a hallgatag macska naplója

Nem arra gondolok, amikor egymagam megyek mozizni, mert az nagyon gyakori, hanem amikor konkrétan én egyedül vagyok a nézőtéren. Ez ma történt meg életemben negyedszer.

Talán magyaráznom kell, miért járok egyáltalán egyedül moziba? Hát azért, mert érdekel egy film, és akkor is meg akarom nézni, ha senki nem jön velem. Vagy mert olyan jó a film, vagy mert X. rendezte, aki mindig jókat csinál, vagy mert játszik benne valaki, akit látnom kell.

Vannak barátnőim, akik néha rákezdenek sírni: „Jaj, úgy érdekelne A kör 2., de nem tudom megnézni, mert senki nem jön el velem!” (Jellemzően a horrorokra még kevésbé lehet másokat moziba rángatni.) Na és ilyenkor mi lesz? Soha nem fogja megnézni azt a filmet, ami pedig érdekelné? Vagy vár négy hónapig, amíg kijön DVD-n, akkor megveszi, és ha mégse tetszik, majd elpasszolja a DVD-t? Vagy persze letöltheti a netről is, csak nekem ez az utóbbi verzió még mindig nem épült be a tudatomba.

Velem ilyesmi nem fordul elő, én, ha egy film érdekel, megnézem és kész. Örülök persze, ha nem egyedül megyek, de újabban ez a ritkább eset.

De az, hogy full egyedül legyek a nézőtéren, eddig csak négyszer fordult elő. Ezt viszont nem szeretem túlzottan. Úgy érzem, mintha röhögne rajtam a mozi személyzete, amiért ott ülök egyszál magamban egy 200 fős nézőtéren. Ciki bemenni, ciki kijönni; bár nem mindig zavar, attól függ. Nézzük az eddigi eseteket:

1. Kinsey. Egy amerikai szexológusról szólt, aki az ’50-es években végzett kutatásokat, ami akkor kifejezetten tabu volt. Érdekelt a film, meg Liam Neeson is volt a főszereplő, tehát elmentem rá. Moziba napközben szoktam járni (hétvégén), mert este már ezren vannak, és én addigra álmos vagyok. Ezt egy 13.00 órás vetítésen néztem meg. Az utcán 40 fok volt, a légkondicionált nézőtéren 15. Rajtam sort, szandál és ujjatlan trikó. A film kétórás volt, előtte húsz perc reklámmal. A végére lefagyott mindenem, és majd’ összepisiltem magam.

2. Ha/ver. Kellemes kis képregény-paródia. Ezt éppen hétköznap, délután láttam, és mégis egyedül voltam, de akkor ez nem zavart, mert valami nyaralásból jöttem haza, és nyaralásból hazajövés után – hacsak nem az éjszaka közepén érkezem – nekem muszáj moziba mennem, hogy könnyebben visszarázódjak a hétköznapokba. Segíti az akklimatizálódásomat. Szóval a Ha/vert megnéztem egyedül, de kis terem volt és zsúfolt plázamozi, ahogy kiléptem a teremből, már el is vegyülhettem az emberek között, és nem látszott rajtam a stigma, hogy „Ez egyedül ült a nézőtéren!”.

3. Avatar. Karácsonyra jött a film, én a januári szabadságom alatt néztem meg, hétköznap délelőtt. Gondoltam, hogy majd vizsgaidőszaki egyetemistákkal lesz tele a terem. Hát nem így lett. De végül örültem neki: feltettem a lábamat az előttem lévő sor támlájára, és hangos megjegyzéseket fűztem a filmhez, anélkül hogy bárkit is zavartam volna. Ezek a megjegyzések nem voltak éppen pozitívak. Már a nézőtért elhagyva elhatároztam, hogy másodszor csak akkor fogom ezt megnézni, ha fizetnek érte. Nekem.

4. Eleven testek. A mai. Zombis romantikus film, gondoltam, majd lesz ott egy csomó kis tinédzsergyerek. Ehhez képest az egész moziban csak a büfés, a jegyszedő, a pénztáros meg én voltunk, holott plázamozi. Igaz, hogy távolabb a központtól. Beültem hátra, középre, és mivel a film igen kellemes volt, egy idő után már nem zavart, hogy egyedül vagyok. – Sőt, olyan hetem volt, ami után kifejezetten felüdülés egy kicsit egy szál magamban lenni egy hatalmas teremben, úgy, hogy nem nyüzsög ott senki, nem bámulnak a pofámba, és nem csöng a telefon.

A film külön erénye, hogy a főszereplő az a srác, aki tíz évvel ezelőtt az Egy fiúról c. filmben az „egy fiút” volt. Mostanra úgy 22 éves lehet, és a. nagyon jól játszott, b. igencsak jó pasi lett belőle… Tessék, még a végén pedofil hajlamaim lesznek?...

Mikor kijöttem a nézőtérről, egy pillanatra azt hittem, még a filmben vagyok, ahol  zombik miatt kihalt minden, mert ugyanúgy nem volt sehol senki. Délután négykor, egy plázamozi előterében!!! De most csak vigyorogtam ezen, és hazasétáltam a tavaszi napsütésben, és vettem egy zacskó franciadrazsét, hogy ezzel csökkentsem az egyedüli mozizás miatti sokkot. Vagy mert szükségem van az édességekre is időnként. Vagy mert a franciadrazsé finom, és úgyis meg fogom enni, nem mindegy, miért? :-)

Próbálok visszatérni a rendes kerékvágásba, most, hogy itt a tavasz, elértem a 49,9 kilót, vagyis most már élhetek normálisan. Megint elkezdtem futni, ami a hosszú kihagyás után nem túl könnyű.

Két nap egymás után lefutottam a három kört a parkban. Az egyik alkalommal történt ez az apróság… Futáskor, ugye, nem tudom, miért, de ufónak néz a park sétálóközönsége (gondolom, a többi futót is, mert mindig legalább ketten, de inkább négyen-öten vagyunk ott). Első körben elhúzok a padon ülő két nyugdíjas tata mellett, hallom:

- Hö, némá, fut!

Kocogok tovább, kanyar, felső hosszú szakasz, visszafordulok; második kör. Elhúzok a két nyugdíjas tata mellett, most már a szája is tátva van az egyiknek:

- Hö Bandi, fut még mindig, némá!

A harmadik körnél már nem is mondtak semmit, vagy csak akkorra már elértem azt a pontot, ahol már csak a légzésemre meg a lépteimre tudok figyelni.

Harmadik kör, utolsó, csak most ne rogyjak össze… A felső hosszú szakaszon elhúzok egy pad mellett, azon egy ilyen félcsöves-alkesz, az valamit beszólt, mire én nevelő célzattal valami „Ki kérdezett, kisköcsög”-szerű mondatot préseltem ki.

Vonszoltam magam tovább, egyszercsak hallom, hogy valaki rohan mögöttem. Atyaisten, kellett nekem beszólni, most üldöz a csöves! Rákapcsoltam a sebességre, mégis azért csak nem fog utolérni itt a parkban…

De…! Baromi gyors rohanó léptek mögöttem!

Atyaúristen, üldöz a csöves! és basszus, jobb formában van, mint én! A rohadt életbe, csak kés ne legyen nála, vajon lesz erőm fejbe rúgni, mikor utolér? Már sprinteltem, mint állat, vártam, hogy véreset fogok köpni a tüdőm túlerőltetésétől…. Aztán egyszer csak utolért, majd megelőzött egy narancs futóruhába öltözött, hátizsákos, másik futó nő :-)

Csütörtök hajnalban történelmi esemény következett be. Ébredés és WC-re menés után gyorsan lehánytam a ruháimat - mármint nem úgy, hanem levettem -, ráálltam a mérlegre és 49,9 kg voltam!!!

1999 óta nem fordult elő, hogy 50 kg alá menjen a súlyom. Időről időre megpróbálkoztam vele, de sosem sikerült elérni, ezért kezdtem azt hinni, hogy ez valami üvegplafon nekem, mint ahogy 100 métert nem lehet 8 – vagy hány – másodpercnél rövidebb idő alatt lefutni.

1999-ben volt egy kellemes légcsőhurutom. Ez abból áll, hogy fáj a lélegzés, a nyelés; az ember alig kajál, de ez nem is baj, mert ágyban fekszik, nem kell az energia. Egy hét fekvés után olyan kellemesen összement a gyomrom, hogy csökkent az étvágyam, és faszán kibírtam a napokat úgy, hogy reggelire egy tejeskávét és multivitamin pezsgőstablettát ettem, aztán késő délután valami 3-4 falatból álló szilárdat. Akkor szép lassan lejjebb csökkent a súlyom, és talán 45 kg-ig is bírtam volna, mert abszolút nem éreztem semmiféle éhséget, de aztán jöttek a karácsonyi ünnepek, én meg egyszerűen meguntam a dolgot.

De marhára tetszett, és úgy félévente nekifogtam, hogy „na, most lemegyek ötven alá”. Például január 1-jén megfogadtam, hogy 31-ig megcsinálom, vagy más hasonló céldátumokat tűztem ki. 50,5 körül mindig feladtam, mert addigra már legyengültem és szédelegtem az éhségtől, csak arra gondoltam, hogy ha túl leszek rajta, májas táskát fogok zabálni a Fornettitől, és feldühített, hogy egy teljes napi nemevés után is 50,5-ről mondjuk 50,4-re csökken csak a súly.

Alapból nem vagyok kövér: 163 centihez 54-55 kg, ami nem sok. De ez mind a combomra, csípőmre és hasamra megy. Ha két-három napig alaposan bekajálok, olyan a hasam, mintha három hónapos ikercsecsemők lennének benne. Ha a súly egyenletesen oszlana el rajtam, talán soha nem izgat a fogyás.

Most annyiban volt szerencsém, hogy a munkahellyel kapcsolatos stressz komolyan elvette az étvágyamat két hétre. Olyan gyerekkorom óta nem volt, hogy előttem a kaja és nem kívánom. Ez a két hét megalapozta a lassú fogyást (mert az, hogy hétfőn 55 kg vagyok, vasárnap pedig 50, nekem a., soha nem ment, és b., baromi egészségtelen is lenne). A húsvéti hétvégén kajálgattam ugyan, de aztán megint visszafogtam magam, és április 4-én hajnalra elértem a tizenhárom éve vágyott 49,9 kilót!! :-)

Április 4. egyben Tony Perkins születésnapja is volt, aminek ugyan sok aktualitása sajnos már nincs, némi internetes megemlékezéstől és szomorkodástól eltekintve. Habár nekem megfordult a fejemben, hogy munkaszüneti nappá lehetne nyilvánítani ezt a napot, ahogy egész gyerekkoromban volt, bár akkoriban nem emiatt :-)

Ez volt a rövid szabadságom utáni első munkanap is. Egész jól alakult a nap, kora délután még egy adminisztratív-ismétlő-tökfölösleges továbbképzésre is elmentünk, ami jó kis szusszanásnak ígérkezett, de annyira unalmas volt, hogy komoly erőfeszítéseket kellett tennem az elalvás ellen. Ha az utolsó sorban ülök és nem kvázi középen, minimum húsz szempár látószögében, szerintem elalszom.

Pénteken aztán behoztam a lemaradásomat, majdnem mindent felfaltam, ami elém került. Na jó, végül is nem mindent, és ne féldisznót tessék elképzelni; csak éppen rendesen kajáltam, és édességet is ettem. Este pedig további falások történtek, de azokra van mentségem. Megnéztem Anthony egy filmjét, amelytől óva intettek a többiek a neten, de mivel 600 Ft-ért kapható volt, megvettem annak idején és gondoltam, mégsem állhat az idők végezetéig megnézetlenül a polcomon.

A film tényleg borzasztó volt, és csak úgy viseltem el, hogy 7,2 %-os barna sört ittam mellé. De ha még tíz percig tart, akkor kénytelen lettem volna a névnapomra tavaly kapott tömény italt is megbontani, hogy kibírjam. Tony ugyan zseniális volt, de ő sajnos kevés volt ahhoz, hogy megemelje ennek az ótvarnak a színvonalát (valamire kellhetett akkoriban a pénz, vagy csak kereste a kihívásokat?).

Sőt annyira megviselt a dolog, hogy noha éjfélkor végeztem a filmmel, még fel kellett bontanom az egy hónapja megvett hagymás-tejfölös chipset, és úgy, ahogy volt, felfalni, hogy a sokkot semlegesítse kissé. Ezt soha nem bocsátom meg annak a filmnek!

