a hallgatag macska naplója

Anyámat is, Barbit is január utolsó hetében fogják műteni. Sőt először úgy volt, hogy ugyanazon a napon! Tisztára egyszerre jártak EKG- és laborvizsgálatokra; otthon is, bent is hallottam, hogy „Jaj, most nem eszem édességet, mert holnap megyek vérvételre”. Barbi műtétjét aztán odébb tolták – pontosan még nem is tudni, mikorra – mert az adott napra nem volt szabad az az egyetlen műtő, ahol az ilyesmi hentelést végzik.

Barbinak a mellékveséjét veszik ki, anyámnak az ínhüvelygyulladását műtik. Eddig nem is tudtam, hogy az ínhüvelygyulladást operálni is lehet, azt hittem, azt csak borogatni és pihentetni kell, aztán majd elmúlik.

Mindkettőjüket altatni fogják. Anyámnál ezen is csodálkoztam, de állítólag érzéstelenítésben ’nem bírná ki’ – ezzel nem szállok vitába –, Barbit pedig laparoszkóposan műtik, arról tudom, hogy altatásban szokták.

Mindkettőnél hetek óta téma, hogy „Mennyit adjak az orvosnak?”

Én hálapénz-ellenes vagyok. Lehet, hogy ez görénységnek meg smucigoskodásnak hangzik, és az is igaz, hogy a hatéves kori mandulaműtétem óta komolyabb orvosi beavatkozásom nem volt – ne is legyen! – tehát esetemben a hálapénz nem is nagyon volt téma. Egyszer adtam a háziorvosnak egy ötezrest, hogy pusztán pihenési célzattal írjon ki egy hét táppénzre.

Most megnéztem a fizetési papíromat: nagyon kemény ezreseket vonnak le tőlem egészségbiztosítás címen. (Nem, nem az egészségpénztáramról beszélek: azt zsebből fizetem, most, hogy cafeteriám nincs.) Igazából két összeg is szerepel ezen a címen, fogalmam sincs, melyik mire való, de ha átlagot vonok és még az alá megyek egy kicsit, azt mondom, hogy havi 9.000.- Ft-t fizetek az állami egészségkasszába. Ez egy év alatt 108.000.- Ft.

Ezért a pénzért cserébe évente legfeljebb egyszer megyek el a háziorvoshoz, hogy írjon ki a megfázásommal. Vagy valami szakorvosi beutalóért. Elmegyek a nőgyógyászati rákszűrésre (30 másodperc). Az éves munkahelyi teljes szűrést a munkahely fizette (most már nem, hogy nem vagyok állományban). Fogászatra magánorvoshoz megyek.

Tehát rám az állami egészségügy évente csak filléreket költ, míg én befizetem a 108.000.- Ft-ot. Ha belegondolok, hogy idén lesz húsz éve, hogy dolgozom, és mondjuk csak évi hatvanezerrel számolok, akkor összesen 1.200.000.- Ft-ot fizettem be életemben egészségbiztosítás címen – de szerintem ennél többet is –, és mégis, ha most elkezdenék gyereket szülni, a szülészorvos már nyújtogatná is a mancsát, amint meglátta a pozitív terhességi tesztet.

Egy szülés százezer-valahány forintba kerül, egy császármetszés kétszázezer-valahányba; de mégis fizessek csak úgy a kis zsebemből én a doktor úrnak az ő kis zsebébe ötven-százezret. Miért is? Az egymillió-kétszázezremből négy gyereket szülhetnék császárral.

Szokás a háziorvosnak is adni valamennyit karácsonykor. Én neki sem szoktam. Tényleg évente egyszer látjuk egymást, tíz percre. Ha valami bonyolult rákom lenne, és ő intézkedne beutaló, kórház, sugárkezelés, soronkívüliség ügyében az érdekemben, az persze más, akkor természetesen adnék neki – amennyit megengedhetek magamnak –, de így?

Különben helytelenül írtam fentebb: nem vagyok teljesen hálapénz-ellenes. Tudom jól, hogy az orvosok hivatalos fizetése nem valami sok. Papíron. De van neki magánpraxisa is, és a többi betegtől úgyis kap több ezret, nem igaz? Az orvosok hivatalos fizetését meg kellene emelni annyira, hogy ne kelljen nekik elfogadni a kenőpénzeket, sőt nekik eszükbe se jusson kérni (pláne előre!) a betegektől.

Azt is látom, hogy rohadtul sok pénz folyik be az államkasszába az én és az összes többi aktív dolgozó egészségbiztosítási befizetéseiből. Az egészségügy legfelső szintjén gennyesre is keresi magát mindenki, aztán ahogy haladunk lefelé, úgy lesz egyre csóróbb a személyzet és lepukkantabb a kórház.

De ez az, ami engem nem érdekel. Én odaadom a pénzt, a politikusok meg az egészségügyi fő vezetők dolga, hogy jól osszák be. Az nem az én felelősségem, hogy az egészségügyi – vagy hogy hívják most – miniszter milliókat keres havonta, az éjszakás intenzíves nővér pedig nyolcvanezer nettót. (Vagy annyit sem?)

Kissé olyan ez a téma, mint az országban lévő mélyszegénység. Én ugyanakkor iszonyatos összegű adót fizetek – most néztem a fizetési papírt, a havi adóm több tízezer forint, az évesbe bele sem akarok gondolni. Rajtam kívül még rengetegen fizetnek adót, az mind belemegy az államkasszába. És mégis van mélyszegénység?? Nem az én problémám, tessék megoldani az ország vezetőinek – most szarok rá, hogy épp melyik hülye párt van hatalmon, ez mindig ugyanúgy van –, azért vannak ott, tessék okosabban szétosztani az én adómat, jusson az orvosoknak, a nővéreknek meg a szegényeknek, és ne stadionokat építgessünk meg havonta cseréljük a miniszterek szolgálati autóit. Nem az én felelősségem a szegények, meg az alacsony orvosi fizetések. És arra is tojok, hogy ez biztosan demagóg gondolatmenet :-)

Igazságtalanság még, hogy egyes orvosok gyakran és sok hálapénzt kapnak, mások meg semmit. Például a szemész vagy a kardiológus orvost még sosem láttam, hogy a tenyerét nyújtogatta volna, de nem is hallottam ilyent más betegektől sem. A sebész meg a szülészorvos ellenben, ahogy megállapították, hogy milyen szülés vagy műtét lesz, jóformán a második mondatában már a tarifát is közli. Természetesen tisztelet a kivételnek.

Hát a kardiológus nem fontos? Vagy aki a laboreredményeimet készíti el? Laboros orvost még nem is láttam soha a szememmel.

Vagy, hogy lazítsak az elveimen: rendben, adjunk annak az orvosnak valami kis pénzt, valamennyit, ha már megdolgozott érte. De ne annyit! Például: szülök. Utána, ha minden rendben ment és elégedett vagyok, adok tíz-húszezret. De csak utána! Mert ha előre adom, és a doktor úr szokva van a százezerhez, még a végén netán valami komplikáció lép fel. (Műtét esetén ugyanez a tanácsom: csak utána!)

Vagy: kisműtét: tízezer, nagyobb műtét: húsz. Maximum. Mert egy kisnyugdíjas néni jó, ha ötezret kiprésel magából. Barbinak a mellékvese-műtétje kapcsán, mikor érdeklődött, „mennyit illik adni”, azt mondta a többi beteg: „- Ötvenezret! Minimum!”

Na hát álljon meg a menet. Barbi is ugyanúgy fizeti az államkasszába az egészségpénzt, mint én. Ráadásul idősebb nálam, tehát régebben fizeti. Ezenkívül kevesebbet keres, mint én. Mi az, hogy ötvenezer, minimum?! Talán szívátültetésről beszélünk? Nem, egy laparoszkópos műtétről, ami persze hogy nem egyszerű, nem könnyű, sőt komoly feladat, de Barbinak nincs felesleges ötvenezre, mert még egyedül is él, szóval egy pénzes pasija sincs, aki kipótolná a kenőpénzt. Persze összedobhatunk neki egy kölcsönt, de nem ez a lényeg, hanem az elv. Hogy a betegek egymást hülyítik ezekkel az irtózatos összegekkel. Egyes szülészeteken szinte versengenek a kismamák, hogy ki mekkora horribilis összegekkel dobta meg az orvost.

Jó hét évvel ezelőtt egy ügyfelem, aki munkanélküli volt, akárcsak a férje, mondta nekem: Most született a gyerekünk, aztán adtunk százezer forintot az orvosnak… Mégiscsak első gyerek…

Szóval: 1. mindkét szülő munkanélküli, 2. hét éve volt, tessék belekalkulálni az inflációt is! Százezret?! Ja, és tök sima szülés volt, semmi farfekvéses sziámi ikrek, akiknek nyakukra tekeredett volna a köldökzsinór. – Azt már meg sem mertem kérdezni, honnan került elő az a százezer forint, lehet, hogy sok lopott mobiltelefonból állt össze. Olyan munkahely volt az.

Barbit heteken át több kollégával együtt győzködtem, hogy felejtse el azt az ötvenezret, maximum harmincat, de inkább húszat adjon, és azt is csak utána, előtte csak lebegtesse meg az orvosnak, hogy „Nem leszek ám hálátlan, dokikám!” – nehogy, ne adj’ isten, benne felejtsenek egy törlőkendőt büntetésből. (Nem akarok rosszindulatú lenni, de olvasok én horrorsztorikat az interneten a magyar egészségügyről.)

Anyám is tépelődött az ínhüvelygyulladás-műtétjén, de őt könnyebb volt meggyőzni, hogy a tízezer lesz a helyes összeg egy negyedórás műtétért, még ha altatásban végzik is, de utána rögtön hazamehet.

Anyámnak mondjuk érdekes módon az volt az érve, hogy „az orvos 10-15 évig tanult”. Na és? Az építészmérnök is 10-15 évig tanult, meg a pilóta is, mégsem kopogtatunk be leszállás után a pilótafülkébe egy borítékkal.

A színészek és énekesek is hosszú évekig tanultak énekelni és színészkedni, de nekem még sosem jutott eszembe, hogy a Vámpírok Bálja után pénzzel kitömött bonbonosdobozokat hajigáljak a színészek közé taps közben :-D Pedig biztosan díjaznák :-)

Megdöbbentő, mennyire fanatikusak a Vámpírok Bálja-rajongók!

Ezen a héten Kati barátnőmmel e-mailezgettünk, többek közt megállapodtunk, hogy jövő héten hagyományosan összefutunk majd palacsintázni és dumálni. Aztán ő felvetette, hogy nem akarom-e megnézni vele a Bált, mert ő még nem látta, de állatira meg akarja nézni, viszont a pasiját nem érdekli.

Ez különben érdekes, hogy inkább a nőknek tetszik ez a darab. Én mindkét szülőmet elvittem rá, Faternak nem jött be, anyámnak nagyon. Pedig Gézát félidőben lecserélték. Nem vodkára.

Mondtam, hogy dehonnem, nagyon is szívesen megnézem, már csak azért is, mert júniusban is játsszák, és akkor van a születésnapom; de finoman körülírtam, hogy a jegyárak sajnos nem kimondottan olcsók, hanem ellenkezőleg rohadtul drágák.

Mire Kati azt írta, hogy ő akár a tizenkétezres jegyet is kifizeti, csak akár egyszer az életben is hadd lássa, valami király helyről lehetőleg.

Pöpec! :-) Helyeslem ezt a hozzáállást, azonkívül én is augusztusban láttam utoljára a darabot, elvonásom van, szívesen megnézem újra, pláne a születésnapom környékén. Rögtön felmentem a honlapra, de nem volt még kint a szereposztás.

Imádom a Vámpírok Bálját, mert akárhányszor láttam eddig (három), mindig fantasztikus volt minden ízében, de egyvalamihez minden körülmények között ragaszkodom: Egyházi Géza legyen a gróf!!! Anélkül be sem teszem a lábam a színházba. Ezt meg is írtam Katinak, hozzátéve, hogy legyünk türelemmel, amint kint lesz a szereposztás, félbehagyok mindent és indulok a jegyirodába. Hisz még csak január van. Ízelítőül küldtem is egy-két dalt és fotót Katinak, hogy tudja, miről beszélek :-)

Szereposztás sem a Vámpírok Bálja honlapján, sem Géza Facebook-oldalán, sem a Bál FB-oldalán nem volt kint. Viszont csütörtök este meghűlt bennem a vér, midőn csak úgy kíváncsiságból felkúsztam a jegyvásárlási oldalra, és láttam, hogy a jegyeknek úgy a fele már elfogyott!

Január 23-án, a június 12-15-i előadásokra!? Hogy van ez, hogy van ez?! Mi van itten? Hát nem is tudjuk, kik mikor játszanak! Ennek a fele sem tréfa! Rémülten végigpörgettem az összes játszási nap nézőtér-képeit. A péntek 13. szinte már betelt, a szombat esti dettó. Jó kis helyeket még találtam a csütörtök esti, a szombat és vasárnap délutáni előadásokra. Megírtam Katinak a szitut, és hogy bár tudnánk, mikor lesz Géza, mert azonnal rohannék jegyet venni.

Kati másnap visszahívott, hogy az istenért, légy szíves szépen kér, hogy vegyem meg most, minél előbb a jegyeket, ő hétfőn rögtön kifizeti, de belereszket, ha arra gondol, hogy netán elfogynak a pofánk előtt.

... Hát ezért van az én mobilom állandóan lenémítva a munkahelyen: szép is lenne, ha a Vámpírok Báljáról, énekesekről, szereposztásról meg tízezer forintos színházjegyekről beszélnék az állandóan ott lebzselő törzsközönség füle hallatára!…

Vajon hogyan tudhatnánk meg, hogy mégis melyik napra lenne érdemes jegyet venni? Sógornőmtől kértem telefonos segítséget, aki javasolta Géza FB-oldalának adminjához fordulni a kérdéssel. Ezt remek ötletnek tartottam.

Sajnos, minden további ügyintézés előtt előbb haza kellett mennem, mert 1. a jegyirodában csak kápét fogadnak el, én pedig a pénzfelvételi díj miatt nem akartam újra automatát csapolni, mikor otthon a borítékban van elég cash, 2. Facebookot is csak otthon szabad  használni. De hát sebaj, hazamegyek, írok az adminnak, az válaszol. A jegyiroda meg nyitva van szombaton is, majd visszajövök a készpénzemmel és vásárolok.

Hazamentem, írtam az adminnak és vártam. Közben unalmamban lecsekkoltam a ’szokásos’ jegyirodám weboldalát, és láttam, hogy neeem, nincsenek nyitva szombaton, csak hétfőtől péntekig. Juuuuuuj… - Neten nem vásárolok. – Rákerestem az általam ismert budapesti jegyirodákra, mindegyik csak hétköznap volt nyitva. Még az is, amiről a Bál honlapja azt írta, mindennap nyitva van. (Telefonon rájuk kérdeztem. Én, aki utálok telefonálni, még ezt is!... :-)

Két nap alatt simán az összes jegyet elviszik az internetes vásárlók. Már majdnem sírva fakadtam, szerencsére ekkor észrevettem, hogy Fókusz és Libri könyvesboltokban is van jegyvásárlás; felhívtam a kedvenc Fókuszomat, ahol megerősítették, hogy igen, árulnak színházjegyet, igen, a Bálra is, és igen, nyitva vannak szombaton :-)

Szombat reggel felkelve már az általam kinézett néhány kellemes jegyből kettőt elvittek. Hát ennek tényleg a fele sem tréfa! Ezek az őrültek éjszaka is vásárolnak! Ez már nem egészséges megszállottság. Nálam OK, mert én imádom a vámpírokat és imádom Gézát, na de az összes többi ember milyen alapon vesz jegyet már most?

Az FB-admin továbbra sem válaszolt, viszont a jegyek fogytak, mintha ingyen osztogatnák őket. Felírtam cetlire egy dátumot és hogy 6. sor jobbközép, majd nyakamba szedve a lábamat elrongyoltam a Fókusz irányába.

… Közben, váratlanul, ahogy az utóbbi időben szokott, megjött a menstruációm, így én magam is hófehér voltam és úgy festettem, mint akit egy vámpír látogat éjszaka, de nem jó értelemben :-)

Mire becsörtettem a könyvesboltba és eljutottam a hölgyig, aki a színházjegyekkel foglalkozik, és beléptünk a választott előadás internetes oldalára, ezt a 6. sor jobbközépi két jegyet már elvitte az ellenség! Hörgő hangot hallattam. Félóra telt el, az isten szerelmére!

