a hallgatag macska naplója

Hogy miért nem, arra egy csomó válaszom van, de most az egyszerűség kedvéért leírom a legutóbbit, ami tulajdonképpen egy remek összefoglalása a randizós élményeimnek. Egyfajta esszencia :-D

Az év utolsó négynapos nyaralása teljesen ideálisan telt, minden körülmény kellemes és barátságos volt, leszámítva, hogy a pszichés nátha, ami a lakbéremelés másnapján tört rám, végig kitartott.

Hát, ez a dolog már régóta lógott a fejem fölött, úgyszólván két éve rettegek minden lakbérfizetés előtt. Igaz, csak részben a lakbéremelés miatt, mert többnyire azért izgulok, hogy egyáltalán eszükbe jutott-e, hogy ma megyek, vagy nem találnak-e ki még olyan faszságot, mint tavaly a festés stb.

Hálistennek, az idei zalakarosi nyaralásnál nem volt olyan gondom, mint tavaly.  Egyébként nagyon ideálisan telt. Augusztus 21-én indultunk, tehát előtte 3 napig volt időm pihenni. Előző este a tűzijátékot a rakpartról néztem… Nagyon jó volt, csak marha hangos.

Marha régen nem írtam naplót (blogot), és igazán nincs rá mentségem….

Nem szép tőlem, hisz mikor elkezdtem, magamban megfogadtam, hogy majd rendszeresen írok, ha nem is mindennap. Mindennap nehéz is lenne – meló után, hajjaj, örülök, hogy élek – de legalább hétvégenként összeszedhetném magam. De egyszerűen legyőzött a lustaság, illetve annyi minden történt, hogy tulajdonképpen mindenről írhatnék legalább 3 oldalt, ahhoz pedig idő, energia és ihlet kell(ene), hogy nekiüljek.

Festés van a munkahelyen. De olyan töketlen szervezéssel, mint a 70-es években a honvédségnél: ami kerek, visszük, ami szögletes, gurítjuk. Bár miért is lepődöm meg ezen….. A falak koszosak és vacakok már évek óta, eddig mindenki leszarta, aztán most hirtelen kitalálták, hogy festés kell!!

Egyszerűen úgy kezdődött, hogy szerdán reggel betotyogtak az irodába azok a műszakiak vagy üzemeltetésiek vagy a f*szom se tudja kik, akik az épület állagát szokták nézegetni. Minden két hónapban jönnek írótáblával, hümmögnek, oszt’ elmennek és nem történik semmi. Most is jöttek, megnézték a falunkat (ott volt beázás valamelyik nagy zuhénál), aztán elmentek, mint máskor.

Most viszont utána beviharzott az új osztályvezető és közölte, hogy festés lesz, pakoljunk és délután költözzünk át Carmela irodájába! (Akivel hármasban ültük májusig, majd ő elköltözött egy nagyobb irodába, ahol csak ketten ülnek egy csajjal, aki azonban szabin van; hárman voltak abban az irodában, de a harmadik – mint oly sokan nálunk… – kilépett.)

Hápogtunk, hogy most hogyan meg miért, de már viharzott is tovább, mert nemcsak minket festenek, hanem még pár másik irodát is a mi szakaszunkon, ahol a beázások előfordultak.

Mi persze agyvérzést kaptunk. Én azért, mert gyűlölöm a meglepetéseket, főleg az ilyen „még ma” jellegűeket, főleg ami a személyes életteremet érinti. Dóri azért, mert pont előző nap hívtak össze minket, hogy ilyen-olyan hihetetlen sürgős-fontos-SOS meló van, amit mostazonnal meg kell csinálni, és a régieknek – az értelmes kollégáknak, akiknek én nem képezem részét – máris kiosztanak vagy 70 aktát fejenként, amit péntekig meg kell csinálni!

Ez volt kedden. Erre szerdán kitalálják ezt a cigánykodást, hogy ja, most, mit tesz Isten, még ma költözzünk, pakoljunk, festegetünk! Na és a 70 aktát ki fogja megcsinálni péntekre, csókolom?! A költözés azért nem olyan egyszerű, mint mikor a villamoson átülünk a szemben lévő ülésre, mert oda nem süt a nap.

Ki is derült még aznap, mennyire nem egyszerű.

