u.i.
Az osztályunkon három Covid-pozitív kolléga van, mint ez múlt héten kiderült. Még emlékszem, mikor tavaly először találtak egy-egy embert valami polgármesteri hivatalban, rögtön mindenkit hazaküldtek, sósavval lefertőtlenítették az egész épületet, leteszteltek mindenkit stb. Nálunk most a füle botját sem mozgatta senki (felsőbb vezetés mármint). … Hulljon a férgese!
A legújabb lezárásos rendeletben szerepel a „home office a közigazgatásban”. Ezen sokat röhögtem, mert a legtöbb helyen ez nem megoldható, nem is annyira az ügyfélfogadás miatt, hanem mert annyi, személyes adatokkal tömött rendszert használunk, pl. lakcímnyilvántartás, amit aligha lehet a dolgozóknak az otthoni gépekre áttelepíteni. Pláne több száz embernek.
Minden évben várom a március 15-ét, főleg ha munkanap. Pontosabban: csak akkor, ha munkanap :-D – mert egy szombati szabadnappal nem sokat érek. Idén hálistennek hétfőre esett! Magamhoz képest sűrű programom volt. – Ha nincsenek a lezárások, még sokkal jobb lett volna, Szegedre vagy Győrbe utazással, de hát mi értelme elutazni egy másik városba, hogy ott is a bezárt boltok körül keringjünk. Így maradtam itthon.
... az itt a kérdés. Most már egyre inkább azon gondolkodom, hogy esetleg mégiscsak beoltatom magam a Covid ellen. Eddig nem regisztráltam, de most körbekérdeztem az ismerősöket és kiderült, hogy azok kaptak oltást a napokban (március 10. van), akik még decemberben regisztráltak. Ezzel a tempóval én nyilván novemberben kerülnék sorra. De mindenesetre regisztrálni legalább kéne, hogy egyáltalán rajta legyek „a listán”.
Ellustultam a naplóírás terén. Ennek részben az is az oka, hogy a blog.hu többnyire baszik beengedni a blog felületére valamiért, és csak másnap tudom kitenni a posztot, az viszont elkedvetlenít, hogy megírok valamit, és nem tudom kitenni, holott nyilván azért írom, hogy kitegyem.
Alvás szempontjából nem jól alakult ez a hét: kedden már éjjel fejfájásom volt, és migrénnel ébredtem – ahogy szombaton és vasárnap is, csak hálistennek akkor még ezt nem tudtam – csütörtökön meg anyámékhoz mentem és utána elcsesztem itthon az időt, így későn feküdtem le, így péntekre virradóra is keveset aludtam. Pedig pénteken meló után Tesómékhoz voltam hivatalos, Zéténnyel játszani kissé, míg Ági felkészül a szombati munkájára.
Másodikos szakiskolás voltam, mikor – épp az évnyitóról hazafelé tartva – az Astorián a mozgólépcsőn leszólított egy srác, bemutatkozott, megpuszilt, és egész pontosan már nem is tudom, hogyan, de a lényeg, hogy ’járni’ kezdtünk, és az első úgymond hivatalos pasim lett.
Szilveszter körül jártam a Müllerben, többek között teát is venni. Talán a rooibos fogyott éppen el. Alaposan áttanulmányoztam az egész teás polcot, és megakadt a szemem egy dobozos, por alakú teán, ami rohadt drága volt és matcha teának hívták.
Már hallottam valamit a matcháról, de eddig nemigen érdekelt, különben is eszméletlenül drágának tartottam. De ezúttal valahogy felkeltette az érdeklődésemet…
Elmondtam anyámnak az új baba hírét. Addig egész normális volt a családlátogatás, ettünk, dumáltunk filmekről meg minden, aztán elvonultam a mutterral a szobájába és próbáltam könnyedén közölni vele az új unokagyereket. Voltaképpen nem fogadta annyira rosszul, mármint nem kezdett hisztérikusan ordítani, de tudom jól, hogy ilyenkor még napokig rágja magában és majd X idő múlva, mikor kitalálja, hogy ki a hibás – mostanában jellemzően Fater, aki kéznél van –, majd azzal fog ordítani.