Muszáj megemlítenem, hogy két nappal később MediaMarktban jártam, és a DVD-k között nem volt ott a Psycho, sem a Phaedra, sem a Gyilkosság az Orient Expresszen, de ez a film, ez a péntek esti rémálom, ez ott volt. Erre már nincsenek szavaim…

A fogyós időszak alatt edzeni sem mertem, mert az izom nehezebb a zsírnál, és mi értelme minimálisat enni, ha ugyanakkor felszedek fél kiló izmot? Több heti kihagyás után péntek délután tekertem a szobabiciklin 40 percet, és nem haltam meg. Pár fekvőtámaszt is csinálgattam a fal mellett. De ami a legnagyobb sportteljesítmény, hogy rengeteg kihagyás után, vasárnap délután végre futottam a parkban! :-)

Három kört céloztam be, ami három kilométer, durván. Ezúttal okosan nem a szokásos időben, kora este futottam, hanem kora délután. Valamiért az estéhez ragaszkodom, mert akkor nemsokára leszáll az alkonyat, és a sötétben nem látnak engem. De ez hibás elképzelés, mert pont kora este rajzanak ki a szerelmespárok, a babakocsit tologatók, a kutyalegeltetők, és a többi futó is, habár engem ők zavarnak a legkevésbé. De fél kettőkor, vasárnap, mindenki otthon eszi a rántott húst, a reggeli kutyasétáltatás már megvolt, az esti még messze van. Jól is tettem, hogy fél kettőkor mentem, mert valóban alig volt nép a parkban. És bár tudom, hogy roppant antiszociális vagyok, de általában is utálom, ha túlságosan sokan hemzsegnek körülöttem, pláne ha futás közben kell szlalomoznom a kis csoportocskák között, vagy ami a legrosszabb, amikor a padon ülő kis szerelmespárok röhögnek vagy beszólnak. Hogy mi a francot kell 2013-ban, a fővárosban röhögcsélni, ha valaki fut – jó: kocog, mert lassan futok, de sokáig! –, azt tényleg nem értem. Még ha balettszoknyában futnék, egy borsodi falu főutcáján, megértem, hogy röhögnek, de így?...

Ami a lényeg, szép kényelmes lassú tempóban lefutottam a három kört, méghozzá 29:06 időeredménnyel. Ez egész szép. Ha 30:00 alatt van a három kör, akkor már király vagyok. Furcsa, hogy egy hónap nem edzés, alig evés, izomvesztés után még simán lefutok ennyit. Holott szívbillentyű-rendellenességem is van, mint azt ősszel megállapította a kardiológus. És mégis! Ezek az apró örömök azért mégiscsak jólesnek, még ha pótcselekvés meg hurráoptimizmus is…

Mi van akkor, ha az ember egyszerre 1. balkezes, 2. félszemű és 3. dinozmiás vagy hipozmiás vagy mi ennek a hivatalos neve, szóval alig érzi a szagokat?

Semmi különös :-)

A csökkent szaglóérzék még a legkellemesebb. Két parfümöt nem tudok megkülönböztetni ugyan egymástól, de ez nem is zavar igazán. Nem tökmindegy? Régebben az üvegük alapján választottam, amíg nem olvastam a Parfüm c. regényben, hogy minden embernek van saját szaga is, és olyan parfümöt kell választani, ami a saját szagunkhoz illik. Ekkor elvonszoltam a drogériába az egyik jó orrú barátnőmet, és ő kiválasztott nekem három középkategóriás (= megfizethető) parfümöt. Azóta ezeket váltogatom. Úgy jegyzem meg őket, hogy: „a csíkos üvegű”, „a sárga teknősös”, „a MEXX Very Nice”, mert ennek véletlenül a neve is rögzült.

Ha ajándékba kapok parfümöt, azt többnyire elhasználom, rossz biztos nem lehet, és addig sem kell vennem. Nekem tökmindegy, a környezetem meg majd szól, ha baj van.

Van előnye a dolognak. Amikor a kollégák megszólalnak, hogy „fujj, milyen égett szag van a folyosón, nem érzed?”, akkor én sosem érzem. Igaz, a gázszagot sem – mi a fene az, hogy gázszag?? –, tehát elvileg meghalhatok tőle és észre sem veszem. Előfordult, hogy a fodrásznál ültem, tőlem egy méterre műkörmöt épített a manikűrös, az átható acetonszagtól mindenki hanyatt feküdt a padlón, én pedig a fülem botját sem mozgattam. Az illóolajok szagát sem érzem, még a levenduláét sem, pedig azt imádom, mert segít elaludni. De a szagát nem érzem, ha konkrétan beledugom az orromba az üveget, akkor sem. A mesterséges kókuszillatot, tusfürdőkben, azt megérzem. Valamint a nagyon büdöset is. Jártam már olyan toi-toiban, hogy én magam a számon át lélegeztem, és még úgy is nehezen bírtam. Más már be sem ment. Ha belépek valami nyilvános WC-be és még én is érzek valamit, akkor tudom, hogy nagyon büdös lehet.

A nagyon erős alkoholszagot is érzem, és sajnos a legtöbb ételét is. Ez baj, mert attól éhes leszek. Ha például moziba megyek, ahol mindenki popcornt zabál, akkor folyik a nyálam, mert annak az illatát pont remekül érzem. A gyrososok mellett is csukott orral kell elhaladnom; a jó kis halszag is megvan (miért utálják olyan sokan a halszagot? Nekem a remek rántott halak jutnak eszembe róla), a savanyúság szaga is, és egyes gyümölcsöké is. Ami a legjobb, a kávé, kakaó, jó minőségű csoki illatát is többé-kevésbé érzem :-)

Balkezesnek lenni 2013-ban már természetesen nem probléma, de akadnak nehézségek. A legkevesebb, hogy bankban és gyógyszertárban a lerögzített toll jobb felől van, és át kell húzni. A tintát olykor összemaszatolom írás közben („tolom” a betűket, nem húzom). Az összes csőrös kiöntő jobbkezes. Krumplipucoló késből már van kétkezes, de a konzervnyitóval mindig megszenvedek. Az órát a jobb kezemre teszem, a karkötőt a balra. Ha gitároznék, vagy jobb kézzel csinálhatnám, vagy át kellene húroztatnom azt a vackot balkezesre. Ha azonban hegedülnék, azt mindenképpen jobb kézzel kellene, mivel a hegedű aszimmetrikus, nem lehet áthúrozni, hanem direkt balkezesre kellene csináltatni, az pedig hatalmas összeg lenne. Ezért van, hogy minden balkezes jobb kézzel hegedül, ami szerintem roppant szomorú dolog. Egész életemben csak egyetlenegyszer láttam bal kézzel hegedülni valakit, filmeket, koncerteket is beleszámítva :-(

A számítógép kialakítása viszont direkt kedvez nekünk: jobb kézzel használom az egeret (bár mire megszoktam, egy évet öregedtem), így bal kézzel tudok közben jegyzetelni. Nem is értem, hogy ez az egy dolog hogy alakult ilyen kellemesen? Bár lehet, hogy Bill Gates is balkezes? :-)

Ami picit idegesít: szinte soha nem úszom meg, hogy mikor írok, valaki meg ne szólaljon: „Jé, te balkezes vagy?” Nem, vazze, nem vagyok az, csak viccelek!! Szerinted miért írok bal kézzel? Hülye! – Rosszabb esetben még hozzáfűzi: „A balkezesek mind zsenik / különlegesek. Michelangelo / Leonardo is balkezes volt stb.” … Mért kell hozzáfűzni kommentárt? Most én is tegyek megjegyzést, hogy „Te meg mér hordod ilyen furán a hajadat?” vagy hasonló?

Persze én tudom, hogy ezeket nem rosszakaratból mondják, sőt teljesen spontán jön, de akkor is: zavar. 35 éves vagyok, egész életemben ezt hallottam, rohadtul unalmas, és mindig ugyanezt mondják!!

Hozzátartozik a témához, hogy én büszke vagyok a balkezességemre J Nem érdem, tudom, és egyáltalán, semmiség, de én akkor is szeretem, hogy az vagyok. Gyerekkoromban rájöttem, hogy több a jobbkezes, de akkor még azt hittem, az arány úgy 70-30, vagy 80-20 %. Mikor megtudtam, hogy csak 4-5 % a balkezesek aránya, majdnem dobtam egy hátast! Részben tudatosan, szoktam is figyelni, hogy ki ír még bal kézzel. A filmekben ha ír vagy vív valaki, mindig lecsekkolom, hogy melyik kezével. Számon tartom, hogy ki balkezes a kedvenc színészeim közül, de nagyjából a nem kedvenceket is tudom. A szűk családban csak én vagyok balkezes, ami olykor humorizálás tárgya, mert én őket, ők pedig engem neveznek sutának :-) („Magamat kigúnyolom, ha kell” – ezen kívül csak a családomtól tűröm el :-)

Bár olvastam már netes fórumon, hogy valakinek, aki balkezes, beszólt a vidéki rokona, hogy ő márpedig azt a kaját nem eszi meg, amit ő a bal kezével főzött! … Hát… asszem, ha nekem mondana ilyent egy vidéki rokonom, rögtön megtapasztalná, hogy milyen is egy balkezes pofon :-(

Fél szemre nem látni is elviselhetőbb, mint sokan gondolják. Természetesen amióta az eszemet tudom, vigyázok rá, hogy a működő szememmel lehetőleg ne történjen semmi. De ha ettől a folyamatos résenlevéstől eltekintek, a hétköznapokban sok gondot nem okoz. A nem látó szemem kisebb, aszimmetrikus. Ezzel nem tudok mit csinálni, megszoktam, nem érdekel. Előfordult, hogy összeütköztem emberekkel, akik balról jöttek és nem láttam őket – ha egyenesen előrenézek, nincs perifériás látásom balra egy bizonyos szögön túl. Volt, hogy a szőkítő száradt a hajamon a fodrásznál, és csak akkor vettem észre, hogy végig ült mellettem valaki, mikor 20 perc után megmozdult az illető. Moziban, színházban lehetőleg balra ülök, hogy jobb szemmel lássak. Ha emberekkel megyek az utcán, a jobb oldalamra terelem őket, különben ki kell tekernem a nyakamat, mint egy sóvárgó zsiráfnak, hogy lássam őket. Háton úszáskor elkanyarodom valamelyik irányba, mert valamiért nem tudom tartani az egyenes vonalat. Rosszul dobok és kapok el dolgokat vagy labdákat, gondolom, a térlátás hiánya miatt. Szemorvosnál sem látom azokat a bigyókat a papíron, amik elvileg ott vannak. A 3D-s mozi nekem csak egy nagyon drága 2D, mert semmiféle térhatást nem érzékelek belőle. Ha egy film csak 3D-ben kerül a mozikba, az nálam ki van lőve. Hogy biciklizni úgy-ahogy megtanultam ilyen térlátással, az maga a csoda :-)

Az igazi gond az, hogy balkezes vagyok, viszont a jobb szememre látok. Ebből a kereszteződésből adódnak a problémák. Például bal kézzel kifesteni a jobb szememet úgy, hogy nem csukhatom be – különben nem látom, amit csinálok –, kifejezetten embert próbáló. Bár ezt naponta meg kell tennem, ritkán járok szemfesték nélkül, tehát már megszoktam.

De biliárdozni nem tudnék. Illetve egyszer csináltam, és jól is ment, de akkor sört ittam. Azóta józanul felismertem, hogy bal kézzel kéne löknöm, de bal szemmel nem tudok célozni, csak jobbal, viszont jobb kézzel nem tudok lökni… szóval biliárd kilőve. Ugyanez a helyzet az íjászattal és a pisztollyal is (nem mintha bármelyiket is csináltam volna): pisztollyal jobb kézzel kéne lőnöm, mert ha bal kézzel lövök és jobb szemmel célzok, eléggé odébb megy a golyó. Rossz bérgyilkos lennék. Íjjal is jobb szemmel kellene céloznom, viszont a jobb karom sokkal gyengébb, tehát azzal nem tudnám megfeszíteni azt az izét.

Vannak nálam kicsit szerencsésebbek is – például az az ember, aki Az ötödik elemben az Elnök volt. Hát ő is balkezes és félszemű, csak ő a bal szemére lát. Láttam is már kést dobálni – természetesen egy másik filmben! :-) –, ami nekem szintén nem menne.

… Hogy még egy jó kis késdobálásból is ki legyen rekesztve az ember! :-)

Húsvét hétfőt követően itt van a véradási szabadságom első napja. Már eleve az, hogy 5.30 helyett 8.00-kor kelhettem, megérte a véradást; és tovább is aludtam volna, ha nem vagyok bejelentkezve a fodrászhoz.

