a hallgatag macska naplója

Pénteken, négy napja volt a 28. véradásom. Büszke vagyok magamra, ráadásul a 28 a szerencseszámom. Először 1996-ban, tizenkilenc évesen adtam vért. Szervezett véradás volt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Másfél órát álltunk sorban a barátnőmmel, rettentően izgultam – persze én mindenhol izgulok –, végre aztán egy zsúfolt, relatíve levegőtlen szobában leheveredhettem a véradóágyra, és rám kötötték a tűs zacskót. Tíz perc alatt lefolyt a 4,5 deci vér, aztán leültem a folyosón, és mondtam a barátnőmnek, hogy én most itt kicsit leheveredek, mert sötét lett minden. Rögtön odarohant az orvos, hozott valami italt, amit cukros teának gondoltam, később megtudtam, hogy valami káliumos, cukros vérnyomásemelő folyadék.

Ez az elszédülés később még párszor megismétlődött, de nem adtam fel. Vért adtam, elszédültem, hozták a cukros piát, gondoltam, ez a dolgok rendje. De olyan remek érzés volt eldicsekedni az embereknek, hogy vért adtam – tudom: gyerekes dolog :-). Azt is tudtam, hogy az emberi vért pillanatnyilag még nem lehet semmi mással pótolni, tehát ha öt percre elszédülök, az igazán kis ár ahhoz képest, hogy valakinek az életét vagy legalább az egészségét megmentem vele. Valamint három havonta lehet vért adni, tehát ennyi idő alatt a szervezetem újratermeli a vért.

Egyszer egy nyári szabadság alatt mentünk a Karolina útra egy (másik) barátnőmmel. Leadtuk a vért, és én nem szédültem el. Sőt, felbuszoztunk a Normafáig, onnan elsétáltunk az Erzsébet-kilátóig, és nekem egyedül akkor dobogott kissé a szívem, mikor a kilátóban lépcsőztünk felfelé. Ekkor rájöttem: az elájulás nem törvényszerű!

A következő alkalommal (Moszkva tér, Vöröskereszt-székház) megkérdeztem a nővérkét, mi az oka a rosszulléteknek. Mondta, hogy a legtöbbször az előzetes idegeskedés: miután túl vagyunk a véradáson, a megkönnyebbüléstől hirtelen lezuhan a vérnyomás.

Innentől megvolt a stratégiám. (Az „Erzsébet-kilátói véradás” után egyébként nem is voltak már rosszulléteim.) Véradások előtt mindig betoltam egy kólát, és/vagy zöld teát, és/vagy kávét, de a kólát mindenképpen (koffein, cukor). Igyekeztem rettentő higgadt lenni, és nem odanézni a tűre. Kajálni előtte. (A véradás az egyetlen alkalom, amikor felfelé hazudom a súlyomat.)  És hacsak lehet, magammal vinni az öcsémet, aki remekül ért ahhoz, hogy felvigye és tartósan egészséges magasságban tartsa a vérnyomásomat :-)

A stratégia bevált, azóta minden véradás simán zajlik. Én persze mindig izgulok előtte, még most is bennem van a félsz, hogy el ne ájuljak, pedig 2000 óta nem fordult elő. Ideális esetben rágyúrok a dologra, pl. futok vagy szobabiciklizem a tervezett véradás előtt pár napig, hogy meggyőzzem magam, Jani vagyok, fogom bírni.

Egyszer volt csak némi szájkaratém egy dokival, akivel egy bevásárlóközpontban, kihelyezett véradáson hozott össze a rossz sorsom. Kb. 2011-ben lehetett, amikor már ósdi emlék volt csak a rosszullét. A tata azonban nem rám figyelt, hanem a számítógépes nyilvántartásra, ahová valaki beírta annak idején, hogy „Nyolc véradásból négyszer rosszul lett.”

Ezután szóváltás alakult ki (majd dulakodás… nem, az nem :-) a következő panelekből: „De hát maga mindig rosszul lesz!”, „De nem, az már régen volt!”, „De minek jön véradásra, ha mindig rosszul lesz?”, „De tessék már megérteni, hogy az utóbbi tíz évben semmi bajom nincs!!” – de az istennek sem értette meg a bácsi, így egyszerűen otthagytam. Különösen fájdalmasan érintett az eset, mert az akkori munkahelyemen a véradásért két szabadnapot is kaptunk.

