Mostanában két olyan túrám is volt, amibe így vagy úgy belekavart a MÁV (is). Eddig is nagyon szerettem a MÁV-ot…
Pünkösd vasárnap a Szent Mihály-hegyre terveztem menni, mert az közel van és Öcsém is többször javasolta. Kinéztem a túraútvonalat, Nagymarostól megy az út. Úgy terveztem, hogy felmegyek a sárga csíkon (asszem, most nem fogom megnyitni a térképet, mert fáradt vagyok), aztán a kék csíkon lejövök a másik irányban.
Jó rég nem írtam blogot. Ez a munkakezdés teljesen felborította a bioritmusomat :-D Írtam már, hogy most nyolctól ötig dolgozom, mire hazaérek és átöltözöm, már hat óra van, és olyankor már az az érzésem, hogy ez már este, ilyenkor nem fogok neki semminek, max. bedobok egy mosást.
Megint két egymást követő hétvégén másztam hegyet Sopronban, majd Pécsen, mint a múltkor :-D Ezeket még a munkakezdés előtt akartam, de hol rossz volt az idő, hol más program volt hétvégén. Most Sopront vettem előre, mert május közepén ott megint valami hülye fesztivál lesz, előtte héten pedig vágányzár, én meg már eleget ültem vonatpótló buszon Sopron felé. Így oda elmentem május elején, és még így is Kelenföldről indult a rohadt vonat.
Nem is tudom, hol kezdjem. Asszem már írtam, hogy Fater nagyon a társaság közepének képzeli magát mindenhol, mindig előtérben akar lenni, mindig őrá figyeljenek; meg van róla győződve, hogy őt mindenki imádja és odavannak érte. Lehet, hogy ez némileg így is volt, míg dolgozott és az utóbbi évtizedekben már mindig főnök volt, szóval eléggé érthető, hogy „a főnököt mindenki szereti” :-D, de most már nyugger és most is így viselkedik.
Annyi első munkanapom volt az elmúlt években, hogy már számon se tartom. Idén már három különböző biztosítási jogviszonyom volt, és még csak május van :-D
A mostani új munkahelyen való kezdés előtt iszonyú szorongásban voltam. Egyébként is fostam volna, de így, hogy három hónap álláskeresés, valami 30 elküldött jelentkezés és 15 állásinterjú során mindössze egyetlen helyre vettek fel, ez annyira aláásta az amúgy sem sok önbizalmamat, hogy még sokkal jobban féltem.
Már megint belementem egy ilyen nyilvános szóváltásba :-( Anyám szokása ez, ő állandóan vagy beszól valakinek, vagy ha neki szólnak be, akkor leáll vitázni. Rám annyira nem jellemző, mert én nem állok szóba senkivel, illetve ha olykor beszól valami faszi, pl. hogy „Jó a segged”, vagy efféle, akkor visszaszólok, hogy „Ki kérdezett, buzikám?”, aztán repesztek tovább az én szép gyors tempómban, hogy mire eszébe jutna bármi válasz, én már 150 méterrel odébb vagyok.
1996 decemberében adtam először vért, plazmát pedig ha jól látom, 2015-ben. A véradások 1996 óta rendszeresek voltak, Anikó barátnőmmel néha együtt mentünk, néha meg csak értesítettük egymást, hogy „mindjárt letelik a 3 hónap, és megyek vért adni” :-D
Már csak néhány nap a munkakezdésig, és tiszta ideg vagyok. Gyorsan eltelt az itthon töltött 3 hónap; és most kicsit úgy érzem magam, mint augusztus végén szoktam, hogy elmúlt a nyár, és én alig csináltam valami nyaralásos dolgot :-/
Van egy olyan mazochista szokásom, hogy időről időre elolvasok olyan könyveket vagy cikkeket, amiktől aztán sírógörcs jön rám, és ilyen lelkiállapotban maradok egy ideig. Jellemzően akkor, amikor épp a saját életemben is valami krízis van.
A felmentési idő megkezdésével elkezdtem az állásinterjúkra járkálást, és eleinte minden interjún leszögeztem, hogy saaajnos, csak X. nap után tudnék kezdeni, mert addig tart a felmentési időm. – Azt már nem tettem hozzá, hogy nem kell feltétlenül megvárnom a felmentési idő végét, ha ezt írásban jelzem a régi munkahelynek, viszont akkor nincs végkielégítés.
Ezen információ birtokában én úgy döntöttem, hogy miután egy fillér prémiumot nem kaptam a másfél év alatt, meg béremelést sem kaptam, meg karácsonyi pénzt sem kaptam, nekem az a végkielégítés kell, így eszemben sincs előbb elmenni másik állásba.
Március 31-ig még érvényes az 50 %-os MÁV-igazolványom. Amit nem is adtam le, de mondták, hogy nem is kell, mert a felmentési időm szinte ugyanakkor telik le. Ezért gondoltam, hogy még márciusban elutazom ide-oda.
Szívesen megmásztam volna a Badacsonyt, de a Balaton melletti olcsóbb kajáldák, ahogy már tavaly megtapasztaltam, nem óhajtanak május 1. előtt nyitni, én meg nem fogok pincéres helyen háromszor annyiért enni a hegymászás után. Ezenkívül a Balaton-felvidéken állítólag tök sok a vaddisznó, márpedig a kis vaddisznók nemrég keltek ki a tojásból.
Szinte sosem lottózom, maximum évente egyszer. Egész gyerekkoromban lottóztak az ősök, ez volt az egyik állandó tétel a bevásárlólistán (a cigi mellett); és kb. sose nyertünk semmit. Néhányszor volt kettesünk, ami sokkal kevesebb volt, mint amennyit ráköltöttünk addig.
Van ez a legenda, hogy őszintének kell lenni, meg mindig igazat mondani, és az a jó. Hát, ez sóder. Most zsinórban három állásinterjún voltam, ahol mind kijött belőlem az őszinteség, mintha csak Veritaserumot csöpögtettek volna a reggeli kávémba; és nem hiszem, hogy különösebben a javamra vált volna :-D
Volt nemrég egy érdekes írás a Kiszámoló blogon, hogy milyen istentelenül drága a temetés. Engem mondjuk nem lepett meg, mert munka kapcsán elég sok temetési számlát láttam már, így hozzá vagyok szokva, hogy az urnás temetés is több százezer, a koporsósról meg ne is beszéljünk, simán belekerül akár egymillióba is.
Tényleg felháborító tételek vannak ezeken, egy masni megkötése 15.000 Ft, az urna átrakása egyik asztalról a másik asztalra 20.000 Ft, együttérző arckifejezés 5.000 Ft stb. … Így szépen kijön még a legegyszerűbb temetés is igen drágára.
Ez hihetetlen, hogy még – csak – 47 leszek, de már egyes öregkori nyavalyák előjönnek… Most például a tyúkszem!
Korábban mindig azt hittem, hogy a tyúkszem az csak a sima bőrkeményedés elnevezése. És nem is értettem, mit kell ezen óbégatni. Az ember ledörzsöli habkővel (hacsak a habkő nem megvehetetlen :-D), bekrémezi oszt’ csocsesz.