Sőt igazából a felkelés időpontjában tudtam volna csak igazán aludni, mert éjszaka felébredtem, nem tudtam visszaaludni és nekifogtam annak a kis könnyű limonádénak, amit Barbitól kaptam kölcsön. Meglepően kellemes volt, így vagy egy órát olvastam, és pont mikor szólt az ébresztő, akkor aludtam a legmélyebben. Bár én mindig hajnalban alszom a legmélyebben.

A három napos hétvége alatt a szokásosnál többet ettem. Istenem, hát volt sonka, sült krumpli meg sült gomba, sőt édességek is; bár ezeket zömmel igyekeztem rátukmálni a családtagjaimra (nem nagyon kellett unszolni őket :-) Ez azzal járt, hogy a pénteki egész napos nem evés után 50,0 kg voltam (HURRÁ!), de hétfőn már 51,4. Ez azonban nem baj, mert létezik a Ferenc József-gyógyvíz nevű csodálatos találmány, melynek segítségével most, mikor ezt írom – kedd délután – már ismét csak 50,1 kg vagyok.

Ma reggel tehát már kevesebbet reggeliztem, hogy csökkenjen a súly. A tejeskávét a tévé előtt ittam meg, visszanézve pár jelenetet a Nyomorultakból, amit a hétvégén már megnéztem teljes egészében. Rejtély számomra, hogy azt a hatalmas könyvet hogy sikerült 120 percbe belesűríteni, de jó kis pörgős film lett belőle, sok mellékszál levágásával. A két főszereplő igen jó, de természetesen Anthony Perkins Javert-ja konkrétan lemosott mindenkit. Ezt most nem (csak) elfogultságból mondom, hanem mert tényleg így van. Emellett igen impozánsan is nézett ki, és olyan pillantása volt, hogy ha rám nézne ilyen tekintettel, még azt is bevallanám, amit el sem követtem. Ettől természetesen csak még kellemesebben indult a nap.

Ezután kevéssé jól folytatódtak a dolgok, mert a tegnap délután megivott mintegy fél liter gyógyvíz hashajtó hatása nem akkor, hanem inkább most reggel jelentkezett, miáltal késve ugyan nem indultam el, azonban a villamos a kelleténél pont három perccel korábban érkezett. Tehát lekéstem. Sms a fodrásznak, hogy kések. A következő villamos bezzeg időben érkezett, vagyis az előzőhöz képest késve. Addig kortyogó hassal álltam a megállóban, azon töprengve, hogy vajon én győzök-e vagy a gyógyvíz?

A fodrász után betoltam egy hosszúkávét egy Mekiben – Csendes Macska – gyógyvíz: 1:0 –, aztán előzetes tervemhez híven indultam az egyik bevásárlóközpontba, mozizni. Sétálni akartam odáig, de közben eleredt a havas eső (csak emlékeztetőül: április másodika van). Mivel a frissen fodrászolt, hajhabozott, vaxozott frizurámnak sem az esővíz, sem a kapucni nem tesz jót, ezért alászálltam a metróba és így zakatoltam el a plázába, nagyon elégedetten az élettel. Mindaddig, míg a mozgólépcsőn eszembe nem jutott, hogy az egyik kolléganőm szintén szabin van, és mintha említette volna, hogy a gyerekét elviszi egy 4D-s mozielőadásra, pont kedden.

4D-s mozielőadás eddig egyelőre csak abban a plázában van, ahová én is tartottam. Lehervadt rólam a mosoly. Gyűlölök kollégákkal összetalálkozni szabadság alatt, utálom, ha felhívnak, ha életjelet adnak magukról, legszívesebben mindegyikkel közölném, hogy „A szemem elé ne kerüljetek szabi alatt!” Talán az egy Barbi a kivétel, akivel civilben is jóban vagyunk, és neki tényleg sokkal tartozom. Nem bírom, ha szabadság alatt bármi vagy bárki is eszembe juttatja a munkahelyet!

Ez a csaj pedig aranyos ugyan, de pont az a típus, akivel bár nem akarok összefutni szabadidőmben, de ő észrevesz, és képes száz méterről ezer decibellel felém ordítani az átható hangján. Nem tenne úgy, mintha meg sem látott volna. A szabim alatt egyedül plázamozikban mászkálok, hát milyen ciki ez? Úgy értem, én már rég megszoktam, de egy ilyen velem egyidős kétgyerekes családanyának ez biztos olyan dolog, mintha ufókkal járnék tekézni.

És bár alacsony vagyok és baromi jellegtelen, van bennem valami, amitől azonnal észrevesznek azok, akikkel semmiképpen nem akarnék összetalálkozni. Vagy a sors akarja, hogy mindig pont frontálisan jön szembe az ilyen ember.

Ezért lopakodó üzemmódba váltottam, és amennyire egy teljesen kivilágított bevásárlóközpontban ez lehetséges, fal mellett és az arcomat elrejtve közlekedtem, mintha én volnék a Sakál, aki De Gaulle-t akarja kinyírni. Sőt inkább mintha De Gaulle volnék, aki a Sakált akarja kiszúrni, még mielőtt az szúrhatná ki őt. Nem is vettem meg előre a mozijegyemet, mert láttam a Pesti Estből, hogy valami gyerekfilm pont abban az időben kezdődik; és biztos pontosan akkor futnék össze a kolleginával kölyköstül.

Félórát osontam lopakodva a plázában, mint egy bűnöző. Ezalatt benéztem az egyik ruhaüzletbe, mert úgyis kell egy új öv. Illetve tudtam volna még egy nagyobb halom ruhát venni, de most konkrétan övre vágytam, mert 1. a régi már kezd kissé amortizálódni, 2. miért ne lenne két övem?

Vicces, de megfelelő öv nem volt! Úgy értem, nem volt ujjnyinál vastagabb (mert az ujjnyi két hét alatt elkopik nálam, óraszíjjal már jártam így), ami hosszban is megfelelt volna. Minden öv – de az S-es méretű is – nagy volt rám. Nem értettem. A gatyák mind szűkek, direkt anorexiás tinédzsereknek készülnek, sőt szinte minden ruha olyan, hogy a normál alkatú nők már csak az XL-es kollekcióból válogathatnak. De ÖV, az viszont csak elefántokra van? Az S-es öv 85 cm volt, az én derékbőségem most 63 centi. Tekerjem magam köré duplán az övet? mert a legszűkebb lyuknál is bőven körbeért úgy, hogy fel sem húztam a polárpulóvert. És a legszűkebb lyuk után még egy méter hosszan folytatódott.

Azt már megszoktam, hogy 75A melltartó nincs, de hogy normális öv sincs, ezzel csak ma szembesültem. Még szoknom kell ezt a tényt. Átmentem a gyerekrészlegre, mert néha a gyerekruhák is jók rám (170 centis magasságig lehet kapni ruhákat), de ott öv nem volt egyáltalán. Remek!

Ezután beültem a moziba, még mindig laposkúszásban közlekedve. Kiterjesztettem a perifériás látásomat a szélrózsa minden irányában, szerencsére a kerülni kívánt kolléganőnek jó átható hangja is van, de sem a fejét, sem a hangját nem tapasztaltam. Remélem, megúsztam. Ha nem, majd csütörtökön úgyis megtudom, meg mindenki más is az irodában, akinek van füle.

A mozifilm igen kellemes volt, és mivel a kezdési időponthoz képest 15 perccel később ültem be, pont a főcímre érkeztem. Nagyon bájos volt, és totálisan kikapcsolt – többet nem tudok írni róla, még itt van fejemben.

A mozi végén sem volt még 16.00 óra. Kiosontam – 360 fokos szögben nézelődve körbe-körbe, de semmi –, és bementem az újonnan nyílt Lidl-be. Célirányosan csak saját márkás 100 %-os gyümölcsléket vettem, meg teát; ha csak úgy belezserkedem magam oda, még otthagyom a fél havi fizetésemet. Minden áruházláncnak megvan a maga előnye, Lidl-ben például lehet olyan dolgokat kapni, amiket máshol nem, és van, ami igen olcsó. Fogtam a gyümölcsleveket, a koktélparadicsomot és a májkrémet – ugye, hogy még így is több dolog lett belőle? – és kifordultam, mint Petőfi a konyhából.

Most itthon vagyok, fodrász után, mozi után, vásárlás után. Nyolc órája nem ettem, de nemigen vagyok éhes. Ha akarom, teleeresztem a kádat forró vízzel és beleheverek, Barbi limonádéját olvasgatva, vagy másodszor is megnézem a Nyomorultakat, vagy előveszem az olasz könyvet. És még holnap is szabad vagyok! Már csak az hiányzik a teljes örömömhöz, hogy lehetőleg ne essen havas eső az égből, mert az teljesen természetellenes ilyentájt.

Stephen Fry írja Víziló című könyvében a következőket: „Aki csak félig is tisztességes ember, valahonnét biztosan kirúgták már … Nincs értelme tagadni, hogy mind úgy érezzük, alulértékelnek bennünket: az, hogy hivatalosan is levesznek egy ügyről, csak igazolja a megérzésünket, miszerint az érzéketlen világ nem becsül meg bennünket.” Igaza van, és különben is rohadt jó az a könyv. Velem tegnap közölték „hivatalosan” a leépítésemet.

Az volt a nagy terv, hogy majd le kell mennem a vén marhához, és odamennek a személyzetisek a gyászhírrel. Először reggel 9.00, aztán 10.00 volt, aztán „majd csörgünk”, egész délelőtt ott rostokoltam a telefon mellett, végül 11.30-kor szóltak, hogy na most.

A személyzetisek állítólag azt kérték, hogy „az érintett ne tudja, miről van szó”. Ezek hülyék. A két évvel ezelőtti nagy kirúgási hullámkor akadt olyan, aki valóban nem tudta előre, és mikor közölték vele, mentőt kellett hívni hozzá.

Én full nyugodtan és elfojtani próbált gúnyos mosolygással a pofámon léptem be. Előzőleg a titkárságon ott ült a kedves titkárnő, aki aggódva nézett, meg a köcsög Tódorka, aki vigyorogva nézett – habár ennek mindig olyan vigyorgás ül a fején, mint egy idegbeteg cápának. Mikor negyedóra múlva kijöttem, ő még mindig ott malmozott; sok munkájuk lehet ezeknek.

A vén marha kezdte volna a sódert, hogy „jajj, ez a csúnya létszámleépítés, sajnos-sajnos, ó de kár”, de lehetett valami az arckifejezésemben, amitől leállt és átadta a szót a személyzetiseknek. Azok szegények elég rosszul festettek – aznap végig kellett járniuk a házat az összes hozzám hasonlóhoz, mint egy mobil kivégzőosztagnak. Amit velem közöltek, azt mind tudtam, két hónap felmentés, egy hónap végkielégítés (bárcsak kihúztam volna nyár végéig, akkor három havit kapnék), átadták a papírt, aláírtam, kijöttem, váltottam pár szót a titkárnővel. A Baromnak láthatóan lejjebb hervadt a vigyor a képén, hogy se nem sírok, se nem vagyok elkenődve. Vazze, hát vagy egy hónapja tudom, most legyek elkenődve, csak hogy te örüljél?

Különben is annyit idegeskedtem én már ezen a dolgon. Éjszakákon át nem aludtam, öt kilót fogytam, mostanra már bele is fáradtam az idegeskedésbe. Ezért nézhettem ki úgy, mint aki félvállról veszi, de az van, hogy a folyamatos stresszt sem bírja időtlen időkig az ember, és előbb-utóbb elkezd tojni rá.

A saját közvetlen kollégáim nagyon rendesek voltak aznap. Úgy viselkedtek velem, mint egy súlyos beteggel. Az egyikük megkérdezte, segíthet-e bármiben, pl. ne adjon-e nyugtatót. Egy másik, akivel amúgy utáljuk egymást, és akivel épp aznap számítottam némi csörtére, mert elfelejtettem neki megküldeni mailen valamit, amit mindenki másnak igen – és neki is kellett volna, komolyan véletlen, hogy kimaradt –, az most ezt nem tette szóvá, sőt helyettem megcsinált egy kisebb melót.

Az a helyzet, hogy – bármilyen furán hangzik –, de nagyon kellemesen éreztem magam ezen a napon. Több oka lehet ennek: a kirúgáshoz (áthelyezéshez) már hozzászoktam fejben, és az, hogy közölték, inkább megkönnyebbülést okozott. Orbáncfű tartalmú tablettát is szedtem az utóbbi időben, ami a nyugtalanság ellen kiváló. (És kényelmesebb, mint teát főzni belőle, amihez reggelente lusta vagyok.)