Már rögtön a bejelentés után félórával jöttek is a kis festő csávók, létrával, vödrökkel meg ami kell. Egy szó figyelmeztetés nélkül bezárták a fénymásolós szobát, hogy mostan akkor ők aztat kifestik! Köpni-nyelni nem tudtunk. Az a fénymásoló az egyetlen az emeleten, úgy mellesleg nyomtatóként is funkcionál, ezenkívül már csak EGYETLEN kis nyomtató van az egész emeleten (üdv a közszférában!), húsz emberre és fejenként harminc ügyiratra.

Én közöltem, hogy nem vagyok hajlandó lemászni egy vagy két emeletet a következő működő fénymásolóig. Az én aktáimban majd akkor lesz fénymásolás, ha ez az itteni működni fog. Dóri szegény kötelességtudóbb volt, és egész nap szaladgált két emeleteket, mert még az alattunk lévő szinten is hol működött, hol nem az ottani fénymásoló. (hahó közszféra! Na, ennyit a „mi adónkból” dumáról… Még egy kurva működő fénymásoló sincs, emeletenként.)

De a szaladgálás sem ment simán, mert a fickók nekifogtak a folyosói álmennyezetet javítgatni. Ami azóta ki van szakadva, hogy én másfél évvel ezelőtt idejöttem, de senkit nem zavart. Most a szerencsétlenek kitelepültek a folyosóra a létráikkal meg a vackaikkal, és ha az ember a konyhába, a vécébe, a főnökhöz vagy az iratkezelőkhöz akart menni – ami félóránként előfordul – akkor át kellett mászni rajtuk, kölcsönös bocsánatkérésekkel, belül persze átkozódtunk, de nem ezekre a szerencsétlenekre haragudtunk, hisz nem ők tehetnek róla. Hanem azok a faszok az Üzemeltetési vagy Épület-állagmegóvási vagy mittudomén, milyen nevű gittegyletben, akik kitalálták így a munkanap derekára ezt a festést, miközben SOS melók vannak, kell(ene!) a fénymásoló, csomó anyaggal le kell rohanni két emeletet megbeszélni, vagy a nevünkre kell üttetni, és az iratkezelők a folyosó másik végén vannak. Szóval nem arról van szó, hogy mindenki ül az irodájában és vakarja a seggét 8.00-tól 16.00-ig. Ja nem is, merthogy 7.00-től 15.30-ig dolgozunk. Illetve sokan 6.00-ra már bent vannak. De ez mellékszál.

Mivel a melegben a kenőmájas szenyámat is a hűtőben tartom, így a normálisnál többször kellett kimásznom a folyosóra, át a festő csávókon a konyháig, szuper volt, az én szociális fóbiámmal.

Ráadásul egyszercsak nekifogtak a mi előterünkben is kaparászni a falat. Ugyanis a folyosóról nyílik egy kis előtér, abból nyílik még négy iroda, köztük a miénk is. Ha ki szerettünk volna menni a külvilágba, mindenképp az előtéren kellett átmásznunk. Persze hogy ezt kezdték el vakargatni a spaklijaikkal!

Délután már vizet sem nagyon ittam, hogy kevesebbet kelljen pisilnem, ami a 30+ fokban nem volt épp kellemes.

Délután aztán abbahagytuk a munkát félórával korábban, összepakoltuk az aktákat, leszedtünk mindent a falakról, eldöntöttünk, miket kell a személyes cuccaink közül magunkkal vinni. Pl. az én íróasztalomban van nescafé, mentes nescafé, fekete tea, zöld tea, tejszínpor, intimbetét, kézkrém, maté tea, édes zabkex stb. …. Gyorsan eldöntöttem, hogy csak a két kávét viszem magammal, amik alapvető létszükségleti cikkek. – Meg persze a két pecsét, a toll, a filctoll, a piros toll, a ceruza, a radír, a ceruzahegyező, a rágó, a bögre, az irodai papucs. És ezeken kívül még kb. 35 akta.

Munkaidő végén már ott álltunk összepakolva, hogy akkor most átcuccolunk Carmela szobájába, amikor is tapasztaltuk, hogy pont az ajtónk körüli falszakaszt kenegetik!!

