsős voltam számukra, kvázi a Főnökség küldötte, afféle protekciós. Még az is átfutott az agyamon, vajon azt hiszik-e, viszonyom van a közvetlen főnökkel, és azért protezsált be ide…

Annyira kimerültem az idegeskedéstől és a hosszú úttól, hogy aznap egyhuzamban végigaludtam az éjszakát, ami nagyon ritka, főleg mostanában.

Májusban már csak néhány napot dolgozom. Az egyhavi felmentés időtartamának több mint a felét végigdolgoztam, de az utolsó másfél hetet ki szándékozom venni, valódi pihenés céljára. A Cégnél tett látogatás után igyekeztem minden anyagomat gyorsan rendbe tenni, ez nagyjából sikerült is volna, csak ekkor beindult a jól ismert „szabi előtti dömping”.

Mindig, amikor szabadságra akarok menni, az utolsó két-három napban – a világért sem előbb! – hirtelen felbukkannak és összetorlódnak nem várt, sok munkát igénylő, bonyolult és SOS feladatok. Majdnem mindig, tehát úgy az esetek 90 %-ában. Békés nyugalomban szabira indulni szinte sosem sikerült.

Most is jött valami számokkal kapcsolatos hülyeség, amit már leadtam, de kiderült, hogy az úgy nem jó. Helyes értékadatokat egy másik cégtől kell kérni hozzá, őket tehát azonnal felhívtam, hogy nyomassátok, de ízibe’. Náluk viszont erre nincs szakember, mivel aki volt, az nyugdíjba ment, aki most van, az új, különben is jön a pünkösdi hétvége, „nem ígérik, hogy meglesz ezen a héten”. Na de most kell, mert utána én már nem leszek, és egyszerűen nincs ember, akire hagyhatnám!! Ez a feladat volt a fő meló. Részben cseszegettem ezt a céget adatokért, részben ígérgettem annak, aki tőlem kérte, hogy lesz, lesz, nyugi…

Ezen kívül még telefonáltak az egyik irodáról, hogy amit januárban írtam, az nekik nem tetszik, írjak helyette mást.  Most május van. Eddig ugyan egy szót nem szóltak, mert miért is szóltak volna, én meg azt hittem, legalább az az egy szar mehet irattárba. Utolsó előtti napomon még írok valami istenverte hülyeséget arra a dologra.

Egy másik ember is telefonál, hogy erre a jelentésre miért ezt írtam, amikor az szerinte nem jó. Megkeresem az ügyintézőt, kérdezem, mi legyen azzal a dologgal? Ő is ideges, mert ezer dolga van. Nagy nehezen kitaláljuk, mi legyen. Megírom tíz perc alatt. Ezek után – mivel közvetlen főnök szabadságon – le kell vinni a Nagyfőnöknek, hogy írja alá. Aki hol bent van, hol nincs. Hol eltalálja, ahol alá kell írnia, hol nem…

Az értékadatokkal kapcsolatos sürgetésemre nem érkezett meg az anyag az utolsó napomig, tehát e-mailben – mert szó elszáll, írás megmarad – nagyon alaposan és világosan elmagyaráztam két értelmes kolléganőmnek, hogy ha én már nem leszek, mit kell vele csinálni, kinek kell továbbítani, és hol található a gépemen az a táblázat, amibe be kell írni a dolgokat. Félórát fogalmaztam, aztán elküldtem nekik. A küldést követő tizedik percben megérkezett az adat, amire vártam, és amire azt mondták, hogy nem lesz meg ezen a héten. Persze ennek csak örültem, de most feleslegesen csiszoltam az agyamat a hosszú magyarázólevéllel…

Szóval, az utolsó egy órában még megírtam a kijavított táblázatot, leküldtem a vén marhának aláírásra – és reméljük, másodszorra is eltalálja a neve helyét –, aztán kinyitottam a nyilvántartó programot, amiben szintén ki kell javítani az adatokat. Nagy asztali számológéppel számítottam ki a hülye értékcsökkenéseket meg nettó értékeket, és pont, mire befejeztem, jött el a munkaidő vége. Semmi különösebb felszabadultság-érzésem nem volt, annyira leszívott az utolsó pár nap, hogy nem is tudtam örülni – még – a pihenésnek.

Barbitól az utcán búcsúzkodtunk, mert én ugyan még egyetlen napot bejövök dolgozni, viszont ő pont aznap nem lesz bent (én csak ezért jövök be). És kicsit kellemetlen érzésem volt, mert Barbiban csak most tudatosult, hogy én tulajdonképpen nem leszek másfél hétig.

Ezt ugyan már hónap elején tisztáztuk – részidőben dolgozom, részidőben otthon leszek – sőt neki és a főnöknek is küldtem naptárértesítést az Outlookjukba, amit mindketten visszajeleztek, viszont mindketten kerekre nyitották a szemüket és csodálkoztak, amikor ma emlékeztettem őket szóban is, hogy ugyebár tudják, hogy már csak egyszer jövök be ebben a hónapban?

A főnököt nem sajnálom, ő valahogyan ellesz nélkülem, viszont szegény Barbira hárul majd a feladataim egy része, és szar érzés, hogy csak tegnap esett le neki, hogy most egyedül lesz másfél hétig. Na de hát mért nem figyelt?... Én persze sajnálom őt, de annyira nem, hogy ezért bejárjak dolgozni – nem mintha megvesznék egy kis május végi henyélésért, amire különben nem lenne szükségem, de ezen a tavaszon öt évet öregedtem úgy márciustól kezdve, amióta először felröppent a leépítések híre.

Tehát most igenis szükségem van rá, hogy másfél hétig ne lássam a kollégák pofáját. Nincs most velük különösebb bajom, de úgy összességében a fél hatkor kelés, a fülledt iroda, a telefoncsengés, a monitor nonstop bámulása, az, hogy egy kiflit nem tudok egyvégtében megenni, mert vagy bemászik valaki, vagy a telefon csöng – na szóval, ezt ki akarom zárni most egy időre.

Talán egy kicsit azért is vagyok feszült, mert nem futottam egy hete. Menstruáció alatt nem szoktam, és mintha valami sportsérülésem is lenne: a bal lábfejem felső felén ezek az inak vagy mik fájnak, ha behajlítom őket. Ha pl. a sarkamra ülök, az kimondottan fáj. Valószínűleg túlerőltettem, és az sem használ, hogy a bal lábammal mindig sokkal ’erősebben’ lépek. Tehát most még jó is, ha pihentetem pár napot, viszont így a futás pozitív hatásait sem élvezhetem.

Ezzel szemben a padlón és a fal mellett végzett fekvőtámaszok következtében már látszanak valamelyest a karizmaim, ott is, ahol korábban nem voltak. Hát ez is egy sikerélmény :-)

További jó dolog, hogy – szerintem a futástól – valahogy frissebb lettem. Először akkor vettem észre, mikor néhány napja anyámat mozizni, majd utána kajálni és vásárolgatni vittem (hogy azalatt otthon béke és csönd legyen), és míg máskor a harmadik óra táján már elájulok a kimerültségtől, most olyan kellemesen elvoltam, mintha ittam volna egy kávét. Pedig nem!

Sőt újabban, ha a szokott izmos kávét iszom – hát ilyen soha nem fordult még elő – dobog a szívem! Esküszöm, ezen a héten enyhébb kávét kellett csinálnom, mert a szokásos két kanál nescafé meglötyögtette a szívemet. Délután pedig abszolút nem ittam kávét, de nem is hiányzott.

Ez lehet jó dolog is (frissebb vagyok a futástól), vagy rossz dolog (a hibás szívbillentyűm vacakol), de ha én dönthetem el, melyikről van szó, akkor az előbbi mellett voksolok :-)

Múlt hétfőtől nem iszom szeszt, és néhány napja már nem is hiányzik. Eleinte még nagyokat nyeltem a közértben, a konyak és a sör előtt elhaladva, most viszont nem igazán érdekel. Olyan, mint mikor egy hete nem ettél édességet, kiürült a cukor a szervezetedből, és direkt nem kívánod azt a gejl vackot. (Na, ilyen – mármint az édességes verzió – igazán ritkán van :-)

Komolyan, tök spártai életet élek. Se pia, se cigi, se fű, az összes függőséget a mozzarella, a kenőmájas, a francia márványsajt, a szunyálás és egyes filmek jelentik :-)

Kis feszkó van bennem, holnap megyek becsekkolni a (papíron) új munkahelyemre. A szituáció eleve feszélyezne kicsit, de ez ráadásul a világ végén van.

Illetve amilyen az én formám, ez a cég egy roppant kellemes központi helyen volt, ahová csukott szemmel álmomban is eltalálok, de pont fél évvel ezelőtt kiköltöztek a … hát hogy brutálisan őszinte legyek, a halál f*szára.

Teljes mértékben nagyvárosi ember vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, egy hónapnál hosszabb ideig sosem voltam távol a várostól, és nagyjából büszke is voltam rá, hogy eléggé feltalálom magam majdnem minden részében. Ehhez képest már egy hónapja jól pofára estünk, mikor Barbival – tizenöt évvel idősebb, mint én, szintén világéletében itt élt – Újpesten kerestünk egy amúgy teljesen egyszerűen megtalálható boltot. Csak hát az már a mi életterünkön kívül esett…

Ahová én holnap megyek, az szintén olyan, ahol korábban még sosem jártam. Heteken át nézegettem a térképet, útvonalterveket és menetrendeket hívtam le a netről, a műholdas Google-térképen tájoltam be a helyszínt. Pénteken meló után a gyakorlatban is kiruccantam oda, hogy a szememmel lássam, mielőtt élesben kell odamennem, nehogy valami gikszer közbejöjjön.

Ez szokásom egyébként: egy pesterzsébeti esküvőn is előző nap becserkésztem a házasságkötő termet, hogy másnap biztosan odataláljak. Sikerült is. Az igaz, hogy előző nap viszont pont hogy nem találtam oda, mivel korábban szálltam le a buszról…

Na szóval, az ’új munkahelyemre’ többféle módon is el lehet jutni. Én úgy döntöttem, hogy odafelé így megyek ,visszafelé meg úgy. Meló után tehát a metróval elmentem addig, ahol fel kellett szállni a villamosra.