A Psycho eredeti DVD-t két nappal ezelőtt hozta a futár a munkahelyre – Barbit kértem, hogy rendelje meg, mert ő regisztrálva van az aukciós oldalon, és netbankja is van. Jobban vágytam a filmre, mint Gollam a Gyűrűre. Hogyne lettem volna jókedvű már csak pusztán ettől? Fogynom is sikerült annyit, hogy az 50 kg alá menés reális közelségben van. Lapos a hasam!!

A technikai nehézségeket leküzdve regisztráltam a Tony-féle rajongói fórumra, ahová írni is, olvasni is jó. Kellemes társaság van ott, és mind értelmes és a várakozással ellentétben nem csupa tinédzser, hanem harmincas vagy még idősebb csajok. A hétvégén végigcsekkoltam egy-két netre feltöltött filmet – erről a fórumról –, amikhez egyébként lehetetlen lenne hozzáférni, vagy csak külföldről megrendelni, így pedig a saját monitoromról nézhettem őket. És én, amikor éppen van egy Aktuális Kedvenc Színészem, aki a., jó színész, b., ki is néz valahogy és c., jó filmekben játszik (d., balkezes, mint az emberiség mindössze 4 %-a), akkor pusztán ezen filmek megnézésétől jól tudom érezni magam.

Tehát ha közeleg a tavasz – és főleg a húsvéti szünet +2 nap véradási szabadság –, lapos a hasam, egy hete nem ettem csokit, orbáncfű van bennem, két király krimit olvasok párhuzamosan és az aktuális kedvenc színészem legeslegjobb DVD-je, extrákkal, a polcomon áll (két másik pedig meg van rendelve), akkor egy ilyen Tódornak a fagyott kirakatbábu-mosolygása (by Rejtő) az én jókedvemet nem tudja elvenni :-)

… Aznap csak egyszer lábadt könnybe a szemem, amikor ebédszünetben kimentem, és teljesen váratlanul egy bolt ajtaján megpillantottam a székely zászlót. Akkor ugyanis azonnal eszembe jutott Erdély, és nem kaptam levegőt … de aztán elmúlt.

A kollégákkal beszéltünk róla, hogy vajon ki fogja végezni az én munkáim közül azokat, amihez papíron is ott kell dolgozni? Mert az OK, hogy ott leszek, de nem leszek állományban, tehát sok dologhoz ’nem szabad hozzányúlnom’. Mivel a mi részlegünket már tényleg nem lehet tovább terhelni – mindenki szétszakad a melóban –, kézenfekvő módon a Tódorkáék csapatára kell majd sózni ezt-azt. Köztük pár nehéz melót is. Akkor majd néznek, és nem fognak hülyén vigyorogni. Hehe, legszebb öröm a káröröm, ez tény :-)

Annak ellenére, hogy nem vettem a szívemre a hivatalos kirúgást, azért ettem egy Seduxent lefekvés előtt. Biztos, ami biztos, szeretek alaposan és nyugodtan aludni. Kiválóan aludtam csakugyan, csak este ettem egy csomó kis koktélparadicsomot, ami az én emésztésemre igen jó hatással van, így 1.30-kor és 3.30-kor fel kellett kelnem, mert hasmenésem volt. A következő 5.30-kor érkezett, de akkor már úgyis felkeltem volna:-)

A pénteki munkanap már mintha nem is lett volna. Délben eleresztettek minket, addig sem volt nagy nyüzsgés. Én délelőtt elszaladtam személyesen átvenni az 1978-as Nyomorultakat, amiben Anthony Javert-t játssza. A borítóképek alapján állati jónak kell lennie (neki legalábbis egész biztosan). Ezt a sztorit egyébként még csak olvastam és musical formájában láttam, így prózában még soha. 990 Ft volt a film, ami nem összeg, csak valamiért a boltokban nem kapható, úgy kellett a neten vadászni. De miért!?

Ma egyébként nagypéntek van, és úgy döntöttem, nem eszem semmit. Nem éppen vallási okokból, csak úgy – már úgyis hozzászoktam a minimális evéshez. És holnap jön a család másik fele, tehát lesz némi ünnepi ebéd. Most kora délután van, egész jól bírom. Eddig egyszer szédültem meg: reggel, amikor a kanapén ülve ittam a tejeskávét és néztem a Psycho 2.-t, aztán hirtelen felkeltem. Nem tudom, a kávé vagy a film csapott-e fejbe. Mindkettő feldobott, tehát mintha dupla kávét ittam volna.

Egyébként azt már megbeszéltem magammal, hogy a tejeskávé, az egy ital. És a sör is folyadék, amit esetleg inni fogok este :-)

Az időjárás idegesít ebben a pillanatban a legjobban. Hideg van, két napja a hó is esett, most már csak az eső. Nem lenne vele baj, ha nem eresztene a bakancsom, és nem folyna bele eddig a hólé, most pedig az eső. Bokáig vizes zokniban ültem végig a munkanapot, miután a Nyomorultakért elmentem (mert az mindenképpen kell nekem még húsvét előtt). Nagyon szar dolog vizes zokniban ücsörögni, hiába csak a négy végtagom egyike hideg és vizes, olyan, mintha teljesen át lennék fázva. Szerencsére volt bodzateám, amit megittam, és némileg felmelegített. A bodzatea is folyadék, evidens.

A húsvéti hétvégére felfüggesztem a minimál-kajálást, ez alkalomból vettem finom sajtocskát, némi sört, és csokit is akartam, de ez utóbbit végül is nem kellett, mert tegnap egy doboz Mercit, ma pedig egy doboz kagylódesszertet kaptam ajándékba kollégáktól. Ez nagyon meghatott, és ráadásul most már nem is kell édességet vennem :-)

Napi három liter vizet iszom, ebből a felét a munkahelyen, tehát ésszerű sűrűséggel járok vécére – napi négyszer biztosan (több kávé esetén többször). Így bőven volt alkalmam megfigyelni azokat a típusokat, akik velem együtt használják a nyilvános (munkahelyi, áruházi, színházi) vécéket, de nem úgy, ahogy szerintem ideális lenne.

Kezdjük a legdurvábbal!

Amelyik nem mos kezet. Konkrétan tudjuk így, több év után, melyik az a szőke, szemüveges, egyébként nagyon csinos és nett nő a 795/C. irodából, amelyik soha nem mos kezet WC után. Akkor sem, ha épp ott van valaki más, aki ezt látja. Akkor sem, ha hallod, hogy lehúzza, ő jön ki, te mész befelé, célzatosan rábámulsz a kezére, majd a csapra. Szó nélkül kimegy. Képzeljük el, hogy ezek után megfogja a kilincset, a tollat, a papírt. Nekem ugyan nem közvetlen kollégám – csak a mosdóban találkozunk – de ezek után rászoktam, hogy naponta végigtakarítom az íróasztalomat (telefont, egeret, klaviatúrát főleg) nedves fertőtlenítő kendővel.

Amelyik nem zárja magára a fülkeajtót, így mikor odamész és látod, hogy zöld a jelzés, és kinyitnád, felháborodottan rántja be. Másik alfaja: amelyik feltépi a te fülkeajtódat – annak ellenére, hogy te magadra zártad – anélkül, hogy a., előtte kopogna, b., utána elnézést kérne.

Amelyik bemegy a mosdóba, közli: „Jaj, de büdös van itt!” (Most őszintén: talán nem éppen azért van a mosdó, hogy büdös dolgok távozzanak az emberből? Talán rózsaillat terjengjen?) Pisil, kinyitja az ablakot, elégedetten elmegy, nem jön vissza becsukni. Aki utána félórával belép, látja a leheletét, a vécékagylóba pedig belefagyott a víz. Ja? hogy épp mínusz 15 fok van kint? Az őt nem érdekli. A másik kapjon vesemedence-gyulladást, így járt.

Amelyik a vécében akar társasági életet élni. Bemegyek, ő épp kezet mos. Jaj de rég látott, hogy áll az a munkánk, amit közösen kezdtünk el? Kis Ingyombingyomka még a mi osztályunkon dolgozik? A Vazul még a főnök? A Jozefina nem ment még el szülni? – Nem érdekli, hogy esetleg majd’ összepisilem magam, és/vagy sietnem kell vissza, mert csak egy percre szaladtam ki.

Egy leheletnyit elviselhetőbb alfaja, aki szintén beszélget, de munkáról, ami tényleg fontos lehet. OK, de nem várhatna kettő percet, és utána odakint a folyosón letárgyaljuk?

Aki mobiltelefonálni jár a vécére. Bemegy, telefonál, hosszan, magánt. Öt perc múlva én veszem a bátorságot és bemegyek pisilni. A torkát köszörüli bosszúsan, mintha legalábbis a sétálóutca közepén pisilnék; mentegetőzik a telefonba. Az épület egyébként tele van lépcsőfordulókkal, ablakmélyedésekkel, beugrókkal. Ő nem oda jár telefonálni, hanem a vécébe, a másik menjen még ötszáz métert a következő retyóig, egyáltalán minek jött be!?

A vécébe mosogatni járó. Van teakonyha, de ő nem ott mosogatja a csetreszt. Van mosdó a vécében, miért is ne? Bemegyek, ő épp mosogat. Csúnyán néz rám. Ezer bocsánat, hogy a vécébe neadj’ isten, pisilni járok.

A plázavécében társasági életet élő. Bemegyek, látom, sor van; állok, várok. Valaki kijön, senki nem megy be. Rájövök, az előttem álló öt tinilány egy hatodikra vár, aki épp bent van. Miért a vécé előterében várják, és nem odakint? Csak. Legyen sor. Mért ne?

Rosszabb alfaja: bemennek hatan, egyik sem pisil, mind ott beszélgetnek a vécé előterében.

Színházban – az külön keservem, hogy a legtöbb színházban a kelleténél kevesebb fülke van a női mosdókban, ezért mindig 25 percet kell állni előttük, míg a férfivécé full üres – de oda menjek pisilni?... Annyira azért vagyok szégyenlős.

Szóval színházban: bemegy, nem jön ki. Soha. Három fülke van, és tíz perce nyolcan várakoznak előttem. Mi történik odabent? Szülnek? Öngyilkosságot követnek el? Sminkelnek, sms-t írnak? Már volt első csöngetés, istenem, csak ki akarok tenni két deci folyadékot mintegy 15 másodperc alatt, engedjenek be…. de nem, nem jönnek ki.

Alfaja (plázás tinilányok mintájára): négy néni áll bent; beállok ötödiknek, tíz perc után szólnak, hogy tessék csak menni, ők csak a Manyikára várnak, aki az egyik fülkében van. Miért nem odakint várnak? Hát csak!

A számomra teljesen érthetetlen típus: bemegy a fülkébe, majd azonnal kifordul. „Nincs bent papír!” Húgom, nincs nálad papírzsepi?! Nekem kb. az első dolog, amit anyám megtanított, az volt, hogy legyen nálam zsebkendő, mindig. Amióta tinédzserkoromban sokszor vérzett az orrom, mindig van is nálam minimum kettő. Az ilyen ember mit csinál, amikor elkezd vérezni az orra?

A nyilvános vécék működtető sem mindig tökéletesek. Ha nincs szappan, azt nagyon tudom utálni, szerencsére ez a ritkább. Ha nincs a fülkében kis szemetes, az elég ciki, ha épp valami kidobni valóval a kezedben lépsz ki, és ott állnak öten… (és akkor csodálják, hogy egyesek a vécékagylóba szórják a kidobni valót?). Persze ha vécépapír nincs, az is elég dühítő tud lenni, még ha van is nálam zsebkendő. Az egyik bevásárlóközpontban például az volt a ritkaság, hogy legyen papír. Szinte soha nem volt. Egy ízben, mikor a hat fülke egyikében sem volt papír, rúzzsal ki is írtam az ajtóra egy barátságos üzenetet a személyzetnek, a vécépapír utántöltése tárgyában (mert rúzs is mindig van nálam).

Azután egy ideig nem jártam oda :-)

Csodálatos pénteki nap! Mintha évek óta nem lett volna ilyen: a főnök szabin van, a főnökhelyettes elment egy konferenciára és nem jött vissza. Kivételesen Felülről jövő baszogatások sem voltak, holott gyakran előfordul, hogy valakinek eszébe jut valami azonnaltessékmegcsinálni pénteken 12.00-kor. Ma ilyen sem volt, szinte nem is csörgött a telefon (pedig ki sem húztam).