Álltunk, mint f@sz a lakodalomban. Most mégis hogy a vérbe pakoljunk, legalább két forduló kell – de inkább három – ezek a szerencsétlenek meg itt kenegetnek…. Komolyan, hogy az Isten rohassza rá az eget arra az osztályvezetőre vagy ki a fene dönt nálunk a festésekről, hogy miért a legnagyobb munka legkellősebb közepén küldi ránk a falkenegető munkásembereket, miért nem lehet 15.30 után, vagy hétvégén festeni!? Ja persze, mert túl egyszerű lenne. Valaki az Üzemeltetés fejesei közül sokat volt katona a hetvenes években, ami szögletes, azt gurítsuk inkább….. F*ck!

Na, aztán Dóri szólt az embereknek, hogy bocsesz, de pakolnánk, akkor utat engedtek és végre át tudtunk hurcolkodni a folyosó túlvégére. Én aztán nem is foglalkoztam semmivel tovább, mert letelt a melóidő, lecsesztem a vackaimat a szabin lévő csaj asztalára és léptünk mindketten.

Másnap jöttek aztán az újabb dolgok. OK, most már nem kellett munkásembereken átkelni, ha pisilni akartunk. De Dóri gépét még nem telepítették át az informatikusok, én pedig a szabin lévő csaj gépén dolgoztam. A saját felhasználónevemmel és kódommal be tudtam lépni, de pl. az Outlook már semmi módon nem nyílt ki. Elég sok nálunk a munkahelyi kör e-mail. Szóltam Dórinak és Carmelának, hogy ha valami fontos mail jön, szóljanak szépen, mert nekem most nincs mailem.

Ezenkívül nyomtatni sem tudtam. Valamiért a gép nem talált rá lelkileg egy nyomtatóra. Illetve ez nem teljesen igaz, mert ötletszerűen egy-két ügyiratban tudtam nyomtatni pár dolgot, de amik igazán fontosak lettek volna, azokat nem.

Úgy voltam ezzel is, mint a fénymásolóval: akkor ezek az akták szépen várni fognak, amíg vissza nem térünk a helyünkre, ahonnan tudok nyomtatni. Már persze, amikor fizikailag működik maga a nyomtató…

Dóri még nálam is nagyobb szarban volt, mivel neki egyáltalán nem volt gépe, mert az ő új helyén ült a kilépett csaj, akinek a gépét leadták, a mi informatikusaink pedig, akik majd az ő gépét áttelepítik erre a helyre, még nem méltóztattak megjelenni. Mi ugye 7.00-től dolgozunk, de a méltóságos informatikus urak és hölgyek 8.00-tól – addig mit csinál a dolgozó, az le van szarva –, illetve mire megisszák a kávét stb., szóval informatikusra fél kilenc előtt ne is számítsunk.

Azért dicséretes, hogy fél kilencre viszont tényleg megjelentek, igaz, addigra Dóri már az idegösszeroppanás határán állt. Emlékeztetőül, fejenként 70 akta lett kiosztva kedden azzal, hogy péntekig végezni kell. Ebbe jött bele okosan a festés.

Úgy volt, hogy pénteken akár vissza is költözhetnénk, de aztán átgondoltuk, hogy inkább hétfőn, mert a péntek rövid nap, inkább melózzunk, majd hétfőn költözünk. De az osztályvezető valamiért kitalálta pénteken, hogy még hétfőn se költözzünk, hanem majd kedden. Marha boldog voltam. Még egy nap, amikor nem tudok sem (munkahelyi) e-mailt nézni, sem nyomtatni.

Ráadásul megint Carmelával ültünk egy szobában, ami – előrebocsátva, hogy bírom Carmelát – elég fárasztó. Eleve három ember egy nem éppen terem nagyságú szobában, fejenként 30-40 ügyirattal, számológéppel, dossziékkal, segédletekkel, stb. … Másrészt Carmela szeret beszélgetni. Ráadásul majd’ minden egyes ügyiratához megjegyzést fűz, de nem csak úgy magában morogva, hanem úgy, hogy választ vár rá („jaj, tényleg, milyen vacak akta ez, te szegény!”) De mi nem tudunk folyton reagálni az ő nyűgjeire, mert a saját munkánkra kell figyelni. Aztán csomószor telefonál, pl. a pasijával naponta többször hívják egymást, és ha Carmela nincs a helyén, de a mobilja igen, és csörög, a pasi nem fogja fel, hogy Carmela nincs itt és hívja újra mondjuk negyedóra múlva, hanem rögtön hívja. Kétszer. Háromszor egymás után. És sosem valami véresen komoly ügyről van szó, hanem csak ilyen uncsiságokról: Na mi újság? Semmi. Hát veled? Semmi. Ettél? Igen. Mit? Ha hazaérsz, etesd meg a kutyát stb. De ezt többször is napjában. Ráadásul néha még az anyjával és a fiával is beszél telefonon, hangosan. Szóval sokkal zajosabb a jelenlegi irodánk, mint a normál állapotok, amikor kettesben vagyunk Dórival és van, hogy egy órán át egyikünk sem szól, mert elmerülünk a melóban.