Idegesítően kevés hely volt szabad az 5-7. sorok környékén, amit én ideálisnak tartok. (Kati akár az első sorba is ült volna, de az nekem túl sok lenne.) De a negyedik sor fele még üres volt, középen is. Így azt mondtam: - Legyen ez a 4. sor 10-11. szék!

A hölgy nagyon aranyos volt, mert látszott rajta, hogy csuklik, amikor szembesül a jegyek árával, és mégsem tett megjegyzést. Tényleg annyi pénzbe került, hogy jobb nem rágondolni. Szerencsére karácsonyra kaptam némi ajándékutalványt a névleges munkahelyemtől, aminek egy részét hazahoztam és most magammal vittem, hátha elfogadják. Elfogadták. Ezek után dühöngtem magamra, hogy miért nem az egészet hoztam haza?

Ennyivel olcsóbb volt a jegy. Meg aztán, egy koncertjegy is van ennyire drága, de azokat mégsem nézi hülyének senki, akik koncertre járnak. … És mostanában igazán alig költök valamire, amióta igyekszem minél több suskát félretenni kaucióra, lakbérre. Ha a Bál-jegy árát elosztjuk a júniusig hátralévő hónapok számával, akkor alig pár ezer forintra jön ki havonta, olyan, mintha kocadohányos lennék :-)

Hazaérkezés után – mikor máskor? – érkezett meg a FB-admin válasza. Öt hónapra előre nem lehet még tudni a szereposztást, különben meg az is változhat az időközben alakuló elfoglaltságok miatt. (Én azt mondom, Géza elfoglaltsága ne alakuljon, hanem legyen akkor és ott, ahol én leszek a negyedik sor közepén!!) Majd február-március környékén jön ki a szereposztás – így az admin – és akkor szoktak beindulni a jegycserélgetések :-D

Na tessék. Tavasszal majd nézegethetem a fórumokat: „Bot Gáboros Vámpírok Bálja-jegyeket adok Egyházi Gézás jegyekért cserébe!”

Persze ha racionálisan nézem, akkor nem tragédia, ha nem Géza a gróf. Hisz az előadás egésze mindenféleképpen istenkirályság, a zenekar és a díszlet mindenképpen zsír lesz, a látvány pedig a perspektíva miatt jobb, mint korábban bármikor. Bot Gábort már volt szerencsém látni augusztusban, és a saját fülemmel hallottam, hogy tulajdonképpen rohadt jól énekelt. (Látni igazából alig láttam, hisz ötszáz méterre ültem.) Langer Somáról pedig – a harmadik gróf – azt mondják a rajongók a fórumon, hogy kinézetre is, hangra is tiszta Géza. Szóval megnyugtató, hogy Géza nélkül sincs tragédia, de 1. én akkor is Gézát akarom!!!, 2. Langer Soma fiatalabb nálam, ami hülye érzés. Egy vámpír gróf legyen idősebb az embernél!

No de reménykedjünk. Mért ne Géza lenne aznap? Mindenféleképpen óriási élmény lesz a negyedik sorból látni a Bált, egy másik horror- és vámpírrajongóval együtt. Gézát pedig úgyis láthatom még egy csomó Musical Pluszon. Habár olyankor többnyire inkább rekeszizom-sérvet kapok tőle, már amikor kiereszti a humorát, amit szintén nagyon imádok.

Épp ezért még izgalmasabb méltóságteljes grófnak is látni, ami bár megtörténne!

Tényleg nem egyszerű lakást találni, még az internetes hirdetések között se, ami a legkényelmesebb. Nem annyira a lakásokkal van baj, inkább a hirdetésekkel.

Sokan nem tesznek fel fotót. Én pedig elvből csakis fényképes hirdetéseket nézek meg. Lehet, hogy ezen változtatnom kellene, lehet, hogy álmaim lakása (innen kétszáz méter, napos, berendezett, olcsó stb.) az egyik fénykép nélküli hirdetés mögött bújik meg, de nem hiszek benne. Miért nem lehet fényképet csinálni és feltenni?

Vagy: nem írják ki, hosszú vagy rövid távra kiadó-e a lakás. Nincs kedvem beköltözés után egy hónappal kiköltözni.

Két nagy albérletes oldalt kísérek figyelemmel, de egyik sem hibátlan. Az első több adatot és több fényképet közöl, viszont nem lehet például emeletet beállítani (= földszint nem), és valamivel kevesebb lakás van náluk.

A másik portálon sokkal több a lakás, és lehet emeletre is szűrni, viszont az adatlapjuk elég gyér. Leírják a lakbért, és kész. Aztán a hirdetés szövegében talán benne van, hogy „rezsi ennyi, közös költség annyit” – amiből kijön egy összköltség, ami „A” lényeg. De többnyire vagy egyik, vagy másik nincs a szövegben, néha egyik sem.

Ezen a második portálon továbbá rosszak a fényképek. Lefényképezik a nappalit az ajtóból, aztán a nappalit az ablakból, aztán a nappalit egy méterrel odébbról. Oszt’ csá. Na és a konyha? És a fürdőszoba? Van-e mosógép, tűzhely, zuhanytálca, fürdőkád? De van, hogy lefényképezik ugyan a konyhát, de mondjuk csak a konyhaasztalt meg a frigót. Na de ebből hogy lássam, hogy van-e tűzhely?

Mert láttam én olyan lakáshirdetést, ahol csak villanyrezsó volt! :-( Oda természetesen nem megyek. Pedig ez a lakás szinte ideális lenne, közel van a jelenlegi lakásunkhoz, alacsony bérleti díj, rezsivel és közös költséggel együtt is egész elfogadható; a nappaliban ágy, kanapé, tévé. Csakhogy: 1. a konyhában villanyrezsó, 2. a ház alatt egy zenés kocsma, a lakás pedig első emeleti. A kocsmazaj egy dolog, de ha este tizenegykor megyek haza és kint állnak a cigarettázó részegek?

Nem is nagyon akarják kivenni, mert mindkét portálon két-három formában is fent van ugyanez a lakás. Lehet, hogy a zenés kocsmát és a villanyrezsót leszámítva még a szomszédok is pszichopata ukrán bérgyilkosok. Kár…

Már itt, pontosan a szomszéd utcában is találtam lakást, negyedik emeletit iszonyat olcsón, egyhavi kaucióval, és teljesen fellelkesedtem, de másnapra már nem volt kint :-( Elvitték a rohadtak. Igaz, hogy a 2. számú ingatlanoldalon volt kint, tehát a nappaliról volt két fotó és annyi. Lehet, hogy se mosógép, se hűtő nem volt benne. Igyekszem ezzel vigasztalódni. Pedig milyen szép lett volna! Nem kellett volna kiszakadni a megszokott környezetemből – és ez nem lustaság, hanem a közelben van a metró, a bevásárlóközpont, a park, ahol futok –, a szüleim is közel lettek volna, apám csak átszalad, ha akar valamit; áh, túl szép is lett volna…

Fejben már nagyjából összeállítottam az ideális lakás szempontjait, ennyi netes hirdetés alapján. Eszerint:

Az összköltség 80, maximum 85 ezer legyen. Ezt úgy értem, hogy 85 akkor, ha kint mínusz 20 fok van, és rendesen mosok, főzök, vasalok. Sajnálom, de többet nem tudok szánni pusztán a lakhatásra. Ez a bér, rezsi és közös költség összege.

Hiába keresek most egész szépen, de – legszívesebben ezt le sem írnám, nehogy valóra váljon, de jólesik kiírnom magamból: – nem lehet tudni, meddig tart ez az állapot. Ezenkívül ahogy már korábban is írtam, a 85 ezres lakásfenntartáson kívül még 15 ezernyi csekket is be kell fizetnem, valamint 10 ezer megy minden hónapban a takarékszámlára: ez máris 110. Az ezen felül maradó pénzből kell ennem, és spórolni Erdélyre is, mint állat. (Nem tudom, hogy képzelte az a politikus, aki szerint „47 ezer forintból meg lehet élni”, de egy egyedülálló ember ennyiért talán talál egy nyóckeres udvari fölszinti 20 négyzetméteres garzont, és még marad annyija, hogy a villanyszámla negyedét befizetheti.)

Legyen tűzhely. – Hülyén hangzik ez, de mint láttuk, van villanyrezsós lakáshirdetés is. – Elsősorban gáz, de lehet villany is. Eszemben sincs tűzhelyet venni, odavitetni, beszereltetni, kihívni a Gázműveket, és mindezt egy idegen lakásért. Adják ki úgy, hogy ez az alapvetőség benne van! Ennem mégiscsak kell. Főzni akarok, kihívásként is, és mert állítólag az a legolcsóbb zabálási lehetőség. És sütni is.

Legyen mosógép. Nem szorul magyarázatra: mosni kell.

Legyen hűtő. Bár ebbben talán tudok kompromisszumot kötni, végül is nekem nem kell egy ezerliteres ipari hűtőkomplexum, hanem valami térdig érő kishűtő is elég, amit talán lehet venni olcsón. De inkább nem költeném ilyesmire a pénzemet, szerintem egy lakásban kell hogy legyen eleve hűtő. Az előző bérlő hol tartotta a tojást?

Ne legyen földszinten. – Erről már írtam: ha utcai, behallatszik az emberek beszélgetése, ha udvari… á, földszinti udvarit nem is vennék ki. Igazából még az első emeleten is világosan hallatszik minden utcai tüsszentés, de ne legyünk telhetetlenek. Ezért örültem volna a szomszéd utcában lévő negyedik emeletinek.

Ne legyen ott a tulaj. – Egy másfél szobás lakást úgy kínálgattak, hogy a külön nyíló félszobát a tulajdonos „időnként használja”. Hát ne használja, ha én ott vagyok, vagy ha használja, ne adja ki a lakást… Most én lakom benne, vagy ő? Ha más népekkel akarnék együtt lakni, akkor bérlőtársként vennék ki lakást.

De túl messze se legyen a tulaj! :-) – Láttam olyan hirdetést, hogy „a tulajdonos külföldön tartózkodik”. Én jobb szeretem, ha elérhető a tulaj, nemcsak kényelemből, hisz kisebb dolgokat én is el tudok intézni, de van, amihez kifejezetten a tulajdonos kell. Ha például olyan gázvezeték-csere szükséges, amilyen nálunk volt tavaly, vagy más hasonló nagyobb lélegzetű dolgok. Mit kezdjek ilyen helyzetben, amikor a lakás tulajdonosa Ausztráliában tartózkodik?

A többi szempont már csak kényelmi, úgymint jobban örülnék fürdőkádas, mint zuhanytálcás fürdőszobának, illetve a lakás hangulata is lényeges. De ez utóbbiak már elhanyagolhatók a fentiekhez képest.

Az a rossz, hogy mindezeket együtt még egyetlen lakásban sem találtam meg, vagy ha igen, a hirdetésben nem tüntették fel. Mint írtam, rengetegszer nincs ott a rezsi és a közös költség összege. Márpedig én oda sem megyek megnézni, ha előre tudom, hogy nem fog megfelelni (= túl drága, vagy nincs benne valami alapvető). Ha pedig nem írják meg a hibákat, és majd én veszem észre a saját szememmel, akkor sem fogom azt a lakást kivenni, legfeljebb dühös leszek a közvetítőre.

Pár példa, hogy miket láttam eddig:

Az említett, kocsma fölött lévő villanyrezsós lakást. Összesen 74.000.- mindennel együtt, és szimpatikus, de hát ott a kocsma és a villanyrezsó.

Saroképület, nem rossz hely, de félemelet. 55 a lakbér, 25 a közös költség, és valamennyi az áram, nem írták. Szóval 80 rugó plusz még …. akármennyi. Ezenkívül túl narancs szocreál a bútorzat.

Körtérnél, hiányos hirdetés: 28 m2, 50 a lakbér, 6 a közös költség, és valamennyi a rezsi. Fénykép nincs.

Zöldövezet, 35 m2, földszint, kertre nyíló. 50 a lakbér, 1 a rezsi, 1 a közös költség (állítólag „benne van a lakbérben” – WTF?) Enyhén szólva gyanús, biztos machetés gyilkosok a szomszédok, vagy hamarosan ledózerolják a házat. Ezenkívül nem tudni, van-e tűzhely, mosógép. Mindössze két vacak fotó a nappaliról.

Itt a közelben, kis utcában: 44 m2, összköltség 86, mosógép, tűzhely van. Sajnos túl van a pénzügyi határomon. Ezenkívül nem jegyeztem fel, hányadik emelet – ha földszint, már nem is nézem meg még egyszer.

Szintén közel, kis utca: 38 m2, lakbér 55, közös költség 14,5, rezsit nem közölték az urak.

A körtérnél: 35 m2, 59 a lakbér, a közös költség 15, a rezsi titok.

„Műegyetem környéke” (na, ez a lakás pedig tetszik): 32 m2, lakbér 55, de sem rezsi, sem közös költség nincs közölve. Második emelet, mosógép, villanytűzhely. Bérlés időtartama nincs feltüntetve. Fotókon csak a nappali, illetve a kilátás (zöldövezet).

Tőlünk három megállónyira, kellemes utcában: 22 m2, 42 a bérleti díj, X a közös költség, Y a rezsi. Negyedik emelet, lift nincs. Nagybevásárlást direkt kellemes ide felcipelni.

Itt a közelben, előkelő hegyi utcában: 24 m2, 45 a lakbér, 10 a közös költség, 25 a rezsi, ez pontosan 80. Internet és minden van. Azonban félszuterén.

Belvárosi lakás, minden tekintetben szuper, viszont nem berendezett, hanem üres, holott a keresőbe direkt bútorozott lakást írtam.

… Bár ez még istenes, mert olyan lakáshirdetéshez is volt szerencsém, ahol leírták, hogy „ágy sajnos nincs”. Ja, pont azért keresek bútorozott lakást, hogy rögtön elsőnek több tízezerért ágyat vegyek! Mintha feleségül kérne egy pasi, akinek nincsen farka. Vagy feje (mindegy). 

A közelben, két megállónyira: 33 m2, lakbér 60, közös költség és rezsi X és Y. Továbbá fénykép sincs.

Nem tudom, hogy a rezsit miért kell ilyen betegesen titkolni? Mindenki tudja, hogy a villanyért, gázért fizetni kell. A víz néhol benne van a közös költségben, ez megnyugtató, de van, ahol ilyent nem írnak: akkor lehet, hogy nincs benne és külön kell fizetnem? Vagy benne van, csak lusták leírni?

Értem én, hogy nem lehet pontosan megírni, hogy „egy hónapban 19.856 Ft a rezsi”. De úgy saccra! „A téli hónapokban 20.000 szokott lenni”, vagy „átlagosan 12.000 Ft”. Marhára nem mindegy, hogy számolgatnom kell-e, hány percet fűtök, vagy teleereszthetem-e a kádat hetente egyszer, anélkül hogy a vesémet kéne eladnom a vízdíjért.

És még ott van az az érdekes jelenség, hogy ha a rezsi alacsony, akkor a közös költség horribilis, és ha a közös költség névleges összeg, akkor a rezsi állati magas.

Nyilván hülyének tűnhetek, hogy ennyit agyalok mindössze egy albérleti lakás fölött, de van rá okom. Mivel még sosem vettem ki lakást. És a költségek nagyon nem mellékesek.

Ezenkívül: talán, aki csak dolgozik, utána bulizni megy vagy rendszeresen a pasijánál alszik, annak tökmindegy, miféle lakásban zuhanyozik, alszik és reggelizik. De ÉN otthon ülő típus vagyok! Ha van egy szabad napom, és épp nincs programom (család, mozi, színház stb.), szívesen elvagyok otthon, akár házimunkával, filmnézéssel, internettel. Télen főleg.

Nekem marhára nem mindegy, milyen a lakás és milyen a ház. Jól érezzem magam abban a lakásban, és ha kinézek, ne az emberek bokáját lássam. Tudjak kellemesen aludni, tehát a szomszédok ne legyenek ordítozós népek, lehetőleg csekély számú és/vagy csöndes legyen a gyerekük. Ne kelljen gyomorgörccsel hazamennem, hogy kint van-e a szomszéd family már megint a körfolyosón, illetve ha egyszer hazamentem és újra el akarok menni, ne kelljen ezen paráznom.