Az átkozott vagyonbeszámolóval is, csodák csodájára, végeztem. Ez természetesen nem az én okosságomnak köszönhető. Két teljes napig kotlottam azon az utolsó összesítő táblázaton, de sehogy sem stimmeltek az összegek. Háromféle módon is megcsináltam a táblát, de ha az egyik rovat véletlenül egyezett, akkor a másik nem, és fordítva. Végső kétségbeesésemben e-mailen elküldtem az elszámolós csajoknak mindhármat, hogy válasszák ki, melyik lehet a helyes verzió, nekem totál mindegy, és amúgy is felakasztom magam most már! – Ráadásul még náthás is voltam, és mindettől erősen antiszociális. Azonnal ingerült lettem, ha bárki a szemem elé került. Barbi szerencsére már ismer és nem cseszegetett, de néhányan a többiek közül folyton kérdezgették, hogy mi a baj, ahelyett hogy békén hagytak volna.

Másnap hajnalban jött a válasz e-mail; a lányok bent maradtak és este 17.57-kor visszaküldték a helyesen kitöltött táblát (amit ők írtak meg, mert én egy csomó sort nem is tettem bele – ebből is látszik, mennyire képben vagyok). Hálakönnyeket ontottam, legépeltem, kinyomtattam, felcímkéztem mindent, aztán leküldtem az öregnek aláírásra, és fohászkodtam, hogy össze ne kavarja vagy el ne veszítse a papírokat. Sikerült is ügyesen aláírnia – tőle már ez is derék teljesítmény –, így ma reggel végre becsesztem a postába az egészet. Kb. ezen a ponton lépett le a főnökhelyettes is a konferenciára, és kitört az általános megkönnyebbülés :-)! (A lányok pedig kapnak tőlem egy-egy harmincdekás Milkát a jövő héten.)

Nem volt valami veszett munkakedvem ma. Kimentem a postára, feladni az önkéntes nyugdíjpénztáram elmaradt tagdíjhátralékát.  Jó fej csapat lehet: először levelet írtak, hogy hátralékom van, én e-mailt írtam, hogy rendben, küldjenek csekket. Ekkor méla kuss, majd két hét múlva szelíden szemrehányó e-mailt írtak, hogy ejnyebejnye, hátralékom van! Mire visszaírtam leheletnyit nyersebben, hogy KÜLDJETEK CSEKKET, ahogy már két hete kértem, ADDIG NEM KAPTOK PÉNZT! Lélekben felkészültem még pár levélváltásra, de végül felfogták a lényeget és megjöttek a csekkek. Persze nem örültem őszintén, mert így viszont fizetnem kellett.

A főnöktelen és csöndes pénteket meg kellett ünnepelni valahogy, másodszor is kimentem délben, és a tejivóból rongyos kiflit, majd a cukrászdából puncsos minyont vettem, majd Barbival elfogyasztottuk. Ennyit az egészséges életmódról. De nagyon jólesett! :-)

Lélekben nagyon nem voltam ott a munkahelyen egész héten, részben a megfázás miatt, de elsősorban Anthony Perkins & filmjei miatt. Kezdetnek végignéztem a Psycho folytatásait, ha már megvettem őket. Ha teljesen kizárom az agyamból az első (tökéletes, klasszikus) részt, akkor nagyjából nézhetőek, mint egy átlagos „B” film. Kivételt képez sajátos módon pont a 3., amit pedig Tony rendezett, ennek ellenére nem lett jó, nem is annyira a rendezés miatt, hanem a forgatókönyvírót kellett volna agyonütni bármivel, ami szilárd és dudoros. A 4. rész egész jó volt, pozitív befejezéssel – ez nagyon tetszett. Tudom, kriminálpszichológus kellene nekem.

Ezenkívül az egyik könyvesboltból megrendeltem az összes rendelhető Tony-féle filmet. Öt darab volt belőlük, de mire átvettem, már kettőre csökkentek, mivel a többi nem kapható. Csak akkor mi a fenéért szerepeltetik a honlapjukon!? Így most van egy kb. 1960-as meg egy 1984-es filmem. De ez csak a kezdet, tervezek felkúszni egy-két kifejezetten DVD-rendelős oldalra is, valamint a neten is találtam online nézhető filmeket (letöltés kizárva, ahhoz hülye vagyok). A rajongói fórum sokat segít. Bár konzervatív ember létemre nem győzöm ismételni, hogy ezeket mind megvenném legális DVD-n, ha kaphatóak lennének, de ha nem, nem….

Kiolvastam a Sakál napját, eszméletlen jó volt. Most úgy rémlik, hogy olvastam már valamikor, de annyi könyvet olvasok, hogy időnként egy-kettő kiesik. Bár szégyen, hogy éppen ez… Mázlinkra pont ezen a héten adta a tévé, én felvettem videóra, és apám pont most nézi. Mondhatnám, hogy „akkor még tudtak filmeket csinálni regényekből”, mert hallom a hátam mögött, hogy elég hűen követi a könyvet, nem úgy, mint az Azkabani fogoly vagy az újabb Agatha Christie-feldolgozások.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a Psycho készítéséről szóló könyvet is megvettem. Rengeteg érdekes dolog van benne, köztük olyan, amiről halvány lila fogalmam sem volt: pl. hogy a mama hangját két nő és egy férfi hangjából kotyvasztották össze. Leraktam a hajam, ahogy ezt meghallottam, mert a letöltött szinkronos verzióban egyszerűen Komlós Juci a hangja, és kész. (Ezek után mindenképpen akarom DVD-n!!) Aztán meg, hogy micsoda rettenetesen brutális filmnek minősítették akkoriban. Ez mai szemmel mondhatni furcsa – persze, hogy nem egy könnyed esti mese és gyerekektől, valamint szív- és idegbeteg fűszerkereskedőktől távol tartandó, na de sokkal durvább filmek is vannak ma már, és különösebben nem mozgatja senki a füle botját sem. Tony Perkins is elég sokat kockáztatott, mert akkoriban csinos fiatal filmsztár volt, és nagyon szerették a rajongók – hát naná! állíthatom, hogy ez ma sincs másként –, akkoriban pedig teljesen szokatlan volt, hogy ilyen népszerű sztárok pszichopata gyilkosokat játsszanak. Ma direkt szereti a közönség, amikor egy sztár pszichopatát is játszik, meg családatyát, taxisofőrt, zsarut, tanárt, hajléktalant, politikust és más szörnyet, sőt gyakorlatilag elvárjuk, hogy ne mindig csinos fiatalembert játsszon egy csinos fiatalember. (Én mindenképpen.)

Azt azért be kell vallanom, hogy mióta most láttam a Psychót, nem tudok úgy belépni a fürdőkádba, hogy eszembe ne jusson a zuhanyozós jelenet. És leellenőrzöm, hogy zárva-e a fürdőszobaajtó (mi lett volna, ha a filmben – logikus módon – magára zárja a nő? Norman ott rángatta volna az ajtót, vagy berúgja, vagy felfeszíti egy piszkavassal?) Ezzel az idegeskedéssel nem vagyok egyedül, a film fórumán megírta valaki, hogy ő, mióta először látta a filmet, soha nem húzza be a zuhanyfüggönyt, inkább felmos utána, pedig fiú :-) 

Ebben a hónapban kihagyom a fodrászt, mivel az arra félretett pénz elment a Psycho-könyvre és a két Tony-filmre, de ezek ésszerű befektetések. A frufrumat roppant ügyesen én magam vágtam le a fürdőszobában, különben is egy női haj úgy szép, ha csak úgy összevissza ahogy esik, úgy puffan; lényeg, hogy ne lógjon a szemembe.

… Hmm, tényleg jó a Sakál-film, ahogy hallom a fülemmel. Sokszor gondoltam rá, milyen jó lehet, ha ismer az ember egy igazán jó, profi bérgyilkost. Nem olyant, aki elcseszi a gyilkosságot és az első talpasrendőrnek feldobja a megbízóját, hanem aki elvállalja, meggyilkolja, és aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Nem mintha lennének olyan ellenségeim, akiket meggyilkoltatnék, de esetleg egy pár jó irányzott pofonnal tudnék üzenni ennek-annak, ha lenne, aki jó pénzért kézbesíti őket helyettem. Ez persze csak elmélet. Vérfarkas meg lézerkard sincs…

Miért kell nekem számokkal foglalkoznom főállásban!?

Mármint természetesen nem örökké, furcsa is lenne, mivel diszkalkuliás vagyok és gyűlölöm a számokat, és örülök, ha a saját életkoromat ki tudom számítani a születési évemből és a jelenlegi dátumból. De most ez a rohadt vagyonbeszámoló, vagy elszámolás, vagy beszámolás van, aminek egy szeletét nekem kell összecsinálnom úgy, hogy passzoljon az összes többivel, majd az egészet összesíteni és leadni. Gyorsan.

Elméletileg ez a dolog február 28-i határidős volt, tehát jó szokásom szerint máris késésben vagyok (tavaly és tavalyelőtt is ez volt, nem ráz meg). Véres verejtékkel ma sikerült összecsinálni a gépi nyilvántartást, és az most legalább passzol valamelyik másik izével.

Most már csak egy nagy végső összesítő/eltérési tábla létrehozása van hátra, ami marha egyszerű lenne, mivel csak számokat kell innen oda bemásolni. Röhej, de ez az, ami nem megy… A tavalyi aktából puskázom ki ugyanezt a táblázatot, és másfél óra megfeszített agymunkával sem voltam képes rájönni, hogy a tavalyi táblában szereplő szám honnan jött elő?? Márpedig annak jónak kell lennie, mivel elfogadták és így került fel Egészen Magas Helyre.

Az az izé, ahonnan ezt a pár számot ki kellene bogarászni, egy sok számot tartalmazó másik izé, aminek elvileg megvan, hogy melyik két (vagy hány) sorában szereplő suskákat kéne összeadni, na de ezeket megszámoltam – mármint a tavalyit, mintának – és nem jön ki. Honnan vettem én tavaly azokat a számokat??

Egyszerűen nem értem. Ráadásul ha létrehozom a táblázatot, és jó, akkor ezt, és még vagy öt másik táblázatot sok-sok példányban alá kellene íratni a nagyon hülye öreg főnökünkkel, aki soha semmit nem képes úgy és ott aláírni, ahogy és ahol kellene (becsillagozás, felcetlizés ellenére sem), sőt időnként még a két oldalnál hosszabb aláírandókat is összekutyulja. Képzelem, mit fog csinálni az én tizenöt oldalas dolgommal, ami ráadásul még sürgős is…

Esetleg ha holnap nem lenne bent az öreg, akkor az én saját főnököm, mint helyettes, szépen aláírhatna helyette. Bár így lenne.

Sajnos némi megfázást is érzek magamban most, bár ez csak ma délután kezdődött. Talán a számokra reagálok így. Pedig a nap igen kellemesen indult, mivel reggel kávé közben a Psycho 4. részét kezdtem nézni, ami a 2. és 3. részekkel ellentétben kifejezetten ütős (a forgatókönyvírója ugyanaz, mint az első részé, azért ez már jelent valamit!). Tegnap este kezdtem el nézni, de nem néztem végig – álmos voltam –, így ez most a szakaszos DVD-nézések közé fog tartozni: este egy kis kóstoló (hogy szépeket álmodjak), aztán másnap a reggeli végén, kávéiváskor (hogy jól induljon a nap), és így tovább, míg el nem fogy a film :-)

Ennek ellenére délutánra rám jött a nátha, és a tömény idegesség, amiért nem passzolnak ezek a kurva számok. Komolyan nem értem azokat, akik ilyen számolós fajta szakmát választanak. Olyan az egész, mintha az ábécé csak 10 betűből állna, és azok teljesen logikátlanul követnék egymást összevissza. Nekem minden egyes szám totál kínai, amit csak látok – kivéve egyes évszámokat, esetleg, valamint a szerencseszámaimat – ami nem lenne baj, ha nem épp nekem kéne csinálnom ezt a melót most. És tavaly, és tavalyelőtt, mióta nyugdíjba ment a kolléganő, aki előttem csinálta, és aki 1. már tíz éve csinálta, 2. volt saját szobája, aminek az ajtaját magára zárhatta és nem nyektette senki, és 3. nem volt mellette igazgatási ügyintéző és titkárnő is egyben.

Én sajnos simán egyformának tekintem a 24.447e Ft-ot és a 29.447e Ft-ot, amíg nem szólnak, hogy ötmilliós eltérés van közöttük. De most komolyan, hát nem rohadtul egyforma ez a két számcsapat??