Ez van. Őszintén szólva én leszarom, hogy szép-e az iroda fala vagy sem, marhára nem a fal állapota érdekel egy melóhelyen. Inkább legyen több a fizetésünk úgy 50.000.- nettóval (vagy akár bruttóval), ne két nyomtató jusson egy emeletre, működjön az a rohadt fénymásoló (mert azt már nem is említem, hogy amikor épp nincs festés miatt zárva a fénymásolószoba, akkor meg minden harmadik oldalt begyűri, elakad, rossz stb. …) Komolyan, nem értem, hogy ilyen fizetésért és ilyen szaros, töketlen szervezés mellett hogyan képzelik, hogy majd lojális és szorgalmas munkaerő lesz az ember!?

Június elején megszületett a poronty, azóta úszom a boldogságban :-)

Rendben van, nem az én porontyom, de mégiscsak a legközelebbi csecsemő rokonom! Az előző bejegyzés óta már többször is találkoztam vele, és tisztára elbűvölt. Először is, már nemcsak szunyál és eszik, hanem nézelődik, nyújtózkodik, sőt mosolyog is a pici szájával :-)

Elő szokott velem fordulni, hogy történik valami, akármilyen eset, és rémesen sül el; aztán később szinte ugyanaz a dolog megismétlődik, és akkor már tök jó. Most speciel kettő ilyen jut eszembe, a másodiknak van aktualitása:

Még mindig bajlódom azzal a rohadt kötőhártyával – lassan két hónapja – bár a helyzet sokat javult. Mostanra ott tartok, hogy „csak” szemviszketésem van. Tehát nem vörös, és nem is könnyezik, vagy csak kicsit. A szemviszketéssel egyébként az a baj, hogy nagy akaraterő kell hozzá, hogy ne álljak neki dörzsölni – főleg estefelé –, és ugye minél inkább dörzsölöm, annál inkább viszket, mire tovább dörzsölöm, mire tovább viszket, és mire képes vagyok leállítani magam, már vörös és ég.

Még most is hihetetlen, hogy 41 vagyok, de valahogy nem feltétlenül rossz értelemben. Jó, már negyvennek lenni is döbbenetes élmény volt, szóval egyszerűen nem tudok mit kezdeni a ténnyel, csak úgy elfogadom, hogy aki 1977. júniusában született, az bizony idén negyvenegy, és kész…

Ez az idei nyaralás nagyon kellemes volt. Persze marha gyorsan eltelt, és voltak kis bosszantó apróságok, de összességében nem volt annyi vacakság, mint tavaly, hanem inkább a jó dolgok domináltak.

Ezt a nyavalyát eddig megúsztam. Május 9-én vagy 10-én azonban – ekkor költözött ki Carmela az irodánkból, majd arról is írok – elkezdett viszketni a szemem. A költözködés miatt sok por volt, nem is zavart a dolog. De minél jobban viszketett, annál jobban dörzsöltem, és a dörzsölésre nemhogy nem múlt el, hanem még erősebben viszketett. Ronda piros is volt.

Rég meg kellett volna írnom ezt a posztot, ég is a pofám, de ha egyszer nincs rá épp idő/ihlet/energia, akkor nincs…. De most már csak kijön belőlem: Megszületett az unokaöcsikém!!! :-)

Tartós lelkifurdalásom van Évi néni miatt. Már marha rég úgy érzem, hogy elhanyagolom, ami nagyon rossz érzés, bár van magyarázatom, ami viszont nem mentség.

A levélszavazataitok alapján 100-ból 96 a Fideszre szavazott.

Ezek szerint az ide szavazók 96 %-a ostoba, megvásárolható, gerinctelen csicska. Gratulálok, legyetek büszkék magatokra!

Valamennyire elnézem nektek, hogy ennyire ostobák vagytok, hiszen nem éltek itt, fogalmatok sincs semmiről.