Mindenki, aki ismer, tudja, hogy a legfontosabb hobbim az olvasás. Hatéves korom óta talán nem is volt olyan nap, hogy legalább egy oldalnyit el nem olvastam volna. És ritkán, de előfordulnak olyan kivételes könyvek, amik baromira érdekelnek, de vastagok, és valami okból x időn belül végeznem kell velük. Nemrég volt a harmadik ilyen, ha jól emlékszem.
A lényeget illetően nincs bennem habozás, innen mindenképp le fogok lépni. Csak asszem, nem most azonnal – ahogy egy hónappal ezelőtt terveztem –, hanem mégiscsak megvárom a jubileumi pénzemet.
Tudom, ez gyengeségnek meg időhúzásnak tűnik mások számára, de én nem egészen így érzem. Először is, 25 éve szívok ebben a köcsög közszférában – ami eleinte még egész jó munkahely volt, de ahogy telik az idő, mindig egyre szarabb lesz – hát hadd kapjak már érte rohadt kéthavi pénzt!
Minden szünetnél elmondom, hogy milyen marha gyorsan eltelt…. hát ez a mostani is ilyen. Pedig nem csináltam semmi extrát, csak lazultam, így azt gondoltam, majd hosszabbnak tűnik, de nem!
Életem első „hivatalos” 10 km-es futása minden ellenkező előjel ellenére remekül sikerült. Mármint persze magamhoz képest :-)
A szombat délelőtti depresszióm napközben enyhült; egyébként is általában reggel és délelőtt vagyok a legnyomottabb.
Letelt a táppénz. Hét közben kicsit nyugodtabb voltam, aztán ahogy közeledett a hétvége (= futóverseny) és utána a rettegett hétfő, úgy tért vissza a szorongás. Mivel fizikailag elég jól voltam, nem volt ürügy, hogy tovább kiírassam magam, bár a doki tulajdonképpen felajánlotta. De mégsem lehetek betegácsiban a végtelenségig…
A csütörtöki balhé csomó energiámat elvitte, pénteken emiatt egyrészt nyugodt voltam, de másrészt meg mélyen kétségbeesett. Szerencsére sok meló volt, annyira, hogy még Dóri távozása miatt sem volt időm szomorkodni. Meló után pedig azonnal hazarohantam, és indultunk Öcsémékhez Faterral.
Két éve óta először táppénzen vagyok a héten, aminek a múlt heti balhé az előzménye. Próbálom viszonylag röviden leírni (tudom, mindig hosszú vercsogás lesz, ha így kezdem, de mit csináljak).
Az ostoba főnökünk miatt történt az egész. Múlt hétfőn még áradozott, hogy milyen jól ledolgozta az osztály a hátralékot. Ezt senki nem vette komolyan, mivel mi, értelmes emberek, tudjuk, hogy 1., ez csak ideiglenes siker, országos szerv lévén napok alatt érkezik majd annyi új akta, hogy megint el leszünk úszva, 2., ha mégis jól állunk, majd a jóindulatú főosztályvezető ránk sózza a társosztály hátralékát, mint legutóbb.
Öcsémék jól javasolták, hogy egészen precízen kell megfogalmazni a kívánságainkat. Én az e heti lakbérfizetés reggelén fohászkodtam is konkrétan, hogy menjen minden rendben a lakbérrel, legyenek otthon, hamar végezzek, és szépen vegyék tudomásul a bojlerügy lezárását és a havi részletekben való törlesztést, amit kitaláltam. Ne kérjék el a fénymásolt számlát meg egyáltalán, menjen simán az egész!
Dóri szobatársam egész múlt héten beteg volt, én szerencsére nem kaptam el tőle. De aztán csütörtök délután valahogy kezdtem vackul lenni – nem megfázás jött rám, ami neki volt, hanem valahogy totál elfogyott az energiám, gyenge voltam egyáltalán a helyemen ülni, alig bírtam ezt-azt molyolni a munkaidő végéig.
Fura dolog történt, egy kollégám elkérte a telefonszámomat. Azért fura, mert az illető az egyetlen pasi az osztályunkon, és kb. tíz mondatot váltottunk összesen eddig.
Úgy döntöttem, most már komolyan muszáj beszerezni és felrakatni egy új bojlert. De még nem hétfőn. Vasárnap volt a Vámpírok Bálja, fél tizenkettőkor kerültem ágyba, és 4.20-kor már keltem – tudtam, hogy hétfőn meló után arra sem lesz már eszem, hogy a nevemet leírjam.
Úgy tűnhet, hogy relatíve keveset írok a pici unokaöcsikémről, ami nagy tévedés. Éjjel-nappal gondolok rá, napközben sokszor nézegetem a kis fotóit teljesen ellágyulva :-) Majdnem jobban szeretem, mint Öcsémet, illetve Öcsémmel egyelőre több közös témánk van, mert Zétényke még nemigen beszél, szóval az ő gondolatait nem ismerem annyira.
Végre vettem új futócipőt. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a futócipő megvehetetlen, mint a habkő a Ketten Párizs ellenben.
Nem voltak nagy igényeim, ez életem negyedik futócipője, marha sokáig hordom őket. Nem futok ultramaratont vagy kétnaponta húsz kilométereket, csak 5-10 km-t heti max. két-háromszor.
Ezt most csak tömören fogom leírni…. nincs erőm, sem kedvem cifrázni vagy kielemezni az érzéseimet, teljesen ki voltam borulva és még most is egyszerre vagyok nagyon szomorú és nagyon dühös.
Szóval március eleje óta várjuk az új kinevezést, ami már a rabszolgatörvény alapján készült, és tartalmazza az új bérünket meg esetleg a szabadságot is.
A blog az utóbbi időben a klasszikus napló formáját ölti. Például most leírom a hetemet, már csak magamnak is. A hétfőn ugye nagyon szerencsésen túlestem. Mivel iszonyú későn feküdtem le és 4.18-kor keltem, a Lavazza és a napközbeni fekete tea úgy-ahogy életben tartott, de azért kedden meló után már nem mentem sehová, csak haza, betettem egy mosást, átutaltam a számláimat és nyolckor lefeküdtem, hogy valamennyire kialudjam magam.