Talán felesleges is mondanom, hogy koncentrálni sem igazán tudtam a dologra, mert egész nap leginkább az járt a fejemben, vajon hogyan  fog befejeződni a kellemes horrorfilm (habár sejtem), és hogy Tordy Géza szinkronhangja mennyire remekül illik az idősebb főszereplő karakteréhez…

Fehér karácsony után most itt a fehér március 15. Nem vettem túl komolyan, mikor az előrejelzés azt mondta, jön a lehűlés, de tegnap reggel már hideg volt, mikor pedig hazaindultunk, már havas eső esett. Ma március 15-e van, és ötcentis hó volt az ablakomban reggel. Két nap múlva megint tavasz lesz. Mintha csak valaki szándékosan akart volna kicseszni azokkal, akik ezt a három napos hétvégét valami wellness-szállóban akarták tölteni. A nyilvános ünnepségek elmaradtak, bár engem egyébként is  hidegen hagy az ilyesmi.

Tegnap totálisan ünnep előtti hangulat volt a munkahelyen, én magam már konkrétan nem is pénteki, hanem dolgozós szombati kedvemben voltam („haza akarok menni, minek jöttünk be?”). Az egész ház kihalt volt. Meló azért volt: többek közt össze kellett egyeztetni a végösszegeit annak a nyavalyás beszámolóféle izének, amin hetek óta keccsölök. Már a vége felé jártam, amikor végre, 15.00-kor hazaengedtek minket. Nekem már csak az utolsó cég volt hátra, akik tizenhétmilliós eltérést voltak képesek a két leadott elszámolásuk végösszegei közé beletenni. Dobtam nekik egy e-mailt, hogy pusztuljanak el, de előtte sürgősen mondják meg, mitől van a különbözet, aztán már ott sem voltam (a túlórázós túlbuzgóságom elapadt).

Szerda reggel és csütörtök 13.00 óra között nem ettem semmi szilárdat, egyrészt hogy kipróbáljam, meg tudom-e csinálni (meg tudtam), másodszor, hogy hátha sikerül lecsökkenteni a súlyomat 50 kg alá (nem sikerült, bár nem sok hiányzott hozzá). De azért jólesett, hogy egy napon át csak teát, pezsgőtablettát meg természetesen tejeskávét ettem. És a tejeskávé igenis folyadék :-) - persze a passzírozott rántott hús is az.

Végignéztem azt az 1971-es francia krimit (bár mitől francia, amikor Angliában játszódik, és amerikaiak a főszereplők?). Sajnos tipikus példája lett annak, hogyan lehet egy jó ötletből, jó színészekkel, jól induló sztoriból a végére ellaposodó, érdektelen vackot csinálni. Ha még egyszer megnézem, azt már nem filmnéző, hanem kizárólag női szemmel fogom tenni, mert azért jóleső látvány volt.

Otthon már rendesen kajáltam. Rájöttem – nem először –, amit a böjtszakértők szoktak mondani, miszerint nem enni könnyebb, mint keveset enni. A vacsit ugyanis megettem, aztán egy kis sportcsokit (milyen jó, hogy csak egy szeletet vettem belőle), aztán meg még este egy kis párizsit… Az előző nap sokkal egyszerűbb volt, amikor semmit nem tettem a számba, ami nem folyt.

Becsíkoztam anyám haját – jó laaassan, hogy apámnak legyen egy órácska nyugta –, fürödtem, beliszteztem a kezem; aztán mikor már nem kerülgethettem tovább, beraktam a lejátszóba a Psycho 2.-t. Úgy néztem meg, ahogy a film fórumán javasolták: 100 %-ig elvonatkoztattam az első résztől, így azért nagy csalódás nem ért. (Hitchcock majd a túlvilágon kérdőre fog vonni engem, tudom :-) Persze jócskán „B” film lett, de még a nézhetőbb fajtából. Tony Perkins pontosan olyan volt, mint az elsőben (+20 év), leszámítva, hogy nem kajált cukorkát. De egyébként tisztára ugyanaz a kamaszos külső és viselkedés; jóformán szimpatikus is volt a figura, ha eltekintek arról, hogy – kis túlzással – kinyírt mindenkit, aki szembe jött. Bár erre nem vennék mérget, mert a film feléig megittam a beütemezett barna sört, aztán idegességemben a másnapra tervezett Heinekent is, ezért a végére egyes részek kiestek vagy összemosódtak. A lényeg, hogy kijött a sittről, gyilkolászott, megúszta. Csak azt nem értettem, hogy hozzám hasonlóan domináns balkezes létére miért mindig jobb kézzel kellett azt a nagy henteskést lengetni, de végül is nem lehet minden dublőr balkezes.

Azért ez a film sem a filmnézős, hanem a női szememnek esett jól. Bár Tony azért volt annyira jó színész, hogy legalább 50 %-ot javított a film színvonalán; de azért engem mégis jobban érdekelt, hogyan lehetett 51 évesen ennyire helyes, vékony és mégis diszkréten izmos? Vajon mit evett ez az ember? (Bár ezt a kérdést mindenkivel kapcsolatban felteszem, akin nem csüng narancsbőr.) Asszem, fel kellene mennem a rajongói fórumra, hátha ott írnak valamit ilyesmikről. Nem ártana elraktároznom, arra az esetre, ha esetleg én is megérem ezt a kort…

Kénytelen voltam beszedni egy szunyatablettát, hogy ma éjjel végre rendesen tudjak aludni. Ez két napja sehogy sem sikerül. Vasárnap este kezdtem olvasni a Sakál napját – hiba volt lefekvés előtt –, aztán egész éjjel kém meg bérgyilkos voltam álmomban, nagyon fárasztó volt :-) Hétfőn pedig túl izgis nap volt. Megérkezett végre a megrendelt Psycho 2. postán – igen, nagyon szégyellem magam, de borzasztóan örültem neki –, majd éjjel 0.35-kor felkeltem beindítani a videófelvételt. Egy 1971-es film kezdődött, amiben mit tesz isten szintén Anthony Perkins szerepelt (tiszta véletlen, hogy észrevettem). A videót beprogramozni mindeddig túl hülyék voltunk össz-családilag, így minden filmet kézzel kell indítani. Felkeltem, beindítottam; aztán megint felkeltem tíz perc múlva, hogy biztosan megy-e a felvétel; aztán egész éjjel villódzott a tévé fénye a nappaliból, és folyton felriadtam rá. Reggel aztán természetesen bele kellett néznem, hogy lecsekkoljam. Eddig egész kellemes kriminek tűnik. (Eddig!…) Anthony egy eléggé gyanús orvost játszik, de a hülye hetvenes évekbeli frizura és ruházat ellenére nagyon vonzó :-)

Hétfőn meghalt Cipő, amitől elkenődtem. Nem voltam nagy rajongója, de azért jó pár számát szerettem, emberileg pedig szimpatikus volt. Azt hallottam, hogy csak a szívátültetés segíthetett volna rajta, azt pedig elutasította. Én ezzel nem értek egyet: ha a halál a másik alternatíva, és csak 47 éves vagyok és gyerekeim vannak, én egész biztosan a szívátültetést választanám. Az se kéjmámor, de élni mégis jobb. Az egész Facebook-üzenőfalam gyászol :-(

A három lyukú fülem felső lyuka megint kicsit be van gyulladva. Ez eleve nehezen gyógyult még anno a belövéskor is: félig a porcban lakik a piercing, így elég érzékeny. Időről időre ez a felső lyuk kicsit belobban, kenegetem Betadine-nal, aztán megjavul. Most megint fájt a fülem, ahogy rajta feküdtem éjjel, kivettem a piercingeket és látom, hogy megint gyulladt egy kicsit. Tényleg nem értem, miért csinálja ezt évente egyszer, csak úgy magától. Úgy értem, hozzá sem nyúltam, a benne lévő állandó piercing pedig az az orvosi fém, amit belőttek annak idején.

Ma egész nap úgy dolgoztam, hogy alig győztem kivárni a kicsengetést és a hazarohanást, hogy folytassam 1. a Sakált, 2. a ’71-es krimit, 3. a Boltkóros naplója olasz kiadását. Utóbbi persze faék egyszerűségű sztori, éppen ezért tudom ilyen simán olvasni :-), de érdekel, hogyan alakul ez a nem bonyolult történet. A Sakál meg még jobban – habár mivel tudom, hogy De Gaulle ágyban-párnák közt halt meg, úgy istenigazából nincs tétje a regénynek, kissé olyan, mint az Eredet, ahol az álomban játszódik az egész. A krimi pedig hát természetesen a főszereplő(k) miatt érdekel – a másikuk Charles Bronson, akit szintén nagyon csípek. Őt ugyan kevésbé, mint a másikat.

Ma elkezdődött a pápaválasztás is. Most a híradóban bemondták, hogy még nincs nyertes, majd holnap tépelődnek tovább. És hazamennek szunyálni a szállásukra. Én komolyan úgy gondoltam régebben, hogy egyszerűen fizikailag bezárják ezeket a tatákat a Sixtus-kápolnába, az ajtórésen beadogatják nekik a kenyeret és a vizet, aztán csak eredményhirdetéskor jöhetnek ki :-) Most úgy tűnik, az én ghánaim lecsúszott az első helyről, sanszosabb, hogy Barbi jelöltje, az egyik olasz fog nyerni. Ezt sem bánnám, mert noha a parenyicát elveszteném, de Barbi túl – krhmmm… - pákosztos ahhoz, hogy ki ne nyissa ott helyben a parenyicát, viszont túl kedves ahhoz, hogy kihagyjon engem a kínálásból. Tehát én mindenképpen jól járok :-)

A nőnapi virágom jól érzi magát. Igazából három virágot kaptam: egyet a főnökömtől személyesen, egyet a Felső Vezetéstől (ez utóbbi egyszerű büdöske) – ezt a kettőt Barbinak ajándékoztam, aztán apámtól kaptam egy harmadik cserép valamit, aminek nem tudom a nevét. Ezt megtartottam, és egyelőre életben van az íróasztalom sarkán.

Alapvetően szeretem a virágokat, csak a szálas sajnos hamar elhervad, a cserepes pedig valamiért nálam mindig megdöglik. Talán ez most kitart egy darabig. Habár lehet, hogy ez éppen valami egynyári fajta, aki pár hónap után feldobja a pacskert.

A munkahelyen érkezett egy köremail, hogy menjünk ki a március 15-i ünnepségre pénteken. Állami cég … Vaddisznó módjára egy emberként röfögve röhögött az egész iroda, kifejtve, hogy mi a véleménye a pénteki nulla fokban való koránkelésről és a szabadban ácsorgásról a hóban, továbbá hogy abban az időben rendes ember 1. épp a másik oldalára fordul, 2. reggelizik, 3. sétáltatja a kutyát, 4. oltogatja a gyümölcsfákat stb. – a lényeg, hogy élvezi a munkaszüneti napot!

Én nemzeti ünnepeken sehová sem járok el évek óta, tehát most is otthon leszek, valószínűleg kivasalok mindent, filmeket nézve. Azért kokárdát kitűzök majd a pólómra.

Na tessék: csak egy napja, hogy dicsértem a netes videómegosztókat, és máris találtam rajta kellemes szombat esti szupermozit! :-)

A szombat amúgy sem volt rossz – már eleve azáltal, hogy nem kellett 5.25-kor felkelni –, relatíve sokáig henyéltem, olvastam A hitetlent az ágyban, zöld teát iszogatva; aztán reggeli, ami a tejeskávén kívül alig állt valamiből, mivel tudtam, hogy családi ebéd lesz délután. Születésnapot ünnepeltünk, jöttek tesómék, ami mindig kellemes élmény. A kaja is szuper volt. Sajnos mintha kezdene visszatérni az étvágyam… Nem kívánok most újabb stresszt magamnak, csak azért, hogy sovány maradjak, de imádtam az elmúlt két étvágytalan hetet.

Elkísértem egy darabon a vendégsereget, aztán visszafordultam. Este nyolc volt, mindenféleképpen meg akartam nézi egy Anthony Perkins-filmet, de a Psychónak nem akartam még egyszer nekifogni (nincs is annál rosszabb, mint mikor egy zseniális filmet annyiszor megnézek, hogy a végén csömöröm lesz tőle, aztán meg szégyellem magam). A Psycho folytatásait pedig – istenem, még leírni is rémes – nem volt lelkierőm előszedni… Más pedig egyelőre nincs tőle. Így rámentem a rajongói fórumra, ahol a lányok minden elérhető filmjét feltöltötték és belinkelték. Rákattintottam pár linkre, de volt olyan, amihez regisztrálni kellett volna (na, ezt este fél kilenckor nem!), és volt, ami az istennek sem akart megindulni, csak állt, mint szarvas a reflektorfényben, és akkor itt néztük egymást a monitorral igen bambán. Na de akkor hirtelen csoda történt („Charlie fiam! Csoda történt! Látok! :-), és egyszercsak valamelyik kattintásomra egyszerre előjött az 1961-es Phaedra, ráadásul magyar szinkronnal!