Persze hogy az a metróvonal megy oda, amelyiknél az a szokatlan, ha nem füstöl vagy gyullad ki. Ezúttal nem történt ilyen, viszont valamelyik megállóban csak úgy megállt és tíz percig nem ment tovább. No de sebaj, ez még csak próbaút.

A villamost simán megtaláltam. Azonnal el is indult. És aztán csak ment, és ment, és ment, és ment. Eleinte élveztem. Sosem jártam erre, vagy ha igen, csak autóval és nem odafigyelve. Olyan tájék volt, mint a Nagyváradról a magyar határ felé vezető út, ahol szintén megy egy állati hosszú egyenes villamosvonal.

Hát ez a villamos is úgy csinált, mintha a román határig akarna közlekedni. Egy idő után azt hittem, soha többé nem lesz vége ennek az útnak. Egy kedves vasúti sorompónál is álltunk tíz percig. A huszonötödik megálló után abbahagytam a számolást (elfogytak az ujjaim), és a menetidő kb. negyvenedik percében végre megérkeztünk a végállomásra.

Innen elméletileg egyszerű volt a továbbhaladás: egy hosszú út keresztezte a villamos vonalát, azon jár több busz is. Bármelyikre felpattanok, négy megálló, és ott vagyok. Jött is egy „bármilyen” busz (veszettül száguldó régi Ikarus, nyitott ablakokkal, hogy még teljesebb legyen a sebességélmény). Erősen kapaszkodva túléltem az utat, sikeresen eltaláltam a megállót. Ott ügyesen észrevettem a körforgalmat, amiről a műholdas térkép már említette, hogy ott kell lennie. A körforgalomból a buszos útra merőlegesen leágazott egy újabb út, na ez volt az enyém. Mobilról megnéztem az időt a buszmegállótól kezdve, és szép kényelmesen talpalni kezdtem. Mentem és mentem és mentem, aztán hirtelen ott volt előttem a Cég (nyolc perc kényelmes gyaloglás a buszmegállótól).

Elmentem a kapuig – hogy ezt az időt is lecsekkoljam – aztán 180 fokos fordulattal visszakanyarodtam, hisz csak ennyi érdekelt.

Azt csak visszafelé vettem észre, hogy térfigyelő kamera van felszerelve. Vajon mit gondolhattak, amikor egy elszántan gyalogoló nőt láttak a kapujuk felé menni, aki hirtelen megfordul és egyszercsak elmegy onnan?

Visszatalpaltam a buszmegállóig – természetesen az ellenkező irányú megállót értem ezalatt -, kinéztem, hogy melyik busz az, ami kellemes nekem. Jött is az illető busz két percen belül. Felszálltam rá. Sőt még le is ültem kimerültségemben, holott ez is régi, rázós fajta Ikarus volt nyitott ablakokkal, de ez ekkor már alig érdekelt, úgy elfáradtam a felderítőútban.

A busz ment, és ment, és ment, és ment. Szép kis kertvárosi részeken haladtunk át. Fogalmam sem volt, hogy ilyen része is van az én városomnak. Ilyen utca, olyan megálló, körforgalom, terecske, vasúti átjáró; hopp, most hirtelen gyanúsan sok ember szállt fel… kezdtem idegeskedni, mi van, ha ez most a Jászberénybe tartó távolsági busz, és én egyszerűen rossz járműre szálltam fel? De nem. A busz kb. harminckét perc menetidő után megérkezett a nagy metróvégállomásra, ami az én lakásomhoz képest még mindig a sátán segge alatt van, de most, „odakintről” jőve, kimondottan ismerős és otthonos helynek tűnt.

Leszálltam a buszról, és rögtön megkerestem, honnan indul visszafelé. Nehogy „élesben” eltévedjek. Ezek után pedig felmentem az egyik lépcsőn, lementem a másikon, mert a metróvégállomás egybeépült a buszvégállomással, a vasútállomással, és az egésznek a tetejébe egy rohadt nagy bevásárlóközpont is épült, tehát még én is, aki 35 éve egy kétmilliós városban élek, olyan tanácstalanul tébláboltam a lépcsők és táblák tömkelegében, mint falusi nénike, aki hatvan év után először érkezik meg a megyeszékhelyre.

Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam a metrón. De azért megnyugtatott, hogy nem vadidegen helyre kell mennem pár nap múlva, és most legalább tudom, melyik útvonal a nyerő. A villamosos verziót például hanyagolni fogom a jövőben.

Most már csak egy dolog aggaszt a holnappal kapcsolatban, ez pedig a vécé, már ha szabad ilyen ízléstelen témát említenem. Egy dolog, hogy idegességemben gyakran járok pisilni, de ezt tudom kezelni, ha minimális folyadékot iszom. Ezzel szemben most éppen menstruálok is, de nem kicsit. Abszolút semmi bajom nincs, nem fáj, nem vagyok gyenge, viszont óránként kell tampont cserélnem. Ha marad alatta egy maxibetét, az egy újabb óra alatt betelik. Ez azt jelenti, hogy még ha mindent frissre cserélek a buszvégállomáson, a tampon akkor is megtelik pont mire a Céghez megérkezem. Most három eset lehetséges: 1. holnapra csitul kissé a menzeszem. 2. Rögtön első tevékenységem lesz a Cégnél, hogy felkeresem a mosdót (ciki). 3. Éjszakai intimbetétet és egy számmal nagyobb, ún. mamatampont helyezek fel, amit valamikor régen még a négygyerekes kolléganőm adott kölcsön, és az még ilyen napokon is két órán át kitart – ezzel talán kihúzom a buszvégállomástól a Cégig, a Cégnél töltött időt, valamint vissza a buszvégállomásig. Csak el ne üssön egy autó útközben, mert ha a mentősök levetkőztetnek, és meglátnak így, szarrá fogják röhögni magukat…

A számítógép meglepő hamar visszatért a javításból. Pedig direkt felkészültem a hosszú megvonásra, aztán mire kettőt pislogtam volna, már itt is volt megint.

A javítás előtti egyik utolsó intézkedésem volt, hogy – hosszú vacillálást követően -  megrendeltem Anthony életrajzi könyvét. „Split Image” a címe (bájos, mi?), és persze csak külföldről, csak angolul lehetett rendelni.

Akkora spíler nem vagyok, hogy közvetlenül külföldről rendeljek, hanem ilyenkor kurkászom a neten valami közvetítőcéget, akik megrendelik nekem és én kifizetem. Eddig egyszer fordult elő ilyesmi, DVD-vel, két éve. Az akkor úgy ment, hogy megtaláltam az Amazonon a filmet, írtam a cégnek mailt az amazonos linkkel, azok visszaírtak egy árajánlatot, én átutaltam a suskát, és három hét múlva megérkezett Angliából a film.

Tudom, hogy ennyi erővel közvetlenül az Amazonról rendelhetnék, de 1. annyira azért nem bízom az internetben, hogy neten keresztül fizessek, pláne külföldre, 2. annyira nem tudok angolul – de még olaszul sem – hogy egy rendelést meg merjek kockáztatni.

Hozzám hasonló lúzerek sokan vannak, ezért a Split Image kapcsán válogathattam a külföldről rendelésre (is) szakosodott könyvesboltok közül. Végül azt választottam, ami mellett hetente elmegyek, és tetszik a cégtáblája. Regisztráltam, kikerestem a brit Amazonról a könyvet – mert az a legközelebbi angol nyelvű ország, ahonnan érkezhet a könyv –, ezt elküldtem a boltnak, ők pedig két óra múlva visszaírták az árajánlatot.

A külföldről jövő dolgok jóval drágábbak szoktak lenni, ezért ha valami irreális árat mondtak volna, akkor fájó szívvel, de nem fogadom el. Annyira azért nem vagyok megszállott, hogy két állás között félúton nyolc-tízezer ruppót adjak ki egy könyvért, még ezért sem... Az árajánlat azonban háromezer forintnál is kevesebb volt, ami egy vicc a könyvárakat tekintve, így rögtön visszaírtam, hogy OK, és amint nyitva lesztek – mert hétvége volt – megyek fizetni!

Az árajánlatban az is szerepelt, hogy 3-4 hét a szállítási idő. Teljesen feldobódtam! Hát az  pont május vége, a szabadságom, pihenőidő, isteni jel! Örömömben elhatároztam, hogy a könyv kifizetése és átvétele között nem iszom alkoholt, ez lesz a fogadalmam.

Azért vasárnap este még bedobtam egy deci Bailey’st, amit még tavaly névnapomra kaptam, tehát meg is kell inni, nehogy megromoljon :-)

Hétfőn munka után mentem személyesen kifizetni a könyvet a csinos cégtáblájú könyvesboltba. A sok egyedül mozizás már leszoktatott róla, hogy azon parázzak, mit gondolnak rólam a mozipénztárosok / könyvárusok, amikor egyedül megyek moziba / halott színészekről rendelek angol nyelvű könyvet… na de azért kicsit izgultam, szociális fóbiám van. De az eladó egy nagyon kedves hölgy volt, egyáltalán nem röhögött, rögtön beütötte a gépbe a rendelést, nézegette az ajánlatokat. Mondta, hogy lát egy olcsóbb találatot is, de  megnyugtattam, hogy áh, ez se drága.

Pötyögött még tíz percig, elkérte a mobilszámomat, elkérte a pénzt – száz forinttal kevesebbet, mint az eredeti árajánlat –, és ennyi volt. Boldogan búcsúzkodtam, és már csak úgy az ajtóból rákérdeztem, hogy akkor ugye majd mailt kapok, ha megérkezik? Mire ő: „Ó, igen, írni fogunk. Hat-nyolc hét lesz, mert Amerikából jön.”

…Placcs! Kifordultam a boltból, és majdnem visítottam. Száz forint kedvezményért vásároltam kétszeres szállítási időt!! Nyolc hét, az két hónap! Hat hét pedig másfél hónap! Holott én legszívesebben mostazonnal akarnám azt a könyvet, nem véletlenül a brit Amazonról néztem ki az első lehetőséget, és nem az amerikairól… Úgy bekészültem a május végig olvasásra!