Az előző külön lakásom gangos volt, fél méter széles folyosóval, ahová a szomszéd család – akiken át kellett másznom, mert köztem és a lépcsőház közt voltak – állandóan kiteregetett egy-két teli fregolit. Vásárlással nem volt egyszerű hazamenni. A lakásajtót pedig soha nem csukták be, hanem úgy gondolták, hogy az egész folyosó az övék. Ha a konyhában főztem – amely egyben az előszoba is volt – tőlem egy méterre az ajtómon túl visítva rohangált a gyerek, akit nem vittek soha sétálni vagy játszótérre, hanem a gangon meg az udvaron visíttatták. Szerencsére kora este a gyerek elhallgatott, cserébe másnap már reggel hétkor újra rázendített. A falamon minden áthallatszott, olyan volt, mintha a szomszéd szobában lennének. Emelt hangú beszédkor szinte minden szót hallottam.

Ezenkívül két kutyájuk is volt, akik az én ajtóm és a többi szomszéd ajtaja elé pisiltek, mert sétálni azokat sem vitték soha. Ráadásul az egyik kutya egy idegbajos csivava volt, aki a nyitott ajtón állandóan kirontott, ha el mertem menni a lakásuk előtt (vagyis mindig, ha el- vagy hazamentem), sőt néha a folyosó közepén aludt a dög, és át kellett lépnem. Még jó, hogy farmer volt rajtam, és nem közvetlenül a bokámat kapta el. Szólni pedig nem mertem, mert 1. egyedülálló 54 kilós nő vagyok, 2. olyan fajta népek voltak ezeknek, akiknek ’nem lehet szólni’.

Ebből okulva, még ha az összes többi fent felsorolt kritériumnak meg is felelne az a lakás, a szomszédokat is le fogom csekkolni terepszemle alkalmával, és ha a házban nyitott lakásajtót, gangon ténfergő kutyát vagy kettőnél több kölyköt látok, akkor az a lakás már ejtve.

De ettől egyelőre még távol vagyok. Most próbálok egyáltalán négy-öt olyan lakást összegyűjteni a netről, amiket érdemes megnézni, és nem szúrom ki már a monitor mögül, hogy kuka, mint a villanyrezsós kocsmás.

Már tavaly is megpróbáltam csökkenteni a koffeinbevitelt, de novembertől új fokozatba léptem. Akkor tűnt fel ugyanis, hogy valahányszor úgy istenigazából eldurrant az agyam a munkahelyen, előtte vagy közben kávét ittam.

Az nyilván felvitte a vérnyomásomat és a pulzusomat, és reszkettem az idegtől. Miután ez kétszer-háromszor megismétlődött, úgy gondoltam, összefüggés lehet a dühroham és a kávéfogyasztás között.

Azóta megpróbáltam a munkahelyen lehetőleg csak zöld, esetleg fekete teát inni, és érdekes, de ez bevált! Nem mintha valami hidegvérű emberré változtam volna tőle, de ha nincs bennem akkora adag koffein, akkor valahogy túl ványadt vagyok ahhoz, hogy úgy istenigazából felcsesszem az agyamat.

Azért ilyenkor is ki tudok jönni a sodromból, de legalább a szívem nem ver összevissza és az agyvérzés sem fenyeget.

Reggel itthon tehát megiszom a szokásos tejeskávét, de minél kevesebb nescaféval, valamint egy zöld teát (az jó az emésztésre is). A munkahelyen indításnak még egy nagyon-nagyon gyenge tejeskávét, de csak egy kicsi csészével és úgy, hogy még fél kilenc előtt megigyam. Utána már csak két zöld tea. Ha nagyon álmatag vagyok, esetleg az egyik tea fekete.

Ez persze azért nem mondható a koffeinről való leszokásnak, de jóformán 50 %-os csökkenés a korábbihoz képest. Sőt még ezt is csökkenthetném tovább. Múlt héten Faterral a Rudasban voltunk, nem ittam sokat indulás előtt – nehogy ott jöjjön rám a hasmenés –, csak egy gyenge nescafét és alig egy percig áztatott zöld teát. Kóvályogtam az odaúton, a fürdőben pedig pihenéskor elbóbiskolgattam, de aztán teljesen éber és orientált lettem. Ha kellő akaraterőt növesztek, esetleg a hétköznapokon is követhetném ezt a gyakorlatot.

Kisebbfajta csoda volt a múlt heti véradásom. Ez már a 29. – ezt onnan tudom, hogy végre a kezembe adták az orvosi kartont is, tudniillik annak a hátoldalára nyomtatták ki a kérdőívet :-) Amit kitöltés után megfordítottam, és átfutottam az orvosi kartont. Annak a tetején volt: „Eddigi véradások: 28.” Szóval ez a huszonkilencedik.

Véradások előtt eddig mindig feltöltöttem magam zöld teával, kávéval és még kólát is vittem magammal, mindezt azért, mert az első időkben néhányszor lezuhant a vérnyomásom véradás után. Úgy gondoltam, ha a vérnyomást feltornászom az egekbe, ha akar, sem tud majd lezuhanni.

De most az új, koffeincsökkentett életszakaszomban mégsem akartam szerda délután kávét inni, hogy aztán éjfélig ne tudjak elaludni. Így egy zöld teát ittam délután négykor, és a kólát vittem magammal. Az mégsem árt – illetve egyébként igen, de véradáskor nem –, ráadásul esetleges émelygésre pont jó.

Meglepetésemre a véradás teljesen simán zajlott kávé nélkül is. Leszámítva, hogy előtte sajnos rápillantottam a kezemben tartott véradós zacskóra, és megláttam benne azt a rohadt nagy tűt, ebbe kicsit belesápadtam. Aztán, mikor a nővérke már a vénámba szúrta azt a rohadt nagy tűt, akkor pedig a mérleg nem akart működni, ott feküdtem a karomban a kisujjnyi tűvel, míg két ápolónő tanakodott, hogy ugyan vajon mi lehet ezzel a mérleggel? Már arra gondoltam, hogy most bizisten elájulok, amikor a mérleg végre összeszedte magát és én pumpálhattam.

Tű kihúzása után öt percet feküdtem, két percet ültem, aztán felkeltem és mentem. Nem volt semmi bajom. Hihetetlen, hogy kávé nélkül is tudok vért adni!! :-)

Még nem írtam róla, hogy decemberben a Budapesti Vöröskereszt meghívott a Véradók Napjára a József Attila Színházba. Fatert hívtam magammal, mint vendéget. Egy órányi beszéd és díjkiosztó volt, utána pedig a Fekete szárú cseresznye c. színdarab, amit így utólag örülök, hogy láttam, főleg, hogy ingyen volt :-) – ez gonoszul hangzik: az igazság az, hogy eleinte tartottam tőle, de végül is sokkal jobb lett, mint vártam, sőt kifejezetten jó volt.

Pezsgőt és ingyen kaját is adtak. Isteni! :-)

Csak olyanokat hívtak meg, akik legalább huszonötször adtak vért. Az igazán sztahanovistáknak pedig díjakat adtak át. Ezek a 100+ kategóriások voltak: 100, 105, 110, sőt a legmagasabb, azt hiszem, 115 véradáson volt túl. A szünetben hallottam a beszélgetéseket, „én hatvannál tartok”, tisztára elszégyelltem magam, mert az én köreimben az öcsém és én hősök vagyunk a magunk 25+ véradásával, de úgy látszik, vannak nálunk sokkal belevalóbbak is. (Jó, a tesómat kizárták egy hosszú időre, különben már biztosan negyvennél tartana.)

Teljesítmény ennyiszer vért adni, és nemcsak a személyes bátorság miatt, hanem mert néha úgy kell birkózni a személyzettel, hogy hadd adhassak! Ha lehet, minden indokot megragadnak, hogy ne kelljen levenniük a vért (erről már írtam). Azóta kíváncsiságból utánanéztem, és megtudtam, hogy a magyar véradási protokoll sokkal szigorúbb, mint más országokban. Nálunk rögtön kizárják olyasmiért az embert, amiért máshol nem. Szóval a vérellátó személyzete nyilván jogosan cselekszik. De akkor is bosszantó, mikor valaki végre összekaparja magát, esetleg előtte vörösbort ivott (persze nem aznap), rákészült, elment, és akkor kiszórják.

Például az én orvosi kartonomon ott van, amit valami idióta írt évekkel ezelőtt: „Nyolc véradásból négyszer rosszul lett.” Ez igaz, de azóta volt huszonnégy véradásom, ahol semmi bajom nem volt. Mégis ha ránéz egy beszaribb doki, már csak emiatt is kirúghat. Én épp azért járok csakis a Karolina útra, mert a legutolsó külsős helyszíni véradáson a vén marha doki kizárólag erre az egyetlen mondatra koncentrált, és minden ellenérvemet kizárta a füléből.

A Karolinán szerencsére nemigen cseszegetnek. Éppen most például a doki még csak meg sem tapogatta sem a szívemet, sem a torkomat, sem nem közölte, hogy „maga olyan sápadt”, vagy „hány kiló maga”? Nem is volt semmi baj. Holott most nem „készültem rá”, se vörösbor, sem edzés, sőt kávé sem.

Amikor a munkahelyen van véradás, másfél órát kell sorban állni. Olyankor az összes kolléga odacsődül, öreg, fiatal, sovány, kövér; hirtelen senki nem fél a tűtől és senki nem elájulós. Nálunk ugyanis két nap szabadság jár a véradásért. (Nekem már nem, mert nem vagyok állományban. Nem is adok azóta a munkahelyen, adjon, aki ott dolgozik.)

Kezdeményezni kellene, hogy törvénybe legyen foglalva ez a két nap, és ne csak a munkahelyek döntésére bízva legyen adható (és nem kötelező). Állítom, hogy többszörösére nőne a véradások száma. Nálunk csak évente kétszer lehetett igénybe venni, de ez is négy szabadnap – húsvéthétfőt követően egy egész szabad hét! És évente négyszer lehet vért adni. Ha mindenki kapna érte két szabadságot, biztos vagyok benne, hogy egyből megszűnne a „félek a tűtől, félek a fertőzéstől, a másodunokatesóm belehalt a véradásba”.

…. Nincs túl hízelgő véleményem az emberekről, ezért feltételezem, hogy két nap szabiért sok mindenre képesek lennének, de ez tapasztalatokon alapszik :-)

Istenem, végre egy kis csönd és nyugalom! Ébredéstől mostanáig, délután 15.45-ig jóformán egy szót sem szóltam senkihez, hozzám sem szólt senki. 9.00-tól 15.00-ig kivasaltam mindent, közben filmeket néztem.

Nagyon rám fért a csönd, mert az elmúlt öt nap, az év második munkahete pokoli volt. Tele volt melóval, egyik sürgősebb, mint a másik; egyik bonyolultabb, mint a másik, ráadásul telefonálgatnom is kellett ezek miatt, amit gyűlölök. Már csak azért is, mert mások füle hallatára kell beszélnem, amitől mindig ideges leszek és hülyeségeket mondok. Ezenkívül az unatkozó és hangos kolléganők, elsősorban Editke, rengeteg időt töltöttek az irodámban, vagyishogy a titkárságon, a seggüket vakarták és folyamatosan jártatták a pofájukat.

Csütörtök délután el is durrant az agyam. Délután három volt, SOS munkát kellett volna csinálnom, amihez telefonálnom is kellett. Editke és a főnök egymással beszélgettek nyitott ajtó mellett (mindkettőnek jó erős hangja van), aztán Editke kijött a főnöktől. Na, gondoltam, most végre eltakarodik, és telefonálni kezdtem. Már beszéltem is az ügyféllel – tényleg fontos ügyben! – amikor ez az undorító kurva rájött, hogy mégsem társalogtak eleget, de nem ment vissza a főnök szobájába, hanem egyszerűen az én fejem fölött, rajtam keresztül kezdett rikoltozni neki.

Egy szót sem hallottam a telefonban. Na, ekkor félretettem a kagylót, és kevéssé kedvesen azt mondtam: „Lehetne halkabban?! Telefonban vagyok!”

Jaj, bocsánat, mondta Editke, és ki is húzta a büdös belét a szobából. Hála a jó istennek, ezután egész pénteken alig láttam, nyilvánvalóan besértődött. A főnök is szűkszavú volt, nyilvánvalóan ő is besértődött. De őszintén leszarom. Ő az, aki igazán tudhatná, hogy nem csak titkárnő vagyok, ami mellesleg szintén egy munka, hanem titkárnő is, igazgatási ügyintéző is, vagyonos ügyintéző is, mellesleg személyzeti ügyeket levelezek, raktárból rendelek, leltárfelelős vagyok és még ami úgy beesik, tehát marhára van mit csinálnom, amihez pedig nyugi kell, bassza meg, mert rajtam és Barbin kívül mindenki becsukhatja maga mögött azt a rohadt ajtót és békében dolgozhat, csak nekünk kettőnknek kell eltűrnünk, hogy ha beesik Editke unatkozva, akkor itt rikoltozzon akár félórát, és akár napjában nyolcszor, mert neki mindent szabad. Ha pedig egyszer az életben rászólok, akkor durci van. Leszarom, nyugodtan rohadjon el ott, ahol van.

Nem fog ez sokáig távol maradni úgysem, képtelen észrevenni magát, hétfőtől fixen nálunk fog tenyészni megint, amíg legközelebb rá nem szólok. Komolyan kezdem azt hinni, hogy ennek nincs munkája, és ami van, azt is lepasszolja a két beosztottjának.

Pénteken Editkének színét sem láttam, vagy talán csak öt percre, amiért szívből hálát adtam az égnek. Ennek ellenére délutánra teljesen kimerültem, a sok melótól meg az idegeskedéstől is. Múlt héten voltam vért adni, edzeni viszont már elég rég nem, ezek miatt is lehetek ványadt.

Tegnap este bevettem két Hovát, és újra nekikezdtem a Holtodiglan olvasásának. Állati ez a könyv. Alig várom a filmet! Ma pedig korán hajnalban, 7.30-kor ébredtem, reggeli után nekifogtam vasalni, és hat órán keresztül nyomtam. Közben első körben megnéztem a Pirosszkát (egyik kedvenc animációs filmem, de agyonütném, aki ezt a magyar címet adta neki), aztán a Változások korát, most utoljára pedig A segítséget.

Vasalni sem annyira egyszerű, mint látszik. Érdekes, pedig ma többnyire ágyneműket vasaltam… Bár ágyneműt eleve hülyeség kivasalni, hisz 1. úgyis belefekszünk és összegyűrjük már elsőre is, 2. úgysem látja senki. De nálunk szokás, meg tényleg szebb a jó ropogós lepedő, mint valami gyűrött.

Csak az a baj, hogy az ágynemű nem mindig akarja az igazat. Már száraz, ezért meglocsolom a spricnivel, hogy könnyebben vasalhassam, de van, hogy előbb megszárad, mintsem teljesen sima lenne. Akkor újabb sprickolás, tovább vasalás. Szóval nem lehet egy lepedőt öt perc alatt kivasalni, hiába látszik úgy.

Egész héten a lakáskeresésen és a költözésen járt az eszem. Még munka közben is, míg a folyosókon nyargaltam valami aktával vagy levelet írtam, az agyam egy szelete bérleti díjakat meg rezsiket számolt :-)

Végiggondoltam a házimunkákat is. Takarítani gyakran szoktam, és tudok is (bár igaz, mit lehet azon elrontani?). Mosni megtanultam, mikor külön laktam, de azóta elfelejtettem. Úgy értem, kézzel tudok, de a mosógép használatát majd újra kell tanulni. Itthon képtelenség az ilyesmi: anyám állandóan itthon van, és egy energiavámpír; ha elkezd bármit is magyarázni, ólmos fáradtság lesz úrrá rajtam és le kell dőlnöm.

A főzéssel is ugyanez a helyzet. Valahogy most elkezdtem vágyni rá, hogy főzzek és a saját kajámat egyem. – Persze ehhez előbb el kell költözni, és olyan lakásba, ahol van tűzhely. Mint kiderült, ez nem is annyira alapvető, mint hittem.

Itthon nem lehet főzni. Anyám, mint fentebb említettem, állandóan itthon van, és állandóan láb alatt. Ezt úgy értem, hogy ha bármit csinálok – pláne a konyhában – odajön és belepofázik. Ha pedig olykor néhány órára mégiscsak elmegy itthonról, akkor nem az az első, hogy mindent eldobok és rohanok a konyhába Sztroganoff-bélszínt főzni (vagy sütni? :-) Ha néha egyedül vagyok itthon, inkább boldogan lazulok, filmet nézek, és mire észbe kapnék, már haza is jött.