A most pénteki véradásom a Karolina úton volt, amit szeretek, mert kényelmes, és mindig csak két-három ember van ott. Most nyolcan voltak előttem, ugyanannyian érkeztek utánam. Másfél órát álltam sorban, s ráadásul a menstruációm, ami reggel még csak épphogy megkezdődött, mostanra komolyan kezdte jelezni, hogy igen, ő is itt van. Kezdtem aggódni, hogy bírni fogom-e? Fél hat óta talpon voltam... Végül, mikor bekötötték a tűt, azt a ravasz figyelemelterelési taktikát találtam ki, hogy az étkezési utalványon – mert ezt még kapjuk, bár a finom uzsonnacsomagok azóta megszűntek – szereplő számjegyeket adtam össze fejben. Ez a művelet teljesen lekötötte minden agykapacitásomat, mivel a számokhoz totálisan hülye vagyok. „8+0+9+5+4+4+7+3+1+ … micsoda, már készen vagyunk??” …

Három nap múlva már olyan erősnek éreztem magam, hogy felpattantam a szobabiciklire, fülemre tettem a Vámpírok Bálját, és tekertem 1 óra 18 percet!

És a két szabadnap még mindig jár….

Viszonylag régen rájöttem, hogy sok szempontból fordítva vagyok bekötve, mint a legtöbb ember. Emiatt én néha hülyén érzem magam, a többiek pedig annak tartanak (vagy legalábbis „furcsának”, ami nagyjából ugyanaz).

Pár példa erre: ha választanom kell, hogy szombat este egy buliba menjek vagy otthon maradjak olvasgatni / tévét nézni, én szinte biztosan az utóbbit választom.

Mindenki a kezét-lábát töri, hogy jogosítványt szerezzen, de én annyira rettegek attól, hogy balesetet okozok, és persze annyira bonyolult számomra a vezetés, hogy a forgalmi oktatás közepén abbahagytam az egészet.

A legtöbb lány boldog és izgatott, ha randira megy. Én izzadok, ideges vagyok, és úgy érzem magam, mint egy állásinterjún. (Na jó, ha esetleg tényleg létezne első látásra szerelem – de én eddig nem találkoztam vele.)

Mindenki szereti a fagyit, én nem :-)

Sokan imádnak bulizni, diszkóba járni, társaságba menni, „szórakozni”, én pedig akkor érzem jól magam, ha egyedül, vagy minimális társaságban (én és max. két fő), otthon, békés csöndben dumálgathatunk.

Sokan félnek a hüllőktől, én imádom őket. Talán mert Kígyó a kínai horoszkópom, de amióta először simogattam pitont az Állatkertben, és láttam, milyen gyönyörű, mintás, ridikül-tapintású bőre van, azóta nagyon szeretem ezeket az állatkákat. Persze a fekete mamba inkább kerüljön el!

Lány létemre jobban szeretem a jó horror- és akciófilmeket, sci-fiket, sőt még a jó bokszolófilmeket is, mint egy átlagos romantikus vígjátékot.

Sok ismerősöm csak társaságban tud igazán jó étvággyal enni, én pedig akkor, ha békén hagynak. Az alvással ugyanez a helyzet.

Több embert ismerek, aki nem szokott olvasni, én pedig el sem tudok képzelni egy olyan napot, amikor így vagy úgy, de ne olvasnék valamit, még ha csak tízpercnyit is. Ne Platón össze műveire gondoljunk persze, hanem egyszerű regényekre.

A legtöbb embernek kellemes élmény, jóleső kaland, ha új embereket ismerhet meg – minél többet, annál jobb –, én ideges és félős leszek ettől.

Mindenki azt mondja,  rémes dolog a monotonitás, hogy majd’ minden nap egyforma, én viszont szeretem, ha tudom, mikor mi fog következni, és utálom, ha valami kiszámíthatatlan, váratlan esemény jön közbe (hacsak nem valami nagyon jó dolog, ami ritka).

Minthogy szeretem a kiszámíthatóságot – egy bizonyos határig –, nem szeretem a túl sok embert és a nagy társaságot, még az is elképzelhető, hogy enyhe Asperger-szindrómám van. Sok mindent megmagyarázna. Szóban keveset beszélek magamról, már csak azért is, mert nálunk, ha egy kolléga kihúzza a lábát az irodából, a többiek már súgnak is össze: „Hallottad, hogy csalja a neje?” Én ezt nem szeretném, ezért a munkahelyen roppant zárkózott vagyok – lásd a blog nevét –, a család és a barátok pedig olyan elfoglaltak, és különben is olyan csekély létszámban képviseltetik magukat, hogy inkább naplóírásba fojtom a közlékenységemet. De mint írtam, a kézírás nagyon fárasztó, ezért ez a blog lett belőle.

Ezt személyes blognak szánom ("csak én és a világ angolul beszélő része tudhatja" :-). Lusta vagyok kézzel írni a naplót, a tinta is elmosódik egy idő után. Olyasmiről írok, ami velem történik, vagy ami arról jut eszembe. Tekintve, hogy főállású, harmincas irodai patkány vagyok, borítékolhatóan nem lesz 007-es szintű a feszültségfaktor: könyvek, filmek, munka, család, töprengés.