Elszontyolodva baktattam az utcán – holott odafelé még boldogan libegtem – és csak a sarkon túl jutott eszembe a másik csapás: hiszen én megfogadtam, hogy a könyv átvételéig nem iszom szeszt! És most a duplájára nőtt ez az időtartam, és beleesik pár családi ünnep, névnap, esetleg még a tervezett nyaralás is, amikor pedig minden este bedobunk egy-egy doboz sört…

Mindezt egy kedves könyvesbolti eladó miatt, aki hozzám akart rendes lenni, ehelyett  akaratlanul is meghosszabbította a könyv és alkohol nélkül töltendő, és ezért nem éppen kellemes időszakomat. Erre mondják, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kimacskakövezve…

Hogy a könyv miért fontos, azt már cifráztam. Kedvenc színészem életrajzáról van szó, akinek érdekes élete és jó filmjei voltak. Az absztinencia más téma. A bioritmusomhoz, úgymond, hozzátartozik a péntek esti doboz sör, az esetek 70 %-ában pedig ugyanez szombaton is (vagy ha másnap nem kell dolgozni).

Nem úgy képzelendő el, hogy minden szabadságomon betolok egy sört este, vagy ha pénteken valamiért nem jutok sörhöz, kitör rajtam a veszettség. Egyszerűen csak megszoktam az utóbbi, mondjuk, tíz évben, hogy az életem része az enyhe alkohol is, mint a mozi vagy a futás vagy a szempillaspirál.  Ha nem kívánom, akkor nem iszom; van, hogy a fél doboz sört otthagyom másnapra, és van, hogy a 2 %-os gyümölcsös sör is bőven elég.

A bort is szeretem, csak az technikailag nehezebben kezelhető: üveg, nehéz, törékeny, dugóhúzóval kell verekedni vele, erősebb, nehezebb beosztani. A tömény piákat nem szeretem, kivéve, ha valami ünnepkor azzal koccintunk. – És amikor olyan helyen vagyok, ahol az élet része a köményes vagy a szilvapálinka, de az természetesen külön kategória :-)

Tavaly ősszel kíváncsiságból már tartottam egy absztinens hónapot, ez a szeptember volt, nem ittam semmit, és nem történt semmi érdekes. Tehát tudom, hogy meg tudom csinálni. Különben eddig a kb. húsz év alatt, amióta alkoholt fogyasztok, összesen két ízben fordult elő, hogy valami rettentően stresszes nap után konkrétan úgy éreztem, hogy „most azonnal innom kellene valamit”” Ebből az egyik alkalommal pont volt otthon karácsonyra kapott Piña Colada, a másik alkalommal nem volt otthon szesz, de akkor sem történt semmi.

Csak a tudat, hogy most és még sokáig nem ihatok, az vacak. Olyan, mintha azt mondta volna valaki: Most nem ehetsz két hónapig sárgaborsó-főzeléket! Különösebben nem szeretem a sárgaborsót, és nem is hiányozna akár egy évig, de maga a tény, hogy nem szabad enni a sárgaborsóból, kívánatos és jóízű kajává varázsolja azt a vacakot :-)

Egyébként majd úgy fogom fel, mint azt a néhány pénteki böjtnapot: ma nem eszem semmit, és kész. Azt is kibírtam, ezt is ki fogom. Sőt már az első péntek estén túl is vagyok, nem ittam sört, se semmit, és nem történt semmi.

Azért annyi tanulságot levonok az esetből, hogy 1. ha egy eladó kedvezményt kínál, kérdezzünk rá a határidőre is, 2. csak alaposan átgondolt fogadalmakat tegyünk :-)

Tudom, tudom, el vagyok kényeztetve, hogy meg akarok halni egy hétig internet nélkül… de szeretem az internetet, és a munkahelyen is be van tiltva fél éve :-( A Legnagyobb Nagyfőnök mániája, hogy az interneten csak két dolog van: pornó, meg „szivárogtatás”,  tehát a sátán műve az, és nem szabad használni!!

Mondhatnám, hogy mi mást várnék tőle, hisz már 60+ éves, ha nem ismernék 70, sőt 80 éveseket is, akik aktívak a neten, és nem a játékokra vagy a pornóra gondolok, hanem értelmes dolgokra, mert a neten mindenki oda „megy”, ahol az érdeklődési körét megtalálja.

Régebben az irodában többnyire nyitva tartottam egy ablakot a Tálcán, ahol egy híroldal vagy valami könnyed írás volt megnyitva, és amikor szünetet tartottam a melóban, olvasgattam. Azt hiszem, aki cigizik és az udvarra kell lemennie, időben többet lóg a munkából, mint én ezzel. Nem beszélve a magán e-mailjeimről, mivel a munkahelyi e-mail címemmel természetesen semmi magánjellegűt nem levelezek. Vagy a Google, ha akár munka-, akár magánügyben kerestem valamit hirtelen. Pl. meló után eltépek könyvet venni, de várjunk csak, mennyibe is kerül az a könyv?

Na, hát ezek a dolgok már tilosak a munkahelyen. Legfeljebb időjárást, ártatlan híroldalt, menetrendet vagy valami szigorúan munkával összefüggőt nézhetünk. Ez mondjuk OK. De miért nem foglalhatok ebédszünetben, a kefír kanalazása közben mozijegyet a 17.30-as előadásra, mikor tudom, hogy mire odaérek, már tele lesz a terem? Ezt csupán a Legnagyobb Nagyfőnök jóindulatával magyarázhatom.

Mindent, aminek utána akarok/kell néznem a neten, napközben kis cetlikre szoktam felírni, és ha otthon még van erőm/időm/nem folyik ki a szemem, akkor intézem ezeket a dolgokat. Amiket amúgy fél kézzel 30 mp alatt megnézhetnék odabent, de neeeem… Öt jegyzettömbnyi cetlit firkáltam tele a fél év alatt.

A tiltás bevezetése után eleinte reggel még itthon gyorsan megnéztem az e-mailjeimet és a híreket, de újabban csak e-mailt nézek, azt is csak akkor, ha kifejezetten várok valamit. Erre akkor szoktam rá, amikor egy – másik – kedvenc színészem halálhírét tolta az arcomba az Index reggel hétkor. Rossz ómen így kezdeni a napot. Ha napközben történik valami, akkor anyám sms-t ír, mert ezzel megbíztam őt. Szintén amikor valami történt, amiről mi odabent nem szereztünk tudomást, mivel az iroda mostanában olyan, mint egy pápaválasztó konklávé, vagy egy esküdtszék, akiket hermetikusan elzárnak a külvilágtól.

No de most itthon sem lesz kb. egy hétig, sőt egyáltalán számítógép sem, mert visszük megjavíttatni (Most már tényleg.)

Nem lesz e-mail, pedig olyan jó érzés este látni, hogy az a pár ember, akivel levelezésben vagyok, megint írt! Nem lesznek blogok, híroldalak; nem tudok hirtelen utánanézni, hogy Nike női futócipő hol és milyen árban van, nem nézhetem meg, mikor jön ki DVD-n a Napos oldal, vagy milyen gyakorlatok vannak vékony kar erősítésére, mikor érkezik Budapestre a vihar, mikor indul a vonat Velencefürdőre, pontosan mit jelent az az angol szlengszó, ami a nagyszótárban nincs, mikor fog megjelenni magyarul a Halhatatlan második része…

Persze a legfájóbb (szegény kis Szméagol! hüpp, hüpp…), hogy semmiféle online, vagy a gépemre/pendrive-jaimra letöltött filmet nem láthatok. Mint mindig, amikor egy bizonyos színészre rá vagyok kattanva, leginkább csak az ő filmjeit nézném, pedig Anthony filmjei közül a legjobbak csak gépről nézhetők. DVD-n „csak” a Psycho 1-4., a Nyomorultak, a Kés a sebben, a „nagyon pocsék, amit nem nevezünk a nevén”, a Valaki az ajtó mögött, meg egy igen jó akciófilm, amiben ő csak annyit szerepel, mint a 12 %-os narancslében a narancs. Ez nem kevés, de a legjobbak mégiscsak a gépen laknak: Phaedra, Brahms, Tall Story (kosárlabdázás!), és most a Vágy a szilfák alatt…

A Vágy… különben isteni jó film volt, ahogy azt előre tudtam. A vacak díszlettől eltekintve, a történet, a karakterek és színészek, a szinkron teljesen zseniális volt. Elfogultságom ide vagy oda, a három főszereplő – Loren, Tony és a papáját játszó idősebb színész – egyformán jó volt, sőt hármuk közül egyértelműen az utóbbi volt a legjobb. Nagyon tetszett a film befejezése is. Egy ’58-as film! És jobb, mint a legtöbb mai! Csont nélkül megnézném most azonnal háromszor egymás után, de gép nélkül nem lehet…

Illetve remélem, záros határidőn belül megjavul a gép és hazajön, különben egy idő után elvonási tüneteim lesznek, beviszem az irodába a pendrive-okat, megvárom, míg hazatakarodik mindenki, magamra zárom az ajtót, bemegyek a főnök irodájába – a többi gépen le van tiltva a pendrive-hozzáférés is – és illegálisan filmeket fogok nézni! :-)

Magát a gépet csak szövegszerkesztőként és filmnézésre használom, de az internet  hiányozni fog. Ha nem lenne net, akkor például nem tudtam volna külföldről megrendelni Anthony életrajzi könyvét, amit így kézhez kaphatok néhány héten belül. Igaz, hogy angolul, és igaz, hogy én inkább az olaszhoz értek, de azért némi minimális angoltudásom van. Egyszerűbb filmes cikkeket el tudok olvasni, és létezik szótár, Google fordító (mármint, amikor megint lesz gépem) és szótárprogramok is.