Rántottát is csak a távollétében sütök, vagyis annyira ritkán, hogy különleges csemege az életemben. Ha ugyanis látja, hogy rántottát csinálok, rögtön kér „egy tojással” ő is. Egy tojás persze marha kicsi mennyiség, ezért ilyenkor mindig még plusz kettőt sütök, de akkor már oda az öröm, mert nem spontán az egész, és mikor megsült, villámgyorsan ki kell raknom tányérra és beadni neki, hogy a sajátomat is kitálalhassam és megehessem, még mielőtt kihűlne. A hideg rántotta nem jó. Egyszer-egyszer sütök magamnak munkanap reggelén is, mert fél hatkor, ha épp kitántorog és észreveszi, már csak nem fog nekiállni, hogy kunyoráljon belőle. Remélem legalábbis…

A rántottánál bonyolultabb étel készítése eleve esélytelen. A konyhának nincs ajtaja, ha kijön a szobájából, azonnal odalát, és soha nem bírja ki, hogy megjegyzéseket ne tegyen (akár jó, akár rossz szándékkal: nálam ez elveszi az egésznek az örömét). De még ha lenne is ajtaja a konyhának, és megmondanám neki, hogy „Légyszi, most ne zavarj”, képtelen lenne nem bejönni. Holtbiztos, hogy valami edény éppen most és éppen onnan kellene neki. Akkor aztán, ha már bejött, holtbiztos, hogy jönne a megjegyzés (ne így, ne úgy, mért így, mért úgy stb.), és lásd mint fent.

Ha pedig lenne konyhaajtónk és azt magamra zárnám, akkor szinte biztos, hogy besértődne és végső soron ordítás lenne belőle. Mert fix, hogy valami létfontosságú edény vagy fűszer pontosan akkor kellene neki.

Ha a leendő külön albérletemre gondolok, akkor szívesen elképzelek benne egy kellemes kis konyhát, ahol én döntöm el, mit főzök és hogyan, és nem pofázik bele senki. Megsütök egy csirkemellet vagy sült krumplit (más ételt is ismerek, de majd kell venni szakácskönyvet :-) és addig eszem, amíg jólesik.

Ehhez persze konyhaasztallal, tűzhellyel és frigóval rendelkező lakás kell, és be kell szerezni pár alapkaját is, most tehát egyik oldalról spórolok és számolok ezerrel, másik oldalról meg nézegetem a lakáshirdetéseket.

Nagyon izgatott vagyok most, mert végre elhatároztam, hogy elköltözöm, és albérletet keresek. Egyelőre még csak a neten. Nem vagyok annyira bátor :-)

Már régóta tervben van az elköltözés, de eddig mindig inkább rettegtem tőle, és az előnyök és hátrányok közül az utóbbi volt túlsúlyban. De most, úgy szilveszter környékén, valahogy mintha átbillentek volna a dolgok, és hirtelen, egyik napról a másikra, roppant vonzónak találtam, hogy főzhetek, csöndben lehetek, azt csinálhatok, amit én akarok. Odavihetem például az öcsémet és dumálhatunk anélkül, hogy előtte két és fél órát kellene anyám monológját hallgatnunk, és Faterral nem úgy kellene elosonnunk egy moziba, külön-külön, mint az összeesküvőknek.

Az új lakásban muszáj, hogy az alapvető komfortzónám meglegyen. Például hogy tudjam a DVD-imet nézni. Az első elköltözésemkor erre nem volt lehetőség, volt tévé, rádió oszt’ csocsi. Most már itt van a régi leselejtezett számítógép, amit én örököltem – és amin jelenleg is gépelek –, amin nem egy filmet néztem már végig, tehát ez már jó.

Ezenkívül nagyon fontos az internet. Egyedül egy lakásban, filmeket nézni, olvasni, és annyi, ez nagyon sivár. De ha ráléphetek a világhálóra, e-mailezhetek, megnézhetem a híreket, a fórumokat, ha éjszaka eszembe jut, hogy a Tűzföldet böngésszem a Google műholdas térképén, az máris sokkal jobb! 

De az internetet most már igen könnyű bekötni, sőt – és ezt csak egy hete tudtam meg – olyan is létezik, hogy mobilinternet! Ezt egészen eddig okostelefon-alkalmazásnak hittem. Most megtudtam, hogy nem, hanem egyszerű pendrive, amit ha bedugok a gépbe, megy rajta a net, kiépített hálózat nélkül is. Ez a felfedezés alapjaiban változtatta meg az életemet! Mert így egy sima számítógép segítségével mind a filmnézési, mind az internetező igényeimet kielégíthetem, különösebb utánajárás nélkül (már ha a kivett albérletben nincs eleve internet).

A harmadik fontos, hogy a házban ne éljen vidám hangos kiscsalád. Aki élt már ilyenek közt, tudja, miről beszélek, aki még nem, az a., majd csak ezután tudja meg, b., elkönyvel büdös rasszistának, de ez nem izgat.

Nagyon nehezen változtatok, ezt mindenki tudja rólam. A költözésnek, itt belül, nálam most jött el az ideje. Illetve hosszú ideje finoman és kevésbé finoman hallom a külvilág irányából a biztatást, amivel egyet is értettem, de a félelmeim mind ez idáig nagyobbak voltak és legyőzték a függetlenségi vágyat.

Szokták mondani a mai fiatalokra, hogy kényelemből nem költöznek el otthonról, mert mamahotel, és minden elénk van téve. Ez nem egészen igaz. Én például már laktam külön, egyedül, egy egész évig, és mindent megcsináltam, főzést, mosást, vasalást, takarítást. Jó, hát a főzés az nem volt épp mesterszakács színvonalú :-) De nem arról van szó, hogy az anyám főztje vagy a mosott ruha tartott vissza eddig az újabb különköltözéstől. Egyszerűen csak most jött meg a végső lökés…

A másik ok otthonmaradási ok a pénz. Most már jó egy hete nézegetem az albérleteket a neten. Mondjuk, hogy 60.000.- a bérleti díj (átlag), és még 20.000.- a közös költség és a rezsi. Ez nyolcvanezer, és még csak maga a lakhatás! Ezenkívül még életbiztosítást, egészségpénztárat és nyugdíjpénztárat fizetek (eddig összesen: 95.000 Ft). És enni is kell. Ha otthon főzünk, az a legolcsóbb, mint az köztudott, amihez viszont a hozzávalók nem nőnek a fán, hanem – egy új háztartásban – mindent meg kell venni: tej, tojás, kenyér, krumpli stb., sőt egészségesen étkezzünk, tehát zöldség-gyümölcs is. Eddig: minimum 110.000.- Ft. A takarékszámlámra havi 10.000.- Ft fix utalás megy, tehát 120.000.-nél tartunk.

A takarékszámlára különben ennél még többet kellene utalnom, mert a havi tízezer épp csak a jövő évi éves bérletem összegét fedezi.

Jelenleg keresek annyit, hogy ennyi belefér, de sokan mások nem. És akkor nagy össznépi csodálkozás van, hogy otthon laknak a fiatalok. Hát, tessék végigböngészni az albérletkereső portálokat, és számolni…

Van persze a mesebeli 50 négyzetméteres rózsadombi albérlet, ahol 30 rugó a bérleti díj, a villanyhasználatért pedig az ELMÜ fizet a bérlőnek, de valahogy ezt sosem látja az ember, mindig csak az ismerős ismerőse lakott ilyenben :-)

Különben rengeteg haverom lakik még mindig a szülői házban, csak éppen odaköltöztette magához a partnerét is. Szóval ugyanúgy nem költözött el otthonról, ahogy én, csak mivel odavett egy Tóbiást is, így már teljesen rendben van. Érdekes.

Aztán vannak még kritériumok a leendő albérlettel kapcsolatban, ezeket együttvéve eddig még egy lakásban sem találtam meg. Az alapvető persze, hogy a bérleti díj + rezsi + közös költség együttes összege lehetőleg ne haladjon meg egy bizonyos lélektani határt (mondjuk, a 80.000 Ft-ot). Mivel ezen túl még enni is kell, csekkeket fizetni, és spórolni Erdélyre is, mert most sanszos, hogy az is lesz, és a panziós sem ad szállást szerelemből.

A második, illetve holtversenyben az első: berendezett legyen. Én ugyanis azt sem tudtam, hogy albérletet ki lehet venni berendezve. Mindig úgy képzeltem el, hogy üres kopasz falak közé kell behurcolkodni, a tehergépjármű hajnalban odaáll a trógerekkel, és több tízezer forint már csak maga a költöztetés is. (Komolyan, mintha én lennék Leo a Wall Street farkasából, aki jóformán sz*rja a pénzt! :-)

Édes öcsém világosított fel, hogy nem, hanem berendezett lakást is ki lehet venni. Azóta csak ilyenekre keresek rá. Találtam is több olyant, ami nagyon hangulatos, és el tudnék lenni benne lakni. Sajnos, az az egy, aminek csak 50 rugó a bére és igen hangulatos, pont földszinti fekvésű.

Engem nem érdekelt az emelet mindaddig, amíg a korábbi külön lakásom az első emeleten nem volt. (Addig többnyire legfelső emeleten laktunk.) Kajakra beláttak szemből, de nem ez volt a fő baj, hanem hogy minden behallatszott az utcáról. Igen jó a hallásom, az az első emelet pedig alacsonyan feküdt. Nyáron, nyitott ablaknál nem egyszer ébredtem arra, hogy hajnalban beszélgetnek az utcán, de nem ám hangosan, hanem épp hogy normális beszédhangon, viszont az úgy behallatszott a szobába, mintha a tévém szólt volna.

Ha tehát a lakás földszinti, az embereknek nemcsak a hangjuk, de a látványuk is bejön a lakásba, és fényes nappal is spaletta mögé rejtőzhetek, hogy a kutyasétáltató néni be ne pillantson a kanapémra.

Ha a lakás földszinti és udvari, akkor sanszos, hogy sötét, valamint a házbéli gyerekek valószínűleg oda járnak majd labdázni és kajabálni, illetve minden hazatérő részeg az ajtóm elé hány majd. Sőt olyan házról is hallottam már, ahol a kutyát nem vitték le sétálni, hanem kieresztették a folyosóra / udvarra, hogy oda kakiljon, ahová jólesik. (Sőt: horror, de kisgyerekkel kapcsolatban is hallottam már ilyent, szavahihető ismerőstől! Gangos ház, VII. kerület. No comment.)

Újabb kritérium – az egyik fő ok, amiért eddig ódzkodtam az albérlettől –, hogy ha egyszer beköltözök, akkor ne kelljen kiköltöznöm két hét múlva, mert a tulaj összeveszett az asszonnyal és az én albérletemben akar lakni a válóperig. Arra is öcsém hívta fel a figyelmemet, hogy vannak, akik direkt hosszú távra („Legalább egy év”) adnak ki lakást.

Kritérium még a fekvés. Ne legyen olyan kerületben, ahonnan másfél órát kell utazni a Parlamentig. A város belsejében dolgozom, nem akarok fél napokat utazni. Sőt az is ideális lenne, ha a szüleimtől nem esne túl messzire, hogy néha majd munka után beugrom az ősökhöz, utána belátható időn belül hazaérjek.

Közbiztonsági szempontból is fontos a földrajzi helyzet. Olyan kerületbe például, ahol köztudomású, hogy még a rágót is kilopják a számból, nem fogok költözni. Hogyne, egyedülálló nőként, amikor reggel elmegyek dolgozni, és a tévét, számítógépet, ékszereimet a lakásban hagyom, éjszaka pedig egyedül állok és nő vagyok, és ezt minden szomszéd tudja rólam, mert gangos a ház, ők pedig nonstop otthon vannak és ráérnek figyelni, a rokonságuk fele pedig ki-be jár a sittről. Hoooooogyne!

Kevésbé húsbavágó, de azért fontos még a gépesítettség. Legyen gáztűzhely, sütővel – eddig még soha semmit nem sütöttem, de ha már külön fogok lakni, el akarom kezdeni ezt is –, és legyen mosógép, mert a bugyimat még kimosom kézzel, de ha összegyűlik három farmer, öt pulóver, az ágyneműm és a szabadidőruhám, azt bizony géppel szeretném mosni.

Tegnap este komolyan aggódni kezdtem a pénz miatt. Január van, mondjuk, márciusban szeretnék költözni. Júniusban – ha végre összejön, amit remélek! – megyünk Erdélybe.

Mire Erdélybe megyünk, össze kell spórolnom a panziópénzt, a benzinpénzt és a költőpénzt.

A költözéshez a két havi kauciót. Ez mondjuk máris megvan a takarékszámlámon. De tegnap este valamelyik lakáshirdetésben olyant láttam, hogy „két havi kaució + egy havi bérleti díj + egy havi közös költség fejében azonnal költözhető”. De hát az isten szerelmére, ez máris 200.000 Ft körül van! Annyi spórolt pénzem még nincsen, másrészt miért kellene előre fizetni a bérleti díjat és a kk.-t? Lehet, hogy beköltözöm és másnap éjjel meghalok infarktusban. Nem utólag szokás ilyesmit fizetni?

Szinte össze sem merem számolni, mennyi pénz az, amit össze kell gyűjtenem. Szerencsére most nem vagyok költekezős időszakomban, van még pénz a folyószámlámon is, meg készpénzben is, remélem, megmarad ez az állapot…

Izgulok továbbá, hogy milyen lesz a főbérlő, és végül is mi van, ha valami elromlik egy bérelt lakásban? Én csináltatom meg? Vagy a tulaj? És ha valami SOS vészhelyzet lesz, és a tulaj akkor épp Ausztráliában nyaral?

Még nem hívtam fel egy közvetítőt sem, most a bátorságomat szedegetem össze, és próbálom kiszűrni a nekem lehetőleg minden szempontból megfelelő lakásokat. És majd csak azokat nézem végig. Remélem, a puszta megnézés nem kerül pénzbe. Teljesen járatlan vagyok ilyen lakásbérlési területen…

És hogy miért albérlet, és nem végleges lakás? Talán lenne lehetőség arra is, de az egyrészt marha nagy macera, márpedig én ha elhatároztam a költözést, azt nem majd egy év múlva akarom, hanem 1-2 hónapon belül. Másrészt tök izgi dolog lehet például három-négy idegen lakásban lakni egymás után, olyan, mint mikor Olaszországban vagy Erdélyben utaztunk, majd’ minden éjjel másik panzióban megszállva :-) Harmadrészt, ha a végleges lakás valamiért nem tetszik – tudom: asztal körül kergettek – de pl. őrült a házmester, késdobáló van a sarkon vagy bármi rémes, engem tök megrémítene a gondolat, hogy „Most márpedig életem végéig itt kell laknom!”. Az albérletből pedig kicsekkolok idővel, mint egy koleszból.

Meg aztán olyan sokan csinálják, rengetegen laknak bérelt lakásban. Most én is tök fellelkesültem, nem is értem, miért nem korábban jött ez az elhatározás?? :-)

… Szegény Fater eléggé megrökönyödött, mikor egy hete elmondtam neki, hogy költözni akarok. Neki nyilván hirtelen jött. Tesómékkal régóta beszélünk róla, bár az igaz, hogy én is csak most jutottam el a végső elhatározásig.

Anyámnak meg még egyáltalán nem szóltam. Gondolom, óriási visítást rendezne. Arra pedig igazán ráérek.

Ahogy van „születésnapi filmem”, amit gondosan kiválasztva a születésnapomon szoktam megnézni moziban, úgy van „újévi filmem” is. Tavaly és idén ez átcsúszott január 2-ára, lustasági okokból. Tavaly a Pi élete volt az, idén a 12 év rabszolgaság.

Mások írták már, hogy nagyon durva film, és tényleg. De hát rabszolgás sztoritól, pláne ami valójában megtörtént, fölösleges is habkönnyű szórakozást remélni.

A XIX. század közepén egy szabad, fekete kultúrembert egy ízben gonosz emberek leitattak és eladtak rabszolgának Délre. Tizenkét évig tartott, míg nagy szenvedések árán végre kiszabadult és visszakerült a családjához.

A történet nagyon jó, sajnos a film egészében voltak azért apróbb hibák. Néha nagyon  érezhető volt az a direkt, erőltetett pátosz, ami teljesen felesleges volt ennél a sztorinál, anélkül is érezzük, hogy rémes szenvedésről van szó. De hát a mai rendezők némelyike ilyen… Azért a film jó volt, bár én soha többé nem akarom látni. A színészi alakítások is szuperek, különösen Michael Fassbenderé, akinek egy komolyabb díjat, vagy pszichiátert javasolnék. A főszereplő Chiwetel Ejiofor is nagy-nagy dicséretet érdemel (plusz még balkezes is), őt eddig csak az Igazából szerelemben és a Gyönyörű mocsokságokban láttam. Volt még egy kenyai származású színésznő, akinek az alakítását azért nem dicsértem magamban, mert fel sem tűnt, hogy az alakítás lenne. Valamint Paul Dano, aki már a Fogságban is durván jó volt, itt szintén; szerintem valami fejtrauma érhette, mert ezt, amit csinált, más nem magyarázhatja.