Én ekkor már ott tartottam, hogy lengyel hangalámondással, arab felirattal is bármit megnéztem volna, amiben szerepel ez az ember. De hogy pont a Phaedra, ami rajta van a halállistámon, amit a letöltős ismerősömnek megadtam – és még ő sem találta –, és amit az összes létező DVD-vásárló helyen kurkásztam a neten…!

… És most végre végignézhettem, ostobán vigyorogva az örömtől (és attól a fél pohár Martinitől, ami a szülinapi ünneplésből megmaradt). Filmkritikát nem tudok írni, és első látásra úgyis többnyire rosszul mérem fel a filmeket (vagy túlságosan el vagyok ragadtatva, vagy marhára nem tetszik – szóval mindenképpen kétszer kell látnom, hogy józan legyek), de ez tetszett. Egy 50 évvel ezelőtti film persze tartalmaz pár megmosolyogtató momentumot is, de egyáltalán nem volt zavaró. – Én az 1965-ös Belphegoron is tudok rettegni. – A történet a régi klasszikus, modern környezetbe helyezve: férj, mostohaanya és –fiú.

Mondhatnám, hogy mivel kizárólag Tony miatt néztem meg a filmet, le sem vettem róla a szememet és a többiek fel is fordulhattak tőlem akár, de nem így volt. Ezt a filmet nézve megértettem, hogy anyám miért volt oda a (relatíve) fiatal Raf Vallonéért. Hát kérem, marha jó pasi volt – igazság szerint még jobb is, mint Anthony … - , érdekes arccal, és persze jó színész is volt. Én már csak százéves korában láttam eddig, pl. a Keresztapa 3.-ban. Ahol pápa volt, és hamarosan meg is halt. Melina Mercouri volt a feleség és mostohaanya, ő pedig az a típusú érett szépség volt, akit nézve pontosan meg tudom érteni, hogy a fiatal – vagy a nem fiatal, vagy akármilyen – pasik odavannak érte. Ha fiú lennék és abban a korban találkoznék vele, szerintem én is beleszeretnék. És hát Tony Perkins… róla legszívesebben nem is írnék semmit, még annyira friss ez a film, de azért tőszavakban: borzasztó helyes, kisfiús, de éppen eléggé férfias is, nagyon bájos, de azért egy-két jelenetben kissé undok, nagyon fiatal, nagyon vékony, nagyon fekete szemű. Az autó becézgetése, vagy a frizbizés a tányérokkal feledhetetlen :-)! És hát a vége… - ezen a ponton ismét hálás voltam a rajongói fórumnak, ahol leírták, mi lesz vele a film végén, különben megrázott volna. Néha jó tudni a spoilereket. Főleg ha műveletlen barmok vagyunk, akik nem olvasták az eredeti darabot :-(

Hálistennek már igazán késő volt, mire végeztem a filmmel, különben nem tudtam volna elaludni a feldobottságtól, de azt hiszem, még álmomban is vigyorogtam.

Másnap megpróbáltam belépni a fórumra, hogy véleményt írjak és hálálkodjak a lányoknak a feltöltésért, de ez a fórum egy olyan makacs weboldal, ahová nem bírtam regisztrálni. Nem lehet az én ostobaságom, mert húsznál több alkalommal regisztráltam már ide vagy oda a neten; ez most kilökött vagy tízszer. Végül feladtam. Úgyhogy ha olvassa az érintett: ezúton köszönöm a Phaedra feltöltését és belinkelését!

A DVD-forgalmazóknak is üzenem, hogy én megvenném ezt a filmet – is – becsületes áron, ha lennének szívesek megjelentetni! :-P

Igaz, ma délelőtt kaptam egy gyomrost, amikor utánanéztem a Phaedrának, és utánaszámolva kiderült, hogy Melina Mercouri majdnem pont annyi idős volt a filmben, mint én most. … Na de hát ő egy érett, szinte középkorú, bár nagyon fiatalos, nagyon szép asszonyt játszott, én pedig most 2013-ban egy kifejezetten fiatal embernek számítok! Annak különösen, aki nem látta a személyi igazolványomat. Farmerben járok, kenegetem az arcomat, és nincs is ráncom! Mercouri egyszerűen gyönyörű, sokkal szebb, mint én valaha is lehetek, na de azért – hogy borzasztó bunkó legyek – kettőnk közül azért ő tűnik picit idősebbnek (abban a filmben). Igaz, nekem ott a retinolos krém, a Q10 és a fényvédők, de azért nyomasztó a tény, hogy hiába tűnt idősebbnek, azért az évek számát tekintve egyformák vagyunk, ő a Phaedrában, én meg most. Jujj, nem is szabad ilyen dolgokra gondolnom, soha többé nem fogom semmiféle színészember születési dátumát lecsekkolni és összevetni a filmek elkészítési idejével! Komoly hiba az ilyesmi!

Úgy néz ki, átbillentem a határon, és a két hete tartó folyamatos idegfeszültség valahogy ezen a héten végre szétfoszlott. Belefáradtam az idegeskedésbe. – Vagy csak kezdek teljesen becsavarodni, és ez egy természetellenes nyugalom? :-) A lényeg, hogy belenyugodtam az áthelyezésbe, a melót sem veszem valami véresen komolyan, bár gyakran túlórázom, annyi a munka most. Viszont úgy istenigazából nem különösebben érdekel. Talán a reggelenként ivott orbánfű-tea is ludas a hidegvéremben.

Belül kizárólag az „igazi” dolgok foglalkoztatnak, a könyvek, amiket olvasok, a filmek, amiket nézek vagy nézni akarok, és például a súlyom, ami örvendetesen alacsony (ma 51,9 kg!). Igaz, hogy amikor múlt pénteken futottam, bele kellett sétálnom a gyengeségtől, de nem izgat.

„Rákattanós” korszakomban vagyok – megint … Ez az az időszak, amikor az ember rákattan egy témára, könyvre, színészre, és akkor azonnal akarja a témához, filmhez, színészhez kapcsolódó lehetőleg összes könyvet, filmet. Gyerekes dolog, de hozzátartozik a bioritmusomhoz :-) Ilyenkor azt akarom, hogy ebédszünetben kirúghassam magam alól a forgószéket, kisétálhassak a boltba és ott feltankoljak az összes cuccból, ami kell.

Itt volt például a Hobbit egy évvel ezelőtt. Már készült belőle a mozifilm, de az istennek sem lehetett beszerezni a könyvet. Fogalmam sem volt, mi történik benne, már a guta kerülgetett. Végül mailt írtam a két könyvkiadónak, akik a korábbi kiadásokat megjelentették, amiben tömören vázoltam, hogy készül a film, lenne rá igény. Ki is adták pár héten belül, meg is vettem a megjelenés napján. – Persze nem gondolom, hogy én fújtam a passzátszelet, nyilván igen nagy volt az érdeklődés és sokan mások is jelezték, hogy örülnének végre egy Hobbit könyvnek.

Ugyanez rendszeresen előfordult több könyvvel is, amiket megkívántam, azonban nem voltak beszerezhetők. Nagy nehezen, netes könyváruházból vagy raktárkészletből rendeltem meg végül ezeket. Aztán biztos rájöttek, hogy van igény rá, és rendszerint kiadták őket újra, és most simán megvásárolhatók minden boltban. A piacgazdaság nagy előnye, gondolom, hogy a kereslet hatással van a kínálatra! :-)

Filmekkel is hasonló eseteim voltak. Utálok letölteni – illetve letölTETni másokkal, mert még ahhoz is béna vagyok –, én minden engem érdeklő filmet becsületesen megvennék legális DVD-n. De ha nem lehet kapni!? A Leon, a profi után úgy három éve szó szerint lejártam a lábamat, Moulin Rouge, Ford Fairlane kalandjai dettó, hálistennek azóta megjelentek és újra beszerezhetők. A Drakulát netes aukciós portálról vadászta nekem a tesóm, mert sehol máshol nem volt. Egy Gary Oldman-féle Drakula!! A Star Trek: Nemezist fájlcserélőről szedte egy ismerős – természetesen totál legálisan – , mivel egy boltban sem volt, és most sincs.

Szerencsére örvendetes tendencia, hogy ha egy film iránt több helyen is érdeklődöm, aztán türelmesen várok – ezzel a várással vannak csupán apróbb gondjaim –, akkor nemsokára megjelenik, mivel érzékelik, hogy van rá kereslet. De ha én most akarom!  

Most például nagyon akarok egy Psycho DVD-t. Az égnek hála, hogy pendrive-on megvan és bármikor megnézhetem a gépemen, de 1. nem szeretek monitoron filmet nézni, 2. a DVD-n extrák is vannak, amik nagyon érdekelnek, 3. a régi, klasszikus (király!) magyar szinkron ellenére néha átváltanék eredeti nyelvre. Talán mondanom sem kell, hogy nem kapható. De már felhívtam három boltot ez ügyben, tehát már csak idő kérdése :-)

Rosszabb a helyzet, ha a film, ami  kell  nekem, meg sem jelent Magyarországon. Ilyenkor vagy ráuszítom az ismerőst a fájcserélő oldalra (bár döbbenet, de még ott sincs fent minden), vagy pedig megrendelem külföldről. Egyszer annyira rá voltam kattanva egy itthon meg sem jelent filmre, hogy muszáj volt találnom egy netes céget, akik pont az ilyen beszerezhetetlen cuccokra szakosodtak. Elutaltam nekik a zsét, vártam, és három hét múlva Angliából megérkezett a film! Pontosan karácsony előtt, majd’ elolvadtam a boldogságtól.

Most hasonló helyzetben vagyok, mert a Psychón kívül is szeretném beszerezni lehetőleg az összes Anthony Perkins-filmet, főleg a régebbieket. Ez egyelőre apróbb akadályokba ütközik, mert ő egy egészen picit régebben született, mint ahogyan az ideális lenne, és a régi filmjeit vagy nem adták ki DVD-n, vagy ha mégis, azok már elfogytak; vagy egyik régebbi filmeket sugárzó tévécsatorna sem hajlandó egy Anthony Perkins-sorozatot indítani hirtelen az én két szép szememért.

Természetesen egyáltalán nem azért vagyok rá kíváncsi, mert balkezes volt (mint én), vagy mert nagyon helyes volt (mint én nem), hanem kizárólag kulturális érdeklődésből, azért, mert nagyon jó színész volt és sok jó filmet csinált ;-) És néha kevésbé jókat is. Például – remélem, hogy ezt nem olvassa senki ismerős – netről megrendeltem a Psycho három későbbi folytatását (mert az volt az egyetlen, ami azonnal hozzáférhető volt, és még ez sem ment egyszerűen), amikből az egyiket valamikor régen láttam is, de semmire nem emlékszem belőle. De Anthony van benne, tehát nem lehet annyira rossz.

... Vagy ha mégis, én azt meg fogom tudni magyarázni :-)

Szerencsére létezik fájlcserélő és netes aukciós oldal is. Sőt találtam egy rajongói fórumot, amitől könnyekig meghatódtam (mindig meghat, ha valaki szereti azt a színészt, akit én is): nyolcszáz hozzászólás, nagyon rokonszenves stílus, és csak úgy özönlenek az információk, fotók, filmcímek – mert  még nem is ismerem minden filmjét, olyan friss kedvenc számomra. És ami a legfontosabb: linkek, amik videómegosztó oldalakra vezetnek, ahová fel vannak pakolva részletek, vagy akár teljes filmek is. Hát igen, ilyenkor érzem, hogy imádom az internetet! :-)

Azért egy Psycho DVD-ről nem mondok le, az mindenképpen kell nekem fizikailag. De ha akármilyen formában találkoznék a Szereti ön Brahmsot? c., 1961-es filmmel, amiben Anthony ráadásul régi kedvencemmel, Ingrid Bergmannal játszott együtt, talán el is sírnám magam örömömben. Ezt egyébként leadta valamelyik tévécsatorna pontosan egy éve, nőnapkor – ami holnap lesz – de akkor oda se figyeltem, mert ilyen egy ló vagyok… Most bezzeg szívesen elcserélném az összes virágra és bonbonra, amivel holnap majd megszórnak :-)

Miért utáltam az iskolai tesiórákat, és miért járok felnőttként mégis futni?