Az életrajzi könyv megrendelésén hetekig gondolkodtam. Az döntötte el a dolgot, amikor megtudtam, hogy ebből készült fel a színész, aki Tonyt játszotta a Hitchcock c. filmben – igen jól. Ezt én mondom, márpedig az igazi iránti rokonszenvem nem engedné, hogy olyant dicsérjek, aki nem tökéletes. De ez tényleg az volt!

Egyébként is marha kíváncsi vagyok a könyvre, mert tényleg érdekes élete volt, már csak az a része is, amiről bárki tudhat. És én még nem is kerestem rá úgy istenigazából a neten,  beértem a filmekkel és a fórumon talált információkkal. De ez a kevés is érdekes és különleges. Most képzeljük el azt, amiről még én sem tudok (hozzátehetném, hogy nem lepne meg semmi).

Az igazi az lett volna, ha ő maga ír önéletrajzot, de ezt nem tette. Én imádom, mikor valaki, akit kedvelek, ír valamit – akár önéletrajzot, mint Ingrid Bergman, vagy regényt, mint Stephen Fry azt a hármat, amiktől eldobtam a hajamat, vagy mesekönyvet, bármit. Tonynak pedig lett volna rá lehetősége, hiszen nem villámcsapásszerűen halt meg szegény, de nyilván ízléstelen és morbid ötlet lett volna odaállni elé, hogy: „Figyelj, testvér, halálos betegséged van, nincs kedved megírni a visszaemlékezéseidet?” Juj… tényleg szégyellem, hogy ilyeneket gondolok :-(

De én a helyében megírtam volna, már csak azért is, hogy ne szóbeszéd meg pletyi alapján próbálják meg összerakni a mozaikokat halálom után. Jó, persze az én életem szart sem érdekel, de ha lennék valaki, és tudnám, hogy egy évem van hátra, biztos nekiülnék és megírnám. Sőt talán így is megteszem (hogy kiszúrjak az utókorral :-)

Tehát most megpróbálom kibírni gép nélkül. Nyaraláskor sikerülni szokott :-) Valószínűleg össze fog gyűlni egy újabb jegyzettömbnyi cetli, mire megint lesz világhálós hozzáférésem.

De legalább most majd időben lefekszem és rendesen kialszom magam, mindennek megvan a jó oldala is…

A blog kezd kissé olyan lenni, mint egy bipoláris depressziós naplója: egyik héten hullámhegy, másik héten hullámvölgy. Asszem, múlt pénteken jutottam el arra a pontra, ahová Nite Owl a Watchmenben egy jól sikerült égő házból mentés, majd egy jó numera után: „A gyilkosságok, a háborúk:… ezek csak esetek… csak megoldandó problémák.” És bármilyen őrülten hangzik, szerintem az Equus billentett át a mélyponton (többé-kevésbé). Pont az a darab, amitől mindenki kifekszik és sokkolódik. Mondtam én, hogy fordítva vagyok bekötve.

A közszférában jóformán semmi nem egyszerű, még kilépni sem. Nem ám csak úgy „Holnap már be se jöjjön!” Az ember átvesz egy úgynevezett sétálópapírt, amire úgy huszonöt aláírást kell gyűjteni. Én a múlt héten vettem át, azóta legyalogoltam a lábamat.

Az első aláírásgyűjtéseket ott kezdtem, ahol tudtam, hogy semmi elszámolnivalóm nincs: lakáshitel, szolgálati lakás, fegyelmik, tanulmányi szabadság. A szolgálati lakásos tiszta lapomért háromszor kellett átmásznom az épület túlfelére (5 km), mivel kétszer, mikor bejelentés nélkül mentem oda, a szoba zárva volt (hárman dolgoznak ott). Az egyik személyzetis rovat aláírója szabadságon volt, aki helyette aláírhatott volna, az szabadságon volt, aki őhelyette aláírhatott, az szerencsére véletlenül éppen akkor lépett be a szobába.

Hogy munkaszemüvegem nincs, ahhoz az épület egy másik távoli végébe kellett zarándokolnom. Az illetékes szabadságon volt, a helyettese hozzám hasonlóan szintén a sétálópapírjával sétált, a kis ösztöndíjas, aki tartotta a frontot, majd a május 1-jei szünnap után ígért visszahívást. Nem hívott; én hívtam fel. Hát a szakember még nem jött be (10.30-kor). Talán szabin van? Hát, ő nem tudja. Mondtam, hogy nekem csak egy nullás aláírás kell, papírom van róla, itt a kezemben, hogy nincs munkaszemüveg-tartozásom. Hát, ő nem tudja, mindjárt megkérdezi… (telefon letakar, susog). Jaj, hát majd jön az az ember, csak ma később jön be. Egy óra múlva visszacsörögtek: most itt van az ember! Sprinteltem, mint a veszedelem, nehogy mire átérek az épület másik felére egy másik emeletre, a fickó megunja és lelépjen.

A rohanás közben pont akkor suhantam el a lift előtt, amikor a Legnagyobb Nagyfőnök épp kilépett onnan. Az, aki kitalálta a látványos létszámcsökkentést, tehát aki miatt egy hete szaladgálok a sétálópapírommal, én és a többi 70 ember a házból. Szerencséjére olyan gyorsan történt, hogy nem is kapcsoltam, hanem az udvariasságom jött elő, és azt mondtam, „Jó napot kívánok”, ahelyett, hogy a szívből jövő „Pusztulj el, te barom” jött volna a számra.

A begyűjtendő szignóknál jobban idegesítettek más dolgok. Például az informatikusok aláírása azt jelenti, hogy egyidejűleg leadom a hálózati jogaimat, hozzáférésemet és e-mailcímemet. De azok nélkül nem tudok dolgozni, márpedig dolgoznom kell, hogy 1. később lecsúsztathassam, 2. már nincs más, aki az én dolgaimat megcsinálná helyettem. Írásban kértünk további hozzáférést, amit meg is adtak, de viszont így nem fogják aláírni a papíromat! Gondoltam én kétségbeesve, és már felkészültem a hosszú szókaratéra, amelyben talán a főnökömet is rá kell majd uszítanom az ő főnökükre. Ezzel szemben szinte érthetetlen módon – mert az informatikusok még nagyobb bürokraták, mint a többi osztály – odatelefonáltam, odamentem, aláírták és kész. Nagyon csodálkoztam.

Gond volt még az ügyirataimmal is. Papíron nem lehet semmi a nevemen, mert az irattár csak így írja alá a sétálómat. Na de nem tehetek mindent irattárba, folyamatosan fut legalább tizenöt aktám, másik öt-tíz pedig néha felüti a fejét, mint a Loch Ness-i szörny! Ha pedig papíron, átadás-átvételi jegyzőkönyvvel minden aktámat aláírással átadom egy-egy kollégának – papíron szétdobták a munkakörömet – az két hét, mert mindegyik húzni fogja a száját, el kell nekik magyarázni, hogy mivel mit kell csinálni, miközben semmit nem kell csinálni, mert én csinálom tovább. Főleg a paraszt Marival való kommunikációtól óvakodtam persze, aki egyrészt tapló, másrészt rettentő ostoba.

A problémára zseniális módon Barbi találta meg a megoldást. Nem adunk át semmit – úgyis nálam maradnak az akták –, hanem elektronikusan megmódosítjuk az ügyintéző nevét! Így nem lesz akta a nevemen, mindegyiknek valaki más lesz az ügyintézője. Én továbbra is tudok levelet írni az ügyekben oly módon, hogy a sajátom helyett az új nevet írom az elektronikus iktatás ügyintéző rovatába. Ők nem is tudnak róla.

Egyetlen akta kivételével mindegyik ügyirat lekerült a nevemről. Ez a fennmaradó egyetlen egy hároméves akta, amit még a két évvel ezelőtti átszervezésnél adtunk át fizikailag is, gépileg is egy másik belső szervezeti egységhez, de ott azóta sem vette át (elektronikusan) a titkárnő. Negyedévente szóltam neki én is, az iktató osztály is, de azóta sem hajlandó. Most felhívtam, hogy kilépek, vegye már át azt a szart. Ő nem veszi át, mert őneki az az akta nem is került a kezébe. – Persze hogy nem, mert a 2009-es akta bele volt rakta a 2010-esbe, amit már ők irattároztak le. – Megint csak Barbi oldotta meg a problémát valahogy úgy, hogy az irattárosokkal zsírozta le telefonon a dolgot. Ezek után nulla ügyirat maradt a nevemen, és az irattár aláírta a kilépőpapíromnak azt a rovatát. Hogy Barbi nélkül mit csinálnék, azt nem is tudom.

A maceráknak még ezzel sem volt vége, mivel leltárfelelős is vagyok. Természetesen ez sem maradhat így, mivel hivatalosan megszűnök létezni. Terv szerint a Nagyfőnök titkárnőjének adtam át. Mire utánajártam, hogy hogyan, milyen papíron, milyen leltáríven, milyen aláírásokkal kell átadni egy leltárfelelősi beosztást, az megint csak hosszú kirándulásokat jelentett a leltáros osztályra, merthogy ott is szabin volt az illetékes, a helyettese pedig kevésbé volt képben.

Pedig nagyon igyekeztem minden problémásnak ígérkező dolgot direkt ezen a héten lezárni, mert a saját közvetlen főnökünk csak ekkor volt bent. Évek óta felgyűlt a szabadsága, amit eddig sosem vett ki – kirúgás esetén fizessék csak ki neki, gondolta, és igaza is van –, de most ráparancsoltak írásban, hogy tessékazonnal kivenni!! ő pedig bekeményített, és a kiírt szabadságát be is tartja és akkor tényleg nem jön be. Régebben bejárt, de mostanra odalett a motivációja. Nem csodálom. Viszont ha gondunk van, ő többnyire secperc alatt megoldja egy-két telefonnal, és ezért feltétlenül a dolgozós hetében akartam elintézni az összes nehézkesnek ígérkező feladatot.

Például aláírt néhány helyen a Nagyfőnök helyett, olyan dátummal, amikor az öreg tényleg nem volt bent. Így elkerültük azt, hogy leküldjem az aláírnivalót a tatához, aki még képes és elveszíti. Volt már példa ilyesmire, a 25 aláírást tartalmazó sétálópapíromat nem akartam kockáztatni.