Mellékesen ott volt Brad Pitt (apró, de kulcsszerep, és jó!), valamint Benedict Cumberbatch – igen, itt is! – aki természetesen szintén jó volt az első gazda szerepében, csak sajnos ha ő felbukkant, képtelenség volt a filmre figyelni. (Van egy dögösségi határ, amin túl már nem szabadna filmekben szerepeltetni ilyen pasikat, mert a néző érdeklődése elkanyarodik a szigorú kulturális élvezettől :-)

 Felmerült bennem, hogy vajon miért kellett a szegény rabszolgának eladott, művelt embernek eltitkolnia, hogy tud írni-olvasni? Tudom persze, hogy tilos volt ez a feketéknek akkoriban, de nem értékesebb egy művelt rabszolga, mint egy közönséges gyapotszedő?

Vérlázító volt aztán a film végén a felirat, amiből kiderült, hogy az ember kiszabadulása után beperelte az emberkereskedőket meg akit csak lehetett, de nem nyerte meg ezeket a pereket, mert a görények vagy letagadták, vagy pedig ő mint fekete, nem tanúskodhatott a bíróság előtt. Hát ennyit az igazságról…

Sanszos, hogy majd tarolni fog az Oscar-gálán a film, noha láttam már jobbat is. Én mindenekfelett a színészeket díjaznám, mert az alakítások nagyon komolyan ott voltak a szeren.

… Aznap este a tévében a Miss Austen bánatát néztem meg. Nem annyira Jane Austen miatt, hanem mert szerepelt benne Tom Hiddleston is (*elpirul és szégyelli magát*) – bár csak kis szerepben és röviden, de nagyon édes volt, és még fiatalabb, göndör szőkésbarna hajjal.

A film eleinte kedves és könnyed volt, sok humorral; aztán átváltott komolyba, ahogy szegény Jane Austen beteg lett, illetve ahogy a családtagjai nyektették, hogy miért nem ment férjhez, mert így nyomorognak, pedig egy jó házasság révén most mindnyájan szép anyagi biztonságban lennének. Ezenkívül a regényeiért is csak valami vicces összeget kapott, olyan illetlen és komolytalan dolognak tartották akkoriban a női regényírókat.

Ha tudták volna, mennyire népszerű lesz később, és hogy ma is, a XXI. században újra és újra kiadják és megveszi a könyveit, és az egyik legnépszerűbb írónő a mai napig…

Lehet, hogy nekem nincs szívem, de a 12 év rabszolgaságon nem sírtam, a Miss Austen bánatán viszont igen. Egy kicsit valószínűleg a saját életemet is beleláttam (eltekintve természetesen a regényírói tehetségtől). Szegény egyszerűen nem találkozott az igazival, aki miatt megérte volna feladni az írást és családanyának lenni, mert a kettőt egyszerre nyilván nem lehetett. Ha pedig mégis, az nem vette volna el, mert elég csóró volt a család. Például Tom karaktere sem vette el Jane unokahúgát, mert 1. a csaj „kinevette” (hát, vicces voltál, öcsém), 2. inkább mégis egy gazdag nőt vett el.

Hát talán fegyverrel kellene kényszeríteni a férfiakat a lánykérésre?! Ugye, hogy nem lehet. És akkor Jane volt a hibás, amiért senki nem vette el? Nagyon sajnáltam szegényt.

Szóval ezen pityeregtem egy kicsit, gyorsan vissza is tértem a jó kis vámpíros regényemhez, ami feldobott.

Másnap Elpuskázva, agyatlan vígjáték Faterral. A WestEnd mozijában akkora tömeg volt – egyébként előző napon is – mintha húszezreseket és kokót osztogattak volna a jegy mellé. Húsz percet álltam sorba mindkét napon. Az Elpuskázva nem sok vizet zavart, kábé minden poénját már ellőtték a trailerben, egyedüli pozitívum Vince Vaughn, akit kedvelek, és Haás Vander Péter, akinek a hangját imádom.

Következő napon a Wall Street farkasa, teltházas előadás a Sugárban. Nem is igazán akartam megnézni, de annyira dicsérték, hogy mégis belevágtam.

Megérte! Tanulsága is volt, de azt most leszartam, én kimondottan szórakozásra vágytam, és meg is kaptam. A 165 percet el lehetett viselni, nem úgy, mint a Hobbitnál, ahol uncsi töltelékjelenetek rongálták az idegeimet. Ebből csak úgy nettó tíz percet vágtam volna ki. Néha kicsit túl sok volt a mikrofonos szónoklat a brókercsapat előtt, de épp csak annyira, hogy mire megfogalmaztam magamban: „Na jó, ez már kicsit hosszú” – addigra abba is hagyták.

Rohadt jó volt a sztori, fergeteges és beteg volt a humor, és istenkirály minden alakítás. Külön meg kell dicsérnem DiCapriót, nem hiszem el, hogy ezt írom, de k*rvára zseniális volt. Én híresen nem szeretem őt, és továbbra is fenntartom, hogy leginkább csak egyféle szereptípust játszik, de azt viszont egyre jobban. (Jó lenne egyszer olyan szerepben látni, mint Ronnie az Apró titkokban :-) Nem tudom, Michael Fassbendernek a 12 évért, vagy DiCapriónak a Farkasért adnám-e az Oscart, ha én dönteném el, de ez a kettő tuti befutó, egyszerűen csak egy pénzt kell feldobni. És mivel az Oscart ostoba kis vígjátékszínésznők is simán megkapják, ha képesek egyszer az életben másfél óráig komoly arcot vágni, így ez alapján Leókának tényleg járna.

… Természetesen nem ezt mondanám, ha De Niro vagy két Tom nevű kedvencem közül bármelyik az idei jelöltek között lenne, de jelen körülmények között mondhatom :-)

Eddig csak kétszer sírtam moziban a röhögéstől: először, amikor De Niro táncolni kezdett a Csillagporban, másodszor, amikor Landa ezredes megszólalt olaszul. A Wall Street farkasánál jött el a harmadik: amikor hatni kezdtek a tabletták. Kész! Sírtam! Nem csak én, hanem az egész nézőtér ordítva röhögött, én zokogtam; és ráadásul nem egy vicces snitt volt, hanem egy egész, hosszú jelenet, de én ilyent még nem láttam :-D

Fél-illegálisan iszonyat mód meggazdagodott brókerekről szólt amúgy a film, Magyarországon teljesen elképzelhetetlennek tartok ilyesmit, már csak ezért is érdekes volt látni. Hogy engem felhívjon valaki, és addig duruzsoljon a fülembe, míg megbízom, hogy vegyen nekem több száz dollárért részvényt (és nem is Microsoftot, hanem valami no-name szart) – na olyan isten nincs. Én öt forintot nem vagyok hajlandó kockáztatni, pláne idegen embernek odaadni, hogy fektesse be. Szóval Magyarországon éhen halna az ilyen, vagy elmenne maffiózónak, de szórakoztató volt látni, hogy Amerikában az emberek képesek ezer dollárokat befektetni ilyen gyanús kis brókercsávók tippjei alapján.

Öcsémnek, Faternak és Barbinak is erősen dicsértem ezt a filmet, de valahogy egyikük sem pendült rá, pedig tudhatnák, hogy én DiCaprio-filmet ok nélkül nem dicsérek. Na, majd itt fognak sírni nekem, amikor már sehol nem vetítik...

A téli szünet utolsó filmje: Philomena. (Valami állat magyar alcímet is adott neki: „Határtalan szeretet”. Ezt meg mi a fenének kellett??) Öreg hölgy egy újságíró segítségével keresi a fiát, akit annak idején leányanyaként szült Írországban, és akit a rohadt apácák elszedtek tőle és gyakorlatilag eladták örökbefogadó szülőknek Amerikába.

Igaz történeten alapul, szóval az ír katolikus egyház összeszégyellheti magát (hasonló film volt még a Magdolna-nővérek is). A főszereplő Judi Dench, azon kevés színésznők egyike, akiket nagyon, de nagyon szeretek. Az újságíró pedig Steve Coogan, akit eddig csak vígjátékokban láttam.

A sztori nagyon bájos és keserédes. Egyáltalán nem olyan direkt hatásvadász és könnyfakasztó, mint amilyen néhol a 12 év volt. Bár lehet rajta könnyezni, és persze dühítő és elkeserítő a történet, ugyanakkor sok humor van benne, annyira különböző a nyanya és az újságíró karaktere. A befejezése egyszerre szomorú és örömteli: megtalálják a srácot, aki azonban addigra már meghalt, de előtte ő is kereste az anyját – a sumák apácák mindkét félnek letagadták a másikat –, és noha Amerikában nőtt fel, írnek érezte magát és ott is volt eltemetve, pont annak a kolostornak a temetőjében, ahol született (és ahonnan az egész jelenkori nyomozás kiindult). 

Mikor ez kiderült, a két főszereplő teljesen eltérően reagált rá. Az újságíró iszonyú dühös lett, és legszívesebben felrúgta volna az öreg apácákat, akik még most sem látták be, hogy ők bármiben is hibáztak volna. A nő viszont katolikusként azon az állásponton volt, hogy Istené a bosszú, most már úgyis mindegy, és ő megbocsát.

Nem semmi volt ezt látni. Mondanom sem kell, én a felrúgás és megátkozás pártján vagyok, de azért elgondolkodtató az öregasszony, akitől sokkal több mindent vettek el, mint tőlem valaha is, és mégis képes méltósággal belenyugodni. Judi Denchnek is egy Oscart! :-)

A vakáció második hetében belecsaptam a lecsóba, és majdnem minden nap moziban voltam. Az első ezek közül, rögtön hétfőn, a Hobbit – Smaug pusztasága.

Hagyományosan anyámat minden karácsonyi szünetben el szoktam vinni egy mozira, ami után beülünk egy sütire, utána meg vásárolgatunk, ez több órát vesz igénybe, és ezalatt Faternak szép hosszú nyugalmas napja van otthon.

Számomra nagyon izgalmasan kezdődött a hétfő, mert mozi előtt még elrohantam a bankba és megnyitottam a takarékszámlát, ez aztán úgy kimerített, mintha már végignéztem volna egy akciófilmet. Ezenkívül a menstruációm is korábban jött meg: természetesen pont aznap, amikor egy 160 perces filmre mentünk. Síkideg voltam a film alatt, hogy kitart-e a tampon :-)

Sajnos, a film miatt is síkideg voltam. Lehet, hogy ezért meg leszek lincselve, de én már a Gyűrűk Urától sem voltam teljesen elájulva, és most a Hobbit ennek még alátett.

Nem mintha nem értékelném a Gyűrűk Urát – a filmről beszélek –, de sok része el lett tolva. Ezekről nem akarok most írni, talán majd egyszer végigveszem az összes kifogásomat és leírom részletesen. Arwen az abszolút mélypont, nemcsak ebben a trilógiában, hanem úgy az általam látott összes filmben nem láttam gyengébb karaktert és rosszabb alakítást.

A Hobbit 2.-nek rossz érzésekkel vágtam neki, mivel előre tudtam, hogy ide is besuvasztottak egy tök fölösleges, a regényben nem szereplő tündecsajt. Mert „kevés a női szereplő”. Ugyanez a rossz sóder ment Arwen kapcsán is.

Ja, kevés, vaze! Tolkien így írta meg! Ez a Hobbit, nem az Édesvölgyi suli szerelmes ikrei! Fiús regény, na és?! Ha női mozit akar Peter Jackson, csináljon romantikus komédiákat. Egy filmbe nem lehet mindent belezsúfolni! Legyen benne a Hobbit összes történése (plusz még ami eszünkbe jut), és még nő is, mert az meg nincs, de pont kéne, mert még nem elég hosszú a film!

 … A Hobbit 2. rögtön azzal kezdődött, hogy Bríben – mit keresünk most Bríben! Már rég elhagyták a Megyét! – Thorin beül a Pajkos Póniba, ahol persze gyanús alakok vannak és csúnyán nézik, aztán odaül hozzá Gandalf, és mondja neki, hogy jó lenne, ha a lovak közé csapna, tessék sietni a sárkányhoz és visszaszerezni az aranyat, meg királykodni. Ez tíz percen át; majd a felirat: „Egy évvel később”, és ott vagyunk, ahol tulajdonképpen kezdődik a Hobbit 2. története.

Már itt felhúztam magam az időhúzáson. Minek kell egy hosszú flashbackben megnéznünk, hogy pacsiztak le Gandalf és Thorin annak idején, amikor már az első részben összeszedték Bilbót és már rég úton vannak?

Mert a másik, ami dühített, a Hobbit trilógiává dagasztása. A Gyűrűk Ura három kötet, teljesen logikus, hogy három film lett belőle. – Bár ha nettó egy óra Arwent kiveszünk belőle, sokkal fogyaszthatóbb lett volna. – De a Hobbit akkora, mint a GyU egy kötetének 80 %-a. Egy film logikus belőle, de ha figyelembe vesszük, hogy tényleg sokminden történik benne és tele van mindenféle lényekkel, akkor legfeljebb kettő, kétórás filmbe tökéletesen belefér minden a Hobbitból, még az is, hogy Bilbó néha belemereng a naplementébe. Mondom: kettő, kétórás film, az négy óra. Ehelyett három, 160 perces film lett belőle. Minek? Miért?

És akkor a 160 perces filmbe csak azért tesznek bele negyedórás töltelékjeleneteket, hogy meglegyen a 160 perc. Pontosan ez volt az egyik fő bajom a Gyűrűk Urával is, nem érdekel, mint mondanak a rajongók…

A folytatás azért jobb volt, mivel felbukkant Bilbó és a törpök. A törpök mind állati jó fejek – és Thorin ráadásul még igen helyes is –, szóval őket csípem. Nem is igen változtatták meg őket a könyvhöz képest. A fiatal Bilbó pedig (Martin Freeman) sokkal jobb, mint az öreg Bilbó és Frodó együttvéve. Tökéletes hobbit, kicsit mafla, kicsit lusta, de azért megvan a magához való esze, sokkal sirályabb, mint az álmatag buzi módjára kóválygó Elijah a régi trilógiában (és ez nem Wood hibája volt, aki tehetséges, hanem a rendezőé).

Aztán a csapat beesett Beornhoz, és én megint agyvérzést kaptam. Hát milyen király módon meg van írva az a becsekkolás Beornhoz, aki nem szereti a nagyobb látogatócsürhét, ezért nem esik be egyszerre a 13 törp + 1 db Bilbó + 1 db Gandalf, hanem kettesével szép fokozatosan?

Ezzel szemben a filmben? Ezt bezzeg lerövidítették! Beorn épp medve alakjában van, üldözni kezdi a csapatot, akik rémülten berohannak előle a tulajdon házába, és eltorlaszolják magukat, míg vissza nem változik emberré. Akkor mond három mondatot („Há’ én rühellem a törpöket, de ti nem látszotok olyan sunyiknak, ezér’ most az egyszer segítek nektek.”), majd csá.

Rövidebb volt, mint a Brí-beli kocsmázás az elején, és semmi nem volt benne a regény hangulatából, amin olvasva sokat röhögtem.

Ezután bementek a Bakacsinerdőbe, amit szintén lerövidítettek, pedig a könyvben szép hosszan bóklásznak benne. Jöttek a pókok, ami ugyancsak rövid lett – OK, ezt kivételesen nem bántam, mert ennyitől is a frász tört. Na, aztán jöttek az erdőtündék, és elkapták és lesittelték az egész csipet-csapatot.

A tündékkel már a Gyűrűk Urában is az volt a bajom, hogy Jackson arrogáns buzikat csinált belőlük, némi náci beütéssel, miközben a regényben isteni teremtmények voltak, akiket nagyon szerettem. A filmben akkora volt a pofájuk, mint a kemence, és lesajnáltak mindenkit.