Elég ideges vagyok, holnap megyek az ősökhöz, és most már tényleg meg akarom mondani anyámnak Tesómék új babáját. És előre tudom, hogy micsoda őrületes balhé és ordítás lesz belőle (ha nem is azonnal, akkor pár nap múlva)…
Felmerülhet, hogy miért nem mondtuk meg neki eddig, mikor én pl. már szeptember közepe óta tudom. Először is nem volt publikus egy ideig. Aztán meg annyira lefoglalta a teljes agyamat a tény, hogy majd én vigyázok Zétire a szülés alatt, hogy hetekig semmi másra nem bírtam gondolni, majd’ megkattantam a rettegéstől és ugyanakkor persze örültem is, hogy sokat leszek vele. Mire ez a beszűkült tudatállapotom elmúlt, addigra kb. december lett.
Ritkán van ilyen, de most kivételesen én is ugyanúgy érzek, mint a lakosság 90 %-a: a tököm tele ezekkel a rohadt lezárásokkal, korlátozásokkal, maszkviseléssel!!
Baromi türelmes ember vagyok, egy ideig. November közepe viszont már kurva régen volt. Mi a faszért kell nekem reggel 6.00-kor a -2 fokos sötét utcán maszkot hordani?! Miért nem lehet elmenni egy nyomorult moziba, beülni a Burger Kingbe a Zsuzsival úgy, mint ősszel? Eplényben egymás seggében állnak a népek a kis síléceikkel, ahogy azt minden nap látom az Időkép webkameráján. Az tök rendben van. Akkor miért nem nyithat ki legalább az a szerencsétlen Állatkert??
JANUÁR
Így éltünk Mezopotámiában (picit jobbat vártam, de érdekes)
A pöttöm boltkóros (jó kis karácsonyi szünetes könyv, mármint az első fele)
Kisasszonyok (januárra való)
Állatorvosi pályám kezdetén (imádnivaló; de nem lehet könnyű az állatorvos dolga sem :-)
A 2020. évi téli szünet is – mint mindegyik – eszméletlen hamar elszállt. Ez persze még rosszabb volt, mint a korábbiak, mert nem lehetett menni tkp. sehová :-( Se mozi, se fürdő, se kávézó, kirándulni sem igen lehetett, mert vacak zegernye idő volt, borús és még csapadékos is, és elég hideg. Eleinte ostoroztam magam, hogy így telik el a szünetem, hogy „nem csinálok semmit”, de végül elengedtem ezt a gondolatot, és próbáltam csak pihenni, hisz nem is nagyon volt más lehetőség.
Valamiről eszembe jutott A tégla c. film a napokban, arról meg az, hogy mennyire nem voltam megelégedve vele. Scorsese ide vagy oda, de mégiscsak egy remake, amellett egyes részei nem tetszettek, aztán meg a zsaruk közé beépült bűnözőt, meg a bűnözők közé beépült zsarut DiCaprio meg Matt Damon játszotta, akik egykorúak, egyforma magasak, baromira hasonlítanak. Az én arcmemóriám meg olyan, hogy ha a beszélgetőpartnerem 5 percre kimegy a szobából, visszajövés után újra be kell mutatkoznia (ezt nem én találtam ki, egy hozzám hasonló ember írta kommentben, de rám is illik :-D)
December 26-án valószínűleg egész nap lázasan kellett volna főznöm és takarítanom, de addigra már olyan kilométerhiányom volt és olyan punnyadtnak éreztem magam, hogy korán keltem, és reggeli + két kávé után inkább elmentem és gyalogoltam vagy egy órát. Pedig rohadt hideg volt, és a városban alig járt ember, holott 9.00 elmúlt. Kicsit bánatos is voltam, más években ilyenkor viszonylag nagy élet van, karácsonyi vásárok, forralt boros standok stb. … Ha most találtam volna egy ilyen standot, bizisten vettem volna ott egy kávét és egy forralt bort. De hát nem volt.