Nagy nehezen kipasszíroztuk a titkárnőből a leltárfelelősi átvételes aláírásokat. Nem volt egyszerű, mert érthetően ő is ódzkodott tőle. Megértem, de mit csináljak? Ráadásul külön probléma jelentkezett, mert Barbinak pont a leltárátadás napján romlott el a telefonkészüléke, láthatóan megjavíthatatlanul – konkrétan eltört –, így igényelnem kellett még utoljára egy telefont, az utolsó napon, úgy, hogy mire átvesszük, már az utódomé a dolog; és úgy adtam át a leltárt, hogy ez az igénylőkönyv nem is volt ott az átadott iratok között, mivel a raktárban pihent. A telefon meg sem jött a hét végéig, mivel természetesen a raktárosok is szabadságon vannak.

Már ’csak’ a belépőkártyám leadása van hátra, ezt viszont igyekszem halogatni, mert utána érdekes lesz bejárnom. De ha nem adom le, nem kapom meg az utolsó aláírást, és nem vihetem a személyzetire a cetlit, hogy elszámolják a ki nem vett szabimat és számfejtsék a végkielégítésemet (pénzből élek, kérem). Majd’ minden kijáratnál mágneskártyás kiléptető van; reggelente bevárom majd Barbit és együtt jövünk, hazafelé pedig majd kiszivárgok a tömegben. De ha kimegyek ebédszünetre? Vagy ha Barbi rosszul lesz, és előbb megy haza? Vagy én megyek előbb haza? Állítólag van egy titkos kocsibejáró, ahol gyalog is be lehet hussanni kártyázás nélkül. Ezt még ki kell tapasztalnom, mert a számtalan kijárat közül ezt az egyet pont nem ismerem.

Azért mindent egybevetve jól állok. Hétfőn még előttem állt ez a sok elintéznivaló, és csak négynapos munkahét állt a rendelkezésemre, hogy megcsináljam őket. Péntekre pedig tulajdonképpen befejeztem a legmacerásabbakat. Jó, még van egy jelentés – mert noha létszámcsökkentés van és kirúgnak, de azért érdekes módon a feladataim csak tovább jönnek –, ami hétfői határidős, viszont hozzá sem tudtam még kezdeni. Majd hétfőn elkezdem, nem egy fontos dolog. És ha az lenne is csak két kezem van, és 24 óra a nap nekem is…

Szóval Barbinak és a főnöknek köszönhetően majdnem mindennel megvagyok (ami az én dolgaimat illeti). Még két hetet szándékozom dolgozni, aztán másfél hét tényleges pihenés. Ezt már nagyon várom, rám férne némi szusszanás, normális időben felkelés, kollégák nem látása, sok futás, séta, olaszul olvasás… illetve, ha az Ég is úgy akarja, talán addigra már egy angol nyelvű olvasnivalóm is lesz…

A jelenlegi kedvenc színészem (és) filmjei iránti elragadtatás sajátos módon nem is annyira a filmtörténeti ismereteimet vagy a műveltségemet, hanem leginkább az informatikai tudásomat fejleszti :-) Péntek este például sikerült egy 1958-ashoz hozzájutnom!

A számítógép hetek óta gyengélkedik – lehet, hogy részben nekem és valami gyanús letöltött vagy kitörölt dolognak köszönhetően –, ezért most már napokon belül elvisszük javíttatni. Hogy ne vesszen el a nehéz munkával megszerzett, letöltött, átmásolt Psycho, Phaedra és Tall Story, azokat kimentettem pendrive-ra.

Pendrive-om sem lenne, ha nem kaptam volna még  karácsonyra Barbitól. Eleinte nem is nagyon értettem, minek ez? Azóta már vágom a témát :-) Nyolc gigás, pont ráfért ez a három film, amiket muszáj volt átmásolnom, hátha kitisztogatják őket a gépből, és mivel kettő közülük teljesen beszerezhetetlen,  hát biztosan agyvérzést kapok, ha eltűnnek.

Május elsején a Brahmsot is sikerült lejátszhatóvá varázsolnom, tehát azt is ki kell menteni. Viszont a 8 gigás pendrive-om már betelt. Így vettem egy új, 16 gigásat (mit árthat, ha több is van, nem igaz?), rámásoltam a Brahmsot, és a pendrive-ról megnyitva is leellenőriztem, tényleg ott van-e.

Ezeken kívül már csak az 1958-es Vágy a szilfák alatt volt a gépemen, amit több becsomagolt .rar fájl alakjában már három hete letöltöttem, de nem tudtam kicsomagolni őket, így csak ott pihentek. WinRar alkalmazás kellett volna hozzá, ami nem volt, és már igazán nem mertem új programokat leszedni a netről… De most muszáj volt, hogy kicsomagoljam és át tudjam tenni a pendrive-ra.

Mint a huzat, letöltöttem a WinRart egy ingyenes oldalról. Aztán kisebb nehézségek árán feltelepítettem a gépre. Ezután még húsz perc ügyeskedésbe és egyoldalú veszekedésbe került („Maga összeveszett egy géppel?”), amíg történt valami a hat fájllal, és már nem így, hanem úgy néztek ki, de még mindig nem álltak össze és nem akartak filmmé lenni. Kattogtattam összevissza, kiléptem, beléptem, összekulcsoltam a kezem, minden módon próbáltam varázsolni a fájlokat, mígnem egyszer feltűnt, hogy az egyik fájlnak már .rar helyett .avi a kiterjesztése. Rákattintottam, kiválasztottam hozzá a MediaPlayert, és egyszerre csak megindult a film!!

Erről a filmről már olyan szinten mondtam le magamban, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is hiányzott. Sosem éreztem úgy, hogy „Úristen, a Vágy a szilfák alatt-ot feltétlenül látnom kell!” Pedig a lányok a fórumon erősen dicsérték, és a főcímről látom is, hogy egy Eugene O’Neill drámából készült, tehát rossz semmiképp sem lehet.

Annyira fáradt lettem már így estére, hogy éppen csak beletekertem, hogy megnézzem, mégis milyen. Más körülmények között azonnal végignéztem volna, de éjjel keveset aludtam, futottam három kört, vásároltam, erőlködtem a számítógéppel, ezért csak néhány jelenetbe pillantottam bele összesen pár perc erejéig. Majd a hétvégén bepótolom, az sem érdekel, ha éjjel kell néznem… Anthony jóképű, és valahogy nyersen férfias – pedig csak 26 volt. Nem két napja mondtam, hogy idősebb korában lett belőle igazán jó pasi? Hát ez a tétel megdőlt, nyomokban sem található kisfiús báj vagy tündérkirályfi-feeling. Ami roppant helyes is, egy színész legyen színész, ne fotómodell, akkor is, ha csinos. Ezek után természetesen alig várom, hogy végignézhessem nyugiban. A női főszereplő Sophia Loren (mint a Kés a sebben – komolyan, kezdem irigyelni azt a nőt); a díszletek kissé fapadosak, mintha rosszabb stúdióban vagy színpadon forgatták volna, de ez az, ami engem nem tud zavarni. Én már végignéztem a Dogville-t is, és öt perc után elhittem, hogy az üres színpadon falak vannak, ahol a valóságban csak krétacsíkok, nem beszélve az Equus lovairól.

Egyelőre ennyit állapítottam meg a Szilfákról (jó szinkron, férfi & női főszereplő: papírforma :-), vacak díszlet), de nagy reményeket fűzök hozzá, és előre, látatlanba állítom, hogy jó lesz.

… De hogy én, a műszaki analfabéta, képes voltam hat .rar fájlból összeállítani egy komplett filmet, ami működik és lejátszható, az itt az igazi csoda! Fel sem tudom fogni, úgy látszik, nagyon hajtott a megszállottság! :-)

Május 1. van, és noha szerda, tisztára hétvégi feelingem van :-) Délelőtt Faterral kószáltunk a Városligetben, ahol elég nagy tömeg volt, bár voltak elviselhetőbb részek is; utána pedig beültünk egy sörözőbe, ahol egyet fizet, kettőt kap akció volt. A harmincfokos melegben a korsó sör jól fejbevágott, otthon aludtam is egy félórát ebéd előtt.

Kaja után moziba terveztem menni – tavaly is ezt csináltam május 1-jén délután – de a betervezett Vasembert vagy túl későn játszották, vagy már tele volt a terem. Így aztán itthon maradtam, és kísérletképpen nekiláttam megint összehegeszteni a Brahmsot.

A Szereti ön Brahmsot? valószínűleg Anthony Perkins filmjei közül az, amit mindennél jobban meg akartam szerezni (OK, Psychót leszámítva, de az alapmű, és már megvan). A Brahmsban ugyanis Ingrid Bergman is játszik, akit nagyon szeretek. Talán, ha van egyáltalán kedvenc színésznőm, akkor leginkább ő nevezhető annak.

1990 végén, Évi néninél láttam meg Ingrid (ön)életrajzi könyvét, amit karácsonyra kapott valakitől, és elkértem kölcsönbe, mivel még az életben nem hallottam erről a színésznőről. Ez persze engem minősít, de még csak 13 éves voltam :-) A könyv nagyon rokonszenves volt, informatív és személyes, rengeteg jó fotóval, és onnantól rögtön rokonszenves lett Bergman, és sok filmjét meg is néztem. Pl. most hétvégén a Casablancát is. Úgy századszor.

Az életrajzban leírta, hogy a Brahms forgatásán behívta Anthonyt az öltözőjébe, és megkérte, hogy csókolja meg, mert majd a filmen is csókolózniuk kell, pedig ő nagyon szégyenlős és fél, hogy el fog pirulni; erre Anthony meg is csókolta és nagyon kedves volt (ezt nem én írom, hanem Bergman.) A két félénk!… bájos jelenet lehetett.

… Amikor most a közelmúltban vadászni jártam az online filmgyűjtő oldalra, elsőnek a Brahmsot szedtem le. Természetesen! Nem is egy, hanem egy csapásra KÉT kedvencem is van benne! Négy részletben volt fent a film, az ötödik a CRC-fájl, amivel össze lehet ragasztani a film darabjait. A négy filmrészlet gond nélkül lejött, a hegesztőfájlnál viszont kiírták, hogy bocsika, de ezt a fájlt törölték.