Itt ugyanezt a viselkedést nyomatták. Bokán tudtam volna rúgni mindegyiket. Ezek közt volt az a bizonyos csajtünde is. Hát, ez egy fokkal elviselhetőbb volt Arwennél, még épphogy egy normális karakter, csak semmi helye nem lett volna ebben a filmben. Ráadásul – kapaszkodjunk – enyelgésbe bonyolódott a bebörtönzött Kilivel! Hát mikor enyelegne egy tünde egy törppel, pláne olyannal, akit most ejtettek foglyul? Jó, Kili helyes volt, de akkor is, a Hobbitban nincs enyelgés, ez nem a Szex és New York! ez olyan, mintha a Cápában a rá vadászó emberek hirtelen felhúznák a dögöt a hajóra és megszeretgetnék egy kicsit.

A tündék között meg még ott volt Legolas. A régi trilógia majd’ összes színésze be akart tülekedni a Hobbitba, hát Orlando Bloomnak sikerült is. Baromira semmi szerepe nem lett volna. Na mindegy… Átváltva a női szememre, nem bántam túlzottan, mert Orlando helyes lett azóta, férfiasabb. Ennyi haszna volt. – Sajnos Legolas meg a tündecsaj meg Kili között valamiféle zavaros szerelmi háromszöget akart bekavarni a forgatókönyvíró, ez már végképp sok volt.

De aztán innen megszöktek – szökés kóser, ugyanúgy, mint a könyvben. Egy darabig. Mert utána üldözték őket az orkok, de a tündék is, és a tündék (természetesen Legó meg a nő) jól legyakták az orkokat. Fölösleges negyedórás nyilazgatás.

Tóváros: egész jó. Nem nagyon emlékszem a könyvben írtakra, de ez tisztességesen meg volt csinálva. Tóváros Ura Stephen Fry, akit imádok. Végre valami kellemes meglepi is!

Továbbdzsalás a Magányos Hegyhez, ahol a sárkány kotlik az aranyon, és vissza kéne venni tőle. Na de hogy jutunk be a hegy belsejébe?

Itt megint totálisan hiteltelen jelenet: rá kell hogy essen a napfény a falra, és akkor majd ott látszik a kulcslyuk. Nap lemegy, lyuk sehol, mire az összes törp sarkon fordul és egy emberként megindulnak hazafelé.

Most? Itt a célnál? Semmi erőlködés meg próbálkozás? „Oh, nem jött össze, na, majd levélben visszakérjük az aranyat meg a királyságot!”

Szerencsére Bilbó nem adja fel és megtalálja a bejárást (milyen ismerős). Innentől pedig a film csúcspontja, amire az elejétől vártam, a barlang és a sárkány! :-) Na és ez tényleg jó lett! 

Már ott kuncogni kezdtem, ahogy Bilbót szépen beküldik a törpök: „Menj be, komám, és hozd ki nekünk az Arkenkövet, mert az kell az uralkodáshoz. Tuti felismered, nagy bazi fehér kő.”

„Jó, rendben, hogyne.”

„Aztán óvatos legyél!”

„Oké.” – És már indulna is. Megy, megy, és akkor úgy az utolsó pillanatban mintegy mellékesen utánaszól a törp: „Ja és Bilbó! Ha netán véletlenül látsz odabent egy élő sárkányt… ne ébreszd fel!”

Bilbó arca láttán a nézőtéren önfeledt röhögés:-D

Az arannyal teli barlang fantasztikus volt, a sárkány pedig istenien volt megcsinálva. Pont így kell egy ilyen pénzes, pszichopata sárkánynak kinéznie. Főleg, hogy először, ugyebár, szunyált az arany alatt, vagyis nem látszott, aztán meg ahogy felébredt… Remek sárkány volt! Egyes kritikusok szerint túl sokat pofázott, de nekem cseppet sem tűnt soknak, ezerszer szívesebben hallgattam Smaug pofázását, mint a tündecsajt.  

És örültem, hogy szinkronos vetítésre vettem jegyet, mert a sárkány eredeti hangja Benedict Cumberbatch, akinek olyan a hangja, hogy az emberről lecsúszik a bugyi. (Ezt nemcsak én mondom, hanem más női nézők is, bizonyítékom van rá! :-) Illetve, ha még egyszer az életben megnézném ezt a filmet, az csakis Benedict hangja miatt lenne :-) A magyar verzióban Haás Vander Péter volt a hangja, amit egyszerűen nem ismertem fel a sok torzítás és mélyítés miatt, holott ő az egyik kedvenc szinkronhangom.

Azt csak utólag olvastam a VOX-ban, hogy Benedict nemcsak a hangja Smaugnak, hanem el is játszotta mozgásérzékelős ruhában, mint anno Gollamot másvalaki, és ettől rettenetesen kellett röhögnöm, mert Gollam még egy humanoid lény, na de hogy játszik el egy ember – ráadásul Benedict! – egy sárkányt? Aki húszméteres, repül, és ha nem, akkor meg krokodil módjára döngve járkál, és lengeti a szárnyait? Sőt: tüzet fúj! Azt hiszem, sürgősen forgatási videókat kell keresnem a Youtube-on :-)

A sárkányos jelenetek felett érzett boldogságot beárnyékolta, hogy eközben Gandalf külön utakon kószált és valami teljesen hülye, Szauron visszatér-féle cselekményszálat bonyolítottak köréje, holott ez a visszatérés csak ötven évvel később volt esedékes a trilógiában, de valahogy csak ki kellett húzni a filmet 160 percesre…

Aztán a sárkány idegesen elrepült Tóvárost elpusztítani, és így lett vége; az Öt Sereg Csatája majd a harmadik filmben lesz, nyilván nagyszabásúbb, mint a Minas Tirith-i csata meg a Csillagok háborúja-összes együttvéve.

Bilbó, a törpök, a sárkány és a technikai kivitelezés felhúzták a filmet, sok más tényező pedig lefelé, így magamban 70 %-ot adtam neki, de ezt is jóindulattal. Szubjektíven, ami azt jelenti, hogy nekem személy szerint mennyire tetszett, ez a szám 60 lenne.

Végre végignéztem az Örvényt. Sajnos beigazolódott, amit az első benyomásaim sugalltak: nem az év filmje. Azon angol filmek közé tartozik, amik láttán elgondolkodom, minek kellett egyáltalán leforgatni. Bár most erősen fogalmazok, mert nem nevezhetném rossz filmnek. Inkább semmilyen, ami szomorú. A téma jó, és két zseniális színész a főszereplő, ebből sokkal, de sokkal jobbat ki lehetett volna hozni.

Rachel Weisz egy asszonyt játszik, aki elhagyja jóval öregebb férjét egy fiatalabb fiúért (természetesen ez Tom Hiddleston). De ez a kapcsolat sem boldog, a nő egy ponton öngyilkosságot is megkísérel, a srác pedig ettől beparázva szakít és lelép Dél-Amerikába pilótának.

Ettől még kóser lehetne a film, de nem az. Eleve nem derült ki, mitől lett volna akkora nagy l’amour köztük, hogy le kell lépni egy gazdag férjtől (a földgolyó a pénztől jár, nem?). Aztán nem derült ki, végül is mitől alakult ilyen vackul a kapcsolat. Csak annyi volt, hogy Rachel depressziós, kinyitja a gázt, közben flashbackek a házasságról meg rövid jelenetek a szeretői viszonyról. Később pedig néhány jóféle veszekedés, a végén meg a szakítás.

Azért dühít borzasztóan, mert Rachel Weiszt nagyon szeretem, és nagyon jó színésznő is, és Tom is nagyon jó színész, így az egyetlen, ami megmenti a filmet, az a kettejük játéka. Iszonyú hiteles, és tényleg egy-egy rezdüléssel is mindent el tudnak mondani. De ehhez kellett volna egy normális forgatókönyv meg egy valamirevaló rendező is, mert így…

Meg hát ez alapvetően Rachelről szól, a játékidő zömében ő van jelen, ahogy mereng vagy visszaemlékszik. Időnként felbukkan a férj (nem tudom, ki volt, de ő sem játszott rosszul), meg Tom, de a nő a főszereplő.

A ’filmnézői’ szememet a fentiekre tekintettel egyszerűen kikapcsoltam. Női szemmel végignézve már nyújtott némi pozitív élményt. Eleve az, hogy a nálam – nem tudom, hány évvel – idősebb Rachel Weisz és a nálam négy évvel fiatalabb Tom Hiddleston egy párt alkotnak, miközben a korkülönbség gyakorlatilag nem látszik rajtuk. Egyidősnek néztek ki. A nőt nyilván smink meg kozmetikum fiatalította, a srác pedig, amilyen magas, fehér bőrű, vékony típus, nagy szürke szemmel, magas homlokkal, erős arccsonttal, 25 és 40 között szinte akármennyinek eladhatná magát.

Jó volt Tom Hiddlestont végre nem Lokinak látni. A szerep szerint elvileg alkoholista is volt, de ez semmiben nem nyilvánult meg, amit sajnáltam. Jó, nem kell, hogy négykézláb közlekedjen és fekvehányjon, de hát ha alkoholista, akkor valami történjen is, ami erre utal… Ilyen tipikus jólnevelt angol fiúkhoz illő cuccokban járkált, öltönyben meg más szörnyű ’50-es évekbeli göncben. A haja a saját vörösesbarna tolla volt, a szeme itt szürke.

Az én szemem bezzeg mindig sötétbarna, de az övé ha Loki, akkor zöld, ha Örvény, akkor szürke, civilben meg sokszor kék. Kontaktlencse, vagy csak a ruha színe teszi, vagy az ilyen színű szem mindig másnak tűnik? Nem ő az első, akinél ezt megfigyeltem. Barbi szeme is hol kék, hol zöld; a fene az ilyen mázlistákat! :-)

Ezenkívül nagyon hiteles, életszerű veszekedések is voltak a filmben, ezek a jelenetek kivételesen szuperek voltak. A nő a tipikusan szerelmes, ’mindent lenyelek, csak legyél velem’ viselkedést hozta, a fiú a ’torkig vagyok a nőkkel, főleg veled’ stílust; szóval ez nagyon jó volt, olyannyira, hogy a nőt néha jól megráztam volna, a srácot pedig pofon tudtam volna vágni.

Aztán még egy nagy előnye volt az Örvénynek, nevezetesen, hogy meztelen ágyjelenet is van benne. Persze úgy, hogy nem látszik semmi lényeges, de akkor is egy több perces jelenet, lassan körbeforgó, az ágyat felülről fényképező kamerával. Nagyon szép és lírai.

Álszent lennék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi a mindenkori kedvenc színészeimre ruha nélkül; ugyanakkor annyira azért nem vagyok mohó, hogy anélkül ne bírjam ki :-) Általában örülök, ha levetkőznek, ha meg nem, az sem baj. Egy férfi színésznél szerintem nagy bátorság, ha teljesen ledobja a textilt. Bevallom, hogy magamban két részre szoktam osztani őket: 1. az óvatosabb bátrak, akik ugyan levetkőznek, de nem látszik semmi különös; és 2. a bátor bátrak, akik adott esetben mindent megmutatnak…

Most nem akarok cinkosan kacsintani, mert ezek a filmek nem erről szólnak – ha arra lennék kíváncsi, pornót néznék –, de tisztelem a bátorságukat. A legtöbben az 1. csoportba tartoznak, de azért van jópár színész, aki többször is szerepel a 2. kategóriában. A pálmát nálam ebben a tekintetben egy korábbi kedvencem viszi – akit most is imádok, Tom Hardy a Bronsonban, ahol konkrétan egy húszperces ilyen jelenete van (és nem a háta mögött van a kamera). Szóval nem kicsit, hanem nagyon. Full respect! :-)

Az Örvény ágyjelenete csemege a szemnek, de inkább megindító volt. Tom Hiddleston tényleg nagyon szép. Az a fajta vékony srác, akiről felöltözve nem gondolná az ember, hogy azért elég izmos is. (Azóta, rákeresve a Coriolanus színházi előadására, láttam a próbákról edzési fotókat, ahol éppen vív vagy verekszik másokkal. Hát, nem szeretném, ha velem verekedne.) Bár ez a jelenet az óvatos bátor kategóriába tartozik, de Tom még fiatal, lesznek még filmjei a jövőben, ami késik, nem múlik :-)

A hajnövesztés szépen halad, bár a derékig érőtől messze vagyok. Egyelőre még a vállamig sem ér. Túl hosszú a nyakam :-) De az arcomat szépen körülfogja, a fülem mögé tudom tenni, sőt fürdéshez már össze kell fognom hátul egy kis lófarokba, mert a nyakamat nem tudom anélkül megmosni, hogy a hajam alja vizes ne legyen. Arcradír vagy arclemosó használatakor is hajráffal kell hátrafognom a hajat, különben csatakos lesz az is.

Átlagosan hetente egyszer alszom ricinussal a hajamon. Már ez is kezd macerás lenni… a régi szép idők, amikor a rövid hajamba csak úgy belemasszíroztam az olajat, aztán csókolom! Most először is már pizsamában kell lennem, mert olajozás után átöltözni nem lehet. Aztán, míg a ricinussal átitatott vattapamaccsal tunkolom a hajamat, vigyázni kell, hogy a pizsamához ne érjen az olaj, sem az olajos hajam. Ahhoz még rövid, hogy „vállig érő” legyen, de ahhoz már elég hosszú, hogy beolajozva bajt okozzon. Aztán, mikor a hajtöveket már szépen bekenegettem, még a haj hosszára is el kell oszlatni a ricit, ami nem egyszerű; majd még ezután feltenni a zuhanysapkát úgy, hogy az kívülről nagyjából tiszta maradjon – az ágynemű miatt – viszont minden hajszálat betuszkolni alája, és ügyelni, hogy még eközben is tiszta legyen kívülről.

Ezután kezet mosni háromszor-négyszer, majd a hajfestő tálkámat – amiből a ricinust felrakom – is kimosni háromszor-négyszer. Utána lehet szunyálni, azalatt a rici dolgozik. A zuhanysapkában alvás már nem okoz gondot, tök megszoktam. Legfeljebb néha a fülem mellett kipattogzik a bőr, de ennyi.

Reggel kitámolyogni a fürdőszobába és hajat mosni négyszer, mivel ennyi kell, hogy biztosan kijöjjön az összes ricinus a hajamból. Ezt nem bánom amúgy, mert így legalább tisztább lesz a haj, és jobban kibírja a következő mosásig.

A másik projekt, amin a hajnövesztés mellett dolgozom, az, hogy kitoljam az időt két hajmosás között. Gyerekkoromban hetente egyszer mostunk hajat WU2-vel, és nagyon szépek voltunk. Aztán egyre csökkent ez az idő, míg most nyáron már kétnaponta kellett mosnom, annyira megizzadtam, illetve annyira hozzászokott a hajam a gyakori mosáshoz. De ettől csak zsírosabb lesz a haj, valamint ahogy egyre hosszabb, úgy növekszik a száradási idő. Már most is másfél óra kell, hogy teljesen száraz legyen, hajszárító nélkül.

Ősszel átálltam a háromnaponkénti hajmosásra, decembertől pedig a négynaponkéntira. Mostanra már tulajdonképpen egész jó a helyzet…. Például most is pont négynapos a hajam, és elviselhetően néz ki. Persze én úgy érzem, hogy zsíros és mocskos, de igazából nem látszik annak, még a hajtöveknél sem.

Attól is függ a dolog, hogy milyen sampont használok. – A balzsamról leszoktam. – Ezen a téren a legjobb kétségtelenül a Mannaszappan hajmosó szappanja (sógornőm ajánlására): szép normális állagú, leheletnyit sprőd lesz tőle a hajam – ez direkt jó, mert iszonyú sima, egyenes, fényes hajam van, ami hamar zsírosnak látszik –, és ez az állapot szinte változatlanul megmarad a következő hajmosásig. Csak mikor most a karácsonyi megfázás alatt sokat feküdtem ágyban, akkor lett csatakosabb.

A második legjobb a Lush zöld samponkorongja, amitől olyan csikorgósan tiszta lesz a fejbőr, és szép fokozatosan kezd zsírosodni, ebben eltér a Mannától.

Az összes többi sampon ezután jön, kb. fej-fej mellett, nagy különbség nincs. Már a projekt elején kidobtam a szilikont tartalmazó samponokat, jelenleg Bánfi, Varga és Alverde van, ami nem szilárd. Illetve van egy Médea márkájú, direkt gyorsan zsírosodó hajra, ez viszont nagyon szeszélyes, mert egyszer tök jól beválik, máskor meg pont hogy gyorsan zsírosodik tőle… nem értem. Nem is használom ezért túl gyakran.