Először is a tornaórák kötelezőek voltak, a futásról pedig  – vagy konditeremről, szobabicikliről, jógáról, úszásról, fegyencedzésről – én döntök :-) Másrészt a futás, szobabicikli, úszás vagy jóga tetszik nekem, és megfelel az igényeimnek. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Senki nem ordít a fülembe, hogy „GYORSABBAN!! Pörgesd, pörgesd, pörgesd!!” mint  anno a tesitanárunk futáskor. Azt veszek fel sportoláshoz, amit akarok, és senki nem röhög, hogy mi van rajtam (vagy legalábbis a hátam mögött, és nem hallom meg). Leállhatok futás közben, mégsem kapok egyest. Annyit olvasgatok az uszodában két úszásadag között, amennyit csak akarok. Nincs hetente háromszor kötelezően futás, idétlen kölykök között, kajabáló hajcsárral a pálya szélén, hanem amikor úri kedvem úgy tartja, felrántom a futócipőt és lemegyek kocogni a saját tempóm szerint, nem pedig lihegve, szúró oldallal loholva, mint a hülye.

A suliban két tanóra közé egyszerűen beraktak egy tesiórát. A 15 perc szünetben kellett átöltözni, majd vissza. Zuhanyról szó sem volt – vagyis volt zuhany, kettő darab, de fizikai képtelenség lett volna 15 lánynak lezuhanyozni és még fel is öltözni a következő óra előtt. Bele sem merek gondolni, mennyire büdös lehetett az osztály a következő órán.

Felnőttkoromban ezzel szemben lezuhanyozok és kellemes izomlazító kencével is bekenhetem magam, ha netán fájna valamim (5 km után többnyire).

A futóruhát és mindenekfelett a futócipőt is én veszem meg, hosszas tájékozódás után, a saját pénzemből a saját igényeim szerint, szemben a gyerekkorommal, amikor azt kaptam, amire volt pénze a szüleimnek, és amin a menő vállalatigazgató-csemeték időnként jókat röhögtek az öltözőben.

Egyáltalán, átöltözni, levetkőzni mások előtt, ez gyerekkoromtól stresszelt engem. A sportolást is ezért kerültem sokáig – amíg egy magányos futásra alkalmas park közelébe nem költöztünk –, más, vetkőzést igénylő tevékenységekről nem is beszélve :-) A mai napig összerándulok, ha mások előtt le kell vennem a ruháimat, még orvosnál is, és tudom, hogy ez az általános iskolai tornaöltözőkből származik.

A második fő problémám a szemüveg volt. Anélkül alig látok, azzal együtt viszont „veszélyes tornázni”. Hogy emiatt fel legyek mentve, az természetesen elképzelhetetlen volt (bár mindig volt két-három állandó felmentett gyerek, akiket rohadtul irigyeltem). Ezért aztán a szemüveget le kellett vennem, és szart se láttam. Párszor magamon hagytam, olyankor meg a pofámnak dobták a labdát, a szemüveg meg már akkor sem volt olcsó.

A mai napig is fóbiám van attól, ha labdáznak a közelemben, még most is, ha a parkban futok, összerándulok a focizó srácoktól, holott tudom, hogy egy ketrecen belül fociznak, de akinek már párszor a fejéhez vágtak egy labdát, az sajnos mindig ideges lesz tőle…

A harmadik fő gondom pont a labda. Egyeseket valami megszállott szenvedély fűz ehhez a dologhoz. Nekem soha nem tetszett. Egyrészt képtelen voltam elkapni, másrészt képtelen voltam célba találni vele, harmadrészt folyton féltem, hogy hozzám vágják. Ha futás közben kellett labdát pattogtatni, az esetek 50 %-ában az én labdám megszökött, és akkor laposkúszásban a többiek lábai között kellett megkeresnem, miközben a tornatanár kajabált.

Mostanában azért kellemesen elszórakoztat, ha néha kutya van a közelemben, akinek labdát dobok, ő meg visszahozza, és még akkor sem röhög ki, ha nem pontosan neki, hanem úgy tíz méterrel tőle jobbra dobom :-)

A negyedik, elkerülhetetlen mumus, ami minden egyes tornaórán felbukkant: az istenverte csapatos labdajátékok. Ezt utáltam a legjobban, és mindenki más ezt szerette a legjobban, és alig várták, hogy „Végre röplabdázzunk/kosarazzunk/focizzunk!” A tesiórák első fele futással meg mindenféle gyakorlattal telt, ezt még el lehetett viselni, aztán ahogy közeledett az óra utolsó húsz perce, már csapatokat választottunk és valami csapatjátékba kezdtünk. Engem eleve mindig utolsónak választottak ki, amikor a többiek már az első gólt is berúgták talán. Aztán nekifogtunk az aktuális játéknak. Nem tudom, miért, talán én vagyok a hülye, vagy az én családom valami elmaradott népség, de halvány fogalmam sem volt semmiféle csapatjátéknak a szabályairól. Egyetlen tornaórán sem állt neki a tanár elmagyarázni ezeket, mintha a jólneveltség része lenne, hogy az ember tudja, mi a poén a röplabdában (a mai napig sem tudom).

Persze arra rájöttem, hogy a kosárlabda lényege az, hogy a kosárba dobjam a labdát (hogyan?! 163 centi vagyok most, nemhogy 12 évesen…), és lehetőleg ne a sajátunkba, hanem az ellenségébe. No de: a., melyik a „mi kosarunk”?, b., kik a csapattársaim?? Mert az osztályt felosztottuk secperc alatt két csapatra, fogalmam sincs, hogy én melyikben vagyok, max, arra emlékszem, hogy az Ákos a csapatkapitány…

A kézilabda is hasonló elven működött, azzal a különbséggel, hogy itt összesen – a nyolc év alatt – vagy két ízben sikerült is a kapuba dobnom a labdát, mivel az normális magasságban volt.

No de a röplabda! Azt az első pillanattól kezdve a mai estéig gyűlöltem. Itt nagyjából egyhelyben kellett állni – azt hiszem – ahelyett, hogy legalább szaladgálni és eközben a többiek mögé rejtőzni lett volna lehetőségem. Aztán néha „forogni” kellett, vagyis helyet cserélni a többivel; holott már olyan jól elvoltam a leghátsó sorban. És így idővel eljutottam az első sorig, a háló elé, ahol mindenki láthatott! És valami döbbenetes logikát követve, amikor a leghátsó, legtávolabbi sarokban állt az ember, akkor az ő feladata volt a labdát valahogy hülyén, nyújtott karral elütni; ami az én esetemben pattant egyet, majd leesett a cipőm orrától 15 centire. (A tornatanár kajabált.)

No és hogy hol kell leesnie vagy pattannia a labdának! Most az a jó, ha hagyom, hogy leessen, vagy ha visszaütöm az ellenfélnek? El kell kapnom, el kell ugranom előle (leginkább ezt tettem), vagy vissza kell ütnöm? Soha senki a büdös életben el nem magyarázta ezeket! (Azóta sem.)

Aztán még a csapatjátékok nagy hátránya számomra, hogy értelemszerűen csapatban kell játszani. Én tudom, hogy be akarom dobni azt a labdát a kapuba. De mit akarnak a többiek? Mert előtte passzolgatni kell egymásnak. Most azért dobja nekem a Sanyi, hogy én dobjam be, vagy cselesen passzoljam tovább? Rám néz, jobbra int a fejével, de bal felé dobja a labdát, és kacsint, most mit akar, balra dobjam vagy jobbra dobjam, vagy dögöljek meg? És egyáltalán…. honnan kellene tudnom, mit akarnak a többiek? Belelátok én a fejükbe? El kell futnunk vagy maradjunk itt a kapu előtt?...

Táncolni is ezért nem táncolok, mert ugyanezek a gondolatok gyötörnek: nem tudom, merre fog lépni a fickó, vagy lehet, hogy mondjuk meg akar pörgetni, én meg épp nem arra mozdulok? Bár a táncnak legalább van valamiféle menetrendje, biztosan olyan lehet táncolni, mint a négyütemű fekvőtámasz négy lépését egymás után megcsinálni. Igazából nem tudom, mert még sosem táncoltam partnerrel. (Kivéve egy esküvőn, rokonnal, de a sok alkohol miatt arra nem emlékszem.)

Futni egyedül a parkban ehhez képest mégiscsak sokkal elviselhetőbb. Igaz, hogy még 2013-ban is vannak, akik a padon ülve tátott szájjal csodálkoznak rá az emberre – „Jé, ez fut!” –, vannak sétálók, akik nem tudják eldönteni, hogy az út jobb vagy bal oldalán óhajtanak-e haladni; vannak kutyasétáltatók, akik 35 méteres pórázon legeltetik Bundást, aki viszont hol erre, hol arra szalad. Akadnak kiskutyák, akik valamiért kedvelnek, és hozzám csatlakoznak pár lépés erejéig :-) Olyan is előfordult, hogy egy spániel az eldobott botot nem a gazdájának, hanem nekem hozta oda :-)

De volt már olyan, hogy a kutyával ki akartuk kerülni egymást, ő jobbra ment, én is, aztán ő balra ment, én is, és így tangóztunk egymást körül – én helybenfutásban –, így tulajdonképpen mégiscsak táncolok időnként :-)

Sikerült végre végignéznem a Bombák földjén-t. Videóra vettem fel, és több  szakaszban, esténként néztem. Azért annyira nálam nem jó, hogy Oscar-díjat érdemeljen, de az Avatar volt abban az évben a másik nagy esélyes, és annál százszor jobb.

Az Avatart már a moziteremben untam, és konkrétan ki is jelentettem egyszer valakinek, hogy csakis akkor nézem meg másodszor is, ha fizetnek érte, mondjuk egy mozijegy árát :-)

Szóval a Bombák földjén ehhez képest remek volt, tele feszültséggel, vérprofin megrendezve. Az én ízlésemnek kicsit túl pasis film – ami azért érdekes, mert nő rendezte. Bombakereső katonák az iraki háborúban. És a főszereplő afféle „háborúfüggő” (the war is a drug), az a fajta fickó, akit soha nem bírtam megérteni, ha könyvben olvastam vagy filmen láttam ilyent. A férfiak mindig megvesznek a boldogságtól, ha végre háborúba indulhatnak. Menjünk! Zúzzuk le őket! Leverjük az északiakat, mint vak a poharat! … stb., aztán fél év múlva csodálkoznak, hogy elvitte a fél lábukat az ágyúgolyó, odahaza pedig éhenhalt a család.

A Bombák főhőse annyira belejön az életveszélybe, hogy miután már letelt a határozott idejű szolgálata és hazamehetett a csajához és a kisfiához, rövid idő múlva mégis visszatér a sivatagba, újabb bombákat keresni, és ezzel fejeződik be a film. Remek katarzis volt, és értem is én, csak … nem tudom megérteni!

Na de sebaj, ’csak’ film…

Feltétlenül szükségem van filmekre és könyvekre, az ilyen idegeskedős időszakban főleg. Ma 52,2 kg-ot mutatott a mérleg. Ezt az egyetlen hatását speciel nem bánom :-)

Alig várom, hogy péntek legyen, amikor csak 14.00-ig dolgozom. Már sokáig világos van, és végre futni akarok. Utoljára a januári véradást követő héten futottam, de még ványadt voltam a vérveszteségtől, és többször is meg kellett állnom szívdobogás miatt. Majd erőre kaptam, és folytattam, aztán megint belesétáltam és így szép apránként futottam le a szokásos három kört. Holnap akár órákon át is futnék, hogy kiszellőztessem a fejemet. Aztán a legszívesebben leinnám magam úgy négy doboz sörrel, de ezt valószínűleg nem fogom megtenni, mert bár a pia kiüt, de mire kimegy a hatása, éjszaka felébredek, és nehezen alszom vissza. Valami kellemes horrorfilmet viszont mindenképp néznem kell péntek este. Már csak azért is, hogy megnyugtassam magam, mennyivel kellemesebb a valódi gondjaimmal szembenéznem, mint mondjuk egy trancsírozós gyilkossal :-)

… Habár a trancsírozós gyilkos egyértelműbb probléma: vagy ő, vagy én. Le kell gyakni és kész. Addig ütöm a fejét, amíg mozog. (Igen, én is röhögök.) De a munkaügyi gond, ahol átszervezéssel, főnökökkel, kollégákkal kell szembenézni, kisebbfajta politikai játszmák részeként lavírozni, helyezkedni, sakkozgatni, manőverezni, megfontolni, hogy kinek és mit mondhatok – hát az sokkal macerásabb és stresszesebb dolog.

Különben nem is értem, mit tépelődöm itt magamban, amikor már most tudom, hogy a Psychót fogom újranézni :-) Annyira remek az a film, és annyira régen nem láttam, és amúgy teljesen mellesleg olyan édes benne a srác! No nem mindig. Például ott a végén nagyon határozottan nem az, de még akkor is kellemes látvány; és örömteli, szívmelengető érzés, hogy egy ilyen aranyos fiú a főszereplő, magasról tojok én arra, hogy ő a gyilkos…