A gyakorlott filmletöltő és torrentező Barbit kérdeztem, mit lehet ilyenkor csinálni, mondta, hogy CRC-fájl nélkül nem lehet összerakni a filmet. A rajongói fórumon ellenben azt írták a lányok, hogy még így is összeállhat a film, max. nem lehet beletekerni, csak lejátszani egyhuzamban.

Egyszer neki is fogtam összehegeszteni a filmet, ez sikerült is, de egy lejátszóprogramot kellett volna társítani hozzá, és én egy olyan társítottam, amit nem ismert fel a gép. Ettől elkedvetlenedtem és hozzá sem nyúltam azóta. De ma a sörtől megjött a bátorságom, újra megparancsoltam a Commandernek, hogy ragassza egybe a filmet, de most már a Windows MediaPlayert társítottam hozzá. Az ugyanis fixen van.

És akkor az történt, hogy a MediaPlayer kicsit gondolkodott… aztán megjelent az ordító fekete-fehér oroszlán…

Már teljesen belenyugodtam, hogy a Brahmsot soha a büdös életben nem fogom látni, erre itt volt a gépemen!! Gyönyörű május elsejei meglepetés! Azonnal nekifogtam megnézni. Kellemes régi szinkronnal roppant jó film volt. Bár én valami könnyed vígjátékra számítottam – nem is tudom, miért – ezzel szemben komolyabb dologról volt szó, de elejétől a végéig tetszett. Ingrid egy negyvenes nő, akinek egy hasonló korú, elég link pasija van, nem házasok (Yves Montand). A pasi számomra roppant ellenszenves volt – mármint a karakter –, az a sármos, félrekúrós fajta, akire úgy igazából nem lehet számítani, és akiről többnyire kiderül, hogy nős. Itt nem ez volt a helyzet, csak link volt, félrecsajozott, és nem akarta elvenni az állandó nőt. Aztán jön egy fiatal srác (Anthony), aki beleszeret a nőbe, egy darabig szét is megy a negyvenes pár, a nő Tonyval van, aki el is venné, a pasi meg ilyen-olyan csajokkal. A végén szakítanak a fiatalabb partnerekkel és mégiscsak összeházasodnak, de már az utolsó jelenetben ugyanaz történik, mint a film elején: este a nő izgatottan várja haza a pasit (csak most már karikagyűrűvel a kezén), hogy induljanak vacsorázni, mikor a pasi hazatelefonál, hogy izé, közbejött valami, szívem, sajnos dolgoznom kell…. És ezzel van vége.

Amin felcsesztem az agyamat – a kézenfekvő gondolaton kívül, miszerint ki a fene akarna egy öregedő és elég csúnyácska Yves Montand-nal járni, akit jóformán evezővel sem piszkálnék meg, mikor ott van a 29 éves Anthony Perkins? – az az volt,  hogy a fiatal pasi-idősebb nő párosára úgy tekintettek az emberek, mintha gyerekgyilkosok vagy kannibálok lennének. Ingrid 46 volt és 40 éves a szerep szerint, Tony 29 volt és a szerepe szerint 25. És a nő ilyen beszólásokat kapott, hogy ez „természetellenes” meg ilyesmik…. Az senkit nem zavart, hogy a rusnya pasija szintén húszéves csajokkal hetyegett eközben, ráadásul komolyabb érzelmek nélkül, mint valami világ császára. Álszent marhák!

Azóta persze eltelt ötven év és változott a világ. Nekem egyelőre nem szoktak jóval fiatalabb pasik tetszeni, de még „csak” 36 leszek, és azt hiszem, nem nézek ki annyinak. Mi számít „jóval fiatalabbnak”? Elképzelhető, hogy létezik még nálam 5-10 évvel fiatalabb srác, aki normális és illene hozzám, akkor azt most rúgjam ki, csak mert később született? Ezek baromságok!

A Brahmsot elnézve fogcsikorgatva mosolyogtam magamban. Ezt a témát a fórumon már kitárgyaltuk: Anthony filmjeivel ugyanis az van, hogy fiatalkorában többnyire nagyon jó filmekben kapott nagyon jó szerepeket (amiket persze nagyon jól játszott el, de ez evidens), és ráadásul egyszerűen gyönyörű is volt ezen a kisfiús, fekete szemű, elbűvölő módján, amitől az ember egészen egyszerűen elolvad és hülyén vigyorog. Ezeket a filmeket remek dolog nézni, mert amolyan igazi jóféle 1960-as évekbeli filmek, és még csodás esztétikai élményt is nyújtanak mellé.

Idősebb korában viszont kissé közepesebb filmekben játszott nem mindig kimondottan jó szerepeket (persze azokat is jól), de addigra olyan férfias, markáns, igazi jó pasi lett belőle napbarnított bőrrel, tüsihajjal, kedves, egészséges magabiztossággal, hogy attól az ember lányának simán felborul a hormonháztartása. A vízválasztó valahol a hetvenes évek elején volt (’mint az köztudott’).

Tehát amikor Tonyt akarom látni valami filmben, választhatok, hogy egy régi, jó filmet nézek, amiben ő viszont inkább egy nagyon helyes öcsi, vagy a dögös pasit nézem meg egy közepes, későbbi filmben :-)  A Brahms az első kategóriába tartozott, tehát még igen sokszor meg lesz nézve, mert annyira jó és elgondolkodtató is.

Muszáj itt leszögeznem, hogy Yves Montand-nal semmi bajom, csak ebben a filmben volt olyan rohadtul antipatikus, hogy szívesen pofon vágtam volna. De ez a szerepnek szólt, mielőtt még bárki megrökönyödne.

Nagyon szégyellem, hogy különböző kulturális eseményeket a saját hangulatom javítására próbálok felhasználni, de ez a helyzet, tehát leírom. A péntek esti Equus-előadásra a jegy megvétele óta (két hete) nagyon készültem. És csak azért nem régebb óta, mert az utolsó pillanatig vacilláltam a jegyvásárlást illetően.

Vannak filmek / színdarabok, amiktől ódzkodik az ember, mert olyan rossz a híre. Nem mint rossz mű – az nem is lenne téma, hanyagolnám – hanem mint olyan, ami érzelmileg megviseli az embert, vagy ijesztő, vagy mindkettő. Ilyen volt korábban a Taxidermia, amit végül is megnéztem, és pozitívan csalódtam, bár étvágyam nemigen volt utána vagy egy hétig. Ilyen volt az Onibaba, amitől húsz évig féltem, végül egy nyári estén az Örökmozgóban beültem rá. Ez is pozitív csalódás volt, egy nagyon jó, bár tényleg kemény japán művészfilm. Na és ilyen volt a Psycho, amiről anyám azt mesélte, hogy az a legijesztőbb film a világon, aztán egy abszolút kellemes filmélmény lett. Az igaz, hogy tizenöt évesen, első megnézéskor, biztos, ami biztos, áthurcolkodtam a szüleim szobájába éjszakára :-)

Az Equustól is ugyanígy ódzkodtam. Eleinte nem érdekelt, aztán sokan dicsérték, de még ekkor sem érdekelt igazán. Különben is: a színházjegy már annyira drága, hogy tízezerszer is megfontolom, mire ülök be. De aztán egy kedves rokonom kétszer  is megnézte és írt is róla, ezzel egyidejűleg pedig véletlenül elém jött az infó, miszerint Aktuális Kedvencem is játszotta az egyik főszerepet 1975-ben.

Még ez sem lett volna elég, ha a neten nem látom, hogy mindössze két szabad hely van már egy pénteki előadásra, az egyik a 7. sor bal szélén. Mivel a 7 a szerencseszámom, és csak jobb szemmel látok, ezért ezt isteni jelnek tekintettem és már mentem is a Tháliába jegyet venni :-)

…Sajnálom, ha valakiben csalódást keltek, de nem tudok, és nem is akarok magáról a darabról írni. Én úgy készültem rá, mint egy nagyon megrázó, sokkoló, katartikus élményre, amitől majd kikészülök, bőgök, és jobban leszek lelkileg. És ez tulajdonképpen meg is történt, csak fokozatosan.

A péntek elviselhető munkanap volt, utána franciadrazsét vettem, mert éreztem, hogy a színház után szükségem lesz rá. Aztán a ruhámon gondolkodtam. Ez mégiscsak a Thália, és „komoly” darab, maximálisan jól akartam kinézni. Ugyanakkor egyedül mentem, és hazafelé késő este, egyedül, tömegközlekedéssel talán mégsem szerencsés tisztaselyem blúzban és gyémántos fülbevalókkal grasszálni egy nőnek. Ezért a piros, sztreccses, zsabós felsőmet vettem fel, amit eredetileg a Vámpírok Báljára vettem, és csak egyszer volt rajtam. Fekete gyöngyös fülbevaló, fekete szoknya, és az extra magas sarkú cipőm. Ez utóbbit át kellett cserélnem, mivel valami baleset érte, így végül a hétköznapi kis körömcipőmben mentem, amivel gyalog is hazajuthatok, ha a villamos lerobbanna.

Időben odaértem a színházba, kiálltam a vécésort, megtaláltam a helyemet. Nagyon furcsa volt teljesen egyedül lenni. Színházban eddig még mindig másokkal mentem, bár olyan már volt, hogy szétszóródva ültünk. De igazából nem zavart, a magányos mozizások már megedzettek. Az furcsább volt, ahogy a piros ruhámat nézegették az emberek :-)

A darab. Teljesen odavert. Szép fokozatosan kezdett kibontakozni, bár Alföldi már úgy az első percekben megragadott – nagyon bírom Alföldit színészként, bár nagyon kevésszer láttam, és főleg szinkronszerepekben tudom megfigyelni –, de az a helyzet, hogy a másik főszereplő, egy max. húszéves fiú, valami lehetetlen módon talán még nála is jobb volt. Nem értem, hogy lehet ez. Négy mellékszereplőnk is volt még, egyik jobb, mint a másik, és azon vettem észre magam, hogy én, aki amúgy folyton izgek-mozgok és nem tudok fókuszálni, egy halott mozdulatlanságával ülök és a szememet le sem veszem a színpadról, sőt nem is pislogok, mintha mesterlövész lennék egy háztetőn.