Elkövettem azt a hibát, hogy vettem hajhullásra & hajzsírosodásra való kis hajszeszes ampullákat is, amik nagyon kedvesek voltak, viszont alkohol volt bennük, amitől két napig remekül bírta magát a haj, aztán összeomlott és a harmadik napon úgy néztem ki hajilag, mintha tíz kilométert futottam volna harmincfokos hőségben. Ez többször megismétlődött, míg rájöttem, hogy az alkoholtól kiszáradt fejbőr így akarja pótolni a nedvességet, és kidobtam ezt a vackot a fenébe.

Sajnos alapvető gond, hogy sima a hajam, ezért valójában sosem fog frissen mosottnak hatni a hajmosást követő x-edik napon, mert egyszerűen az állaga miatt szétválnak a tincsek és ha nem is csatakosnak, de nem frissnek tűnnek. Sógornőmet irigylem, mert neki alapvetően göndör, vagy nagyon hullámos a haja, és az ilyen haj sosem látszik zsírosnak, mint a négereké. Ezért például sosem értettem, miért akarják a négerek kisimíttatni a hajukat… hát nem örülnek, hogy sem nagyon fésülni, sem folyton mosni nem kell?

Na, ez jó rasszista volt, de gondolom, érthető, mire célzok :-D

Most azon gondolkodom, hogy fodrászhoz kellene menni, hogy összevágja kicsit. De tartok tőle, hogy túl sokat levágna, és nekem jelenleg az egy centi is számít.

Egészen rövidből lett növesztve, ennek megfelelően változó a hossza. Momentán hátul már a nyakam aljáig ér, oldalt kb. az állcsontomig, és elöl úgy az arccsontomig. A frufrum a legrövidebb, az kb. a szememig ér, de lehet, hogy ezt is megnövesztem majd.

Szóval ha elmegyek fodrászhoz, hogy összevágja, akkor elsősorban levágja a hátsó hosszú tincseket. Lehet, hogy jobb, ha még tovább várok pár hónapot, hogy már igazából vállig érőbb legyen, és akkor nyesse össze? De mi van, ha a fodrász megharagszik vagy elköltözik addigra?

Hmmm…. Ezen még gondolkodnom kell. Egyelőre szedem a hajvitamint, a kovaföld-kapszulát, és kenegetem ricinussal a hajamat, mert azt elfelejtettem írni, hogy karácsonyra szinte mindenkitől kértem ricinust is, és szinte mindenkitől kaptam is :-) Így most legalább egyhavi adagom van, egyelőre nem kell gyógyszerészekkel veszekednem, hogy adjanak gyűszűnyinél nagyobb mennyiséget is.

A szilveszter este nagy részében a netbankomat próbáltam aktiválni.

Egyébként is tök eseménytelen, itthon töltött, alkoholmentes este volt. Olvasgattam az Analfabétát, a számítógépen néztem a Thort, közben a netbankkal viaskodtam, és csak este tízkor jutott eszembe, hogy legalább egy mentes sört ki kellene nyitni. Éjfélkor forralt borral koccintottunk, amiből anyám kifőzte az alkoholt. Ilyen absztinens szilveszterem tizenöt éves korom óta nem volt :-)

A netbankot végül hosszú agymunka után sikerült aktiválni, amire nagyon büszke vagyok. Sőt már az szép tőlem, hogy a banki ügyleteimet rendeztem valamelyest.

Eddig egy közönséges lakossági folyószámlám volt, amire érkezik a fizetés. Amióta úgy-ahogy jól keresek, minden hónapban egy tízezrest félretettem egy borítékba, ez volt a „spórolt pénzem”, illetve ha valamire kellett, azt is innen vettem ki. Tavasszal például hetvenezret ki kellett pengetni a cafeteriában kapott éves bérletem fennmaradó részére, ezt ebből a borítékból szedtem.

Amióta a nettóm még több (bár a cafeteriám ugyanekkor megszűnt, de ez most nem fontos), azóta egy húszezrest tettem a borítékba minden hónapban. De azért kicsit aggódtam a pénz biztonsága miatt, ezért nemrég vettem egy kis házi pénzkazettát, ami kívülről vastag könyvnek látszik, belül viszont egy kis széf. – Ezen röhögnöm kell, mert kulccsal nyitható, de akkor is páncélkazetta, vagy mi.

Ebbe a háziszéfbe helyeztem át a pénzemet, mivel így mégiscsak biztonságosabb. Nem mintha a pulóverek közé dugott borítékot bárki is bolygatta volna, de jobb félni. Persze a folyószámlámon is hagyok pénzt, amikor nem kell mindent elkölteni – néha azért akad olyan hónap is, amikor marad pénzem – de a „spórolt pénz” egészen mostanáig a borítékban, majd a kis széfben lakott.

De azért már felmerült bennem a gondolat, hogy mégsem kellene fizikai formában a lakásban tartani a pénzemet. Ami különben nem tizenötmillió, hanem annyi, hogy egy közepes albérlet kéthavi kaucióját ki tudom belőle fizetni, és esetleg marad még tíz-húszezer. Na de, hova rakjam a pénzt? Ha befizetem a folyószámlámra, akkor sajnos fennáll a veszélye, hogy egyszercsak megvadulok és elköltöm – ismerem magamat –, mondjuk meglátok egy tökéletes télikabátot százezerért, és mire észbe kapok, már ki is fizettem bankkártyával.

Ha beteszem a bankba és lekötöm, akkor nem tudok hozzáférni, márpedig mi van, ha hirtelen szükségem lesz rá? Ráadásul a magánnyugdíj-pénztárak lenyúlása óta folyton felröppentek rémhírek a lakossági bankbetétek esetleges államosításának lehetőségéről is. Bár ez utóbbi kiváltana egy kis felháborodást, nem csoda, hogy újabban nem hallok ilyesmit.

A megoldás akkor került elém, amikor Katival a közlekedési káoszos, mozinézős napon vacsora közben beszélgettünk. Akkor mondta, hogy a lakásvásárlás után megmaradt pénzét takarékszámlán tartja, és nem is akar hozzányúlni, mert az minden pénze. Kérdésemre elmondta, hogy azért bármikor hozzányúlhatna, csak előbb át kell utalnia a folyószámlájára, és akkor kiveheti.

Utánanéztem ennek a bank honlapján, és tényleg van olyan, hogy Takarékszámla. Tipikusan az ilyen csóróknak, mint én, „akik rendszeresen kis összegeket tudnak félretenni”; van rá valamennyi kamat, ugyanakkor bármikor hozzáférhető, és akár 10.000.- Ft-tal is nyitható ilyen számla.

Ez borzasztóan tetszett. A pénzemet illetően – hehe, nem mintha eddig lett volna lehetőségem ilyesmin gondolkodni – szóval a pénzemmel kapcsolatosan a 0 % kockázat híve vagyok, tehát semmiféle állampapír, befektetési alap vagy anyámkínja nem jöhet szóba. Hogyne, hogy aztán öt perc alatt módosítsák az ilyen-olyan pénzügyi jogszabályt, és bukjam az egészet. Viszont az sem nyugtat meg, ha arra gondolok, ahogy egy betörő egyszerűen a hóna alá kapja az angol szótárnak álcázott pénzkazettámat és úgy, ahogy van, elszalad vele. A takarékszámla talán egy ideális köztes megoldás lehet: nincs nálam a lé, amit el tudnának lopni, viszont nem fektetődik be gyanús bizniszekbe és akármikor hozzáférhetek.

Ez persze nem ilyen gyorsan zajlott, hanem több hetes morfondírozás eredménye, mint nálam minden fontosabb döntés.

A spórolt pénzem időközben különben is csökkent 103.000.- Ft-tal, amikor megvettem a 2014. évi éves bérletet. Noha a BKV ennek legfeljebb a töredékét érdemli meg, és szívből támogatok minden bliccelőt, viszont nem bírok gyomorgörccsel utazni egész évben, és lesni, hogy ember vagy embernek álcázott ellenőr áll-e mellettem.

Mikor végül döntöttem a takarékszámla létrehozásáról, egyúttal számlacsomag váltását is elhatároztam, amire már korábban rá akartak venni a bankban, csak én akkor még vonakodtam, mert a Net számlacsomag netbankot is feltételez, amitől féltem. A Net csomag sokkal kedvezőbb – hihetetlen, mennyire képzett lettem pénzügyileg! :-D –, a netbank pedig biztos jó dolog, mert egy csomó ismerősömnek is van.

Igazából az apróbb netes, vaterás vásárlások vagy a kisebb utalások miatt akartam netbankot, kényelemből. Nagyon untam, hogy ha 2.000.- Ft-ért meg akarom venni egy vaterás eladótól a Psycho 2.-t, akkor ehhez be kell menni a bankba, sorszámot tépni, várni, elmondani az ügyintézőnek, hogy mikéne, aztán aláírni, és ha nincs szerencsém, még meg is próbál rám tukmálni mindenféle izét, ami nem érdekel. Sőt tartottam tőle, hogy hülyének is néznek, amiért ilyen pici összegeket utalgatok.

Tehát kellett 1. takarékszámla, 2. netbank, 3. Net számlacsomag, 4. és ha már ott vagyok, nyilatkozni az ingyenes készpénzfelvételről is.

December 27-én, az első munkanapon felkerekedtem, húszezer forint kivételével magamhoz vettem a spórolt pénzemet – baromira nem éreztem jól magam –, és elmentem abba a bankfiókba, amiről jó tapasztalataim voltak. Húsz perc várakozás után kiderült, hogy feleslegesen, mert csak ügyeleti rend volt, ilyesmiket nem lehetett intézni aznap. Kivéve a nyilatkozatot, azt legalább aláírtam.

Hazamentem – a spórolt pénzzel a tárcámban, nagyon fostam, nehogy pont most raboljanak ki –, és csikorgattam a fogamat. Aztán hétfőn újra nekivágtam, de most már nem kockáztattam félórás utazást, hanem a hozzánk legközelebb eső bankfiókba mentem, és 9.50-re, amikor még alig voltak.

Itt pöpecül ment minden. Először megnyitottuk a takarékszámlát. Mikor átadtam a pénzt, furcsa érzésem volt, de azzal nyugtattam magam, hogy mégis jobb egy banki ügyintézőnek adni a pénzemet nyugtáért, mint egy betörőnek, kényszer hatására. Aztán jött a számlacsomag-módosítás meg a netbank. A takarékszámlához csináltattam még egy rendszeres átutalási megbízást a folyószámlámról, egyelőre tízezer forintról. Amennyit minden hónapban biztosan félre tudok tenni. (Reménykedjünk persze, hogy megmarad ez a fizetésem, ami most van, és nem nőnek nagyon a kiadásaim – itt nem gyémántgyűrűre meg bundára célzok, hanem pl. albérleti díjra vagy rezsire.)

Huszonöt perc alatt végeztünk, teljesen leizzadtam, de iszonyú büszke voltam magamra. Ilyen sok mindent ilyen hajnalban elintézni, ez nagyon szép teljesítmény tőlem! A netbankot csak másnap lehetett aktiválni, addig izgultam, hogy a sok kód meg azonosító tengerében kiismerem-e majd magam.

Az vigasztalt, hogy már annyi internetes áruházban, könyvesboltban, fórumon regisztráltam magam, és eddig még mindegyik sikerült, miért ne sikerülne ez is? A netbankot használók között biztos vannak még nálam is ostobább emberek – bár biztos nem sok –, nyilván hülyék számára is fogyasztható a weboldal.

Másnap, szilveszter este tehát leültem a sok papírral és a telefonommal a gép elé, és nekikezdtem. Elvben könnyű volt a bejelentkezés: azonosító, számlaszám, jelszó. Beírtam ezeket, de folyton azt a hibaüzenetet kaptam, hogy „hibás a számlaszám formátuma”. Ja persze, kötőjel kell bele. Beírtam a kötőjelet, de akkor is ezt írta ki. Kötőjel nélkül írtam, de ugyanez történt. Végül észrevettem, hogy a számlaszámba maga a rendszer automatikusan beírja a kötőjelet, tehát ez nem lehet a baj. Hm, talán felcseréltem a 7 számjegyű jelszót a szintén 7 számjegyű azonosítóval.

Beírtam ezt a kettőt megcserélve, és hoppá, sikerült! Bejutottam a rendszerbe, ott még pár beállítást kellett végezni, valamint egyszer lefagyott, ekkor újraindítottam, de különben minden pöpec volt. Ott volt a rendes lakossági folyószámlám – örömmel láttam, hogy már megjött a fizetés –, és ott volt az új takarékszámlám, rajta a tegnap befizetett összeggel.

Legszívesebben rögtön utaltam volna valakinek valamennyi jelképes pénzt, hogy kipróbáljam, megy-e, de senkinek nem tudom a számlaszámát, és igazából nem is akartam, hogy esetleg kudarcélmény érjen most, mikor már sikerül becsekkolnom. A takarékszámlámra persze utalhattam volna, de előbb meg akartam várni, míg az első havi átutalás rendben rámegy.

Azt találtam ki a spórolással kapcsolatban, hogy a hó elején rámegy a tízezer a takarékszámlára, majd ha marad valamennyi pénzem a hó végén is (science fiction :-), akkor abból valamennyit még elutalok rá úgy, hogy ne menjek mínuszba. Teszem azt, harmincegyedikén valamiért húsz rugó van a folyószámlámon, és másnap várható a fizetés, akkor tíz rugót átutalok a takarékra. Vagy ha harminc van rajta, akkor húszat. Nem gyakran marad ennyi, most is csak azért, mert érkezett egy jutalom decemberben, és az ajándék- meg éves bérlet-vásárláson felül megmaradt ennyi.

Azért persze igyekszem nem költeni agyba-főbe, de nagyon jó érzés, hogy most már van bankban félretett pénzem, és hogy tudok neten utalni, ha akarok, nem kell ügyintézőket rávennem ugyanerre.

A szabadság első napján, vasárnap, valamiért erős fejfájással ébredtem, levert a víz, és egy óra szenvedés után hánytam is. Utána jobban lettem, sőt délután Faterral színházba mentünk, ahonnan logisztikai okokból külön-külön jöttünk haza. Ő gyorsan, én pedig lassan: kicsit benéztem az egyik plázába, sétálgattam, aztán a tízperces villamosozás helyett inkább busszal jöttem haza, ami 25 percen át a hegyen keresztül hoz haza.

A buszmegállóban volt egy gyrosos. Hm, kéne enni egy jó csípős gyrost… de az olyan macerás kaja, inkább most mégsem.

Ekkor jött a busz. Felszálltam, de útközben végig azon járt az eszem, hogy kéne enni valami finom csípős kaját… vagy inkább savanyút… csípős-savanyút… Megvan!! Hiszen ott a sarkon egy kínai büfé, ahová gyakran be szoktam ugrani – csípős-savanyú levest enni :-) Hát most is beszaladok, és eszem egy tányér levest, direkt jól fog esni az én szegény gyomromnak a reggeli hányás után. Amellett a leves forró is, így átmelegít majd hazáig.

Szerencsére még a buszon belepillantottam a tárcámba a biztonság kedvéért, hogy mennyi pénz van nálam, és láttam, hogy semennyi. Otthon minden fölöslegeset kiszórtam a tárcából, hogy a kis színházi táskámba beférjen. Bekészítettem ötszáz forint aprót a ruhatárra, de a papírpénzt egyszerűen elfelejtettem eltenni. Így kb. 50 Ft volt nálam.

De ezen a ponton már szó sem lehetett arról, hogy levest ne egyek. Muszáj volt levest ennem,  ha ezer ördög áll is az utamba. Ezért, midőn megállt a busz a végállomáson, ahelyett hogy jobbra fordulva tíz perc alatt hazaértem volna, balra fordultam és kivettem egy ezrest a szintén tíz percre lévő bankautomatából, aztán visszafordultam és bementem a kínai kajáldába.

Ott senki nem volt, az eladón kívül. Kikértem az én levesemet, és letelepedtem vele az üres vendéglőben. Addigra már teljesen elfelejtettem, hogy tulajdonképpen színházból jövök, és tisztára megrökönyödtem, mikor kibújtam a kabátomból és krémsárga selyemblúz volt alatta. Reménykedtem, hogy nem fogom leenni… Szóval ott ültem vasárnap este, egyedül, selyemblúzban egy vacak kínai kajáldában egy kétszáz forintos levessel, amiért kénytelen voltam ezer forintot kivenni automatából … de nagyon jólesett! :-D

December 31. délutánja van, és marhára nincs semmi szilveszteri hangulatom.

Egyébként egy hete tart a szünet – ezért nem írtam eddig: túl sok volt a szabadidőm :-) – és ezalatt karácsonyi hangulatom sem nagyon volt.

A kéthetes szabadság csodálatos, az ajándékok is szuperek, a fát is feldíszítettük rendben, rengeteg az olvasnivalóm, de valahogy mégsem… Velem majdnem mindig így van, már rég túlhaladtuk az időpontot, amikor nekem megjön a hangulatom. Most például kb. novemberben járok lelkileg, és majd január végén fogom úgy érezni, hogy bár most lenne karácsony.

A szünet eddigi egy hetében a következők történtek:

23-án, hétfőn még elszaladtam vásárolni. A biztonság kedvéért kenyeret (három napig nem vásárolhatunk), Szamos marcipánt a biztonság kedvéért (mert mi van, ha a családtól nem kapok?), és Lush szilárd sampont sógornőmnek, mivel majdnem az utolsó percben jutott eszembe, hogy neki még születésnapja is lesz, szintén most a napokban.

A szilárd sampon roppant fantáziadús ötlet, mivel a karácsonyi ajándék is sampon, na de az csak Alverde, míg ez a Lush, amit kiválasztottam, igazi luxuscumó, és a sógornőmnek baromi sok haja van, amit időnként mind meg kell mosni, tehát a samponkorong igenis jó ötlet. És semmi más nem jutott eszembe :-D

Ha pedig neki valamiért nem jön be a sampi, a későbbiekben el lehet használni a kutyára, aki nyugodtan meg is eheti a maradékot, mert csupa természetes növényi összetevő van benne.

Hétfő délután még kitakarítottam a fürdőszobát, a zuhanyozót és a kis konyhát. Ezeket többnyire Fater szokta, de mivel láttam, hogy még nem állt neki, feltételeztem, hogy 1. ma már nem is fog, 2. holnap fog, amikor viszont anyám dühöng, hogy miért 24-én takarít? Tehát gyorsan megcsináltam én. Közben a fejemet bekötöttem a halálfejes kendővel, amit Barbitól kaptam karácsonyra, és amiben úgy festek, mint egy néger rapper, viszont praktikus volt, mert a hajam nem lógott az arcomba, és nem látszott, hogy mennyire meg kéne már mosni. – A mellékhelyiségek után a saját szobámat is kitakarítottam, noha ekkor már este 19.00 volt, de én még pörögtem, és gyűlöltem volna huszonnegyedikén azzal a tudattal felkelni, hogy most még takarítanom is kell.

Kedden becsomagoltam a legtöbb ajándékot, feldíszítettük a fát; viszonylag korán (20.15-kor, az szép eredmény nálunk) megtartottuk a szentestét. Meglepetésemre megkaptam a Szemfényvesztők DVD-t és Szamos trüffelgolyókat is (tehát most ebből két adagnyi volt), valamint mandulát, sajtot, nescafét. – Nescafét mindenkitől kértem, és mindenki adott is, így most annyi van, hogy az húsvétig biztosan elég lesz :-)

Vacsoráztunk, koccintottunk, utána Fater aludni ment, mi anyámmal belefeledkeztünk a Robin Hoodba. A Szamos trüffelek eközben elfogytak. (Amit én vettem, az még megvolt.)

Huszonötödikén megfázva ébredtem. Először arra gondoltam, csak nyitott szájjal lélegeztem és a kiszáradás miatt fáj a torkom, de nem. Tényleg nyitott szájjal lélegeztem egész éjjel, de azért, mert az orrom totálisan eldugult. Hála a jó égnek, hogy nem folyt annyira, mint átlagos náthánál, de azért elég rossz volt karácsonykor ez. Toltam a C-vitamint, ágyban olvasgattam, és délután aludtam is három órát.

Huszonhatodikán családi karácsony. Első körben Fater és én kimentünk Öcsémékhez. Anyám nem, mert neki az a mániája, hogy 25-én „kell” nálunk ebédelni Tesóméknak. Viszont a nagycsaládi karácsony mindig 26-án van. Tehát tesómék hozzánk 26-án akartak jönni, hogy majd tőlünk megyünk a nagycsaládira, viszont erre anyám bedurcásodott és közölte, hogy akkor ő nem. Ebből lett az, hogy aki akar, az megy Tesómékhoz, majd onnan tovább a  száztagúra. Fater és én akartunk.

Algopyrinnel és orrdugulás elleni orrsprayvel felszerelve indultunk. A kutya üdvözlően ugatott, a kaja kellemes volt, és – végre – tudtunk beszélgetni is pár órát. Alapvetően ha anyám bárhol jelen van, akkor ő beszél. Szerintem a végtelenségig tudna beszélni, esetleg két nap után elaludna, de addig nonstop nyomná. Most hála a jó istennek négy órán át társaloghattunk mi négyen. Időnként kimentünk a kutyát tutujgatni, aki kedvesen törleszkedett hozzánk.

Tesómékkal hármasban indultunk tovább a nagycsaládi karácsonyra. Én tulajdonképpen szeretek ott lenni, bár minden évben úgy alakul, hogy a sarokban állok és többnyire nem beszélgetek senkivel. Az összes unokatesónk ott van, akik közül majdnem mindenkinek van gyereke, akik közül a legidősebb is csak hatéves. Tehát folyamatos gyerekcsipogás van, a felnőttek pedig többnyire a gyerekeket követik nyomon, eközben nem is igen lehet pár mondatnál többet társalogni; és tartok tőle, hogy az a pár mondat is a gyerekek körül forogna, olyan értelemben, hogy „Neked hogyhogy nincs? Én el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük stb.”

A gyerek nélküli unokatesókkal vagy a jelen lévő nagybácsikkal szoktam váltani pár szót, de idén nem voltam valami beszédes, mert most ráadásul meg is voltam fázva, csak az Algo és az orrspray tartottak össze. Este fél nyolc felé már nagyon vackul voltam, szerencsére akkor már leléptünk.

Otthon azonnal lenyeltem egy Algopyrint és kb. három evőkanálnyi C-vitaminport, és ledőltem az ágymelegítővel befűtött ágyamba. Ezeknek köszönhetően reggelre annyival jobban lettem, hogy fel tudtam kelni – első nyitvatartási nap! – és ügyeket tudtam intézni, továbbra is karácsonyi hangulat nélkül…

Bár minden kívánságom ilyen gyorsan és flottul teljesülne! :-)

Nemrég nyivákoltam, hogy képtelenség Tom Hiddleston-filmeket beszerezni, már amelyikben sokat szerepel. Tegnapelőtt ezért kínomban felkúsztam arra az ingyenes filmletöltő oldalra, aminek a linkjét Barbi küldte meg nekem, de én mindeddig oda se bagóztam, mert csak végső kétségbeesésemben töltök le filmeket.

De most kellett. Elsőként a 2011-es Örvényre kerestem rá, aminek mint írtam, magyar címe is van, szerelmes film is, csak sehogy sem hozzáférhető. Hát az ingyenes filmletöltő oldalon ott volt!

Totálisan lehátaztam, de regisztráció nélkül simán le lehetett tölteni – az igaz, hogy csak másodszorra sikerült, mert elsőre 67 %-nál valamiért megállt a letöltés. Ezután még egyszer nekifutottam, de most erősen koncentrálva le sem vettem a szememet a monitorról. Ezzel a módszerrel tíz perc alatt lejött a film .rar fájlként. Kicsomagoltam, és pikkpakk ment .avi fájlként, magyar szinkronnal, mint az álom.

Teljesen odavoltam a boldogságtól. Azóta sem néztem még végig, csak bele-belenézegettem (természetesen Tom jeleneteit). Sajnos úgy érzem, hogy nem épp az évszázad filmje, viszont a két főszereplő első osztályú, az a fajta, aki egy rezdüléssel is regényeket tud elmesélni. Tipikusan az a film, amit csakis a színészek miatt érdemes megnézni. Majd írok róla bővebben, ha végignéztem. Egyelőre csak annyit tudnék, hogy Tom milyen jól és visszafogottan játszik, és milyen furcsa 1950-es évekbeli cumókban látni, a saját civil hajával.

E sikerélmény után vérszemet kaptam, és a port.hu-n rákerestem Tom további filmjeire, hogy mit szedhetnék még le :-)

… A szerzői jogvédőknek és a filmforgalmazóknak ismételten üzenem, hogy bármilyen filmet boldog örömmel megvennék legális DVD-n, amennyiben lennének szívesek kiadni, ami kell nekem :-P 

Szóval a port.hu-n kurkásztam, ahol a filmjei között egyszercsak ott volt a Coriolanus, amiről tudom jól, hogy színdarab, és a címszerepet játssza Londonban. Ezt olvastam már az első interjúban, ami elém került vagy egy hónapja a Metró újságban, amit a melóhelyen kajálás közben szoktam olvasni. Zabáltam a májas fornettit, hát egyszerre csak ott volt előttem Loki fotója, és civil interjú Hiddlestonnal, ebből tudom a Coriolanust is.

Tehát ott volt a Coriolanus, ráadásul rákattintható link képében, ami a Porton csak akkor van, ha hozzáférhető filmről vagy színdarabról van szó. Ejha, csak nem DVD-re tették és kereskednek vele? Mert akkor megveszem ész nélkül… Rákattintottam a linkre, és látom ám, hogy az Uránia vetíti, 2014. január végén.

A homlokomra csaptam. Én vadállat!! Hát persze, az Uránia szokta a londoni National Theatre előadásait vetíteni, hol élőben, hol felvételről… Ezt mindig látom a Pesti Estben, csak nem érdekelt. Eddig!

Mivel ekkor már este volt, boldogan lefeküdtem, és ma délelőtt a munkahelyen azonnal rávetődtem az Uránia honlapjára – rég tojok a nettilalomra, ahogy egyébként mindenki más is ;-) – és rögtön láttam a londoni előadásokat.

Az elmúlt csütörtökön például a Frankensteint közvetítették, ami önmagában nem nagy cucc, de Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller volt a két főszereplő. Erősen csikorgattam a fogamat. Na de most nem ez érdekelt, hanem a Coriolanus.

Már ki lehetett választani a 2014. januári előadásokat is. Volt egy csütörtöki élő adás, meg egy pénteki, felvételről. Némi habozás után a péntekit választottam. Már csak azért is, mert a csütörtökire már alig volt szabad hely.

Hihetetlen! soha nem hittem volna, hogy egy angol nyelvű, magyar feliratos Shakespeare-darabra, ami még több mint egy hónap múlva lesz, itt Budapesten egy mozi nagytermében majdnem minden jegy elkeljen, ráadásul inkább színházi, mint mozijegy-áron! Mégsem annyira kulturálatlan nép a magyar :-)

Kényelemből is a péntekire foglaltam a jegyet. Az már felvétel lesz, biztos szépen összevágják nekem. Meg mi van, ha szegény Tom megérzi a tévékamerákon keresztül az én ezer kilométerrel odébbi izgatott kisugárzásomat, és ettől rosszul lesz, vagy elfelejti a szövegét? Nem akarok én rosszat neki.

Különben a pénteki, felvételről sugárzott előadásra is több mint a jegyek fele elkelt. Most, december közepén. Csodálatos! Mikor felmerült bennem a Coriolanus megnézésének gondolata, kicsit féltem, hogy majd én meg a jegyszedő néni kettesben fogunk ücsörögni a teremben :-)

Szóval: két napon belül meglett az Örvény és a Coriolanus is. – OK, utóbbira még nem veszek mérget, addig Tom Hiddleston eltörheti a bokáját vagy valami. Egy színházi előadásban én már soha többé nem merek teljesen megbízni, amióta a Vámpírok Bálján az a tragédia történt, hogy a főszereplő félidőben lecserélődött. No de bízzunk abban, hogy ilyesmi nem történik.

Addig el kell olvasnom a Coriolanust. Amúgy is évek óta akartam, csak valahogy sosem jött össze, pedig jókat hallottam róla, és nem más fordította magyarra, mint Petőfi.

Most akkor nekifogok lottó ötösre vágyni, vagy más hasonló jókra, miután ez a két vágyott mű így az ölembe hullott secperc alatt :-)

Pár hete elfogyott a ricinusolajam, de lusta voltam újat venni. Különben is olyan macerás felkenni, hogy kicsit örültem is, amiért van ürügyem eltekinteni ettől az olajos, zuhanysapkában alvós, utána tízszer megmosós macerától. De ezen a héten már mégiscsak vennem kellett újat, így betértem az egyik patikába.

Mikor először használtam ricinust, fogalmam sem volt, hogy a beszerzése, legalábbis mennyiségileg, akadályokba ütközhet. Kértem egy „nem a legkisebb, hanem annál nagyobb” kiszerelést, a patikuscsaj megkérdezte, hogy „Hajra lesz?” Mondtam, hogy igen, mire adott egy 100 ml-s üveggel. Ezt elhasználtam még az ősszel, és mikor a második üveget akartam megvenni, akkor jöttek az akadályok.

A ricinusolajból, mivel erős hashajtó, elvileg csak 30 ml-t adhatnak ki egyszerre. Ami olyan kis hangyabokányi mennyiség, hogy gyakorlatilag minden hajpakolással új üveggel kellene vennem (már a galléromig ér a haj, kell neki egy mennyiség, hogy rendesen átitassa).

De mi az úristen haragjáért van ez a mennyiségi korlátozás?? Ha meg akarom mérgezni a főnökömet, nem elég a 30 ml, hogy összetojja magát? Vagy nem mehetek be tíz patikába, és vehetek összesen 300 ml-t? Mitől ez a hápogás, hogy „egyszerre csak 30 ml!”? Baromira nem értem… ráadásul a patikák nem is egységesek ezen a téren.

Az Astoriánál, ahol életemben először vettem, szó nélkül kiadták a 100 ml-t. Másodjára a Mammut gyógyszertárban vettem, ott kérdés nélkül kihoztak egy 150 ml-s üveget (ezért tartott ki ilyen sokáig). De mire a Mammutig eljutottam, végigjártam a fél várost, és a következőket tapasztaltam:

Az Astoriánál megint kiadnának nagyobb mennyiséget, de most éppen nincs annyi (ezt háromszor egymást után – ezután máshová mentem).

A Belvárosi patikában, mikor megkérdeztem, adnak-e 30 ml-nél több ricinust, olyan megütközve néztek rám, mintha fél kiló sztrichnint kértem volna, és közölték, hogy „nem, 30 ml a kiadható mennyiség”.

Ugyanez a Délinél lévő két gyógyszertárban.

A Mammut gyógyszertárban viszont könnyedén kiadtak 150 ml-t.

Hozzáteszem, hogy soha egy csepp ricinust nem ettem meg, és másnak sem adtam be, kizárólag a hajamra és a szempillámra tettem – ezt csak azért, hogy ha az említett gyógyszertárak vezetői netán olvasnák, és sikoltozni kezdenének a rettenetes visszaélés miatt :-)

A Mammutban vett mammutnyi mennyiség nemrég fogyott el, ezért valamelyik nap hazafelé menet beugrottam a Vígszínházzal szemben lévő patikába, ahol rutinosan rákezdtem a „van-e ricinus, de nem a legkisebb kiszerelésű” nótámra. Mire a hölgy: Csak kimérve tudja adni, mert 30 ml a kiadható mennyiség. Mennyit kérek, 50, 100, 150 ml-t?

Uhh – mondom – ezt így is lehet? Végül megmaradtam a száznál; a hölgy hátrament, kimérte, én pedig mindennel együtt 489.- Ft.-ért megint birtokában vagyok a kedves hajpakolásomnak.

Csak azt nem értem, tényleg minek ez a tangózás a mennyiség körül? Nem patkányméregről van szó, hanem teljesen egyszerű, olcsó bigyóról, amiből ha akarnám, a 30 ml-t is használhatnám rossz célokra, nekem azonban csak kozmetikailag kell. Miért kell úgy vadásznom egy rugalmasabb patikusra, mint megesett leánynak angyalcsinálóra a középkorban?

Lehet persze, ha nyíltabb lennék és mindig megmondanám, hogy hajra lesz, nem megenni, akkor mindenhol adnának 100 ml-t, de én annyira szégyellem magam, mikor kozmetikumért megyek gyógyszertárba, miközben az igazi beteg emberek inzulinért meg szívátültetés utáni kilökődésgátlókért állnak sorba, hogy ilyesmi sosem jön ki a számon, hacsak rá nem kérdeznek.

Szóval, aki hozzám hasonló célból szeretne ricinust, irány a Mammut, az Astoria vagy a Szent István körút, de majd még teszek pár kört a városban a következő üvegért, és beszámolok a frissebb tapasztalatokról.