Lovak is voltak a darabban. Azt már tudtam, hogy táncosok játsszák majd őket. De hogy én el is fogom hinni két perc után, hogy azok lovak, azt még most sem fogom fel. Talán nem is a táncosok voltak olyan jó lovak, hanem az a mód, ahogy a színészek foglalkoztak a „lovakkal”, attól hittem el, hogy lovak.

És az a helyzet, hogy én szeretem azokat a büdös dögöket. A kutyákat jobban, de a ló is valami rendkívüli állat, és a tekintetében van valami, ami jó. Nem tudom jobban megfogalmazni. Ritkán vagyok lóközelben, akkor is félek persze, mert túlságosan nagyok, de ha nem félnék, akkor átölelném és megpuszilnám a lovat, ahogy kutya rokonommal ezt meg is teszem.

Volt egy jelenet a darabban – hogy miért ez ragadt meg bennem?? sokkal jelentősebbek is vannak –, amikor a főszereplő srác átöleli a „ló” fejét, és simogatja, a ló pedig odahajtja a fejét a vállára, ahogy egy ló szokta. Talán, mert kutyával ezt többször átéltem és ismerem azt az érzést, amikor átölelsz egy állatot, akit szeretsz,  vagy mert csak egyszerűen hülye vagyok, de ez az egy rövid jelenet másnap kétszer is eszembe jutott, és akkor húsz percig sírtam.

Az első felvonás végén volt az a bizonyos botrányos, híres, katartikus jelenet. Én azt teljesen megértettem…. hogy miért történik, és miért úgy történik, és nem volt sem nevetséges, sem közönséges az a meztelen jelenet, hanem egyszerűen… Ki kellett mennem az utcára, levegőt szívni, át a túloldalra az Operett elé, és igyekeztem visszafogni a könnyeimet, mert majdnem sírtam az élménytől. De visszafojtottam, mivel nem akartam panda lenni a második felvonásra.

A második felvonás eseménydúsabb volt, viszont rövidebb. Akkor ezt sajnáltam, ma már úgy tűnik, pont így volt jó. És valahogy nem volt annyira katartikus a befejezés, mint az első részé. A tapsrendnél úgy láttam, hogy a főszereplő srác teljesen ki van merülve, komolyan mondom, támolygott, aggódtam érte. Még benne volt a szerepben, szegény, látszott, hogy ezt nem fogja egy csettintéssel ledobni magáról…

Talán egyetlen morzsányit csalódva jöttem ki, mert akkora ütős befejezést vártam volna, amit nem kaptam meg.

De már a villamoson éreztem, hogy a darab, mint a lassú ejtőernyősök, esik lefelé bennem. Otthon meg azon kaptam magam, hogy anyámnak – aki kérdezgetett, hogy mi volt? – egyszerűen csak mutogatom a színházjegyet, rázom a fejem és olyasmit mondogatok, hogy: - Állati volt…. Nem, nem tudom elmondani… Nem is tudom… Olyan… Megyek lefeküdni.

És akkor úgy szombat délelőtt, amikor pedig már vasaltam, a Pi életét, az Ilyen a bokszot és a Casablancát néztem, akkor kezdtek aktiválódni a darab részletei. Mint mondtam, kétszer bőgtem, de lehet, hogy ha belegondolok még, harmadszor is fogok. El kellene olvasni a darabot, vagy megnézni még egyszer, mert biztos, hogy olvasva is jó, de ezt az előadást látnom kell egyszer még, ezekkel a szereplőkkel, ezzel a látvánnyal.

… Mióta ezt írom, a darab óta három nap is eltelt, és még mindig a hatása alatt vagyok. Olyan, mint egy gumiból készült étel: nem tudom lenyelni, csak rágom magamban.  Hétfőn reggel a metrón jutott eszembe még egy mozzanat: amikor a pszichiáter azt mondja a sráccal kapcsolatban (nem tudom pontosan idézni): ’Én eljárok nyaralni Görögországba, gondosan megtervezett útvonalakon és széntablettákkal a poggyászomban, ez meg teremt magának egy vallást a semmiből, és éjszakánként meztelenül vágtat a saját istenével! És én menjek oda, hogy kigyógyítsam őt az őrültségből?!’

Furcsa, de az Equus – ami egy botránydarab, és ódzkodnak tőle az emberek – engem lelkileg helyretett, pont azért, mert pofon csapott. Lehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, lehet, hogy mindenkire így hat, de nekem most pontosan ez kellett. Azt hiszem, ebben maga a darab csak 50 %, a másik fele maga EZ az előadás, a színészek, a látvány, a rendezés. A lovak.

Érdekes kiborulás vett erőt rajtam szerda-csütörtök magasságában. Ez még a péntekiből eredő elhúzódó stressz következménye lehet, és hogy megint vacakul alszom…. mindegy, miért, de csütörtökön eléggé kivoltam. Pedig viszonylag jónak ígérkezett a hét. Szerdán jótékonysági koncert kedves rokonokkal, pénteken színház, a Pi élete is kijön DVD-n, gondoltam, ezek majd elterelik a figyelmemet az idegeskedésről.

Kedden kora este lementem futni, hogy jól kifárasszam magam és tudjak aludni. Életem legjobb időeredményét futottam 3 körön – tehát a leggyorsabbat –, ennek ellenére nem aludtam jól.

A szerdai nap humoros kis epizóddal kezdődött. Feszült voltam, ezért arra gondoltam, hogy kivételesen keresztet fogok hordani a nyakamban. Ritkán szoktam, noha kettő is van. Gondoltam, ez esetben maga Isten vigyáz majd rám kiemelten, tehát a hétköznapi stressz nem fog bántani (annyira). Aktuális kedvenc színészem is hordott (amerikai létére kettős) keresztet, az előző kedvencem pedig ír katolikus létére latin keresztet, amilyen nekem is van. És a fekete blúzt akartam felvenni, aminek magas a nyaka, tehát nem is fog látszani.

Már rajtam volt a blúz, mikor rádöbbentem, hogy ugyan magas nyakú, de gyárilag nincs neki felső gombja; majd ezzel egyidejűleg bevillant az is, hogy a pletykák szerint a közvetlen főnökünk nem biztos, hogy keresztény vallású. És a kollégák közül még senkin nem láttam keresztet az irodában.

Dermedten álltam a tükör előtt: most mi legyen? Ha magamon hagyom a keresztet, talán a főnök megorrol rám és leveszi rólam a kezét, mint Szivar Prücsökről; ha leveszem a keresztet, Isten lesz mérges. Micsináljak?! Végül gyáván úgy döntöttem, hogy a főnök szeme fizikailag lát engem és szükségem van a hozzám való pozitív hozzáállására, Isten pedig majd belenéz a szívembe. A keresztet pedig gyorsan lecseréltem egy Erdélyben vásárolt medálra, ami sajnos egy állatot ábrázol, ami alighanem gyík vagy más efféle teremtmény. Jámbor vallási jelkép helyett egy hüllő lógott a nyakamban aznap :-)

Nem halogathattam tovább a sétálópapír átvételét. Ez az az elszámolási izé, amit ezer emberrel alá kell íratnom, hogy nem tartozom semmivel. A személyzetis csaj, mikor átadta, rögtön sipákolni kezdett, hogy nem vettem ki a részarányos 14 nap szabimat, MOST MI LESZ!?? (Persze hogy nem vettem ki: egyrészt azt kifizetik nekem, másrészt ki végezte volna addig a melómat?) De olyan óbégatást csapott („Mekkora botrány lesz ebből!”), hogy komolyan aggódni kezdtem, mi van, ha mégsem fizetik ki? Mégiscsak pénzből élünk…

A folyosón elkaptam egy másik csajt a személyzetiről, akivel jóban vagyunk, és bizalmasan megkérdeztem a témáról. Megnyugtatott, hogy mindenképp kifizetik nekem a ki nem vett napokat, de el is szörnyedt, mert még nem hallott az esetemről. Egyúttal gyorsan elmesélte, hogy neki is cafatokban lógnak az idegei a saját közvetlen munkahelye miatt, gyakorlatilag Andaxinnal jár dolgozni és teljesen ki van borulva. Vigasztalgattuk egymást, és én kicsivel jobban éreztem magam, nem szemétségből vagy a más bajának örülve, hanem hogy nem én egyedül vagyok, aki ki van borulva. Egyébként Barbi is napi fél Seduxent szed, és úgy jön be dolgozni. Ezért ilyen higgadt. Én pedig mindennap lefőzök egy orbáncfű teát reggelente.

A leszerelő papírt tanulmányozva kezdtem kissé pánikolni. Most szembesültem vele, hogy mennyi mindent kell még lerendezni: mindent, amit csinálok, papíron át kell adni másnak; plusz az informatikai jogosultságaimat, belépőkártyámat, e-mailfiókomat is elveszik. Na de ne vegyék el, hisz csak papíron megyek el! De még nem vagyok az új helyen papíron, ahonnan fizikailag visszajöhetnék! Most mi lesz? Írjunk levelet, hogy hagyjanak meg mindent nekem, mert ugyanitt leszek? De ha nem adom át a dolgaimat, nem írják alá a kilépőpapírt, nem kapok végkielégítést, nem mehetek át az új helyre, és onnan nem jöhetek vissza ide!

Rendes körülmények között a főnököt megkérdeztem volna (a gyíkkal a nyakamban), de ő vagy rohangált valamerre, vagy az eddig ki nem vett szabadságát töltötte, amit írásban megparancsoltak neki, így még hozzá sem fordulhattam ezzel.

Szerda este szerencsére akadt némi kikapcsolódás a jótékonysági musical-est képében, ami hálistennek ezúttal nem a város túlfelén volt, hanem tőlem tíz perc sétára. Nagyon kellemes dalok voltak és fantasztikus előadók, némi őrületes röhögés is befigyelt, és olyan meleg tavaszi este volt, hogy melltartóban & vékony blúzban sem fáztam este 23.00-kor.

A délutáni erős kávétól még éjfélig pörögtem, alig négy-öt órát aludtam. Éjszaka lidérceseket álmodtam. A jó kis családi-baráti műsoros musicalest után álmomban a nyakamba zuhant a valóság: az, hogy a rokonok hazamennek és én itt vagyok tulajdonképpen egyedül, a leadandó, olykor sáros aktákkal, köcsög kollégákkal – jó, csak 1-2, de annyi is elég, hogy megkeserítse az életet –, a nem egészen biztos jövővel (mert én mindent csak akkor hiszek, ha már látom leírva is). A könyvek, filmek és a futás időlegesen megvigasztalnak és kikapcsolnak, de a valóság az, amikor eljön „a hétfő reggel”, és akkor fel kell kelni és bemenni, amit egy porcikám sem kíván, de muszáj, mert ha nem, akkor nincs fizetés, és ha nincs fizetés, akkor  mégis miből éljek?

Csütörtökön reggel ezért kiborulva és kialvatlanul ébredtem, azzal a hisztérikus-kiborulós hangulattal, amikor muszáj lenne egy jót sírni vagy nagyobb mennyiségű szeszt inni, de munkanap reggele volt, ezért a szomorú kutyás könyvet vettem elő, ami ha a megfelelő novellát olvasom el, mindig megríkat. Most is sírva fakadtam a szegény Mézes kutya történetén, de neki szegénynek már úgyis mindegy, nekem pedig jót tett.

Olyan mérges voltam magamra és a világra, hogy úgy döntöttem, fordítva kezdem a napot: hetek óta minden rohadt munkanap reggelén ittam egy orbáncfű teát, most pedig csak azért sem. Az mégsem állapot, hogy orbáncfű megivása vagy nem ivása döntse el a lelkiállapotomat! És hetek óta minden reggel belenéztem valamelyik Anthony-féle filmbe is, hogy jól induljon a nap. Most ezt sem tettem: egy vacaknak ígérkező nap legyen csak vacak, rokonszenves színészeket majd rokonszenves időpontokban fogok nézni, ma reggel DVD helyett olvasok és punktum.

A taktika bevált, mert meglepetésemre nem kaptam idegösszeomlást az orbáncfű elhagyásától – a reggeli sírás ezt gondolom megelőzte –, és egész elviselhetően folytatódott a nap, a Pi életét megvettem DVD-n, és elintéztem több függő ügyet is.

És péntekre ott volt a másik, az „igazi” színházi élmény, amire nagyon régóta vártam már, és nagy elvárásaim voltak vele kapcsolatban…

Olyan dolog történt a múlt héten, amilyen még soha: megcsináltam az adóbevallásomat! Tulajdonképpen egyedül. Mindig is paráztam az ilyen, munkaügyes, pénzes, számolós, hivatalos papíroktól, főleg, ha meg kell csinálni és határidőre beadni, ezért az utóbbi években legkedvesebb rokonomat bíztam meg ezzel a feladattal, mert ő tud számolni és van agya.

Meg is csinálta, és nem is fordult elő olyasmi, ami a munkáltatói adóelszámolásnál igen, miszerint áprilisban derült ki, hogy tavaly rosszul számfejtettek, és mire rájöttem, már le is vették a következő fizumból az elmaradt harmincezer forintnyi adót, csak úgy.

De idén bekeményített a rokon és mondta, hogy írjam meg én ceruzával, majd ő leellenőrzi. Mire én rémülten elzártam a fiók mélyére az egész borítékot (hogy még fel se bontottam, azt mondanom sem kell), és megpróbáltam rá sem gondolni. De május 21. a határidő, mégis azért neki kéne fogni…

A múlt pénteki munkahelyi jelenet után úgy éreztem, el kell terelnem a gondolataimat valami agyi feladattal, amúgy is eljött az idő, mikor már nem tényleg halogathatom tovább. Hál’istennek, egy másik kolléganőm javasolta, hogy a kitöltési útmutatót feltétlenül olvassam el a bevalláshoz. Magamtól kivágtam volna a fenébe, mivel ijesztően hosszú és bonyolult írásnak tűnt.

Kikészítettem balra a kitöltési útmutatót, jobbra a tavalyi bevallást, középre az idei bevallást, fölé a munkáltatói jövedelem- és járulékigazolást, kezem ügyébe a mobilt, amin számológép van, és keresztet vetettem!

… Nos. 10.00-kor kezdtem, 12.30-ra meglett az adóbevallásom. Ilyen csoda nem volt, amióta Jézus urunk borrá változtatta a vizet. A személyes adataimmal nem volt gond – bár valójában azt is a tavalyi bevallásomról másoltam át nagy alapossággal –, utána pedig az érdemi részt olyan szájbarágósan és könnyen felfogható módon magyarázta el a kitöltési útmutató, hogy szinte magától csinálódott az egész. „Azt az összeget, ami a munkáltatói papíron az x sorban van ide írd, ami meg az y sorban, azt ide, és a 25. sorba írd be a 19. és a 17. sor különbözetét szépen!”, „Ha önnek nincs eladott lakása vagy adócsökkentő gyereke, akkor ezt a papírt nem kell kitöltenie!”, „Amennyiben ez az összeg nagyobb, mint az az összeg, akkor… „ és így tovább, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy már csak az 1+1 % felajánlásokról kell döntenem. Beugrottam a gépbe, kikerestem a vakvezetőkutya-kiképző iskola meg a krisnások adó- és technikai számait, és megvoltam az egésszel.

Olyan büszke és boldog voltam, és utólag olyan könnyűnek tűnt, hogy mikor apám megjegyezte, hogy ő azért a sajátját továbbra is szakemberrel csináltatja meg, kis híján kicsúszott a számon, hogy: „Add ide nekem, majd én megcsinálom!” Ami nagyobb poén, mint a Gyalog galopp és a Trópusi vihar együttvéve.

Másik kellemes hivatali jellegű meglepetésben is részem volt mostanában, ez pedig a személyi igazolvány. Utoljára valamikor a kilencvenes évek közepén csináltattam, 2013. nyara akkor még a ködös messzeségbe tűnt, de most rádöbbentem, hogy nemsokára itt van ez az idő is. Érvényes személyi nélkül nem szabad létezni – az más kérdés, hogy lehet –, és noha engem még soha nem igazoltattak, de a román határt évente egyszer átlépem (hála Istennek érte), és nagyon nem akarnék határőrökkel vitatkozni, hogy „de hát épp csak egy hete járt le, tessék átengedni engem!”.

Annak idején az ember odaült az igazgatásrendészetre és megcsinálta a zsarunéni, na de most? Okmányiroda? Rémtörténetek keringenek róla, hogy az állampolgár januárban bejelentkezett, de már csak szeptemberre volt időpont, 8.00-ra, de csak 17.30-kor került sorra, akkor is leköpték és vasvillával kergették.

Tesóm javasolta, hogy ne telefonáljak és ne kérjek időpontot, csak állítsak be, mint betyár a csárdába. Ezt meg is tettem végül, csak nem abban a kerületben, ahová ő ajánlotta, hanem abba, amelyikben Barbi lakik. Aki szintén épp most csináltatott személyit, és ott bankkártyával is lehetett fizetni. Ez utóbbi eldöntötte a dolgot, inkább kártyázok, mint postára meg házipénztárba szaladozzak. Szerdán este nyolcig vannak, Barbinak pont elkészült a személyije, így munka után együtt odacsattogtunk. Az remek dolog, hogy nem vagyok a saját kerületemhez kötve, hanem válogathatok.

Az okmányirodában már voltak vagy nyolcan, és a portás bácsi közölte, hogy ügyeleti rend van, csak ketten dolgoznak. Amúgy kompetensebbnek tűnt, mint minálunk egyes ügyintéző kollégák: szépen kikérdezett minket, van-e nálunk minden, ami kell, bankkártya, régi személyi, lótüdő. Eltelt félóra. Behívták az egyik várakozó családot, öt perc múlva a másikat; kettőt sem pislogtunk, és már mi következtünk. Barbinak a kezébe nyomták a kész személyit, tőlem elvették a régit, aláíratták az aláírásmintát, lefényképeztek, elkérték a mobilszámomat, lehúzták a bankkártyámat. Mire egyáltalán kinyitottam volna a számat, már kint is voltunk az utcán a személyi-igénylő adatlappal (rajta a fényképem, ami meglepően jó volt, tekintve hogy nálam kevésbé fotogén ember nem él a Földön).

Csodálkozva hápogtunk egymásra, nicsak, egy darabka Svédországba csöppentünk?... De akkor csodálkoztam csak igazán, amikor 30 nap helyett 16 nap múlva megkaptam az sms-értesítést az igazolvány elkészüléséről !

Holnap már mehetek is érte, és lesz új kártyás igazolványom a régi jó lapozgatós helyett. Azért hiányozni fog…

Mostanában megint nyugtalan vagyok és szarul alszom. Különösen ma éjjel, csak 4 órát. A tegnap esti műsoros buli király volt, arra a pár órára kikapcsolódtam, de aztán éjjel csak hánykolódtam.

Kétségbeesettnek és magányosnak érzem magam, nem is tudom, az orbáncfű és a futás nélkül mi lenne velem? A munkahelyi bajok, a számítógép & a filmek gondjai és a minimális számú haver egyaránt elkeserítő.

Ma reggel pl. a sírás kerülget. Talán most volt a mélypont: a felmentési papíromat sem találtam meg hirtelen. Tíz percig kurkásztam még reggeli előtt (!), akkor végre meglett. Ezt igyekszem pozitív jenek tekinteni.

Úgy ki vagyok bukva, hogy levettem a polcról a Kutyák a rendelőmben-t, és végigolvastam az egyik szomorú sztorit, direkt azért, hogy elsírjam magam tőle, hátha az segít rajtam most… A sírás meg is volt, majd ma meglátom, mennyit használ.